Nagyszerű csodák, predesztinált betegségek, keresett hóbortosságok: ez mind romantikus. A fogalom majdnem határtalanul széles körű, a hozzátartozó jelenségek végtelenül sokfélék és gyakran – legalább látszólag – ellentétesek. Rajongói egy teljesen új valaminek, új vallásnak, új életnek tekintették. Mintha az ember lelki életének miképpje egyszerre megváltozhatott volna. Mintha idegeinkben, vérünkben, húsunkban: történelmileg meghatározott valónkban egyszerre megszűnt volna az a kötöttség, mit a leélt emberi élet nem ismert időktől belénk predesztinált. Pedig talán a lelki élet törvényein nem eshetik lényeges változás. Talán minden új a szellemi életben csak onnan van, hogy bizonyos mindig-levő lelki funkciók új viszonyok közt új tartalmat kapnak.

Akik definíciókban keresték a megismerés summáját, nem boldogultak a romanticizmussal. Definiálhatatlan, mint minden, ami élet. Az élet több, mint a logika. A levegő mint szubjektív valóság többet jelent, mint vegyi elemeinek összességét. Levertséget vagy felfrissülést: folytonosan más hangulatba változó életet. Csodálatosan sokféle szubjektív életünk egyetlen fázisát sem tudjuk matematikai képlettel kifejezni.

A klasszicizmus és romanticizmus ellentéte az örökös harc, a történelmi tragédia. Naiv középkori dráma mutatja a szépen mosakodó, engedelmes, szabályosan imádkozó Ábel és a borzas, féktelen Káin gyermekségét. Ez a moralitás szimbólum. Az egyik az istenes, jelent építő, törvényben élő klasszikus, a másik a lázadó, jövőt kergető romantikus.

A klasszikus a szociális ember. Lelki élete valóságát, énjének értelmét élete szociálizált jelenségeiben: képzetei életében látja. Sokféle érzésre képes, de ezeknek lehetőleg mindig világos képzettartalmuk van. Asszociációját erős társadalmi ellenőrzés fegyelmezi. Logikai szemmel nézi a világot, és annyira ráformálódott a jelenségeket általános törvényekbe látni, hogy bizonyos szabályokat apriorisztikusoknak, élete vele született formáinak érez.

A természetben mindenütt rendet és célt lát. Így saját életét is feladatnak, kötelességnek nézi, melynek célját, értékét egy rajta kívül álló hatalom adja meg. Ezzel az élettel felelős valakinek, az élete debitum^* Istennel vagy a társadalommal szemben. Ez így van, mert ez így értelmi szükség. A logikai megmagyarázhatóságon túl nincsen miértje. Sohasem misztikus. Hisz a szabadakaratban.

Politikai életben feltétlen híve a központi hatalomnak, a szigorúan megszabott rendnek. A törvény mindenhatóságát a változó emberi érzések felé emeli. Vallási dolgokban is aláveti magát az Egyháznak, a tekintélynek. Hiszen a vallás egy magasabb társadalmi rend a szemében. Morális életét feltétlen érvényű szabályok igazgatják, melyek ellen nem érv az emberi pillanatok gyöngesége. Művészetben, irodalomban – legyen teremtő vagy élvező – tekintélyek, minta, apriorisztikus szabályok után indul. A műfajokat élesen elválasztja egymástól. Szereti mindenben a szimmetriát, a szolid architektonikát, a részletek egyenlő logikai megvilágítását. Annyiban vagyok, amennyiben tudat vagyok. Ez axiómája, s így tagad vagy őrültségnek mond minden „subconstientialis”^* tüneményt. Az irodalomban az egyéneket típusokká nyirbálja. Mert ami egészen egyéni és különös, az nem érdekli. Vagy mint bántó zavart, veszedelmesnek tartja. Általános, típusos emberek általános érvényű eseményeiben keresi az élet lényegét. Alakjai sokszor a bűn, a kötelesség, a becsület etc. numenjeivé^* embertelenülnek. A szó is lehetőleg tiszta minden helyi és idői befolyástól, hogy a mindig és mindenütt levőt kifejezze. Így nyelve általános, elvont, nemzetközi és könnyen fordítható. A művészetet, az irodalmat nem tudja pusztán kifejezésnek, az egyéni élet szeszélyes kibimbózásának nézni. Művészet és irodalom imitációja az igazi valóságnak: az általánosnak. Illusztrációi az „erkölcsi világrend” törvényeinek.

