„Valahol utat vesztettünk”*

 

I.

 

A szigorú és tudós szerzetesrend tagja*, a skolasztikus filozófiának Közép-Európában talán egész a francia tájig legkiválóbb művelője a napokban némi iróniával vegyes csodálkozással említette, hogy őt is, engem is liberálisnak neveztek, és mint ilyeneken sajnálkoztak rajtunk. Joggal csodálkozhatott, hiszen Aquinói Szent Tamás társadalmi és gazdasági rendszerének kifejtésével évek óta többféle nyelven is elítélte a legutóbbi időkig mindenütt életben volt korlát nélküli liberális rendet. A vád azonban érthető, és az volna a csodálatos, ha nem emelnék akár naponta is a mai időkben. Kijár mindazoknak, akik mind ez ideig nem hajlandók az úgynevezett korszellemhez csatlakozni, azaz a „liberális” megjelölés nem valami társadalmi vagy gazdasági kritika nyomán lesz osztályrésze az embernek, hanem egyszerűen megrovás, szidalom, a felháborodás jele azon, hogy az ember másként mer gondolkodni, mint azt a korszellem kívánná. Mint ilyen rendreutasító és megbélyegző kifejezés, még nem is tartozik az erélyesebbek közé: a mai közéleti nyelvnek, mely a magánéletben is szépen virágzik, még sokkal erőteljesebb szitkai is vannak.

A liberális vád tehát többé-kevésbé független a szellemi tartalomtól, mégsem lehet azt mondani, hogy aki manapság távol tartja magától a „koreszméket”, az tökéletesen ugyanazon a kiirtási állásponton van a liberális eszmékkel szemben, mint a korszellem hívei. Ellensége lehet a korlátlan, ésszerűleg nem zabolázható szabadságeszmének, elítélheti a közérdeket sértő egyéni szabadságot, szörnyűnek tarthatja a gazdasági liberalizmus eredményeit, a pauperizmust*, egy száz év előtti magyar fordulattal: a várurak helyett a gyárurak uralmát, mindezt szívéből elítélheti. Mindezzel messze láthatóan távol tartja magától azt, amit nálunk liberális politikának és gazdasági rendnek szokás nevezni, de ebből még egyáltalán nem következik, hogy a liberalizmus szellemi tartalmát alkotó összes eszméket egyformán és együttesen elutasítja magától.

Abban a szellemi boszorkányéjben, a klasszikusnak éppen nem mondható Walpurgis-éjszakában*, melyet végig kell élnünk, éppen szellemi dolgokban eddig is sok furcsaságot, hóbortot, megdöbbentő meseképződéseket figyelhettünk meg. Jól emlékszem arra a magyarázatra, mely szerint a nyelvre támaszkodó nacionalizmust egyszerűen a szabadkőművesség találta ki Európában és hozta be szegény hazánkba. Hasonló nézetek uralkodnak a liberalizmus szellemi tartalmát illetőleg is, mégpedig széles körökben oly kizárólagossággal, hogy gyermekesen cselekednék az, aki ezeket a nézeteket meg akarná ingatni. Olvasóim azonban, akik mindmáig tartózkodtak a boszorkánytánctól és megtartották józan eszüket, a Rációt, azok úgyis tudják, hogy sem a ráció, sem a szabadság, de még az egyenlőség sem szabadkőműves találmány, egyiket sem a 18. század nemzette és a 19. század valósította meg, sem Adam Smith*, sem Rotteck* és Welcker*, de még Szilágyi Dezső* és Berzeviczy Albert* sem tartoznak kitalálói, csak ilyen vagy olyan alkalmazói közé. Ha az „örök” jelzőt nem foglalták volna le a mai koreszmék számára s így pillanatnyilag nem áll rendelkezésünkre, azt mondhatnók, hogy ezek örök értékei az emberiségnek, magával az emberrel vele születtek és mindig mögötte álltak, készen, hogy segítsenek rajta. De nagyon sokáig tartott, amíg az ember felemelte hozzájuk arcát, melyen szinte állandó vonásként ült az uralomvágy a többi testvér felett, a hatalom és parancs keménysége. Csak az antik filozófia, s az is csak későn, a sztoikusok* korában ismerte fel az emberi jogokat, melyeknek ősi és kötelező voltát a kereszténység mondotta ki évezredes hatállyal. Mivel Istennek egyformán teremtményei vagyunk, ebből következik az egyenlőség és a szabadság, a szabad akarattal bíró ember értelmes szabadságának keresztény tanítása.

Ezeket az örök értékeket azóta, hogy a keresztény világszemlélet egysége felbomlott, az azt követő evilági zűrzavarban különböző utakon közelítették meg, és ha rájuk találtak, különböző utakon vesztették megint el. Az emberi jogokat s a szabadság és egyenlőség eszméit a francia forradalom pontokba foglalva proklamálta, hogy utóbb a Terreurnek* szabványos parancsuralma alatt vérbe fullassza. Később, a szabadságelven alapuló politikai és gazdasági rendet a liberalizmus tűzte zászlajára, hogy minő végső eredménnyel, annak bizonysága ez a két világégés, melynek szenvedői vagyunk. De mert a 19. század második felének és az új századnak liberális rendszere nem törődött a szegények tömegeinek védelmével, az egyéni szabadságokat egymás után kiszolgáltatta egy folyvást, ijesztően növekvő etatizmusnak*, melynek ijesztő voltát a népek szeme előtt sikeresen leplezte nemzeti jellege, s megfeledkezve saját gyökereiről, eszméi magasztosabb részének keresztény eredetéről, sok országban azt a hitet keltette, mintha a szabadságelvek vallásellenesek volnának természetüknél fogva – aminek világosan ellentmond például a „liberálizmus bibliájának”, Rotteck* és Welcker* államlexikonának mély keresztény vallásossága –, vajon mindezekért, mondhatnók a felépítmény hibáiért és gyarlóságáért szabad-e elvetnünk az örök értékeket, melyek ebben az esetben is ki nem elégítő megvalósulásra találtak? Bizonyára nem. Hiszen továbbra is egyenlő teremtményei vagyunk Istennek, egyformán szabad akarattal rendelkezünk, amiből következik, hogy e világtörténeti kudarc után újból meg kell próbálnunk a világnak időtállóbb felépítését – ugyanezen nagy elvek alapján.

Az elveket illetőleg nincs is vita azok között, akik a „koreszmék” csábításainak ellenálltak, de elvi megegyezésen még távolról sem lehet egy új világrendet felépíteni, de még el sem képzelni. Mindnyájan helyeselhetjük a szabadság nagy értékének hangsúlyozását, de ezzel még nem adtunk választ arra a nagy kérdésre, hogy vajon hogyan éljünk szabadságunkkal. A hatvanhét utáni hanyatló kor nem tud erre válaszolni sem etatizáló politikai és nemzetiségi irányaival, sem pedig szociális gondoskodásbeli hiányaival. Ma sokat emlegetik az állami és nemzeti függetlenséget, azaz szintén elveket és eszméket, a szabadság elvének hazai megvalósulási formáit, s azok szimbólumaként Kossuth Lajos nevét. Azaz nagy magyar eszméket, történetünk hatalmas korszakait s bennük a szabadságelvnek egyik legnagyobb, világhírre joggal szert tett magyar képviselőjét. De mindez a quid-re* válasz, az alapvető és minden mást megelőző kérdésre, de még nem válasz egyúttal a quo modo-ra*, arra, hogy kisebb-nagyobb részletekben hogyan rendezhetnők be életünket olyképpen, hogy a szabadságelvet, s az abból származó jogokat és kötelességeket is megvalósítsuk.

Pedig hazánk földjén nem mi vagyunk az elsők, akik keressük az intézményeket, melyeken keresztül ez emberi értékek mindnyájunkra, kivétel nélkül, átsugározhatják jótékony melegüket, az emberi méltósághoz oly nélkülözhetetlen levegőt. Most van éppen száz esztendeje, hogy a negyvenes évek politikusainak egy csoportja hozzánk hasonlóan törte a fejét – bár nagyobb készültséggel, erősebb optimizmussal, könnyebb viszonyok között. Metternich cenzúrája* akkor már belpolitikai téren alig csinált nehézségeket, hiszen Kossuthnak a szabadságelveket lángolva hirdető vezércikkei is megjelentek már a Pesti Hírlapban*. Ez a kis csoport, melyet akkoriban ellenfelei egyoldalúan centralistáknak, a későbbi kor némi lenézéssel doktrinéreknek nevezett, megpróbálta azon intézményeket körvonalazni, melyekre a magyarságnak szüksége volt, hogy a középkorból megmaradt politikai, társadalmi és gazdasági kötöttségből végképp kibontakozhassék, a legkevesebb kockázattal és a visszaesés lehetőségének teljes kizárásával.

A csoport tagjai a szabadság és egyenlőség biztosítékait a demokratikus intézményekben látták, s meg voltak győződve, hogy a demokrácia segítségével Magyarország minden polgára elérheti az emberi méltóságnak megfelelő életmódot. Lelkes fiatalok voltak mindnyájan, de lelkesedésüknek nem engedték át a gyeplőt: a hazai és külföldi világ problémáit tapasztalatokból, utazásokon, könyveken keresztül megismerve szinte jó szabóként pontosan megtervezték a ruhát, mely szerintük egyedül illett az országra. Egyszerre voltak könyvbújó szakemberek, lángoló emberbarátok, a rendi gyűlések rutinos politikusai, igazi magyar nemesurak, a fajta fellángolásának nagyszerű produktumai. Mindent megtettek, hogy az átalakulás ne dagálynak és gőgnek, ne parlamenti változásoknak és intrikáknak, ne újságizgatásoknak legyen ingatag eredménye: ehelyett politikai és közigazgatási berendezések intézményesen biztosítsák a szabadságot és hogy ez fennmaradjon, egyszersmind korlátait is. Mivel az akkori viszonyokat az emberi méltóság szempontjából tűrhetetlennek látták, sok vonatkozásban tabula rasa-t* akartak, s a demokratikus berendezést alulról felfelé az egész vonalon uralkodóvá tenni. Sokan voltak akkor, száz év előtt, reformerek, de senki sem készült oly gyökeres változásra, mint ők: Eötvös József*, Csengery Antal*, Szalay László*, Trefort Ágost*, Lukács Móric*, a később csatlakozó, valamivel konzervatívabb Kemény Zsigmond*.

