San Remó-i napló

1. Frobenius*

Tíz hónapja már, hogy nem vagyok a magamé. Utoljára a múlt tavaszon ültem kinn a felsőgödi kisház verandáján; feleségem – utolsó hónapos – a magunkültette borsót gyomlálta, s én Dilthey* összegyűjtött munkái fölött mosolyogtam ki rá. Azóta tíz-tizenkét órai hivatalnok-munkára ítélten élek;* szemem elől eltűnt a természet, szemem mögül a probléma; a világ fáraszt, anélkül hogy lelkesítene. „Kérem, három hónapja kaptam az értesítést, hogy az előadásom elfogadták.” „Barátom, ez az orvos nagy szívességet tett nekem, nem szerepelhetne a rádióban?” „Magának az a híre, hogy haragszik a nőírókra.” Mennyi papír és mennyi ember, szemét papír és szemét ember; csupa hulladék az agyam; törött bögrék, eldobott cserepek, libatoll borítják; úgy kell megkeresni magamat alattuk.

Most két hétre megint szabad, megint a magamé. Még szememben, fülemben, bőrömben a tegnapi nap harca. Hallom az egyik rádióújság munkatársnőjének a kotlós-hangját. „A Száz könyv sorozat nem érdekli a közönséget.” A telefon szól. Egy barátom nyilatkozatot adott ki ellenem. Mért tette, tűnődöm. Gazdag ember, nincs szüksége rá, hogy… Az éjszaka még dühvel gondoltam rá, tele voltam az emberi aljassággal, mely minden új aljasságtól fölháborítóbbá, démonibbá válik.

Most halvány, éppen csak elgondolkoztató talány; utazom, idegenbe megyek, új ég, más fák alá, s velem jön minden, ami hozzám tartozik: feleségem, kislányom, egy csomagban nyolc-tíz könyv: olvashatok belőlük, de nem muszáj elolvasnom őket.

Beásom magam tüntetően a sarokba, s elsáncolódom egy könyv födele mögé. Még nem is olvasok, csak élvezem az olvasás állapotát. Olvasás, utazás, szabadulás: fokozatok, s most mind együtt vannak, egymást erősítik mint egymás felhangjai. Az ablak mögött Fehér megyei állomások úsznak el, aztán a Balaton havas-szürke színeit tudom a könyvem mögött. Magdus* az idegen bácsival (egy kórháztulajdonos) ismerkedik. Az utazásvezető egy palack csemegebort ad be hozzánk. Rokonaink, akik egy fülkében utaznak velünk, leszedik az élelmestáskát. Szeretem ezeket a vasúti fülkéket. Folyton mást mutatnak, és nem kívánnak tőlünk semmit. Körénk raknak egy kis társadalmat, de ránk bízzák, hogy elkeveredünk-e benn vagy visszahúzódunk. A táj változik, az emberek nyüzsögnek, s te itt ülsz könyveddel és gondolataiddal. Érzed a mások életét, anélkül hogy zavarnák a tied.

A könyv Frobenius* Schicksalskundé-ja. Az írója azok közé a két kor határán álló szellemek közé tartozik, akik a régit környezetük hiedelmeiből ismerték meg; az újat pedig ösztönük ellentmondásaiból. Pályája elején, a kilencvenes években a néprajz leltározó tudomány volt. Hatalmas múzeumokba hordta össze a „vad” népek kacatját: fegyvert, edényt, csónakot, ruhát. A szakember önfeláldozásával hordta össze, s az állatkerti néző kíváncsiságával nézte. Kirgiz és hottentotta olyasféle különösség volt, mint a marabu vagy a zsiráf. Sokkal „felsőbbrendű” volt, semhogy megérthette volna őket. Elég volt, ha mint etnológus megmagyarázta. Mivel magyarázta meg? A mai élet indokaival: haszonnal, célszerűséggel. Ha a magyarázat nem volt elég ésszerű, annál rosszabb a vadakra. Esztelenségük lett az egyenlet mindent helyreütő együtthatója.

Frobenius* körülbelül úgy lépett be a néprajzba, mint Freud az ideggyógyászatba. Freud az idegbetegségek tünetei mögött fedezte fel a tünetek értelmét, Frobenius* a néprajz tárgyai mögött. A hisztéria legcsodálatosabb tünetében is valami nagyon emberit és nagyon érthetőt fejez ki; kerülő úton, de következetes nyelven. Frobenius* a népszokások mögött kereste ezt az érthető emberit, s mert a lapos ésszerűségnél magasabban kereste, sikerült is megfejtenie a hozzá vezető nyelvet. Tudományos sikere az emberiség sikere. Freud abból indult ki, hogy a bolond elsősorban ember, Frobenius* a vadaknak adta meg ezt a becsületet.

Ami az ideggyógyászatban egy idegbaj, a néprajzban az egy kultúra: külön tünetnyelven beszélő állapot, vagy ha úgy tetszik, életérzés. A fiatal Frobenius* nagy merészsége, hogy ő nem nyilat, kaput, nőrablást, cölöpépítkezést lát, hanem kultúrákat. Az együtt jelentkező tünetekből a mögöttük levő életérzésre következtet. Néprajzi térképének a „kultúrkörei” a kultúra szellemét megidéző körök.

Kortársai mindent darabokra bontanak, leltári csoportokba raknak. Csak az tudományos anyag nekik, ami lefényképezhető vagy szekrénybe rakható. Az ő számára a kultúra az, ami valóban van. Még az emberek is csak úgy vesznek részt benne, mint sók, fehérjék, zsírok egy növény fejlődésében. A kultúra nő, virágzik, fonnyad, s az emberek csak elhelyezkednek benne. A fiatal Frobenius* nemcsak emberfölötti életnek látja a kultúrát, de az embertől majdnem függetlennek. Az egyiptomi művelődés nem az egyiptomiakból nőtt ki, hanem a Nílussal együtt az egyiptomi földbe beásódó életből, amelynek mint anyagra volt szüksége a népre, s nem mint jellegadóra. Frobenius* kultúrái olyan növények, melyekben a táj emberi lehetőségei virítanak ki.

Kultúra: nagy szó, óriási növény, de a kapuknak és a süvegeknek van egy előnyük vele szemben: megfoghatók, Frobenius* érezte „embertől független tenyésző” kultúráiban a túlzást s a puszta fogalmi lét veszedelmét. Vállalkozó kedvét is szorítja a dolgozószoba. A „kultúrák” felfedezése tíz német közül kilencet az egyetem felé vitt volna; ő Afrikába ment. 1904-től tizenöt évet élt ott. Betűzte a népélet nyelvét, s arcok, hangok, helyzetek érzéki emlékével tette puhábbá, színjátszóbbá Németországból levitt fogalmait. Afrika, az elkerült világrész: egyszerre néprajz és őstörténet. „Volt” és „van” ott még egymás mellett élnek. Ha Európa az ébrenlét, Afrika az álom; mai életünkről gyermekkorunk képeiben beszél és fordítva. Aki tudja, hogy az álomnak értelme van, s a vadak olyasmit mondanak el rólunk, amit mi elfeledtünk, ebben a világrészben jó tanítót talál. Frobenius* alakzatok ezrei közt fejleszthette tovább kultúralaktanát.

De tizenöt év után, 1919-ben hazajön Németországba. Amíg ő expedíciót vezetett, s töltötte a lelkét Afrikában, az otthoni élet odébb ment, idegen lett, az érdeklődés más tárgyakat másképp csapzott körül. Az Afrika-felfedező németből egy Németországot felfedező afrikai lett, akinek a németség is kultúrmorfológiai* rejtvény, akár Szudán népei. Ha nem is tartja már a kultúrát, mint fiatal korában, az embertől függetlenül növő szervezetnek, tudja, hogy mindenkinek a maga kultúrájában a helye. Egy élet erőfeszítései csak akkor nem pazarlódnak el, ha a megfelelő kultúra növésirányába esnek. S a német kultúrának épp akkor, a vereséget követő magábaszállás óráiban nagy szüksége van növése irányába eső erőkre. Annál inkább, mert ezt az irányt a német nép elvesztette. „Das deutsche Volk* ist an seiner Kultur irre geworden”: idézi Frobenius* legalább tízszer a legkülönbözőbb kapcsolatban. S a sorstudomány, amelyet könyve címében hirdet, a kultúrák természetéről szerzett tudást igyekszik a meghibbant német kultúra kiigazítására felhasználni. Önismeretet és önbizalmat hoz neki Afrikából. Sorstudománya a német szorongás ugrása a néprajz és a német jövő problémája közt.

Hogy köti össze az elkerült világrészt a német sorsszorongással? Annak, aki a német kérdést nem jelszavakkal intézi el, érdemes megfigyelni. A Frobenius-féle* kultúrkör-térképek, melyek egy-egy népszokás vagy tárgy elterjedését tüntetik fel Afrika területén, azt mutatják, hogy bizonyos néprajzi jelenségek egy-egy területen többnyire együtt jelentkeznek, mások csaknem mindig külön. Az egyenlítőtáji Afrikában együtt van: cölöpágy, cölöpépítkezés, nőrablás; nem becsülik a szüzességet s az özvegy törzstulajdon. Mindez hiányzik a Szahara menti északi országokban, délen és Afrika északkeleti szögében. Ezekre a vidékekre viszont a kupolaépítkezés s a sziklaképek a jellemzők. A nők építik a sátrat, ők dolgozzák föl a bőrt, bőrruhát hordanak, a vadászok tetováltak, s a hamita nyelvek* valamelyikét beszélik. A kétféle tünetcsoportot a kultúrmorfológus szerint nem a véletlen söpörte össze, hanem kétféle, egymással szemben álló életérzés alakította ki. Etiopik und Hamitik, csinálja meg Frobenius* az afrikai metszést, olyasformán, ahogy Kretschmer* cikloidja* és schizoidja az alkattanit. Etióp és hamita nemcsak egymás mellett élő, hanem egymással szemben álló kultúra – a kultúrák két „neme”. Ahogy minden ember férfi vagy nő, minden kultúra etióp vagy hamita jellegű. Az etióp gyűjtő vagy földműves, a hamita vadász vagy állattenyésztő. De azontúl, hogy növényből és állatból élnek, életükben is a növényt vagy az állatot mintázzák. Az etióp kiterjed a földön, a hamita megszállja. Az etióp társadalom a patriarcha fennhatósága alatt álló család; harmadízi rokonok, együtt, vagyonközösségben. A megszállt földrészről, amennyire a törzs szükséglete megkívánja, a „senki földje” felé terjednek ki. Az etiópoknál törzs van, központ, és nincs egyén, birtok és határ. A hamita viszont mindenütt határt állít; az állatoknak tulajdonosuk van; a vadászzsákmány a vadászé, aki elejtette; a sátor a nőé, aki készítette. Az etióp társadalom férfi, a hamiták matriarchátusban élnek: a gyermek a nőé, a nő jobban húz vérrokonaihoz, mint férjéhez, megszerzéséért párbajozni kell, szépségét, okosságát ápolják. Ha az etióp tenyészik, mint a növény, a hamitát gondosan nevelik, mint állat a kölykeit. Vallásos érzésük is a növényen és az állaton ébredt föl. A növény hajt, virágzik, magot ejt, levelet hullat, újra hajt. Minden folyik, s csak az van igazán, ami e folytonos változás, folyás mögött van: nem az egyén, hanem a törzs, nem a dolgok, hanem a dolgok értelme. Az etióp életérzés ennek megfelelően misztikus. A tények helyett a „valóság” felé fordul, a tér helyett az idő az igazi hazája. Az ősök az élők közelében maradnak, a menyasszony az ősapa koponyájából vesz a szájába az esküvői szertartáson néhány szem magvat. Épp ellenkezőleg a hamita. Ő ahelyett, hogy beleoldódna az örök változásba, menekül tőle, s úrrá igyekszik rajt lenni. A világ neki prédaterület, amelyen az ésszerűség hasznot hajt, s a harcosból birtokos lesz. Halottjait rejtett helyre ássa, követ rak fölébük, s mint kísérteteket űzi. A dolgok külön, egyenként érdeklik. A térben lakik, és nem az időben. Gyűlöli a homályt, s ráolvasással, bűvöléssel tart távol és féken mindent, amiknek a természetében homály húzódik meg. Vallása a mágia, hazája a tér. Nem a valóság, hanem a tények embere. Ha az etióp csillaga a hold: a növő-fogyó, időtmérő; a hamita csillaga a nap: a teret négy égtájra osztó, a külön dolgokat a közös homályból kihámozó.

Mi közük etiópoknak és hamitáknak a német sorshoz? Frobenius*, aki nemcsak Afrikában, hanem az egész világon etióp és hamita jellegű kultúrákat lát, könnyen lép át tengert és történelmet. Az ő szemében a Rajna is etióp-hamita határ. A Rajna jobb partja már az őstörténeti időkben is a patriarchátus, misztika, valóságérzés földje, a bal Rajna-part a matriarchátusé, mágiáé és tényérzéké. Németek és franciák-angolok átvették a két föld isteneit. Németország Eckhart*, Luther* és a német idealizmus földje lett. A Nyugat Aquinói Tamásé*, Baconé* és az ésszerűségé. Németország Bismarckig* apró országocskákból állt, az egység a lélekben volt. Franciaország már a középkorban erős központosított hatalom. Hasonlítsuk össze Schillert Voltaire-rel:* egy etióp néz egy hamitára.

„Etiopik und Hamitik”, megértjük, egyszeriben forró szívügye lett a német ifjúságnak. De akármilyen tetszetős is az aránylat „etióp : hamita = német : francia”, az ember elgondolkozik, mi történt: az Afrika-kutató látta bele négereit Európába vagy a német a maga Nyugat-gyűlöletét Afrikába. Mert hogy az etióp rokonszenves, a hamita pedig ellenszenves, az ebből a párhuzamból már akkor is kiderül, amikor a német-francia behelyettesítés még nem is történt meg. Ki nem szereti jobban a diófát a leopárdnál, s ki nem tudja, hogy a valóság megérzése hatalmasabb dolog a tények megragadásánál? Ha az etiópoknak és hamitáknak csak az volt a rendeltetésük, hogy a németek fölényérzését megerősítették, a német sors ebben a fölényben aligha kap jobb útmutatót, mint a politikusok szócsöveiben.

Csakhogy a németség és Nyugat szembeállítására Frobeniusnak* vannak jobb eszközei is. Valóságérzés és tényérzés, misztika és racionalizmus, nemcsak egymás mellett fordul elő, mint etiópok és hamiták Afrikában, németek és franciák Európában, vagy férfiak és nők az egész világon, hanem egymás után is. Egyének és kultúrák életében egyaránt. Mint gyermekkor, ifjúság az egyik, mint férfikor, öregség a második. A magzat sejtjeiben még sokféle lehetőség lappang (az orvostudomány is omnipotenciálisoknak* nevezi őket), a felnőtt ember sejtjeiben megmeredt ez a szeszély. Jól meghatározott szerepet töltenek be a megújulás, átalakulás, ugrás lehetősége nélkül. Az állatfajok föllépésük idején változékonyak, új és új fajták tűnnek föl, aztán megállnak, gyúrhatóságuknak vége, és formáikból kimozdíthatatlanul pusztulnak el. Faj és egyén az időből a térbe költöznek át. Eleinte függetlenek, változékonyak, többféle jövővel zsúfoltak, az időben élnek; aztán beleilleszkednek a környezetbe, szerepet kapnak a térbeli dolgok közt, pontos helyet a világ leltárában, elhasználták a bennük levő időt, s életük: ragaszkodás a megszállott térhez. Az idővel telt életnek ez a széthajlása a térben (a paideuma* kibontakozása) a kultúrák történetének is előképe. Az időben élőnek a világ a dolgok lényegét: a valóságot mutatja, a térben élőnek a dolgok leltárát: a tényeket. A játszó gyermeknek a gyufaszál lehet boszorkány, s a boszorkány valóságától megragadtan el is törheti a gyufaszálat. A felnőttnek a gyufaszál: gyufaszál – a boszorkány pedig, még ha görbe is az orra s ráncos, szemölcsös is a képe: csak gonosz, rút öregasszony. A kultúrák kezdetben a valóságtól megragadottan alakítják ki szokásaikat; nyelvük a mitológia, majd a vallás; de öregkorukra a térhez és a tényekhez érnek, vallásuk a bölcselet, majd az észelv és anyagelv, s a valóság megragadottjából a tények rendezőivé lesznek. Világos most már, hogy mire volt jó a németségnek az elébb etiópnak, az idő gyermekének, a valóság megragadottjának lenni. Azért, hogy Európa fiatalító szere lehessen. A németség a világtörténelem legrosszabb tanulója volt. Hajlama ellenére magolta be a Nyugat leckéjét: a racionalizmust, az anyagelv hitetlenségét. Lényegében vallásos maradt: a középkori misztikusok és a protestáns puritánok népe, növények tanítványa, aki most, a nyugati művelődés öregkori merevedése idején, megint mondhat valamit az emberiségnek, mint ahogy mondott már Luther* és Herder* idején. A Nyugat materializmusa nagy munkát vitt véghez – a világgazdasággal egy emberiséggé hálózta a nemzeteket. De a világgazdasággal együtt szétvitte bele a sivárságot is. A test kész, de talán épp azért vajúdik, mert hiányzik belőle a Lélek. Ezzel a lélekkel akarja megajándékozni a Nyugatot felváltó németség.

Tehát megint egy világuralmi álom, akár Spenglernél*. De mennyivel rokonszenvesebb! Ott a németség egy óriási Raubtier* a világ mellén: itt egy óriási kenyérfa, mely az egész emberiségre kiterjeszti árnyát. Egy hamita német és egy etióp német. A kettő együtt ellene mond ugyan Frobenius* elméletének, de nem mond ellene Frobeniusnak*.

 

Közben átkanyarogtunk Krajnán, s lerohantunk a Karszton. Az idő gyönyörű. A zöld völgyek, melyeknek peremén töltések, viaduktok mutatják, merre jártunk az elébb, a frissen megolvadt hó pocsétáitól csillognak. Ezek a kék pocsolyák s a bennük úszó felhők könnyen elbánnak velem. Minél öregebb a szerelmes természetű ember, annál jobban kiszolgáltatja őt a régi örömök emléke a nőknek. Velem a természet bánik el egyre könnyebben. Régebben rám kellett szakadnia a tavasznak, kérdeznie, behízelegnie magát. Ma elég, ha fényes pocsolyaszemeivel rámhunyorít; az emlékezés elvégzi a többit, elolvasztja bennem még azt a havat is, ami itt, a várkastélyos dombok árnyékos oldalán, a fenyők között ott horpadozik. Már vagy negyedszer-ötödször utazom le ezen a zöld országon át, a jégsüvegű Alpok alatt Olaszország felé, de mindig másnak láttam. Egyszer húsvéttájt az eső szomorúságában álltak nyirkos faházai a magas legelőn; egy forró nyáron, a leégett Dunántúl után, völgyei megőrzött zöldjével nyugtatott meg; máskor éjszaka, a bujkáló hold világánál mint valami szaggatott álombeli táj lebegett a kocsiablakban megvilágított falaival és hallgatag erdőivel. Most tócsái fényességében látom őt, mintha Olaszországot ígérné ezekkel a tócsákkal. Olaszországot, mely túl van rajta, de elküldte komolyzöld rétekkel szegélyezett vizei fölé, az utazó biztatására, világos egét.