A romantikus ember tagadja, hogy életünknek élete a reprezentáció volna. A képzetek világa, szerinte, életünknek egy kicsiny, szociálissá szegényült része. Igazi énünk a szenzációkban, ösztönökben és az akaratban – a szó legteljesebb pszichikai értelmében – éli folyton változó életét. Életünk azon pillanatnyi, tovasurranó, meg nem határozható „én”-ek sorozata, melyeket a ránk ömlő univerzum bennünk folytonos egymásutánban kivált. A megismerést, az élet megértését nem a képzeti reprezentációban, hanem az életet mindenféleségében közvetlen megélő intuícióban keresi. Ezért az élet értelmét, megfejtését önmagában keresi. Ebben az intuícióban meglátja a minden élet egységét. Érzi az univerzális kapcsolatot a dolgok között, és nem tud hinni a szabadakaratban. Ez szabja meg azután a világnézetét és elhelyezkedését a társadalomban. Ha az igazi élet az, ami kifejezhetetlenül speciális, egyéni: az élet értéke az egyéni élet teljes kifejlése. Ezért küzd minden ellen, ami az egyént megnyirbálja vagy korlátozza. A vallásban az inspirációt, a hangulatot ellenébe helyezi a dogmának, a „belső érzés szavát” az Egyház parancsainak. Mint vallásos: Luther, mint logikus: Descartes, mint politikus: Rousseau. Forradalmár, ki a törvény, társadalmi és morális szabályok ellen hangoztatja az „ész, szív és a természet” jogát. Kritikában és művészeti vagy irodalmi alkotásokban nem ismer apriorisztikus feltételeket, nem respektál mintát és szabályt. A klasszikus, mint láttuk, a művészetet imitációnak tartja, s fő célja a mindig való valóság. A romantikusnál művészet és irodalom: kifejezés. A mástól különböző intuitív élet, a lokális, egyéni, múló valóság kifejezése.

Ennek a valóságnak visszaadására minden irodalom képes nála. Beveszi a részleteket, az egészen különöst. Keresi az élettől pihegő, színes szavakat. Fő célja, hogy saját életét belelobbantsa mások életébe. És ezért oly eszközökhöz folyamodik, melyek rezonálásra kényszerítik énünk legmélyét, egész szenzibilitásával, összes ösztöneivel. A szerkezet másodrendű dolog a szemében, minden eszközzel: tartalommal, formával, nyelvvel a tiszta ént akarja rászuggerálni az olvasóra. A klasszicizmus centripetális, a romanticizmus centrifugális erő. A klasszicizmus rend, törvény, megállapodottság. A romanticizmus forradalom, elkülönbözés, fejlődés.

Sokan – még Péterfy^* is – a romantikus elnevezést a reális ellentétéül használják. Ez akár esztétikai, akár filozófiai értelemben, téves. Esztétikai értelemben – mint részben már láttuk – realizmus mindkét irány keretében lehetséges. A különbség az, hogy klasszikus és romantikus a valóság nem ugyanazon jelenségeiben keresik a valóságot. A klasszikus idealizál, amennyiben csak az általánosan valót keresi, de ennek visszaadásában szigorú realizmust követel. A romantikus idealizál, mikor az objektív valóság helyett a maga szubjektív valóságát adja. De a speciálisnak, az egyéninek, a részletnek a rajzában a lehető legéletszerűbb realitásra törekszik. Hisz klasszikus és romantikus éppen a „valóság”, az „igazság” jelszavával támadják egymást. A klasszikus képtelenséggel, bizarr lehetetlenségek hajszolásával vádolja a romantikust. A romantikus a valóság, az élet, a természet nevében indít háborút a klasszicizmus ellen. A klasszicizmust konvencionálisnak, elvontnak, életnélkülinek látja. Mert az egyik a valóságot képzet-élete törvényszerűségében, a másik az egész élet magáraélésében látja.

