A forradalmas Ady

Fejünkre lassan-lassan nőnek
A beteljesedett végzetek
Tegnapján és mostanján az Időnek.
Mindenki mindenkiért beteg,
Beteg századokért lakolva.

I.

Ha Ady forradalmiságát tisztán politikai és szociális értelmére szűkítjük, a hivatalos filológia ős receptje teljesen elégséges a téma megoldására. Elolvassuk – kötetei időrendjét megtartva – ilyen tárgyú verseit, amelyeket nála könnyebbség kedvéért külön csoportokban találunk, kicédulázzuk forradalmi mondásait, s aztán a most olyan jutányos és célszerű forradalmi lelkesedéssel leöntve, kész a tanulmány, melyben Ady egyenes utóda lesz Petőfinek. De ebben az esetben nem adunk annál a semminél többet, amit az Arany János és a nő, Vörösmarty és a háború féle szelídségek adnak. És nem lépünk bennebb Ady megismerésében sem, nemcsak az ilyenszerű dolgozatok sajátos haszontalansága miatt, hanem azért is, mert ha Ady politikai-szociális verseit, vagy legalábbis azok nagy részét elvesszük költészetéből, Ady azért nem lesz kisebb költő, s ha csak a művészi értéket nézzük: Adyból azért semmit sem vettünk el. Mert kétségtelen, hogy kimondottan politikai-szociális versei közt van a legtöbb gyönge vers, s hogy ezek jó része legkevésbé Ady-vers.

Nem lehet így parcellázni egy költőt, s külön-külön mérni fel az elkülönített részeket. Végére mehetetlenül mélyen, folytonos levésükben egymásra hatva: millió futó folyamat eredője az ember. Minden egyes folyamatát csak az összes folyamat egymásba kúszált erdejében lehet vizsgálni, mert mindenik folyamat csak ebben az élő szintézisben az, ami, ezáltal van és benne magyarázódik meg. Ady mindenekelőtt művészi, irodalmi forradalmat jelentett. De az irodalomban tartalmi, formai és morális forradalom is volt, mint ahogy forradalmi volt politikai és szociális téren. És minden forradalmisága egy és ugyanaz: tragikus meghatározottsága, az az orgánikus elítéltség vagy fölkentség, ahogy átfájt rajta az élet. Benne, az élő szintézisben kell keresnünk minden forradalmiságát, egyetlen forradalmiságát.

De mikor ezt tenni fogom, nem tudok azoknak a gondolkodásába belenyomorodni, akik háborús versről és háborús költőről, proletár versről és proletár költőről beszélnek, mint ahogy a természetrajzban beszélnek a félszegúszók zsigereinek vagy a kutyaféle majmok hangszervének speciálistáiról. A költő egyik gyökérkülönbsége a tudóstól, hogy sohasem lehet szakköltő, míg annak szaktudósnak kell lennie. A költő, az igazi költő egy óriás szintézis: minden humánum minden felhangolt húrja. És mikor az élet a maga vad lázadásait vagy feledtető harmóniáit veri ki ezen a csodálatos hangszeren: nincs proletár és kapitalista, gróf és paraszt, forradalmi és konzervatív. A millió fájdalommal, vággyal és örömmel egységes egyetlen emberiség van, mely benne találja meg egyetlen vigasztalását; hogy tragikus múlásai múlhatatlan dallamokat találnak a mozdulatlan időben.

II.

Romanticizmusa és faji meghatározottsága, ez a két alapformáltsága az, ami el fog vezetni minden forradalmisága megértéséhez. És ha itt megint szembe fogunk kerülni az agg ellenséggel, az egyetlen infámissal:* a szabadversenydemokráciával, nem vethetik ellenem azt a vádat, hogy egy rögzött gondolat szuggerált ismétlője vagyok. A véletlenes, céltalan, tovafutó kis őrültségek, melyek összeteszik a világot, mégis egyetlenegy világosan érthető mondatba, egyetlen roppant szisztémává élődnek össze, ahol könyörtelen okok mindig ugyanazt az okozatot mondják. Mert nem lehet eleget mondani: százötven év óta egyetlenegy betegség van, egyetlen fertelmes vitus-tánc: a szabadverseny-demokrácia. És minden más betegség politikai, gazdasági, társadalmi, művészi vagy morális téren: lázas riadásai ennek az egyetlen nyavalyának.

