Sinkó Ervin Szemben a bíróval című írása első alkalommal 1935-ben jelent meg francia nyelven az Europe (Nr. 149. május 15.) című párizsi folyóiratban. Negyven évvel később, 1975 januárjában jelent meg első ízben magyar nyelven a Valóságban. Ugyanebben az évben a Téka sorozatban Bretter György szerkesztésében látott napvilágot egy válogatás Sinkó Ervin műveiből (Don Quijote útjai), ebben is olvasható Sinkó önéletrajzi esszéje. Legutóbb Sinkó Ervin Szemben a bíróval című válogatott tanulmánykötetében (szerk. Sükösd Mihály. Bp. 1977.) volt olvasható.
Az önéletrajzi esszé keletkezésének történetét Sinkó Ervin egykorú dokumentumok és emlékei alapján így meséli el: „Jean Guéhenno, az Europe főszerkesztője, testi megjelenésében mindig Babits Mihályra emlékeztetett, kivel életemben először és utoljára a Fővárosi Könyvtár igazgatójának, Dienes Lászlónak a lakásán találkoztam Budán, a proletárdiktatúra idején, egy nyári délután. Ültünk együtt a verandán – hattagú társaság: Dienes László és bátyja, Kálmán, feleségükkel, és még egy, számomra ismeretlen, sovány, keveset beszélő, kicsit félszeg, kopottas ruhájú ember, akiről csak akkor tudtam meg, hogy Babits Mihály, mikor estefelé elmentünk Dieneséktől, s egy darabon együtt haladva vele folytattuk beszélgetésünket a proletárdiktatúra s általában a proletariátus politikai akciójának erkölcsi és humanisztikus jelentőségéről. Helyesebben: én folytattam, mert Babits félretaposott cipőjében csak elgondolkodva haladt mellettem. Mikor elváltunk, csak akkor mondott egy szót, mely megmaradt emlékezetemben. Tétova mosollyal tette meg ezt a rá annyira jellemző kijelentést: »Sajnos, nem hiszek nagy időkben, sőt már nagy emberekben is alig. S hogy így van, ezt még soha jobban nem sajnáltam, mint épp ma egész délután.«
Mint a Guéhennóval való közelebbi ismeretség, mondhatnám barátság előttem nyilvánvalóvá tette, az Europe folyóirat arculata tökéletesen tükrözte főszerkesztőjének sose véglegesen le nem küzdhető kétségeit, praktikus politikai döntésre való benső képtelenségét, olyan embernek a melankolikus ellentmondásait, akit egész szellemi alkata szemlélődésre predesztinál, de aki olyan korban él, mely az aktív gyakorlati politikai küzdelemben való részvételt mindenkire, tehát őrá is személyes kötelességként kényszeríti rá. Mindig a saját elemében, ha az embertelent, a rosszat, a rútat kell megvádolni, támadni és megbélyegezni, de tétovázó, szinte kényszeredett és sohasem teljesen egyetértő, sohasem boldogan lelkes, ha arról van szó, hogy bármivel is, ami politikai valóság, hivő szolidaritást vállaljon. Egyszerűen azért, mert a politika, míg csak van és míg csak lennie kell, csupán a humanizmus megvalósításának útja és harci eszköze, de mint pillanatnyi valóság mindig szükségképpen ellentétben van saját immanens céljának látomásával, azzal, aminek a megvalósítására törekszik. A történelem kíméletlen törvényeire, amint azok a gyakorlatban, szemük előtt manifesztálódnak, az ilyen emberek úgy reagálnak, mint valami őket érő durva sérelemre, és örökös nosztalgiájuk – örökös, mert szükségképpen mindig nosztalgia marad – találni egy olyan pozíciót, ahonnan tevékenyen kapcsolódhatnak bele azoknak az erőknek a harcába, melyekkel – belül – nem tudnak nem ellenzékként állni szemben, még akkor sem, ha felismerik, hogy pillanatnyilag viszonylagosan a történelemnek a leghaladóbb erői.