A vonatunk, egy társasutazás különvonata, könnyen jut át az országhatárokon. Régebben, akárhogy iszonyodtam a hordároktól, teremőröktől, pincérektől, nem álltam be soha az ilyenféle utasnyájba; védtem utam szabadságát, s az önálló felfedezés örömét. Most azonban nem országot akarok látni. Az utazás csak kulissza egy szellemi utazás mögé, s ez a zajos, étkezőkocsiba, mosdóba, látogatóba járó pesti csapat mint egy második szigetelő réteg fog körül családom körül. Átengedi a havasok mögé bukó nap színét, de távoltartja az útlevélvizsgálat és szállodaszerzés gondját. Az ismerős karszti állomások nevét már a sötétbe kiáltja be a vasutas. Nabrezina, hallom, miközben Frobenius* a számszimbolikáról mondja el merész elméletét, s ez a szó elég, hogy a sötétben is érezzem az állomás lézengő, futkosó, tréfáló és szitkozódó kis olasz vasutasait, akiknek egy-egy odavetett szava a szolgálat fegyelme alól is kicsillantja az ősi pajkosságot, mely e föld népét: katonát, vonatvezetőt, állomásfőnököt, Mussolinit játszó gyermeksereggé teszi.

Trieszt már ég és tenger kettős csillagsorával fogad. Villák és házak sűrűsödő árnyai közt futunk be az állomásra. Egy óránk van, hogy izmainkat megjártassuk. A feleségem behatol egy hivatalba, s boldogan hozza a megtelt vizespalackot. Aztán kigyúl a kék fény; a kislányomnak külön fekhelye van a padok között, olyasféle, mint egy nyugágy lábtartója. Karjacskájára hajtott feje elvész az asztallap alatt, csak lélegzete hallik, amint ki- s bejár. Szemben a rokonhölgy szorítja a sarokba a kórháztulajdonost, én Ellával „osztozom” a pad szögletébe szorultan s egy női fejjel az ölemben. A fiatalember a mai ifjúság reménytelenségével cigarettázik a folyosón. Alvásra gondolni sem lehet, olvasni még ha világos volna, akkor sem tudnék. A jó könyvet arról ismerem meg, hogy nem tudom egyfolytában végigolvasni. Elébb csak lélegzési szünetet kell tartani, mintha az olvasás közben megmozdult gondolatok akarnának fújtatni egyet: aztán mind hosszabbak ezek a fújtató szünetek, végül is az, amit fölidézett, erősebb lesz magánál a könyvnél, s az ember olvasóból ábrándozóvá, álmodozóvá, felfedezővé válik.

Tulajdonképp nem is tetszik nekem ez a könyv! Ritka az a német könyv, amelyik tetszik, s ebben épp az nem tetszik, ami a többiben. Megragadottság, hajtogatta Frobenius*. Nos, megragadottságban a németnél nincs hiány, de mi ragadja meg? Fogalmak. A német kimond egy fogalmat, s rohamot kap a megragadottságtól. Ami Frobenius* gyerekének a gyufa: az a németnek a Raum*, a Zeit*, a Mistik* vagy épp az Ergriffenheit*. S ezen az sem segít, hogy, mint Frobenius*, valami nagyon fogalomellenes fogalomtól vagy ésszerűség-ellenes észterméktől ragadtatnak meg. Aki azt mondja, én vitalista* vagyok, már csak észember lehet. Legföllebb undorodik az eszétől. A német valóban vallásos nép, de az istenei elvontságok – soha vértelenebb bálványok előtt nem hevert még nép. Kantra* gondolok: milyen szenvedélyes mitológiai birkózás a legvértelenebb istenekkel.

Kissé komikus az én elégedetlenségem Európa népeivel. De meggyőződésem, hogy ennek az elégedetlenségnek Európa szervi elégtelensége az oka. A latin szellemben ott csillog az érzékelés öröme, az élet világossága, de nem elég komoly ahhoz, hogy Európa ügyét magára vegye. A német elég komoly és vallásos, de tökéletlen az alakító ereje és érzékisége. A szláv vallásos, a maga módján érzéki is, de alaktalan imbolygó nedveiből kristályok nem képződnek. Vallás, érzékiség és alakítóerő a görögökben volt együtt utoljára; – azóta talán a középkori, dómépítő franciákban s az újkor folyamán egyszer-egyszer az angolokban. Hiába nevezzük ki őket hamitáknak, ezt nem lehet letagadni! Wirklichkeit*, Zeit*, Ergriffenheit* mind együtt lehet, s az anyag mégsem elég nemes. Ha Európa a hellénség, a németek a dórjai.

S mégis, mint Kantnak*, Diltheynek* s annyi nagy németnek, Frobeniusnak* is az első szájmozdulatán érzem, hogy közöm van hozzá. Az Északi Ügy beszél belőle. Azoknak az utódja, akik Borgia Sándor* pápasága és Voltaire* aranykora idején megmentették Európa méltóságát. A németség lehetett durva, darabos, klorofiltalan; de felületes korokban számon tudta tartani a mélységeket – lélek és társadalom mélyeit egyszerre. Ő felelt a humanizmusra protestantizmussal; ő adta a szegény emberek kezébe a bibliát; ő teremtette meg a láthatatlan egyház demokráciáját; ő buktatta meg a felvilágosodás szűk embereszményét; ő lett az érzelem és kedély mélyebb zónáinak a forradalmára; ő tette az új, feltörekvő néprétegek számára otthonosabbá a csillogó főúri kultúrát, s ő fedeztette fel Közép- és Kelet-Európa népeivel a nemzetiségüket. Erasmus* latinul beszélt. Luther* a nemzetek nyelvén. Voltaire* a felvilágosodás egységét képviselte; Herder* Európa változatait szabadította fel. Hogy Frobeniusszal* kit kellene szembeállítani, hirtelen nem tudom – de hogy a világot egybedrótozó iparosodás után, mely a népekből egyetlen kékzubbonyos világnépet készült csinálni, ez a vadakat védő néprajzos a német hagyomány folytatásában áll, arra ez az egy könyve is bizonyíték.

Akármilyen sötét kockázatokkal játszik is a mi korunk, van benne valami csodálatos: érezni lehet benne az emberség gazdagodását. A tizenkilencedik század, hogy nagy művét, a világgazdaságot megalkothassa, annyira rávetette magát a természetre, szervezésre, fölfedezésre, hódításra, hogy hagyományaiból puszta tudományanyag lett, a környező emberiségből nyersanyag, munkás és piac, saját lelkéből az alkotás masinája. Akarat, ésszerűség, önérzet, ez maradt meg az emberből, s elveszett az együttérzés, a megértés, az élőket összefoglaló sorsközösség misztikája. Most ez kezd megfordulni. Ha a tizenkilencedik század európaija fölébe került az emberiségnek, mi vissza akarunk találni belé. Ez a magyarázata annak, hogy a múlt egyszerre olyan közel került hozzánk – görögségből, középkorból ezért lett egyszerre „pajtáshagyomány” –, ezért fedeztük fel az elmebetegekben önmagunkat, s ezért ismerjük fel a vadak kultúrájában a mienkével azonos növéstörvényt, paideumát.

Kinézek a fekete éjszakába, melyben a csillagokon kívül csak a távol derengő tenger lámpása vagy egy-egy híd más zajú zakatolása (Isonzo, Tagliamento, Piave!)* figyelmeztet, hogy nem az űrön, hanem emberlakta földeken robog át az eszeveszett különvonat, s könyvem és álmaim igézetéből különös barátsággal gondolok a töltés körül gubbasztó községek alvóira. Azokra, akik a tengeren járnak, azokra, akik a tengeren túl Afrikában, a Polinéz-szigeteken vagy Formosán* élnek. Milyen emberi dolog egy hieroglif*, mihelyt megfejtettük. Milyen közeli minden idegen, mihelyt beszélni tudunk vele. Milyen azonos minden változat, mihelyt belülről néztem. Harmadéve, amikor a nyelvekről* írtam, egymás után vagy tíz-tizenöt nyelvtant néztem át: törököt, négert, jávait, szamoát, japánt. Akkor támadt az a kísérteties érzésem, hogy ez végül mégiscsak ugyanegy nyelv, s az emberiség csodálatosmód egy nyelvet beszél. Ugyanez volt a véleménye annak az amerikai orvostörténésznek is, aki a különféle népek képtelenül változatos kuruzsló eljárásait hasonlította össze. Ez döbbentette meg az írót is, aki egy japán paranoiás* kórtörténetében ugyanazokat a panaszokat találta, mint egy itteniében, akit személyesen ismert. Minél otthonosabbak leszünk a múltban, minél mélyebben nézünk magunkba, s minél több értelmet találunk a néprajzi csudabogarakban, annál kisebb lesz az emberiség, s annál jobban összefolynak egy frobeniusi* valósággá az emberi változatok.

Gyanakvással hallgatom, ha az általános emberit emlegetik előttem. Attól félek, hogy általános emberin valami embertelen általánosságot értenek. Az általános emberi felé tudniillik két út vezet: egyik a magasban keresi, a másik a mélyben. Az egyik elzárkózik minden helyi, különös, egy ember lelkében, egy táj, kor, sors körülményei közt megvalósult elől, s arra szegzi figyelmét, ami az emberből ezután visszamarad. A másik épp fordítva: nekivág a különösnek, egyszerinek, egyéninek és provinciálisnak. Mindnek a külön, önmagában való értelmét vizsgálja, s az általános emberit abban a sorsközösségben találja meg, amely a furcsaságokat összefűzi. Az első: általános emberi a változatok fölött, a másik a változatok alatt. Az én felfogásom mindig az volt, hogy a magyar szellemnek, ennek a változatok alatt lakó általános emberi irányában kell sorsát keresnie, éppúgy, mint a franciáknak a változatok fölötti másikban. A két klasszikus kultúra: a görög és a latin közül ezért választottam nevelőnkül a görögöt, amelyen át még nyitott az út az ősibb kultúrák, egy szélesebb ember-világ felé. Mint a nép ismerője, regényben és tanulmányban ezért hangsúlyoztam a parasztban – aki nálunk még ma is néprajzi furcsaság, adoma-alak, figura – a velünk egy sorsközösségben élő embert. Frobenius* olvasása közben erősebben érzem, mint valaha, hogy igazam volt.

 

Velencében három órát állt a vonat. Egy kis csapat – többnyire olyanok, akik sosem jártak még itt – elhatározta, hogy bemegy a Szent Márk-térre. Vezetőül én is velük mentem. Éjjel egy óra elmúlt, a vaporetto* nem közlekedett, gyalog vágtunk neki a kanálissal párhuzamos utcának. Nem bántam, hogy részt vettem ebben az éjszakai bevonulásban. Rég mozog a vonat, már Pádua lámpásai is elaludtak mögöttünk, s még mindig a hatása alatt állok, magam sem értem egészen, miért.

Nem most voltam először Velencében, éjszaka is jártam már ezeket a szűk, járdátlan utcákat. Emlékszem, egyszer épp karácsony éjjel érkeztem meg. A kirakatok tele voltak mórszínű tortákkal, mintha a velencei épületeket utánozták volna. A sikátorok patakmedrében vörös, zöld, kék színek folytak, színes ruhák és színes hangok, a hidakról a csónakokba lekiáltozók hangja s a kart karba öltve jövő fiataloké. Most később is volt, a város is csendesebb. A márványkövek kongtak a behatolók alatt, s csak a bezárt üzletek fatáblájának dőlve sóhajtozott, krákogott néhány kinnrekedt részeg. Az éjszakából léptünk ki a városba. A Campanile* árnyéka alatt a város szürke sávja, a lagúnák töltése körül a temetős Muránó* nem készített elő Velencére. Egyszerre nyílt ki előttünk, mintha az éjszaka falára ütött volna rá a mesevilágba vezető, sziklanyitó pálca. Találgatom: talán ez az átmenethiány volt az oka, hogy egyszerre úgy megszédített a város vízszaga, ez a hulladékra és márványra emlékeztető szag, amely mint egy ízléstelen, s mégis bolondító nő parfümje, megrészegít, pedig nem is kellemes. Mindig van valami félelmetes és nagyszerű abban, ha az ember váratlanul találkozik az emlékeivel. Rémdrámákban állítják oda a halott menyasszony képe helyébe a visszatért élőt. Kép és valóság közt ilyenkor a szemlélőben egy látomásféle támad. Ez az, ami a hőst megrázza, ha tetszik, megőrjíti. Sokkal nemesebb a hatás, ha a hőssel a fordítottja történik meg, a valóságról támad az az érzése, hogy azonos a lelkében levő képpel. Velence kövei konganak alatta, s az a benyomása, hogy az éjjeli vonatból abba az ismerősebb Velencébe lépett ki, amely a lelkében csillog az egyenletes, komoly evezőcsapások fölött. Amint a kanyargós sikátorokon a kis magyar csapat előtt befelé igyekeztem, egyre gyorsabban, mert a tér messze volt s az idő rövid; ez a rohammal bevett Velence csak félig volt kőből – félig lélekből volt, látomásból, melyet a hirtelen kitáruló templomterek s a falon átnyúló lomb csak megidéztek anélkül, hogy az anyagát alkották volna. Ha Frobenius* szótárával akarok beszélni: Velence valósága ragadott meg ebben a berohanásban, mely maga is olyan volt, mint a megragadottak szertartása, ha tetszik, egy város szimbolikus birtokbavétele.

Időnknek épp a fele eltelt, amire a nagy homályos térre kiértünk. Körülnéztünk a márványos falú, csillagos mennyezetű szobában, s már futottunk is vissza. A szertartásnak vége volt, a látomás eloszlott; a vonaton hozzátartozóink aggodalmaskodtak. Most itt állok a folyosón (a velencei intermezzo alatt asszonyaink végképp elfoglalták a helyünket), s úgy érzem, hogy ez a velencei beruccanás összefügg valahogy azzal, amit napközben olvastam.

2. Hérodotosz

Milánó* körül megint havat láttam. A folyosón testátjáró, nyirkos hideg. Meg kell zavarnom az alvókat a kabátomért. A pályaudvar órjási sajtharangja alatt le-föl toporogva már magam is elhiszem tréfás jóslatom: a tavasz szembejött velünk – a Duna-parton tavaszi kabátban járnak a nők, s mi San Remóban a körmünket fújjuk az esővel bevert ablak mögött. Az egész Olaszország idegenforgalmi svindli – sosem vacogtam annyit, mint a szentév húsvétján, amikor Rómában cserkészeimmel egy iskola fedelén laktam. A feleségemet is fölkeltem és hívom: fázzon ő is, és nézze a ködöt, ha lehozott ide a jó idő elől.

De Alexandrián túl, ahogy hajnalodott, hirtelen megváltozott az alagutakkal összetartott völgysor. A lejtők kezdik a nap felé tartani az arcukat, a kőből rakott teraszok emeletein (az ember akaratlan is a meleg lapos kövek közé búvó gyíkokra gondol) tőkék és virágzó gyümölcsfák állnak, s a lugasok közt egy új igénytelen fa tűnik fel mind sűrűbben; olyasféle, mint a mi fűzfánk, csak sötétebb a zöldje – sötétebb és aranylóbb; aki járt már délen, naptól átitatottabbaknak érzi, mint a datolyát, narancsot. Az új nap rózsaszínű csíkokat vet a hegyek függőkertjeire, kisebb csúcson fehéren villogó falu ül, az éggel mosdatja szegénységét. A levegő húsz fokkal melegebb, mint még egy órával elébb; a felvillanyozott lélek legalábbis annyival érzi melegebbnek. Barátom mesélte, hogy áprilisban ereszkedett le a szentgotthárdi alagúton Svájcból Olaszországba. Az alagút egyik végén havat hagyott, a másikon mandulafák fogadták övig virágban. Most én is ilyesvalamit érzek, mint ő, ahogy a köd és az éjszaka alagútjából kikanyargunk.

 

A folyosón törülközővel és szappantartóval botladoznak az összetört utasok; némelyiknek az arcán még ott van a felöltő ráncának, gombjának a nyoma. Lehúzom az ablakot, a becsapó levegőben megvan a hajnali fürdő. Mintha most szabadultam volna csak el egészen az otthoni dolgok közül. Idáig csak elbújtam előlük, most egészen elillantak, akár a milánói köd. Van valami tűz a kőben. A föld csak meleg, buja tud lenni; a kő villog, szikrázik, felesel a nappal. Vannak sovány, száraz, csontra szikkadt húsú asszonyok, mintha a bujaság ördögei volnának. Ezekről a déli kőkerítéses hegyoldalakról ők jutnak az eszembe. A kapa nyomán, bárhol vágod földbe, érzed, kő fordul ki, s e kő fölött mégis sötétzöld olajfák, virágházak – itt-ott a citrom is megjelenik.

Ma már szétoszlott az emberiség a földön; az „egy négyzetkilométerre esik” egyre jogosultabb számvetés lesz a föld területén. De valamikor nagy beláthatatlan pusztákból állt a világ, melyeken néhány ezer vagy tízezer főnyi nomád népek csavarogtak, mint ide-oda kavargó ostorok, meg-megszorítva egymást, kitérve egymás elől, míg a kultúrnépek milliói tenyérnyi tájakon zsúfolódtak össze a Nílus ágyában, Sumer kertgazdaságaiban vagy a tengerre néző Libanon lejtjein. Akkor volt igazi becsük a kultúrtájaknak. Nem csoda, hogy sok helyütt, Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában fallal védték, bekerítették, mint a telket, mely körül a csalitos pusztában, átjárhatatlan hegyekben mohó rablók ólálkodnak. A történelem jó ideig mi egyéb, mint egy-egy nép meggyökeresedése az életnek egy-egy ilyen kivételes melegágyában; amit a kerítésen túliak dörömbölése követ; dörömbölése, beszivárgása, győzelme s beolvadása. Mintha nem is a nemzetek műve volna a táj, hanem a tájak virágoznának ki emberekben, intézményekben, istenekben; mindig friss vért szíva maguk felé, mint a hetéra az el nem használt ifjúságot.

Mindez a sűrűsödő házakról jut eszembe s az egyre gondozottabb kertekről. Genovához közeledünk. A napsütötte falak, melyeken az évtizedes elhanyagolás is díszítéssé válik, fehér inget lobogtatnak a főzelékkertek fölött. Egy kis karéj föld az Appenninek és a tenger közt, s valaha egy egész állam fért el rajta, gazdagabb, mint sok birodalom. Milyen szemmel ereszkedett le ide akkor az Appenninek útján az északi, aki csak a végtelen síkon gubbasztó, betemetett falvakat látott, vagy a hegyekben kiáltásnyira eső faházakat. Mogorva szakálla mögött éhség, irigység, csodálkozás milyen mosolya nyúlhatott szét! A tengeren a fűszeres Keletről jövő, bonyolult vitorlázatú hajók, melyeknek a forgatása is egész tudomány, s itt, a napnak kitett kövön, a ritkuló kertek közt; templomok, Burgundba, Flandriába járó szatócsok palotái, s nők, amilyenekről ott fönn csak álmodni lehet. Azóta a kultúra, szerencsénkre, eloszlott valamelyest a földön. Mi északiak is kirakjuk magunkat a Déli Lejtre. Hiszen az én legszebb napjaim is Szilason, Nagybányán, a Vár oldalában, Gödön mintha ennek a genovai lejtnek az északra szakadt darabkáin teltek volna. S mégis, ahogy az utcák autói, kocsijai, targoncái közt futó vonat a Városba betér, bennem is mintha a régi svájci zsoldosok vagy a VIII. Károly faragatlan lovagjainak az éhsége dörömbölne: fegyverrel jöttünk, eresszetek be a kerítésen.

