Jegyzetek

Móra Ferenc A magyar paraszt című írása előadásként hangzott el a szegedi Rotary Club rendezvényén 1932. február 20-án. (Magyar Hírlap. 1932. február 21.) Nyomtatásban első ízben a Városkultúra című szegedi lap közölte (1932. febr. 25. 8–11.; márc. 10. 9–12.), majd ugyanez a szöveg megjelent egy tanulmánykötetben. (Az Alföld problémái. A szegedi Rotary Club előadás-sorozata. Szeged. 1932. 246–268.) A tanulmány később Móra Ferenc Parasztjaim című kötetének nyitódarabja lett. (Móra Ferenc hátrahagyott művei díszkiadása. Parasztjaim. Genius kiadás. Bp. 1936. 1–35.) A Literatúra 1934. február 15-i száma – már Móra Ferenc halála után – közölte az íróval készült utolsó interjút; Móra az interjút készítő újságírónőnek elmondta: kisebb írásait kötetekbe óhajtja rendezni, a tizenkét kötet tervével és címével már elkészült. A felsorolásból hiányzik a Parasztjaim cím és kötetterv, magát a kötetet tehát nem az író állította össze.

A Parasztjaim című kötetben megjelent A magyar paraszt című írás szövege viszont jelentékenyen eltér a korábban kiadott, rövidebb változattól. E mostani kiadás az 1936-ban megjelent végleges szöveget tartalmazza, amely szöveg újabban több kiadásban is napvilágot látott. (Móra Ferenc: A világ így megyen. Bp. 1956. 180–207.; Móra Ferenc: Véreim. Parasztjaim. Bp. 1958. 191–221.; Móra Ferenc: Göröngykeresés. Parasztjaim. Bp. 1984. 259–288.)

Az 1932-ben megjelent szövegből később az író néhány oldalt kihagyott, majd a következő két oldalt átírta, s ezt követően vagy tíz oldallal megbővítette írását. A végleges szöveghez képest az utolsó még azonos és az első már azonos bekezdéssel együtt az alábbiakban olvasható a Móra Ferenc által kihagyott, illetve átírt rész.

 

„– Köll, úgy-é, – robbant ki az apai szív keserve. – Hát azt gondolja az úr, csavargót akarok én nevelni a gyerökömből?

 

A kisparasztnál maradunk, s annak is a kulturális helyzeténél, kiegészítéséül az eddigi előadásaimnak, amelyek inkább a paraszt közgazdasági helyzetével foglalkoznak. Azt vizsgáljuk meg, mennyivel haladja meg e tekintetben a mai kis paraszt a háború előtt való idők parasztját.

Szabad legyen a paraszt régebbi kultúrhelyzetét körülbelül a 90-es évek végéről D. Urbán bácsival illusztrálnom, aki nyugalomba vonult betyár volt az én szülővárosomban, s Ráday keze alól is kiszabadult, ahogy ő mondta, Isten segítségével, amit hite szerint meg is érdemelt.

– Tudod, fiam – mesélgette nekem, mint futkározó gyereknek, aki az ő gyepes udvarukon szerettem legjobban pihenni –, soha munkába mink nem indultunk anélkül, hogy az Istenke segedelmét ne kértük volna. Mikor a nagyvendéglőt fölvertük, akkor is azért szolgált jól a szerencse, mert fogadalmat tettem a radnai Máriácskának.

Ez az Urbán bácsi gyermektelen ember lévén, adoptálni is akart engem, de aztán fölhagyott a tervvel, amikor látta, hogy hajlamaim másfelé terelnek. Elszakadtunk egymástól, s csak akkor láttam megint, mikor szülővárosom, mint egyetemi hallgatót, hazahívott Pestről, hogy én tartsak ünnepi beszédet az előtt a márványtábla előtt, amely a templomtér egy régi kúriájának a falán hirdeti, hogy »e házban töltötte gyermekéveit Petőfi Sándor«. Éppen e tábla elhelyezésének valahány decenniumos évfordulója volt az az ünnep, amelyiken én beszédet mondtam, s gondolom, világosan, értelmesen, magyarán beszéltem a költőről egy órán keresztül. S mikor bevégeztem a beszédet és átestem az úri közönség obligát gratulációin, odajött hozzám Urbán bácsi, megsimogatta a karomat, és azt mondta:

– Fercsikém, lelkem, az Isten aranyozza meg a száját, de szépen papolt, elhallgattam volna reggelig, csak azt nem tudtam kivenni a szavából, hány órás vonattal gyün az az úr?

– Melyik úr, Urbán bácsi? – ámultam rá.