A mondottak után valószínűleg nem szorul további magyarázatra, hogy Guéhenno számára az Optimisták, melynek témájáról őt Rolland tájékoztatta, már azért is rendkívül érdekesnek látszott, mert egy meghatározott történelmi távlatból épp az ő vagy övéivel rokon problémákat mutatott be egy, a forradalmi időktől meglepett, forradalmi követelményekre és helyzetre fel nem készült nemzedék történelmi szerepén keresztül. Ezenkívül, több mint egy évvel ezelőtt, hogy velem megismerkedett, ő mint az Europe szerkesztője, kerülő úton Budapestről rendkívüli, valóban megrázó dokumentumhoz jutott: a magyar proletárdiktatúra politikai rendőrfőnökének, az Optimisták-ban Kovács elvtárs néven szereplő Korvin Ottónak búcsúüzenetéhez, melyet a siralomházban, már az akasztófa árnyékában 1919-ben írt és csempésztetett ki. Guéhenno a kéziratot Journal de prison címmel folyóirata első cikkeként közölte. (Europe, 1933. november 15.) A történelmi okmány élére mottóul a vérbíróság elnöke és Korvin Ottó párbeszédéből a következő idézetet nyomatta ki:
»Az elnök: Talán bizony emberszerető indítékok vezérelték Önt?
Korvin Ottó: Ön előtt ez különösnek tűnik. Igen.«
Mikor először találkoztunk, Guéhenno mindjárt erről a dokumentumról beszélt, melyről én se tudtam addig, de amely nemcsak hogy megegyezett a képpel, melyet az Optimisták-ban Korvin Ottóról és harcostársairól festettem, hanem mint történelmi dokumentum most utólag valósággal bizonyította és hitelesítette regényem történelmi hűségét. És megerősítette annak a magyar proletárdiktatúráról való megállapításnak helyességét, melyet Romain Rolland az Optimisták olvasása alapján oly éleslátóan formulázott meg hozzám intézett levelében.
Guéhenno, aki úgy értesült Rollandtól, hogy az Optimisták szerzője a regényébe bőségesen épített bele önéletrajzi elemeket, ez első beszélgetésünk során azzal az ötlettel állt elém, hogy ahelyett, hagy az Optimisták-ból közölne részleteket, nem volna-e helyesebb, ha az Europe számára megírnám életrajzomat, s azon keresztül adnék kerek és összefüggő képet az 1918-as Károlyi-forradalomról, valamint a magyar proletárdiktatúráról, ahogy azt én éltem át. Guéhenno maga egész sereg embert ismert, s mint mondta, maga is egy azok közül, akik Korvin Ottó börtön-naplójából jutottak az első hiteles híradáshoz a magyar forradalom vezető embereinek szelleméről. A magyar proletárdiktatúráról a Tharaud testvérek fehérgárdista-antiszemita pamfletje volt még mindig az egyetlen francia nyelven megjelent »forrásmunka«. S azonkívül, hogy politikailag és emberileg fontos tanúságtétel volna, önéletrajzom felkelthetné a kiadók érdeklődését is az Optimisták iránt. Ami a terjedelmet illeti, az Europe korlátlanul rendelkezésemre áll.
Azonnal ráálltam, s nem ímmel-ámmal, hanem lelkesen, sőt mondhatnám, boldogan. Először történt velem, hogy íróként feladatot kaptam. Először szólítottak fel, hogy írjak meg valamit, amit csak én tudok megírni, s először hallottam, hogy ez nemcsak nekem, hanem másnak is fontos. S ha ma elolvasom, amit akkor negyven gépelt oldal terjedelemben, nálam szokatlanul gyorsan megírtam – En face du juge (Szemben a bíróval) a címe ennek az önéletrajznak, mely voltaképp nem más, mint vallomások egy egész életről, a gyermekkortól egész a megírás napjáig –, ebben az intenzív írásban ma legjellemzőbbnek azt a heves, buzgó akaratot találom, hogy az adott keretben egyszerre magamról s lehetőleg mindenkiről és mindenről mindent megmondjak. Aki ezt írta, az ki volt éheztetve. Már nagyon régóta éhezett emberre, és most, hogy végre alkalom kínálkozott, hogy olvasóhoz férkőzzék, ezt a kiváltságot a felelősség emelkedett tudatában és a kivételes pillanat áhítatával igyekezett megszolgálni. Mellesleg szólva meggyőződésem, hogy az írónak mindig evvel a benső magatartással kellene munkához fogni és munkájához viszonylani.