Ady a Rousseau-k, Byronok, Puskinok, Petőfik nagy romantikus sorozatához tartozik. Az újkor lázas, nagy hontalanjai ezek, kikből kibeszél az átmeneti kor agóniás gyötrelme. Mert letagadhatatlanul: százötven év óta egy anarchikus átmenetben vergődik az egyensúlyt kereső világ. Az egyházi monarchikus egység széttört mozaikjai ránganak egy új egység után, mely csakis egy egységes, senkit ki nem tagadó, legszélesebb harmóniát jelentő kommunizmus lesz. A francia forradalom nem egy kialakult új világ kezdetét jelenti. A francia forradalom beoltja a nagy betegség, a szabadverseny-demokrácia vírusát az emberiségbe, s mi most annál a történelmi pontnál állunk, mikor ez a perverz, gyilkos frenézis* önmagát emészti meg, s a láztól gyötört, elvágódott emberiség kétségbeesett vágyakozásban kiált az új egység után.

De ezekre a nagy romantikus titánokra szükség volt; ezekben hull szét a lehetetlenné lett világ. Éppen mert élő, sajgó szintézisei mindennek: bennük van az egész múlt s a jövő minden vágyakozása, az egész közösség s énjük sajgó érzése. Múlt és jelen, közösség és individuum folytonos csataterei lesznek, s éppen mert halálos ellentétek adják össze egységüket, örök elégületlenséget, örök lázadást jelentenek. Az újkor felszabadult egyénének gőgös függetlenségével párosul bennük egy predesztináltnak érzett felkentség s korlátlan uralkodás vágya, és mindig a megtagadott korona dühe löki őket a forradalmi tömegek zászlójává. Az egyházi monarchikus világrendben vallás, politikai és társadalmi világrend élesen kijelölte a zseni helyét, s jól kihasznált, de jól is ápolt dekoratív eleme volt e világrendnek. A demokrácia minden erő, minden vágy és akarat szabad versenyét jelentette. És természetes, hogy mihelyt a verseny szabad lett, az emberek kihasználták a bennük levő minden adottságot, hogy előbbre marják magukat. Az igazi erők, igazi képességek mellett minden förtelem, minden bűn és gyengeség építő eleme, üzleti koefficiense* lett az életnek. A zseni a kor felszabadult individualizmusával önmagát érzi a vallási, morális és társadalmi igazság kritériumának: ő a kinyilatkoztatás, Isten, természet és emberiség benne mondják ki, önmaró lázak és gyötrelmek közepette, az emberi eligazodás nagy szavait. Prófétának, vátesznek érzi magát, s felkentségének, fejedelemségének gőgje korlátlanabb s kielégítetlenségében minden percben sajgóbb, mint a régi feudális titánok martalóc úrsága. És mert ezzel az elhivatott fejedelemséggel nem állhat be a kis piszkos törtetők közé rokontalannak, kitagadottnak érzi magát. Lépten-nyomon kis közepesek lépnek elébe, s az újkor nagy felszabadító ideáin egy hitvány, közepesen okos és sunyin gonosz burzsoázia zsírosodik fel – az emberiség legaljasabb eltorzulása – legfőbb hatalommá, amely számára ő csak a gomblyukba kitűzött virág, vagy a kirakat kihasznált lehetősége lehet. Az egyházi-monarchikus rend zsenije urában, a királyban vagy a feudális úrban, bármily hitványok is voltak azok, évszázadoktól és roppant tömegektől termelt végzetes és örökölt szimbólumot láthatott, az újkor zsenije tegnapi zsebmetszők, feltollasodott pénzpecérek szalonjainak lett a nagy száműzöttje. De nem közelíthetett vissza az elmúlt kor megmaradt arisztokráciájához sem, mert rendesen születése is, vagy mint Byronnál, egyetlen fejedelemséget követelő zseni-gőgje lehetetlenné tette azok társaságát. Múlttól és mától tragikusan meghatározva és kizárva ebből a múltból és mából, minden sértett gőgje, rokontalansága, minden sajgó vágya: a vérében és idegeiben átvonagló folyamatok minden titkos egymásra hatása odaűzte, hogy a jövőért égő, új, szélesebb lélegzetért lázadó tömegek gigászi Spartacusa legyen. Így – majdnem tudatlanul – minden ereje és gyengesége által lesz elébe harsanó kürtje az egymásra jövő időknek. Az egyházi monarchikus világrend építő, alkotó elemévé tette a zsenit, és azzá fogja békíteni a kommunista világrend is. A szabadverseny-demokrácia lehetetlenségét éppen a zseni örök lázadása, hontalansága mutatja és megsemmisítésében a zseni a legfőbb erő.

