„A forradalom, az Budapest volt, s otthonról félig-meddig szökve, egy kis kofferrel, melyet főleg kézirataim töltöttek meg, üres zsebekkel s tele szívvel mindjárt a háború után ott voltam Budapesten.”
1918 késő őszén érkezik a húszéves Sinkó Ervin Budapestre. Utcákon, tereken mosolyog rá a forradalom: katonasipkákon, télikabátok hajtókáján őszirózsák virítanak. Sinkó Ervin – kezében a kézirataival bélelt koffer – ismerkedik az őszi ködben tavaszodó fővárossal.
„Mindent habzsolt. Embereket, könyveket, világnézeteket” – írja tizenöt év múlva fiatalkori önmagáról. Bolyong a városban, kezében a koffer. Véletlenül tér be a London kávéházba, maga mellé teszi kofferét, valami harapnivalót kér, és bámulja az egyik asztalnál üldögélő baráti társaságot. Férfiakat, nőket, akik az összeszokottság melegével kapkodják el vita közben egymástól a szót. A fiatalember nem sejti, hogy az elkövetkező hónapok, évek, évtizedek néhány főszereplője burkolódzik tiltott gondolataiba a hosszú kávéházi asztal körül. Az egy év múlva már halott Korvin Ottó. A jövő kérlelhetetlen ideológusa: Révai József. A költő Komját Aladár. Az író Lengyel József. És Rothbart Irma – jövendőbeli felesége, akinek egyelőre csak az asztal alatt idegesen ficánkoló lábait figyeli. Még nem tudja, hogy Korvin Ottó majd csirkefogónak nevezi őt; még nem tudja, hogy a bűbájosan ficánkoló lábacskák tulajdonosnője ötven éven át, haláláig és halálán túl hűséges társa lesz; még nem tudja, hogy Révai Józseffel örökre elválnak útjaik; még nem tudja: Lengyel József és ő engesztelhetetlenül fogják egymást gyűlölni a legutolsó pillanatig.
Nem tudja, akkor senki nem tudja: fél év múlva Budapesten proletárdiktatúra lesz. Nem sejti: májusban egyenruhában, oldalán pisztolytáskával mint Kecskemét katonai városparancsnoka feszít majd az ellenforradalmárok bírósági tárgyalásán; Sinkó Ervin húszévesen az alföldi városban néhány hétig élet és halál ura: futni hagyja a gyilkosokat. Novemberben még nem kommunista, nyolc hónap múlva már nem az. A kereszténységben keres menedéket, tíz év múlva újra a pártban. Csalódik. Negyedszázaddal később Tito lelkes híve, sőt propagandistája. Öregkorában egyetemi tanár, a régi magyar irodalom tudós búvárolója.
Ha sejtené?
Most, 1918 késő őszén a London kávéházban zaccos feketekávét iszik, és őszintén irigyli a meghitten összetartozó asztaltársaságot. Közösségre, barátokra vágyik, s italfoltos, morzsás asztalánál társak nélkül, magányosan feszeng. Menne, maradna. Múltja: egy verseskötet. Mellette koffernyi kézirat: a vagyona.
Kint az utcán frontról hazafelé özönlő, tépett ruhájú, éhséggyötörte, fáradt szemű katonák sírnak, ordítanak, énekelnek. Éltetik a forradalmat.
A diktatúra bukása után Sinkó Ervin Bécsbe menekül, ausztriai évek után Jugoszláviába költözik, onnan Franciaországba. Mindenütt otthon van, mindenütt idegen. Most már két hatalmas koffer a poggyász: szaporodnak a kiadatlan kéziratok. Rossz versek, furcsa elbeszélések. Naplók: üzenetek a jövőnek. Levelek. Elkészül az Optimisták több mint ezeroldalnyi szövege, magyarul, németül; kiadó nem akad. Önként vállalt vaksággal azt vallja: „hazátlan nyelven” ír; nem vállal senkit, őt sem vállalja senki. Ír. Önéletrajzi esszéje, a Szemben a bíróval csak francia nyelven jelenik meg, magyar eredetije a kofferben lapul. Mellette tornyosodnak a naplójegyzetek, töredékek, vázlatok; az életmű nyersanyaga: feljegyzések a történelemről.
Európa, az első és a második világháború között.
Moszkvába készül, művei kiadását reméli a szocializmus fővárosában. Amikor feleségével hajóra szállnak, a legnagyobb gond: nem megszakadni, amíg a kéziratokkal zsúfolt két koffert a hajó fedélzetére cipelik. Moszkvai naplójegyzetei tanúsítják, számos költözködésük során – ingó vagyonuk nem volt, ruhájuk a rajtuk lévő és némi fehérnemű – a kétkoffernyi szaporodó kézirat ide-odaszállítása a legnehezebb feladat.
Moszkva, 1937. Pártfogója, Kun Béla – eltűnik. Lakótársa, Iszaak Babel – retteg. Sinkó Ervin kézirataival kiadótól kiadóig házal – eredménytelenül.
Naplót ír. Elnyeli a koffer.
Aztán vissza Franciaországba! Kiadót ott sem talál. Madrid lángol, hívják Spanyolországba: nem megy. Látogatót fogad: Illyés Gyula vacsorázik szerény asztalánál. Ágy alól – vitatkozás közben – előkerül a kéziratos koffer. A koporsó – mondja Sinkó.
Német páncélosok közelednek Párizs felé; Sinkó Ervin és felesége csomagol, indul Jugoszláviába. Az utolsó állomás. Egy régi fénykép: jugoszláv partizánok között – Rothbart Irma orvosnő volt, szükség volt rá a fegyverropogásban – Sinkó Ervin kofferrel kezében ballag a hegyek közötti úttalan utakon.
Egy ember regénye: kezében egyetlen kincsével eltéved valaki a XX. században.
Bolyongásának története tanulmányozható: megmaradt a koffer.