Filozófiai értelemben a klasszikus és romantikus szó nem jelentheti a materialisztikus és spirituális világfelfogás ellentétét. Mindkét lelkiformával egybefér bármelyik világnézet. A nagyon romantikus Hugo spirituális s a majdnem még romantikusabb Zola materiális vagy helyesebben: pozitivista.

Klasszicizmus és romanticizmus minden emberben, minden társadalomban, minden korban van. Csak erőviszonyuk különböző. A romanticizmus a történelmi életben változást, átmenetet, a klasszicizmus megállapodást, kialakult kultúr-fázist jelent. A romanticizmus az előző korra dekadenciát, a követőre reneszánszot jelent. A klasszikus kor első része egészséges, derült fejlődés, második része meddőség, utánzás, konvenció, tirannia. Mikor a klasszikus kor kiéli szellemi erőinek summáját, az egyén mélyéből feltörnek a nem szociálizált ős ösztönök, s mint destruktív erők szétbontják a lehetetlenné lett társadalmat. Bűnök, beteges rajongások, nagyszerű őrültségek ezek, melyek pusztulást hoznak volt értékekre, és új értékeket adnak a jövőnek. Szertelen egyének anarchikus kavarodásában folyik az új ideák erőküzdelme az uralomért. Minden egyén egy külön morál, külön idea, külön életszisztéma akar lenni. És ebben a dulakodásban azok az ideák győznek, melyekben akkor a társadalom életösztöne a lehető legélhetőbb ideákat érzi meg. Ezek adnak törvényeket egy új klasszikus kornak. Így megvan minden nagy történelmi áramlatnak a maga romantikus és klasszikus korszaka. A Krisztus kereszténysége anarchikus és romantikus. Az egyén lírikus herézise^* a dogmákká, szabályokká kövült zsidó vallás ellen. Romantikus ez a jelenség, mikor Krisztus énjének túltengő érzésében mondja a dogmát és tradíciók templomának: lerontom ezt a templomot, és harmadnapra újból építem. Romantikus, mikor a vallásos és morális életben a kezdeményezést az egyénnek adja, az értéket az egyén szubjektív lelki állapotában látja. Mikor a vallást két lírai tényezőben, az univerzális irgalomban és szeretetben látja. Mikor a törvény felébe emeli a megértést, az ítélet fölé a megbocsátást. Romantikus, mikor a zsidók törvényistenéből egy lírai, szerető Istent alkot, ki gyűlöli a külsőséges szabályokat. A klasszikus etikett minden szabályát megveti Isten és ember között, s az érintkezést tetszés szerinti intim jelenetté teszi. Romantikus az első kereszténység abban is, hogy úgy a zsidó, mint a római nép kebelében idegen ideák hatását, kozmopolita emberszeretetet és a legszélesebb demokráciát jelentette a klasszikus korok szorosan nemzeti, arisztokratikus világával szemben. Ez a kereszténység dekadenciát, destrukciót jelentett a római társadalomnak és reneszánszot a középkornak. A középkor utilizálta^* Krisztus akkor lehetséges ideáit, és megcsinálta a kereszténység klasszicizmusát. A két kereszténység között legalábbis olyan különbség van, mint a 19. század romantikus irodalma és a 17. század francia klasszikus irodalma közt.

Azért hoztam éppen ezt a példát, mert feltűnő hasonlóságot látok az első kereszténység és a tulajdonképpeni történelmi romanticizmus között. (18. sz. vége, 19.) Mindkettő egy nagy monarchikus-egyházi kultúrvilág halálát jelentette. Mindkettő azzal kezdi, hogy undorodással, gyűlölettel hirdet végromlást a civilizációnak, melyben az egyén, a természet tagadását látja. Mindkettő prófétái a primitívet, a természetet, a magányt keresik, s nagy lírai kiömlésekben szórják átkaikat az emberekre, kik nem akarnak énjük szerint átalakulni. Romlatlan rokont, énjük igazolását keresik a természetben. Hipertrofikus^* irgalommal áradnak emberek és dolgok iránt, s ebben az irgalomban látják az emberélet minden problémáinak megoldását. A belső, intuitív életet hiszik a valódi életnek. A „szívet”, az „érzést”, a nem logikai törvények szerint történő embert fölébe helyezik az észnek és a törvénynek.