A felkentségnek, a végzettől elhivatott énnek ez a minden percben sajgó érzése állandó forradalmi elem lesz minden téren. Az egyházi és monarchikus világrend zsenije morálban és művészi alkotásban híven követte a normát, a szabályt, és úgy tudott újat és remeket alkotni. A romantikus egyén olyan elrévüléssel toppan önmaga elé, mint egy csodálatos őserdő elé. A világért sem nyirbálná divatos parkká, hisz a természet és az Isten akaratát éppen ebben a kikutathatatlan, vad kúszáltságban, a buja vegetáció meglepően eltérő csodáiban látja. Hiszen az ő, az az élet új akarata benne, ami csak benne lett életté, ami új és soha nem látott. Ez újítja meg tartalomban, formában, nyelvben a művészetet a megújulás legvégső határáig.

III.

Ady romantikus, s csak azért nem mondom, hogy Európa utolsó nagy romantikusa, mert még fiatalnak tartom az emberiséget és ígérettel gazdagnak a jövőt. A fennebb röviden összegezett vonások űző erői egyéniségének s kialakítói művészetének. De itt egy dolgot különösen kell hangsúlyoznom, s ez az a különbség, mely az Ady és a Baudelaire-Verlaine-féle összevetéseket kellő értékre szállítja le, s egyszersmind forradalmiságának teljes meglátására okvetlenül szükséges.

Rousseau, Byron és Petőfi, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud egyenlően tényezői annak a nagy individualizáló folyamatnak, mely a tizennyolcadik század végétől napjainkig a széttördelt egyházi-monarchikus világrend tört világát elvitte vagy a szélső anarchiáig, vagy egy kommunisztikus világrend építő vágyáig. Mindnyájan erősen individuumok s individuálizmusukkal forradalmiak. De itt szükséges kétféle egyént megkülönböztetni, mely a zseninek két egészen különböző jelentőségű és megnyilatkozású sorozatát adja. Az elsők – a Rousseau-k, a Byronok, a Petőfik – kollektív individuumok: roppant kinövései óriási közösségeknek. Mintha vérük és idegeik átfutnák az egész közösséget, közös táplálkozásban ennék örömmé és fájdalommá az egész világot: életüket az egész közösség teszi ki, s a közösség legmélyebb éleményei lesznek bennük szavakká. Erős énségük csak mintegy kirobbanó és átszuggeráló ereje annak a minden húsba belevert mondanivalónak, amit a kor éppen rajtuk át kiáltat be minden fülbe. Lelkiismeretei az őket termő közösségnek, s bennük lesz tudattá az egész közösség vágya, szorongása, agóniája. Ezek a nagy egyének – egyéni életük esetleges minden furcsasága s egyéni gőgjük minden akart különbsége dacára – előkészítői az eljövendő szociális kor pszichéjének, ezek a kollektív romantikusok. Baudelaire-ben és Verlaine-ben már megtörése van ennek az újra egybeölelő, szociálizáló folyamatnak. Ők bemennek a testdzsungel érintetlen vad csalitjaiba; a teljesen eltérőt, az abszolút egyénit, a pszichofizikai különöst keresik, kitágítva a költészetet az organikus élet legmélyebb titkaiig. De ők még nem tiszta képletek ezen a téren, ők még csak a kezdet. Kortársaik és követőik azonban, Rimbaud, Mallarmé s a szimbolisták egy része, tovább mennek a felvert úton. A szenzuális és szexuális élet legtitkosabb meglepetéseit, az egyéni orgánizmus titkos változásait a világ változó lehelletei alatt: ezt érzik beteges, hisztérikus érzékenységgel, s ennek az abszolút egyéninek a kifejezésére keresik az egyetlenül adekvát külön formát s a híven megmondó bizarr új szavakat. Ezek az anarchikus romantikusok, s művészetük az irodalom legvégső anarchikus forradalmát jelenti. Természetes hogy ez az irány a téma, forma és nyelv megkötöttségénél fogva végre is érthetetlen bizarrságokra, kidadogott szótagok őrült vitustáncára vezet, és így semmisíti meg önmagát. De tárggyal, formákkal, szavakkal, új borzongásokkal gazdagítja az irodalmat s ad új anyagot a kollektív individuumok új építéséhez.