Talán nem árt, ha e nemes magyaroknak néhány részletes tervét ismertetjük itt, hiszen ma sem tárgytalan az ő aggodalmas óhajtásuk, hogy a reform – szokványos gyűlésezők rutinjának és zsurnalisztikai hordópolitikájának lehető háttérbe szorításával – józan magyarsággal valósulhasson meg.

 

II.

 

A parlamentáris berendezés népképviselettel és felelős kormánnyal együtt, a száz esztendő előtti magyar államférfiaknak kétségtelenül legelső és legfőbb követelése volt – legelsősorban az úgynevezett centralisták hangsúlyozták, akik azonban sohasem felejtették el kiemelni, hogy a parlamenti rendszer önmagában elégtelen lenne az új Magyarország megszervezéséhez. Szinte mulatságos a közvélemény tévedése, mellyel éppen őket nevezték el centralistáknak, akik szerint pedig a parlamentáris centrum, alkotmány és közigazgatásbeli lényeges kiegészítések nélkül, egyenesen abszolutizmusra, a központ önkényuralmára kell hogy vezessen. A központba helyezett parlamentet és a tőle függő kormányt igenis nagy politikai hatalommal akarták ellátni, de csak azon feltétel alatt, hogy a központi hatalom korlátjai gyanánt, az egész ország önkormányzati alapon szerveztessék meg. Ezért vetették fel a „szabad községek” problémáját, mely szerintem a száz év előtti magyar politikai gondolkodásnak egyik legértékesebb terméke, s arról valóban nem tehetnek az akkori nagy politikusok, hogy ideáik éppen ebben a kérdésben jóformán hatás nélkül hangzottak el.

Közülük legrészletesebben Csengery Antal*, 1845-től Szalay László* utódjaként a Pesti Hírlap* szerkesztője, később Deák jobbkeze a hatvanhetes berendezés kodifikálásában*, nagy pénz és iparügyi szakértő, finom író, az Akadémia másodelnöke, a Kisfaludy Társaság elnöke dolgozta ki a szabad községek* rendszerét, mint az új Magyarország mellőzhetetlen alappillérét. Ha végigolvassuk az 1845. évi Pesti Hírlapba* írt cikksorozatát, lehetetlen el nem ismernünk, hogy ez a rendkívül művelt, tisztára „nyugatos” nemesúr képzelte el a legvilágosabban azt a népi Magyarországot, mely máson nem, mint a parasztközségek ezreinek és néhány száz városnak független önkormányzatán nyugodhatott. Bizonyára hatottak rá nyugati példák, legerősebben az észak-amerikai községi önkormányzat, melyet ő is, mint egész nemzedéke, főként Tocqueville* nagy munkájából ismert meg, de viszont az is kétségtelen, hogy ezt a külföldi mintát azért vette igénybe, mert meg volt győződve, hogy a rendiséget, azt, amit ő és társai „feudalizmusnak” neveztek, a szabad községek* rendszerével lehet legbiztosabban megszüntetni és helyébe egységes, szabad magyar nemzetet állítani.

Csengery az egyesülési jogból indul ki, s ennek alkalmazásával követeli a „községek népelmű rendezését”. Szerinte a községek a középkorban egy vár, egy hadvezér zászlaja alatt éltek, az védte őket, s ők azt szolgálták, utóbb a földesúr „atyáskodó pártfogása” alá kerültek, amit Csengery már csak azért sem helyeselhet, mert a földesúr ilyetén patriarchális uralmának egyetlen korlátja a vármegye, mely maga is földesurakból áll, s ennélfogva a parasztközségek feletti hatalmat ugyanaz a földesúri réteg ellenőrzi, mely azt gyakorolja is. A községeknek szabadsághoz juttatása Csengery szerint most lett aktuális, amint kiderült, hogy a „hűbériség” hazánkban nem tartható fenn tovább.

„A szabad községi rendszer az első láncszem, mely a család után az embert a státushoz* fűzi”, ez tanítja meg arra, hogy a saját érdekén kívül a mások javáért is kell cselekednie; ez tanítja meg arra, hogy maga és családja szélesebb társadalmi körökbe is beletartozik, s ezért mondja szó szerint Tocqueville-nak* az észak-amerikai községi rendszert jellemző szavait idézve: a szabad község a hazafiságnak és szabadságnak elemi iskolája mindenütt.

Tervezete két lényeges részre oszlik: az egyik a szabad község megszervezését tartalmazza, a másik a szabad községre alapított új vármegyei és országos igazgatás elveivel foglalkozik. A nagyobb, több száz állampolgárt magában foglaló szabad község kell hogy beligazgatását a nép egyenes részvételével intézze. Ehhez két orgánum* szükséges: az egyik kollektív, feladata a nép helyett tanácskozni, ez a községi képviselőtestület: a másik egyéni, feladata a nép helyett cselekedni, azaz a községi igazgatást ellátni, ez a tanács vagy nagyobb helyen a tisztviselői kar. Mindegyiket a nép küldi ki választás útján. A választás csak akkor valódi, ha a lakosság többségi akaratát tisztán és kétségtelenül kifejezi; a választási törvény olyképp készüljön el, hogy egyetlen érdek se maradjon képviselet nélkül, nehogy a tisztviselők a vagyonosabb osztályok befolyása alá kerüljenek. Ez az általános szavazati jog az akkori viszonyok között beleütközött a nemesség privilegizált* helyzetébe, de Csengery a községi általános választói jogot, mely a nemesi előjogot megszünteti, egyenesen a nemesség érdekében állónak tartja, hiszen addig a falusi nemesség a megyegyűlésen a vagyonos nemesség fizetett szolgája volt, úgy szavazott, ahogyan kívánták s olyan dolgokban, melyekhez nem értett, a községi életbe visszaszorítva, a parasztokkal együtt tanácskozva és szavazva oly dolgokkal fog foglalkozni, melyekhez valóban ért, s így előjogai helyébe, melyeket elveszt, polgári öntudatra fog ébredni és hasznos tagja lesz a nagy nemzeti egységnek. Míg azonban a képviselőtestületet a község minden lakósa egyenes választással küldi ki, addig a tanácsot közvetett választással, mert a tanács tagjainak s a községi tisztviselőknek már szakértelemmel kell bírniok, s ezt a szakértelmet a képviselőtestület jobban meg tudja ítélni, mint az egész nép. Bár az amerikai demokráciának éppen egyik jellegzetes vonása volt a tisztviselők közvetlen választása, Csengery ezt nem fogadja el, mert látja a demokratikus intézményekben rejlő ingatagságot, mely különösen veszélyes lehet a közigazgatás terén. Ugyanez okból követeli, hogy a választásoknál a szavazás titkos legyen, de a képviselőtestület tárgyalásai annál nyilvánosabbak legyenek, a közvélemény ellenőrzése alatt. Az ilyképp szervezett szabad község maga fogja kezelni háztartását, vagyonát és jövedelmeit, közigazgatási ügyekben bíráskodási, továbbá rendőrségi és szabályalkotási joga lesz: a vármegye és az állam csak ellenőrizni fogják működését.

A parasztságnak és a kisebb-nagyobb városok polgárságának ezen széles körű, mondhatjuk, teljes önkormányzatára építi Csengery az új vármegyei szervezetet. A megye középütt áll a község és az állam között, az állam általa gyakorolja felügyeleti jogát a községek és városok felett. Az állami rendeleteket ő közvetíti a községekhez, ő kezeli a középfokú rendőrséget, ő a községek fellebbviteli szerve a közigazgatási bíráskodás dolgaiban, joga van időnként különböző jelentéseket kérnie a községektől. Mivel azonban a vármegye ilyképpen a községek ügyeivel foglalkozik, Csengery szerint a demokrácia megkívánja, hogy összetételét azok határozzák meg, akiknek ügyeivel foglalkozik. „Az önkormányzás elvének az alkotmányos ország minden institutióin* át kell szövődni” – állapítja meg, különben a hon lakósai nem szabadulnak meg addigi kettéosztottságukból s megint csak két kategória fog egymás mellett, helyesebben egymás alatt élni: adminisztrálók és adminisztráltak, gyámok és gyámságalattiak. A megyegyűlésnek tagjait tehát a községeknek kell kiküldeniök szabad választás útján. Eszerint a megye „nem egyéb, mint a községek öszlete” – mondja ki Csengery, a „községi szerkezet az alap, ennek produktuma a megyei, kerületi szerkezet.” Ne beszéljünk arról, merész-e, nem merész-e Csengery gondolata a mai viszonyok között, de a száz év előtti helyzetben, a nemesi vármegye korában nem kevesebbet jelentett, mint a hagyományos politikai, közigazgatási keretnek, sőt a százados társadalmi rétegződésnek is forradalmi átalakítását.

Csengery és vele centralista társai nemcsak a konzervatívokkal és a régihez ragaszkodó metternichi bécsi körökkel szállottak szembe a szabad községeken* alapuló megyerendszert követelve, hanem a reformhű ellenzék sűrű tömegeivel is. Elképzelésük szerint „a községi érdekek aggregátuma képezi azon érdekeket, melyek a megyei gyűlés tanácskozásainak a tárgyai”. Azaz ez az új megyegyűlés, melyet a parasztközségek választanak, nem fog többé országos politikával foglalkozni, s nem próbálja időnként megkötni a kormány kezét országos dolgokban – erre nem is lesz többé szükség, ha a parlament, népképviseleti alapon megválasztva, valóban kifejezi a nép akaratát, és mint ilyen ellenőrzi a neki felelősséggel tartozó kormány működését. A vármegye így egész erejét természetes feladatának betöltésére fordíthatja, s ez nem egyéb, mint a területén lakó népesség érdekeinek közigazgatási védelme és ápolása: megyei utak építése, melyek a községeket bekapcsolják az országos kormánytól építendő országutakba, megyei polícia, azaz rendőrség és egészségügyi szolgálat, a szabad községek* életének felülvizsgálása. Mindez azt jelenti, hogy a vármegye alkotmányvédő szerepe, melyben a centralisták egyáltalán nem hittek, sőt ártalmas illúziónak tartották, mindörökre megszűnik, az országos politika elhagyja a megyegyűlési termeket s kizárólag a parlamentben koncentrálódik, mialatt a megyék, mint egy-egy vidék vagy táj természetszerű összefogói kizárólag a saját területükön élő népesség gondozásával fognak foglalkozni, amint ez másként nem is képzelhető, ha tényleg a „községek öszleteivé” válnak.