– Az a Bedőfi, vagy minek híjják. Tudja, szeretném megnézni a fáklyás menetet.

…Ez az öreg paraszt, aki Petőfi városában született s évtizedek óta mindennap elment a Petőfi-tábla alatt, nem tudta elgondolni, hogy akiről egy óra hosszat papolnak az urak a piacon, az más lehessen, mint képviselőjelölt, akit fáklyászenével fogadnak.

Ilyen volt a paraszt kultúrhelyzete a millennium korában. Nézzük meg, milyen ma, tartsunk egy kis népvizsgát. Persze nem olyan ünneplőst, parádést, mint amikor a virágszagú iskolában úr-bácsik ülnek az asztalnál, cukor van a zsebükben, és juttatnak abból minden lobogós pántlikájú kislánynak, minden kimosdatott kis legénynek, aki úgy tudja a vizsgaverset, mint a vízfolyás.

Hiszen azért mást is tudhat, annak is nagy az érdeme, aki szépen tud olvasni. Mert az se mindég könnyű dolog, vannak az olvasókönyvben olyan gyönyörű szép olvasmányok is, hogy azokra igazán nem lehet mást mondani, mint hogy borzasztó szépek. Ezeket bizonyosan elmeköszörülő szándékkal írták bele az olvasókönyvekbe azok a huncut olvasókönyv-csináló bácsik, de az is meglehet, hogy olvasatlanul nyírták bele. Gondolták, hogy ami a másik olvasókönyvben jó volt, 1880 óta mindég jó, az 1930-ban is jó.

Aminthogy nincs is semmi hiba a Mátyás királlyá választásáról szóló olvasmányban egész addig, míg a gyerek oda nem ér, hogy ez a választás fennkölt lelkesedéssel történt. Ezt a szép kitalálást Buborék Szilveszter, akire kapási hivatás vár, de aki ez idő szerint éppen olyan tisztaszemű kis emberbimbó, mintha nem birkabőr ködmönt hordana az apja, hanem aranygyapjas rendet, így hadarja el az egzáment izgalmában:

– Mátyást felkönt leldekeséssel királlyá választották.

– Megálljunk csak, nézd meg jobban! – tereltetik Buborék Szilveszter a helyes útra.

Megáll, jobban megnézi, és most már így olvassa: – Mátyást fönkölt lelkedeséssel királlyá választották.

– De hát nem gondolkozol te? – következik a szelíd pirongatás. Buborék Szilveszter most már gondolkozik, és diadalmas harsogással kivágja:

– Mátyást fölkent leselkedéssel királlyá választották.

Nem is lehet ellene szólni semmit, mert így már csakugyan van értelme annak, amit olvas. Olyan szókat formált a betűkből, amilyeneket már hallott. De a fennkölt meg a lelkesedés neki madárnyelven van. Ő majd csak akkor lelkesedik fennkölten, ha emberkort ér és követválasztás lesz a tanyán.

Nyelvtand-ot is tanulnak azokban a tanyai iskolákban, ennélfogva Paplógó Antalnak azt parancsolja a tanító úr, hogy mondjon egy szép időhatározó mondatot. Paplógó Antal szemlátomást megrökönyödik, nyári piros almaképét elönti a verejték, muszáj azt letörölni az inge ujjával.

– No? – sürgeti a tanító úr. – Mi lesz azzal az időhatározó mondattal?

Megvan már, mondja is a gyerek: – Nagyon meleg van.

Csakugyan, a tanító úr is izzad, a vizsgaelnök úr is, el kell ismerni, hogy Paplógó Antal egész helyesen meghatározta az időt. De nehéz a tanító urat kielégíteni, haragosan legyint:

– Szamár vagy, Tóni. No Péter, mutasd meg, hogy te okosabb embernek adsz kenyeret.

Péter mindkét keze két ujjának a billegetésével jelzi, hogy őbelőle kikívánkozik egy szép időhatározó mondat. Mondja is már felugrás közben:

– Nemsokára az összes törököket kiverjük az országból.