Miért nem tévedhetett Ady olyan erotikába, mint a Chansons pour elle* röfögő csalogánya? Miért nem lett költészete egy olyan hermetikus, talány-költészet, minta Mallarméé? Miért lett költészete minden sajátos egyéniségével, újságával sőt éppen ezek által egész fájdalmas kora szimbólumává? Azért, mert Ady kollektív individuum mindent a legcsodálatosabban önmagába tömörítő egyén, amilyen csak valaha élt. És bár szervezetében egy predesztinált ítélet volt, melyek dekadens finomságok és beteg különségek talajává tették ezt a végzetesen hulló embert; mégis egy nagy feltörő erő és ez az öngyilkolásig beteg ember mégis egy óriási egészség volt. Így költészete mégsem egy bomlott idegélet senyvedő, magános szimfóniája, egy meghasadt tudat bizarrságai, hanem egy kor ítéletharsonája s elzokogása egy egész fajnak.

Pedig ebben a sokféle mély életben, melyben megvolt az első nagy romantikusok riasztóan heroikus egyénisége, gőgös felkentsége elrendeltetésének hite s kihívó magánossága, megvolt a dekadens romantikus árnyalatokban élő finom idegzete, érzékeken túlrontó túlérzékenysége, s ez is igen fontos elem lesz forradalmi költészetében.

IV.

Heroikusan romantikus, dekadensül romantikus és fajilag – s ez forradalmiságának legtragikusabb összetevője – végzetesen meghatározott. Berzsenyiben, Csokonaiban, Katonában, Vörösmartyban magyarság és művészet gyötrelmes küzdelem volt. Aranyban már kiegyenlítődés történt, Arany művészete a magyarság megtalált, természetes nyelve. De olyan végzetes tragédia a magyarság egyben sem volt, mint Adyban.

Mint Saul elé a győzedelmes Krisztus, mint Szent Ágostonba a bevillámló evangélium, úgy üt beléje a tragikus kinyilatkoztatás, hogy gyermekül balek, heje-hujás, büszke, nembánom faja a halál előtt áll. S ha ő fajától külön psziché, fajától egészséges organizmus volna, mint új Petőfi ostorozhatná, lökhetné faját az élet felé. De mindaz a bűn vagy emberi kiválóság, mindaz a végzetes meghatározottság, mely faját halálra ítéli az új, piszkos demokráciában, legvégzetesebb erővel éppen benne van meg. Ő önmagában érzi a legyőzhetetlen gravitációt, a súlyos lehetetlent, önmagában hallja faja könyörtelen elítélését. Ő, aki látja a holnapot s a megváltás útját, és tudja az elsíró és felriasztó szavakat: nem lehet életével feloldó, megváltó szimbólum úgy él, úgy muszáj élnie, ahogy a magyarság meghal. Mindennapos vereségeiben, a szomorú torokon, a másnapos szörnyű feljózanodásban, a szétoldó akaratlanságban, az úri tétlenségben, élete minden vereségében, minden magára undorodásában egész faja új és új bukását kell látnia. Mintegy önmagában érzi faját rohanni az elkerülhetetlen felé.

Mert ez a mély és csodálatosan összetett lélek valóságos kísértetjárása volt faja hazajáró lelkének. Petúr és Csokonai, Bánffy Dénes* és Apáczai Csere János, Wesselényi, Bolyai, Kőrösi Csoma, Kárpáthy János* néha majdnem Józsa Gyuri*, makacs ellenzéki kurtanemes, gőgös vérbíró magyar úr kultúrára szomjas, finom rezdületekre remegő, álmodó lélek s vad tivornyában hejehujázó szolgabíró; minden elítéltség, minden bűn és minden méltóság megvolt ebben az emberben. Dózsa György korában véres gőggel égette volna Dózsa Györgyöt, de a hatvani országgyűlésen* telt szájjal szónokolt volna Werbőczy mellett a rabló arisztokrácia ellen. Ő a magyar középnemes, kit kilencszáz év ellenzéki függetlenségre és szeszélyes zsarnokságra determinált. Elégületlen és morcos a királyi hatalommal szemben, fájdalomból, hogy nem lehet dédelgetett gyermek, irigy daccal a jöttment arisztokrácia ellen, melyet tegnapinak és nem magyarnak érez az ő időtlen magyarságával szemben, összeférhetetlenül makacs az egyenlőivel, zsarnokilag jó és zsarnokilag rossz a jobbágyaival. Ez a Petúr magyar, ez volt Ady, ez az ősi feloldhatatlan lélek, mely pózaiban, dacaiban, verseiben annyiszor kikurjantja magát. A hosszú tivornyák és végtelen tétlen elnyúlások, a kegyes zsoltárok és dacos pogánykodások magyarja. És hogy mégis nem egy Ugron Gábor* vagy jobbfajta Garay* lett, hogy a Dózsa égetésétől, melyre előreformált test-lelke határozta, elérkezett a Dózsa György legteljesebb szimbólumáig, a legszélesebb emberi forradalomig, azt éppen művészi sajátossága magyarázza meg, s politikai-szociális forradalmiságát csak művészete forradalmiságán keresztül érthetjük meg.