Csengeryék tisztában voltak azzal, hogy mindez egyszerre és végleg megszüntetné a nemesség vagy mint akkor mondották, az arisztokrácia politikai hatalmát, patriarchális befolyását, a közigazgatásban túlnyomó voltát. Maguk is nemesurak voltak, nem sans-culotte-ok*, lelkes hívei az 1789. évi francia berendezésnek, az emberi és polgárjogoknak, de elutasították maguktól a francia forradalom további véres fejleményeit, a konventet és annak zsarnoki uralmát; amikor tehát alkotmánytervezetükkel a nemesség politikai deposszedálását*, hatalmi abdikációját* célozták, ezt nem abban a hitben tették, hogy a hatalmat a parasztok és polgárok szabad községeinek átadva, ezek azt saját önös érdekeik, kizárólag saját osztályuk javára fogják felhasználni. „Eggyé olvasztani az elemeket”, melyek most egymással szemben vagy egymástól elérhetetlen távolban vannak, ez a célja és ez a hatása, óhajtásuk szerint a szabad községi rendszernek. A község összes lakosai együtt dolgoznak községük felvirágoztatásán, az egy megye földjén élő községektől választott képviselők együtt dolgoznak megyéjük érdekében, s ha a nép ilyképpen, saját köreiből kiindulva, józanul és értelmesen intézi faluja és egész vidéke önkormányzatát, nem kétséges, hogy a tőle kiküldendő országgyűlési képviselők is hasonló józansággal és értelemmel ellenőrzik a központi kormány működését. Csengery részletesen dolgozta ki a községi rendszert, melynek ideája a többi centralista írásaiban is alapvető követelésként található meg – Szalay László* is a parlamenti központosítást „mindig életrevaló községi rendszer alapján” akarja felépíteni, s bizonyos, hogy ők mindnyájan ebben a rendszerben látták az ország demokratizálásának s emellett az igazi nemzeti egységnek leghatékonyabb eszközét.

A történetkutatás joggal riad vissza mindenkor attól a kérdéstől, mi lett volna, ha ez vagy az bekövetkezik, ami tényleg nem következett be. Mi sem adhatunk feleletet arra, miként alakul egész társadalmi szerkezetünk, vele nemzeti kultúránk, ha a szabad községi rendszer már akkor megvalósul. Ki-ki hangulatai szerint adhat választ, egyesek hihetik, hogy a magyar paraszt már rég elérte volna gazdasági és szellemi kultúrában a dán iskolapéldát, ha már akkor bevonatik az önkormányzatokon felépülő országos életbe – mások bizonyára sajnálkoznak vagy szörnyülködnek e terveken, mint amelyek a „történeti osztályok” megsemmisülését, esetleg tán anarchiát és országrontó viszonyokat hoztak volna létre. Megmaradva az elvi és történeti alapokon, melyekről vizsgálom e száz év előtti ócskaságokat – hiszen csak ócskaság lehet, amivel egy századon át senki sem törődött –, csak annyit mondhatok, hogy nem ismeri a demokráciát az, aki demokráciáról beszél mellőzésével annak, amit száz év előtt kiváló magyarok szabad községi rendszernek neveztek el.

 

III.

 

A parlamentnek könnyen elfajulható, esetleg erőszakos választásokkal is súlyosbított uralmát a száz év előtti centralisták az emberi szabadságjogok minél szélesebb és hatékonyabb alkalmazásával próbálták ellensúlyozni. Különösen nagy reménységgel tekintettek a „szabad egyesülhetési jogra”. Maga Szalay László* is négy cikket írt 1847-ben az egyesülési jogról, melyet az emberi természetből, ősi ösztönökből vezetett le, s melyben az emberi társadalom kiindulási pontját s egyszersmind jövendőjét is látta. Mint a haladás hívője egyúttal abban is hitt, hogy egyesülés által, az elv minél szélesebb körű alkalmazásával szinte a végtelenbe növelhető a nemzetek és az emberiség ereje és boldogsága. Annyira lényeges dolognak tartotta ezt az emberi életben, hogy az „egyesülési szabadságot” túlságosan gyönge kifejezésként mellőzni kívánta, s helyében az egyesülési jogról szeretett beszélni, mint ahogy a sajtószabadság helyett is a sajtójog elnevezést ajánlotta, ezzel is jelezve, hogy az írás és közlés szabadsága is az embernek leggyökeresebb, alapvető jogai közé tartozik.

De legtöbbet Szalay társaságának egy ma már egészen elfelejtett tagja foglalkozott az egyesülési joggal, Lukács Móric*. Különös, szinte regényes egyéniség volt ez a gazdag földesúr, aki a Bach-korszakban éveken át külföldön élt, majd öregedő fővel megházasodván, ifjú feleségével újabb nyolc éven át a külföldet járta; ennek halála után hazatérve csöndes, visszavonult, érzékeny ember volt, akit szinte erőszakkal ültettek be a Kisfaludy Társaság elnöki székébe. Pszichológiai és társadalmi regény hősének ajánlkozik, nem történetinek. Életrajzát ily lelki megfigyelésekkel telten nem kisebb kortárs, mint Gyulai Pál* írta meg. De 48 előtt Lukács Móric* még töretlen erőben harcos katonája volt a centralisták kis csapatának, bár nem tartom kizártnak, hogy az egyesülési jog és általában a szocializmus tanulmányozására elsősorban jó szíve, a szegénység iránti részvéte indította. Amit azonban leírt, az bizonyára az egész centralista csoportnak is véleménye volt, amit abból is láthatunk, hogy e tárgyú legnagyobb tanulmánya 1847-ben a Bajza Józseftől* szerkesztett hivatalos ellenzéki zsebkönyvben jelent meg.

Az egyesülés előnyeit különben nem kellett akkor már bizonygatni; ezt a munkát elvégezte Széchenyi István elméletben s gyakorlatban is, megalapítva egyesületeit, elkezdve a Nemzeti Kaszinón és az Akadémián. A harmincas évek egyesületi élete Széchenyi jegyében állott, a 40-es évekére Kossuth nyomta rá bélyegét a Védegylet alapítása és fenntartása körüli harcokban. Széchenyi a Kaszinóban és más alapításaiban az arisztokráciát és a művelt polgárságot, Kossuth az egész polgári világot akarta megszervezni – még tovább ment Lukács Móric*, amikor az egyesülési jog alapelveit a gyáripari munkásokra alkalmazta. Ő is azt hitte, mint Szalay László*, hogy „az egyesületi eszmének a jövendő korban nagyszerű feladása leend” azután, hogy nálunk már úgyis annyi mindent köszönünk közvetve vagy közvetlenül neki: az osztályelőítéletek enyészését, a tudományos munka növekedését, a művészeti ízlés ébredését, jobb nevelést, ésszerű mezei gazdaság terjedését, gyáripar kezdeteit, az élénkebb kereskedést. Mindez eltörpül azon felmérhetetlen haszon mellett, amelyet az egyesülési eszme fog a jövőben hozni, megakadályozva a szegények és elnyomottak pusztító forradalmát.

Lukács Móricnak* határozott képe volt a kor munkásmozgalmairól. Egyik tanulmányában ma sem felülmúlható világossággal írta le az akkor divatos szocialista-kommunista társadalomszervezkedéseket. Saint-Simon*, Fourier*, Owen* tanait, a társadalomtudomány egész akkori irodalmát is jól ismerte. A jelent és jövőt igen sötéten látta. „A polgári társaság jelen szerkezetét veszély fenyegeti, nagyobb, mint azt valaha érte” – állapítá meg. A társadalom gyökereit kikezdő baj: a vagyonnak, az élet javainak aránytalan felosztása. Igaz, aránytalanság mindig volt, de nem érezték oly mértékben s nem mutatkozott oly veszélyes és fenyegető alakban, mint éppen most. A középkorban a hűbéri rendszer alatt az úr és jobbágy közti viszony erőszakosabb, durvább, zsarnokibb színt viselt ugyan, egyes esetek borzasztóbb tapodását mutatták az emberi méltóságnak, de a nép élelme legalább biztosítva volt, s nem kellett naponta rettegéssel néznie a reávigyorgó éhhalálra. Újabban a dolgok állása megváltozott. Igaz, a hűbéri járom már kevés országban nyomja a nép nyakát, s nincs emberi hatalom, mely széttörését meggátolhatná. A régi baj azonban új alakot öltött. „Földrészünk legcivilizáltabb országaiban – Lukács itt elsősorban Angliára és Franciaországra gondolt – a nép nem nyög már a hűbéri kényúr vaspálcája alatt, mégis reggeltől késő estig dolgozik, nem magának, hanem másnak, mert véres verítékének gyümölcse a gazdag tőkepénzesnek kincseit szaporítja, és abból számára alig jut annyi, hogy örömtelen életét nyomorúan tengesse,” S ha panaszkodnék boldogtalan sorsa miatt, s munkája után a nyereségből arányosabb részt követelne, még azt a munkát is elvesztené, mely családját nyomorúan bár, de mégis táplálja. „A várurak és földbirtokosok önkényét ekképpen a gyárurak és tőkepénzesek korlátlan uralkodása váltotta fel; a nép szenvedései nem enyhültek, a rabszolgaságnak csak formája változott: most nem ember embernek, de osztály osztálynak ura, zsarnoka, s e viszonyt még kínosabbá, veszélyesebbé teszi az emberi méltóság és egyenlőség érzete, mely már ébredni kezd a szenvedésre és nélkülözésre kárhozott néposztályban is.”