Mit gondolsz, lefordítják a világtörténelmet olaszra, fordulok a feleségemhez Savona körül, s ő rögtön megérti, hogy e kérdés és a tenger reszkető márványzatú kéksége közé egy emigrációs terv esik, amely éppolyan hirtelen rohant meg, mint az olajfák, olasz csicsergés és a két kékség közt a hívó láthatár. Eljönni mindörökre, kivándorolni. Pénzzé teszem odafönn mindenem, akár magamat is, fölszámolom az egész prófétai tébolyt, s ide költözöm, be az örök kultúrtájra, ahova tartozom. Őrültség, őrültség mindaz, amit odafönn csinálok. Ez is van, itt is lehet élni, jajgat bennem az öröm. Azt a könyvet még megírom, beleteszem minden erőmet, mintha váltságdíjamat kellene összeraknom. Aztán ég veled, haza, reform, hivatás, monomániák – kijöttem a pincelakásból, szétvetem a karom, s itt halok meg a napon.

Két hét: egy élet ezredrésze, a férfikornak ötszázad része. Két hetet fogok itt tölteni. De ha az időt nem holddal mérjük (hold: ez már Frobenius-hatás)*, hanem szabad óráinkkal, amikor a robotból felmerülve, mint az úszó, egy-egy nagy szippantást veszünk a világból, két hét egy élet százada is lehet. S milyen kevés századrészből áll az élet, észre sem vesszük, s az utolsó maradványai vannak a tüdőnkben. Nagyon is bölcs dolog hát két hétre úgy rendezkedni be, mint egy örökkévalóságra. Ha visszagondolok, hol volt az én igazi hazám, mindig ezekben a két hétre rakott fészkekben, két hétre Nagybányán, a Tátrában, Gödön, Középbogárdon. Rajta hát, béleljük, melegítsük be magunknak ezt is.

A szállodai szoba a földszinten van, ablaka nincs, csak kettős zsalus ajtaja, az ágyadból egyenesen az udvarra léphetsz, nem kell a portással találkoznod, s nem a boyok lökik ki az ajtót előtted. A szoba előtt kavicsos tér, kissé oldalt az autók feljárójától, medencében csobogó víz és piros halacskák. Magdus* kezét már úgy kellett kirántanom, nehogy megfogja őket. A kert nem sokat ér. Afféle díszkert, levélcsonk-öves pálmákkal és inasként kiállított agavékkal. De a szálloda mellett kis út visz fölfelé, egy méter széles, két oldalán kőkerítés, fölötte növény és növény, amint a domború köveken fölfelé bukdácsolok, érzem testvéri leheletük. Néhány száz lépéssel följebb autóút, az előtt egy darabon, a lejt felé, üresek a telkek; a kilátás elé néhány padot raktak; egy mama kötöget ott, míg a kisfia bádogvödörrel kaparja a kemény, kavicsos földet. Odébb megyek, az út lekanyarodik a kertváros felé, megyek az ellenkező irányba, ott meg a régi város felé kezd lejteni. Nincs választás s nincs is mit választani. A pad körül ott van az egész San Remo; hátam mögött a hegy, előttem a tenger, balra a város és az állomás sínei, jobbra egy utolsó talpalat-helyig kihasznált völgy zöldséges kertjei s csillogó virágházai, felvont ablakuk alatt szegfűrétek.

Ha a cselekvés moziszínész: autón, biciklin, repülőgépen törtet egyik színtérről a másikra, az elmélkedés a régifajta színház hosszú felvonásait szereti, ahol három, álló kulissza határolja a teret s az ember egy kicsinyített mindenség közepén mintázhatja meg az életet. Az élettörténetemet akár úgy is megírhatnám, mint ezeknek a színpadoknak a történetét: egy leánderbokros udvar a Vízivárosban, a keményre kitaposott négyszög Szilason, az ősi nádas ház mögött, a diófák alja Középbogárdon, a tópart a Városligetben, a Horváth-kert a Krisztinában. A gondolat ismerős dolgok közt a legszabadabb – ismerős dolgok közt, amelyek mégis az egész világot jelképezik. Ez a szalagnyi San Remó-i folt, ágyamtól ki a zsalus ajtón, a halas medence mellett a szűk úton föl a kilátóig: jó lesz ilyen színtérnek. Időnként lerohanok róla a város, a kaszinó, Ventimiglia felé, de ez csak olyan, mintha a színész kimegy a színtérről. Ami kinn történik vele, abból is itt lesz dráma.

Úgy jöttem el, hogy semmi dolgom. Egy levelet sem kell írnom, egy megígért és félbemaradt cikk sincs tövisül a körmöm alá bökve, nem akarok nyelvet tanulni és nem tartozom még csak egy könyvet sem átböngészni. Ha olvasok, úgy olvasok, ahogy az asszonyok öltözködnek, kedvemhez és az időjáráshoz. Átforgatva a lapokat, és elmélázva egy-egy passzuson. Frobenius* húz, de ez a kilátóhely túlságosan hamita talaj, az esős egyenlítő és a német erdők misztikája egyaránt messze van ide. Hérodotosz*, gondoltam, ahogy lemosakodva zsalus szobánkból a tenger fölé kiléptem. Talán a vitorlásról jutott eszembe, mely a mozdulatlan eget széllel s a felém habzó tengert kalanddal, újsággal, messzeséggel töltötte meg.

Térdemen a nagy Menge-szótár*, ha kinyitom a szavak mellett, minden oldalon tíz-húsz jelzés: S: ezt Szophoklész olvasásakor kerestem ki; H: Homérosz, Eu: Euripidész, W: ez a legrégibb, Willamowitz* olvasója négy év előtt. A tanulás jó, otthonos öröme árad a könyvből; semmit a világon nem lehet olyan örömmel, olyan soká és olyan reménytelenül tanulni, mint a görög nyelvet. Még ebben a könnyű s egykor már olvasott szövegben is akad egy-egy szó, melyet ki kell keresni, egy-egy g betű a szélen, nyelvtani homály jele. Egy esztendő óta egyetlen görög betűt sem láttam, ez a sok főnévi igenév az elbeszélésben, morfondírozás a szótár összehasonlító nyelvészeti jegyzetei közt: olyan most, mint egy vad függetlenségi nyilatkozat: szabad vagyok, arra használom az agyam, amire akarom, tanulok haszontalan.

Vannak írók, akiknek a létezése erőt önt belénk, hogy mi is létezni merjünk. Énnekem Hérodotosz* ilyen író. A történetírás atyja, de inkább a történetírás gyermekének lehetne nevezni. A gyermek ő, aki történelmet ír. S milyen jó történelmet. A görög tulajdonképp nem volt történetíró fajta. Amiről Hérodotoszban* csak egy monda maradt, arról a hittiták* könyvtáraiban pontos följegyzések voltak. A görög az a nép, amely „mindenét magával hordja”, az ismeretét ő fölszívni szerette és nem leadni – a tudás Wertheim-szekrényeinél, a könyveknél többre becsülte a tudástól sugárzó embert: a görög biblia a görög ember természete. Az ilyenféle nép múltját sem jegyzi és olvassa; inkább csak emlékezik rá, mint élményre, melynek képét: esemény, idő és lélek együtt alakítják. A tekercs hű; a felirat az iszap alól is kiásható; a feljegyzésben az esemény egész csontrendszere feltalálható, mint tengerfenéki rétegekben a beágyazott halak. Az emlékezet ezzel szemben alakít, összevon, nemzetségtáblákból egy csúcsalak marad meg; világrészek ellentétéből egy leányrablás, a görögök tanítóiból, a krétaiakból Minos király*. Az ilyen emlékezetben őrzött történelem „sorstudomány”-nak talán jobb is, mint a jegyzett – a történelem erői érzékelhetőbbek, személyesebb közelségből beszélnek hozzánk –, de történelemnek mindenesetre kevésbé történelem, mint a téglába égetett krónikák. Hérodotoszban* az a vonzó, amiért kárhoztatni szokták: a kétféle történelemérzék találkozása egy emberben. Ha rágondolok, úgy látom őt, ahogy egyik-másik mondata mutatja: a görög utazó, aki a föníciai és egyiptomi papokat az őrizetükre bízott hagyomány felől kérdezgeti. Aki kérdez, annak alig van történelme, s akit kérdez: fejtartásáig és kézmozdulatáig csupa történelem. Napóleon a piramisok alatt, a kedvelt kép, csaknem frivolitás. Hérodotosz* a piramisok alatt: ez valóban két világ; egy emlékeibe alásüllyedt s egy emlékezetnélküliségből fölmerülő. Ő maga is érzi ezeknek a komoly, évezredes bátyműveltségeknek a méltóságát, s az ildomos fiatalok tisztelettudásával faggatja ki őket, mint ahogy idősebb rokonainkat kérdezgetjük, ha apáink dolgára s a mi magunk szoknyás korára vagyunk kíváncsiak. Könyve körül meginterpellált könyvtárnokokat látunk, a jegyzett ismeret papjait, kik királyaik uralkodása-idejével mérnek visszafele ezredéveket, tudják a városok távolságát, a folyók sorrendjét, folyását s fejük fölött a csillagok menetrendjét. Mindezt Hérodotosz* is meg akarja jegyezni; de az ő élő, görög emlékezete másképp siet a megjegyzendő elé, mint a keleti emlék őrizőié. A mesét keresi benne, mesét igyekszik formálni belőle, igaz; de nem abban az értelemben, hogy a mese hazugság, hanem hogy a mese az, ami az életben lényeges. Valóságos Ezeregyéjszaka az ő műve, a történetírás Ezeregyéjszakája, nem azért mert olyan hazug, mint az, hanem mert olyan igaz. Kandaulés* annyira büszke feleségére, hogy nem nyugszik meg, amíg első szolgájával levetkezéskor meztelen meg nem leseti. Nem rövid foglalata ez egy nagy dinasztia végén a történelmi erőket kihívó dőreségnek, mely a bosszúálló asszony és hűtlenségre kényszerített szolga szövetségéből támaszt új uralkodóházat. A királyoknak engedniök kell a végzet nagy vonzástörvényeinek, mely hadseregeket hömpölyget át egyik világrészből a másikba. A Háború és békének ezt a személyfeletti történelemlátását erősíti meg Hérodotosz* a mű főhelyén, a második perzsa háború előestéjén Xerxész nagybátyjának történetében. Ez elleneszólt a görög háborúnak, majdnem lebeszélte róla a királyt, de egy háborúra ösztökélő álom után Xerxész arra kényszeríti, hogy az ő helyén, az ő királyi székében aludjon el. Itt ugyanazt az álomképet látja, mint a király, s az álmában szemének tolt tüzes vas a végzet előtt meghajlásra kényszeríti. Ki lehet-e szemléltetőbben fejezni, hogy a végzet előtt a látó is megvakul? A mese: életlényeg; a történelem: lényeglátás, s Hérodotoszban* épp azt a pillanatot leshetjük meg, ahol a mese lényeglátása történelmi lényeglátássá válik. Akik a mesemondó Hérodotoszt* kicsinylik, nem látják, hogy amivel ő Kelet vagy a középkor krónikásainál több, az éppen a mese.

Bizonyos természetekben gyermekesség és pompás lényeglátás nagyon is megférnek egymás mellett. Hérodotoszban* ezek mindig nagy igazolást találhatnak a könyvtárnokokkal szemben, akiknek a fölénye ma éppoly kevéssé tudja elképzelni, hogy egy tudatlan halikarnasszoszi* szedett-vedett hallomásaiból valami jelentős támadjon, mint hajdan. Tény és valóság, mondta Frobenius*. Nos, Hérodotosznál* a tények körül lehet baj; mint valóságlátó versenyez a mi történészeinkkel. Az egyiptomi részt nézegetem. Épp elutazásom előtt olvastam el egy francia művében vagy száz-százötven oldalt Egyiptomról. Az jó történelem, ez jó Egyiptom.

A mi tudományunk törvénye és mértéke az igazság. A tudós akkor tudós, ha nem hazudtolható meg. A mi tudósaink, mint éppen az egyiptomi papok, az igazság tisztálkodási lázában élnek. Ez helyes, csak az igazság megragadás-módját ne becsülnék közben le. Egy életérzést, egy kultúrát, egy istent nem az ragad meg legigazabban, aki a legtöbb dolgot állítja róla, hanem akinek az írásából a megragadás (vagy ahogy Frobenius* mondja: megragadottság) élménye a legmegfelelőbben tűz felénk. A tények a századok folyamán tisztábbak és tisztábbak lesznek, de az első felfedező élménymelegét a későbbiek nem okvetlenül érik el. A tévedések alakjában sokszor több „igazság” van, mint az igazságok rideg halmazában. Mivel kezdődik Hérodotosznál* az egyiptomi könyv? Egy csacsi mesével. Pszammetikhosz* meg akarta tudni, melyik a világ legrégibb népe: az egyiptomi vagy a föníciai. Pásztoraival úgy neveltetett fel egy gyermeket, hogy az nem hallott emberi szót. Ez a nyelvektől távol élő gyermek a táplálékot föníciai nyelven kérte: a vita ezzel Egyiptom kárára dőlt el. Ennek a mesének a mélyén tulajdonképp az én hitem csillan meg: az emberi természetbe egy nyelv van beoltva. A különbség az, hogy a nyelv lélektani ősalakját a legősibb nyelvalakkal téveszti össze. Igazságnak egy tudományos mű elején mindenesetre naiv. S a görög igazságérzéknek mégis jó bevezető. Az együgyű kísérlet minden évezred-számnál meggyőzőbben adja tudtunkra az egyiptomi kultúra igényét, hogy legrégibbnek tekintsék. Itt született az év s a tizenkét isten: újabb bizonysága ennek a régiségnek. A következő nagy látomás a Nílus, a rejtélyes és munkás (ergatikos) folyó, mely, mint a kertész, ágyást csinál ennek az egész kultúrának. Egy hajdani tengeröböl (Dél-Egyiptom elé) odaterítette toldalékul a Deltát, s áradásaival új s új iszapot hoz a partra, melyben nem eke töri a mag helyét, hanem a disznók tapossák be. Kivételes folyó, kivételes föld, kivételes kultúra: az áradások eredetéről, a Nílus forrásairól, a Nílus és az Iszter* hasonlóságáról szóló okoskodásokból az első felismerés erejével emelkedik ki ez a kultúrmorfológiai* alaplátomás. S Hérodotosz* okoskodásai, ha hibásak is, nem vakok: látja a kagylót a hegyoldalakon, visszaemlékezik a kisázsiai folyók földlerakó munkájára, számításába beleveszi a nap páramozgató erejét. Az egyiptomiak, akik fölött más az ég, s folyamuk természete is minden folyamétól elütő, szokásaikban és törvényeikben is különböznek minden más néptől – így tér át Hérodotosz*, egészen Frobenius* szájíze szerint, a Nílusról a népre. A várt istenek helyett látszólag jelentéktelen szokások következnek; – szokások, melyek Egyiptomban épp fordítottak, mint másutt. Egyiptomban a férfiak hordják a fejükön a terhet s a nők a vállukon, a férfiak vizelnek ülve s a nők állva, az elaggott szülét a fiú elhagyhatja, a lány gondozni tartozik, a szövésnél a szálat nem alulról vetik, hanem felülről, az utcán esznek és a lakásban végzik szükségüket, a kenyeret lábbal dagasztják, a sarat kézzel, körülmetélkednek (azaz a „tisztaságot többre becsülik a szépségnél”); jobbról balra írnak, a csatot nem kívül hordják, hanem belül. Valóban jelentéktelenek ezek a szokások? Nyilván nem egyformán jelentősek. De ha Frobenius* szerint Németországban etiópok és hamiták közt ott van a határ, ahol a férfiak a kabátot fordítva kezdik gombolni, e kis szokások kultúrmorfológiai* jelentősége nagyobb lehet, mint a helyi istenek különbségei. Ha nem is a más éggel és elütő folyóval függnek össze, a más ég és más folyó közt nőtt kultúra lényegéhez tartoznak. A fordított szokások után az áldozatok következnek: istenek, állatok és emberek ünnepekkel és tilalmakkal összebogozott rendjében, a gazdag folyóvölgy ölében a természetfölöttivel elfoglalt hatalmas és merev kultúrát látunk, mely egy külön szigetre hordja össze és temeti az elhullott tehenek csontját. Mendész* ünnepén asszonyt dob oda a kecskebaknak, s az áldozás minden egyes aktusát is más-más pappal végezteti el. Így indul neki Hérodotosz* Egyiptom leírásának. Az istenek és állatok után sor kerül az ételekre, lakomákra, énekre, köszönésre, orvoslásra, balzsamozásra, a Nílus halottjaira; a közlekedésre, a régi királyok dolgaira. A szem mindig figyelmes, a kép mindig érzékin csillogó: észreveszi az egyes egyiptomi tájak helyi kultuszát, és gondosan leírja a szúnyog ellen használt kenőcsöt, a halak ívását, az akanthus hajók büblöszvitorláit* és különös kormánylapátját. Egy tudománytól meg nem rontott tudós: a kis vonások és a nagy lényeg embere.

Az után, amit tegnap Frobeniusban* olvastam (vagy inkább olvasás közben gondoltam), különösen izgatott ennek a nyitott szemű görögnek a viszonya az egyiptomi istenekhez. Már régebben is föltűnt, milyen otthonos Hérodotosz* az egyiptomi istenek közt is; egykettőre fölleli bennük a megfelelő görög istent: Jupitert*, Hermészt*, Arészt*, Héraklészt;* nem úgy beszél róluk, mint egy különösséget látó régifajta néprajzos, majdnem inkább úgy, mint a dolgokat belülről értő Frobenius*. „Felismerései” néha, igaz, felületesek, pl. amikor a tehénfejű Íriszt* Ióhoz* hasonlítja; de vajon ilyen felületes-e, ha Mendészben* Pánra* ismer. Nyoma sincs benne a vallási türelmetlenségnek. Ugyanaz a tárgyilagosság ez az idegen istenekkel szemben, mint Homérosznál a trójai erényekkel. Szívesen elismeri a keleti istenségeknek az elsőbbségét. Dodonában* a monda szerint egyiptomi galamb jelölte meg a jósda tölgyét. Hérodotosz* a galambot egy elrabolt thébai papnővel helyettesíti: az eredetben azonban nem kételkedik. A tarzus-* és szidonbeli* papoknak is elhiszi, hogy Héraklész* tisztelete ott megelőzte a görögöt. Az összehasonlító vallástudós közönye ez tulajdon isteneivel szemben? Hérodotosz* valláshasonlító, de nem közönyös. Azt merném mondani, azért olyan otthonos az egyiptomi istenek közt, mert hivő. Hivő görög módra. Az istenek ott vannak a világban, csak meg kell látni őket. Világvalóságok az istenek, melyekhez éppúgy hozzá lehet férni, mint a Nílusban a halhoz vagy a sínai bányákban a rézhez. Természetes, hogy az egyiptomiak is hozzáfértek, ha másképp nevezik és ünneplik is őket. Az istenek a világhoz tartoznak, a kultúrához csak tiszteletük módja. Mint ahogy van egy legrégibb nyelv, van egy legrégibb vallás, és a lélektani ősalakot itt talán valamivel több joggal téveszti össze a történelmivel, mint a Pszammetikhosz* meséjében. Gyermekesség és nagyság ebben az összetévesztésben megint együttjárnak. Gyermekesség, hogy a két vallás különbségében csak szertartás-különbséget látott, s arra, hogy maguk az istenek különbözhetnek, nem is gondolt; nagyság, hogy nem is gondolhatott. Tévedései ellenére is otthon volt abban az ősi, lélektanilag apriori* világban, melyben a görög és az egyiptomi istenek azonosak, s Ozirisz* átváltozásai Dionüszoszéval* egyet jelentenek. Hérodotosznak* nemcsak a világ volt kisebb, mint ma, hanem a népek is közelebb estek benne egymáshoz. Meglátszik, hogy nem a féltékeny Jahve* volt istene, s nem állott a „fejlődés ormán” a vadaktól távol, mint mi.