V.

Az a nagy irodalom reneszánsz, mely Csokonaitól, Berzsenyitől Petőfiig, Aranyig gazdagította a magyar életet, megadta minden témáját, eljátszotta minden hangját, kimondta minden szavait. Ismétlés lett az irodalom, ami minden irodalom egyetlen nagy veresége: megírt témák, kipróbált érzések, bevált fogások ismétlése. Az a pár kísérlet, mely némi megújhodást akart, igen vézna és magános volt, s belefulladt az egyformák kórusába. A piszkos demokrácia mind növekedőbb árral öntötte el a magyar életet, s az ország sorsát intéző hazárdjátékosok a legkülönbözőbb hazugságokban egyeztek ki az újkor falánk törtetőivel, s feudális és demokrata zsiványok bölcs megegyezésén bitangult az ország. A nyomorult ország, melyet – hogy önkényt fordítsa ki zsebeit – egy hazug, maszlagos ideológiával bódítgattak. Ebben a korban teremnek az ifjú Ady versei, Kossuthos, Petőfis, Reviczkys* utánamondások, mint ahogy a gyermek Petőfi Bajza-versekben* próbálta első lépéseit. Természetes, hogy ez a hatalmas, életre mohón feszengő élet nem fejezhette ki önmagát ezekben a versekben. A heroikus, romantikus, aki fizikailag is: roppant mellével, hegyet tartó vállaival, végzetes fejével az ős mitológiák valamelyik lázadó kovácsára emlékeztetett, hatalmas víziók, új harsogások dermedt kínjaiban vonaglott. A túlérzékeny, millió finom húrú dekadensül meghatározott költő; csodálatos halk elsuhanásokban, lehellet hangulatokban hallotta magában az élet és a halál muzsikáját. Ez az ellentét: az erőnek dacos, lázadó rapszódiája s a leghalkabb rezgések finom kizengése jellemzője csaknem az összes nagy magyar írónak: Vörösmartynak, Petőfinek, Berzsenyinek, és mély gyökere van a faj sajátos kettős meghatározottságában. Ady maga írja egyik diákversében, hogy rengeteg kincset érez magában, mely elveszi nyugalmát. S ha Kossuthot s a kor divatos ódáit harsogja, érzi hogy nem zúgta ki erejét, hogy nem ő nyújtózkodott ki, hogy ez neki nem kielégülés, nem megnyilatkozás. És ha a hervadás és szerelem, a beteg ideg és a halál Reviczkys* vagy Makais* strófáit zengi, érzi, hogy nem az a finom, végtelen sok húrú hárfa szólal meg, mely mélyédes mélyen rezdül az élet legtitkosabb ujjai alatt. Ezek a szavak nem az ő mondanivalóját adják, húsának, vérének, idegeinek drámai történését, ezek a dallamok nem szabadítják fel az ő élete ritmusát. Vak szavak, néma dallamok ezek, melyeken belül a befalazott diák, a roppant erőkkel fülledt titán, a titkos borzongások finom trubadúrja gyötrelmesen vonaglik. Mint a túlbő vér, a benne felgyűlt művészi feszültség, fajának, korának, test-lelkének minden új mondanivalója, lázas beteggé teszi s koravénnek, neuraszténiásnak, elhibázott embernek panaszolja magát. Ez az a szent nyugtalanság, csüggedő döbbenet és mély melankólia, amit az emberiség nagy elhivatottjai éreznek első lépéseik tántorgásakor, ez az érzés, melyben a forradalom születik. S ha néha mégis kiszakad belőle egy dallam, melybe sikerül belelopnia a benne átsuhanó szépet, ha kiharsog belőle egy-egy szó, mely megmondja az új világot vágyó titán fájdalmát: Magyarországon, ahol mindenki féltékenyen őrzi, a beidegzett mechanizmus kegyetlenségével, a megszokott élvezetek esztétikai kényelmét, nem talál halló fülekre. Furcsának, akartul bizarrnak, boldognak, dekadensnek, nem magyarnak bélyegzik. És öklét hiába tartja szíve elé, fejedelmi pózaiban hiába mutat megvetést, fáj, fáj halálosan ez a nagy rokontalanság, ez a teljes visszhangtalanság, fáj majdnem a végleges elhallgatás nagy csüggedéséig. Hiszen azok is, akiket szimatjuk feléje kerget, akik megsejtik benne a felkelő napot, azok sem vére szerinti, lelke szerinti testvérei. Meg kell állapítani, hogy ennek a fejedelmien magános zseninek sohasem voltak énje szerinti barátai, nem voltak barátai, csak cimborái. És hogy azok között, akik legjobban kiplakátolták magukat vele, éppen olyan rokontalan, egyetlen énjét éppen olyan fájdalmas sajgással érző külön valaki volt, mint ellenei közt, sőt! Milyen gyilkos gúnnyal, halálos unalommal tudott róluk beszélni, éppen azokról, akik most a legjobban elhelyezett reklámban lóbálják barátságát a világ szeme elé. Tolongó kis zsurnaliszta, kirakatot kereső parvenü milliomos, testvért játszó író mind idegenek és unt teher voltak neki, bár elsodort élete* akartalan szajhaságaiban szép szavakat és kegyes vállveregetéseket osztott ki nekik. Ennek a roppant bennfülledt erőnek, ennek a millió új rezdületre hangolt léleknek megváltó felszabadítás volt Párizs és találkozása a nyugati költészettel.