A baj pedig „rémítő progresszióban” halad – ez a magyar nemesúr tisztában volt a tőke koncentrációjának jelenségével is: a hatalom mind kevesebb kezekbe gyűl, a nagyobb tőke felfalja a kisebbeket, a „pénzarisztokraták” növekvő hatalmával a kisebb tőkések is a végelszegényedés örvényébe sodortatnak, a máról holnapra élő proletáriusok serege pedig napról napra növekszik. Ez a folyamat benne is felkelti, hasonlóan Széchenyi egy víziójához, a katasztrófa rettenetét. „Ki ne szomorodnék el, midőn a jelenbe s közelebb jövőbe tekintve, annyi nyomort és szenvedést, oly kiáltó ellentéteket lát, és ki ne borzadna el, midőn rágondol, hogy ily kebellázító viszonyokból idővel, habár csak egy távol jövendőben is, mely irtózatos katasztrófák következhetnek, katasztrófák, melyek a polgári társaság szerkezetének alapjait: a tulajdon szentségét, a családi élet oltárát, a civilizáció, a tudomány, művészet legnemesebb gyümölcseit pusztítással s végromlással fenyegetik.” Hazánk, igaz, még nem érte el a társadalmi állapotok e veszedelmes stádiumát*, de „azért ne ringassuk magunkat kényelmes biztonságban, e stádiumokon* előbb-utóbb nekünk is keresztül kell mennünk, de különben is ez ügy az emberiség ügye”, s ezért gondoskodni kell, jó előre, a katasztrófa elhárításáról.

Természetes, hogy Lukács Móric* nem fogadta el a „szocialisták és kommunisták ábrándos rendszereit”, melyek mindig kivihetetlenek fognak maradni, s ez szerencse is, mert életbe léptetésök „az emberi nemet monoton, prózai, feszes kaszárnyaéletre kárhoztatná”, s önmaga éppenséggel nem óhajt ily életben élni. De rendszereikben alapeszmeként megvan az egyesülhetés elve, s ha ezt beillesztjük a munkások kereset és életrendszerébe, ezzel az érintett bajt ha nem is szüntethetjük meg gyökerében, de nagymértékben enyhíthetjük. Itt nem jótékony egyesületekről van szó, melyek csak alamizsnát és pillanatnyi segélyt adhatnak, hanem olyan „asszociációkról*, melyek által a munkásosztály önerejére támaszkodva saját munkája és szorgalma jutalmát vehesse”. Ezeknek a munkásegyesületeknek legfőbb feladata, hogy tagjaikat részeltessék a gyár hozadékában, a profitban.

Mert az ipar készítményei után járni szokott nyereség három tényező közös produktuma, a tőkéé, a leleményes és tárgyhoz értő észé és a munkáé. A méltányosság tehát azt kívánná, hogy a nyereségből e tényezők mindegyikének arányos rész jusson. De tényleg a tőke elnyeli csaknem egészét a nyereségnek, az észnek aránylag csekély részt, a munkának úgyszólván semmit sem hagy. A munkabér ugyanis nem számítható nyereségrészesedésnek, mert „az nem egyéb a gyárak élő gépeinek fenntartására megkívánható költségnél s azt nyereség-osztaléknak tekinteni szintoly kevéssé lehet, mint a mezei gazda által igás marhájának adott takarmányt”. S jelenleg a munkásnak nincs módja ez igazságtalan megoszlás rektifikációját* sürgetni, holott semmi törvényes akadálya sincs a gyárurak és tőkepénzesek egyetértésének abban, hogy a munkabért a lehető legalacsonyabb fokra lenyomják, az egyes munkás, aki ennek ellene szegül, elbocsáttatik, a tömeg kísérlete pedig lázadásnak keresztelve a törvény büntető keze által sújtatik. Egyetlen hatásos eszköz itt az egyesülés, mégpedig a nagytőkétől fenyegetett kisebb tőkések és a munkások egyesülése nem pártos merényekre, hanem nagyobb, gyárszerű iparvállalatokra. Sok-sok parányi erőnek ily szövetkezése versenyezhet a nagy tőkékkel, hatalmukat korlátozhatja, a munkásosztály szolgai függését megszünteti, az élet javainak arányosabb felosztását eszközölheti, s így a nyomort enyhítve a legkiáltóbb ellentéteket kiegyenlítheti.

Ez tehát a munkások és kispolgárok köréből rekrutálódó kisrészvényesek üzemalapítása, a munka organizációjára és értékesítésére vonatkozik; az egyesülés elve más formában is segítségére lehet a munkásosztálynak. Ma azt mondanók, hogy munkás fogyasztási egyesületek formájában. Az élet szükségeinek és kényelmeinek olcsóbb beszerzéséről van szó, ami nagy mennyiségben való vásárlás által valósítható meg, sőt Lukács Móric* itt némileg Owen* és Fourier* hatása alatt sokak közös háztartásáról is beszél, és hogy ez a közös háztartás felényi költséggel jár, erre például az előző télen Pest városában „példátlan olcsósággal eszközölt ételosztást” hozza fel. De ki sorolhatná elő mindazon formát, melyben az egyesülési elv megvalósulva az emberi nem jólétét emeli, szenvedéseit enyhíti? Hite, hogy „az egyesületi jogban termékeny magva rejlik egy új s a mostaninál jobb társadalmi rendszernek, mely közvetlenül az ügyefogyottak érdekeit a hatalmasok önkényétől s közvetve ezeket az ínség zaklatta népnek vad dühétől fogja megóvni”.

Igenis, mondja, az egyesületi elvtől a társadalmi rend megmentését várja, mégpedig konzervatív módon, bármint mosolyogjanak is ellenfelei. Mert csak a haladás és reform emberei lehetnek a szó valódi értelmében konzervatívok, kik a polgári társaság alapjainak konzerválása végett a rajta és közötte buján tenyésző gyomot kiirtják, viszont a „konzervatívok” konzerválják ugyan a visszaélések fattyúnövényeit, egyebet azonban nem, s arra már nem ügyelnek, hogy azok gyökerei az épület falait előbb-utóbb szétrepesztendik. Ne engedjük tehát nekik az egyesületi jogot csírájában elfojtani, vagy annak természetszerű kifejlődését fonák intézkedésekkel megakasztani. A végső kihangzás: mi, kik a haza és emberi nem sorsát, annak jelenét és jövőjét tartjuk szemünk előtt s hordjuk szíveinkben, mi konzerváljuk e becses jogot eredeti épségében és tisztaságában kortársaink és utódaink számára!

Nem állíthatjuk, hogy a centralisták e hagyatékával nagyon parádézott volna a Bach-korszak vagy a hatvanhetes kiegyezés korszaka. A liberálisnak nevezett állam ezen a téren is sokkal több hatalmat igényelt magának, semmint épp a saját politikai tana és a demokrácia kívánta vagy megengedte volna. Lukács és Szalay szerint az egyesületek alakításánál az államnak semmi beleszólása nincs, csak ha az egyesület működése veszélyesnek látszik, akkor léphet közbe, akkor sem rendőri vagy közigazgatási úton, hanem országgyűlési törvény hozatalával. Ehelyett épp az a fejlődés, melyet Lukács Móric* oly meleg szívvel óhajtott, az ipari munkástömegek önszervezkedése a legnagyobb nehézségekbe ütközött, időnként szinte egészen közrendészeti tárggyá degradálódott, aminek csak egyik, de súlyos következése lett, hogy az egyesületi jogot nehéz küzdelemben megszerző munkásságba sötét gyanakvás plántálódott az államra és a vezető rétegre. A közre sem veszélytelen, ha valamely osztály jogállását csak nehéz küzdelmek árán szerzi meg – az ilyen „hősi korszak” emléke még akkor is keserűen nyomja kedélyét, amikor már rég sikerült hatalmi helyzetét biztosítania.

De nem kevésbé káros következésekkel járt az egyesülési jog dolgában Szalayék tanainak elmellőzése a többi néposztályra. Köztudomású, hogy egészséges egyesületi élet, melynek társadalomszervező hatása lehetett volna, 1918 összeomlásáig alig fejlődött ki, s ennek az összeomlásnak is egyik oka kétségtelenül az volt, hogy sem a vezető réteg, sem pedig a falusi nép nem rendelkezett életképes szervezetekkel, a lakosság tökéletesen atomizálva volt, s e szervetlen és szervezetlen tömeg fölé borult egyetlen védőponyva gyanánt az államhatalom. S mikor ezt a ponyvát egy pillanatra elfútta a világtörténelem szele, az egész nemzet ott állott védtelenül a zimankóban... Valaki közbevethetné, hogy hiszen a lakosság nagy része tényleg be volt szervezve a politikai pártok kereteibe, s alig akadt ember, aki tagja ne lett volna ennek vagy annak a pártnak. Ez igaz, de semmi kapcsolatban nincs tárgyunkkal: az egyesülési jog egészen más, mint a politikai pártszervezés, mely utóbbi már az államra és annak hatalmi eszközei megszerzésére irányul, nem pedig az ember tehetségeinek egyesülés útján való szabad kifejtésére. Parasztok gazdasági célú szövetkezése, ha alulról indul meg, kifejleszti bennük a gazdasági célokon, a jobb termelésen és jobb értékesítésen túl az önállóságot, a világ őket érdeklő részének kritikus ismeretét, sőt továbbmenve, magasabb műveltséghez és annak igényléséhez segíti őket, amely előnyök természet szerint mind megszületetlenül maradnak felülről megalakított és irányított, többé-kevésbé statisztikus mamutszervezetek esetén. A demokrácia apró munkát jelent, kisemberek örök apró munkáját, mely sohasem lesz képes olyan kirakati eredményeket elérni, amilyenek az államtól eltartott vagy támogatott „egyesületek” büszkeségei. De a kisemberek önkéntes és szabad szervezetei megmaradnak akkor is, ha a felépítményeket krízis fenyegetné.

A baj csak az, hogy az utat valahol elvesztve, az egyesülési jognak nemzeti társadalmat szervező erejéről és ennek nagy lehetőségeiről éppúgy lemondottunk, mint a szabad községekben* rejlő erőkről. Negyvennyolc előtt a hazafiak a többszázados rendiség terhét cipelték vállukon; a mi helyzetünket most hasonlóképpen száz esztendő elveszett alkalmai nehezítik.

 

IV.

 

Szabad községi szervezet, a társadalom megszervezésére is képes, erőteljes egyesülési jog, az összes közügyeknek nyilvánosság előtt való tárgyalása, s emellett még néhány szabadságbiztosíték, melyeknek értéke ma sem halványult el egészen, így a szabad sajtó, az esküdtszék, a társadalom védelmét a bűnözők lehetséges megjavításával összekötő büntető törvénykönyv: mindezek Szalay, Eötvös és társai elképzelésében csak egyik részét teszik ki az új magyar politikai életnek. A másik, mellőzhetetlen fél, minden szabadságjog legerősebb támasza és védelmezője, a népképviseleten alapuló országgyűlés és a neki felelős, tehát parlamenti kormány.