 

A szállodai életet is meg lehet szeretni. Az emberek ugyan nem valami rokonszenvesek: hosszú angol nők, akiknek az eleganciája, ahogy a fiatalabbaktól mind öregebb fele fordulsz, a szemed előtt válik maskarává; nagy suhanc olaszok, szállodatolvajnak néznéd és márkinak szólítják; nos és igen sok magyar, már amilyen magyarok az Esti Kurír* vonatjával a Riviérára jutnak. E sokféle népség fölött azonban, mint Frobenius* kultúrája az emberek fölött: ott él a közösség: a szálloda, helyesebben penzió vagy (Kosztolányira gondolok!) ellátóhely. Egész más, ha az ember rendel és fizet (jelen esetben még otthon fizet), és azután ellátják. Mi itt ellátottak vagyunk: a szobáinkat nem kellett választanunk, az étlapot csak azért olvassuk el, hogy összefusson a szánkban a nyál. A gondjaink elől jöttünk ide, és élvezzük, hogy nincsenek gondjaink; udvarias emberek vesznek körül, megelőznek bennünket az ajtónyitásban, s tányérunkra teszik az ételt, mint a kisdedeknek vagy a betegeknek. S nemcsak ők bánnak így velünk, mi magunk is magunknak élünk, mint a betegek, anélkül hogy valóban azok volnánk.

Szanatórium betegség nélkül: valóban ez az ilyen ellátóhely. Az emberek nem betegségüket ápolják benne, hanem az egészségüket. Ez aztán az igazi testkultusz; nem a fatalpak hurcolása a hegyekben, hivatal és esti táncrobot közt. Tanulságos megfigyelni a mi magyarjainkat, különösen a férfiát, hogy lesz itt főnök úrból (aki elébb még úgy állt melléd, mintha a segéd alkujába akart volna egy fölvilágosító szót vetni a félig kigöngyölt maroquin* fölött) önmaga alázatos papja. A nyugágyon behunyt szemekkel és hátrahajtott nyakkal áldozik a bőrének, kenetes mozgású járással ünnepelteti az izmait. Csönd van itt, s e csöndben minden ember egy kis kápolna, tele a pihenés áhítatával, a nem sürgetett járás ceremóniájával, az emésztés ábrándjával és tömjénével. Határozottan megnemesedik ez a sok sürgetett élet ebben a mesterségesen létesített ráérésben; tisztelik egymás csöndjét, megválogatják a szavaikat, felöltöznek, megborotválkoznak egymás iránti tiszteletből, s nem tálalják ki a szenvedélyüket, hibáikat.

Engem a magam kis színpada a zsalus ajtó és az autóút erkélye közt persze elvon ebből a közös ünnepi életből; az étkezéseket azonban nekem is be kell illesztenem a magam megtisztulásába, s mondhatom, könnyű beillesztenem. Katharzis egy ilyen vacsora, mint a tegnapi. Mi, két munka közt faló emberek el sem tudjuk képzelni, mennyi nemes önmegtartóztatás kell ahhoz, hogy az ember emberhez méltóan tudjon enni. Egy ilyen egyórás vacsora, melyről azzal az elégtétellel kelünk fel, hogy gyönyörű szertartást végeztünk, de jóllakottak éppen nem vagyunk, megtaníthat rá. Kit-kit a boráról ismerni meg, nem tudom, van-e ilyen közmondás, de lehetne, s hozzátehetjük a bornemisszát is. Abban, hogy milyen bornál állapodsz meg, hogy emeled a szádhoz, mit mondasz utána, nemcsak azt látni, a borhoz mi a viszonyod, hanem azt is, hogy önmagadhoz. Antialkoholistának lenni például éppolyan durvaság önmagaddal szemben, mint a részegeskedés a borral szemben. S bizonyos viszonylatban minden étel: bor, van nemessége, kultusza, ideje, melyet értékelni, megválasztani: önmagunk megbecsülése. Nem csak megbecsülése: fölemelése. Ez a délszaki étrend, itt a ráérés szigetén a tálaló papok közt, kiválóan alkalmas rá, hogy az ember az étrend kathartikus lehetőségeit fölfedezze. Itt maguk az ételek figyelmeztetnek rá, hogy ne mint az éhséget elfojtó gyógyszereket kapjuk be, quantum satis*, hanem mint ehetővé vált természetet, mely más élőlények „esszenciáját” oltja testünkbe, hogy ott mozgásunkhoz, gondolatainkhoz nemességüket vagy nemtelenségüket hozzáadják. Ezek fölött az omlóssá főtt, haloványízű szálkátlan halak s kert és konyha közt lebegő, finom művű saláták közt, egyben-másban igazat kell adnom az étrend-apostoloknak, akik beleik fölé hajolva az ételnedvek hatását figyelik magukban, s ártalmas ködöt éreznek agyukra szállni vagy áttetsző vidámság terjed izmaikban. Ezzel a kis kerekecske sülttel és hatféle körettel mi magunk is a vegetáriánusság határán élünk. Ennyi húsra igazán szükség van, hogy az ember az articsóka pikkelyeit (olyan, mintha virágot ennék) igazán élvezni tudja, s felekezetet ne csináljon beleiből. Ahányszor délen jártam, mindig eltökéltem, hogy odafönn is hű maradok a déli ételekhez. Sajnos, az ember annyit veszekszik szelleméért, ezért a halovány másodlényért, hogy nem győz magáért is verekedni. Elég hiba! Márai Sándor* írta le Vidali módszerében, hogy él az igazi író: vacak bútorok közt, polgári koszton, oly idegenül környezetében, mintha sajnálná az átitatásra szánt egyéniségét – élete nedvét – a művétől elvonni. Semmit sem valósít meg magából az életben s mindent megvalósít a műben; szerzetes, aki a szokásai közönségességét hordja csuhaként művészlelkén. Nos, én attól félek, hogy ez a Vidali utálatos mai korcs; akinek aszkézise csak megrontja a művét, ahelyett, hogy felemelné. Azért mondom ezt ilyen bátran, mert hetven percentben* Vidali vagyok.

Hányszor tapasztaltam, hogy az életmód a gondolkozást is megnemesítheti. Kipurgálja az emberből a dühös nedveket, mint ahogy a régi orvosok hitték gyógyszereikről. Volt nekem egy ilyen vegetáriánus-elvű barátom, igen egyszerű ember, érzékeny idegrendszerű. Az a szerelmes elragadtatásával tudott beszélni ifjúságáról, mikor lenn Erdélyben tejen és gyümölcsön élt. Olyan átlátszó volt kérem a bőröm, mint a saszla héja, csak úgy csillogott alóla az ép természet. Aztán megnősültem, s azóta mindennap bűnözök. Ő a bűnözést a húsevésre értette, de én tudom, hogy másképp is bűnözött, egy nemes természet lassú rothadása volt az élete. A közösség buzdítása hiányzik ezek közül az egyéni katharzis-kísérletek közül. Az elszigetelt tisztulóból különc lesz, szektariánus, vagy visszaesik a bűnbe, mint az én bicsérdysta* barátom, s én magam is már vagy ötször-hatszor egy-egy emelkedett félhónap után.

Lehet ez másképp egy országban, amely maga is megrögzött visszaeső? Elképzelhető Magyarországon, a mi durva szokásjogunkban egy kristály-ember, aki nem bolond? A szellem minálunk piszkában tetszeleg, s egy olyan kis nemesen élő közösség összehozása, mint az én újnemes szektám vagy Kerényi szigete:* nem határos-e a lehetetlenséggel. Mi más a menekvés itt: mint rátapadni a nagy világerőkre; melyek jobbik természetünket húzzák ki belőlünk, mint belőlem e tengerre könyöklő hegyen a déli nap. Mi történt velem két nap alatt? Milyen párátlan az agyam, szabad a testem! Irigyen nézem jobb kéz felé a lépcsős kertek közt a kis házakat; a kerek cement víztartó némelyik fölött, majd nagyobb, mint maga a ház, abból öntözik a zöldséges ágyakat. Mennyiért adhatnak ki egy télre egy ilyen házat? – tanakodom a feleségemmel, aki feljött látogatóba a színpadomra. Mond egy számot: én osztok, szorzok. Nyáron Kecskeméten élünk, a „farmon”, melyre évek óta készülődöm, s ősszel megyünk a nap után. Nem, nyárra sem maradok otthon. Házból vándorlok házba, kertből kertbe. Dalmáciába, Szicíliába, Görögországba. S szöktetem délre a déli embert, aki itt vagyok, az északi elől, aki otthon vagyok. A feleségem elnézőn hallgat, mint aki már sok meg nem valósult tervet hallott, s aggodalmasan, mint aki tudja, hogy valami mindenikből megvalósult. S a gyerekek? – kérdi, miután pénz- és valuta-érvek hipomániás* önérzetemmel ebben a pillanatban úgysem bírnának. De énnekem a gyerek sem akadály most, majd megtanítom őket számotvetni, írni – este, öntözés után, a kertben, vagy azon a vitorláson, ni, a csapkodó vászon alatt, amint szököm velük a nap után.

Északi ember vagyok – mondotta gőgösen Ady, de délin ő olaszt vagy legföljebb franciát értett. Csakhogy az olasz éppúgy nem a déli, mint ahogy a szamojéd nem az északi. Délen mi a latin világot értjük – Daudet-t* és Serao* Matildot. Csakhogy a francia és olasz amennyiben nagy, nem tiszta déli (Dante, a középkori Ile de France székesegyházai), s amennyiben déli, annyiban korcs. Az a latin világosság, amit ma nálunk annyit emlegetnek, éppoly szegény-világosság, mint amilyen szegényes latin az olasz nyelv. Az igazi dél, amelyhez érdemes hasonlítani: a görögség, Hérodotosz*, a halikarnasszoszi!* Minél többet gondolkozom rajt, annál több monumentalitást találok benn. Talán épp az övé s nem az Aiszkhüloszé az igazi déli monumentalitás. Mi ezt a szót orosz regényíróknak, középkori építkezéseknek tartogatjuk, délen csak azok tarthatnak rá igényt, akikben van valami „zordon”: zsidó próféták, görög tragikusok. Nos, Hérodotosz* monumentális, anélkül hogy zordon volna.

Ott született, Kisázsia délnyugati csücskén, Athén, Alexandria és Babilon közt valahol a középen. Dór vér, ion környezetben, perzsa fennhatóság alatt; görög szelleme előtt nyitva Szicíliáig az akkori görög Nyugat; mint perzsa állampolgár, bejárhatja a perzsa birodalomban összefolyt Kelet régi országait. Európa és Ázsia, új és ó világ közt a mérleg nyelvén született, s érzi kétoldalt a kétféle súlyt. Rengeteget utazott. Járt Babilonban, Egyiptomban, az akkori idők északi tengere: az Euxinus* partján, Athénbe Szicília felől kerül. Ismerte az „egész világot”. S történetírója lett a háborúnak, melyben a világ könnyebb fele a nehezebbiket legyőzte. Mintha a mi világháborúnknak a történetét egy olyan kultúrmorfológus írta volna meg, aki éveket töltött Németországban, Moszkvában, Nyugaton, Amerikában, sőt Tokióban is.

Hogy támadt az óriási perzsa birodalom? Hogy támadnak a nagy világbirodalmak, a perzsa, a macedon, a római általában? Úgy, hogy elöregedett kultúrákra rákényszerítette akaratát egy elszántabb, ifjabb nép. Babilon, Thébe, Szidon*, Szardesz, Jeruzsálem nem pusztultak el, de mint egymás után többször hipnotizált ember, egyre könnyebben adták meg magukat annak, aki hipnotizálni tudta őket. Ezzel a hipnotizált kelettel vette fel a harcot egy marék éber nép az attikai sziklákon és szigeteken. A két hadakozófél viszonya: Hérodotosz* viszonya a piramisokhoz. Csak most a piramisok gördültek át Hérodotoszhoz* – összenyomni.

Egy új Dávid harca Góliáttal, s Hérodotosz* ismeri a parittyát s a betört homlokot is. E fordított trójai háború bevezetésében a két világrész régi ellenségeskedéseiről szól; nőrablások meséjében Európa és Ázsia ősi viszonyáról. A tárgy nagysága nem tűri a sietséget; a kilenc könyv közül csak a hatodikban kerül Darius attikai hadjáratára sor; addig Lídia, Asszíria s a médek bukását beszéli el, körüljárja Babilon falát, két könyvet szentel Egyiptomnak, a szkíta expedíció ürügyén fölvisz az akkori világ északára. Mintha csak minden karját végig akarná tapogatni ennek a néppolipnak, mielőtt fejét a görögökkel levágatja. Lehet, hogy görög módon egy könyvben akarta látni egész tapasztalatkincsét, azért nőtt ki olyan lassan világföldrajzából a világtörténelem. De ha lassan nő ki, annál hatalmasabban. Itt nemcsak mondják, de halljuk is, hogy egy szörnyeteg mozdul; szörnyeteg szörnyülködések nélkül is. Kelet és görögség: a két természet nem jellemzésekből, hanem a bevezető könyvek millió érzéki színéből ismerős; látjuk vallásuk, jellemük, szokásaik viszonyát; valóban kultúrák szembefordulása ez s nem hadseregeké.

A kilenc könyv néhány száz oldal, de aki írta, nem az volt a gondja, hogy minél több oldalt írjon tele, hanem, hogy minél kevesebb szóval minél több felismerést, eseményt őrizzen meg. Az ő prózája még közelebb van az eposzhoz, mint a mai történetírókéhoz; nem azzal, hogy föllengősebb, versszerűbb (a görög prózától mi sincs távolabb, mint a versszerűség), hanem mert meséi az eposz tömörségével jellemeznek történelmi eseményeket. Az a néhány száz oldal mozzanatnak és felfedezésnek példátlanul sok, s e sok ezer szétgurulni igyekvő mozzanatot egy „naiv” lélek szemsugara bűvöli össze, a három nagy ütközet: Marathon, Szalamisz és Platea köré. Ilyen monumentális alkotásuk a görögöknek is csak egy van: az Iliász. S Hérodotosz* valóban a görögök második Homérosza. Az egész ismert világot bepillantó szem; méltó tárgy, isteni tárgyilagosság, lényeglátó ábrázoló erő, hatalmas gyermekség!

3. Görögök és protestánsok

A szelvényfüzetben van egy lap: autóút San Remóból Cannes-ig, ebéd és vacsora, belépőjegy a Kaszinóba. Ha kifizettük, kiélvezzük: a polgári maxima elől nincs menekvés; hiába mondom én, hogy egy nap a társasautóba belegémberedve rengeteg idő, s énkörülöttem – ha a két kőfal közt, a vásott köveken fölkapaszkodom – San Remóban is van annyi Riviéra, amennyi Hérodotosz* olvasásához kell. Az autó késő éjjel ér haza, a feleségemnek otthon kell maradnia a gyerekkel, úgyhogy külön repülünk végig az Azúr Parton, én minél előbb, hogy a hátralevő tíz nap épen maradjon, ő vasárnap, a karnevál megnyitásakor. A külön útnak megvan az az előnye, hogy magányomba bebagyulálva utazhatom. A rokonhölgy ugyan velünk jött, de őt útitársunk, a másik öreg vette pártfogásba, ő gesztikulálja ki neki ebédnél a fitos francia lánytól a második kenyeret, s az állomáson ő keres illemhelyet. Elég öreg ahhoz, hogy egymásra bízzam őket.

Van valami ellenállhatatlanul komikus ebben a zsúfolt autóban, amint a sötétlila tenger s az egy-egy résen át jeges csúcsokat mutató hegység közt völgyből völgybe, Ospedalettiből Ventimigliába, Mentonba, Monte-Carlóba kanyarodik a rábízott lelkekkel. Néhány száz méterrel a tenger fölött, hol magasabban, hol alacsonyabban járunk. A lakott világ, negyven kilométeren, egy pillanatra sem szűnik meg körülöttünk; a nagy természet és a kis ember összekevert munkái közt lebegünk, egy szalagnyi kertország az Alpok és a tenger óriás tömbjei közt; csupa pálma, ciprus, szegfű és mimóza; az útpart köves töltéseiben lyukak vannak, s a lyukakon is szőlőtőkék dugják ki a napba a fejük. Valóban a kivételes tájak közül való; a Part éppúgy előírta itt az ember sorsát, mint Hérodotosz* Egyiptoma alatt a Nílus hordaléka. Arra való táj, hogy az ember gondolkozzék vagy megszűnjék gondolkozni rajta. S ebben a tájban fut-kanyarog ez a harminc emberből álló alkalmi társadalom, pesti tájnyelvével és élceivel. Ez a társadalom tudja, hogy a földkerekség egyik leghíresebb autóútján hajt végig a pénzéért; a monacói öböl előtt vagy fönn a Grand Corniche-on föl is kiált: gyönyörű, egy mese, ezt elmondhatja otthon Mancika, de közben egészséges önzéssel védekezik a nagyság minden csábítása ellen: ő nem hagyja magát a természettől sem bepalizni. Két hihetetlen kövér asszony ül mögöttem, egy Móric nevű úr felesége és nővére, de a nagy kövérség vérrokonokká tette őket. Már a félszállásnál hátulról kellett őket az ülések közt keresztülnyomni; s most árad belőlük a vidám panaszkodás: te, Móric, engem úgy kell innen kifűrészelni, maga beszél, maga kis angolna, lenne ilyen hasa, mint nekem. Az őszinte kétségbeesés és a sors ellen élccel védekező humor szétválaszthatatlan ebben a végigkacagott siránkozásban. Ha ők elhallgatnak, Pollák úr veszi át a szót, fekete kosfej húsos és tevékeny testén. Az előző esti tapasztalatairól beszél, húsz lírát vesztett a San Remó-i kaszinóban. Tudják, hogy fájt az én szívem, amikor az öt lírámat azzal a bottal behúzta. Megjegyzem, egyszer kijött, de mellettem egy hölgy ráteszi a kezét. Pardon, a vöröset én tettem meg, mondom. De beszélhettem, nem tudtam magam megértetni. Csak nevettek rajtam. Nahát, majd bolond leszek én játszani nektek, akkor is elviszitek, ha nem jön ki, s akkor is, ha kijön. A társasautó társadalma kacag, tudják, hogy Pollák úr dúsgazdag ember, tetszik nekik, hogy sajnálja az öt lírát. Egy pénzbecsülő fajta humoros tiltakozása ez a kesergés mindenféle szemrebbenés nélkül vesztő gavallérkodás ellen. Mit szól ehhez a látképhez, doktor úr, fordul hozzám a Corniche-on, ezért érdemes volt eljönni. Nézzék, jól látok, az egy hajó? Egy óceánjáró. S örül, mint a gyermek a hajónak. S amikor fél kettő felé még mindig nincs ebéd, éppúgy nyűgösködik. Hallja, Balogh úr, nekem már elég ebből a Riviérából, adjanak valami harapnivalót.