Nem mert itt és attól tanult, amit tanult, édeskevés és alig fontos, hanem mert a magában elrejtett egész világnak, minden költői megsejtésének igazolását látta a francia költészetben. Ez adja meg az erőt, a bátorságot, a végső lökést neki, hogy betörjön új idők új dalaival. A Gare de l'Esten, a Góg és Magóg fia vagyok én, a Párizs, az én Bakonyom, A Hortobágy poétája, a Ganges partján*, A fekete zongora a leghatalmasabb és legnagyobb jelentőségű forradalmi versei; nekizúdulása annak az erőnek, mely aztán szükségszerűen forradalmat jelentett a politikai-szociális téren is. És természetes, hogy éppen ezekre a versekre volt a legélesebb rikoltás, a legádázabb megbotránkozás.

És forradalmat jelent ő a morál terén is. Az eddigi magyar költészet, mint az egész megmaszlagolt magyar világ, egy hazug ideálizmus frázisaival maszturbálta a lelkeket. A pénz nem boldogít felírású ideológiát s azt a hazug morális szentimentálizmust, melyet a szexuális élet tragikus elrendeléseire borítottak, az ő vér és arany költészete tette lehetetlenné. A Léda versek, az Ima Baál istenhez, a Harc a disznófejű nagyúrral a megmutató igazság mély forradalmának a harsonái. Mert előtte is feltárták a pénzűzés szörnyűségeit s a nemi élet elsodrásait, de még mindig a régi morális ideológiába állítva be. Ő volt nálunk az első, aki megmutatta, hogy a szép, a művészet nem holdkóros múzsákból kicsurgó limonádé, hanem abból a vérből fakad, amit a pénz és a nő kitép a tragikus emberből. És ez nagy forradalom volt és sok hazugság halála.

Forradalmi abban a viszonyban is, amelyben ő, a költő, tárgyával van. A nő, a természet, a köz, a magyarság Petőfinél és Ady összes előzőinél önmagukban lévő külön valóságok, bármily heves érzéssel is kapcsolódjék a költő beléjük. Adynál, a maga egyetlenül csodálatos beölelő egyéniségében mintegy organikus, fizikai és pszichikai részévé lesz a nő, a természet és a magyarság. A magyarság az ő házi migrénje, s igen jellemzők szerelmi költeményei. Az olvasónak sohasem jut eszébe kérdezni, kicsoda az a nő, szőke-e vagy barna, szép vagy csúf, ki a papája, semmi Szendrey Júliás biográfiára nem kíváncsi. Mert a nő tisztán egy benne történő, Adyból levő, tőle meghatározott vonagló eleme ennek a roppant vergődő embernek, s rajta kívül nincs értelme és jelentősége.