Közben, még mielőtt elkészültem az önéletrajzzal, első írásom, mely az Europe-ban megjelent – 1935. március 15-én –, abból az alkalomból íródott, hogy Rákosi Mátyást Budapesten rögtönítélő bíróság elé állították. És hogy azonnal nyomdafestéket láthatott az, amit erről mondani akartam; hogy volt nyilvánosság, melynek színe előtt tanúskodhattam, tiltakozhattam és tiltakozásra szólíthattam fel a megbéklyózott igazságért és egy – mint cikkemben írtam – elsikkasztott nép sorsa ellen, ez is bizonyíték volt számomra, hogy íme, valami meglepő nagy változás történt a sorsomban: helyet kaptam azok között, akiknek nem sorsuk a gyűlöletes némaság inkognitója, mert írott szavukkal részt vehetnek a gondolat ébresztéséért való harcban, ami harc, vagy legalábbis feltétele az emberért való harcnak. S ez szép volt, jó volt, s még szebb s még jobb lett volna, ha közben nem múlnak a hetek, sőt hónapok anélkül, hogy Aroszev elvtárs a legcsekélyebb életjelt is adná magáról s anélkül, hogy az Optimisták kézirata csak egy lépéssel is közelebb kerülne ahhoz az ígéret földjéhez, melynek neve: kiadó. Néha – megint csak hála Romain Rolland barátságának – közben úgy látszott, hogy egész közel a megvalósulás. Így Villeneuve, 1935. január 30-i kelettel Rolland feleségétől kaptam levelet, férje megbízásából írta, s a levél mindjárt első mondatában, de mindvégig is szinte duzzad a biztos reményektől.
»Kedves Uram,
van-e a könyvének német kiadója? – Tegnap meglátogatott bennünket egy zürichi könyvkereskedő (két vállalata is volt Németországban, Berlinben és Hamburgban, minthogy azonban zsidó, túl kellett rajtuk adnia), aki most kiadóvállalatot alapít. Elsőnek férjem egy könyvét fogja kiadni, utána Hermynia zur Mühlen kéziratát. – Úgy látszik, van pénze, és lévén csaknem húsz esztendeje könyvkereskedő, a könyvpiacot is alaposan ismeri. – Terve, hogy csak jó könyveket adjon ki, s minthogy antifasiszta, fontos neki a könyv tendenciája. – Beszéltem neki az Ön regényéről megmondván, hogy az az utolsó évek legjobb könyvei közül való és hogy rendkívül csodálkoznék, ha nem volna sikere. – S megkért, írjam meg Önnek, hogy küldje el neki a német kéziratot. – Ha tehát még nem volna német kiadója, íme itt van egy. – Mindenesetre tanácsolnám, hogy vele csak a német kiadásra kössön szerződést – fenntartva magának a többi nyelven való kiadás jogát. Hasonlóképp, ha van francia kiadója, mindenesetre tartsa fenn a jogot a német nyelvű kiadásra. És az orosz nyelvűre is, mert biztos, hogy az SZSZKSZ-ben ki fogják adni a könyvét.
Ennek a német kiadónak a címe: Menzel Simon, Dianastrasse 3, Zürich. (Itt Romain Rolland sajátkezűleg egészítette ki a címet): Humanitas-Verlag.
Ha elküldi neki a kéziratot, hivatkozzék miránk.