Így megy át Pollák úr klánja egy társasautóban Partországon, jókedvűen s rendíthetetlenül, mintha csak otthon volna. Nő, halál, természet; könnyű kimondani a nagy szavakat, de nem olyan könnyű megállni előttük. Pollák úr érdeme, hogy nem is akar. A bennszülöttek viszont akarnak és nem tudnak. Ha Egyiptom méltó volt a Nílushoz és Athén Attikához, akik ezt a partot ma benépesítik – olaszok és franciák – aligha méltók a Côte d'Azurhöz. Valami pigmeus nép sütkérezik itt, nem testben, lélekben – ízlésben pigmeus; amely képeslevelezőlappá alakítja, amit víz, szikla és nap remekműnek szánt. Az építkezésről látom. A hosszú úton, az üvegházakon kívül, alig volt épület valamirevaló. Nagyképűsködő szállodák, a Riviéra-giccsét feltálaló villák, ízléstelen feliratok és díszítések. A riviérai építkezést valahol északon kell kitalálni. S északon még is van erre a hajlam. Ott van a hegyek oldalán felhabzó Buda; hány új ház van Mátyás vadaskertje helyén, amely jobban ideillene, mint ezek az épületek. A mi nap felé forduló egyenes vonalú üveges házaink úgyis hét-nyolc szélességi fokkal délebbre készülnek vándorolni, gazdáik szívét követve. Mivé fejlődhetne itt az északi napimádó stílus egy ízléses nép kezében. Az üveg és a virág számára csak váz lenne a tégla; egy áttetsző kristály-élet folyna félig nyitott ház-kristályokban, s a növényzet éppúgy hozzátartozna a ház tervéhez, mint a bejáró vagy a tető. Sajnos ezek a riviéraiak, úgy látszik, az amerikai filmekből tanulják meg, mi a Riviéra, s a legnagyobb gondjuk, hogy az idegenforgalom számára eredetiben adják, amit Pollák úrral mélább órájában a riviérai film megkívántatott. Az idegenforgalmat csak nagy népek bírják ki, éppúgy, mint a népszerűséget az igazán nagy író. A gyengébbeket szajhává teszi. Juan-les-Pins-ben kisvendéglőben ebédeltünk. Az ebéd kitűnő volt. Itt ettem először olajbogyót, amely valóban ehető volt; az előételben a felvágott olyan könnyű, mintha fűszeres fán nőtt volna, levél helyett. De a teríték mellett virág s a falon is sok-sok odamázolt virág, a felszolgáló leány pipiskedő arcából is virág hajolt ki; csupa engedelmes, édes, a kelleténél színesebb virág, az idegen használatára való, aki nem ér rá itt heteket mélázni, náthás orrával minél töményebben – egy nap alatt – akarja végiglátni, végigszagolni ezt a Riviérát. De hát törődhetnek az itteniek a maguk Riviérájával? Egyetlen dolguk, hogy az idegenekét minél pontosabban szállítsák. A kis Vittorio vagy Jean, amíg a szurtos, hátsó utcában lakik, az elromlott autó beleiben vájkáló idegen urat bámulja; mint valamelyik förtelmes nevű szálloda pincére arra figyel, hogy a villát és kanalat ügyesen fogja össze a beefsteak-szeleten egy kezével, és egykor mint szállodatulajdonosnak az angol utasok gyomrára és a házi jelmezbálra lesz gondja. S bizonyos viszonylatban itt mindenki Jean vagy Vittorio. Szállodaország, Monacóban a szállodás fejedelemmel.

Visszajövet Nizzában mi is végigkopogtunk a sétányon. Ez hát a világ „krémje”. Sétáló tavaszi kabátok, panamakalapok, kesztyűk és kutyák közt sok-sok festett köröm és fáradt arc, a kikészítettség idült nyavalyájában végképp elcsigázva. Az ember csak ámul: mi szél hordta össze ezt a sok kísértetet. Természetes, a templomukba, a Kaszinóba is el kellett mennünk, egy nap kétszer is, Nizzában és Monte-Carlóban. Nos, mi magunk, ahogy a szerencse lavórjai köré – Pollák úrral az élen – nagy állhatatosan odalopakodtunk, annyi romlatlanságot löktünk be ötfrankos ticketjeinkkel ebbe a terembe, hogy időbe került, amíg az asztalok körül a gyógyíthatatlan esetek felötlöttek. Feltűnően sok volt köztük az öreg. Öreg nők és öreg férfiak; mozdulatlan ráncaik közt csak figyelmes szemük vándorolt ide-oda. Úgy ültek ott, mint nagybetegek, némelyikük jegyzett; némelyik már nem is jegyzett; a nők gyémántgyűrűs ujja oly közönyösen járt a száz, ezer, ötezer frankos tétek fölött, mintha kötne vagy hímezne. Valami fegyverszünetféle ez a szenvedéllyel; erejük nincs már, hogy ellenálljanak neki, de arra sem, hogy izgalomba ejtse őket. „Faites vos jeux”* – hajtogatja a kaszinó hivatalnoka, s míg ujja közül százezredszer is kirepül a golyó, a szemek egy pillanatra megállnak, s azután újra kezdődik csendben a vagyont jelentő karikák tologatása. Ezer frank, olvasom össze a mellettem álló úr ticketjét; ezer frank, egy tehén ára. Vajon ha egy tehenet kellene most behajtania az istállójából egy nagy mezőre, a 34-es számra, ilyen közönyösen tenné-e? Van valami irtózatos a számok személytelenségében. S a pénz is szám. Helyettesíteni tudja a jószágot, anélkül hogy emlékeztetné rá. De az úr nyer a 34-essel, s most mindenki ránéz. Gyér fekete szakáll, nagy csontú, halvány arc, a szemhéjak mélyéből kipislogó szem. Mellette egy nő adja, rakosgatja a pénzt. Még fiatal, s az izgalomtól foltos a nyaka. Ő az egyetlen, aki szemmel láthatóan izgul az asztalnál. Úgy látszik, újonc, s a szakállas játszik neki. – Megebédelnénk abból ketten, amit ez a krampusz nyert, doktor úr? szól oda Pollák úr. A szakállas, akinek épp a tisztviselővel volt kis vitája, egy pillanatra visszanézett rám. Magyar?

Az éjszakának megvan az az előnye, hogy összemossa a cikornyás villákon a belriposo-féle* fölírásokat s elálmosítja az útitársakat. A két kövér asszony most már valóban halott. Félig ájultan, félig álomban dőlnek egymásra a kocsi végében, két sorstestvér, ott alszanak a tenger fényei és az ég csillagai közt. A természet, melyet kétoldalt a szállodák kordonja kissé visszatartott tőlünk, most ott áll a szívünk fölött. Olyan nagy ég van fölöttem, mint odahaza soha, s a homályba borult tenger holdfényében a bárka lámpásai körül a víz csendes járáskelése látszik. Egy kis fájdalmat s egy kis csömört érzek. Hát ezekért a rohadt sétányokért lélegzik itt hegy és tenger; e felé hordják munkájukat a szállodasorok mögül a szurtos házak bennszülöttjei? S ez a harminc ember az autóban! Eggyel összebarátkoztam Cannes-ban, a pihenő alatt. Ezredesné; művelt, eleven öregasszony. A férje ki nem mozdul Szegedből és a nyugdíjból, ő meg egy évben kétszer-háromszor is szétnéz a világban. Járt Finnországban, Londonban, Spanyolországban; hibátlan francia s angol regényekről beszél. Amellett olyan egyszerű, mint azok az öreg nemzetesasszonyok, akikből még láttam egyet-kettőt Szilason, gyermekkoromban. Ismeri a mai politikai párbaj egyik főszereplőjét: úgy beszél róla, mint tehetséges, de megbízhatatlan kisfiúról. A nyilvánvaló sznobizmusa után meglep, hogy politikában mennyire maradi. Kicsit boldogtalan és nyugtalan, de mindez elvész osztálya higgadt életelvei alatt. Tökéletes ember, és sajnos, tökéletes méltóságos asszony, anélkül hogy ezt hangsúlyozná. A legnemesebb fajta, de ki kell pusztulnia erről a földről. Ő maga is érzi ezt, figyelem, ahogy útitársainkkal beszél. Inkább alázattal, mint megvetéssel vagy leereszkedéssel. Mint egy haldokló azokkal, akikről tudja, hogy túlélik. Magyar!

 

Bemutatkozni sokféleképp lehet. Írónép közt alig tudok szebb bemutatkozást elképzelni, mint amit Kerényi Károly választott velem szemben. Amikor évek előtt az egyetemen találkoztunk, Ottónak a görög vallásról szóló könyvét íratta fel velem. Most, hogy levélváltásunk után közelebb kerültünk egymáshoz, egész kis könyvtárat hozott el búcsúzóul a lakásomra, vigyem el San Remóba; ha elolvasom őket, róla is többet tudok. Frobeniust* tőle kaptam, s a Götter Griechenlands-on kívül, melyet a teljesség kedvéért emeltem le régi könyveim közül, itt van Reinhardt* Sophokles-e, Wolters* életrajza, néhány George-könyv* és az ő Dionysos-dolgozatának a keféje. Végül, ha nincs is, tudom, hogy ide kell képzelnem Hölderlint* s Lawrence-t*. Azt hiszem, különösen messziről összeverődött emberek közt érdemes volna meghonosítani a bemutatkozásnak ezt a módját. Van benne valami nemes őszinteség: nézd, ezek a könyvek azok, amelyek – a közműveltséghez tartozókon túl – a legjobban hatottak rám. Jóakarat is van benne: ahelyett, hogy magamnak kovácsolnék fölényt belőlük, megosztom veled, mint borom vagy kenyerem. Végül föltétlen önbizalom: olvasd el őket, s nem félek, hogy mindent tudsz rólam, nem e könyvek kivonata vagyok, hanem ember, aki ilyesféle könyvekkel él.

Ha semmit sem tudnék Kerényiről, ez a néhány könyv útba igazítana, merre keressem. Annak az embertípusnak, amelyet nálunk tudósnak neveznek, ezek a könyvek bevehetetlenek. Nem tartanák komolynak őket, mint afféle „művészkedést”, amelyet az igazi tudománytól már csak azért is távol kell tartani, mert sérti a mai tudós biztonságérzetét. Aki ezeket a könyveket szereti, tudomány és művészet közt aligha vont drótsövényt, igazi tudomány és igazi líra számára csaknem egybeesnek. Megerősíti ezt, hogy a kölcsönadott könyvek nagy része az emberi és isteni viszonyát nézi. Mit jelentettek a „vadak” szokásai belülről, vallásuk felől? Miféle vallásos érzés volt az, amely a görög istenekben nem szép költői képeket, hanem igazán istent látott? Hogy keverte életét ezzel az istenivel a Homérosz kori görög, s hogy maradt magára vele szemben Szophoklész tragikus hőse? Ezeket a kérdéseket nemcsak a tudós tárgyilagos érdeklődése veti fel itt, hanem az eszménykereső ember szorongása is. Tudományos és emberi probléma: vallástudomány és vallás itt egybeesnek. Tudomány ez, de egzisztenciális. Aki űzi, az igazságot keresi, de nem az igazság kedvéért, hanem önmagáért. Emberalakító tudomány a Kerényié, s hogy az, elárulja a rövid könyvjegyzék végén a Georgét, mint életalakítót ünneplő életrajz s még tovább maguk a George-versek*. A tudós is költő, csak az ő verseinek más metruma van: az igazság. A tudós ügye is üdvösség és magatartás ügy: tehát a tudós is teremthet életérzést és új emberséget. A tudós is hirdetheti ezt az életérzést s emberséget, s a hirdetés legmagasabb fajta módja: a megvalósítás egy emberkörben. Az a szó, amelyet Kerényitől a legtöbbször hallottam: a sziget. Íme néhány útjelző könyv a Willamowitz-féle* ókortudományi tanulmányoktól az apostoli elhívást jelentő szóig.

A fölszabadító élmény, mely az életalakítás szigete felé elindította őt, nyilvánvalóan Otto:* Die Götter Griechenlands-ja volt. Rég megvan nekem ez a könyv, de csak itt – e barátomtól származó s egymás közt is baráti könyvek közt tudtam egészen felmelegedni vele szemben. Volt benne valami szerecsenmosásszerű, amitől idegenkedtem. A primitív ember nem sokat hederített ok és okozatnak arra az óriási óraművére, amelynek mi tekintjük a természetet. Ő, ha ismerte is ennek a természetnek a következetességét, vadászaton vagy terményei közt alkalmazkodott is hozzá, nagy gondja a természetben észlelt következetlenség volt, a váratlan, szokatlan, rendkívüli, melyet természet mögötti erők betörésének tekintett a kiismert világban. A primitív lélek körül a természetet ezerféle akarat lyuggatja át, s mint bölcsessége a természetessel, úgy egyezkedik vallása a természetfölöttivel. Ennek az ősi vallásos állapotnak legkerekebb ellentéte a mai determinista életérzés. A rendes itt megette a rendkívülit, a természetfölötti a természetesbe beléesett. Mágikus és mechanikus életérzés közt azonban több útja is van az átmenetnek. Az egyikre a zsidó-keresztény vallás a példa, a másikra a görög. A zsidóság a millióféle természetfölöttit egybeolvasztotta; a világ mögött egyetlen, tőle független akarat van: ez állítja meg a napot, és ez támasztja fel, ha tetszik neki, a halottakat. Ez az isten már nemcsak hogy akarat, de természete sem egész szeszélyes; Mózes törvényében szerződik a néppel, melyet kiválaszt, Jézus vallásában pedig ismerős arcú mennyei apa lesz. Ahogy a csodák fogynak a földön, ez a mennyei apa egyre közelebb kerül magának a világnak a természetéhez, s a mechanika győzelmével Jahvéből mechanikai törvényekben szétfoszló harmónia lesz. Egészen más volt a görög út. A görögség nem vonta össze a világ millió helyén és helyzetében fellobbanó rendkívülit egy istenbe; az istenihez az ő érzéki érzékeiben hozzátapadt a természet sokfélesége, melyben megnyilvánult. Rokonok voltak az istenek, de nem azonosak. A főisten uralkodott, de nem ette meg a kisebbeket. Az istenek helyett ő a természetet és a természetfölöttit vonta össze. Az isteni a természetfölöttiből a természetesbe ment át, a természet átistenült. Az életbe a rendkívülin át beütő démonokból nagy világvalóságokká lettek az istenek, akikből az ideák vallásán s a világértelmen át könnyű a mi világmechanikánk felé a további utat megtalálni. Természetes, hogy az átmenet a beütő istenektől a nuszig* nem egyenletesen folyt le a görögség egész tömegében. Periklész* korában a babona istenfélelme, a nagy szobrászok idea-istenei s a bölcselők istenvetkező ideái megférnek egy városban. Vitatkozni lehet rajt, hogy a görög vallás micsoda: ez a nagy történelmi tenyészet együtt vagy egy-egy kivételes görög, Homérosz, Pheidiász* tisztult felfogása? Otto* a görög istenekben a legnagyobbak isteneit mutatja be, s érzésem szerint azokat is kissé idealizáltan. Az idealizált szó szerint értendő: istenei ideaszerűbbek, mint a görögségben valaha is voltak. Homéroszt nézem, akire ő is legtöbbet gondolt. Kétségtelennek látszik, hogy természetfölöttinek és természetesnek az az összekapcsolása, melyet Otto* a görögökben annyira csodál: elsősorban Homérosz műve. Az Iliász-ban egy csodálatos kettősség van: az istenek emeletén ugyanaz történik, ami az ember földszintjén. A háború emberileg fontos mozzanatai fölött az istenek is megmozdulnak: az eseményeknek van egy isteni interpretációjuk, sőt csakis ez van. De Homérosz ösztöne vigyáz, hogy ez a természetessel egybeessék. Itt valóban nincs már igazi csoda, mint ahogy Otto* is megjegyzi, de az istenek természetfölötti származása még megérzik. A görög hősök emberek, de tudjuk, hogy istennő volt az anyjuk; a görög istenekben van valami ideaszerű, de érezzük még a démonok utódját bennük. Ahol Isten van, ott mégis csak személy van – gondoltam, s a személy: külön akaratgóc. Ha az istenből tisztára alak lesz, az nem isten többé, legföllebb egy német szemében, akiben a gazdátlan vallásos érzés mindig kész fogalmakra és „alakokra” rááradni. Ezzel az idea-Olümposszal szemben én inkább Hérodotosszal tartok, aki a babiloni, föníciai és egyiptomi istenek rokonságát egy pillanatra sem tagadja meg. A szerecsenmosásra Ottónak, úgy láttam, azért volt szüksége, hogy a görög isteneket a mi determinista észjárásunk is elfogadhassa. Viszont miféle vallásos érzés az, amelyet ezek a kimosdatott istenek kielégítenek.

Most, hogy újra olvasom a könyvet, ez a kifogás, bár jogos ma is, egyre kisebb jelentőségűnek tűnik fel érdemei mellett. A görög sosem volt annyira ideavallás, mint amennyire Otto* vallásos állapota kívánja; de ha nem is annyira, mégiscsak az volt, s ami a görög vallásban új és lényeges alkotás, azt ő kétségkívül helyesen ragadta meg. Éppen mert magának keresett a görögségben vallást, jobban hozzáférhetett ahhoz, ami miatt Zeusz, Athéné, Apollón vallása a görögnek vallás lehetett. Az igazi szubjektivizmus és az igazi objektivizmus emberi dolgokban ugyanaz: más állapotát csak a magunk állapotával érthetjük meg. Otto* azért lehetett nagy görög vallástudós, mert nemcsak vallástudós, hanem görög is tudott lenni. Mint Frobenius*, ő is belülről élte, amit mások kívülről néztek, s épp ott talált legtöbb értelmet, ahol a kívülről nézők a legtöbb értelmetlenséget látták. Az elfogult keresztyénség a görög vallásban az antropomorfizmust* és az erkölcsnélküliséget kárhoztatta legtöbbet. Otto* a görög életérzésből néz vissza erre a vádra, s az onnét éppoly alacsonynak tűnik fel, mint az egyházatyák szemében a görögök. A keleti istenszobrok: a természetfölötti jelképei: szörnyűek és rendkívüliek, mint azok a körülmények, melyek közt az isteni jelentkezik. A görög volt az egyetlen nép, amely a természetesből nem torzítással csalta ki a természetfölöttit, hanem úgy, hogy az időhöz tartozót, a mulandót elhagyta belőle. A görög istenszobor: ember-alak, amelyből elmaradt minden, ami istenhez méltatlan, emberi. A zsidónak csak a lélek volt méltó rá, hogy szóljon benne az Úr. A görög nem ismert test és lélek közt ilyen különbséget. Az egész embertermészet az isten közege. Benne van az isten. Költő és szobrász dolga: hogy az isteni szó körül a mulandóságra emlékeztető szenvedélyeket elnémítsa. A Homérosz korabeli görög, az isteni állandó villózásában maga körül, nagyobb istenközelségben élhetett, mint egy zsidó, akinek el kellett fordulnia a világtól, hogy istenével találkozhassék. S melyik faja nemesebb az „istenfélelemnek”? Az istenivel érintkező lélek természetes előkelősége vagy a büntetéstől rettegő alázata? A görögöknek is volt alviláguk, de az alvilág nem volt pokol. Ha a zsidó isten fegyelmezett, a görög nevelt. Életükből épp ezért hiányzottak a tilalmak és fenyegetések, mert megvolt a nevelés. Az ember nemessége nem magaviselete, amely lehet rákényszerített is, hanem életérzése. A törvény magaviseletre szorít, az a megragadottság, melyről Frobenius* beszélt, az életérzésbe oltódik fel. A görög istenek egy-egy ilyen megragadottság alakjában csaptak le a lélekre, s tulajdon állapotával nevelték a lelket. A sokféle isten sokféle, sokszor rendkívül összetett állapottal, amint azt Otto* ellentmondó elemekből összeszőtt istenleírásai mutatják. Egy-egy istennek a görög lélekben egy-egy komplexus felelt meg, bonyolult s érzelmekkel színezett, mint a freudi, de nem tudatalatti, hanem épp tudatfeletti, egy magasabb világban részeltető. Egy ennyiféle istenélménnyel átnemesedett világon Mózes tábláit kérni számon valóban nem barbárság-e?

