Hungária

1536

Első fejezet

A régiek két Szkítiáról szólnak, az egyik Európában terül el, a másik Ázsiában, s a Don folyó választja el ezt a kettőt. Azt, amelyik a Donon túl van, ázsiainak mondják; ez az északi Riphaei* és Hyperborei* hegyektől kiindulva kelet felé, az Imaus* hegy innenső és túlsó oldalán terül el, s számtalan különböző vallású, erkölcsű s törvényű barbár népet foglal magába, és a Kaspi-tenger partján nyugatra fordulva az Azovi-tenger mocsara, míg a Fekete-tenger vidéke felé a Kaukázus körül végződik. A másik viszont a Donon innen fekszik, s európainak mondják. Északon többnyire ismeretlen vidékektől veszi kezdetét, s a Riphaei* és Hyperborei* hegyszirteken át dél felé Thracia* környékén meg az Alanus* hegységnél és folyónál van a határa; egykor Alaniának nevezték, s a benne lakókat alánoknak. Jelenleg ezt a vidéket Sarmatiának, Litvaniának, Russiának, Moscoviának nevezik. Tehát akár az ázsiai Szkítiából származnak a magyarok, ahogy ezt sokan igaznak vallották, akár az európaiból, szerintem nincs nagy jelentősége. Az eléggé nyilvánvaló, hogy Szkítiából eredtek. A szkíták ősiségéről, s arról, hogy kitől származtak, eltér a források véleménye. Pompeius Trogus* azt mondja, hogy az egyiptomiak és a szkíták nemzetük ősi voltán sokáig vetélkedtek, és azt is írja Hérodotosz* véleményével szemben, hogy a szkítáké lett a győzelem, ugyanis országuk a világ kezdetén mind az emberek, mind más élőlények létrehozására alkalmasabb és kedvezőbb volt Egyiptomnál. Mások a mítoszba utalják a szkíták eredetét: azt mondják, hogy amikor Héraklész* Gerüón* marháit legeltette, s az erős záportól és hidegtől elgyötörten egy oroszlánbőrre leheveredve mély álomba merült, az állatok elkóboroltak; aztán, amikor felébredt, egy lány útmutatása nyomán – Tellus* leánya volt, combjáig nő, onnan viperakígyóként végződött – találta meg őket, s a lány jutalma a csorda megmutatásáért az lett, hogy Héraklész* vele hált, ebből három fia született: Agathürszesz, Gelónosz és Szkíta; később Szkíta adta nevét a szkíta birodalomnak is, s őtőle erednek az ottani királyok és népek.

Iornandes* püspök azt írja, ősi forrásokból arról értesült, hogy mikor Filimirus* gót király, Nagy Gandaricus fia Szkítiába betört, néhány boszorkányt – ezeket nyelvükön „alirumnáknak” hívják – talált népében, s a seregtől elűzte őket. Ezeket arra kényszerítették, hogy messzire távozzanak a pusztába, bizonyos tisztátalan szellemek megerőszakolták őket, s ebből születtek a szkíták. Bizony méltatlan dolog ilyet püspök szájából hallani, akinek pedig tudnia kellett volna, hogy a szellemnek se húsa, se csontja nincsen, sem mása, amivel az ember természetes ölelkezéssel embert nemzeni képes, de ő, akár azért, mert gyűlölte a szkíta nemzetet, hiszen a hunok által elűzött gótoktól származott, vagy valami egyéb együgyűségből vette bele ezeket az ennyire nevetséges dolgokat közrebocsátott művébe, s aztán mások is ezekhez tartották magukat őutána. Vannak, akik szerint Noé*, akinek korában az özönvíz elborította az egész világot, három fiút nemzett, Szemet, Kámot és Jáfetot; s hogy ez a Jáfet nemzette az özönvíz után Enech feleségétől Hunort és Magógot, akikről azonban a magyar krónikák azt állítják, hogy Némrót gyermekei voltak, aki Chustól, Chus pedig Noé* fiától, Kámtól származott. Ez a Hunor és Magóg tehát apjuktól (akár Némrót, akár Jáfet volt az) távol sátorban élvén, a hagyomány szerint, vadászszenvedélyből egy szarvasünőt követett nyomon, s amikor már hosszasabban üldözték, egészen az Azovi-tenger mocsaráig jutottak el, mert az erdő sűrűsége miatt a szarvasnak nyoma veszett. És amikor látták, hogy ez a vidék legelőivel, fájával, vadállataival, madaraival és halaival, ezekkel az emberek és állatok számára szükséges feltételekkel megtelepedésre alkalmas, a hagyomány szerint apjuktól lehetőséget kértek és kaptak arra, hogy az Azovi-tenger eme vidékén letelepedjenek.

Öt évet töltöttek ott békében, a hatodikban vadászvágytól vezetve az Azovi-tenger szomszédságában elterülő pusztákra mélyebben behatoltak, mondják a mi krónikáink, és ott nőkre bukkantak, akik férfiak nélkül sátrakban éppen ünnepet ültek dobbal és tánccal, ezeket elragadták az Azovi-tenger mocsaraihoz, ahol laktak; a nők között szépségre, kellemre, termetre kettő tűnt ki, egyiket Hunor, másikukat Magóg vette feleségül: s e két házasságból származtak a hunok, és Hunorról hungarusoknak, Magógról pedig magyaroknak nevezték őket, ami magyar nyelven a latin Hungari megfelelője. A források szerint az idővel megsokasodott hun nemzetet hirtelen az uralkodásvágy őrülete szállotta meg, és Valamirus király vezetése alatt hatalmas sereggel támadták meg a gótokat, akiknek az élén akkor Ermanaricus, vagy ahogy mások közlik: Emenricus Amalus, Vitulfus vagy Achiulfus fia állt, és annak a lázadásnak kapcsán, melyet Sarus és Amnius szított Emenricus király ellen nővére, Suniel meggyilkoltatása miatt, legyőzték és Sarmatia belsejébe űzték őket. Ezekről azt írják a szerzők, hogy miután Emenricus meghalt, egyrészt öregsége folytán, hiszen már százhúsz éves volt, másrészt a lázadásban kapott sebe következtében, Vinitarius vezetésével visszacsaptak a hunokra, és az első csatából győztesen kerültek ki, később, amikor Vinitariust egy nyíl leterítette, s meghalt, vereséget szenvedtek a hunoktól, s megfutamodtak; így két részre oszolván, részben megmaradtak a Dunán innen a hunok uralma alá kerülve, részben pedig Alatheus, Fridigernus és Safrachus fejedelmek vezetésével átkeltek a Dunán, s Valens imperator*, Valentinianus* bátyja engedélyével Moesia Inferiorban* telepedtek le. Megígérték ugyanis Valensnek, hogy kereszténnyé lesznek, és a Duna partvonalát biztosítják a hunok és más barbárok betörései ellen. Innen viszont tovább vonultak Itáliába, s azt végigpusztítva először a galliai Aquitaniában, aztán lassanként erőre kapva, Hispaniában találtak lakhelyet. Ezeket vizigótoknak, amazokat viszont ostrogótoknak nevezték. Ezek az ostrogótok aztán később a nekik szolgáló népekkel együtt a hunok uralma alá kerültek, és adót fizettek nekik. E helyen, úgy tűnik, érdemes néhány szóval felidézni, kik voltak azok a királyok, akik hadat indítottak a szkíták ellen.

Második fejezet

Arra, hogy a szkíták az Ázsia fölötti uralmat háromszor is megszerezték maguknak, őket pedig idegen hatalom nem is érintette, illetve nem győzte le; hogy Dareioszt*, a perzsák királyát Szkítiából királyhoz méltatlan módon futamították meg; hogy Küroszt* egész hadseregével eltörölték a föld színéről; hogy aztán Zopyriont, Nagy Sándor* vezérét minden csapatával együtt lemészárolták, Pompeius Trogus* írása a bizonyíték. Vexores* egyiptomi király volt a legelső, aki hadat indított a szkíták ellen, de otthagyva minden hadi felszerelését, remegve futott vissza Egyiptomba, s az őt üldöző szkíták egész birodalmától megfosztották volna, ha az egyiptomi mocsarak meg nem akadályozzák őket a hadsereg további előnyomulásában. Innen nagy dicsőséggel visszatértükben egész Ázsiát adófizetésre szorították fegyvereikkel. Itt időztek már tizenöt éve, mikor a férjeik távollétét nehezményező asszonyok hazahívták őket. A hívó szót fenyegetéssel is megtetézték, ha férjeik nem jönnek vissza, nincs kedvük már tovább várni őket, hanem úgy döntöttek, hogy a szomszéd népekkel lépnek házassági kapcsolatra utódok biztosításának reményében, s nem tűrik, hogy a férjek távolléte miatt az egész világon félelmetes szkíta nemzet elfogyjon. Így aztán hazatértek, s Ázsia ezerötszáz évig, egész Ninus király koráig adófizetőjük volt.

Úgy gondolom, fölösleges lenne leírnom, hiszen más írók bőségesen szóltak róla, milyen sikeres háborúkat vívott az amazonok népe, a szkíta asszonyok hadserege Marthesia és Lampedo vezetésével, miután Plinus és Scolopithus szkíta királyfiakat összeesküdve lemészárolták azok a népek, melyek Kappadókiával* és a Thermódón* folyóval szomszédos területeken laktak. Arról sem szólok, hogy Dareiosz*, a perzsák királya azért indított hadat a szkíták ellen, mert megtagadták tőle Lanthinus szkíta király lányának kezét, hogy hétszázezer emberrel tört be, s miután közülük kilencvenezret elveszített, nagy csúfsággal vonult vissza. Ezeket, igaz, mások is tárgyalják, de legjobban Pompeius Trogus*, én viszont nem akartam itt szó nélkül mellőzni azt a tényt, hogy először is a gótok, akiket, mint mondottuk, a szkíták fosztottak meg uralmuktól, aztán a hunok, végül a vandálok (mindezekről a legtöbb szerző véleménye az, hogy a szkítáktól származtak), az egész földkerekséget rémületben és rettegésben tartották.

Vannak, akik szerint még a törökök is a szkítáktól származnak, kiknek birodalma nemcsak Ázsiára, de a mi keresztény fejedelmeink viszálykodása, gyűlölködése, széthúzása, belháborúi miatt már Európára is széles körben kiterjed. Egyesek a párthusokról is azt mondják, hogy szkíta száműzöttek voltak, az ő királyuk Thamerlanus*, átkelve az Euphratészen négyszázezer lovassal és hatszázezer gyaloggal, miután egész Kis-Ázsiát leigázta, Pazaitest*, a törökök akkori hatalmas királyát, aki hasonló nagyságú hadsereggel védte birodalmát, legyőzte, és ketrecbe zárva, mint valami vadállatot, egész Ázsiában körülhordoztatta; Egyiptom szultánját fegyverrel legyőzte, s arra kényszerítette, hogy a Péluszionon* túlra fusson.

Harmadik fejezet

Miután a hunok Szkítiában megerősödtek és megsokasodtak, s tömegüket az általuk akkor lakott föld már alig tudta befogadni, elhatározták, hogy megtámadják a tőlük nyugatra lakó népeket, s legyőzve őket olyan területet keresnek maguknak, mely az emberi életre alkalmasabb, bővebb s termékenyebb. Az összes törzsből – száznyolcvan volt nekik – hat vezért választottak ki, olyanokat, akik testi vitézségben és ősi származásban kitűntek övéik közül Bélát, Kemét és Kadicsát, Csele fiait a Szemény törzsből, a Kadar törzsből viszont Attilát, Kevét és Budát, Bendegúz fiait. Ezek az egyes törzsekből tíz-tízezer fegyverest toboroztak, így egymillió-nyolcszázezer emberből álló hadseregre tettek szert. De hogy az ily nagy sokaság, mely nőket, gyermekeket, mindenféle háznépet, nyájat és csordát készült magával vinni a honfoglalásra, ne éljen törvénytelenül s legyen köztük védelmező őre a jognak és igazságnak, egy Kadar nevű férfiút választottak, aki kiemelkedett a többiek közül észben és erényben, hogy a törvényhozás és jogszolgáltatás élén álljon, a keletkezett pereket akár megegyezéssel, akár hatalmi szóval megszüntesse, s megbüntesse a bűnösöket, orgyilkosokat, rablókat, de legfőképpen a tolvajokat, akiket a hunok úgy gyűlöltek, mint az ellenséget. Majd, hogy a vezéreket a hadi vállalkozással járó feladatokra ügyesebbekké, serényebbekké és körültekintőbbekké tegyék, s magát Kadart is a köztörvények meghozatalában, az igazság megőrzésében, a gyűlölet és kedvezés nélküli jogszolgáltatásban feddhetetlenebbé, figyelmesebbé tegyék, közös határozattal szentesítették azt, hogy egyrészt a Kadar által helytelenül alkotott törvényt megváltoztathassák, illetve eltörölhessék, másrészt a vezéreket törvényes ok esetén tisztségüktől megfoszthassák.

Azután határozatban hirdették ki, hogy ha akár ők maguk készülnek hadat üzenni másoknak, akár valamelyik király vagy nép kísérel meg ellenük háborút indítani, illetve hadat vezetni, egy hírnök vérbe mártott kardot hordozzon végig a hun táborokon, és ezeket a szavakat kiáltsa: az Isten szava és a hunok közparancsa az, hogy ki-ki fegyveresen vagy ereje szerint azon a napon és helyen, melyet most megjelölök, jelenjen meg, hogy a közös döntésről tudomást szerezzen. Azokkal szemben, akik ezt a határozatot semmibe vették, kétféle büntetést alkalmaztak; ha valaki a véres kard körülhordozására és a hírnök szavára a megjelölt napon és helyen jogos mentség nélkül nem jelent meg, azt, ha keményebben akarták büntetni, késsel vágatták ketté derékban, azt viszont, kinek bűnét halálosnál enyhébbnek ítélték, örök rabszolgaságra vetették. Ezt a büntetési módot a mieink számos évszázad során később is megtartották. Így történt, hogy bár azelőtt mindenkit egyaránt nemesi joggal vettek számításba, azokat, akik a határozatot megszegték, szolgasorba vetették, hogy a nemes elkülönüljön a néptől. Korunkban is meg szokták tartani a vérrel befecskendett kard vagy karó körülhordozását, ha betör Magyarországra valami külső ellenség, és a magyarok sereget akarnak gyorsan toborozni. De az a büntetés, hogy a határozat megszegőit szét kell vágni, vagy szolgaságra taszítani, már feledésbe merült. Valójában azonban ma is a király hatalmában van, hogy akár saját tekintélye, akár a nemesek határozata alapján a zendülőkre lesújthasson.