Ez már igen. Ez már nemcsak nyelvtand, hanem történelemtand is. Látszik belőle, hogy Péter nemcsak az időmeghatározóval van barátságban, hanem teljesen tisztában van a magyar haza jelenlegi állapotával is. Legföljebb azt nem tudja, hogy az »összes törökök« sokkal többen vannak, mint ahogy ő gondolja…

Az a népvizsga, amit én rendeztem, nem volt virágszagú, és nem volt napsugaras. Az én Pétereim, Antalaim, Szilvesztereim görnyedt hátú, korán őszülő, hamar ráncosodó parasztok, akikről a legtudósabb fiziognómus sem mondja meg, harmincévesek-e, vagy ötvenesek. Megátalkodottak, mint a tokmányba szorult kaszakő, ahogy ők mondják magukról. Kevésbeszédűek maguk közt is, s bizalmatlanok az úrféléhez, akiről leginkább csak keserű tapasztalataik vannak, s nekik ez a bizalmatlanság a természet adta fegyverük, mint a nyúlnak a futás. Engem azonban nem szoktak úrfélének nézni a parasztjaim. Az ő nyelvüket beszélem, köröm közül kosztolok, napot, esőt, szelet, havat állok, mint ők, s a legnagyobb szélben is rá tudok gyújtani a pipámra. S ebből látják, hogy az ő fajtájuk vagyok, s megered a szavuk. Nem a cukor teszi, illetve nem a cigaretta; nem az édeskedés, se a helyretyutyuzás, nem is értek egyikhez se, hanem a belső megérzés.” (Az Alföld problémái. i. k. 252–257.)

*

Móra Ferenc írásának szövegét az alábbi kiadás alapján közlöm: Móra Ferenc: Parasztjaim. Móra Ferenc hátrahagyott művei díszkiadása. Genius kiadás. Bp. é. n. (1936) 1–35. A tanulmányhoz 1958-ban Vajda László elemző jegyzetet írt, gondolatmenete – Móra-idézetekre alapozva (Árpád. 1905., Tanyai paloták. 1907., Politizálni kell. 1917.) – bizonyítja, hogy Móra Ferenc mindig szívén viselte a magyar paraszt sorsát, szociális és sorskérdései iránt egész élete során érzékeny volt. Vajda László ezen kívül jelzi a Cobden Szövetségben és a budapesti egyetemen tartott előadások időpontját, és közli az általa első kiadásnak vélt megjelenés adatait. (Magyar Hírlap. 1934. február 25. és március 4.) Valójában ez A magyar paraszt című tanulmány harmadik – igaz: első pesti – megjelenése volt. Vajda László szerint a Magyar Hírlapban napvilágot látott szöveg azonos a Parasztjaim kötetben kiadott szöveggel. Ezzel szemben a Magyar Hírlapban a már 1932-ben Szegeden megjelent rövidebb szövegváltozat olvasható.

Vajda utal viszont egy korábbi részközlésre. (Fennkölt lelkesedéssel. Magyar Hírlap. 1931. június 21.) Péter László még 1959-ben (It. 130–135.) jelezte: Móra írásának ez a motívuma Juhász Gyula egy írásából eredeztethető (Kis magyarok vizsgáznak. 1924.), s a Juhász Gyula műveinek kritikai kiadása 7. kötetében Ilia Mihály ezt megtoldja még egy sajátos párhuzammal: a tanyasi vizsga, az időhatározó mondat története korábban egy másik Móra-írásban is felbukkant már. (A másik csaló.)

A magyar paraszt című előadás, illetve tanulmány szövege tehát több forrásból született, és hosszabb idő alatt nyerte el végleges, 1936-ban kötetben megjelent alakját. (Jellemző adalék: 1932. február 21-én a Magyar Hírlap közölte az Úrgyűlölet című Móra-írást, a szerkesztőség jegyzete szerint ez részlet az írónak az előző nap, a szegedi Rotary Clubban elhangzott előadásából. Vagy elhangzott, vagy nem Szegeden, 1932. február 20-án a Rotary Clubban ez a mű, mindenesetre a Parasztjaim kötetben már önálló írásként szerepel.)

Móra Ferenc életművével, a parasztkérdéssel kapcsolatban érdemben legfontosabb írások: Móricz Zsigmond: Móra Ferenc (1934); Ortutay Gyula: Móra Ferenc (Irók, népek, századok. Bp. 1960. 107–114.); Bóka László: Móra Ferencről (Válogatott irodalmi tanulmányok. Bp. 1966. 1241–1253.); Fazekas István: Móra Ferenc parasztábrázolása. (Cumánia VI. Kecskemét. 1979. 287–310.)

Némely jegyzetben vagy jegyzet után zárójelben Móra Ferenc-írások címe található: utalás az itt olvasható kifejezés, gondolat más műbeni, jellegzetes előfordulására.

