»Es gibt eine Art schwärmerischer, bis zum Äeussersten gehender Hingebung an eine Person oder Partei, die verrät; dass wir im Geheimen uns ihr überlegen fühlen und darüber mit uns grollen. Wir blenden uns gleichsam freiwillig zur Strafe dafür, dass unser Auge zu viel gesehen hat.« (Van egy fajtája a rajongó, végsőkig menő odaadásnak egy személlyel vagy párttal szemben, mely elárulja, hogy titokban fölényben érezzük magunkat vele szemben és emiatt haragszunk magunkra. Mi mintegy önkéntesen megvakítjuk és büntetjük magunkat azért, mert túl jól látott a szemünk. – Akik önként vakok.)

 

Minden meggondolás és tudatos szándék nélkül olvastam fel ezeket a szavakat. Mint ahogy az ember felkiált, ha valami meglepi. De hogy fennhangon olvastam, és elvtársaknak, és itt, a Komintern funkcionáriusai külön szállójának, a Luxnak egy szobájában, rám magamra is úgy hatott, mintha olyasmi hangzott volna el, amit nem lett volna szabad s legkevésbé épp itt lett volna szabad néven nevezni. Ráeszméltem, hogy hallgatólagosan, kötelezően elismert megállapodást, egy olyan konvenciót sértettem meg kíméletlenül, mely az élethez, az élet elviseléséhez kellett. Hogy felhangzó gondolat lehet ütés meztelen idegre: soha még annyira nem tapasztaltam, mint abban a pillanatban. Nem a többieken, hanem magamon és a többieken. A kínos csend, bár csak rövid ideig tartott, közös, együttes kínos csönd volt. Siettünk véget vetni neki. Mint ahogy az ember gyorsan becsukja a rosszul záró ablakot, melyet az odakint süvítő s a védett szobába betörő fagyos szél váratlanul egy taszításra széttárt. Mindenki sietett egyszerre másról beszélni, másról s a szokottnál hangosabban, látható igyekvéssel, hogy az előbbi borzongást segítsenek egymásnak egymás előtt letagadni. Úgy tenni, mintha semmi se történt volna. 1936 második felében jártunk, s akkor már mindenkinek volt oka, hogy féljen a saját gondolataitól, de azonkívül, hogy féljen még azoktól is, akiket barátainak vélt. Mindenkitől.

Kik maradtak életben azok közül, akik akkor együtt voltak s kit hogyan pusztítottak el a következő évek erkölcsileg és fizikailag a »tisztogatások« pokoltüzében, nem tudom. De hogy ez a szoba a barátságos esti társaságával abban az időben már csak egy volt a nagy Szovjetunió százezer és millió hasonló atmoszférájú szobája közt, az biztos. Légió azoknak a legjobbaknak a száma, akik – tragikusan – a forradalomhoz, az emberhez, s az ember nagy reményéhez való hűség megőrzésére más módot nem találtak és – akkor – nem is találhattak, mint »önkéntes vakság« árán szükségesnek, forradalminak és jónak vallani mindent, ami a Szovjetunióban történik. Azért, mert a Szovjetunióban történik. Ez az önkéntes vakság olyan szellemi öncsonkítással járt együtt, és a szellemi, vagyis az emberi élet megnyomorításának olyan orgiájává fajult, amilyenről Nietzschének halovány sejtelme se lehetett. Ő csak az önkéntes vakság szubjektív pszichológiai okait látta, de mitsem tudott arról, hogy adódhat olyan politikai konstelláció, melyben a forradalmár, épp azért, mert nem szabad kétségbeesnie, épp azért, mert meg akar maradni forradalmárnak, teljes embernek, nem tud mást tenni – nemcsak pszichológiai, hanem erkölcsi okokból se tud mást tenni –, mint nap nap után lebunkózni magában az erkölcsi lázadást, a bíráló és világos gondolatot.” (Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Novi Sad. 1961. I. 138–141.)