„A Tolsztoj egész élete, egész az utolsó felkiáltásig…” – A tragikus hipokrízis társadalmi lehetősége Sinkó Ervint mélyen és állandóan foglalkoztató probléma. Nem sokkal később így írt: „A legtöbben vagy legalábbis nagyon sokan itt már oly régóta és oly heroikus következetességgel képmutatók – igazi képük helyett egy magukra vett képet viselnek, hogy végül már ők maguk se tudják, mennyire elüt a mutatott, a fegyelemből felöltött képük a valóságostól. Ők maguk is összetévesztik a jelmezt valóságos eltakart arcukkal. Ezek a tökéletes hipokriták az idő vértanúi.
Sallai Imréről hallottam, hogy heves összeütközései voltak Kun Bélával, és egy verzió szerint, melyet nem tudok ellenőrizni, azért küldték Budapestre illegális munkára, hogy ily módon megszabaduljanak tőle. És Sallai – így mondják – tudta ezt, és gyűlölte Kun Bélát. És mégis, a budapesti gyűjtőfogház udvarán, a bitófa alatt, már a hurokkal a nyakán, Kun Béla nevét kiáltotta, Kun Bélát éltette. Motívum, melyet még Shakespeare sem írt, még Shakespeare sem írhatott meg, mert mai motívum, specifikusan mai. Sallai a heroikus megtestesítője annak az aszkétikus fegyelmezettségnek, mely sírig alárendeli magát a személytelenül kötelező maszknak – a heroikus tragikus hipokrízis mártírpéldája.” (Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Novi Sad. I. 344–345.)