A másik görög könyv, Reinhardt* Sophokles-e,  kevesebb gondolatot ébresztett bennem, mint az Ottóé, egyszerűen azért, mert jóval könnyebb egyetértenem vele. Egyezése az én Szophoklész-tanulmányommal* szép bizonyság amellett, hogy az író ösztönének s a tudós tudományának, ha az ösztön s a tudomány igaz, lényegben találkozniok kell. Azt mondtuk, hogy a görögök sokkal hívebbek voltak az érzékeikhez, semhogy az isteneiket egy istenné vonhatták volna össze. De ha nem is vonták össze, az istenek, mintegy külön rend, ott álltak a halandókkal szemben, s ha nem is volt egy isten, volt egy közös, az emberit körülfogó és elhatároló elem, az isteni, melyen ember át nem láthatott, belé nem merészkedhetett. A vad népek isteneinek az önkényessége lakott ebben a második világóceánban, határaira és gyengeségeire figyelmeztetve az embert egy-egy kidobott hullájával. A görög eposz és a görög tragédia közt az igazi különbség: hogy az istenek, akik Trója alatt és Ithakán még mindennapi vendégei voltak az ember életének, sugalmaztak, indítványoztak, megsértődtek és kiengesztelődtek, a tragédiában visszahúzódnak ebbe a határelembe, az istenibe, s innen éreztetik a nagy emberrel kicsinységét és romlékonyságát. Az istenfélelembe keserűség vegyül. Az ember érzi és elismeri a határok féltékeny hatalmát, de ebben a meghajlásban ott lappang dacos rokonszenve a hős megtiport kiválósága iránt, akit az istenek mindenéből kiforgathatnak, csak nagyságából nem. Az istenek felől szánalmas az ember, de ebben a szánalmasságban van már egy sötét ellenálló folt, melyen heroizmusa, ha bukásra ítélt is, borzadó csodálatunktól körülfogva vetheti meg a lábát. Lehet, hogy a tragédiának ez a jellemzése csak Szophoklészre áll igazán, de nem elsősorban Szophoklész-e a görög tragédia. Nála legkiszolgáltatottabb az ember, s kiszolgáltatottságában nála a legméltóságtelibb. A nagyság sosem volt nagyobb, mint itt, ahol a legkeményebben vonták meg határait. Szenvedéseiről ember sosem beszélhet szebben, mint ha Aiasz vagy Philoktetész szavait ismétli. Van egy különös szophoklészi fájdalom (dacnak, büszkeségnek, emberbánatnak nevezzük inkább). Szophoklészt csak az közelítheti meg, aki rokonfájdalommal, belülről (megint belülről!) hatol bele. Reinhardt*, a tudós kétségkívül mértékadóbb, tárgyilagosabb ebben a fájdalomban, mint én voltam Szophoklész-tanulmányomban (melynek a Tanulmány vagy vallomás alcímet adtam), de ha ez a belülről nyíló út járhatatlan lett volna a számára, bölcsész-szótárával és jelenet-elemzéseivel hozzáférhetett volna-e ennyire. Az Aiaszban van egy jelenet, ahol Athéne és Odüsszeusz együtt nézik az elvakult Aiasz megszégyenítő mészáros munkáját az ellenségeinek nézett barmok közt. Az istennő gúnyolódik és kacag, az ember (egyike azoknak, akiket az őrjöngő gyilkolni vél) borzad és sajnálkozik. Ez az a jelenet, amelynél eldől, megértheti-e valaki Szophoklészt. Véletlenül mind a ketten ebből a jelenetből indultunk ki, Reinhardt* több istenfélelmet olvasott bele, én több keserűséget. De az öntvény – a szophoklészi érc – nagyjából ugyanaz. Akiben egyszer megcsendült, nemesebbet nem hall soha.

A harmadik, görögökre vonatkozó írás, magának Kerényinek a Dionysos-a.  Dionüszoszról* egy képem van: Euripidész Bakkhánsnők-je. Az ott nyert kép és a Kerényié: ugyanaz. Tulajdonképp csodálkoznom kell, hogy ezt a Dionüszoszt* még Otto* könyve után is fel kellett fedezni. Ha a többi görög isten a nagy világvalóságok műve az emberben; Dionüszosz* magából az emberből kitörő isten – a túlzás rendkívülisége, melytől csak úgy szabadulhatunk meg, ha átengedjük magunkat neki. Dionüszosz* széttépeti, aki ellenáll: ez a Bakkhánsnők meséje is. A túlzás, ha isteni méretet ölt, nem mérhető a nyárspolgár erkölcse szerint: ünnepét a Parnasszoszon csak a kielégült isten állíthatja meg. Jóval több ez az ünnep, mint amit a freudi iskolába járt hölgyek kiélésnek neveznek. Nem az erotika szabadult itt fel, hanem aminek az erotika is csak része: az esztendőkön át halmozódó bőség, mely az eksztázis merevségével épp a tél derekán hajtja ki a hegyekbe farkast szoptatni a nőket, akiknek folytonos árapályban levő természete a dionüszoszi* hívás iránt is érzékenyebb, mint a férfiaké. „Túláradó élet”: ez Dionüszosz*, s ez a túláradás nem áll meg az embervilágban: Dionüszosz* a kacsaival féktelenkedő szőlő s a sűrű repkény is. E két növény egyszerre jelvénye istennek, és maga az isten. Otto* kissé hideg idea-isteneivel szemben a Lét ősábrái közt egy forró, őrjöngő isten a Kerényi Dionüszosza*, az, amit ma vitalizmusnak neveznek. A többi isten fölötte van az ember életének: ez bizonyos fokig rabja neki: szenvedélyeinkben lakó halhatatlanság ő, az élet rendkívüli, ünnepi, elpusztíthatatlan része. Barátom istene.

 

Ellenünk fordult az idő. Amióta Nizzából megjöttem, esik és esik. Az asszonyok fenn ülnek a társalgóban, s az emlékezet tehetetlenségével a hazaiakra gondolnak, hosszú levelet írnak nekik, s elmondják új barátaiknak a régiek gyengéit, bajait. Én is ide szorultam a zsalus szoba kurta díványára, s nézem a szálloda előtt suhogó, nedves pálmafákat; lenn a megzöldült tenger dühösen hajtja kifele fehér tajtékját, mintha valami veszekedett görcs gyötörné ott benn, s attól akarna ezzel a folytonos hányással, mozgással megszabadulni. Délután, egy félórás esőszünetben, lennjártunk Ellával a parti temetőben. Az olasz sírok naiv, hivalkodó fényképei és feliratai közt igen sok az idegen. Angol főurak fiai, német és zsidó nevek Frankfurtból, Prágából, Bécsből, egy-két orosz; csupa fiatal, szinte érzi az ember a ködöt, amely beteg tüdejükkel leszorította őket, és egy ilyen viharos februári napon beérte. Ella* a csöpögő fák közt az ő halottjára gondol. Milyen rettenetes ez a folytonos tengerzuhogás – mondja. Aki folyton itt él, és tudja, hogy nincs menekvés tőle; ebbe is belebolondulhat.

A tenger valóban zuhog és zuhog, s van valami időszerűtlen benne, hogy én még mindig a görög istenekkel vesződöm, könyvemet betéve, sötét díványomon. Szeretném pontosan megfogalmazni, mi az, amihez ezek az istenek nem érnek le bennem, s ami mégis vallásos érzés. Az istenek, igen, ott vannak fölöttünk, megragadhatjuk őket s ők megragadhatnak minket. De mik ők ahhoz az istenhez képest, aki bennem van és állandóan fogva tart. Az irodalomtörténet elítéli a barokk költőt*, aki a görög és a keresztény mitológiát elbeszélő költeményében összehabarta. Kezdem megbocsáthatónak tartani ezt a hibát, mert hiszen amilyen biztos, hogy a delosi istengyermek* és Endümion* királynéja fölöttünk többek, mint költői látomások, olyan bizonyos, hogy ez a költő és sugalló hang bennünk több, mint belénk vert lelkiismeret. Mind a kétféle isten van, s nem kell épp Géza fejedelemnek* lenni, hogy az ember egyszerre áldozhasson nekik.

Az eksztázis nem Dionüszosz* előjoga; minden görög isten a lélek emelkedettségében él; ünnepszomjas istenek ők, akik a hozzájuk intézett himnuszokban szólanak hozzánk. Ez a másik, hitem szerint keresztyén eredetű isten sokkal állandóbb lakója az embernek, semhogy fel kellene emelkedni hozzá vagy ünnepelni illene őt. A hozzá fűző vallásos érzés nem emelkedettség, hanem hűség. Bennünk működő terv ez az isten; zászló, amelyet végig kell vinni az életen. Ahogy van a fának és testnek növésterve; egy legszebb fa, egy legtökéletesebb test, mely kő, víz, fegyver, ember ellenére is kifejlődni igyekszik benn; van egy üdvösségféle lelki legtöbb is, amely az isten erejével él az emberben, s megbünteti, ha elárulja. A görög istenek minden fényes tavaszon, minden messzenyilalló éjben megjelentek, de az igazi vallásos élmény mégiscsak annak a másik istennek a szava volt, aki ebből a csillagtalan, belső éjszakából küldte rám parancsát. Ami őrültségnek, oktalanságnak látszik az életemben, mind az ő parancsa volt. Mert mint a hold emberáldozatot követelő istene, akiről Frobenius* beszél, ez is esztelenségeket kíván tőlünk, – esztelenséget, melynek eszesség fölötti értelme van. Nincs borzalmasabb, mint ha a praktikusság számvetéseivel gyötörnek. Hát azt hiszik, csak én nem tudom az egyszeregyet, én botlom el étvágyam és ételem közt a feleúton? Mindig az Isten parancsolt mást. – Hogy ismerem már őt, amint a kínálkozó béke ellen felemeli tiltó hangját. – S utólag, messziről nézve a megtett utat, neki volt igaza, mindig neki. Egyetlenegyszer szöktem meg előle; ez az egyetlen engedetlenség philoktetesi seb lett rajtam, halálommal gyógyuló.

A Vallásokról* szóló szimpozionfélében protestánsnak neveztem ezt a göröggel szemben álló s a görögöt mégis kiegészítő vallást, melyhez az Olümposzon isten nem található. Azt hiszem, nem éltem vissza sem a szóval, sem az állapottal, amikor összehoztam őket. Mi volt a protestantizmus vívmánya? Isten és ember közt a közvetlen út. Imádság tolmácsok nélkül, láthatatlan egyház, mely elnyeli lassan a láthatót. Tudom, hogy a protestantizmus sosem mondta ki a megkezdett mondat másik felét, nem is lehetett azt akkor kimondani, de folytatták magukban az északi népek legjobbjai. Az isten az égből az emberbe költözött, az imádság magánbeszéd lett önmagunkkal, a vallás néma nedv, magatartásunkban szétszívódó. Kant* intellektualizmusa alatt éppúgy ott folyik ez a protestáns búvópatak, mint Dilthey* történelmi munkássága tövén, mely lényegében egy ember vallásos érzésének a történetbölcseleti önigazolása. De minek nekünk a német példa: itt van a közvetlen: Ady. Nem protestáns talajról nőtt-e ki az ő vallásossága; van-e vallásosság rokonibb, mint az övé? „Te, Isten, mi egyek vagyunk:* / Mikor kimérákba szerettem, / Már ott voltál hátam mögött, / Nehogy kimúljak hülye sebben. – Nógattál folyton, konokul, / Hogy véresen be a bozótba / Törjek magyarul, dalosan / S hogy ne némuljon el a nóta. – Én voltam, Isten, bolond nyilad / S nyiladat most már messzelőtted… Az én ügyem a te ügyed is, / Hogyha hívedet meg nem tartod, / Nem hisz benned majd senkisem: / Isten, Titok, elő a kardod.” Frivol ez a hang? Nagyon jelen van abban az isten, aki így komázik az istenével.

A természet az emberhez kétfelől szól: kívülről mint érzékelhető világ s belülről mint nógató állapot. Az isteni ott ragyog a világban s ott feszeng az állapotban: a ragyogás felé vont szemek a kintit érzik inkább, a lelkükkel egy burába zártak: a belsőt. Így születik meg a déli vallás: a görög, s így az északi protestáns. De a természet egy (s mint a paprika héja a torzsában), a kint csak áthajol a bennbe: az isteni, mely hűséget követel, nem idegen attól, mely kintről, eksztázisban magához hív. A két érzés az európai vallásokban* külön jelentkezett, de a legnagyobbakban épp azért volt olyan gyakori az átütés (Goethe, Nietzsche: görögök, Szókratész pedig hűségében már-már északi). Teljes vallás a kettő csak együtt lehet. Az európai vallás, melyre annyit gondolok, mely épp nekünk magyaroknak természetünk mélyiből ismerős. Egy földön, ahol az aszút hóban szüretelik s Berzsenyi élhetett: a görög ég és protestáns gyökér, alak és mélység nem két dolog, hanem egynek két megnyilvánulása. A magyar hivatás talán épp ennek a hó alól szedett szőlőnek a szüretje, Berzsenyi, Ady vallásának a kibontása – ha ugyan van ott hivatás, ahol minden fonnyad és zsugorodik.

4. Hős és szörnyeteg

Az eső szakadatlanul esik. Wolters* George-könyvét* lapozgatom. Irigylem ezt a tanítványi hitet. Kaphat-e többet ember, mint egy másik embert, aki a nagyságról való álmát szegzi rá tekintetében? A könyv kissé hosszú és áradozó; akárhol nyitom ki, mindenütt ugyanaz. De ez az azonosság nemcsak a lelkesedés egyneműségéből ered; magának Georgénak az élete – ez a formált élet – az, ami önmagával végig azonos.

Az utolsó ötven-hatvan év történetének talán legvonzóbb fejezete, a szembenúszóké. Így nevezem azokat, kik nemesebb hajlamukhoz híven, szembe mertek az idővel fordulni. Hogy lesz a tudatosan vállalt korszerűtlenségből: új kor? Hogy tokolódnak el a jövő spórái egy ellenséges környezetben? Mi tartja bennük a lelkesedést a sikertelenségben? A történelemben nincs hitetadóbb, a nagy dolgok mellett hatalmasabban tanúskodó, mint ezek a dacos szellemek, akik a világ egyetemes leprája elől maguk vonulnak be az üresen maradt leprástelepre, s a veszteghelyről veszik vesztegzár alá a betegeket. George* ezek közül a nagy tanúk közül való. Életének különös szépsége, hogy nemcsak maga győzte a tanúskodást, hanem szelleme és személyisége varázslatába egy egész kis tanútársadalmat tudott odavonni. A sziget, amelynek nálunk barátom a prófétája, a németeknél (épp e könyv hangja a bizonyíték rá) egy ember körül csakugyan megvalósult. Akadt, aki nemes természetétől kényszerítetten oda mert költözni rá, s akadtak, akiket példája odahúzott. Hogy a követők, amint azt emlegetni szokás, nem voltak Georgék? Mi sem természetesebb ennél. A társadalom: nem egyenlők egymás mellett, hanem sok követő az egy vagy a néhány példája körül. Aki George* társaságában, a Blätter für die Kunst* munkatársaiban olyasféle írókört lát, mint a Nyugat köre volt, természetes, hogy a primus mellett a pareseket keresi*. Csakhogy George* köre nem írókör volt, hanem egy új, kivonult társadalom, új vezér alatt új élet. George* – nem egészen túlzás a Wolters* szava – birodalmat alapított; birodalmat a költészet erejével. Ez a birodalom nem metafora. Minden társadalom, mely ki tud vonulni a régiből s egy új megnyilatkozott emberség szerint képes életet szabályozni: új birodalom, melybe lassan az egész megújhodott nemzet is beszivároghat. Akik azon vitatkoznak, politizálhat-e az író – becsülik-e annyira a költőt, hogy birodalomalapítót lássanak benne? Elhiszik-e, hogy lehet Vezér, anélkül hogy politikussá lenne? Az új nemes szektából új ország, anélkül hogy a választásokon győzni kellene?

Itt van velem két George-kötet* is, keresem, szívom a delejt, amely azt a szektát összetartotta. Sosem hittem, hogy az „egyhangúság” ekkora költői erény lehet. Véges-végig ugyanaz a hömpölygésre hajló s a hömpölygést szoros gátak közt tartó férfihang; a strófákban alig valami változatosság, semmi az egyéniség hivalkodó rángásaiból; nem a tárgy eredeti, hanem a hangulat, nem a ritmus zeng, hanem a dikció, nem a szólam az új, hanem a nyelv. Egyéniség alatti mélységekben van megalapozva ez a költészet; nem az „én” ügyeivel vesződő tudatban, hanem az isteni számára közegül kitisztított és tisztán tartott hangulatban. A pátosz szónak méltóságot szereztek előttem ezek a versek. Szinte csodálnivaló, hogy ez a nagy pátosz ilyen kis, majdnem jelentéktelen versekkel, mint e két kötet versei, be tudta érni. Némelyik olyan, mintha egy szellemóriás a népdalt választotta volna ruhául. Lássuk, hogy villan ki egyszerűsége mögül, egy-egy messze nyilalló fordulatban, különcségben: az isteni. Arca a Dantééra emlékeztet, s hanghordozásában is van valami dantei. Egy Dante, aki a nagy mű helyett a szilánknak volt mestere. De az élet is csupa szilánk. Minden megjegyzés, melyet barátaink beszédébe bökünk, minden ölelés, melyet a nők derekán rajta hagyunk: szilánk, mely remekmű is lehet. És sok ember démoni, személyes varázsának talán épp az a magyarázata, hogy minden róla lepattant szilánknak mestere tud lenni. Dante, a nagy mű őrültje, magányos maradt, Georgét szerették, mint senkit kortársai közül. „Zu meinen träumen* floh ich vor dem volke. Mit heissen händen tastend nach der weite. Und sprach allein und rein mit stern und wolke. Von meinem ersten jugendlichen streite” – írja költészete eredetéről. De az álom, mely magasságba hajtotta, nem zárta magasságba; az emberek felé hajló szeretete benépesítette ezt a magányt. Szökevényből vezér lett, remeteségből sziget.