*

Móra Ferenc A magyar paraszt című tanulmánya tehát több szálból egybeszőtt írás, de a források sokrétegűségénél Móra Ferenc gondolkodására jellemzőbbek a felfedezhető párhuzamok: újra és újra felbukkanó sajátos kifejezések, mondások, több íráson végighullámzó motívumok, gondolati összecsengések. A haláleset a Szeged környéki tanyasi ember – és Móra Ferenc – szóhasználatában halomás, a parasztember: célszerű szegény ember, s aki vagy ami eltűnt, azt arrafelé elvitte a markoláb. A barkácsoló szegényember mindenre használható, mint a szalonnafölső (Balázs a bürgével), hasonlóképpen a vidéki múzeumigazgató, azaz Móra Ferenc. Móra regényhőse, az öreg Mátyás tudja: ki minek nem mestere, hóhéra az annak (Ének a búzamezőkről. Genius kiadás Bp. é. n. II. 78.); a Móra Ferenc múzeumigazgató úrral beszélgető parasztok is így gondolják. S ha a Kincskereső kisködmön földhözragadt tündérvilágában igaz a mondás: Varjúnak varjú a fia (Hogyan tanultam meg olvasni?), igazság ez a Szeged környéki nehézéletűek körében is.

Az Ének a búzamezőkről első fejezetében az öreg Mátyás éjszaka dohányfüstbe burkolózva, kutyája társaságában őrzi jó vizű kútját, de Móra 1932-ben is tudja: nem Mátyás az egyetlen, aki kútkávának dőlve éjszakázik a tanyavidéken, vasvillával őrizve, védve kincsét, kútját, a tiszta ivóvizet.

A tanulmányíró, „parasztszakértő” Móra Ferenc 1932-ben arról ír: a parasztember olyankor olvas újságot, ha vásárol, s a boltos régi újságpapírba csomagolja az árut; regényhőse, Ferenc se nagyon jut másképp városi hírhez, újsághoz. (Ének a búzamezőkről. i. k. II. 98.) Móra máskor is megfogalmazza a keserű igazságot: „A tanyán nincsenek ilyen kisgazdák, ott csak parasztok vannak, akik búzát vetnek, fát ültetnek, borjút nevelnek, és sokkal több eszmét cserélnek süldőmalacokról, mint államférfiakról. Újságot csak télen olvasnak, de akkor olyant, amibe még a nyáron pakkolta a kaszakövet a városi boltos.” (Külpolitika)

Az írói élményvilág hitelességét, mindennapi megéltségét tükrözik ezek az összecsengések, ismétlődések.

1932-ben Móra Ferenc a szegedi Rotary Clubban arról beszélt, hogy gondot számára soha nem jelentett őszinte, közvetlen hangot találni a tanyasi parasztemberekkel; ásatás közben árokparton, köröm közül velük kosztolt, s ami leginkább megalapozta tekintélyét az ásatásokon dolgozó tanyasiak között: a legnagyobb szélben is rá tudott gyújtani. Öt évvel korábban a tanyára kilátogató múzeumigazgatóról regényében így írt: „Mátyás különösen azt bámulta benne, hogy akármekkora szél fújt, mindig úgy alkalmazta magát, hogy rá tudott gyújtani.” (Ének a búzamezőkről. i. k. II. 115.)

Tudjuk: Móra Ferenc szája sarkában mindig ott füstölgött a szivar; bizonyára jól megtanult bánni tűzzel, gyufával. S megtanulta – nem felejtette el! – azt is: mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, hogy maguk közül valónak – elszakadtnak, s ne betolakodónak – érezzék őt a nincstelen parasztemberek.

Summázat A magyar paraszt: összekarolása, kévébe kötése évtizedek tapasztalatainak.

Az érettségiző Móra Ferenc harmadik történelmi tétele: A kuruc-labanc világ. (Móra Ferenc ifjúkori versei. Kiskunfélegyháza. 1976.) Vajon mi volt a véleménye kurucokról, labancokról az ifjú maturandusnak? Mert 1932-ben a Rotary Clubban így fogalmazott: „Az emberek, akik a gaztetejű házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs, és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni.” S alig néhány hónap múlva, legkeserűbb, legmegrázóbb írásában újra felbukkan e gondolat, keményebben, politikusabb indulattal: „Az a kérdés mármost, hogy én, aki kétségbeesett optimista vagyok, mi szándékban voltam ezekkel az írásokkal, amikbe nem hazudtam bele semmi optimizmust. Lehet, akadtak is, akik számon kérték tőlem – hosszú idő óta nincs hozzám bejárata a postának. Aki politikát keres bennük, azt megnyugtathatom, hogy engem attól ne féltsen. A politikából én csak annyit tudok, hogy azt az öreg Madarász József valamikor úgy fordította magyarra, hogy országlászati észlészet, s hogy az azóta az országot is elfogyasztotta, meg az észt is. Azt is tudom, hogy valamikor a jobbágyot a kuruc is fölakasztotta a kéménybe, meg a labanc is, aztán alágyújtottak, és addig füstölték, míg ki nem izzadta a sarcot. Akkor ezt hívták politikának. Most más világ van, már nincs jobbágy, csak szabad ember van, s azt senki se köti föl a füstre. Most az a politika, hogy: mindent a szegény emberért. Soha ilyen büszke nem lehetett a szegény ember, mint most, mert ő a sarkcsillaga mindenféle politikának. Az ilyen magamformájú, szánakozó szívű ember szinte félti a politikusokat, hogy mi lesz velük, ha annyira talpra tudják állítani a világot, hogy nem lesz benne szegény ember? (Földhözragadt Jánosék 1932-ben.)