II.

Nem tudom, van-e munka, mely azt az elváltozást tanulmányozná, mit a szabadakarat hitének kiveszése okozott az irodalomban. Pedig a hatás mély, általános, és erősen befolyásolta a műfajok fejlődését. Az etikai determináció gondolata egyszerre több forrásból kezd terjedni, s a 18. század végén már a levegőben van. A természettudományok fejlődése (Lamarck, Goethe, Kant^* etc.) csak segíti a gondolkodást, hogy az embert is belelássa az egyetemes meghatározottságba. Első pillanatra sajátságos lehet, de úgy van: a determináció elve, mely az egyént az univerzális muszáj egy láncszemének mondja, inkább kedvez a romantikus egyénülésnek, mint a szabadakarat, mely az egyént függetleníti. Mert a szabadakarattal járó felelősség magával hozza, hogy normát, rajtam kívül álló szabályt keressek akaratom használatára. A világ legklasszikusabb tragédiája – a 17. századi francia tragédia – teljesen a szabadakaratra van építve.

A romantikus magát, akaratát a ráható erők rezultánsának^* tartja. Úgy érzi, hogy a mindenben kialakuló élet akar benne. Eldobott kövek vagyunk, melyeknek esési törvényeit az egész kozmosz nehézkedési viszonyai határozzák meg. Muszáj-tetteinkért éppoly kevéssé vagyunk felelősek, mint a virág színéért, a kavics súlyáért. Mikor szenvedélyei hajtják, testében egy legyőzhetetlen fátum, egy tragikus eleveelrendelés törvényét érzi. Az élet-determinációnak ez az érzése közelítette vissza a modern drámát a görög tragédiához. Görög és modern dráma nem keresi a társadalmi tényezőt: a lelkiismeretet a hősben, mely birokra kelne az egyénnel. Mindkettőben megszakítatlan, zavartalan a tragikus pálya: a hős mint egy rettenetes gépezet rohanja meg útját a destrukcióba. A hősnek ez a belső ellenerő nélküli fatális gépiessége az, ami Kreónt vagy Antigonét közel hozza – hogy általánosan ismert példát mondjak – egy olyan modern hőshöz, mint a Les affaires sont les affaires^* Isidore-ja. És ez az, mi szemünkben a tragédiát sorsszerűbbé, a tragikumot teljessé teszi. A túlsok életű hős mámorosan fejti ki exuberanciáját^*, s azt hiszi, hogy tombol az életben, hogy akar és hódít. Mi pedig látjuk, hogy gép, mit a Halál járat. A legnagyobb életben benne látjuk a pusztulás technikáját.

A determináció érzése egyik pszichológiai alapja a romantikus egyéni gőgnek, mely a különböző romantikus típust (homme supérieur^*, homme fatal^*, démon^*, artiste)^* adja. A klasszikus a felelősség gondjával, a lelkiismeret töprengésével igyekezik hozzányírogatni magát a becsületes emberek tömegéhez. A romantikus úgy látja, hogy élete az élet nagy folyamából szakadt ki, s folyása irányát, árja erejét a minden élet szabja meg. Magát a mindenség sajátos, nagyszerű megnyilatkozásának tartja. Büszke mámorral nézi, ha élete minél különösebb, szabályokba nem foglalható jelenségekben viharzik tova. Megbotránkozás, plebs-gyűlölet, berzenkedő közmorál csak növesztik egyedülvalósága, sajátos énje érzetét.

Fátumszerű jelenségnek tartja önmagát, „üstökös”-nek, melyet a mindenség erői időtlen idő óta arra predesztináltak, hogy félelmet, lelkesedést, gyűlöletet: egyént élesszen az emberekben.