Kívánok Önnek kitartást – ha még volnának némi nehézségei, mielőtt minden akadályt elhárít útjából – és sok szerencsét. Szívélyesen
Marie Rolland«
Ez a levél a jóakaratú gyakorlati tanácsaival akkor sem hathatott volna rám időszerűtlenebbül, ha a különböző nyelvű kiadások jogának fenntartása helyett arra intett volna, hogy legyek körültekintő és előrelátó a gépkocsivásárlásnál – én, akinek a földalatti villamosra való jegyváltáshoz szükséges hetvenöt centime volt az állandóan időszerű probléma. A szovjet nagykövetségen közben ismertek már, mint a rosszpénzt, de Aroszev elvtárstól még mindig semmi hír.
Romain Rohand itt következő, ugyancsak Villeneuve-ben, 1935. március 28-án keltezett levele feleslegessé teszi, hogy részletezzem az Optimisták és szerzője akkori körülményeit. Ebből a válaszból világosan látszik az is, hogy mit írtam én a levelemben.
»Kedves Sinkó Ervin,
kértem Guéhennót, hogy az Europe haladéktalanul előlegezze Önnek a honoráriumot. Guéhenno azt válaszolta, hogy foglalkozni fog a dologgal, és hogy körülbelül kétszázötven frankról van szó. – Minthogy attól tartok, hogy késlekedhetnek a kifizetéssel, engedje meg, hogy ezt a kis összeget én előlegezzem. Ugyanezzel a postával írok a Société Générale-nak, hogy ezt fizesse ki Önnek. Meg fogja kapni, azt hiszem, szombaton.
Írtam Patyomkin nagykövetnek is (feleségem pedig Aroszevnek), hogy sürgesse meg a vízumokat és a szovjet hajóval való ingyenes utazást.
Értesítsen állandóan a helyzetéről és ne halassza utolsó percig, hogy hozzám forduljon, ha valamiben segítségére lehetek.
Barbusse-nek is fogok írni, de azt hiszem, hogy meg kell várni, míg a cikke megjelenik a Monde-ban.
Nagy érdeklődéssel olvastam az Europe-ban az Ön tragikus expozéját a szerencsétlen magyar nép helyzetéről – és nagyon szívesen fogom elolvasni az Ön ‚vallomásait’, melyeket az Europe számára készül megírni.
Mennyire szeretném, ha már feleségével együtt Moszkvában tudhatnám Önt! Ki tudja, tán egy vagy két hónapba se telik s Európa lángban áll.
Igen szívélyesen az Ön
Romain Rolland-ja
Ui. Ne siessen a szóban forgó kis összeget visszaadni, ha hasznát veheti ebben a pillanatban.«
Ez után a levél után elküldtem Rolland-nak az Europe szerkesztőségének már átadott önéletrajzom másolatát. Három nappal azután, hogy a kéziratot postára adtam, Villeneuve-ből már jött is a válasz. Ez a válasz, valamint a többi ez időből való levél már az Optimisták és szerzője moszkvai kalandjaiba kapcsolódik bele (s azokkal folytatódik).
»Kedves Sinkó Ervin,
kellemetlennek találtam volna, hogy Guéhenno Öntől élete összefoglalását kérte, ahelyett, hogy regényének egy fejezetét közölje – ha ez a kívánság nem eredményezi számunkra azt a szép Vallomást, melynek megírását anélkül Ön talán halogatta volna.
Ez az írás szívbe markoló monológ, mely sok szívhez fog utat találni. A lelkiismeretnek ez a nagy küzdelme a kellő pillanatban kerül nyilvánosságra. Véleményem szerint hivatva van, hogy sok más lelkiismeretben találjon visszhangot, meg fogja világítani számukra a fájdalmas szükséges utat.
Őszintén gratulálva küldöm vissza a kéziratát. Legyen meggyőződve szívélyes együttérzésemről.
Romain Rolland
Ui. Nekünk, feleségemnek és nekem, úgy tűnik, hogy az átmenet a tisztára keresztényi és tolsztoji lelkiállapotból a forradalmi akció végleges igenléséhez kissé hirtelen és túl rövidre van fogva. Legalábbis az olyan olvasóra, aki sietve, és nem elfogulatlanul olvas, a tolsztoji benyomás túlsúllyal hathat – annál is inkább, mert évekkel az összeomlás után és még az emigrációban is jelen van. Talán nem látható elég elevenen a tényeknek az a szörnyű elvetemültsége (fasizmus, fehérterror), amely bennünket a forradalmi akcióhoz való csatlakozásra kötelezett. – Nincs többről szó, mint hogy a szöveghez épp csak egy árnyalatnyit fűzzön hozzá.