Miután ezeket Szkítiában így elrendezték, otthon hagyták Szkítia őrzésére a fennmaradó és ily nagy vállalkozásra alkalmatlan népet, hogy őrizzék az ősi birodalmat ellenséges támadással szemben, majd a vezérek maguk az Úr születésétől számított 373-ban, mikor Nyugaton Valentinianus*, Keleten Valens volt a császár, s a római egyház főpapja első Damasus,* a mondott hadsereggel elhagyták az Azovi-tenger mocsarait, majd legyőzték az alipzuri, alcidzuri, itamari, tuncassi és boisci népeket, melyek az Azovi-tenger partján laktak, a gótokat, kikről az előbb szóltunk, ezt az erős és harcos népet uralmától megfosztották, és arra kényszerítették, hogy nekik adót fizessen. Ez a győzelem úgy megnövelte önbizalmukat, hogy azt hitték, ezután nem is kerülhetnek szembe semmi akadállyal, mely az egész Nyugat elfoglalásától őket visszatarthatná: először a szomszédos népeket igázták le, majd a besenyőkön, fehérkunokon, szuszdaliakon, ruténeken át fegyverrel vágva utat, Fekete-Kunországba, melyet most Moldaviának neveznek, jutottak el, ahonnan Magyarországnak arra a részére hatoltak be, melyet valaha Dácia nyugati részének neveztek, s tábort vertek a Tisza folyó keleti partján.

Egy régi krónikánk írja, hogy ennek a magyarországi Dáciának vidékét valaha a dánok lakták, és hogy ezek a hunok jövetelétől megrémülve később költöztek azokra az északi-tengeri vidékekre, ahol most Dánia és Norvégia van. Ezt, ha nem is bizonyított eléggé, kétségbe vonni sincs szándékomban. Mert magának Dáciának és Dániának a συμφωνια-ja* nem csekély bizonyíték arra, hogy Dánia, mely most északon van, nevét a magyar Dáciáról kapta, melyet talán egykor laktak a dánok. A dánok egy krónikája viszont azt mondja, hogy ők a gótoktól származnak, és dánoknak első királyukról, Danról nevezik őket. Itt az idő, hogy a lehető legrövidebben belekezdjünk Magyarország általános leírásába.

Negyedik fejezet

Azt, hogy Magyarország Hunorról és Magógról jutott-e a mostani nevéhez, ahogy fentebb mondottuk, vagy többek véleménye szerint a hunoktól és gároktól, akik valaha együtt harcoltak, vagy az avaroktól, kikről Caelius* azt írja, hogy hunok voltak, mások döntsék el. Jelenleg a 41. foktól a 49-ig nyúlik el hosszúságban, szélességben pedig a 43-tól csaknem az 51-ig ér fel; sok vidéket foglal magába, ezek leginkább négy részre oszthatók, melyekről alább beszélünk. Tehát Magyarország, bár igen sok egyéb folyóvize is van, négy említésre méltó folyóval rendelkezik, ezek kiemelkednek a többi közül, sok és sokfajta halban bővelkednek: a Duna, Tisza, Dráva, Száva.

A Duna forrása a Hercyniai- vagy Fekete-erdő körül van, nem messze a sváb Donaueschingen falutól Rhetia* síkságán, határvidéken, ez, ahogy mondják, két mérföldre van a Rajna partjától, s átfut a széles germán földeken, Vindelicián,* Bajorországon, majd Pannónia Superiort és Inferiort, azaz Ausztriát osztja előbb kétfelé, aztán Magyarországot. Innen hosszú, kanyargó áramlással Dáciát választja el Moesia Superiortól, melyet most Szerbiának és Boszniának hívnak, majd Moesia Inferior* határánál – ezt most Bulgáriának nevezik – Plinius* szerint hatvan folyót fogad magába, ezeknek mintegy fele hajózható, s magával ragadva őket, hét roppant torkolattal a Fekete-tengerbe ömlik. Az a hit járja, hogy a Plinius* által marioknak, a nép közt most szokásos elnevezés szerint uzonoknak nevezett vizahalak ezeken a torkolatokon át hatolnak be a Duna medrébe, s a víz folyásával szemben Pontusból* feljutnak egészen Pozsony városának környékéig; halászatukról majd alább szólunk. A Duna Magyarország területén, északról kezdve a sort, a következő folyókat fogadja magába: Pozsony előtt a Marchiát vagy Morát, melyet most Morvának neveznek, majd Vízkelet körül a Tirnavia* patakot; Chomaricium, ma Komárom vára felé Guta mezővárosnál az északi hegyekben fakadó Vágot; kissé lejjebb, Nyárhida alatt a Nyitrát, majd a Grant vagy Garamot, mely Murányvár közelében ered, és Besztercebánya, valamint Zólyom meg Szentbenedek alatt fut el hosszan; aztán az Ipolyt Esztergom környékén, végül, nem messze Titeltől, a Zalánkeménnyel szemközti parton a Tiszát, mely sok folyó vizét hozza magával. Dél felől viszont a következő folyók növelik: Óvár vagy Altenburg*, Mária királynő* vára közelében a Lajta, Bregaeciumon* innen, melyet ma Győrnek neveznek, a Rabnica, ma Rábca és a Rába, régen Arabo; Báta mezővárosán innen a Sáros folyó, majd Drazadnál [Dárda?), melyről úgy hiszik, valaha Teutoburg volt, a Darus, most Dráva, végül Belgrád körül a Száva gyarapítja.

A szóban forgó Dunának egyéb szigetei közül, melyeknek legtöbbjét Belgrád környékéig alkotja, kettő van olyan, mely nagyságban és termékenységben leginkább megelőzi a többit: az egyik Pozsony városa felett kezdődik, és elnyúlik egészen Komárom váráig, a mi mérföldünkkel mérve tizenhárom mérföld a hossza, a szélte pedig majd két, majd három, majd négy vagy öt mérföld; igen-igen bőven terem rajta a gabona, árpa, az őszi búza és más, hüvelyes vetemények. A másik szigetnek, amely valamivel Buda alatt kezdődik, Csepel a neve. A rajta emelt királyi palotával meg Csepel, Tököly, Szentmárton és a rácok által lakott Keve mezővárosokkal és néhány faluval együtt Magyarország királynőjének birtoka nászajándék jogcímén. Fácánmadarakkal, foglyokkal, rigókkal, fajdokkal meg más különféle madárkákkal, szarvasokkal, dámvadakkal, vaddisznókkal, nyulakkal teles-tele van, mindehhez erdőit, ligeteit, szőlőskertjeit, legelőit, gabonáját és más emberi szükségletre alkalmas veteményeit tekintve annyira figyelemre méltó, hogy nyilvánvalóan semmi sem hiányzik innen, minek akár a szükséges élelmezéshez, akár az élvezetekhez köze lehet. Ez egymagában képes volt arra, hogy nagy és szépséges gyönyörűséget szerezzen II. Lajos* királynak és Mária királynőnek*, az én fejedelmeimnek, akik egyrészt vadászással és madarászással, másrészt egyéb szórakozásokkal üdítették fel magukat, ha néha ide tértek, hogy más súlyosabb elfoglaltságaik terhe alól a lelküket kissé felszabadítsák. Hossza dél felé kilenc mérföld, szélte pedig kettő vagy három.

A Tisza, mely a másik háromhoz viszonyítva halban jóval gazdagabb, a Máramarosban ered csekélyke forrásból, de csaknem ugyanazon a helyen fakadt öt patak növeli, majd aztán még sok, mind az úgynevezett Felső-Magyarországról, mind Dáciából eredő hajózható folyó gyarapítja, ahogy azt lentebb elmondjuk, a Zalánkemény mezőváros alatt ömlik bele a Dunába.

A Dráva a hagyomány szerint a karinthiai Caecius* hegyen ered, és átfolyva Stájerországon magába fogadja a Murát és sok más folyót, aztán Magyarországot szétválasztja Magyar Szlavóniától délkelet felé folyva, és mossa Eszék mezővárost, s fölötte, nem messze Drazad mezővárostól a Dunába elegyíti vizét.

A Száva némelyek álláspontja szerint ugyanennek a Caecius* hegynek a lábánál, vagy, ahogy Aeneas Sylvius* írja, a vízben bővelkedő Kis-Karniában ered, nem messze a karniai Arnolstaintól, Villachtól három mérföldre délnyugat felé. Miután Magyar Szlavóniából, Horvátországból, Moesia Superiorból vagy Szerbiából és Boszniából sok folyót vett fel, a Szerémség határain át halad, és Szabács várának meg Zimonynak falait mosva, Belgrád nyugatra néző falai alatt hömpölyög a Dunába. Ez az a négy folyó, mely a zöld halomból kiemelkedő kettős fehér kereszttel Magyarország címerét alkotja (hogy halban mennyire gazdagok, lentebb tárgyaljuk.) Attila véres kezétől és az ő nyomdokain járva birtokoljuk címerünket. De mindezek számbavétele után már arra ösztönöz a lelkem, hogy sietve rátérjek a magam elé kitűzött tárgyra, Magyarország felosztására.

Ötödik fejezet

Tehát első része, amely a Dunán innen valaha Pannonia Inferior nyugati része volt, a nyugati szél járása felől Ausztria tartománytól kezdődik, az egykori Pannonia Superiortól a délkeleti szél járásától a nyugati Drávát érinti, kelet felé ugyancsak a Dráva torkolatáig terjed, északra pedig mindenhol a Dunával határos. E részben találhatók Sopron, Pozsony, Győr, Esztergom, Vasvár, Zala, Somogy, Veszprém, Tolna, Baranya megyék. Két állóvíz van benne, nagyok, haldúsak, az egyik a Fertő, Mária királynő* városa, Nezsider, valamint Ruszt közelében, a másik a Balaton, mely Veszprémet Somogytól választja el. Ebben a részben helyezkedik el: az esztergomi érsekség, melynek főpapja, a prímás és örökös legatus*, a magyar királyságnak, ősi királyi rendelkezés értelmében, mindig a főkancellárja is; a pécsi, veszprémi, győri püspökség; a székesfehérvári prépostság; a szentmártoni, szekszárdi, pécsváradi, tihanyi, bátai apátság és erődített városok, mint Buda, melytől mintegy fővárostól, ismertetésemet megkezdem.

Ez Magyarország királyainak királyi székhelye, teljes egészében egy elég magasra kiemelkedő sziklára építették, és északról dél felé húzódva déli homlokzatán fellegvár áll, melyet nem nagy távolság választ el a várostól, remekül fel van szerelve mindenfajta erődítéssel, hozzá figyelemre méltó épületektől, művészi boltozatoktól, arany és színesre festett mennyezetes termektől elbűvölően ragyogó. Fekvésén és a királyi székhely épületein kívül figyelemre méltó volt egyrészt Alamizsnás Szent János ereklyéje miatt, másrészt csodálatra méltó Corvin Mátyás király könyvtára révén. Amerre az út a belső könyvtár oldalától a Szent János-kápolnához átfúrt fülkéhez vezet, ahonnan a király misét szokott hallgatni, két boltíves termet találunk; az egyik görög könyvekkel volt tele, melyeket részben Görögország szívéből, részben más keleti vidékekről hordatott össze a király nem kis gonddal és fáradsággal. A másik belső terem őrizte a teljes latinság kódexeit az elemi dolgoktól kezdve egészen a tudományok csúcsáig, könyvtartó dobozokban és állványokon a maguk rendje szerint megkülönböztetve. Mindegyiket selyemborítás fedte, színes és aranyos díszítésű, rajta volt a tudományág és tudományszak jelzése, ezek szerint voltak a könyvek osztályozva. A könyvek legnagyobb része selyemmel összefűzött pergamenlapokból készült, sarkaik és csatjaik aranyozott ezüsttől ragyogtak. Hallottam az idősebbektől, hogy Mátyás király, amíg élt, mindig tartott vagy harminc festéshez értő íródeák szolgát, ezek legtöbbjét az ő halála után én még ismertem. Csaknem az összes másolt görög és latin kódex az ő munkájuk volt. Felügyelőjük, a dalmát Raguzai Félix* – magát is ismertem már öreg korában, nemcsak görögül és latinul, de szírül és arabul is tudott, ezen kívül magában a festészetben is volt gyakorlata – szorgosan figyelte, nehogy hiba történjék a könyvek másolásában. Volt ezen kívül még két egyéb könyvtár is másutt a fellegvárban, bár az előbbieknél csekélyebb jelentőségűek. Mindezeket a török, Lajos király Mohács-mezei halálát követően, mely 1526. augusztus 29-én következett be, s miután Budát a következő szeptember 8-án elfoglalta, részint szétszaggatta, részint, miután más célokra az ezüstöt letépte, széthajigálta.

Kelet felé Buda a város tövét mosó Dunára tekint, annak túlsó oldalán pedig Pest mezőváros vidékének távolba vesző síkságára, mely minden irányban háromnál is több hazai mérföldre terjed. Ennek a síkságnak kezdetét, amely csaknem a városfalakba kapaszkodik, Rákosnak hívják, ez a mező van kijelölve ősi szokás szerint honfitársaink országgyűlésére, Magyarország királyainak és nádorainak választására. Ugyanis a mi szokásunk szerint mindkettőjüket itt választják, és más közgyűléseinket is itt tartjuk. Délről egy igen-igen magas és meredek szirt mered vele szembe, melyet azért szenteltek Szent Gellértnek, mert innen taszították le bizonyos magyarok kordéra kötve a mélységbe.

Ennek lábánál a Duna partjától mintegy húszlépésnyi távolságban hévizek buzognak fel; a testi betegségben, különösen a keléses és gennyes fertőzésben szenvedők számára nagyon jók. Vannak másfajták is, ezeket Királyfürdőnek nevezik a benne levő királyi fürdő miatt, ezekben akár úszhatsz is. Nyugat felé láthatók a falak alatti síkságon a király és mások szép díszkertjei. Feljebb, húszlépésnyi távolságban szőlőskertek vannak a hegyekre telepítve, gyönyörködtető látvány.

Északra esik a királyi vadaskert, neve Nyék, nemcsak egy erdős hegy, hanem messze nyúló rétek is vannak benne; kerülete három magyar mérföld, bővelkedik különféle vadakban. Oldalához királyi palota csatlakozik, melyet Ulászló király* építtetett remekbe nagy költséggel. Fentebb Szent Pál* erdős hegye látszik, mely egykor a pálos barátok kolostoráról és az első remete, Szent Pál* testének ereklyéjéről volt híres.

Szorosan véve észak felé részben más szőlőtermő hegyek magasodnak, melyek lábánál egy másik pálos kolostor áll a Szent Szűznek szentelve, melyet Fehér Máriának hívnak, részben pedig Sicambria* városának – róla majd később szólunk – máig látható romjai. A Duna mentén dél felé van Óbuda mezőváros, itt társas egyház van, prépostságáról és egyéb papi tisztségeiről is híres. E mezőváros felett ugyanabban az irányban van a Szentlélek ispotály, itt gyógyhatású hévizek törnek a felszínre. Kissé tovább, Buda felé van Szentháromság mezővárosa, melyet magyarul Felhévíznek neveznek; ez társas egyházáról és ízléses házakkal körülvett hőforrásairól híres. Ugyanott, a szabad ég alatt is vannak hőforrások, három vagy négy helyen, mind csodamód gyógyító erejűek. Némelyek közülük a Duna-parttól alig tízlépésnyire találhatók a szabad ég alatt, ezekben szoktak fürödni a földművesek és szőlőmunkások úgy, hogy csak a fejük és a válluk látszik ki, s aki rájuk néz, mintha a test feltámadásának festményét látná, ahogy azt a szent templomok falaira festett képek mutatják.