Hogy azután milyen mély forradalmat jelent belső (szimbolizmus) és külső formában, új dallamaiban és csodás új szavaiban és mondataiban, azt csakis egy részletes, külön tanulmány mutathatná meg.

VI.

Íme, előttünk van minden eleme annak a mély tragédiának, amely talán leggyötrelmesebbje tragédiás irodalmunknak: ami Ady politikai és szociális forradalmiságát termette. A gőgös heroikus romantikus, aki pénztelenül vergődik az izmos buták Magyarországán, apró szajhaságokban, kis megalkuvásokban, undorító barátságokban kell hogy meghurcolja felkent fejedelemségét. Az új borzongások finom, beteg költője hiába énekel a magyarnak, kinek rabló úr és ijedt pap tapasztja be füleit. A makacs ellenzéki nemest tyúkszemekkel tapossa tele a grófi és bankzsiványok világrendje. És ami fő: ez a világrend megöli az ő művészetét, az ő halhatatlanságát. Amellett csodálatosan benne van egész faja: egyéni életének minden hullása, vérétől és őseitől meghatározott minden bűne egy-egy felvonása egész faja tragédiájának. Csodálatos terhességgel hordja magában egész faját, s mint saját lázát jajgatja ki makacs ismétléssel. És mert önmagában látja az egész faj sorsát, ez határozza meg politikai és szociális látását. Az ő dermedt szépségeit a nyugati kultúra, a nemzetközi levegő szabadította élőkké. Az ember váltotta meg benne a magyart. És mert egyaránt gyűlöli a rabló monarchikus rend gyilkos arisztokráciáját s a köznapokat tipró piszkos demokráciát, azonos gyűlöletében eggyé testesedik a kitagadott milliókkal: az egyetemes haza: a nyomor minden rablott polgárával. És erre determinálja szorongó, kétségbeesett fajisága is. A fejedelmien adó, bután jó és bűnösen akarattalan magyar képtelen a szabad versenyre, képtelen a kapitalizmusra. Dózsa György eléri szimbóluma teljességét: a vörös napot. A vér és idegek mély logikájával ért el Ady ehhez a világnézethez. És itt egy nagy tévedésre kell rámutatnom, mely kommunista barátaimat megakadályozta Ady teljes értékelésében. Ők Ady szociálizmusát csak burzsoá ellenzékiségnek tartják. Ha azt a szociálizmust követelik tőle, amit rabszolga középosztályunk szomorú csőcseléke máról holnapra produkált, éppen oly intranzigensül*, egyszerűsítve és erőszakosan ordítva ma a szociálizmus legolcsóbb frázisait, mint ahogy tegnap Tiszát*, tegnapelőtt Kossuth Ferencet* kukorékolta, akkor Ady nem proletár világnézetű, és egyetlenegy mély eleme sem lesz az. Pedig csak tessék időrendben figyelemmel végigolvasni verseit: Ady eljut tényleg a fennebb jelzett jövő-látás teljességéig. De érthető, hogy mi téveszti meg a nem elég mély szemű olvasót. Ha Ady olyan egészségesen, egyszerűen, majdnem azt mondanám, egyhangúan ismételgetné ezt, mint Petőfi a maga szabadságvágyát, nem tagadnók ki a jövő prófétái közül. De nála – s éppen ez ássa mélyebbre forradalmi jelentőségét – van egyéb is, faja meghatározottságának gyötrelmes hangjai gőgös úrsága, szomorú függése a pénztől. Az ő forradalmisága egy folytonos tragikus küzdelem, melyben az ember a magyarral, a nemes úr a proletárral, az én a tömeggel küzd, melyben folyton magára üt, önmagát vérzi, s melyben mégis, mégis: az emberré szélesedett magyar s a legemberibb, legforradalmasabb szociális jövőt akaró elnyomott győzedelmeskedik. Így lesz Ady a jövő magyarjának tragikus, győzelmes szimbóluma, a felmutatott áldozat, melyben az ősi vértől és lélektől meghatározott magyar átlényegül világot ölelő, világot felszabadító emberré. Ennél mélyebb, több vérrel, ideggel és könnyel megszenvedett forradalmiság nem volt a világirodalomban.