Feleségem kér, hogy indítványozzam Önnek a következőt:
Az az ötlete támadt, hogy az Ön Vallomásainak másolatát elküldi Moszkvába egy nagyon jó orosz fordítónak, s megkéri, hogy juttasson el egy példányt Gorkijnak, akit én erről előre értesítenék. (Gorkij nem olvas franciául.) Gorkij érdeklődése az Ön számára igen hasznos lehetne az SZSZKSZ-be érkezésekor.
Közölje velünk, van-e kifogása ez ellen a terv ellen. Ha nincs, akkor arra kérjük, küldje el nekünk Vallomása másolatát vagy pedig a kefelevonatot, amint az az Europe nyomdájába kerül.«
Rolland a levelével együtt visszaküldött kéziratomat mindenütt, ahol úgy tűnt neki, hogy a fordítás nem eléggé franciás, maga ki is korrigálta, és természetesen ezekkel a korrektúrákkal került is a nyomdába.
Most már tehát Rolland nem érte be azzal, hogy az Optimisták egyedüli szószólója legyen Moszkvában, hanem tervszerűen még Gorkijt is meg akarta nyerni a mű pártfogójának. Ezek után igazán minden okom megvolt rá, hogy úgy gondoljak az Optimisták szovjet-oroszországi kilátásaira, mintha nem is lehetőség, hanem kész valóság volna, melyhez már csak egy hiányzik: Aroszev elvtárs VOKSZ-jának a beutazási engedélyt jelentő meghívása, illetőleg, hogy ez a meghívás végre megérkezzék a Szovjetunió párizsi nagykövetségére. S nemcsak én gondoltam, hogy így van, hanem Rolland is, aki most már az eddiginél is nagyobb energiával tett meg minden tőle telhetőt, hogy ezt az utolsó akadályt is – úgy látszott, hogy az utolsó – elhárítsa az Optimisták útjából. Ez időben a levelezésünk oly intenzívvé válik, hogy még mielőtt az egyik levélre felelhettem volna, már megjön a következő is. Így két levél egymás után, egyik 1935. április 9-i s a másik ugyane hónap 10-i kelettel. Ezúttal mind a kettőt Rolland felesége írja, maga Rolland pedig a saját kezeírásával csak egy-egy mondatot szúr bele a szövegbe.
Az április 9-i levél a közléssel kezdődik, hogy Rolland sürgetésére Patyomkin nagykövet azt írta, hogy az én vízumomra vonatkozóan sajnos mindeddig semmi hír Moszkvából. És ezzel kapcsolatban Rolland felveti a kérdést: nem volna-e lehetséges Kun Bélát kérni meg, hogy sürgesse Aroszev ígéretének a teljesítését? »Magától értetődik« – írja szó szerint –, »mindenkinél nagyobb súllyal esne latba Kun Bélának a szava.«
Ez pontosan ugyanaz az elképzelés, mellyel két hónappal később magában Moszkvában találkoztam, amikor már nem a vízumról, hanem az Optimisták kiadásáról szóló szerződés aláírásáról volt szó. És mint ahogy az események megmutatták, csakugyan Kun Bélán múlt az Optimisták sorsa – csak épp másképp mint Károlyi s másképp mint Rolland, egész másképp mint bárki is elképzelte. De erről majd később.