Magát Buda városát gyakran látogatják az olasz, német, lengyel, s korunkban a török kereskedők is, akik mintegy Magyarország fő piacára özönlenek ide. Kívülről, távolabbról akármerről nézed a várost és a várat, nagy gyönyörűséged telik benne, egyrészt fekvésének szépsége, másrészt drága házainak és tornyainak magassága miatt, úgyhogy ragyogó fekvésén is ámulhatsz, másrészt azt hiszed, nem földi anyagból készült épületeket, hanem valamely kitűnő festményt látsz magad előtt, ha viszont a városból pillantasz le a lábad alatt elterülő gyönyörű vidékre, a legnagyobb csodálat ragad el; mindkét helyen gyönyörűséggel telik el s felüdül szemed. Magát a szirtet, amelyen a város áll, kivájták borospincéknek úgy, hogy bármelyik ház alatt annyira nyúlik az építmény a szikla belsejébe, amennyi épületet fent látsz; ezért a földrengésektől is nagyon félnek.

Hatodik fejezet

Székesfehérvár városa Budától délnyugati irányban nyolc mérföldre* fekszik, a Sáros folyóból táplálkozó mocsarak veszik körül, főleg kelet felől. A természettől és emberi munkától eléggé megerősített helyen áll, Szent István és Imre teste, illetve több más király temetkezési helye miatt híres. Itt van a Szent Szűznek szentelt társas káptalan, vagyis nagyprépostság, ugyanis ennek a biztosa áll az élén. Ebben az egyházban, mely az én őrkanonoki, azaz kincstárnoki tisztségem és még több kiváló papi hivatal révén is figyelemre méltó, kell az esztergomi érseknek a királyokat és királynőket felkennie s megkoronáznia, mert másként nem tekinthetők törvényes uralkodónak. Nagy borpiacáról és a Somogyból ideszállított marhák vásárairól, de más árucikkek miatt is nevezetes ez a város. Közte és a Vértes erdeje között, annak lába felé – róla később szólunk – a következő várak találhatók: Csókakő, Palota, Oroszlánkő, alattuk ered a Sáros folyócska, amely a rajta levő mintegy hatvan gabonaőrlő malomról igen nevezetes.

Visegrád mezőváros, melyet a németek Plintenburgnak neveznek, Budától nyugatra fekszik öt mérföldnyire, a Duna partján alapították egy hatalmas, hiúzokat és egyéb vadakat nevelő erdős hegy lábánál. A helység kelet felé néző oldalán áll az ott emelt mondhatatlan szép fekvésű és pazar kiállítású királyi palota, amely termeivel és más épületeivel, amelyek valóban rászolgálnak a királyi névre, kiemelkedő alkotás, hiszen egymagában négy királynak, kíséretükkel, ahogy most mondják, tisztviselőikkel együtt ugyanabban az időben kényelmesen biztosíthat vendéglátó otthont: azt mondják ugyanis, hogy van benne vagy háromszázötven szoba, sőt több is. A kapuja a Dunára nyílik, mely tőle itt kb. kétszáz lépésnyi távolságra folyik; erre a közbenső területre, mely a város és a kapu között fekszik, füzest ültettek. A palota másik, keleti oldalánál szőlővel és gyümölcsfákkal pompázó kert van. A kapun belépőnek először egy tágas térség ötlik a szemébe, mely mindenfelé zöldell és mezei virágokkal pompázik. A kaputól száz-egynéhány lépésnyire beljebb lépcső kezdődik, szegletes kövekből, szélessége hét vagy nyolc öl, magassága viszont kb. negyven lépés. Itt négyszögletes függőudvar van, boltozatokra, illetve borospincékre támaszkodik, s épült királyi költséggel, ezek tágasak és szépek; hasonlóan négyszögletes kövekkel van fedve, s rajta egyenlő távolságban egymástól hársfákat ültettek, ezek illata tavaszidőben mindent eláraszt, és látványuk is igen kellemes. A kellős közepén remekbe készült forráskút emelkedik, vörös márványból faragták, a múzsák alakja domborodik rajta, s a csúcsán egy Cupido-szobor* márványtömlőre telepedve nyomja ki a jóízű, hideg vizet, mely a szomszéd hegyen fakadó forrásból vezetéken jut el ide, és zenés csobogással szökik csöveiből egy márványkádba, majd onnan egy kerek medencébe. Ebből a kútból, a híres Corvin Mátyás király parancsára – az ő műve minden építkezés, melyet itt elmesélek – diadalünnepei idején bor folyt, ahogy az idősebbektől hallottam, hol fehér, hol vörös; fentebb, a hegy lábánál engedték bele ügyesen a vezetékbe. Ezen a helyen szokott a király maga is tavaszi és nyári napokon a virágzó fák között napfürdőzni, levegőzni és ebédelni, sőt néha követeket is fogadott itt, illetve válaszolt nekik.

Mesélik, hogy történt egyszer egy nevetnivaló és emlékezetes eset ezen a helyen. Miközben egy török követet a királyi udvaroncok a szokásnak megfelelően a városból a palotába vezettek, hogy követi megbízatását előadja, és az a kapuban, honnan egyenesen erre a függőudvarra lehet látni, kissé megállt s körülnézve megpillantotta ezt a pompázatos, ragyogó helyet és az udvari méltóságoknak részben a lenti, részben a király tartózkodási helyéül szolgáló fenti udvaron elhelyezkedő mérhetetlen tömegét, amint selyemmel, ezüsttel, arannyal áttört ruhákban tündököltek és nem kis részben (a mi szokásunk szerint) ezüstözött övekkel és kardokkal meg aranyláncokkal voltak ékesítve, hirtelen akkora csodálat és bámulat döbbentette meg, hogy elfelejtette egész követi megbízatását, s míg a lépcsőkön a király színe elé feljutott, annak tekintete miatt, mely nagy, s mintegy vérrel befutott szemeivel rémületet keltett a ránézőben, a benne már azelőtt fogant félelem mind jobban és jobban elhatalmasodott rajta olyannyira, hogy hosszú hallgatás után csak ennyit tudott kinyögni: a császár üdvözöl, a császár üdvözöl. Mikor kérdezte a király, mást akarsz-e még, semmit sem felelt. Látván a király ennek az ennyire semmirevaló embernek a bénaságát, így fordult a mellette álló vezéreihez: Nézzétek, milyen barmok törnek be újra s újra a birtokunkra és a többi keresztény fejedelemére, mindannyiunk hanyagsága miatt; node, amennyire rajtam áll, majd gondom lesz rá, hogy zablát rakjanak ezekre a barmokra, ne futkározzanak olyan szabadon. És ha a többi keresztény fejedelem is erre törekszik, félretéve a közönyösséget és a belviszályokat, jól fog állani a kereszténység ügye. Aztán a követet visszavezetteti a fogadóba. Eredj, mondta neki, pihend ki magad, térj észhez! Az aztán később sokáig környékezgette, ahogy az lenni szokott, nagy ajándékokkal az udvaroncokat, hogy kieszközölje az újbóli kihallgatást, ám vissza nem hívták többé, hanem a király értésére adta, hogy menjen haza, és adja hírül urának, mást küldjön, olyat, aki tudja, mint kell követségben járni Így aztán, bár a király bőkezűségéhez mérten remek ajándékokkal látták el őt is, szégyenszemre haza kellett néki mennie. Mindezt, bár a jelenleg tárgyalt részhez kevés köze van, nem akartam mégsem elhallgatni.

Az udvar belső oldalán, a hegy lábánál, mely kissé magasabban fekszik, áll egy pompás kápolna, mozaikberakás borítja, mint nagyrészt a többi szobát is, van benne egy drága zeneszerszám, melyet a köznyelv orgonának nevez, néhány ezüstsíp díszíti, ezenkívül az Úr testének szentségtartója és három oltár, domborművekkel és képekkel, melyeket a legtisztább aranyozott alabástromból készítettek. Innen kelet felé két ágban nyúlnak a király remekbe készült aranymennyezetes termei. Az egyik úton a hosszú palotába lehet feljutni, efelett a hegy magasodik, a másikon le lehet menni a lentebb fekvő szobákhoz. A kis udvar közepén itt is forráskút emelkedik alabástromból, márványoszlopos fedett oszlopcsarnok köríti, ez védelmet nyújt a nyári napsugarak lángja ellen. Ezután a szobák észak felé fordulnak, végül nyugat felé térnek vissza. Ablakuk mindenütt a széles mederben haladó Dunára nyílik, s ez a kitekintőnek nagy szépséget mutat, különösen, hogy a Duna túlsó partján elterülő vidéken látható a német telepesek által lakott Nagymaros mezőváros is, felette messzire nyúló, nem túl magas hegy emelkedik, s szőlőkkel végig be van ültetve. Ezt a királyi palotát pompás fekvése mellett olyan drága épületek díszítik, hogy vitathatatlanul úgy tűnhet, sok királyság épületeit fölülmúlja. Sehol sem láttam a mai napig az általam bejárt királyságokban hasonló díszítésekkel épített szobákat. Csak egyedül Párizsban láttam, azon a helyen, melyet a nép a Parlament Udvarának nevez – itt folyik a törvénykezés, és itt intézik a király ügyeit –, egy olyan szobát, mely hasonlított ezekhez és a budai szobákhoz, mennyezetét aranyozott gerendákkal borították. A királyi palota felett, a lejtőin mindenfelé erdőkkel borított meredek hegy legfelső csúcsán látható, akár egy fészek, az igen erős fellegvár. Ennek élén ősi szokás szerint két férfi áll, akiket a királyság előkelői közül nem csupán a király döntése, hanem az egész ország választása alapján szemelnek ki. Itt őrzik a koronát, melyet mi szentnek nevezünk a privilégiumokkal és más királyi törvényekkel együtt. Ezeket mindenfelől falak zárják el. A két előkelőt a legnagyobb eskü köti, hogy a falakat feltörve a királyi diadémot ebből a fellegvárból csak úgy hozzák ki, ha az egész országnak és a királynak ez az egyhangú határozata, ez pedig csak akkor szokott megtörténni, ha királyt és királynét koronáznak. Ezek az előkelők állítanak két más várnagyot, kik egymást váltva teljes féléves időszakon át őrködnek a királyi diadém megóvásán, s ez idő teljes lejárta előtt fejvesztés terhe alatt nem mozdulhatnak a várból, amíg hivataltársuk fel nem váltja őket. A fellegvártól a hegy meredélyén fal ereszkedik le egy másik várhoz, amely szorosan a Duna hullámai mellett áll, ezt vízivárnak nevezik. Falaival a királyi palota oldalához kapcsolódó csodás pompájú kertet és magát a palotát köti össze a várossal, illetve erősíti.

Hetedik fejezet

Az erdős hegy, melyet a vár nevén neveznek, a Duna szemközti partján nyugat felé két hazai mérföldre húzódik. Közepén van Dömös prépostság, tekintélyes és jövedelmező, figyelemre méltó hely. A Duna partjára néz és kb. a hegyláb szélén van egy másik királyi palota, ezt gyönyörű kert és az esztergomi érsek vadaskertje veszi körül, Esztergomtól egy olasz mérföldre* fekszik. Innen emelkedik az a hegy – a lejtőin szőlőskertek húzódnak, amely Esztergom vára és városa fölé magasodik. A Duna partján egy elég magas, kör formájú szirt tör a magasba, a Duna felé eső oldalán roppant meredek, s mindenfelé kb. háromszáz lépés hosszú. Ide építették a várat, az érsek székhelyét; ez természetes és mesterséges erődítményeinek köszönhetően igen erős, s leginkább palotái és épületei díszítik szép fekvése mellett. Arról nevezetes, hogy itt született Szent István, a magyarok első királya, és itt keresztelték meg. Nyugat felé a széles és csendesen mormoló futású Dunára néz. Keletre romokra, a káptalan gyönyörű épületének maradványaira – ezeket pontosan négy évvel ezelőtt egy várostrom során a földig lerombolták – meg szőlőhegyekre, dél felé viszont a városra tekint. A várban épült a Szent Szűznek szentelt székesegyház, Magyarországon érseki templom, benne más kápolnák és díszek mellett kettő emelkedik ki leginkább: az egyik az a kápolna, melyet a székesegyház déli falába az alaptól egész a tetőig, bévül vörös márványból, mégpedig a legfinomabból, Tamás érsek*, konstantinápolyi pátriárka építtetett hatalmas költségen, ez felül körbe szűkül össze, s aranyozott réz borítja tetejét, bizony nagyszerű és drága munka; a másik az északi fronton a szentély fölött emelt boltozatos helyiség, sokféle festmény díszíti, itt van a mindenféle tudományba tartozó régi kódexekkel zsúfolt könyvtár. A vár lábánál a Duna-part szélén igen erős torony áll, ezt a víz őrzése miatt Vízinek nevezik, benne a hőforrások olyan erővel törnek fel, hogy malmot hajtanak. Csodálatos hallani, hogy csaknem összefüggő részeken, s csaknem ugyanezekben az erekben fut le a Duna jéghideg vize, s törnek fel a hőforrások.

A vártól a város kb. négyszáz lépésnyi távolságban van, ezt is hőforrások öntözik itt-ott. Ez dél felé nyúlik a Duna partján, amerre a szemben fekvő szigeten apácakolostor van, falai a Dunához kapcsolódnak. Az említett, a város fölé emelkedő erdős hegy végén egy másik roppant erdős hegy kezdődik, ez Magyarországon a legnevezetesebb: a Vértes, dél felé elnyúlik, egészen egy másik erdős hegy, a Bakony nevű határáig. Ennek nyugati lejtőjénél van Szent Márton* apátsága, igen jövedelmező, azon a dombon, melyet Pannónia szent hegyének [Pannonhalmának] neveznek; magas, gyönyörű fekvésű, minden oldalról messzire alátekint a mezővárosokra s a széles síkságra, Szent István király építtette.

Innen dél felé van Szombathely vára, Szent Márton* születési helye. Aztán inkább nyugat felé Vasvár prépostsága, Monyorókerék vára, ezt a németek Eberaunak hívják, Körmend mezőváros, Artzberg, majd egy roppant erdős hegy szélén – ez a Mura folyóra rúg ki – egy nehezen megközelíthető sziklán épült Németújvár, azaz Novum Castrum. Nem messze tőle dél felé az erdős hegyek között Felső-Lendva vára és Muraszombat városa. Innen a Mura és a Dráva folyók között van Stridon*, Szent Jeromos szülőhelye és Csáktornya vára. Felső-Lendvától nem is nagy távolságra van Szentgotthárd. Hasonlóan Alsó-Lendva vára, Németi, Buzasziget, fölöttük Berzence vára. Innen kelet felé van Babolcsa vára, Kálmáncsa mezőváros, az én három falum, Dobsza, száz vagy több jobbágy lakhelye. A Vértes felé nem messze Veszprémtől van Lövöld, a karthauzi testvérek kolostora, mely sok mezővárosa és jövedelme miatt igen tehetős.