Népképviselet alatt persze akkor is különféle formáit és mértékeit értették a választási jognak; a negyvenes évek politikusai éppoly kevéssé tudtak megegyezni egyfajta választási jogban, mint ahogy ebben a kérdésben az egész következő század folyamán nem tudott kialakulni általános, mindenkitől elfogadott vélemény. Az akkori viszonyok között kétségtelenül a centralistáknál találjuk meg a legszélesebb körű választójogi terveket. Ők azok, akik komolyan, előítéletek, osztályönzés nélkül vizsgálják meg az általános választójogot, aminthogy ezt ajánlotta nekik az emberek természetes egyenlőségéről vallott felfogásuk is. Amikor azonban hosszas mérlegelés után mégiscsak elvetik az egészen műveletlen embereknek választói joggal felruházását, még mindig sokkal radikálisabb megoldások hívei, semmint bármely más akkori politikai csoport, akár maga Kossuth Lajos. Itt közbevetőleg legyen szabad megjegyeznem, hogy a negyvenes évek Kossuthja még konzervatívabb nézeteket vallott, mint utóbb 48–49-ben, vagy pláne a külföldi emigrációban. Ismeretes, minő hévvel védelmezte a vármegye régi, rendi formáját, s benne különösen azt, hogy a megye nemcsak végrehajtó, hanem törvényhozó szerv is – éppen ez a meggyőződése akadályozta őt egész 48 tavaszáig a felelős parlamenti kormányzathoz közeledésben. De azt már kevésbé ismerjük, hogy a választói jog dolgában nagy súlyt helyezett az ingatlantulajdonra, melyben „stabilitási elemet” látott, a „státusszerkezeti* egyensúly nélkülözhetetlen kellékét”, s például a városokban a ház-, telek-, ingatlantulajdonosok mellett csak az értelmiségi foglalkozások embereinek, lelkészeknek, ügyvédeknek, oktatóknak, köztisztviselőknek, íróknak és művészeknek akart szavazatjogot adni s mellettük a „műipar és kereskedelem képviseleteként” az önálló kereskedőknek, gyárosoknak és mesterembereknek, akiknek saját áruboltjuk, raktáruk, „műhelyük” van. Az ilyképp szelektált városi elemet a középnemes réteggel akarta összekapcsolni, s e kettőre mint „középrendre” akarta ráépíteni az új, szabad Magyarországot. Bármily különösnek tetszik, s bárhogyan ellenkezik is az ő későbbi nézeteivel, Kossuth ekkor, a reformért való minden lángolása mellett is több tekintetben a múlthoz vonzódó, azt sokban fenntartani óhajtó romantikus politikus volt, társadalmi szemléletében pedig közelebb állt a „polgárkirályságot” igen korlátolt választójoggal igazgató Guizot-hoz*, semmint későbbi szövetségeséhez, Mazzinihoz*.

Vele szemben a centralisták választójog dolgában rugalmas, fejlődőképes elveket vallottak. Nézetük szerint a demokrácia szó szerint és tényleg az egész nép uralmát jelenti, s amennyiben a közügyekben való részvételnél mégis kell valami korlátozást, szelekciót végrehajtani, ennek egyetlen elve és megokolása lehet: hogy ne kapjanak szerepet olyanok, akik a demokrácia életét megzavarhatnák. Azaz egyedül a politikai ítélet alkotására képtelen, műveletlen tömegek zárandók ki, ezek is csak addig, míg meg nem szerzik maguknak a politikai működéshez szükséges műveltséget. Hogy az akkori viszonyok közt mennyire igazuk volt, arra elég Petőfi képviselőjelöltségére és gyászos bukására mutatnunk. Persze a távoli jövőt illetőleg egyéni hangulataik szerint nyilatkoztak: volt, aki nem hitt közöttük az egész társadalom művelhetőségében, s ennélfogva az általános választójogot sem tartotta valaha is megvalósíthatónak. De ily nézeteikben is mindenkor távol voltak osztályérdektől és a választójogi kereteknek tartós megmerevítésétől. Aminthogy ha a kiegyezés kora ismerte és követte volna elveiket, a népoktatás fejlesztésével és az általános művelődés terjedésével kapcsolatban, állandóan és megszakítás nélkül tágítania kellett volna a kereteket, s ily módon többek között azt is megakadályozhatta volna, hogy később egész a legújabb időkig (így különösen 1918 előtt) az általános választójognak még a fölvetése is valóságos lázrohamot okozzon a nemzettestben. A centralisták nézeteit ismertetve, nem kell külön kiemelnem, hogy ők minden képviselőtestületnek tárgyalásait nyilvánosnak, a képviselők választását pedig titkosnak képzelték el, ami később néha épp a visszájára fordult: nyilvános választás, titkos vagy korlátozott nyilvánosságú tárgyalás. Kossuth maga is decentralizált, kerületenkénti „csendben titkos írott szavazat leadását” követelte.

De mint reálisan gondolkodó emberek, Szalayék azzal is tisztában voltak, hogy nem elegendő józan és méltányos választójogi törvényt hozni; az annak alapján megtartott választások mégsem fejezik ki minden esetben a nép akaratát. A választási visszaélések akkoriban soha nem látott méretekben jelentkeztek: az utolsó rendi országgyűlések sok helyütt a megyei székhely utcáin és a megyeházteremben kiontott embervérben fogantak, a műveletlen köznemes tömegek részeg dühe nem állott meg Kölcsey, sem Deák nemes alakja előtt* sem. Kossuth is gyakran panaszolta e méltatlan dolgokat, és hogy a választási rendetlenségeket, rablásig, útonállásig, emberölésig elfajuló jeleneteket kikerülendő, a legbüszkébb megyék is kénytelenek kormányvédelmet és az idegen szellemű katonaság kiküldését kérni a választási napokra. Magasfeszültségű, optimista lelkében ő elegendőnek látta ezzel szemben, ha a megválasztott képviselők mandátumát a képviselőház igazolja – az azóta eltelt idő sajnálatosan bebizonyította, hogy ez a formális mandátumigazolás nem képes a visszaélések megszüntetésére.

Legtöbbet foglalkozott e visszaélésekkel, mert leginkább bántották, báró Kemény Zsigmond*, aki legkésőbb csatlakozott Eötvös és Szalay baráti köréhez, s akkor sem vallotta teljes egészükben nézeteiket. Mint erdélyi ember, fejlődésének első szakaszában Wesselényi Miklós* köréhez tartozott, honnan azonban Széchenyin keresztül a centralisták gyakorlatiasabb irányához vezetett útja. Idevágó terjedelmes munkája, mely ma már teljesen el van feledve, a Korteskedés és ellenszerei épp ezen irányváltoztatása időpontjában készült, éppen száz esztendővel ezelőtt, s politikai és irodalmi szempontból egyaránt a kezdő írót tünteti fel. Stílusa erőltetett és homályos, teli szinte tudálékosként ható szakirodalmi utalásokkal és külföldi politikai példákkal, társadalmi szemlélete pedig főként a vármegye és a nemesség szerepét illetőleg szinte Kossuthhoz hasonlóan romantikus. De ez nem tartja vissza attól, hogy a választási visszaélések okát a szegény nemesség műveletlen tömegeiben látva, ne javasolja ennek a választói jogból kizárását. Minket itt két szempontja érdekelhet: az egyik, amelyből nézve a magyar választások bajait a képviseleti rendszernek általános, egész Európában feltalálható betegségeként rajzolja, a másik a lelkiismeret háborgása, mely a legszebb polgári jognak, a politikai választásnak gyakorlását meghiúsító visszaélések láttán a centralisták mindegyikében felkelt, de szinte quos ego-szerű* haraggal és botrányokozással egyedül Kemény Zsigmond* fejezte ki. Ebben ugyanazon lelkiismereti szigorról és tisztaságról tett tanúságot, mint Deák Ferenc, aki tudvalevőleg nem fogadta el a korteskedés során vérrel beszennyezett mandátumot. Deák visszalépéséből persze a nemzetnek lett kára, aminthogy sokkal demokratikusabb, a népképviselet tisztaságát inkább biztosító lett volna, ha a sértett tiszta emberek visszalépése helyett azokat zárták volna ki a passzív választójogból, akik korteskedésükkel lealacsonyították a nép akaratnyilvánítási aktusát. Minél magasabbra becsüljük az emberi természetnek Istentől elrendelt egyenlőségét, annál súlyosabban el fogjuk ítélni az egyes emberek politikai akaratnyilvánítását akadályozó, meghamisító „lélekvásárlást” és befolyásolást, és el tudunk képzelni oly törvényhozást, mely egész életükre kizárja önmagából azokat, kik ily eszközökkel szerezték meg maguknak a „nép bizalmát”.

Ilyen vagy hasonló gondolatmenetek alapján tárgyalja Kemény Zsigmond* mély megvetéssel, szinte undorral az akkori választási visszaéléseket és azok különböző fajtáit. Ezek közt nagy szerepet tulajdonít a végrehajtó hatalom, tehát a kormány részéről elkövetett befolyásolásnak, mely a rábeszélés és meggyőzés eszközein túl az ígéret és jutalmazás „csábszereit” veszi igénybe annyira, hogy a „Júdáspénztől való tartózkodáshoz oly jellem és erkölcs kívántatik, aminő a korban alig van”. Pedig akkor a kormányhatalom nem rendelkezett etatisztikus eszközökkel, sem pedig azon félig és egészen államkapitalista lehetőségekkel, melyekkel a törvények és szabályok megtartása mellett egyszerre gazdaggá tehette kiválasztott híveit. A kormánynak akkor még nagyon is szűk körű hatalma teszi érthetővé, hogy Kemény Zsigmond* az igazi veszedelmet mégis a követjelöltek és korteseik működésében látja, s legerősebben ezt ostorozza.