Így jut el ahhoz a versig, amely – mikor gyűlölet volt a törvény és gyilkosság az erény – legcsodálatosabb himnusza az egyetemes emberiségnek:

 

Evoé, Élet, be gyönyörű Ősz jött*,
Talán legszebbik Ősze a világnak,
Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
(Megint virul e búra görbedett):
Evoé, Nap, nincsen baj égen földön.
Evoé, Vágy, a Mind igazolója:
Él az Élet s az Élet nem beteg.
Csuklástól csókon-megistenülésig
Élet, ma hallom csengőn a szavad:
Nem milliónyi ilyen-olyan ember,
De Ember az Isten ígérete
S míg ember él, minden győzve halad
Teljesülésig, mit csak ember élt
S a legkülömbek szent vágy-zászlait
Továbbviszik a legkülömb maradtak
S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt.
Evoé, Élet, be gyönyörű Ősz jött.
 

Ezt a verset 1914. év őszén írta. Van ennél teljesebben, szélesebben emberi emberiség?

VII.

Mélyre temetve; lezuhant eposzok s egy faj megteljesedett tragédiája alatt, beágyazva az élet felé serkedő vérbe, millió otthontalan szív mélyén: Ady forradalma gyűl, mint a holnapi vihar. Tanítása versei nyomán egy tiszta, egyszerű tanná, egy vérrel, hússal érthető rövid katekizmussá egyszerűsödik, mutatója e földön egyetlenül lehetséges életnek. Ma még vad, ős ázsiai törzs elfogultságok s a szemtelen tőke frígiai sipkát csapnak fel, forradalmat kendőznek magukra, halált rikoltva az egyetlen megváltó történelmi akaratra. De üvöltő hazugságok falkáján s a félrevezetők hamis riadásain keresztül: legyen félrevert harang s az életnek szívbe ütő hívása Ady tanítása. Kapitalizmus és szabadverseny halál a versenyre képtelen magyarnak, faji tülekedés halál az erős gyűlöletre és összetartó szeretetre képtelen, oldott akaratú magyarnak. Egyetlen menedék: egy legszélesebb emberiség, mely felszabadítja az elfojtott faj mély értékeit. Minden magyar táguljon egyetemes emberré, s az életmentés egyetlen menekülésével vesse magát a szociálizmusba, hogy előkészítse a minden emberit szabad termésbe védő kommunista világrendet. A magyar jelentse a legszélesebb embert, a legtermékenyebb forradalmat, a legemberibb jövőt. A megváltói passzión át újítsa örök életre magát ez a tragikus faj. Haljon meg az öngyilkos bűnök, szűk korlátok magyarja, hogy halhatatlanná éledjen a világot ölelő, egyetemesen emberi magyar. Legtöbbet merve járjon elül az emberek vetésén. És ha eddig a történelem legnagyobb balekja volt s uszító úri martalócért és hozzábotlott zsiványokért hullott vére és izzadása, most legyen minden akarata mozdító ereje az emberi munka egyetemes összeölelkezésének. Hogy minden kitagadott akarat hozzánk hajoljon, minden lázadó szív felénk dobogjon, minden jövőt vágyó vágy minket keressen. Mi legyünk a szabad levegő, mely felé elfojtott emberek lélegzenek, mi legyünk börtönölt gondolatok megkiáltó szava. Gyilkos és gaz mindenki, ki a tovarohanó múlt fejfáihoz köt magyar lelket. Vesse magát égő kereséssel az életnek, tegyen, akarjon, vigasson, üvöltsön, csinálja a szociálizmusban a legigazibb szociálizmust, a kommunizmusban a legigazibb kommunizmust, és fogja egymás kezét. Legendás bátorsága váljék lelkivé, s rohanjon a legrohanóbbak előtt. És akkor nem lesz kitagadottja az életnek, nem lesz kis zsiványok rángatottja, legtöbbet fog kapni, mert legtöbbet ad. Az élet és a halál nagy pöre zúg a letiport, szerencsétlen faj felett. A magyar még mindig tétováz, és rohan a történelem.




Hátra Kezdőlap Előre