A Balaton tavon innen az erdős hegy lábánál van Vázsony vára, ennek szomszédságában található az én mezővárosom, Dörgicse, a hozzá tartozó öt faluval, az idevaló jobbágyok az említett Balaton tóban, ahogy ezt nekem helyettesem elmondta, egy húzással gyakorta fogtak húsz kocsira való különféle halat is; ezen a vidéken jók és jóízűek a borok; hírhedt viszont egy bizonyos jószágigazgatónak, köznyelven ispánnak a felakasztásáról, mivel ez az ispán jogtalan sanyargatásokkal kínozta a jobbágyokat. Ettől nincs messze Tihany apátsága, mely gyönyörű helyen fekszik, Szigliget vára, Zalavár apátsága, jól erődített vár és bő jövedelmű; aztán egy másik szerzetes-kolostor Kapornakon. Vázsony felett északra van Veszprém püspöksége; Berényhida. Innen nem messze a Sárvíz déli partján Ladány, Úrhida, Lepsény; Ozora, Simontornya vára; Bikád, Szerdahely mezővárosok. A Balaton keleti partján Szántód, Kőröshely, Csepely, Tard; délen Somogyvár apátsága mind jobbágyok tekintetében, mind borjövedelmében tehetős; Osztopán, Korpád.

Nyolcadik fejezet

Nyugat felé, hogy a fentebb elkezdett ponthoz visszatérjek, Sopron városa, Bécstől kb. tíz mérföldnyire a Fertő vizén túl dél felé fekszik; azon az oldalán, merre fal övezi, völgyben terül el, amerre viszont északi falaival kapcsolódik, hegyen épült. Lakosai németek. Földje gabonát is, bort is terem, a hét szabad magyar város egyike. Sopronon túl dél felé fekszik Lanzsér vára. S ettől a Soprontól északra fekszik kb. nyolc mérföld* távolságra Óvár vára, amelyet a németek Altenburgnak* hívnak. Mocsaras helyen terül el, sáncokkal és erős árkokkal meg kettős vizesárokkal van körülvéve, a külsőbe, mely negyven, sőt több lépés széles, dél felől a Lajta folyó önti be vizét. Észak felől az itt három közepes nagyságú, vadakban és leginkább vaddisznókban gazdag szigetet alkotó Duna egyik ága folyik el mellette, ebből Mária királynő* költségén, akié a vár, nem sokkal ezelőtt bevezették a vizet a belső várárokba, hogy a vár levegője az élő folyóvíz hatására frissebb és egészségesebb legyen.

Győr, egykor Bregaetium vára, a győri püspök székhelye, a Duna déli partján terül el, mely itt is szigetet alkot, alatta nyugat felé ömlik a Dunába a valaha Rábnyicának, most Rábcának nevezett folyó, Abda község közelében. A vár falai alatt viszont egy másik folyó, valaha Narrabo, most Rába rohan ugyancsak a Dunába. Innen Tata királyi vár tűnik szemünkbe Esztergom és Győr között dél felé, fél mérföldre a Duna partjától, Mátyás király épületei miatt figyelemre méltó. Keleti falait egy nagy kiterjedésű halastó mossa, mely kelet felé egy mérföldre nyúlik, sokfajta haláról említésre méltó. Nyugat felé hegyre épült város emelkedik a vár fölé, a hegyben vörös márvány található. Budán túl dél felé Tétény, Érd, Adony, Paks, Tolna, Szekszárd apátsága és Báta mezővárosok terülnek el a Duna partján. Itt, Báta alatt, ez elég tehetős apátság és csodás szentségtartójáról híres, vegyíti vizét a Sáros folyó a Dunába. Bátán túl Pécs felé van egy másik apátság, melyet Pécsváradjának hívnak, bő jövedelmei miatt figyelemre méltó.

Eztán Pécs tűnik szemünkbe, várát a magas Mecsek hegy lábánál építették, annak lejtőit és csúcsát hatalmas tölgyek övezik, a pécsi püspök székhelye. Híres a Szent Péter székesegyházáról, valamint azokról az épületekről, melyeket Szatmári György*, egykor itteni püspök, aki aztán esztergomi érsek lett, ez az igen kegyes és igazságos és helyes gondolkodású s hozzá még nem kis műveltséggel rendelkező férfiú emeltetett, a vár nagy díszére. A templom északi oldalán van egy társas kápolna, az aranyos Szent Szűznek szentelve, ebben látható Miklós, hajdani pécsi püspök* sírja, aki az igazi püspök mintája volt. Oda van akasztva vezeklőöve és szőrcsuhája, melyet életében hordott. Róla azt mondják, hogy míg napközben népét Isten igéjével táplálta, éjszaka a szomszédos erdős hegyre kijárva vállain fát hordott le, és a szegényeknek segített, szolgált nekik, hogy még két keze munkájával is támasza legyen a szegényeknek, ne csak a püspökség jövedelmeivel. A vár alatt az említett hegy lábától dél felé a síkságra lenyúló város sem természetes, sem mesterséges védelemmel nem rendelkezik eléggé, ám lakosságának nyájas udvariassága szempontjából sok mást maga mögött hagy, telve van kanonokságokkal és presbitériumokkal, folyója és vize szűkösen van. Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, melynek folyása a város felé haladtában mintegy negyven malmot forgat sorjában. A hegyoldalban más források is törnek fel, ezeket csatornákon bevezetve üdül fel ez a termékeny földű és jó borban igen bővelkedő város, hal szűkösen van azokon kívül, melyeket rögtön a fogás után élettelenül szállítanak ide máshonnan.

Szomszédja három mérföldre Siklós vára, melyet erődítések és természetes fekvés tesz komoly erősséggé, épületei miatt valóban figyelemre méltó. Pécstől négy mérföldre van északkelet felé a Duna partjára épült Mohács mezőváros, a Duna a várossal szemben vadnevelő szigetet alkot, királyom, Lajos, vereségéről gyászos hírű, erről azonban, mivel nincs itt helye a róla való írásnak, úgy hiszem, inkább hallgatnom kell, mintsem keveset mondjak.

Kilencedik fejezet

Magyarország második részét egyrészt a Dráva és Száva folyók fogják közre, másrészt a Száván túl csaknem az Adriai-tengerre néző Alpokig nyúlik el. A Száván túl van Horvátország és Bosznia, a boszniai püspökség, Belgrád vagy Nándorfehérvár az azonos nevű mezővárossal, Szerbia fővárosával. Falát a Száva mossa, mely kevéssel a város fölött ömlik a Dunába. Ez a város volt Magyarország védőfala, de miután az Úr születésének 1521. esztendejében, Lajos király uralkodása alatt, a vár parancsnoka, Török Bálint* átadta az ellenség, a török hitére, megnyílt a Magyarország kirablásához szükséges átkelőhely. Belgrádtól a Száva folyásán felfelé haladva a déli oldalon a következő várak vannak sorban: Szabács, Újvár, Barka, Mihalóc, Árki, Dobor, Dubocsác, Szlobocina; Árki vidékén túl Boszniában pedig még Gradacsác, Maglaj, Zrebernyik várai, melyeket kb. húsz ével ezelőtt foglaltak el a törökök.

Azt a vidéket viszont, amelyet a Dráva és Száva folyó zár be, korunkban kétféleképpen nevezik. Azt a részt, amely északnyugat felé egészen Karnia és Karintia határáig – ezt régen Carniának hívták – és Cilia megyéig nyúlik, Magyar-Szlavóniának nevezik. Ebben a következő megyék vannak: Zágráb, Varasd, Pozsega, Valpó, Valkó és még sok egyéb. Zágráb püspöksége méltóság és jövedelmek tekintetében figyelemre méltó. Csázma, Pozsega társas egyházak fekvésük és jövedelmeik szempontjából kiválóak. Várak: Varasd, Gerebes, Szentgyörgy, Rahóca, Monoszló, Szentdemeter. Valpó nem messze fekszik a Dráva déli partjától, természet és erődítés révén igen erős, épületei igen kitűnőek. Eszéket szintén ennek a folyónak partján alapították. A hegyen fekvő Erdőd északon a Dunára néz, délen viszont messzire nyúló mezőkre.

Azt a részt pedig, amely a Dráva és Száva torkolatai között kelet felé nyúlik el, Szerémségnek hívják, benne fekszik Újlak, a Szerémség kezdete és fővárosa, ez a Duna fölé emelkedő hegyen, Budához igen hasonló fekvésű, királyi épületekkel magasodik, s híres Kapisztrán János* sírja miatt is. Sülyszék, Bánmonostora, a szerémségi püspök székhelye, Kamáncs, Pétervárad, Karom, Zalánkemény mezőváros mind a Duna partján fekszenek. A Száva északi partjának tájékán viszont délről kelet felé a következő várak vannak: Diákó, a boszniai püspök székhelye, Szentlőrinc, Marót, Rácsa, Szentdemeter, Bánc, Zimony és még sok egyéb. Ezt a vidéket valaha Száviának vagy Száva-vidéknek hívták. Így Magyarországnak ez a második része, melyet, ahogy fentebb bemutattuk, a Száva vág ketté, kezdettől fogva a mysekhez*, tribalusokhoz* – akiket most rácoknak hívnak – tartozik: nyugatról Ausztria provinciával, délről a Scardus* heggyel szomszédos, északra a Dráva partjai határolják.

Tizedik fejezet

Magyarország harmadik részét, mely a Tisza és Duna folyók között észak felé egészen a Kárpátok hegyéig nyúlik el, északnyugat felé Morvaország határáig, keletre viszont a Dunába folyó Tisza torkolatáig terjed, ha Ptolemaiosznak* hitelt adunk, valaha a nomád jazygok lakták. Ebben a részben van a kalocsai érsekség, melyet bácsinak is neveznek; továbbá Eger, Nyitra, Vác püspökségei, valamint különféle rendek szerzetes-elöljáróinak kolostorai. Megyék Szepes, Sáros, Újvár, Trencsény, Nyitra, Pest, Bodrog, Bács és még sok más.

A pestiek városa, hogy innen kezdjem leírásomat, a budai várból, mint már fentebb említettem, jól látható a Duna keleti partján; falai hosszú körben futnak, s mindkét végükkel a Dunához kapcsolódnak; népes lakosságának egy része magyar, a másik német, és mindkét oldalon hosszú elővárosai figyelemre méltóak: nevezetes sok különleges boráról, nemcsak az édes ízükkel kiváló szerémiekről (mintha krétaiak volnának), hanem a baranyaiakról, somogyiakról és más fajtákról is, ezenkívül mindenféle kereskedelmi áruról. A kereskedők nagy számban gyűlnek itt össze. A lengyelek, sziléziaiak és sok külhoni nemzet fiai itt veszik a bort. Földje terméketlen homok, s nem is hoz jobbára mást, mint tököt, répát és retket. Mezeje mindenfelé széltében messzire terjed, északi oldalát Rákosnak hívják, erről fentebb már említést tettünk. A város és Buda között folyik a Duna, ezt, mint másutt is, ahol csendes a folyása, csaknem minden évben december hónap vége és január eleje körül nem tölgyfából s más anyagból készült híd, hanem összefüggő jégpáncél borítja be. Mert a tél szigora miatt hirtelen akkora, többnyire egy könyöknyi magasságú jég áll be, hogy ezen aztán, akárcsak a legszélesebb és legbiztonságosabb hídon, megrakott társzekerek és bármely más teher kelhetnek át veszélytelenül, hol egy hónap tartamára, hol hosszabb időn át. Ennek a jéghídnak közepén választották meg a hagyomány szerint a híres Corvin Mátyást távollétében királlyá, mialatt László király* parancsára Podjebrád György a prágai börtönben tartotta őt fogságban. Magyarország egyéb folyói is beállnak ugyanilyen módon, s ezelőtt ekkor szállta meg mieinket a legnagyobb ijedelem, mert féltek, hogy a törökök, élve az alkalommal, átkelnek a Száván, és kirabolják Szlavóniát; ezt aztán múlt évben csaknem teljes egészében, egyrészt a keresztény fejedelmek belviszályai folytán, amelyek miatt Magyarországgal, sőt még a saját veszedelmükkel sem törődtek, másrészt a mi saját hanyagságunk és pártoskodásunk folytán – ez szokta a nagy birodalmakat vesztükbe dönteni – az uralmuk alá vonták. A Duna fent említett partján sok heverésző embert láthatsz fényes nappal, ezek Pesten az édes Bakkhoszt* mértéken túl hörpölték, most gőzölgik ki, és hosszú órákon át tisztulnak meg hortyognak.

Vác városa püspöki székhely, szintén a Duna partján fekszik, mely itt egy közepes szigetet mos minden oldalról, Pesttől észak felé öt mérföld távolságban van. Fekvése a fölébe emelkedő fákkal teli hegy és a másik hozzá kapcsolódó messze nyúló síkság miatt nem mindennapian gyönyörű. Innen, a nyugat felé néhány mérföldnyire elnyúló említett hegynek a lábánál a Duna folyása ellenében nehezen lehet a szűk és zötyögős út miatt eljutni a Visegráddal szemben fekvő Maros mezővárosába. Aztán, ha sorban átkelünk az Ipolyon, a Garamon és a Nyitrán – ezekről a folyókról fentebb említettük, hogy a Dunába ömlenek –, Guta mezővárosba érünk, mely a Vág folyó torkolatánál helyezkedik el, nem messze tőle van a vizahalak* halászhelye. Innen még nyugatabbra, ugyancsak a Vág partja mentén, mely nyugatra esik, van felépítve Thurzó Elek* hatalmas erősségű vára, Sempte, melyet mindkét oldalról egy-egy mezőváros zár közre, az egyiket Szerednek, a másikat Semptének nevezik.

Erről a posványos és néha mély sárban álló vidékről jobb oldalon néhány falut és Nagyszombatot elhagyva Pozsony felé tartunk. Ez a város a Duna partjánál fekszik, természetes helyzete és erődítményei révén igen erős. Balról egy elég széles síkságot követően hegy fekszik mellette, oldalán szőlők. Középen terül el a hasonlóan igen erős vár, melyet két hegy közé építettek, a bal oldali erdős, az alább fekvő pedig szőlőkkel van beültetve. Kiemelkedő helyen fekszik, ragyogó épületek díszítik. Ennek az Ausztria határa felé néző oldalán, illetve amerre a Morva folyóra tekint, melynek keleti partján egy kiemelkedő hegyen épült, Pozsonytól mintegy két mérföldnyire nyugatra, Dévény vára, húsz láb széles védőfal húzódik, amerre viszont a városra s a Dunára néz, oszlopcsarnokok vannak közbeépített szép és kényelmes házikókkal, melyekhez át lehet jutni a királyi palota hálószobáiból; ezeket az én időmben építtette a falak fölé Bornemisza János*, a vidék grófja, II. Lajos* király nevelője, ez a nagyon serény, bátor és kiváló jellemű férfi, aki tehetségben, észben, becsületben, vallásban az elsők között volt, és bizony mintegy második apámnak tekintettem, csakhogy én nála, jóllehet „gyermeke nem volt”, nem is hajhásztam, nem is szereztem magamnak örökséget, mint annyian mások… A kilátás innen a Dunára és a dunántúli sík mezőkre tárul a széttekintők szemének nagy gyönyörűségére.