Elképzelhető Magyarországon ilyen vállalkozás? Ady Endre képe nyomul fel bennem. Most – talán először – megértem egy Hamvas Béla* vagy Kerényi ellenszenvét ellene. Igen, akinek George:* a költő, annak Ady kárhoztatandó alaktalanság. Nem mintha ő maga nem lenne alakteremtő. Nincs költőnk, akiben a magyar költészet alakteremtő ereje féktelenebbül működött volna: minden költeménye új, nem ismétlődő versalak, a kifejezés hangulatában külön egyéniség. Egy-egy motívumában önmagát is hányféleképp alakította ki; ha művét végigolvastuk, nem egy Ady-csillag ül fölöttünk, hanem az egymást egyensúlyban tartó, jellemző ábrába összekötő adyk csillagképe. Ehhez az alakbőséghez és sokoldalúsághoz képest George* alakszegény és egyalakú. Csakhogy szegénység és egység annak szemében, aki a költőben az isteni szó közegét tiszteli, több, mint bőség és sokféleség. Más a lélek formáltsága és más a műé. Hogy nyer alakot a lélek? Úgy, hogy tisztul és választ. A kis szándékocskák és kis szenvedélyek alól felszabadítja az egyetlent, az igazit, amely küldetése, s ezt az egyetlen, isteni szenvedélyt zárja élete kristálylapjai közé. A formált lélek kemény, határolt, csillogó. Gyűjti és sugározza a fényt s megmetszi a nála puhábbat. Éppen mert biztos a maga alakjában, hiányzik belőle az alakítás dühe. Formabiztos a formaszegénységében. Ady minden alakítóereje ellenére sem alakerős lélek. Művei kristályok, de ő maga amorf. Van benne valami a suton alvó Erős Jánosból, aki föl-fölcihelődik, s azzal, hogy megmozdult, már csodás dolgokat vitt végbe. De hőstetteiben is ott a sut fekhelynosztalgiája; heverésre, álmodásra, meg nem születésre született. Csupa nekirugaszkodás és összeomlás, imádság és káromkodás, világszerelem és világunalom, minden és mindennek az ellentéte. A magyar irodalomban nincs még egy olyan emberi dokumentum, mint az ő műve: az egyetlen igazi mélykút, a lélek mélymelegét és rejtett ásványát felbukó. Emberi s magyar állapotokról soha nem mondtak ennyit; egy-egy gondolata, mint a föld titkos vízere, követhetetlen távolságba fut. De végül mégis inkább nagy természeti jelenség, mint költő; Dantéhoz hasonlították, s annak pontos ellentéte. Egyik írásomban* saját szavával Isten szörnyetegének neveztem. Egy azok közül a magányukból fel-felhorkanó Montaigne-, Rousseau-féle tehetségek közül, akikre a zseni szó minden csodabámuló és csodarosszalló árnyalatával ráillik. Az érintkezésben szeszélyes, mint a nők, imádtatja bűbájosságát, aztán elhúzódik durcás felhői mögé. Nincs meg benne az emberalakító alak állandó készültsége az érintkezésre, a varázs folytonossága. Ha ő szörnyeteg, George* a hős.

Egy nagy költő sorsában sokkal több közösség-sors van, semhogy ez a különbség a szemben álló két egyénen túl népükről el ne árulna valamit. George* és Ady kortársak, mindketten „elleneszóltak” a környezetüknek, mindkettő vezér és költő egyszerre. Mért lett a nagyobból szörnyeteg, akinek inkább a teteméből él az utókor, mint példájából, s mért lett a kisebből hős, birodalomban birodalomalapító? Kis országban, ahol kevés az ember, sziget és mozgalom, igaz, nem válhatnak oly tökéletesen széjjel; egy kicsiny háztáj ez az ország, s a csábítás: személyesen, közvetlen csinálni benne rendet, nagyobb, mint ott, ahol a megmozgatásra sok ember van s a példára kevés. A költővezér olyanféle népnél, mint a magyar, jobban meghurcolódik a szenvedélyben; a pillanatnyi dolgok dühe, kétségbeesése, lángja; letargiája több résen csap be a lélekbe s a készülő alakot idő előtt szétiszapolja. Mindez igaz. De az igazi igazság jóval fájdalmasabb. A zseni esze tévedhet, a közérzete nem. Az, hogy itt mint Dávid áll ki feszes parittyával, ott mint Erős János roskad erejébe: ítélet a nép felől, amelyhez tartozik: ott, ha mindenkivel szemben is, érdemes hősnek lenni, itt a nagyság aránytalanság; bomló népben a hős csak szörnyeteg lehet. Vándor és bujdosó – vonta meg Prohászka Lajos* a párhuzamot német és magyar közt: íme egy vándor s íme egy bujdosó.

 

Ma Ella* van Nizzában, az eső megkegyelmezett neki, eddig már el is folyt mellette a virágos folyam, s az idegenforgalmi karnevál szerpentinébe befonva kacaghatott a kacagókkal és menekülhetett a menekülőkkel nőhajtó férfiak összefogódzott lánca előtt. Mi Magdussal* itthon ülünk, délben az asztalnál csak ő evett velem, magas széken, öntudatos kis hölgy, aki tudja, mivel tartozik a fényes teremben a villa, kanál és vizespohár nehéz etikettjének. Napközben utána-utána kellett néznem; ott lógicsált barátnői nyomában. Ő a legkisebb a lánykák közt, ha eszükbe jut, hogy itt a kicsi, fölösen is gyámolítják, becézik, emelgetik, de ha megfeledkeznek róla, elhanyagoltan kuncsorog mögöttük. Úgy találom őt, amint egy kaviccsal, levéllel vesződik elbámészkodva. Persze, amint meglát, visszafut barátnőihöz, közülük nevet vissza büszkén, hogy neki barátnői is vannak.

Kedves, komoly kis társadalom ez a szálloda lejtőjén. Lívia, a magyar nagylány már kilencéves, az angol elemibe jár, ő az egyetlen, aki mindenkivel, még a két angol testvérrel is tud beszélni, míg az olasz Bianca és Magdi közt a német a nemzetközi nyelv. Jobban hasonlítanak teddegélő öregekhez, mint hangos fiatalokhoz. Látszik rajtuk, hogy fontos dolgokkal vannak elfoglalva. Egy-egy délutánra szőtt államuk ügyeit éppúgy eltakarják előlünk, mint Frobenius* vadjai törzsük titkait. Ahogy nézem őket, gyanakodni kezdek a mi nevelési elveinkre. Mért akarunk mi „embert” nevelni ezekből a kicsinyekből? Hát nem emberek ők már így is? Nem éppolyan teljes egész társadalom ez a szálloda lejtőjén, mint a miénk, csak védelemre szoruló. Hol van az a pillanat, amely felé űzzük, dresszírozzuk, képezzük őket? Mire jó a felnőttségnek az a mesterséges keltetése a gyermekben, ami a mai iskola? Senki sem léphet át egyik kultúrából a másikba, de a gyermekeinket átzavarjuk. Ezért csömörlenek meg felnőtt korukra a mienktől. Az iskola célja nem az, hogy a nyolcévesből egyszer derék húszéves legyen, hanem, hogy most legyen minél különb nyolcéves. A különböző fokú iskoláknak nem különböző itcével dolgozó tudás-kimérőknek kellene lenniök, hanem különböző törvényű, észjárású társadalmaknak, melyekben a tanító inkább védő és serkentő (egy gyerekkorához szító felnőtt), mint nevelő. A gyermekekkel is úgy vagyunk, mint Frobenius* és Lévy-Bruhl* előtt voltunk a vadakkal: a mi hasznossági elveinken át nézzük őket. Igazán elkelne már ide is egy Frobenius*, aki belülről magyarázná meg, milyen egy nyolcéves gyerek. Freud és a gyermeklélektanok ezen a téren még nem sokat tettek.

Négy gyermekem született, s mind a négy születésekor megvettem a naplót, amelybe mindazt, amit láttam rajtuk, bejegyzem. Bár tehettem volna. Sajnos, nemcsak hogy nem jegyeztem, de még látni is alig láttam. A gyerekekkel éppúgy járok, mint a virágokkal; apa és kerttulajdonos lettem, de gyerekeimnek éppoly kevéssé lehettem tudósa, mint virágaimnak. Pedig mennyivel nekemvalóbb volt annál, amit csináltam. Ó, ha meggyőzhetném róla az én istenemet, hogy szebb és kisebb dologra születtem, mint amikre ő kényszerített. Megalomániás, írogatják rólam, s valóban az vagyok: nagy dolgok mániákusa. De ha meghalok, az elmulasztott kicsinységektől, a gyerekek és virágok naplójától lesz nehéz elszakadnom.

Amikor Genovánál a tenger elébe kifutottunk, azt hittem, csak előre van világ, s mint meggyötört és szerelmes asszony, aki látogatóba utazik szüleihez, hogy kipróbálja meg tud-e zsarnoka nélkül élni, én is azt reméltem, hogy most ezen a Parton sikerül a válás, s mint idegen megyek innen haza, akit pénz, számító kényszerűség köt csak a hazai gondhoz, de szívében szabad mindörökre. Minden hiába, mint növényevő barátom a húsba, én is visszaestem a régi bűnbe. Már nem is olvasok, csak ülök, ténfergek, reggel tízig heverek az ágyban, s ebéd után várom az estét: ennek a napnak úgyis vége, legyen hát, fejezzük be; új nap talán új élet. Még magyar újságokra is ráfanyalodtam. Bethlen*, Eckhardt*. Hogy gomolyog utánam a hazai mocsárköd. Úgy látszik, Bethlen* az úr, a reformot ugyancsak temeti a sajtó*. De nem jobb-e még, hogy így temetik, mintha amúgy temetnék. A magyarságnak szüksége van Bethlenekre*. Ezek legalább meghagyják az önérzetét, hej, ha Bethlen* nem volna, hogy volna. Ha nincs Bethlen*, akkor az önérzetnek is vége: vizsgázni kell, s a vizsga szégyene nagyobb, mint az elnyomásé.

A George* példája vagy a magam rosszkedve tette: még sosem állt előttem Ady ilyen félelmetesen. Egy ember, aki mindent feldobott, ami a népébe rejtve volt, s ugyanakkor világosan érezte, hogy ezzel a mindennel semmit sem lehet kezdeni. Egy „új birodalomra” való egészség s szétválaszthatatlanul tőle egy halálos baj teljes tünettára. Most csapott csak belém, milyen felületesen vettük mi az Ady nemzethaláljóslatát, még akkor is, amikor látszólag osztoztunk benne. Ady mindent komolyan csinált. Ő ezt is komolyan mondta! Nem propagandából, mint a mai írók, akik a telepítést akarják kicsikarni vele. Ő éppúgy meg volt győződve erről a halálról, mint a magáéról. Fel-feltápászkodásai, rángatózásai ellene csak meggyőződése erejét bizonyítják. Ő minden későn jött kincsével elrohadt ebben a meggyőződésben. Hősnek szabták, és szörnyeteg lett. Az egész életében van valami agóniaszerű. Emlékszem egyik halottam szemére. Már több mint egy órája szendergett, s egyszer csak fölvetette magát, a szemhéja felnyílt, a nagy, fekete golyó kidülledt. Sosem volt ilyen nagy, szép, ilyen messzeségbe látó az a szem; egész megszorított élete felszaladt belé. Mi, akik elfásultan, a szenvedéstől közönyösen ültük őt körül, megdermedve ugráltunk föl; az anyám a térdére esett. A kék száj még tátintott egyet-kettőt, aztán visszaesett, vége volt. Az a szem: az Ady. Az agonizáló magyarság szeme a szendergés után, az utolsó légvételek előtt!

De mi vagyok akkor én? Mit akarunk mi többiek: akik élünk, halunk, tevékenykedünk, mintha semmi sem történt volna? Hiszen be lehet hunyni a szemet, el lehet bújni az igazság elől. Élni és írni még lehet. A köröm és a szakáll is nő a halál után. De aki ma tovább nő, csak köröm és szakáll lehet, léte nem a közösség mozgó szívével függ össze, mert az a szív van, de nem mozog. A baranyai falvakkal ijesztgetjük egymást? De hát nem több minden beszegzett ajtónál ez az egy ember, aki mindnyájunknál többet és szebbet tudott rólunk, s egész életével azt mondta: meg kell halnotok. Magyarországon ma kétféle az író: egyik lélekben réges-rég emigrált, az ösztöne megsúgta, hogy csak szakállnak, körömnek szabad lennie. A másik rothadt és folyik, mint a hullalé. Ki vetette magát nálam elszántabban a hősök nyomába; egy görcs volt a lelkem: összefogott izom. S nem látják-e a többiek diadalmas kárörömmel kiütni rajtam a halálos betegség zöld foltjait? Mint egy gyönyörű, de halálos partot löktem el magam mögött az ifjú Adyt – Petőfi lett a csillagom. S annyi heroikusnak hitt erőfeszítés után ma úgy olvasom, fájdalmas elégtétellel, ahogy a kórházi beteg hallgatja hasonló bajú társa kórtörténetét. Nemhogy Ady, egy sokkal kisebb sem lehet George* itt, szörnyetegsorsba taszítja a közösség sorsa.

Nyolc óra, s már vacsora után, sőt ágyban várjuk a nizzaiakat. Biztatom Magdit, hogy aludjék, de ő fel-felül a díványon, melyen napközben én kotlottam balkedvemben, s kérdéseket tesz. A falra vetett árnyékáról látom, hogy az ágyláb védelmében az orrát piszkálja. Figyelmeztetem őt a kéményseprőkre. Hallgat, nyilván a képzeletét turkálja olyan elmélázva, mint elébb az orrát, s amikor a rosszallás egész elsimult benne, s csak a kéményseprő maradt, megkérdi: – Apuka, a kéményseprők hol laknak? – Egy szurtos barlangot vár tőlem, ahol üstökben fő a korom, s három-négy kéményseprő alszik drótsöprűjükkel összegubancolódva. De nem akarom őt megtéveszteni: Éppoly házban, mint mi. Ez persze elképzelhetetlen. Mint mi? És gyerekük is van nekik? Hogyne. S a kis kéményseprőknek anyukájuk is? Látom, hogy külön állatfajnak tekinti a kéményseprőt, mely kormos bőrben születik, drótseprűvel a dereka körül. Természetes, mondom. A kéményseprő gyermekei éppolyan fehér gyerekek, mint te, s anyukájuk akár a tied. Igen? s hallom a hangján az álmélkodást. Ha a kéményseprő megmosdik, s más ruhát vesz fel, olyan, mint más ember, s vasárnap úgy jár az utcán, s úgy megy a templomba. A templomba is? Én még sosem láttam a templomban kéményseprőt. Egyszer eljössz velem, és megmutatod nekem? Meg-meg – biztatom, s ebben a reményben lassan elszunnyad. Ugyan mit álmodik?

 

Ma volt az utolsó alkalom, hogy a Mortolát megnézhessem. Inkább díszpark, mint igazi füvészkert Ventimiglia mellett, az olasz-francia határon. Az autóút ezen a ponton meglehetősen magas, s balra tőle a tengerig nyúló lejt a Mortola. Gazdag levélzetén sárga homályként dereng át a nap, s egy-egy ciprussor végén a sziklás lejtlábat körülhabzó víz, mely azúrabb, mint bárhol, szinte szembeüt hirtelen fényességével.

Ha lakásomat nem a világ jelölné ki, hanem magam választhatnám meg, a legszívesebben egy füvészkertben laknék. Palermóban valóban ott is laktam, a három napból kettőt az óriás ficusok közt. Párizsi hónapomat a Louvre és Jardin des Plantes közt osztottam el. Diákkorom tanulóhelye, a pesti Állatkert nekem Növénykert volt. A fák tövén a gyér táblácskákat néztem az állatok helyett. Semmiféle tudománya sincs a világnak, mely annyira vonzott volna, mint a botanika. Most is, noha csak egy-két órára kötök ki ezek közt a messziről összezarándokolt phyllinák, pittosporusok, washingtoniák, chamaeropsok közt, mint egy reményteli kezdő, rögtön tanulni kezdek: újra szétválasztom a fajokat, melyeket a pálma szó foglal az északi ember számára össze, a sima törzsű cocust, Livistoniát s a datolyatermő közönséges Phönixet; azt hiszem, mindörökre megjegyeztem a mi tölgyünk örökzöld testvérének a nevét; ez hát a gyógyszertanból ismert Philocarpus, mondom s e lugas gyönyörű fehér futója, a Clematis. Tudom tapasztalatból, hogy reménytelen ez a tanulgatás. A botanika nem annyira tudomány, mint lelkiállapot; a növénynevek, mint Apollón, Aphrodite, Niobe nevei, nem adatok, hanem élmények nevei, s csak az tudhatja őket igazán, akinek elég csönd van a lelkében, hogy ezek az apró istenek – füvek és virágok – mint nevet-kívánó személyiség „ragadhassák meg”. A szenvedély elmossa őket. A nagy alaktalan érzések, mint amilyenben én heverek egy-két nap óta, beolvasztják ezeket az apró isteneket, s csak a nosztalgia marad meg utánuk: boldog órák emléke e kedves túlvilágon. Mért nem gyógyítják a kedélybetegeket ezzel a nosztalgiával. Ha zenével gyógyítják (alaktalansággal az alaktalanságot), mért nem gyógyítják növénytannal. Nagy kedélybetegek, mint kutya a hánytatófüvet, ösztönösen megtalálták ezt a gyógyszert. Már megint előttem a kép: a menekülő félőrült Rousseau, amint a brienne-i tó szigetén botanizál. Egész Európát felverte, fél Európa üldözte, s ő ott ült az apró istenek közt, egy szigettavon.

Sors, végzet, közösség, érdemes, nem érdemes, miért, minek: ezek azok a nagy amorf szavak, amelyek visszaoszlatják a káoszba a lélek építményeit. Mennyit védekezem ellenük, s egyszer csak rámtörnek, mint a szökőár; hol lassú morgással készülődve, hol orvul egy fedezetlen hagyott résen, s akkor minden hiába; néhány napra, néhány hétre beföd az iszap, az órák egy tagolatlan, sötét, egynemű idő-valamibe folynak össze, melyből újjá kell születni, mint a nyavalyatörésből. Egy összehasonlító irodalomtörténetben olvastam, hogy ez a kelet-európai betegség. Csaknem minden íróféle megkapja. Nálunk: Bessenyei, Berzsenyi, Széchenyi, Arany, Kemény, Madách, Vajda, Péterfy, Ady, Fülep Lajos. Csak a legnagyobbak, s hányan a kisebbek közül. De meg kell-e kapni? S ha megkaptuk, el kell-e pusztulni benne? A Mortola homályos arab templomában olyan hihetetlen ez. Milyen rendíthetetlenül nőnek ezek a fák! Bevárnak fejszét, vihart és időt, de addig fáradhatatlanul rakják az évgyűrűt, készítik a keményítőt s kutatják a föld savait. Megsemmisíthetők és halandók, de a növéstervet, melyet létük jelent, nem dúlják fel maguk, mint a kishitű emberek. „Dum spiro, spero”* – biztatgatjuk mi magunkat. Mennyivel biztosabbak ők; náluk spiro és spero teljesen egy.