De ezek a hazai szomorú jelenségek nem magyar specialitások. „Állhatatosan hiszem, hogy a megvesztegetés az alkotmányos országok organizmusának kikerülhetetlen következménye”, állapítja meg, mint a népfelség tanának és általában az alkotmányos kormányzásnak elmaradhatatlan velejáróját. Európának leghaladottabb országai sem védekeznek, szerinte, elegendő módon, nehogy a gazdagok és hatalmasok proletárokat fogadjanak fel magánérdekeik védelmére a népképviselet meghamisításával; Anglia és Franciaország egyképpen hazája a törvényt kijátszó, képviselőválasztási üzelmeknek. De ezeknek igazi tenyészetét az agrárnépességben látja, s éppen ezzel magyarázza a lélekvásárlásnak akkoriban nálunk szokásos formáit.

Kemény Zsigmond* itt egészséges „szociológiai” ösztönnel különbözteti meg egymástól az angol és magyar visszaéléseket.

Angliában a szavazók tekintélyes része városi lakos, márpedig ennek a rétegnek anyagi helyzete jobb, műveltsége magasabb, semhogy a lélekvásárlás legmegvetendőbb, leganyagibb eszközeivel, pénzzel, etetés-itatással korrumpálható lenne. Sokkal alacsonyabb, anyagi és műveltségi tekintetben az angol földbérlő és földmíves osztály, mely ennélfogva a „megvesztegetés tűzhelye”. De ennek is van bizonyos életszínvonala, biztos kenyere magának és családjának, minélfogva a szavazatvadászatra vetemedett angol lord csak finomabb eszközökkel közeledhetik hozzá. Nagy titokban elengedi szavazójának haszonbérét, a városból szöveteket hoz és jótékony akció során kiosztja, a választóhelyre befuvarozza embereit, s útiköltséget ad nekik, sőt közhasznú adományokat, alapítványokat is létesít a környék javára. Mivel szavazói mind meg tudnak élni, ennélfogva korhelység, tivornyázás nem kapcsolható össze a választással – nem volna értelme, senkit sem vonzana.

Annál inkább a tisztán agrárszavazókkal, azaz a földművelő kisnemesség tömegeivel rendelkező hazánkban, ahol a jelölt a falu harangját félreveretve bevonul a templom vagy kocsma elé, mögötte sülttel, kenyérrel megrakott s hordót szállító szekér, felhág a hordó tetejére, s „magyar egyszerűséggel” szól a tömeghez: igyunk, barátaink! És ez a bevezetése a több napig tartó választási kampánynak, melynek során a becsődített emberek boros fővel országutakon és városokban tettleg szabadságot élveznek a békeháborítás és kihágás minden nemére, egész a házfeltörésig, éléstárkirablásig, az ólmosbotnak és „árva cserfának” békés járókelők ellen fordításáig, amint ennek akkoriban országos gyászt okozó esetei voltak: Kölcsey megbuktatása Szatmár megyében Tyukod és Csenger ólmosbotjai által, s Forintosék véres hadmenete Zalában Deák elvei ellen – az excelláló* nemesek Kehidán áthaladva, puskával belőttek Deák udvarába.

Ezek a súlyos formái a választási visszaéléseknek Kemény Zsigmond* szerint, a földművesnépesség, mégpedig a szegény földművesek egzisztenciájával kapcsolatosak, aminthogy tudjuk, hogy hasonló jelenségek a tőlünk keletre és délre terülő agrárországokban is otthonosak lettek, amint ott is áttértek a népképviseleti alapra. A hatvanhetes korszak ezt a jelenséget nem ajándékozta meg Kemény Zsigmondéhoz* hasonló figyelemmel, ehelyett Jókai, Mikszáth és utódaik nyomán némi anekdotikus derűvel aranyozta meg. Természetes, hogy a mind általánosabbá és titkossá váló választójog szűkebb körre szorítja az egyének részéről való „lélekvásárlás” lehetőségeit, de viszont az államhatalom növelésével ebből az irányból nagyobb nehézségek támadnak, semmint még száz év előtt Kemény előre láthatta volna. De akkor is mindenképp helyesen látta, hogy a földműves lakosság anyagi helyzetének biztosítása elengedhetetlen feltétele a demokráciában a népakarat hamisítatlan megnyilvánulásának. E téren az igazi népi politikának még igen nagy feladatai vannak.

 

V.

 

Száz esztendővel ezelőtt csak a legélesebb elmével bírók sejthették meg azt, amit ma minden ember tud és saját magán napról napra, sőt a nap minden órájában újra tapasztalni kénytelen, azt, hogy a politikának igazában csak egyetlen nagy problémája van: az állam elhatárolása az egyéntől és az egyénekből álló társadalomtól. Hogy ma az emberek világosabban látják a problémát, ez nem azt jelenti, mintha mélyebb politikai belátásuk lenne, mint száz év előtt; ma egyszerűen saját testükön veszik észre a problémát, bőrükön, ruhájukon kitapintják, élelmiszerükön és italukon át ízlelik, mozdulataik folytonos korlátozásán akaratlanul is észreveszik az államot, mely rajtuk nemcsak háború alatt és háború miatt, de azt megelőzőleg is régóta uralkodik. Az államnak ezt a túlnyomó hatalmát valamikor az úgynevezett abszolút monarchia hozta létre, de az abszolutizmus azóta függetlenítette magát a kormányformáktól, aminthogy ez utóbbiak általában is lényegtelenné váltak, s ma már ismerünk igen hatalmas államokat, melyek az arisztotelészi* vagy montesquieu-i* skatulyák egyikébe sem sorozhatók. Bizonyos, hogy az állam abszolút hatalma ma is különböző meggondolásokkal igazoltatik, melyeknek hátterében mindenütt a „közjó” áll, azaz mindnyájunk java, de napjaink és az elmúlt évtizedek sok-sok tapasztalata arra mutat, hogy ennek a „közjó”-nak érdekében az állam gyakran annyi „rosszat” követel, annyi súlyos dolgot rak polgárai vállára, hogy ezek a közjót néha csak igen nagy távolban, messzi ködökön át, szinte csak „sub specie aeternitatis”* tudják megpillantani.

Iskolás tudomány szerint ennek a túl hatalmas államnak ellentettje volt a liberális állam, mely semmit sem akart, és engedte, hogy minden a maga útján, azaz rosszul menjen és a szabadságot szolgaság váltsa fel észrevétlenül. A mi száz év előtti politikusaink is liberálisok voltak, de ők erős államot, benne erős kormányt követeltek, s egyszersmind minden óvóintézkedést is megtettek, nehogy az erős állam a rend, igazság és közjó fenntartásán túlcsapva, az egyént és társadalmat jogtalan és káros módon elnyomja. Előttük a parlamenti rendszer megromlásából származó abszolutizmus elrettentő példájaként csak a francia restauráció, polgárkirályság és a kezdő [második] napóleoni korszak állott, s Eötvös még azt hitte, hogy „az állam tökéletes abszolutizmusa éppúgy az utópiák sorába tartozik, mint a korlátlan szabadság”, mert mind a kettő lehetetlenné teszi a rendezett állami együttélést. De azzal ő is tisztában volt, hogy a korlátlan szabadság a nagy, kifejlett társadalmakban kevésbé aktuális veszély – az emberek érthető módon megakadályozzák a hozzájuk hasonlóknak korlátlan törekvéseit, de annál veszedelmesebb a másik véglet, melynek minél biztosabb elkerülésére ajánlta társaival együtt az előbb felsorolt demokratikus intézményeket.

Az utóbbi 60–70 év azt mutatja, hogy az intézmények önmagukban, lélek nélkül, mégsem képesek túlságos állami rendszer, etatizmus* kifejlődését megakadályozni. Ha azt keressük, hol vesztettük el az utat, akkor azt a pontot kell megkeresnünk, ahol a demokratikus intézmények működése lelketlen rutinná, mechanikává lett, s ahol ezek az intézmények nem voltak immár képesek az egyén és társadalom jogos igényeinek kielégítésére. Olvasóim ne aggódjanak, nem fogok átcsapni metafizikába, sem pedig abba a modern politikai retorikába, melynek fő jellemzője a kenetesség, amint már Eötvös észrevette: „mert ki nem hazudna legalább morális és emberszerető elveket.” Az ő nézete szerint az intézményeknek is emberszeretőknek kell lenniök, s minden új rendszer, mely a régit felváltja, ezt csak akkor teheti, ha jobban megközelíti célját, az emberi élet megkönnyítését, az égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételét. A „közjó” tehát nem lehet elvont dolog, s nem lehet dekretálni* valamit államhatalommal, hogy ez a közjó, mikor hiányzik belőle az emberszeretet, és csak az elvont államnak, vagy az ezt kezelő, hozzá közelálló egyeseknek van haszna belőle. Eötvös, de nemcsak ő – társai is – meleg szívvel politizáltak, s éppen azért lehetetlenség őket elképzelni, amint részt vesznek a tegnapi és a mai választásokban és a „politikusok” rutinos, debatteri* összejövetelein. A demokratikus intézmények mögött ott látták a szegényeket, elesetteket, az élet javaiból és műveltségéből kizártakat, s az intézményeket szerintük éppen azon cél szerint kell időnként átalakítani, hogy minél gyorsabban és minél nagyobb tömegét lássák el a kizártaknak az emberi méltóság szükségleteivel. Eötvös 1840-ben két nagy tanulmányt írt ezzel a meleg szívvel a Szegénység Izlandban* és A zsidók emancipációja* címmel, s az előbbiben úgy találta, hogy „korunk emberszeretőbbé vált, hogy a közjó s minden embernek boldogítása nem az emberbarát kedves álma többé, melybe a szomorú életből néha visszavonul, hanem fenséges célja, mely után egész erejével törekedik; hogy az emberi nemnek új szükségletei támadtak, melyek a mostani formákban kielégülést nem találnak, s hogy a formák változni fognak, mert az ember, bármily gátak állíttassanak elébe, szükségeit végre mindig eléri”. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a politikai élet ez emberszeretettől követelt, mondhatnók: humanista fejlődését folyvást új és új gátak zárják el, gyakran épp azok, melyeket valamikor a folyam biztosítására emeltünk – de Eötvös szavai értelmében nyugodtan elhagyatkozhatunk az emberszeretetre, mely kétségtelenül magasabb rendű elv a dolgok elrendezésében, semmint oly társadalmi, gazdasági erők és igények, akár állami parancsok, melyek az emberszeretettel szembeszállnak. Mert gazdasági életünket átalakíthatjuk, s ha az emberszeretet kívánta változtatásokra esetleg hét sovány esztendő jönne, a hét kövér is el fog következni – állami intézményeinket sem tarthatjuk örök életűknek, ha hiányzik belőlük az emberszeretet, de mit tegyünk akkor, ha kitéptük magunkból az embertársak szeretetét? Ne felejtsük el, ez az emberszeretet Eötvösnél az evangélium felebaráti szeretete, belőle vezeti le a szabadsághoz való jogunkat is, amint 1845-ben írta: „hála a kereszténység áldó befolyásának, a szabadságot csak bizonyos osztályok vagy népfajok számára senki sem meri követelni” – és ha már évtizedeken át elfeledkeztünk a szeretetről, és engedtük, hogy a célszerűség, az állam java, a költségvetés egyensúlya, a termelés érdeke és sok más hasonló bölcs dolog kiszorítsa a törvényből és a szabályokból, talán épp a mai ítéletidőben illenék visszaadnunk neki az emberek feletti hatalmat.