Pozsonyon túl, az említett hegy belseje felé délkeletre van Stomfa vára és a [pálos] remeték thali [mániavölgyi] kolostora; lábainál terülnek el viszont Szentgyöngy vára, kiváló édes borát említhetjük, Bazin, Vereskő, ezenkívül néhány mezőváros. Innen keletre látható Nagyszombat, fekvése kevésbé, erődítményei jobban védik. Falai alatt az azonos nevű kis folyó [Tirnavia]* hatalmas halastavat alkot, majd ebből ismét tovafolyva Vízkelet közelében vegyül a Dunába. A várost magyarok, németek, csehek lakják, árukban és közszükségleti cikkekben bővelkedik. Aztán északkelet felé haladva és átkelve a Vág folyón, Nyitra püspöki székhely következik, mely a Nyitra folyó partján terül el. Vára természetes és mesterséges védettségű; tőle északkeletre kilenc mérföldre fekszik Trencsény, melynek az ott folyó Vág révén természeti szépségeit, valamint erődítését említhetjük; közte és Nyitra között vannak a következő várak: Galgóc és Temetvény és még néhány mezőváros. Trencsény fölött van Illava, majd az erdős hegy lábánál Beszterce igen erős vára, kelet felé Ugróc, majd aztán a Turóc folyócska mellett fekvő Bajmóc. A hegyen túl Lietava vára és a Vágon innen inkább észak felé Sztrecsény, Árva, Likava, a Vágon túl [vagyis délre] Szucsán, Blatnica, Szklabinya vára.

Ezek északkeleti szomszédságában van a hét egymástól erdőkkel és meredekekkel elválasztott bányaváros, Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Bakabánya, Bélabánya, Újbánya és Libetbánya, ezek központja Zólyom vára. Aztán Saskő, Dobrona, Végles és Lipcse, mely felett a Garam ered. Lakosságuk magyarul, németül és szlávul beszél, arany-, ezüstbányákban és más ércbányákban, amint arról alább szólunk, gazdagok. Ezek a magyar királynők birtokában vannak, nászajándék jogcímén, ahogy ezt valaha a királyok és az előkelők őseink korában elrendelték. Az ezeket a városokat bezáró hegyek és a Selmecbánya fölött egy hegy tövében fakadó Ipoly folyó meg az Egerig húzódó erdős hegy között a következő helységek vannak: Rimaszombat mezővárosa, Ózd, Fülekvár, Losonc, Salgó, Tarján, Kalonda, Bozók prépostsága, Korpona, Litva, Hídvég mezővárosok, az Ipoly menti Ság prépostsága, melytől keletre fekszik Drégely vára és Oroszi mezőváros, melyben csupa szabad ember lakik. Ezek semmi más terhet nem viselnek, csak azt, hogy nekik kell gyülekezetükből a király és királyné ajtónállóit kiállítaniuk. Hűséges nép ez, még sosem derült ki róluk, hogy árulást követtek volna el szolgálatukban, bármennyire szabad bejárásuk van a király és királyné hálószobájába.

Innen Kassára ér az ember, mely a bányavárosoktól északkeletre fekszik. Nem kevésbé szép, mint erős város, híres lakosainak nyájas udvariassága, valaha látogatott vásározóhely volt, ahová nemcsak a magyarok gyűltek össze, de lengyelek és más, jobbára északi nemzetek fiai is. Csaknem kizárólag a szász nyelvet használják, mellette folyik a Hernád folyó dél felé, amely aztán a Sajóval együtt Bársonyos alatt nem túl messze Mohitól, a királynő mezővárosától, a Tiszába ömlik.

Tizenegyedik fejezet

Kassa szomszédságában vannak még más szabad városok is: Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kisszeben; mind hegyvidéki területen terülnek el, lakosaik a kassaiakkal megegyező nyelven beszélnek. Tőlük északra terül el Szepes és a hegyek között Tarkő vára; a Vágon innen viszont nyugat felé Késmárk; Rozsnyó és Szomolnok mezővárosok viszont, melyek közelében ezüstbányák vannak, a Hernád és Sajó folyók között fekszenek, ezen innen van pedig Jolsva. Aztán a hegyek között terül el Murány vára, mely délnyugatra néz. A Sajó és a Hernád között vannak Vámos és Szikszó mezővárosok, majd Kassa felé Garadna és Szina, valamint Torna és Nagyida vára. A Hernád és a között a folyócska között viszont, mely az északi hegyekben különböző forrásokból ered, s később a Bodrog nevet kapva, Tokaj vára alatt folyik a Tiszába, északtól kezdve dél felé a következő várak vannak: Sóvár, Csicsva, Ungvár, Újhely, Terebes, melyet a falon kívül vezetett sáncárok tesz igen erőssé; a hegyek körül Tarcal, Füzér, Újhely, Sárospatak, Buldókő [Boldogkő], Tállya, Szántó, Liszka mezővárosok, mind kiváló bort termő hely. Tokaj vára a fent említett módon a Bodrog folyót magába fogadó Tisza nyugati partján épült, ahol az átkelőhely van Magyarország további vidéke felé, amelyről később szólunk; nemcsak szép fekvésű vidék, de védett is. A folyó túlsó oldalán észak felé húzódó vidéken, ahol a Laborc, Ung, Latorca folyók erednek, amelyek mind előbb a Bodrogba, aztán vele együtt a Tiszába ömlenek Tokaj alatt, a következő várak vannak: Csicsva, Varannó, Pálóc, Kapos, Pinkóc, Ungvár, Rácska és még sok egyéb. Kelet felé annak az erdős hegynek a lábánál, melyből a Latorca ered, fekszik a királynő vára, Munkács, figyelemre méltó szép fekvése, jelentősek bor- és disznójövedelmei; nem messze van tőle Beregszász mezőváros, plébániatemplomát említhetjük. Van még ezenkívül e vidéken, mely az Ung és Tisza folyók között terül el, sok más vár és mezőváros, de őket a rövidségre törekedvén úgy gondoltam, el kell hagynom.

A Sajó folyó alatt dél felé, hogy oda térjünk vissza, honnan kitérésünket megkezdtük, Diósgyőr tűnik szemünkbe, a királynő vára az azonos nevű mezővárossal, mely alatta fekszik, szép inkább, mintsem erős; Kassától dél felé terül el, szép fekvését és általános bőségét méltán említhetjük. Egy keletről és délről erdőkkel övezett hegy lejtőjén épült. Tavasz idején a szomszédos fák ágain zengő fülemilék és más piciny madarak éneke a várszobákban lakók fülének csodálatos gyönyörűséget szerez. A vár alatt egy hegyi patak folyik, rengeteg benne a pisztráng s más finomabb hal. Innen fél mérföldre van Miskolc mezőváros (némely lakosainak egykori táncai miatt már akkoriban híre volt), a várhoz tartozik, kiváló borokban, és mindenféle élelemben bővelkedik.

Ettől dél felé négy mérföldre van Eger, püspöki székhely, nagyon figyelemre méltó nemcsak bő jövedelmei, de fekvése és élelembősége miatt is. A vár a hegy lábánál egy kiemelkedésen épült, székesegyház van benne, alatta a síkságon terülnek el a káptalan épületei és a mezőváros. Innen kelet felé a Tisza folyásának partján vannak többek között: Szolnok, Várkony, Körtvélyes, Szeged mezővárosok; az utóbbi mind sóraktára, mert azt Erdélyből, ahogy alább elmondjuk, hajón szállítva itt rakják le, mind alkalmas fekvése miatt igen említésre méltó. A dél felé folyó Duna partján van több más mezőváros mellett Körtvélyes és Pataj.

Aztán Kalocsa, a kalocsai érsek székhelye, melynek híres a székesegyháza; Szeremle, Bátmonostor, Bodrog, Apatin. Aztán Bács, a kalocsai érsek másik székhelye, egy mérföldre fekszik a Duna partjától a síkságon, bőviben van mindenféle élelemnek, leginkább a halaknak. Szavahihető emberek mesélték nekem, hogy egy dukáton kb. ezer farkashalat vagy csukát lehetett venni pontyokkal vegyesen (hosszuk fél öl és egy tenyérnyi között volt) itt is meg a szomszédságban is, sőt időnként, megfelelő alkalommal, még ma is lehet venni. Majd kb. ott, ahol a Tisza a Dunába ömlik, van Titel prépostsága, ezt egykori négyezer dukátra rugó jövedelme tette gazdaggá, aztán Kisdi, Kapd és sok egyéb vár, részint a Duna partján, részint attól nem messze.

Ezen a Duna és Tisza között elterülő vidéken észak felé van a kunok mezeje, melyben a kunok székhelyek, vagy amint ők maguk nevezik, szállások szerint oszlanak meg. Többek között itt van Szentkalász, Halas és sok más falu, melyek a királyi kincstárhoz tartoznak. Csordákat és méneseket tartanak, ebből nem kis jövedelemre tesznek szert; vizük és fájuk szűkösen van, attól eltekintve, hogy az állatok itatására élvezhetetlen vizű kutakat ásnak. Földjük egyetlen veteményt sem terem szívesebben a töknél. Tüzelőként nádat, állati trágyát és kevés, messziről hordott fát használnak. Felettük, kelet felé néhány mérföld távolságban másik folyamatos síkú mezővidék kezdődik, ezt Bácsvidéknek nevezik; sok település fekszik rajta, de ezek leírásától a rövidség kedvéért tudatosan eltekintek, mert nincs szándékomban most a teljes Magyarország leírása, csak fekvéséé és néhány vidékének elhelyezkedéséé. Ez a vidék búzát, gabonát és más hüvelyes veteményeket minden másnál jobban terem. Lakosai szerémségi bort isznak, ahonnan a közbül folyó Duna választja el őket. Tenyésztenek itt lovakat is, melyek gyorsaság és erő dolgában nem megvetendők, de mert nagy a fejük, a közfelfogás szerint csaknem nevetségesek.

Tizenkettedik fejezet

Magyarország negyedik részét, azt, amelyik a Tisza folyón túl fekszik, Ptolemaiosz* közlése szerint valaha Dáciának hívták. Északon Sarmatia egy részét érintve, a Kárpátoktól egészen a Dnyeszter folyó kanyaráig nyúlik. Délről pedig a Duna határolja, ott, ahol már kezdik Isternek nevezni, nyugatról a Tisza és a nomád jazygok. A következő tartományok vannak benne: Nagy-Oláhország, melyet Havasalföldnek is neveznek; Moldva, Erdély, Máramaros, a Szamosköz, Kőrösköz, a Nyírség és a Temesköz. Havasalföldről azt mondják, hogy valaha a rómaiakat odatelepítő Flaccusról* Flacciának is hívták, az őt Erdélytől elválasztó havasoktól kezdve csaknem a Fekete-tengerig terjed. Sík, vízben szegény föld. Észak [azaz kelet] felől a roxanusokkal – ma ruténeknek hívják őket –, délről [azaz nyugatról] Magyarországnak Temesvár várára és a Maxons-mezőre kiterjedő részével szomszédos, kelet [azaz dél] felé a Duna folyó határolja, mely Alsó-Moesiát választja el tőle.

Ennek fejedelme napjainkban Radul*, akit vajdának neveznek, kincsben, hatalomban erős, székhelye Tirgovist városában van. Ha szükség van rá, úgy mondják, negyvenezer fegyverest tud összegyűjteni és határain belül hadba vinni. A király alattvalója, akinek követek útján teszi le a hűségesküt. Ebben a tartományban ősi időktől kezdve napjainkig két [uralkodó] család volt, melyek kezdetben ugyanabból a házból származtak: az egyik a danok, Danus vajdától, másik a dragulák, Dragulától, róluk Aeneas Silvius is említést tesz Europá-jának második fejezetében. Közülük választják a törvényes vajdákat, kiket hol a mi királyunk, hol a török császár ereje segít trónra.

Hunyadi János, erdélyi vajda, majd később Magyarország kormányzója idejében Dragula vajda, miután azokat, akik Danus véréből származtak, részint megölte, részint elűzte, hatalmába ragadta az országot. Az Argyesből való [Danus nemzetségéből származó] Mamsillának feleségétől, Marinától, az említett János vajda nővérétől többek között két fia született: az egyik neve Stancul volt, akinek két fia született, Danus és Petrus; a másiknak Stoian, azaz István. Ő nemzett engem és Mátét fiaiként, Orsolyát és Ilonát leányaiként. Miután tehát Dragula kezébe kerítette a főhatalmat, Stancult, apai nagybátyámat csellel elfogatta és lefejeztette. István viszont, aki akkor még csak gyermek volt, az őt segítő Isten gyámolításával elmenekült zsarnoki birodalmából, és Mátyás királyhoz futott, aki, ahogy ezt magától apámtól hallottam, valamint Bornemisza János* és Sárkány Ambrus* magyarországi grófoktól, akik együtt katonáskodtak a király szolgálatában apámmal, többször elhatározta, hogy haddal viszi őt vissza királyságába, apám azonban, látva, hogy azok a változások, melyeket itt a hatalomvágy szül, veszélyesek, úgy döntött inkább, hogy Erdélyben elveszi anyámat, Huszár Borbálát, s a magánember életét éli inkább, mint hogy a zsarnoki hatalomban és ezer veszélynek kitett uralomban őt is meggyilkolják, mint őseit.

Az ezt követő időben Myhnét*, ezt a nagyeszű és serény kezű férfiút választották vajdának, aki hozzánk erős vérségi kötelékkel kapcsolódott, hiszen a Danusok nemzetségéből született. 1510 körül fiával, Mircével és lányával együtt, akit forrásaim szerint később a moldvai vajda vett feleségül, a török birodalommal szövetkező hitszegő bojárok elűzték országából, s miután Ulászló király*, Lajos apja, nyilvános menedékjogot adott neki, az erdélyi Szeben városába menekült. Itt aztán nem sokkal később, mikor egy napon apám és vingárthi Horváth János* tiszteletből a templomtól a fogadóig kísérték, megrohanta őt egy Jaksics Demeter* nevű, rác nemzetiségű ember, lesből, hirtelenül, s mivel védtelen volt, s a menedékjog oltalmában semmi rossztól sem tartott, három vagy négy sebet ütve rajta, csaknem az őt kísérők karjaiban és nagyszámú udvari ember jelenlétében, akik éppen Myhnének* parancsára voltak fegyvertelenek, nehogy úgy tűnjék, hogy nem bízik a menedékjogban, leszúrta. Ezt aztán, miután tettét végrehajtotta, nagy kavarodásban a közeli fogadóba kergették, és mivel a nép őrjöngése égig csapott a királyi és nyilvános menedékjog megsértése miatt, egy plebejus a házat ostromló tömegből puskával eltalálta, így ő is keservesen pusztult.