Most, hogy a szálloda előtti térről, mint egy új Araratról, nézem, özönvíz után a hold fényét rengető tengert, a növények – úgy érzem – jó időre megint győztek bennem. Tulajdonképp mindig ők voltak, serdülő korom óta, tanítóim, mint Frobenius* etiópjainak és germánjainak, csak én voltam egy kicsit rossz tanuló. Szinte csodálkozom, hogy amikor olvastam, nem jutott eszembe. Talán mert trópusi és északi erdőkre gondoltam, amikor etiópokról és germánokról írt. Az esős évszak meleg páráira lenn; esőtől didergő bükk- és nyírlevélre odafönn. Az én tanítóim nem szerették az esőt. Nagybányán, ahol először tört rám ez a növényszerelem (s ahol az első verset írtam tizenhét éves koromban), szőlők közt volt a verandán az ágyam, s a bivalytejet ott ittam meg az augusztus-szagú almafák, kormosok és parmenek alatt. Szőlő, alma, tölgy: ők voltak az én mestereim. A három növény: egy egész magyar szivárvány. A szőlő csillogó, pajtáskodó, sugalló: van benne valami állati, benne van Dionüszosz*. Az alma mosolygó és hű; magjáig hús, a leve ízes, de nem csordul ki. A tölgy bánatos, erős és egész; lehullatja a lombját, de egy-egy tavaszi elmosolyodásán érezni, hogy vannak örökzöld rokonai. Ahogy a pálmák kulisszaszerű fekete sudara fölött a legyezőlevelek mozgását nézem, honvágyat érzek utánuk. Az egész Magyarországból csak utánuk vágyódom. De nem ők-e hárman az egész: „virtuális Magyarország”?* Ország, ahol hó alól szedik az aszút, észak és dél, eksztázis és hűség, Apollón és Kimérák istene ugyanaz?

5. Hazafelé

Ez volt az utolsó napom; korán keltem és gyakorlatias hangulatban. A Pekař* cseh történetét szedtem elő, melyből az eső alatt húsz-harminc oldalt kibetűztem már. De alig szótározgattam egy félórát; a cseh, lengyel és magyar történelem csodálatos középkorbeli hasonlósága elkapott a szöveg mellől. Közép-Európa-gondolatom itt-ott már dogma lett, s még magam sem gondoltam egészen végig a tudomány feladatait, mely álmunknak, hogy Közép-Európa legyen, alája rakja az alapot: ennyire van. Most egy papíron itt a három szó: 1. A három királyság (Lengyel-, Cseh- s Magyarország közös történelme). 2. Kapuk (szellemi mozgalmak terjedésútja és kiterjedése). 3. Összehasonlító néptudomány (nyelv, népművészet, népszokások). A szabadegyetem még karácsony tájt egy hungarológiai fakultás munkatervét kérte tőlem. A papír másik oldalán már épül a hungarológia: 1. Hogy támad a Duna-medencében a magyar asszimilációs góc. 2. Milyen a magyar milieu intérieur*, hogy működnek a határhártyák (ritmus, tánc, zene, nyelvi és művészeti szokás-kölcsönzések). 3. A magyarság alkotásai, vívmányai, színei (magyar korok, közösségek, alkotók). 4. Status praesens* (szellem, társadalom, tájak). 5. A magyarság lehetőségei. Akárcsak a Bibliában:* genesis, törvények, történet, korbírálat és prófécia.

Ecce a Biblia! A legrégibb sorstudományi mű, Frobenius* mester! De hát egyáltalán komolyan gondolja ő ezt a sorstudományt? Lehet ilyen tudomány? Vagy csak azt érti rajta, hogy egy tudós könyvet ír a sorsról? Én a Tanú-t* „sorstudománynak” szántam: egy sorstól szorongatott ember égtájakat keres, és sokszor a tudomány segítségével keresi. De közben elég rossz volt a lelkiismeretem a sorstudománnyal szemben. Még nem tudom egész biztosan, van-e sorstudomány, de ha van, nem egy tudomány a többi közt; hanem egy a másikkal szemben. A tudománynak nincs középpontja; a sorstudománynak van: én, a magatartásomat szabályozni óhajtó ember. A mai tudományban épületek állnak épületek mellett. A sorstudományban körök vannak körökön belül. Legkülső kör: általános sorstudomány (az ember a világban); a következő: európai sorstudomány (az európai a földön); még belsőbb: közép-európai (a közép-európai Európában); legbelső: hungarológia vagy magyar sorstudomány (a magyar Közép-Európában). Tavaly megróttak hármas könyvem „mammut”-tervéért (Európa, Közép-Európa, Magyarság). De az a terv pontosan ezeket a köröket jelölte ki!

Délben már fő a fejem; fel-fel kell ugrani az ebédtől, hogy ötletemet mozgásban „reagáljam le”. Kinn fúj a szél, a szállodafal oltalmában élő banáncserjék sikítoznak, de az én fölserkent vállalkozási kedvemnek szinte jólesik az elem-ellenállás. A múltkor felfedeztem egy utat hátra a hegyekbe, annak megyek neki. Még sosem jártam rajt: a kis turista vállalkozás most mintha jelképe lenne annak a másik nekilódulásnak a lelkemben. A villák gyorsan elmaradnak az út alatt, a kertek magas víztartói, mint kis hegyitavak hullámzanak, s a szemem teli lesz a friss kövezés szembefútt porával. Egy-két munkás szembejön, s megnéz, hova tart kifele ez a bolond? De ez a kifelemenés most: szertartás, nincs haszna, csak jelentése, ahogy Frobenius* mondaná. Nem szökést, emigrációt jelent, hanem új kivonulást egy Szenthegyre. Most fedezem fel, hogy az egész eddigi életem egy felbujtás volt erre a kivonulásra. Meddig számított nekem az új nemzedék, melynek állítólag kritikusa voltam? Amíg bíztam benne, hogy bele tudom rántani őket a kivonulásba. A Nyugatból? Ó, szegény féltékeny méhkirályné! Magyarországból. S hogy nem sikerült, kivonultam én: a Tanú. A Válasz * is kivonulásnak készült. Még a rádióból is kultúrszigetet akartam csinálni. Kivonultatni vezetőstől. Beleszóltam a telepítésvitába. De mi az én telepítésem? Kivonulás. A nemesebb életre való fiatalság kiköltözik Telep-Magyarországba. A közép-európai gondolat? Kivonulás. A román, lengyel, cseh, magyar ifjúság kiköltözik hazájából. Közép-Európa kivonul egy új szocializmusba: a mai Európából egy új Európába. Mert ki kell vonulni! Itt rothadás van, s aki nem érzi, hogy az van, maga is rothadt. Görögök, növények, hősök: a kivonulást tanították. S ha összecsapott bennem a keserűség, azért volt, mert a Vörös-tenger nem nyílt szét a kivonuló előtt.

Nem tudom még, mit kezdek otthon. De ahogy szembemegyek a széllel, érzem az erőm, s egy erő, melyet az ösztön és az eszme nyom, tudja, hol mit kell kezdeni. A kanyargós úton most széllel védett szakaszhoz érek; a párkányon át visszanézek San Remo felé. A tajtékos tengert mintha óriások köpködték volna be, s fölöttem mint vashárfák búgnak hatalmas oszlopain a völgyön átfutó villamos huzalok. Száz lépéssel mögöttem egy ember jön. Ahogy közeledik, felismerem: a monte-carlói szakállas, aki a drukkoló nőnek harminchatszoros pénzt nyert a rouletten. Már láttam itt San Remóban is. Csakugyan magyar, s egyik nap a kislányommal találtam a szálloda végében, váltottunk is szót. Förtelmes alak, kihalt arcában mélyen ülő szem. Mintha hamu volna a fejében, sok hamu s egy kevés ravasz parázs. Megindulok, nehogy beérjen. Az a benyomásom, hogy ő is rákapcsolt. Visszapillantok, már csak húsz lépésre van. Kilépek és nem nézek hátra. De egyszer csak egy kalap sodródik mellettem. Az ördögbe, honnan jön ez a kalap? Megfordult a szél? Nincs mit tenni, leállítom a kalapot, és bevárom.

Természetesen nem éri be a köszönömmel, társalogni akar. Kifelé, ilyen szélben? – kérdi, mintha ő nem is kifelé jött volna. Néztem messziről, úgy ment, mint egy fiatal hős. Élvezte, hogy küzd az elemekkel. Sajnos a szél még a szelídebb elemek közül való. Nem árt átfúvatni magunkat, mondom hidegen. De ő nem esik ki a mondókájából. A legtöbb hőst a szél csapja be, a szél, a csillagok és a képzelete. A szélnek azt mondja, erősebb vagyok nálad, a csillagoknak: bizonyságot teszek mellettetek a szelekkel szemben, a képzeletének: nagy dolgok tanúja leszek. No ne lepődjék meg, az ilyen magamfajta emigráns többet olvas hazait, mint a hazaiak. Három magyar újságot járatok. Úgy vagyok velük, mint a maga útitársai a hazai hőmérséklettel. Képzeld el, odahaza öt fok hideg van, újságolják egymásnak. Jobban melegíti őket az otthoni öt hideg fok, mint az itteni húsz meleg. Szóval olvasok. Még a Tanú-t* is olvasom, ami maguknál nem szokás. „Aki nem kapja meg a maláriát, megbetegszik a kinintől.” „Azontúl, hogy írás: erkölcs.” Nagyon tetszik nekem az ilyesmi. Néha részvétkönnyeket sírok magáért, hogy mért nem élhetett a térítések korában. Elment volna a poroszok közé, mint a derék Vojtech*. Tartotta volna nekik a keresztet, azok meg leütötték volna. Tíz év múlva megvan a szenttéavatás. Régen sokkal olcsóbb volt a szentség és a mártírhalál. Ma még meg sem ölik, legföllebb a talpára vernek, s ha juszt is meghal, eltemetik.

Tulajdonképp faképnél kellene hagynom őt, de Vojtechet* emlegeti, s ez megbénít. Épp ma reggel olvastam róla Pekař* történetében. Hogy jutott ez a kaszinó-féreg Vojtechhez*. Mintha a fejemből venné ki a hasonlatait. Bíztam benne, folytatta, hogy a mi szép Riviéránk észre téríti. De ez a kivonulás a szélbe! „Elvész az ország, melyben elfogynak az aszkéta szívek.” Egy aszkéta szív San Remóban! Ön rég él itt? – kérdem nyelvem és agyam hirtelen bénaságán bosszankodva. Helyesebben, miből élek itt régen? – gúnyolódott ő. Látszott, élvezi, hogy ki-kicsíphet valamit a gondolataimból. Igazán mintha csak nyitva volna a fejem. Az ember mindenütt meg tud élni – felelte ő a tulajdon kérdésére –, ha szabad. Persze, ha a lábán is kötél, a kezén is kötél, a nyelvén, a szívén, az agyán kötél, akkor köteles, kutyaköteles meghalni. – Nagyon nevetett a szójátékán; aztán hozzám hajolt, a kezemre tette a kezét. Mondja, mért kötözi oda magát egy hullához? Azt hiszi, feltámad? Nem az ország, nemcsak az országról beszélek. Más hullákról is. Hisz ért engem – a szeme megvillant –, maga is érzi a hullabűzt. Mért beszéli be, hogy a hullák mögött maradni: hűség. Nem veti meg magát, hogy a heroizmus szót ki merte ejteni? Tudja, mi a heroizmus? Elvágni a kötelet, legördíteni a melléről a hullát, s azzá lenni, amik kötél nélkül vagyunk. Nézzen vissza! Nézze, ez mind a magáé, ha szabad rá, hogy elfogadja.

A szél a beszélgetés alatt elállt, s a ciprusokkal meg-megszakított kertvidéken túl a nap szerteszét guruló aranyát táncoltatta a tenger. A szakállas fejében mintha föllángolt volna a hamu, mély szemgödréből parázslóan nézett rám. Uram – mondtam –, Ön könnyen ígérget. Nekem ajándékozza a tengert s a mások kastélyait. Véletlenül értem, mit ígér. Amikor Genovánál a völgyből kifordultunk, s előttem volt minden, megértettem, mi az, a tengert kapni ajándékba. De sajnos a viszonyom a hullákhoz nem olyan egyszerű, mint ön hiszi. A hulla közt és köztem nem kötelékek vannak, hanem véredények.

– Akkor mért akar kivonulni belőle? – tört rám győzelmesen iménti gondolatommal. Mért volt az egész élete egy kivonulás? Mert menekült a hullabűz elől, úgy menekült, hogy egyre jobban hozzákötözte magát a hullához. Hát azt hiszi, ki lehet itt vonulni, úgy, ahogy maga gondolja. Kiül három ember a Gugger-hegyre; nézzétek, mi nem olyanok vagyunk, mint ti; s arra a többiek, mint egy fegyverét elhányó sereg, odadobják a régi életüket, s tódulnak ki a tökéletességbe, amíg a Gugger-hegy el nem nyeli Magyarországot. Három ember! De hol van a három ember? Nincs egy lélek sem. Még a családodban is szigeten kell élned, nyomorult! Lehet az, hogy egy ember, az ön eszével, úgy bedőljön a kiskáténak? Hát nem látja, hogy az igazi kivonuláshoz egy lépést sem kell tennie. Az igazi sziget nem védgát, nem így teszem, másképp teszem, szövetség, közösség; hanem egy önző tisztás a szívben, melyen nem érnek utol a hullák s az erkölcs polipkarjai. Ez a sziget szabadság, erő, siker. Az emberek tisztelik, mert váratlan, láncon nem tartott hatalmak csaphatnak ki róla, s még rokonszenves is nekik, mert tőlük sem kíván többet, mint ami bennük van. Minden nagy emberben volt egy ilyen sziget. Azért tudtak nagy emberek lenni, mert szabad vadállatok voltak. Megfélemlítették az emberek kicsiségét, s nem jutott eszükbe nagyot kívánni tőlük. Aki nagyot kíván tőlük, az az emberek legnagyobb ellensége. Megérdemli, hogy széttépjék.

– Meg kell próbálni, uram – feleltem most már én is ingerülten –, hogy széttépik-e. S ha széttépik, sosem tudni, mire jó a széttépett vére. Egy gondolat micsoda az agyunkban megforgó millió mellett, s néha mégis odaveszi magát a tudatunk alá, mint a tüske a köröm alá, s nem hagy nyugton, amíg a másik millió vele nem foglalkozik. Három ember a Gugger-hegyen, vagy akár csak egy ember: ha másnak nem, ilyen nyugtalanító gondolatnak elég. Hallott ön George* köréről?

– Hallott Ön Adyról? – vágott vissza gúnyosan. Már nem is csodálkoztam rajt, hogy ennyire a fejemből beszél. – Hallottam – ordítottam. Van ember, aki maga győz, mint Thészeusz*, s van, akinek a csontjai, mint Oidipusznak. S az Ady csontjai oidipuszi csontok. Ígéretként fekszenek a földben. – Látom, megkótyagosodott a mitológiától – felelte hideg dühvel. Amikor Genova fölött a tengert meglátta, s számolgatni kezdte a pénzét, tetszett nekem. Ennek az embernek lefordíttatom olaszra a könyvét, költözködhet a tavasz után, mint a madarak. Tudja, hány példányt adtam el a Három fogoly-ból? Háromszázezret. Ember, érti ezt? S maga botkárolyosdit játszik itt nekem. Új nemes szektát a kaszinó fölött? Nem szégyelli magát? Nézzen föl az égre! Mi ütött magába?

– Az, ami belém szokott ütni, feleltem valami bolond kéjjel, hogy bőszíthessem. – Eh, tudom, az isten, a maga istene! Ismerjük ezt. „Ami őrültségnek, oktalanságnak látszik az életemben, mind az ő parancsa volt. Ó, hogy ismerem már, amint a kínálkozó béke ellen felemeli tiltó, taszító hangját!” – szavalta csúfondárosan, most már egyenest a naplómból.

Igen ő, kötöttem én meg magam, esztelen boldogság volt makacsságomban. – Az Isten! Egy másik hulla! – dühöngött ő. – Igen, az Isten, az Isten, az Isten – ismételtem én, s előreugrottam, úgyhogy elmaradt mögöttem. – Az Isten, az Isten, az Isten! – kiáltotta ő, s a fölserkent szél teletömte a fülem távolodó kacagásával. Két-három percet futottam így, s velem a kacagás, amíg a szélroham el nem állt. Akkor egyszerre nagy csönd lett a meleg kövek közt. Megálltam s visszanéztem: nem volt sehol. Kihajoltam az út párkányán, s végigkutattam a szerpentin idelátszó fordulóit, de a szakállast nem láttam többé.

 

Délben, vonatindulás előtt egyszer még felrohantam búcsúzkodni az autóút kilátójához színpadomra. A táj – tenger, levegő, növény – reszketve csillogott. Ha rágondolok, így fog csillogni emlékezetemben is. A két hét eltelt, a színész leléphet a fényes kulisszák közül, monológjában kimondva az utolsó szó.

Most itt állok a vasúti kocsi folyosóján. A liguri alkonyat kialudt mögöttünk, Genova elmaradt. Ugyanazon a mandulás, olajfás völgysoron robogunk, mint két hete hajnalban, de visszafelé a virágok helyett csillagok alatt. Benn alszik már a kis család; Magdus* a lábtartóféle ágyon. Ella* a kabátomon – s idekinn egyre hidegebb a tengertől elvált éjszaka. Hazafelé tehát! S az újságírónő és a kurátor megint eszembe jutnak. Az utolsó hetekben otthon minden napra jutott belőlük néhány. Mi halmozódhatott fel két hét alatt. Enyhe szorongás közeledtét érzem, mintha egy nagy marok, egyelőre egész puhán, alig érezhetően megszorítaná a szívem. A szív, a megszokás állatja, nem tud olyan könnyen újjászületni, mint a tudat. Mert tudatomban most ilyesfélét mondok: Mennyien szenvednek a te kis országodban étlen, hidegben, kis cselédek nagyságák karmában, tenyerüket nyújtó anyák a Lánchíd korlátjánál, a Duna és az emberek könyörületessége közt. Ezeknek még az az elégtételük sincs meg, hogy értelme van a szenvedésüknek. Frobenius* ír az etiópok rituális királygyilkosságáról. Mit érezhetett a fehér ruhába öltöztetett király az újhold ünnepén, amint volt cselédei rárohantak s megfojtották. Bizonyára nem azt, amit a kis néger asszony, aki mellől a krokodil elkapta a társát, s a babonás nép őt fojtja meg érte, mert ő szolgáltatta ki varázslattal a krokodilnak. Ez a feláldozott király érezte halála s a holdváltozás közös értelmét: elenyésző öntudata népe megújhodásával volt tele. Fájdalmát fölülmúlta a jelentés, melynek áldozata lett. Nem vagyunk-e mi magyarok is ilyen etióp nép? S nem a koszorús emberáldozat halottai tartanak életben még mindig csodaszerűen. Magyar írók fején van-e nagyobb ék, mint ez a koszorú? Ilyeneket forgat az elszánt, fellelkesült tudat. A szív – a hideg teszi-e vagy az éjszaka – nem vesz minderről tudomást. A lelkes gondolatoktól messze, a nagy szavak alatt magára hagyottan fájni kezd.




Hátra Kezdőlap Előre