Consummatum est?

Szigethy Gábor előszava

Hazánk nem maradhat jelen helyzetében...

Így kezdi Eötvös József 1846-ban terjedelmes röpiratát, a Reformot. Ha életben kívánunk maradni, hazánk nem maradhat jelen helyzetében, reformokra, változásra szükségünk van, ebben mindenki egyetért. Előre, hátra, balra, jobbra – ebben eltérnek a vélemények. Mindenki reformokat akar, mindenki különbözőképpen akarja. Időről időre, apró lépésekben haladjunk alkotmányos szerkezetünk megbolygatása nélkül? Érintetlenül hagyva az egészet, a részleteket javítsuk, csiszoljuk? Vagy: alapelveinket újítsuk meg, ne toldozzuk-foltozzuk régi, szakadt gúnyánk, vegyünk, csináljunk újat, jobbat?

Védjük meglévő értékeinket – hangoztatja az egyik párt; gyökeres megújulást – így azok, akiknek elege van a meglévő elviselhetetlenből.

Széchenyi Istvánra rásütik a megalázó bélyeget: labanc!

Aki nem ért egyet bölcs kormányunkkal, gyanús: kuruc!

Másfélszáz éve hazánkban a labanc hazaáruló, a kuruc szabadságharcos. Más szemszögből: a labanc országmentő, a kuruc országrontó zsivány A labancok biztonságot, jobb létet akarnak, a kurucok függetlenséget, szabadságot. A labancok a gazdagodásban a szabadság lehetőségét látják, a kurucok a szabadságban látják a gazdagodás lehetőségét.

Hazánk nem maradhat jelen helyzetében...

Eötvös József és barátai – centralistáknak nevezi őket a korabeli s mai szóhasználat – változást akarnak, reformokat, Magyarország igazi és teljes megújulását. Kurucnak labancok, labancnak kurucok. Bécs ellen vagy Bécs mellett? – meggyőződésük: 1846-ban a magyar politika jelenidejű kérdése nem ez.

Minden reformnak első feltétele jelen helyzetünk tökéletes ismeretében fekszik – szögezi le Eötvös József, s társaival együtt azt kutatja: a történelem adott pillanatában, Magyarországon 1846-ban, zászlókra pingált fennkölt célkitűzések, kortesbeszédekben elfüstölgött nagyotakarások, megalázkodó labanc vagy kurjongató kuruc kocsmai honfibú helyett milyen gyakorlati politikai tettekre van szüksége, lehetősége hazánknak, hogy kilábaljunk a kátyúból.

Nem a kormány által jóváhagyott mértékű demokráciát, hanem demokratikus társadalmat, igazi demokráciát biztosító intézményrendszert kívánnak: vármegye helyett szabad községeket. Nem paragrafusokkal körülárkolt sajtószabadságot követelnek, hanem jogot a gondolatok és vélemények szabad kimondására: atyai engedékenység helyett szellemi szabadságot. Nem egyesületek jóindulatú engedélyezését kérik, hanem a szabad egyesülés jogát.

Demokratikus és humanista magyar társadalomról álmodtak a józan magyar centralisták 1846-ban; olyan Magyarországról, ahol nem kiváltságos és szerencsés néhányak jó- vagy rosszakaratától, tehetségétől vagy tehetségtelenségétől függ ország és nemzet sorsa, hanem a dolgos nép okos gyülekezeteiben formálódik jelen és jövő; olyan Magyarországról, ahol mindenkinek joga szabadon szólni és kötelessége gondolkodni; olyan Magyarországról, ahol nem az állam tartja kordában az embereket, hanem az emberek formálják, alakítják az államot.

Szabadságról és demokráciáról álmodtak a reformkor józan centralistái, de nem voltak álmodozók. Szabadságot, demokráciát akartak: mindenekelőtt a szabadság és demokrácia feltételeit, életkörülményeit akarták megteremteni – jogrendszert, intézményeket, alkotó, tevékeny egyesületeket, gondolkodó embereket formáló közösségeket.

Hátukon nagy a batyu: ezer év magyar történelme, birodalmi kérdésekben Bécs hajlíthatatlansága, Európa önző nagyhatalmi érdekei, magyarok millióinak jogfosztottságuktól, megalázottságuktól ingerelt kuruc indulatossága vagy érdekeik érdekében megfontolt labanc sunyisága...

1848-ban nem született meg a demokratikus Magyarország.

1867-ben a független Magyarország sem született meg.

1913-ban Ady Endre reménykedve, átkozódva, jajongva – hátha mégis csoda esik vélünk – a kín és dac reformkori hőseit idézi korának magyarjai emlékezetébe.

Nagyot akaró, merészen, de józanul álmodó magyarokat. Nagyot akartak, szépet álmodtak hajdan a magyarok: ennyi a vigaszunk.

 

Valahol utat vesztettünk,
Várat, tüzet, bizodalmat,
Valamiben késlegettünk...
 

Sztálingrád romokban, fáklyaként lobog Európa: a tudós történész, Szekfű Gyula 1943–44 telén a reformkori magyar centralisták álmait, e száz év előtti ócskaságokat fürkészi. Száz év előtti ócskaságok: hisz száz éve már, hogy okos magyarok eltervezték a magyar jövőt, végiggondolták azokat az intézményeket és jogokat, amelyekre biztonsággal alapozható egy demokratikus és független magyar haza, ámde mindebből semmi nem lett, s ha nem lett belőle semmi sem, talán csak céltalan, kósza álmodozás volt a centralisták minden terve, reménye, álma.

Szabad községek, egyesülési jog, politikai humanizmus, demokratikus társadalom – 1943–44 télfordulóján érdemes vajon mindezt magyar honban emlékezetünkbe idézni? Sztálingrád romokban, Európa fáklyaként lobog, komp-országunk rémülten lebeg kelet és nyugat között. A múlt elveszett, a jelen most omlik össze.

Hazánk nem maradhat jelen helyzetében...

Magyar Nemzet, 1943. november 7. Címoldalon, idézőjelben, öles betűkkel Ady Endre riadt riadója: Valahol utat vesztettünk.

Aki eltéved, megpróbál visszatalálni a helyes útra. De vissza lehet kanyarodni egy rég elhagyott ösvényre? Járható még a régi út? S ha célhoz akarunk érni, a régi utat kell megkeresnünk?

Újra és megint a régi kérdés: merre előre?

1943–44 télfordulóján Szekfű Gyula száz év előtti ócskaságokat idéz emlékezetünkbe: a reformkor gondolkodó magyarjainak terveit, álmait. Szabad községek, egyesülési jog, politikai humanizmus, demokratikus társadalom – az egyetlen járható út a magyar múltból a magyar jövőbe.

1944. február 27-én jelenik meg utoljára a Magyar Nemzet címoldalán Ady Endre jajszava: Valahol utat vesztettünk. E napon utoljára emlékeztetett Szekfű Gyula arra, melyik út járható múltunkból jövőnk felé.

1944. március 19-én járhatatlanná vált az út; akkor német tankok mutatták már az irányt – merre előre, magyarok.




Kezdőlap Előre