Ez a két család mind a mai napig küzd egymás ellen, hogy bármi áron, minden erővel az ő családjukból válasszák a vajdát, akár a törökök, akár a magyarok segítségével. Aki hatalmasabb, az nemcsak a szembenálló pártból, de saját családjából is megöleti a hatalomra töréssel gyaníthatót, és gyakran, elfogva, orrát vagy más tagját megcsonkítja. Ez már sokszor megtörtént máskor is, ugyanígy a minap is. Az argyesi Petrus, az általam már említett Stancul fia, apai unokatestvérem, a napokban írta nekem Magyarországról, hogy Havasalföldön vajdának választotta meg őt Mohamed, a török császár basája, s mikor az ország élére állt, valamivel később a török az ellenpártból küldött valaki mást haddal, hogy az ő elűzése után a hatalmat magához ragadja. Ő a két hadsereg között párviadalban összecsapott ellenfelével, azt megsebesítvén, lováról levetette, de mikor meg akarta ölni, a havasalföldi bárók, akik nyelvükön két betűt hozzátéve bojároknak nevezik magukat, hitszegést követtek el, a legyőzöttet megszabadították, őt meg elfogták, és orrát részben levágva, elűzték; de reménykedik az Isten kegyelmében, hogy az ellenség kiűztével a rajta esett gyalázatot meg fogja torolni, és erénye megadja majd neki a hatalom birtoklását. Így ragadja a remény magával az embert, s így szoktak változni az emberi élet körülményei. De, bár aligha lehet bárhol is biztonságos a királyt körülvevők szövetsége, még kevésbé Havasalföldön, mely napjainkban már nagyobbrészt alá van vetve a török zsarnokságnak. Az oláhok keresztények, attól eltekintve, hogy a görögöket követik a Szentlélek eredetében, és néhány tűrhetőbb cikkelyben eltérnek a mi egyházunktól. Mindezeket azért kívántam futólag beiktatni, hogy a havasalföldiek szokásai ismertebbek legyenek.

Tizenharmadik fejezet

Moldva vidéke kelet felé Havasalföldhöz kapcsolódik, északnyugatra a lengyelekhez, északra pedig Podólia közbeiktatásával közel a tatárokhoz terül el, akik az Azovi-tenger szomszédságában laknak. Ennek a vidéknek a fejedelmét is vajdának hívják, nincs kitéve annyi vészes változásnak, mint a havasalföldi. De ez is, akár a másik, hűségesküt tesz Magyarország királyának. Hogy ezt a hitet meg is tartsák, Magyarország királyainak bőkezűségéből birtokolnak néhány várat Erdélyben. Jelenleg ennek a tartománynak élén Péter vajda áll. A moldvaiak ugyanolyan nyelvűek, szertartásúak, vallásúak, mint a havasalföldiek, ruházatban csak részben térnek el. Azt tartják magukról, hogy nemesebbek is, serényebbek is a havasalföldieknél; lovon jobbak. Gyakorta elpártoltak Magyarország királyától, gyakorta háborúztak Lengyelország királyával. Úgy mondják, negyvenezer, sőt több fegyverest képesek összegyűjteni. Beszédük és a többi oláh beszéde valaha római volt, hiszen a rómaiak telepítéséből származtak, jelenleg erősen eltér tőle, attól eltekintve, hogy számos szavuk érthető a latinul tudóknak.

Tizennegyedik fejezet

Erdélyt mindenfelől roppant havasok övezik, ott leginkább, ahol a havasalföldiektől választják el, s csupán azon az oldalon, amerre észak és a moldvaiak felé tekint, van neki szélesebb bejárata. Magyarország felől három út vezet belé, mégpedig nehezen járhatóak és kátyúsak. Az egyiket Meszes útjának nevezik, amerre a Szamos folyik; a másikat a Körös folyásának mentében Keresnek; a harmadikat Vaskapunak, amerre a Maros halad. Havasalföldről egy szűk és meredek hágó vezet belé. Ezért a törökökre, akik innen törtek be Erdélybe, gyakran kicsiny csapat is nagy vereséget mért. Erdélyből, mely mintegy harminc magyar mérföld hosszában, és ugyanannyi vagy valamivel kevesebb széltében, könnyebben legyőzheted egész Magyarországot, mint Magyarországból Erdélyt. Utait ugyanis kivágott fatörzsekkel könnyen el lehet torlaszolni.

Lakossága mindehhez jó kötésű, harcos, van fegyverzete, és el van látva erős, jó lovakkal. Az egész vidék változatos, hol sík, hol erdős hegy; s folyóelágazásokkal meg kanyarulatokkal van tagolva, ahogy ezt majd kissé alább elmondjuk. Földje termékeny, bortermő, tele van arany, ezüst, vas és más fémek bányáival, ezenkívül sóval, fölöttébb bővelkedik marhában, vadban, medvében, halban; nem vádolhatod a természetet, hogy ne halmozta volna az élet minden kincsét e vidékre. Négy különböző eredetű nemzet él benne: magyarok, székelyek, szászok, oláhok; közülük hadra alkalmatlanabbaknak a szászokat tartják. A magyaroknak és a székelyeknek ugyanaz a nyelve, azzal a különbséggel, hogy a székelyeknek vannak saját, nemzetükre jellemző szavaik, ezekről művünk végén* majd bővebben beszélünk. A szászokról azt mondják, hogy a németországi szászok közül Nagy Károly által áttelepített kolóniák, s hogy ez igaz, bizonyítja a két nép összecsengő nyelve. Az oláhokról a hagyomány azt tartja, hogy a rómaiak telepítései. Erre bizonyíték az, hogy sok közös vonást mutatnak a rómaiak nyelvével, s ennek a népnek számos pénzdarabját találják e területen, ez kétségtelenül nagy bizonyíték a római birodalom itteni múltjára és annak régiségére.

Itt Erdélyben erednek a Sajó, a Beszterce, a két Szamos (Nagy- és Kis-Szamos, melyet Visszafolyónak, azaz latinul Adverse fluensnek nevez a köznyelv), meg a két Körös (valaha Cususnak nevezték): a Sebes- és Fehér-Körös, a Maros (ezt régen Amorroisnak, Marisusnak vagy Morosusnak hívták), az Aranyos, a Küküllő és az Ompoly folyók; ezek azután mind Erdélyben, mind azon kívül különböző folyóktól növelten nagyrészt hajózhatók lesznek. A Sajó Székelyföld északi részén ered, aztán először a Beszterce folyóval egyesülve egy gazdag és lakossága számát tekintve is elég hatalmas várost érint, aztán Dés mezővárosnál, melynek hegyeiben sót bányásznak, a Moldvai-Havasok tövéből kibukkanó Nagy-Szamosba lép be; e mezőváros környékén a Vásárhely felett délre fekvő Kalota-Havas lábánál fakadó Kis-Szamost is befogadja, innen két meredek hegy között lefutva a Tiszába vegyül Naddi falu fölött, Vásárosnamény mezőváros alatt. A Kis-Szamos és Sebes-Körös, valamint az Oláh-Havasok közötti területen, egészen a Nagy-Szamos folyásáig található Gyalu, Almás és Hunyad vára, valamint Vásárhely, Szék, Iklód, Németi, Alparét, Keresztúr, Mihálytelke, Zsombor. Nem messze Gyalutól ered maga a Sebes-Körös is, ennek a helynek Kőrösfő, azaz latinul Caput Kewres a neve, ez dél felé fut ki, éspedig a szűk hegyszurdokokban gyakori kanyarokkal és kacskaringókkal, úgy, hogy nemegyszer visszafordul, és egy nap folyamán mintegy hússzor kell rajta átkelni, míg végül a szirtek között harsogva eléri először Fekete-tó községet, majd Erdélyen túl Rév és Telegd várakat, aztán Nagyvárad városa mellett elhaladva egyenesen dél felé fut, s miután befogadta mindkét Köröst, a Fehéret és a Feketét, Csongrád felett a Tiszába ömlik. A Fekete-Körös forrása a Belényesi-Havasokban fakad, Feketebátor vára közelében, a Fehér-Körösé viszont Erdély déli hegyeiben, Abrudbányán innen, ez Kőrösbánya és Feltót közelében Gyula és Békés vára felé délre fut, és a másik két Körössel a már említett helyen vegyül egybe. A Maros, illetve Marisius folyó forrása viszont a Székelyföldön ered, ez, miután magába fogadta a Görgényt és más ugyanazon a környéken fakadt patakokat, behatol Erdély szívébe, végül nem messze Gerend mezővárostól fogadja az Aranyos folyót, mely az Abrudbánya városának környékén fekvő Északi-Havasokban ered a déli részen, és észak felé folyik Lupsa, Torockó falvak és Torda mezőváros közelében, melynek hegyeiben só található. Azért nevezik Aranyosnak, mert ugyanúgy, mint ahogy azt a hispániai Tagusról* és a lüdiai Paktóloszról* feljegyezte a hagyomány, aranyhomokot hord magával. Aranyos ugyanis magyarul annyit jelent, mint a latin auratus. Ezután a Maros, miután Gyulafehérvár előtt, mely az erdélyi püspök székhelye (híres a székesegyháza, sok tehetős papi hivatala és Hunyadi János sírja), magába fogadta a Küküllőt, az Ompolyt és más kis folyókat, Gyulafehérvár felé, majd Vinc és Borberek mezővárosokat szétválasztva dél felé fordul Szászváros mezőváros és Rápolt között; ezektől két mérföldnyi távolságra épült Hunyad igen erős vára egy déli hegy lábánál. Ezután az égbe nyúló hegyen épült Déva várától nem messze, Kapronca és Váralja irányába folyik, mindkét oldalon emelkedő hegyek között, melyek több patakot öntenek belé; aztán elhaladva Lippa vára, Arad prépostsága és társas egyháza, valamint Nagylak vára mellett, Szeged mezővárosnál vegyül a Tiszába.

Az Aranyos forrása és torkolata között északról dél felé haladva a következő mezővárosok és falvak vannak: Szentkirály, Décse, ahol hajóra rakják a sót, Miriszló, Torockó, Enyed, Diód, Szentmihálykő vára, Lupsa, Podsága, Zalatna, Bakonya, aztán Köbölkút, Somkerék, Boncida, Ludas, Kolozs, ahol a sót a hegyből kihordják stb. Itt van Kolozsvár, németül Klausenburg, melyről a hagyomány azt tartja, hogy valaha Zeugma volt. A város híres mind fekvése, mind gazdagsága, mind árubősége és kereskedői révén. Azután Kolozsmonostor apátsága, Torda városa, mely mellett ugyancsak sót vágnak, és még sok más. Továbbhaladva, a Székelyföld alatt, azok között a havasok között, melyek kelet [helyesen: dél] felől Havasalföldtől, dél [helyesen: nyugat] felől pedig Magyarországtól választják el Erdélyt, Régen, Vásárhely, Zákad, Terem, Nagylak, Sáros, Udvarhely, Réhalom mezővárosok és a nem kevésbé védett, mint szép Küküllővár helyezkednek el; valamint a következő városok: Medgyes, melyet fekvése is, erődítményei is védenek, s az emberi életre igen alkalmas, azután Brassó vagy Corona, azelőtt Zemigethusa* volt a neve, mely Erdély határaira épült kelet felé, egyrészt védett, másrészt számos polgára és kereskedője révén híres, kényelmes megélhetést nyújt, mindehhez itt van a havasalföldiek és más külföldiek vásározó helye. Szomszédságában van Törcsvár erőssége, ez mintegy Erdély záros kapuja, erre vezet a Havasalföld felől az út, szinte megközelíthetetlen meredélyen épült.

Tizenötödik fejezet

Ezután hét város következik, melyeket szászszékeknek hívnak, Szeben, Szászsebes vagy Millenbach, valaha Sabeus, Segesvár, Szászváros vagy Brosz, Vinc, Berethalom és Holcmány. Ezeknek az elöljáróságát, melyet a köznyelv királybíróságnak nevez, a király adja. Mindegyikük alá sok mezőváros és falu tartozik.

Szeben a hét szászszék fővárosa, délkeleti részén dombra, más égtájak felé, ugyanennek a dombnak a lejtőire épült. A város magasabban fekvő részén kút van, ebből a csatornán odavezetett víz egy medencébe hull, a lakosság nagy része ide jár. A nyugati bejárat felé a város alacsonyabban fekvő részeihez odavezették a Cibin folyó egyik ágát, melynek nagyere a falakon kívül folyva a Székelyföld északi részén fakadt több patakot előzőleg befogadó Olt folyóba ömlik, nem messze Vöröstoronytól. Ez az ág a falakon belül gabonamalmokat és más, a polgári szükségletre összeszerelt malmokat hajt. Nagy ez a város és erős, és nemcsak nagyszerű épületek díszítik, de mindenfajta gazdasági ügyletekben és más tekintetben is virágzó. Mindehhez igen-igen védett, mert a falakon kívül, melyek szélesek és sűrűn elhelyezett bástyák által roppant erősek, minden oldalról árok veszi körül, ezen túl keletre egy széles és igen mély vizesárok fogja körbe, s ezt a város minden oldalán messzire nyúló és igen mély halastavak körítik hármas és négyes sorban, helyenként csaknem egy olasz mérföld távolságban. Ezért az ellenség semerre sem juthat a falakhoz, csak azokon az utakon, melyek a különböző vidékekről a kapukhoz vezetnek. De ezek is elég erősek, sánccal, zárakkal s egyéb erődítményekkel vannak biztosítva, úgy aligha foglalható el más módon, csak kiéheztetéssel, vagy a polgárok hanyagságára vagy széthúzására építve, ezek már gyakran végveszélybe döntöttek hatalmas városokat is. Nem messze a Havasalföld felé eső havasok tövében van egy a szebeniek birtokában álló torony, ezt Vöröstoronynak nevezik, erre törtek be a havasi hágókon át gyakorta a törökök, s szenvedtek hatalmas vereségeket.