Eötvös József* báró költő és filozófus volt, Szalay László* eredetileg jogász, s így a fönti eszméket praktikusabb formába tudta önteni, mint hozzá képest tényleg ábrándozónak nevezhető barátja. A mi történeti magatartásunk emberiességének egyik nagy bizonyítéka, hogy Szalay László* száz évvel ezelőtt szinte ugyanazon szavakkal mondotta ki az államnak a jog és erkölcs alá vetett voltát, mint most egy éve, tavalyi karácsonyi beszédében XII. Pius pápa*, aki szigorú szavakkal ítélte el „a jogi pozitivizmust, mely a pusztán emberi törvényalkotásnak megtévesztő felségjogot tulajdonít, és egyengeti az utat a törvénynek az erkölcstől való végzetes elszakadásához”. Szalay a liberális szabadságjogokat mint emberi jogokat ismeri el, melyek az embernek teremtésétől fogva tulajdonai, s azokat utóbb, semmi körülmények közt, sem társadalmi szerződésbeli lemondás útján, sem az állam vagy bármiképp megfogalmazott közjó javára és előnyére el nem vesztheti. Az emberi jogok nélkül az ember nem lehetne ember, s oly rendszer, mely őt meg akarná fosztani e természetadta jogaitól, „Isten fuvallatát törölné ki az ember lelkéből”. Az emberi jogokban a sérthetetlen, örök, mert Istentől származó „jog” fejeződik ki szerinte. „Az, ki nem tud semmit az emberjogokról, az a jog őseszméjét tagadja”, ami „balga felfogás vagy a legpogányabb materializmus”. Az olyan törvények pedig, melyek az emberjogokat tagadják vagy sértik, nem lehetnek egyebek, mint rossz törvények, mert hiányzik belőlük a jog, tehát jogtalan és törvénytelen törvények természeti és erkölcsi szempontból. Mert „Isten szellete lebeg vala* a vizek felett – ezt olvassuk a genezisben* a teremtés előtti időszakról, s ez annyit is jelent: hogy a jog eszméje előbbvaló a pozitív törvények feletti okoskodás eredményénél, mellyel azt számosan vajmi örömest azonosítani szeretnék”.

Az eötvösi és Szalay-féle gondolatok egybevetésével már közelebbről meg tudjuk határozni, mikor tértünk le az útról, melyet ők s velük a régi, 48 előtti Széchenyi és Deák s a későbbi tapasztalatokkal gazdagodott Kossuth jelöltek ki nemzetüknek. A demokratikus intézmények, amennyiben azok 48-ban megvalósultak, napjainkig érvényben maradtak ugyan, de már a múlt század második felében megfigyelhető a kezdődő etatizmusra* jellemző szorgos törvényhozási munka, mely a társadalom önkéntes és önálló szervezkedését eleinte feleslegessé teszi, utóbb megakadályozza, s mely a pozitív, naponkénti szükségletek kielégítésére törekedvén, megfeledkezik a magasabb dolgokról. Törvényhozóink szavaiban mind több a rétori fordulat és mindinkább megszilárdul az a nemzeti frazeológia*, melynek lehullott, szétporló morzsáira úgynevezett nagy sikerű beszédekben ma is ráakadhatunk, de mindinkább kihűl bennük az eötvösi és deáki emberszeretet melege, s éreznünk kell, hogy a törvény a törvényért kezd élni, a közjó a közjóért, az állam önmagáért, egyrészt elvileg és elméletileg, másrészt hivatalainak és intézményeinek mind hangosabban és mind szárazabban kelepelő mechanizmusában. Ebben a szinte l'art pour l'art* állami életben az ember fajsúlya mind könnyebb lesz, értéke kisebbedik és mellőzhető, s a természettől való emberi jogok, ha összeütköznek ezzel a papiros „közjó”-val, annál könnyebb lelkiismerettel tétetnek félre, minél ritkábban merülnek fel a század végétől kezdve Eötvöséhez és Szalayéhoz hasonló gondolatmenetek.

Ne higgyük, hogy a fejlődés csak nálunk ment ebbe az irányba és csak nálunk hazudtolta meg a régi nagy nemzedék reménységeit. A 19. századi liberalizmus hőskora letűnt a század közepére, hívei képteleneknek bizonyultak olyan újonnan megjelenő szükségletek emberszerető, melegszívű kielégítésére, melyeket már Eötvös is előre látott. Elsősorban a társadalmi és gazdasági jelenségekkel szemben bizonyultak tehetetleneknek, ragaszkodtak a korlátlan gazdasági szabadsághoz – pedig ez már rég szembeszállt „Isten szelletével”, milliók természeti jogaival – s ez utóbbiak védelmét átengedték új, szociális mozgalmaknak. Nemcsak nálunk, másutt is elpárolgott a liberális szívekből az emberszeretettel együtt az evangélium és a vallásos érzés, s végül is groteszk jelenségként szemlélhettük egy hitetlenné vált liberalizmusnak, materializmusnak és etatizmusnak* furcsa, szörnyszerű együttélését.

A következések nem maradhattak el: a szellemi értékeitől kiürített liberalizmus általános európai bukása, az államnak kiemelkedése földrengés, tengerzúgás és – két világháború viharaiban. Ma Anglián kívül nincs többé számottevő liberális párt, s az még ott is túl gyönge, akár arra is, hogy a mérleg nyelve legyen a két nagy párt között. A múlt századi liberalizmus, mely nem tudta sem 1914-et, sem az azóta elkövetett szörnyűségeket megakadályozni, nem támasztható fel többé, mert már régen elvesztette nagy emberi és erkölcsi értékeit. Nekünk csak arra kell vigyáznunk, hogy ezeket az értékeit, melyek közösek minden tisztultabb szellemi iránnyal, tehát az emberi és szabadságjogokat s az emberszeretetet kiragadjuk ebből a veszni induló világból, és megkíséreljük az ő segítségükkel új alapok lerakását.

A következőkben még szeretnők egy pillantással átfogni az Eötvöséktől való tényleges történeti elhajlást, ami talán feladatainkat is jobban fogja érzékeltetni.

 

VI.

 

A történelemből tudjuk, hogy a centralisták programpontjai közül a nagy beteljesüléskor, 1848-ban aránylag kevés valósult meg, bár a leglényegesebbek, a parlamenti felelős kormány, a népképviselet a törvényhozásban és a sajtószabadság belekerült az áprilisi törvények közé. Szalay, Eötvös és Csengery igazságszolgáltatási javaslatait és a szabad községekre* vonatkozó elképzeléseit, Lukács Móric* társadalmi előrelátását hasztalan keresnők a 48-as kodifikációkban*. Az alsóház tagjait, „az országgyűlési követeket” ugyan „népképviseletek” útján kellett ezután választani, azonban a választói jogot az értelmiségi foglalkozásúakon kívül 300 forint értékű ház és föld tulajdonához vagy egynegyed zselléri telekhez, önálló műhely, gyár és kereskedés birtokához, kézműveseknél legalább egy állandó segéd tartásához kötötték, s ezzel körülbelül megmaradtak a Kossuthtól javasolt korlátok között: ugyancsak az ő szellemében hagyták meg a választói jogot minden korlátozás nélkül az összes kisnemeseknek. A megyei autonómiát illetőleg a minisztériumot utasították, hogy „a megyei szerkezetnek népképviseletek alapján rendezéséről” a legközelebbi országgyűlés elé törvényjavaslatot terjesszen – addig is azonban lényegében meghagyták a nemesi megyét, az addig szavazásra jogosult, legnagyobbrészt nemesi szavazókkal együtt, kiegészítve ezeket – nagyon általános kifejezés szerint – azokkal, akiket a „megyei lakosok községenként ezen közgyűlésre képviselőkül utasítanának”. A „községi választásokról” szóló rövid törvénycikk a szabad királyi és rendezett tanácsú városok említése után az összes többi községről csak azt mondja, hogy ezekben „az elöljárók választása iránt ideiglenesen a megyék fognak intézkedni”, azon megyék, melyek az előzők szerint továbbra is megtartották többé-kevésbé rendi formájukat és szellemüket.

Mindez messze elmaradt a centralistáktól táplált demokratikus ideáltól, ami azonban természetes volt, hiszen a törvényeket még a Karok és Rendek hozták, s közöttük akkor a „stabilizmus” volt a korszerű jelszó, miként ezt boldogult Károlyi Árpád* a 48-as törvények keletkezéséről szóló magisztrális* művében mondotta: az állami rend stabilizálását a választók magasabb életkora és a vagyoni cenzus által óhajtották elérni. Az egynegyed telkes jobbágyok választói jogát Deák Ferencnek kellett megvédenie azzal, hogy ha ezek sem lesznek választók, akkor sok megye lakosságának legnagyobb része választójog nélkül marad, egyébként pedig a negyedtelkesek még tíz percenttel sem növelnék az összes választók számát, minek tehát e csekély percent miatt elégedetlenséget teremteni az országban? Nem folytathatjuk tovább, de nem is szükséges tovább bizonyítgatni, mily kérdésekben maradt el a törvényhozás a centralisták reménységeitől, és mégis igazuk volt az egykorúaknak, mikor az új törvényeket viharos lelkesedéssel fogadták, és igazuk a későbbi nemzedékeknek, melyek mindegyre visszatértek és visszatérnek a nagy 48-as vívmányokhoz. Ilyen lelkesedéssel írta Horváth Mihály*, a debreceni miniszter a 47–48-as országgyűlésről, hogy „egyrészről teljesen visszaszerzi a nemzet törvényes függetlenségét, az ország önállóságát, másrészről a húsz év óta oly nemes lelkesedéssel tervezett és megvitatott reformokat is végrehajtja, befejezvén általok a nemzeti átalakulás nagyszerű munkáját. Minden eddig kivívott egyéni és községi szabadságok s az összes nemzeti függetlenség biztosítására, a régi municipális* intézmények mellé esküdtszékeket s nemzetőrséget, népképviseletet s felelős parlamenti kormányt alkot; mindenek fölébe pedig a szabad sajtót helyezi, őréül az egyéni, társadalmi és nemzeti szabadságoknak.