Rolland felesége ebben a levélben tudatta, hogy már választ is kapott attól a moszkvai egyetemi tanártól, akit ő jól ismer s akit az Europe-ban megjelenendő önéletrajzom fordítására kért fel. Elfoglaltsága miatt azonban a tanár csak a jövő hónapban készülhetne el a fordítással. Rolland felesége tehát úgy határozott, hogy ő maga fogja elkészíteni a fordítást, éspedig egy hét alatt, s ily módon Gorkij még ebben a hónapban kézhez kaphatja az orosz szöveget. Ezzel kapcsolatban ezt írja:
»Természetesen, nem tudhatom biztosan, hogy mint fog hatni az SZSZKSZ-ben – ez attól függ, hogy milyen pillanatban olvassák, az olvasó hangulatától és egész sereg más körülménytől. De minthogy az Europe-ban fog megjelenni, ezt az írást ismerni fogják az SZSZKSZ-ben, ahol a folyóiratot a főváros minden nagy könyvtára rendszeresen kapja. Tehát nincs másról szó, mint arról, hogy Gorkij is olvassa. És az én nézetem szerint számítani lehet rá, hogy ez az írás őt megragadja – noha persze semmit se lehet biztosra venni. Mindenesetre Rolland-nak ezekben a napokban úgyis levelet kell írni neki; írni fog Önről és erről a kéziratról. Az Ön regényéről is.«
Hogy mennyire magukévá tették az Optimisták ügyét Villeneuve-ben, arra vall ennek a hosszú levélnek a következő részlete is:
»Egyébként az a véleményünk, hogy a cím (Optimisták) nem a legjobb; vajon Ön nagyon ragaszkodik-e hozzá? – A cím sokszor dönti el, hogy van-e sikere egy könyvnek vagy nincs –vonzóan vagy elriasztóan hat. Az Optimisták kissé elvontnak, kissé túlságosan ,ideologikusnak' tűnik. – Végül is, ha Önnek kedves, maradjon meg mellette.«
Ez a megjegyzés is nyilván Rolland és felesége megbeszéléseinek eredménye. A levél szélén ugyanis Rolland kézírásával a címre vonatkozóan még ez az ellenérv: »Főleg, ez a cím nincs összhangban annak a kornak a tragikus szellemével, melyet Ön leír.«
Ezt a tanácsot nem fogadtam meg; mint válaszomban meg is írtam, az Optimisták cím lényegesen hozzátartozik a regény egész elgondolásához. S ma, az azóta elmúlt évek szörnyű súlyú történelmi tapasztalatai után még inkább úgy vélem, hogy ennél a címnél jobban most se tudnám kifejezni az akkori idő tragikumát, nagyszerűségét és poétikus egyszeriségét mind a szereplő emberek hibáiban, mind erényeiben. A levél utolsó passzusa még egy hírt közöl:
»Menzel, a kiadó írt, hogy az Ön könyve az ő számára pillanatnyilag sajnos túl terjedelmes. Neki nagyon tetszik és sajnálja, hogy nincs módjában kiadni. – De bátorság! Biztos vagyok benne, hogy a végén minden sikerülni fog!«
»A végén«, ez számomra csak egyet jelentett, azt, hogy majd a Szovjetunióban. Az egyetlen kívánság, mely minden más kívánság valóraválásának s annál is többnek látszott, már csak az volt, hagy végre mégis egyszer megérkezzék a majd mindenért kárpótló szovjet vízum.” (Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Novi Sad. 1961. I. 65–79.)
A Szemben a bíróval nem sokkal az Optimisták című regény elkészülte után született, s igaza van Bori Imrének, Sinkó Ervin monográfusának, amikor ez esszéről szólva így fogalmaz: „Ennek jelentős fejezeteit akár az éppen elkészült regény kommentárjaiként is olvashatjuk, különösképpen, hogy e regény sem más, mint epikus vallomás életének néhány sorsdöntő hónapjáról.” (Bori Imre: Sinkó Ervin. Újvidék. 1981. 118.)
Szembetűnően sok párhuzamot fedezhetünk fel a regény és az életrajzi esszé között: hivatkozásokat, adatokat, hangulatfestő megnyilatkozásokat. A Sinkó Ervin gondolkodását jellemző legérdekesebb gondolati és írói összecsengéseket a jegyzetekben közlöm. (Az Optimisták – és Lengyel József Visegrádi utca című műve – esetében nem valamely kiadásra hivatkozom, hanem a megfelelő fejezetcímre utalok.)