Szebentől nem messze esik Vízakna városa, mely mellett sót bányásznak. Szászváros városától, melynek családunkban öröklődő elöljárói tisztét most testvérem, Oláh Máté tölti be* (szép termékeny helyen fekszik, és a közelében fekvő folyó miatt kellemes a benne lakás), nem messze van egy mérföldre északra egy falu, melynek neve Kinyér, latinul Panis*. Mellette fekszik egy azonos nevű sík mező, mely emlékezetes a nagy török-magyar öldöklés miatt. Mátyás király korában, mikor Báthori István állt Erdély élén, a törökök Bali bég vezetésével átkeltek a havasokon, s a hagyomány szerint hatvanezer lovassal betörtek Erdélybe. Ezekkel István, miután összegyűjtött hirtelen minden lehetséges haderőt Erdélyből, s még a temesi grófot, Kinizsi Pált is megnyerte segítségnek, a törökök számítása ellenére megütközött ezen a mezőn. Akkora öldöklés támadt mindkét részről, hogy a mező közepén folyó patakocskáról azt hallottam azoktól, akik e csatában ott voltak, hogy vérrel keveredett. Bali bég néhány emberrel nagy nehezen kijutott a havasokon keresztül, a mieink nagyrészt elestek. Báthori István vajdát levetette az ellenségtől megsebesített ló, de sértetlenül kijutott a bajból övéi segítségével. Lezuhantának helyén később kápolnát építtetett örök emlékezetül. Az akkori erdélyi püspöknek kétszáz teljes fegyverzetű páncélos lovagja maradt ott ezen a csatatéren. Testük fölkeresésére ő maga jött el, s Gyulafehérvárról, mely mintegy három mérföldre van ettől a mezőtől, végig gyászmenetben vitte őket haza. Ekkora volt e derék férfiú kegyelete övéi iránt, kiket a hazának az ellenségtől való oltalmazása közben mészároltak le.

A szászoknak megállapított adójuk van, melyet a királynak fizetnek. Gyakran azonban a törvényesnél többet hajtanak be rajtuk. Csodálatra méltó szorgalommal csüggenek a földművelésen és minden egyéb munkán; a nők éppúgy dolgoznak, mint a férfiak, és nagyon is bírják a dolgot. Ez az oka annak, hogy a szászok tehetősek; a vendéget tisztességgel fogadják, és bőven ellátják.

Fogaras igen erős vára az Erdélyt Havasalföldtől elválasztó havasok lábánál épült, a havasokból aláfutó patakjaiban pisztrángok és más finomabb halak úsznak, és más tekintetben is szép. Ez a vár olyan, mint egy kis hercegség. Ugyanis oláh bojárok vannak alája rendelve, akik a várurat fejedelemként tisztelik.

Tizenhatodik fejezet

A Szamos folyó felett, mely a fentebb említett módon először két hegy között nyugatra halad, az északi hegyek felé van Nagybánya és Felsőbánya városa, melyek körül aranyat, ezüstöt és más fémeket adó bányák vannak. Innen dél felé a Szamosköz vidékét találjuk, azért hívják így, mert a Szamos és a Tisza folyók között terül el. Vannak benne mezővárosok: Veléte, Váralja, Medgyes, Dabóc, Zatár, Újlak, Egri, Palád, Forgolány és rajtuk kívül még sok más. Ettől északnyugatra van Máramaros megye, melyben a Tiszán innen Rónaszék mezőváros közelében sóbányák vannak, melyekből a sót, akár a követ a kőfejtőkben, fejszével vágják. Ezek a Tisza partja fölé egy magas hegyre épült Huszt várával és Viskkel és más ezek alá tartozó mezővárosokkal Magyarország királynőjének birtokában vannak nászajándék jogcímén. Szőlősnek várát és mezővárosát, valamint jövedelmektől tehetős plébániatemplomát említhetjük. Itt terül el Dolha, Salánk, Vári és még számos mezőváros.

Azt a vidéket pedig, mely a fent említett Szamos folyón túl és az erdős hegy között fekszik, melyen belül sok oláh község található, Szilágyságnak nevezik, itt találhatóak többek között: Zilah mezőváros, a Szamos keleti partján Szatmár, a nyugatin pedig Németi. Aztán dél felé fordulva a Tisza és Szamos folyók és a keleten elterülő váradi hegyek között egészen Debrecen mezővárosig a Nyírköz vidéke tűnik szemünkbe, ebben a következő mezővárosok vannak: Daróc, Domahida, Károly, Szántó, Bátor, Kálló, Margita, Béltek, Székelyhida, Markosfalva, Böszörmény, Gut, Szalárd, Esztár. Alattuk kelet felé van Várad városa, püspöki székhely székesegyházzal, híres benne Szent László király csodáktól ragyogó hírű sírja és a Zsigmond császáré; nyughelye mellett éjjel-nappal, a császár alapítványa szerint, Dávid zsoltárait éneklik az egymást váltó énekesek. Vára szembetűnő, mind Szent László roppant nagyságú lovas szobra, mind épületeinek nagyszerűsége miatt, ezeket Thurzó Zsigmond* püspök, az én egykori nevelőm építtette. Az azonos nevű várost észak felől a Körös folyó szeli ketté, mely Erdélyben, Hunyad mezőváros és Sebes vára fölött ered csekélyke forrásból, és Gyorsnak, illetve Sebesnek hívják, véleményem szerint rohanó folyása miatt; medre telt, és sok más folyó vize gyarapítja. Délre a váron túl ömlik a Péce folyócskába ugyanennek a Körösnek egy vékony ága.

Szomszédságában vannak Püspöki, Bihar, Keresztes és több mezőváros. Nyugat felé széles mezők terülnek el, melyek nagyon jó alkalmat szolgáltatnak az állattartásra. Itt van Debrecen mezőváros, polgárainak gazdagsága, évenként hat vására, marhakereskedelme miatt és egyéb tekintetben is figyelemre méltó. Lejjebb vannak: Angyalháza, Nádudvar, Hosszúpályi, vízben és fában szegények. A lakosság a tűz táplálására nádat, gyepet és messziről odahordott fát használ. Volt köztük egy bizonyos polgár ismerősöm, a neve Bíró Gáspár, aki gyakorta mintegy tízezer ökröt tartott eladásra. Innen dél felé a Tisza keleti partján van Balla, Szentmiklós, Varsány, a Sebes-Körös szemközti partján pedig Szentandrás, Fehéregyháza, Bekin, s a kettő között Túr városa.

A három Körös között (Fehér-, Fekete- és Sebes-Körös) van az a rész, melyet Kőrösköznek hívnak, a hegy lábai felé van Feketebátor, Ireg, alattuk dél felé terül el Cséffa, Zsadány, Mezőgyán, Kölesér, Gyarmat, Sarkad mezőváros. Innen inkább kelet felé Gyula erődített vára, Bezsely, Teleki, Miske, Talpas, Feltót mezővárosok. Azt a vidéket viszont, amely a Fehér-Körös és a Maros folyók között dél felé húzódik, Marosköznek hívják. Ebben a kiváló bortermő Makra hegyfok felé terülnek el: Solymos, Lippa, Világos várak, majd a Körös partján Pankota, Zaránd, Kerek. Aztán még délebbre Simánd*, Pályi mezővárosok, a nem csekély hírű aradi prépostság, Nagylak vára, Bodzás, Ravaszháza, Kutas, Pereg, Hetés, Szentlászló, Csongrád és még mások.

Tizenhetedik fejezet

A Karánsebes mezőváros fölé emelkedő sziklától ered a Temes folyó, mely ezt és Lugos erődítményét, illetve mezővárosát mossa; ennek lakosai csaknem mindannyian lovas katonák; majd Possavárát érintve dél felé folyik, és Temesvár igen-igen erős s éppen e folyóról elnevezett várát éri el. Ez a vár áll a törökök útjában, nehogy Szendrőtől, miután átkeltek a Dunán, a Temesen átlépjenek, és betörjenek Magyarország határán. Népes ez a vidék, és mindenféle élelemben, de legkivált halban bővelkedik. A Temes folyó, miután előbb nagy, széles mezőkön át folyt, részint a Dunába ömlik, annak északi partján Szendrő és Nándorfehérvár, illetve Belgrád között félúton, részint nyugat felé tér el néhány szigetet alkotva (ezek közül néhányat sűrűn elborít a fa és nád, s vad szelekben úgy tűnnek, mintha ide-oda mozognának s úsznának), s végül Titel közelében a Tisza keleti partján abba beleömlik, s így a maga részét szintén a Dunába juttatja el végül ez is. Ezt a Temes és Maros folyók közötti részt Temesköznek nevezik.

A Temes nyugati partján vannak Sárád (a vele szemben levő parton Iktár és Rékás), Csenej, Beregszó, Csokonya, Aracsa, majd Becse és Becskereke várak és sok más város. A Maros keleti partjától kezdve északról dél felé vannak sorjában: Bizere, Zendi, Zöldin, Egres, Szentmihály, a régi temploma és alkalmas fekvése miatt tekintetre méltó Csanád püspökség, Zombor, Deszk, Szőreg, viszont délen Szécsény, Zákány, Knéz, Horogszeg, Szenthely, Galád, Oroszlámos, Monostor, Csóka. Nagy ezen a vidéken a halbőség, ez három haldús folyó közelségének eredménye. Cornelius Duplicius Scepperustól*, Károly császár* aranysarkantyús lovagjától és titkos belső tanácsosától, akivel kiváló tulajdonságai miatt szoros baráti kapcsolatban állok, mikor a múlt évben követségben volt a [török] császárnál, és Magyarországon keresztül ezen az úton tért vissza ide Belgiumba, baráti beszélgetésekben, szokásos más témák mellett, megkérdeztem, mi a véleménye Magyarországról. Elmondta, hogy ezen a temesi vidéken át tért vissza, melyet ugyan elpusztítottak és feldúltak most a törökök, de halakban bővelkedik, hogy a két szemével látta, amint a Temes folyó a sok haltól feketéllik és szinte forr, sőt egy molnár belemerítette hálóját a folyóba, s mint valami halastóból, akkora sokaságú halat emelt ki onnan, hogy a háló alig bírta őket megtartani, aztán az összesből nem több, mint egy, a többinél valamivel nagyobb halat kiválasztott, a többit meg kidobta a szárazföldre, s hogy ő nem kis haragra lobbant a molnárral szemben, hogy az ennyi kiváló halat így pocsékba hagyott.

A Temes folyó és a Duna között van egy mező, melyet Maxons mezőnek [Delibláti homokbuckák vidéke] hívnak, ennek erdővel borított közepén Érsomlyó vára, Temesvár felé pedig egy másik, Somlyóföld vára látható. Ezen a hatalmas síkságon, mely Temesvár várától egészen a Duna partjának azon részéig terjed, ahol a törökök vára, Szendrő fekszik délen, s amely tizenkét, sőt több magyar mérföldre terül el, a szóbeszéd szerint gyakran láttak olyan szarvas- és dámvadcsapatot, melyhez három-, négy-, sőt több ezer állat tartozott, ezekre vadászni sem a mieink számára nem biztonságos a törökök miatt, sem azoknak a mieink miatt, hacsak háromszáz vagy több lovas ki nem megy egyszerre. Szendrő vidékétől a Duna északi partján vannak kelet felé Keve, Dombó, Harám, Butocin, Szentlászló, Pét, melyeket már sok év óta tart megszállás alatt a török.

Innen Szörény* vára következik a Traianus-híd* alatt, három más néki alávetett várral együtt: Orsova, Pét, Miháld; ezeknek az elöljáróját nevezték bánnak, ez a mieink között tekintélyes hivatal volt. Tizenhat körül jár az évek száma, hogy ezt a bánságot elvesztettük a mieink gondatlansága miatt. Nem messze Szörénytől* van állítólag egy felbuzgó forrás, melyet a környéken lakók Szentkeresztnek hívnak, erről úgy hallottam, hogy használ sok testi fogyatékosság ellen, nem tűr meg magában semmi tisztátalant, a kísérletképpen beledobott állati dögöket kevéssel később kivetette magából, s éjszakánként valamiféle lángoló fáklyákat látnak itt, emiatt a forrást a törökök szemében is nagy tisztelet övezi. Ezeket hajdan Bélay Barnabásnak*, a vidék bánjának szolgáitól hallottam, az ő szavaiknak adjunk hitelt ezekben a dolgokban.

Az említett Traianus-híd* nagyszerű munkával épült, ahogy ezt akár Dio Cassius* idemásolt szavaiból is megtudhatjuk. Ezt mondja: Ebben az időben Traianus kőhidat veretett az Isteren, ez a mű igen csodálatos és fölöttébb említésre méltó, többi alkotásai alig hasonlíthatók hozzá. Áll húsz négyszegletes kőből épült pilléren, magasságukat százötven lábnyira tartják, az alapot nem számítva; szélességük hatvan lábra rúg, a köztük lévő távolság százhetven láb, de ívek kötik össze őket. A költségei egyszerűen hatalmasak és szinte hihetetlenek. De az kelt általános csodálatot, milyen módszerrel, milyen erővel, milyen mesterségbeli tudással tudták azok között a mély örvények között, abban az annyira féktelenül rohanó folyóban az egyes oszlopokat felépíteni, az ilyen nagy tömegű alapokat rögzíteni, a sekélyesek ezenfelül iszaposak voltak, s a folyót sem lehetett eltéríteni. Ám hogy ott milyen mély a víz, és milyen széles a folyó, én bizony nem tudom elmondani, ezeken a részeken már szélesebben terül szét, és eközben önnön tömegétől hajtva messzebb visszaveti a partokat, máshol viszont korábbi nagyságának kétszeresével meg háromszorosával vagy kiárad, vagy folyik. Ahol azonban összeszorul, örvényes és szilaj, építményt és hidat nem tűr. De ismét kiszabadulván a szurdokokból, tenger formára teljes egészében kitárul, majd megint összeszűkül, s mintegy visszafogva mélyebben és sebesebben sodor. Merész dolog volt tehát és nagyon fáradságos a folyamnak ezen a részén verni hidat. Ezt a hidat később Hadrianus* romboltatta le, s ebben őt más meggondolás vezette, mint amelynek alapján Traianus építkezett; ez arra gondolt, hogy a római hadseregnek minden évszakban legyen biztonságos dunai átkelőhelye a barbárok ellen, az arra, nehogy a barbárok az alkalmas hídon a Dunán átkelve a római birodalomba betörhessenek. Megvan még ma is néhány pillér, a híd maradványai. Erre a hídra ezeket vésték: „Augustusnak, a valóban pontifexnek előrelátásából. Mit ne győzne le a római virtus? Íme, iga alatt rohan a Duna is.”

Tizennyolcadik fejezet

Itt az idő, hogy mindazt, amit ebben a leírásban fentebb mellőztem, mind mintegy summázzam és szemléltessem. Magyarország tehát eléggé nyilvánvalóan bővében van mindazon dolgoknak, melyekről úgy tartják, hogy egyrészt az emberi élethez, másrészt a vagyongyűjtéshez szükségesek; földje fekete, zsíros, nedves, hiszen művelőinek nem nagy fáradsága nyomán bő termést hoz, talajjavításra a trágyázást sem a szántókon, sem a szőlőhegyeken még nem ismerik (kivéve elenyészően kevés hegyes területet). A földek egyszer vagy kétszer sekélyen szántva s bevetve bő termést adnak búzából, gabonából és más veteményekből. Forrásaim szerint vannak bizonyos vidékek, melyeken ha tönkölyt vetsz, az a harmadik évre a tápláló televény kiválóságától válogatott búzamaggá válik.

