aktív antimilitarista társaság – György Mátyás, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Korvin Ottó asztaltársasága a Nyugati pályaudvar melletti London kávéházban. Lengyel József később rendkívül rossz véleménnyel volt Sinkó politikai szerepéről. 1929-ben így írt erről: „Sokszor találkoztam a folyosón, lépcsőházban, a hallban Sinkó Ervinnel, aki akkor a Szovjetház »legérdekesebb« embere volt. Egészen fiatal fiú, de hatalmas fekete szakállt viselt és fekete inget. Rettentően sokat beszélt, és tényleg »érdekes« volt.

A Károlyi-időkben nemzetiszínű szalag volt a karján és a területvédő ligánál dolgozott, aztán rövidesen Újpesten Kun első beszédénél tűnt fel mint szónok. – Legyetek ravaszok, mint a kígyó, és erősek, mint a tigris – ilyenféleképp szavalt. Aztán eltűnt Budapestről, s a diktatúra alatt Kecskemétről jöttek róla hírek: Sinkó városparancsnok Kecskeméten, és minden szesztilalom ellenére úgy berúgott a jó kecskeméti bortól, hogy az árokból szedték fel. Aztán jött a másik hír: Sinkó futni engedett Kecskeméten minden ellenforradalmárt, Sinkó krisztiánus, tolsztojánus, Sinkó a vérontás, az erőszak ellen propagál.

Végre megjelent maga Sinkó, és a Szovjetházban ütötte fel tanyáját.

Csakhamar hallottam, Sinkó nagy filozófiai vitázó csoportnak került a központjába, s ennek a vitázó csoportnak nem kis befolyása volt a magyar diktatúra politikájára. Sinkó »ellenfelei« az úgynevezett »etikusok« voltak, az a csoport, amely Lukács Györggyel együtt jött a kommunista párthoz. (…) Sinkó Ervinnek sikerült olyan befolyásra szert tenni, hogy a Ludovika katonai akadémia hallgatóit, akiket június 24-én fegyverrel a kézben, véres áldozatok árán fogtak el, ezeket az ellenforradalmárokat, akik a telefonközpontból lövöldöztek a munkáscsapatokra, nem büntették meg. Még csak fogházba se zárták őket, a hajuk szála se görbült meg.

Az egyetlen büntetésük az volt, hogy naponta Sinkó beszédét kellett meghallgatniok. És Sinkó a sztarec Szoszimát magyarázta nekik…

Sinkónak rövidesen egész frakciója volt a Szovjetházban. Az etikusok tisztelték benne a »megtért« bűnöst, aki most a végső konzekvenciákig vetkezi régi bűnös ruháját. Mások meg az etikusokat tisztelték, akik mindenféle »probléma« ellenére sem kímélik lelküket a nagy ügyért való elszánt harcban.

Korvin Ottó hiába nevezte Sinkót kóklernak és csirkefogónak, hiába nem bocsátotta meg néki a kecskeméti borozást és az ellenforradalom pártfogolását…” (Lengyel József: Visegrádi utca. Júdás és Judit.)

Illyés Gyula megértőbb indulattal, elemzőbb értelemmel fest eleven portrét. „Sinkó Ervinnek ugyanúgy megvolt a forradalmi legendája. Bácskai volt szintén, csaknem olyanféle család gyermeke, mint Rothbart Irma. Húszévesen Kecskemétnek – s a Héjjasok tanyavilágának – parancsnoka, már akkor krisztusi elvekkel. A júniusi ellenforradalom után rábeszéli Korvin Ottót, hogy a fegyverrel harcoló másfélszáz ludovikást ne haditörvényszékre bízzák, hanem az ő kezére – új lelket önt beléjük, szép szóval, mert hisz kiskorúak, s az ember alapjában jó: üdvösségképes.” Így rögzíti a tényeket s elválásuk pillanatát – a harmincas évek végén, Párizsban – élesen exponált képben örökíti meg: „Lejövet csak egy metróállomásig gyalogoltunk el; a Convention lejáratánál váltunk el.

– Te beszélted rá Korvint, hogy a ludovikásokat még csak meg se tizedeljék. Elmaradt egy tett. A történelem esze minek minősítené? Mulasztásnak? Van már róla véleményed? Vagy ha nem, mikor lesz?

Szó szerint emlékszem a mondatára. Mert előzően akkorát nevetett, hogy meg is állt:

– Majd, ha örökké éltem!” (Illyés Gyula: Beatrice apródjai. Bp. 1979. 501–515.)