A romantikus eleveelrendelés érzése egyik alaphangja Ady költészetének. Anyja mintegy Mária-szerű elhivatással lett anyja:

Ez „átok” nemcsak egyéni. Egész keleti faja átka, tragédiája talál benne legteljesebb kifejezésre. Ezért látja meg őt előre Csokonai (Illés szekere)^*, ezért találkozik Vajdával (Új versek). A senkifia magyarfaj tragikus kettőssége sír ki belőle: vérében a keleti nap fátuma, mely szerint az álom az akció, s a tett csak mint indulat lehetséges, és az irigy csodálkozó szeretet a nyugati nap, a nyugati művészet iránt. Szinte hihetetlen, hogy a patentírozott magyarok^*, kik hitvány régi irodalmunk cafatjaiban balházzák a nemzeti szellemet, nem látják meg Adynak ezt a tragikus, fatális magyarságát. Legszidottabb verseiben (A Hortobágy poétája, Most jöttem a Gangesz partjáról^*, A Gare de l'Esten, Párizs az én Bakonyom stb.) beszél ki leginkább ez az ősmagyar fátum. A romantikusoknál oly gyakori felkentség érzetével faja prófétájának, királyának tudja magát. Ki azért jött, hogy a küszöbön élő magyarnak – hol kelet többé lehetetlen – besugározza vérébe a nyugati napot:

A végítélet fullajtárjai szeretik Adyval szemben „a füstös kávéházat”, „a beteg szerelmet”, „a szétroncsolt idegeket”, a „dekadenciát” emlegetni. Pedig ami Adynál legelőször megkapja az embert: romantikus visszaélése egy primitívebb, több érzékű, nagyobb életű embertípusnak. A klasszikus csakis a maga korának az embere. Más korokban csak a mindig aktuálist látja meg. A romantikus intuitív közösségben tud lenni faja volt pszichéjével. Ahogy Ady az Én nem vagyok magyar? című versében jellemzi magát, s amilyennek minden versében látszik: tomboló testű, büszke, szertelen, dacos, mát fitymáló. És hogy nem analizálom itt mint magyart, oka: mert a „kacagányos ősök”, a „puszta fia”, a „turul” s a nemzeti analizáló esztétika egész ringlispílje túlságosan diszkreditáltatott. Egészen bizonyos: nemsokára mindenkinek rányílik a szeme, hogy Ady a legmélyebben fajember minden magyar költők között. Hatalmas szerve az európai adaptációnak, mint annyi, mások előtte. Időrendben utolsója annak a hosszú sor magyar prófétának, kik nyugati hivatással születtek.

De nemcsak a faj „ősrontásának”, „vad átkának” ad szavakat. Mint az első keresztény írók, mint a romantikus Hugo eggyé testesül az egész emberiséggel. Az egész ember-végzet, tragikus minden fájdalmak nagyszerű kifejezésének érzi magát. Ő a jaj, mit a megvert emberiség felkiált az inhumánus, nem emberi Istenhez:

Énjének predesztinált érzéséből folyik romantikus morálja. Ha az egyén fatális erők sajátos megnyilvánulása: az univerzum életszüksége, hogy ezek az erők szabadon, korlát nélkül fejlődjenek ki. Mert a romantikus morálban egy nagy bűn van: az élet megnyirbálása, megszorítása. A tett megokolása, fölmentése benne van az ösztön, a szenvedély hajtóerejében. A „bocsássatok meg, mert igen szeretett”^* romantikus Krisztusának morálja ez. Az élet önmagát igazolja. Ezért kell szabadon hagyni énünket, korlát nélkül élni magunkat. Ady lelke is „csikói tűzben ficánkol^*, mint a Petőfié” (Levél Arany Jánoshoz – Kipányvázták a lelkemet). Éppúgy a korlátlan természet korlátot nem tűrő fia. Nála is „öl a szabály”, mint minden romantikusnál. És nagy életét, teremtő képességét bénítják a korlátok:

III.