Ez mind így is volt, s mi még megtoldhatjuk a centralisták szellemében azzal, hogy ezek a törvények végképp felszámolták az évszázados rendiséget, melyet akkor Széchenyitől Kossuthig mindenki feudalizmusnak nevezett és halálra ítélt. Végképp behozták az elnyomott jobbágy és a kötelesség nélküli úr különbsége helyén a jogegyenlőséget, az emberi méltóságnak származásra való tekintet nélkül[i] megbecsülését. A párizsi és bécsi forradalmak hatására az akkori rendi országgyűlés hirtelen emelkedett fel erre a magas humanista álláspontra, s Kossuth lángoló szavaira néhány hét alatt létrehozta az ősi múltat örökre eltörlő törvényeket. És Kossuth politikai géniuszát, mellyel ellentmondást nem tűrően hajszolta át a rendi retortákon* az új törvényeket, csodálatos módon igazolták az elkövetkező hónapokban a bécsi reakciónak és a nemzetiségeknek fegyveres támadásai: ha áprilisra nem sikerül a törvényeket tető alá hozni, a nemzet kénytelen köz- és magánjogi anarchia állapotában harcolni függetlenségéért s a magyarság megmaradásáért.

Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van. A centralisták is elismerték ezt, és derekasan részt vettek a törvényhozó munkában. De az ő elveiket alkalmazva, amint azokat a fentiekben megismertük, az áprilisi törvényekben keretet kell látnunk, melyet kitölteni a későbbi nemzedék, s ezek között úgy vélem, épp a mi korunk feladata. Minél távolabb sodort bennünket 48 tavaszának lelkesedésétől a történelem, annál világosabban látjuk, hogy az akkor megszerzett szabadságjogok nem örökre szereztettek, hanem mindegyik nemzedéknek újra meg kell azokat hódítania a maga számára, az ő új viszonyai között új biztosítékokkal kell körülbástyáznia.

Mai politikai és társadalmi körülményeinket tekintetbe véve kétségtelen, hogy ezt a munkát nekünk kell elvégeznünk, mégpedig azon intézmények megvalósításával, melyeket a centralisták körvonalaztak, de 48 tavaszának lelkesedéstől siettetett, szakértelemtől alig támogatott iramában el kellett mellőzniök. Nem szükséges ezeket az intézményeket újra elvonultatnom előttünk, hiszen előbb már a centralisták saját szavaival ismertettem nagy részüket: arra sincs szükség, hogy ezen régi intézményeknek ma alkalmazható demokratikus formáit felkutassam, hiszen célom egyszerűen történeti volt, a múlt néhány nagy magyarjára s azok gondolkodására rámutatni, hogy az ő szellemi világosságuknál ismerjük fel mai feladatainkat. Ezek pedig, nagy általánosságban maradva, nem lehetnek egyebek, mint a negyvennyolcas törvénykereteket emberszerető társadalommal kitölteni azoknak élete és boldogulása érdekében, akik idők folyamán a modern viszonyok, gazdasági és társadalmi helyzetek megnehezedése, sőt megromlása, valamint a jogszabályok formalizálódása következtében erre a védelemre rászorulnak. A liberális szabadságjogok és azok frazeológiája mind kevésbé élvezte a 19. században adekvát demokratikus intézmények támogatását – most ezekre az intézményekre kell a súlyt helyezni annyira, hogy a frazeológiát akár el is ejthessük. Az az igazi demokrácia, mely nem kíván többé beszédeket, s az igazi szabadság, melyet nem kell emlegetni.

Előbb szó volt a feudalizmusról, melyet a reformkor emberei az új törvényekkel megszüntetni véltek. Ebben igazuk volt: a magyarországi feudalizmus tényleg megszűnt 1848-ban, s még az sem támaszthatja fel többé, ha összes külső ellenségeink, sőt jóindulatú barátaink is mint élőt, akár a mai magyarság egyik legfőbb jellemző vonását emlegetik is! A feudalizmus mint a hűbéri viszonynak magyar megfelelője a földesúr és a jobbágy közti kapcsolatban állott, melyet 48 tényleg, visszavonhatatlanul megszüntetett. A közhasználat szerint meg lehet ettől különböztetni egy másik feudalizmust, mely eltekint attól, hogy az úr és jobbágy között nincsenek többé megalázó jogi kapcsolatok, s amelyet nyugaton is, nálunk is, sokan lehetségesnek tartanak a törvény előtti egyenlőség tényleges fennállása idején is: ez az egykori feudális uraknak, az arisztokrácia tagjainak túlságos politikai és társadalmi befolyása. Valóban, amikor Magyarországot még mindig feudális államként kezelik és szidalmazzák, erre az utóbbi formára gondolnak, de éppoly igazságtalanul és tényektől szabadon, mint amikor az igazi, jogi feudalizmust vetik szemünkre. A politikai hatalom már régóta nincs a feudális eredetű arisztokrácia kezében, s a vezető rétegben legfeljebb a középbirtokosság nagyobb részvételét lehet megállapítani, de még ez utóbbi is csak igen kis számban régi nemes eredetű, hiszen a polgárságból, sőt annak alsóbb rétegeiből felemelkedettek is ma már teljesen asszimilálódtak az eredeti dzsentrihez, mely ennek következtében azelőtt elképzelhetetlen mértékben megduzzadt. Száz év előtt egy-egy vármegyében 10–15 középnemesnek számítható család élt, melynek történeti igénye volt az alispáni és más megyei állásokra, ma pedig százával és ezrével találunk nemesi nevek hordozóira a vezető rétegben, akik tehát vagy a többszázezres egykori bocskoros nemeseknek a leszármazói, vagy pedig egyszerűen polgári vagy paraszti ősökkel rendelkeznek. Mindennek alapján szinte groteszknek tarthatjuk azt az állítást, mintha ezeknek a vezetése feudális lehetne. Hiszen legnagyobb tömegükben azon kisnemesek leszármazói, kiknek egyetlen hatalma a vármegyei szavazatjog volt, s a centralisták még ettől is meg akarták fosztani őket. Mai vezető rétegünk és a feudalizmus: egymással össze sem hasonlítható fogalmak, mint mondjuk a mostani, téli Dunán keringő sirály és a mosóteknő.

Aki azonban egy élet folyamán kénytelen volt különböző állású emberekkel megismerkedni, arisztokratákkal, miniszterekkel és miniszteri titkárokkal is, az tisztában van a tekintély természetével mai világunkban. Bárhol megfigyelhető, hogy a hatalom, az állam kezelői egészen más tekintéllyel bírnak, mint más halandó: szinte misztikus légkör veszi körül őket, nem azért, vagy nem csak azért, mert várni és kapni lehet tőlük, hanem tiszta, önzetlen, őszinte respektusból is. Egészen más arccal közelednek feléjük az emberek, nagy ritkaság, hogy elárulnák nekik igazi arcukat és gondolataikat. És ez nemcsak a központi kormányzat embereire vonatkozik, az állami szolgálat egész vonalán le a legalsó polcig is megvan az egész államnak kijáró tisztelet, melyet viszont a tisztelet illető tárgya természetesnek talál és elfogad. Talán egyedül a városi hatóságok képeznek kivételt, bennük, úgy látszik, erősebb a demokratikus levegő.

A polgároknak az állam hatóságai alá rendelése, mely általános és minden fokon önkéntes, olyan államok szokása, ahol a köztudomás szerint a monarchia feje és a tőle kinevezett hivatalnokok kezében van a szuverenitás még akkor is, ha egyébként a nép akár általános választásokkal fejezi is ki akaratát parlamenti testületekben. A német publicisztika ezt nemrégen még a felsőség, a hatóság államának (Obrigkeitsstaat) nevezte, és mint ilyent megkülönböztette azon országoktól, melyekben a nép önmaga intézi ügyeit, s ennélfogva a hivatalok nem is bírnak ily nagy tekintéllyel. A felsőbbségi államban természetesen nincs szó a nép elnyomásáról, abszolutizmusról vagy diktatúráról, csak arról, hogy a nép nem szokta meg akarata nyilvánítását, esetleg nem tud mit kezdeni szabadságával. Nálunk ennek az állami tekintélynek kétségtelenül régi, érthető gyökerei vannak, s az is bizonyos, hogy a kiegyezési kor második felében a demokratikus gondolkodásnak retorikává süllyedése idején még inkább megnövekedett. A trianoni korszakban tovább szilárdult a felsőbbségi berendezés – soha annyit nem beszéltek a „tekintélyek tiszteletéről”, mint akkor – s az utóbbi évek parancsuralmi törekvéseiben is bizonyára érvényesült ez az inveterált* tekintélytisztelet, valamint az érem másik oldalán a hatalomnak azon jólesően nagy mértéke, melyet egy-egy pártvezető vagy funkcionárius az állami hatóságokhoz hasonlóan élvezhetett.

A fejlődésnek ezek a vonásai már egészen más képet mutatnak, mint amelyet a centralisták annak idején Magyarország számára elképzeltek. Ma még nincs lehetőségünk arra, hogy a legújabb korszak tanulságait is levonhassuk, de talán nincs is erre szükség. Legalábbis azok nem érzik a mai viszonyokkal való dialektikus foglalkozás szükségét, akikhez elért a százéves munkákból kiáradó melegség, és felismerték, mily módon lehet emberhez legméltóbban biztosítani minden ember, Isten egyenlő kreatúrái életét. Szalay, Eötvös és társaik ezeket a módozatokat a demokrácia rendszerében találták meg, s azóta az ő gondolataiktól való minden elhajlás csak újból bebizonyította nézetük helyességét.




Hátra Kezdőlap Előre