A tanulmányíró Móra Ferenc 1932-ben beszélgetésekből idéz: mit gondolnak a tanyasiak az államról. Elég értelmesnek mondja a válaszokat, mert a kérdést, hogy mi az állam, azt a paraszt sokféleképpen válaszolja meg, de mindegyikük válaszából kicsendül egy közös motívum: az állam valaki vagy valami, aki tőlük, tőle, a kétkezi dolgozótól elvesz. Nevezhetjük fináncnak, kormánynak, hivatalnak, a lényeg egy: a célszerű szegény embert az állam megsarcolja, kifosztja. A regényíró Móra Ferenc 1927-ben így mesél: „Hát löhetni löhetett vóna – ismerte be Mátyás; dehát Rókus mögtanálja, ha hazagyün, neköm mög most nincs ünneplő kalapom. Mert az állom elvöszi az embörtül a fiát, de nem ád neki helyötte ünneplő kalapot.

Ebben Etel is egyet értett Mátyással. Nemigen tudták volna ugyan megmondani, mi az az állam, de azt tudták, hogy a rekviráló is állam, meg a finánc is állam, meg a végrehajtó is állam, és állam minden, aminek pénzt kell adni semmiért, és még ezeken fölül van valami olyan állam is, ami elkívánja az asszonyoktól az urukat, a gyerekektől az apjukat, és elviszi őket, senki se tudja, hová, senki se tudja, miért.

– Igön, mindönnek az állam az oka – sötétedett el az Etel tiszta homloka…” (Ének a búzamezőkről. i. k. I. 45.)

Móra nem elképzelte a magyar parasztot, hanem beszélgetett vele.

1927-ben regénybeli, önmagáról mintázott múzeumigazgatója igencsak kertel, amikor Ferenc megjelenik szobájában, s a földjében talált régi edényekkel hozakodik elő. „Nem mondja, értékes az edény – így az igazgató –, a népvándorlás korából származik, lehet olyan ezerötszáz esztendős, de azért nem olyan nagy ritkaság, meg a múzeumnak nemigen van pénze, bizony egy-két ezer koronánál nem adhat érte többet, ha eladó szándékkal hozta be. Ferenc sokkal különb úr volt, mint a cigánykodó igazgató úr, mert letette az asztalra az edényt, nem kíván ő ezért egy krajcárt se, különben is van még belőle odakint vagy tíz darab.

– No, maga ritka derék ember – nyújtott kezet az igazgató úr…” (Ének a búzamezőkről. i. k. II. 98–99.)

Mondhatjuk – mondták is! –: romantikus parasztábrázolás, Móra kedvelt regényhősét szebbnek, becsületesebbnek, erényesebbnek, emelkedettebb szelleműnek akarta-kívánta ábrázolni a lehetséges valóságosnál, s nem riadt vissza ilyen túlzástól sem; egy-két ezer koronáról a magyar haza s a múzeum javára lemondó paraszthőst formáz: legyen kit csodálnia a városi, úri népeknek, finnyás-hitetlen olvasóknak.

De 1932-ben, a szegedi Rotary Clubban előadást tart a magyar parasztról, nem mesét, hanem történetet mond, s most már nem képzelt hősként mutatja be a tanyasi parasztembert, aki a földjében talált régiségeket ingyen, hazaszeretetből kínálja föl a múzeumnak, hanem megnevezi azt a célszerű szegény embert, Bozó Ambrus Károlyt, aki ellenszolgáltatást nem kérve, áldozatkészségből példát mutatva letette az ő igazgatói asztalára a múzeumnak ajándékozott avarkori kincseket.

Móra Ferenc előbb mesét mondott, aztán igaz történetet. S mindez ma már történelem.




Hátra Kezdőlap