Borból olyan sok van, hogy Magyarország csaknem minden vidéke (kivéve azokat a sík vidékeket, melyek a Tiszán innen és túl Várad felé vannak, illetve a Bács vidéket és néhány más helyet) terem nemes borokat, édeset és savanykásat, a kettő köztit, erőset, könnyűt, mérsékelten hatót, de fehéret jóval többet, mint vöröset. A sört a borbőség miatt csak a birodalom kis részén ismerik; a kun mezőkön az odaszállított borokon kívül a kunok ismernek egyfajta italt, melyet kölesből és vízből sajtolnak a maguk módján, ezt bozának nevezik. Megesik többször, hogy a kedvező időjárás és a jó évszak akkora mennyiségű bort ad, hogy alig lehet a bor tárolásához szükséges hordókat találni, hanem a más házi használatra készült edényeket kell a bor felfogására felhasználni, és üres edényért más, borral teli edénnyel kell fizetni. Ezt én Baronya megyében, mikor Pécsett voltam, saját szememmel láttam. A borok közül a többinél először is az jobb és nemesebb, amelyet a Szerémségben, majd amit Somogy, Baronya, Pozsony, Sopron, Eger, Borsod, Abaúj, Veszprém, Zala megyékben, végül Erdélyben és Szlavóniában termelnek. Nagyobb vadszőlővesszőket és fürtöket és szemeket több helyen, de leginkább a Szerémségben termelnek, ez nem kevés helyen a megszelídítettnél és műveltnél nem kevésbé ízletes, s a belőle sajtolt bor sem, mint az, melyet némely belga hazájában termel, és a lakosság árul – ezt láttam és kóstoltam.

Mindenfajta gyümölcsből határtalan a bőség. A tök és a dinnye különböző fajtáit úgy vetik a földeken, mint a gabonát. Az Itáliabelieknél nem alábbvalóak, sem ha nagyságukat, sem ha édes ízüket tekinted. A bor, a víz és a gyümölcsök hűtésére a forróság napjaiban ott, ahol nincsenek hűs borospincék, jeget használnak a mieink, ezt téltől fogva vermekbe vetve tárolják. Fácánokból, erdei és mezei foglyokból, fajdokból, fenyőrigókból és egyéb különböző nemes madarakból oly bőven van, hogy látható módon ebben Magyarország éppenséggel semmit sem nélkülöz. Néhány madárnak, melyet a belga Galliában és más országokban nagy becsben tartanak, mint a gém és a szalonka, melyet a franciák begasnak, a németek viszont Schnäppernek neveznek, és más effajtákat Magyarországon semmibe sem veszik, és nem is élnek velük, akkora a náluk finomabbak bősége.

A legelők terjedelme és kövérsége akkora, hogy sok ezer lovat, marhát, juhot, kecskét és más efféle állatot tarthat el. Szénából akkora tömeg van, hogy kora tavasszal a mezőkön az ott hanyagságból kaszálatlan maradt szénába tüzet szoktak vetni, hogy az új fű kisarjadhasson. Gyakran látni kellett, hogy a gulyások és pásztorok meggondolatlansága vagy nemtörődömsége folytán a mezőbe vetett tűz dühe nagy mennyiségű erdőt emésztett el. Erdő annyi van, és akkorák, hogy egyrészt a jobbágyoknak bőségesen elég az ingyen tűzifa mindennapjaikra, sőt ahányszor jónak látják, behordanak belőle a szomszédos városokba, s ott olcsón árulják. Nagy a méhek és a méz bősége. A lovak kiválóak, gyorsak, tetszetős szépségük figyelemre méltó; azokat tartják közülük jobbaknak, melyeket Erdély, Székelyföld és Oláhország nevel. Közülük sokan túltesznek még a török lovakon is, melyek egyrészt a leggyorsabbak, másrészt szépek.

Nemkülönben annyi a marhacsorda, kecske- és juhnyáj, akkora a bőség mindenféle vadban, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, de a vele szomszédos tartományok is részesülnek belőle. A marhák egyrészt Itáliának Velence környékére eső teljes területét, másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, a Sváb hercegséget és Németország népeit egész széltében ellátják élelemmel. Többször hallottam az adószedőktől, kiket a köznép harmincadosoknak nevez, hogy egy-egy marhavásár alkalmával, melyet Ausztriában Bécs városának környékén szoktak évente kétszer vagy többször tartani, harminc-, sőt több ezer marha adóját vagy harmincadját hajtották be a király számára. Nem szólok itt arról a mennyiségről, melyet más, Stájerországon és Karintián át vezető úton hajtanak évente Itáliába, s amely nyilvánvalóan az előbbinél nem kevesebb, hiszen Itália nagy része, amint azt fentebb elmondottuk, fogyasztja húsukat. Arról a marhamennyiségről sem beszélek, melyet évente Morvaországba hajtanak. Magyarország egyes vidékein mind nagy, mind apró vadakban olyan nagy a bőség, hogy mint a madarakat, úgy a vadakat is mind a nemesség, mind a köznép mindenhol egyenlőképpen vadássza, fogja, ki-ki szüksége vagy kedve szerint.

Hogy ezenkívül a tokféle halaknak, melyeket nem csontok, hanem porcogók tartanak össze, melyeket a magyarok anyanyelvükön vizának, a németek Huzonnak neveznek, a struió-halaknak,* a toknak, kecsegének, ezeket Plinius* talán pelamidesnek nevezi, továbbá silurosoknak, melyeket mi harcsának hívunk, süllőknek, pisztrángoknak és más különféle folyami halaknak, melyeket más ország is terem, mekkora a bősége, azt a szomszédos népek nagyon jól tudják. Gyakran látták, és még most is látható, hogy a Duna, Tisza, Temes, a Dráva és még néhány más folyó áradása következtében a végül is visszahúzódó víz után a partok gödreiben akkora mennyiségű hal akadt fenn, hogy a jobbágyok nemtörődömségből egyrészt a döglöttekkel is disznót etettek, másrészt a napon hagyottaktól megfertőzött levegő nemegyszer ragályt támasztott a környéken lakók között. Ha valakinek hálója van, a hal nem hiányzik, s méghozzá ingyen, csak néhány tiltott helyet kerüljön el. A rákhalaknak is csaknem minden magyar vidéken elégséges a bősége, ám különösen királynőm, Mária úrnő Altenburg* váránál elterülő falvaiban akkora bőségben fogják őket, hogy a jobbágyok sok szekérrel szoktak behordani eladásra a szomszédságukban fekvő Bécs városába.

A fent említett tokféle halaknak a következő módon szokott lezajlani a halászata: Belgrád és Pozsony városa között több hely van a Duna medrében, ahol a víz mélyebb is, örvénylőbb is, mint máshol, ezekben van a vizáknak mintegy a beszálló fogadója. November hónapban, a jég megjelenése előtt a Duna egész széltét átfogják egyenlő távolságra leszúrt gerendákkal, s a meder közepén szabad helyet hagynak, amit varsával vagy erre a célra készített hálóval kötnek össze. A gerendák alatt a halászok csónakjukkal feszítik ki hálóikat. Közben a Duna partján ágyúlövésekkel mintegy mennydörgést keltenek, ettől a vizák rejtekhelyeikből felriadnak, és valamifajta erőtől hajtva körbeúsznak a Dunában, s aztán, miután a hálóba kerültek, a halászok olyan könnyen vonják őket a partra, hogy semmi nehézséget sem éreznek. Nemegyszer egy helyen és egy vizahalászatkor, nem is számítva a többi kisebb halat, ezret, sőt többet is fognak, köztük van nem is egy, mely tizenkét lábnál is hosszabb.

Hőforrás is nagyon sok van különböző helyeken, s néhol olyan erővel törnek fel, hogy gabonaőrlő malmokat hajtanak. Ezek csaknem minden betegség gyógyítására igen jók a tapasztalat szerint, különösen azok, melyek Budán, Váradon, Trencsényben és Szlavóniában vannak.

Tizenkilencedik fejezet

Igen bőven van itt arany, ezüst, vas, réz, ón, gálic, márvány, vörös is, fehér is. Hazai alabástromuk is van a magyaroknak, és még valamennyi ólmuk is, de ez nem elegendő teljesen az ország szükségleteinek kielégítésére, ezért Lengyelországból hozzák. Sok hegy rejt Magyarország-szerte ásványt, fémet és vasat, melyeket nem is bányásznak. Vannak azonban arany- és ezüstbányák, melyeket ma is használnak, először is, amint említettem, az úgynevezett bányavárosok, azaz Körmöc-, Selmec-, Besztercebánya közelében és szomszédságukban, aztán Rihnón, Rozsnyón és Szomolnokon, aztán Nagybányán, végül Erdélyben. Szeben, Körmöc és Kassa magyar városokban vernek aranyat, ezt dukátnak nevezik, tiszta ezüstpénzeket ugyanezeken a helyeken állandóan, illetve időlegesen máshol, ahol és ahányszor a király jónak látja. Háromfajta arany van. Az elsőt kövek között találják szilárd rögös formában, ezt a természet eléggé megtisztította a salaktól, és tiszta, másoknak különféle nagyságú volt a birtokában, nekem viszont tyúktojás nagyságú, súlya több volt száz dukáténál. A minap írta nekem Gerendi Miklós* erdélyi püspök, hogy ilyen aranyrög birtokába jutott, súlya háromszázötven dukátéval volt egyenlő. Még azt is írta, hogy egy jobbágy Abrudbánya környékén – ez a város Erdély határán fekszik, azon a részen, ahol a Fehér-Körös Magyarországra a hegyek között kijut – a minap ilyesfajta aranyból cipó nagyságút talált, súlya több volt ezerhatszáz dukáténál. Találnak aztán dió és kavics nagyságúakat is. A második fajtát mesterségesen vonják ki az aranyat, ezüstöt és rezet együtt tartalmazó ércből. Ami pedig a harmadik fajtát illeti, azt a folyócskák homokos medréből tisztítják ki (ilyen a fent említett Aranyos folyón kívül több is van), s ezért aranyfövenynek vagy mosott aranynak hívják a valóságnak megfelelően. Az első és utolsó fajtát szüli Erdély, a középsőt a fent elmondottak szerint Magyarország más részei. Szemtanúk állítják, hogy a Szepességben van egy folyócska, melyben gálic van, mely a belevetett vasat színben és anyagban rézzé változtatja. Azt sem hallgatom el, hogy van Magyarországon viasz módjára képlékeny föld is, melyből világító mécseseket, fáklyákat, gyertyákat készítenek, ezek szaga azonban kellemetlen.

Sok a bányászható sót tartalmazó hegy, közülük Erdélyben öt olyan van, ahol most is dolgoznak, így Vízakna, Torda, Dés, Szék, Kolozs mezővárosok mellett; Máramarosban is van egy, egy másik pedig Róna[szék] mezőváros mellett. Ezeket a helyeket kamaráknak nevezik, elöljáróikat pedig kamarásoknak. Egyesek, melyek Erdélyben vannak, a királyi kincstárhoz tartoznak, mások a Máramarosban Magyarország királynőjének a birtokában vannak nászajándék gyanánt. A többi számos sóhegyet, hogy nagyobb legyen a király és királyné haszna a már említettekből, súlyos büntetés terhe alatt tilos bányászni a király egyetértése és döntése nélkül. Ugyanez a helyzet az aranyat, ezüstöt és ércet termelő hegyek esetében is, ezekből még számos van a fent mondottakon kívül. Az Erdélyben kibányászott és feldarabolt sót két folyamon, a Maroson és a Szamoson szokták hajón egészen a Tisza folyóig kiszállítani, s innen a különféle királyi raktárakba egész Magyarországra szétosztani és eladni. A máramarosit pedig részben szekereken, ezek mindegyikébe tizenhat vagy több ökröt fognak be sorjában, részben hajón szállítják Magyarország felsőbb részeibe, melyek a Tisza felső folyásánál fekszenek, a királynői raktárakba, ezeknek és a velük szomszédos területeknek szükségleteire. Ezt a magyar sót nemcsak a magyarok, de a szerbek, bosnyákok és törökök is fogyasztják. Vannak Erdélyben Kolozs környékén sós hegyi patakok is, ezeknek a vizét használják a parasztok az ételek ízesítésére, és ez nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy kiváló sót párolhatnának egy kis fáradsággal, de nem is gondolnak rá, hogy ezt megkíséreljék, mert van a másik fajtából elég bőségesen.

Egész Magyarország napjainkban különféle nemzeteket foglal magába: magyarokat, németeket, cseheket, szlávokat, horvátokat, szászokat, székelyeket, oláhokat, rácokat, kunokat, jászokat, ruténeket és végül már törököket; ezek mind egymástól eltérő nyelvet használnak, azon kívül, hogy néhány szavuknak a hosszú megszokás és kölcsönös kapcsolat miatt van valami hasonlósága és összecsengése. Az egri völgyben néhány falu lakosságát a most liège-ieknek nevezett eburok* telepeseinek tartják, akiket hajdan telepítettek le ide. Ezeknek lakossága mind a mai napig franciául beszél. Hogy azonban mikor kerültek oda, és hogy telepítették-e őket vagy csak maguktól vándoroltak, ezt nem tudom elég bizonyosan.

Van egy másik falu is a Maros és a Fehér-Körös folyók között, Erdélyen kívül, melynek az azonos nevű és szomszédos mezővárosról Simánd* a neve, s melynek csaknem minden lakosa sánta, vak, vagy lába, vagy keze van elnyomorodva, vagy más testi rútság miatt szembeötlő. Ide egészséges embert nem engednek be, amivel meg saját torz testük szembeszökő voltával láthatóan igen dicsekednek. Pedig nem a természet hozta ezt így, hanem a szóbeszéd szerint az újszülött csecsemőket maguk a szülők vagy megvakítják, vagy csontjaikat és végtagjaik ízületeit (hogy ne üssenek el testi rútságban) kificamítják. Ezek, hogy amint testük állapotában, úgy nyelvükben is különbözzenek a többiektől, kezdettől fogva saját nyelvet koholtak maguknak, hogy azon beszéljenek egymással, s ez senki másnak ne legyen érthető, csak az odavalósi polgárnak; ezt a mieink vaknyelvnek nevezik. Azt a kiváltságot élvezik, hogy a többi magyar vállára nehezedő tehertől mentesek, és az országban mindenfelé koldusénekeikkel megélhetést és hasznot szerezhetnek maguknak és övéiknek. Ocsmány emberfajta, hírhedt és méltó minden büntetésre, hiszen az emberi természet szépségét torzítja el gaztettével, melytől fejedelmeink eddig nem tiltották el őket, akár azért, mert nagyobb dolgokra függesztették tekintetüket, akár azért, mert a nagy országban eddig még nem vették ezt észre, különben nem égethettek volna az emberi nemre ilyen gonosz és torz szégyenbélyeget.

Miután mindezt röviden és Magyarország termékenységénél szerényebben előadtuk, térjünk rá kitűzött tárgyunkra.




Hátra Kezdőlap Előre