Élni, élni teljesen, korlátlanul, folyton érzett élettel: ez a romantikus ideg-szükség. Élni az életet a lehetetlenen is túl. Ez a romantikus gyötrődés. Mintha ismeretlen, sokféle testéletünk még nem szegényült volna oda, mit a mai civilizált életmód megkíván. Mintha a nagy dulakodásokat, nagy kóborlásokat élt ősök nosztalgiája ébredne fel bennünk mohóbb életre. A kereszténnyé lett pogányok végtelenre vágyó lélekké korbácsolták testöket. A vallást vesztett romantikus toxikus^* szerekben, nőben, élet-evő bizarr szenzációkban keresi a végtelent. Összetett csodálatos betegség ez a romantikus betegség. Sokszor nem lehet tudni, hogy életunalom vagy az élet túlságos szomja. A világon minden korlát. Mert jóllakást, kielégülést, megszokást, fáradságot ad minden. Egyetlenegy végtelen perspektíva nyílik a dolgok mögött: az ismeretlen, a halál. Ez a halál-mámor a romantikus költészet egyik legjellemzőbb vonása. Ez a halál a toxikum, mit természetben, szépben, nőben, szenvedélyeiben keres. Mert ez a halál magába rokonít szépet, szerelmet, mindent. Ott van minden szenzáció mélyén, minden erősebb élethullám magával hozza áhított frisseségét. Úgy látszik, mintha az élet a maga sokféleségével csak énekre korlátolt, tökéletlen megjelenése, előrevetett árnyéka volna a végtelenné levésnek, a Halálnak. Inni a halált az életen át: ez a romantikusok élet-mohósága.

Az élet és halál ezt az azonosságát^* a legnagyobb életben, a legnagyobb destrukcióban: a szerelemben, a nőben érzi. Innen szerelmének kettős jellege.

Ez a halál, mely minden percben kilüktet a dolgokból, adja meg a romantikus világlátás sötét, rettenetes, kísérteties jellegét. A romok, az éjszaka, a temető, az álmok alkalmak, mikor a pusztulás, az ismeretlen belénk borzongatja a halálélet misztériumát. Ez a kísérteties rettenet – az első romantikusok naiv dekorációja nélkül – állandó jellege Ady költészetének. És mikor a kifejezés formája szimbólum, a sejtelmesnek még mélyebb perspektívája van. (A vár fehér asszonya, Léda szíve^*, Búgnak a tárnák, Harc a disznófejű nagyúrral, Temetés a tengeren, Az a kisfiú jár el hozzám, Közel a temetőhöz, Az őszi lárma, Az én koporsó-paripám, A befalazott diák, A halál-órák, Lédával a bálban, Bihar vezér földjén, Fekete Hold éjszakáján etc.)

IV.

Az „általános műveltségűek” (horreur!)^* zagyva összevetéseiben Baudelaire és Ady gyakran egymás mellé párosíttatnak. És már látom a jövő doktori értekezését: Baudelaire és Ady. Utóvégre nem lehetetlen, hogy Ady pályája elején egy-két verset Baudelaire-hangulat alatt írt. De nincs ellentétesebb valami, minta Fleurs du mal^* és Ady költészete, és még helyesebben: Baudelaire és Ady egyénisége között. Baudelaire egyik fő sajátsága bizonyos mesterkéltség, valami keresett démonkodás^*. (Ez nem akarja kisebbíteni.) Adynál – tudom, hogy ellenkezőjét is mondták – épp az a spontánság ragad meg, mellyel élete költészetbe szökik (ez nem zárja ki a művészi tudatosságot). Ebben a tekintetben csakis Petőfit tudom hozzá hasonlítani a magyar irodalomban. Azonkívül: Ady éppoly energiaforrást jelent a fiatal magyar generációnak, mint Nietzsche^* a németnek. Titánikus vergődései, tragikus víziói, nagy életmohósága hatalmas életet, egyetemes életszeretetet szuggerálnak. Ezzel a szuggesztív erővel állandó tényezője marad a léleknek. Érzékeink meggazdagodnak: több hangulattal, több ritmussal éljük a világot. A padra tett kezűek szomorú Regnum Marianumjában^* ő az élet szava: merjetek magatok lenni, egész életet élni. Elő kell csalogatni minden életet az emberekből, hogy semmi érték el ne vesszen. Egynehány – nagyon kevés versét kivéve – legyenek Ady versei minden fiatal kezében. Ő jelenleg az új generáció leghatalmasabb nevelője egy magyarabb magyarság, egészségesebb morál, életebb élet felé.

A romantikus Ady

I.

II.

III.

IV.