Jegyzetek

Szekfű Gyula „Valahol utat vesztettünk” című tanulmánya eredetileg hat részben a Magyar Nemzet hasábjain látott napvilágot. (1943. november 7., november 21., december 5., december 19., 1944. január 15. és 16.) A szerző 1947-ben, a Cserépfalvi kiadó gondozásában megjelent könyvében – Forradalom után –, mint e munka első fejezetét közölte újra a háború alatt írott cikksorozatát. (A könyv reprint kiadását a Gondolat Kiadó jelentette meg 1983-ban.)

Jóllehet Szekfű Gyula 1947-ben, könyve előszavában hangsúlyozta, hogy az első fejezetként közölt régebbi cikksorozat szó szerinti másodközlése a Magyar Nemzetben megjelent szövegnek, feltehetően a kéziratgondozás és a nyomdai munka felületessége következtében rengeteg kisebb-nagyobb, olykor értelemzavaró, máskor félreértést okozó szöveghiba, szótévesztés, átírás rontja az eredeti szöveget. Jelen kiadás a Magyar Nemzetben, 1943-ban és 1944-ben megjelent tanulmány szöveghű újraközlése. A sajtóhibákat természetesen javítottam, és a helyesírást mai gyakorlatunknak megfelelően egységesítettem.

Szekfű Gyula gyakran pontatlanul idézi forrásait, az idézetek szövegét azonban nem helyesbítettem, így azok Szekfű Gyula eredeti szövegközlésében olvashatóak. A lehetőségekhez mérten, a hosszabb és összefüggő szövegek esetében, az olvasó a jegyzetekben felleli az idézetek forrását, eredeti lelőhelyét.

Szekfű Gyula e tanulmányának publikálása előtt már közölt egy nagyon hasonló szellemű, olykor az idézetekben is a Magyar Nemzetben megjelent írásával egybecsengő tanulmányt: Ma és száz év előtt. (Magyar Szemle. 1943. szeptember. 113-119.) E tanulmány csak filológiai szempontból érdekes előzmény, mivel gondolatilag csupán előképe, első fogalmazványa a „Valahol utat vesztettünk” című írás gazdag szellemiségének.

Szorosabban kapcsolódik e cikksorozathoz Szekfű Gyulának ugyanezzel a címmel, de VII. részként megjelent írása, mely a Magyar Nemzet 1944. február 27. számában volt először olvasható. Makay-Petrovics György, az Újság című lap szerkesztője Szekfű Gyula írásával vitázva lapjában négy részből álló nyílt levelet írt Szekfű Gyulának. (A magyar vármegye I–IV. Újság. 1943. december 25., 1944. január 1., január 9. és január 16.) Írásában a vármegye hagyományos értékeit és a kiegyezés utáni idők magyar politikai berendezkedését védelmezi, s a centralisták törekvéseivel, elveivel szemben a magyar megyei élet rangos hagyományait, tovább élő értékeit hangsúlyozza. Szekfű Gyula tárgyszerűen, pontosan válaszol. Írása – bár azonos címmel jelent meg – nem tartozik cikksorozatába, annak nem szerves folytatása. Politikai vitairat: az írását, gondolatait ért „tiszteletteljes” támadás publicisztikai visszaverése. Cikksorozatának nem, de a cikksorozata által támasztott szellemi-politikai légkörnek szerves és izgalmas része: ezért érdemes több mint negyven esztendő után újra közölni.

 

Valahol utat vesztettünk”

 

VII.

 

Engedje meg a jóakaratú olvasó, hogy a fenti cím alatt még egy cikket írjak, amikor már legutóbb, a hatodik, nem egészen szándékom szerint világos közleménnyel befejeztem ezt a sorozatot. Azóta jutott kezembe Makay-Petrovics György volt országgyűlési képviselőnek, az Újság főszerkesztőjének lapjában megjelent négy levele, melyet megtisztelő módon hozzám intézett, s amelyben nézeteim közül különösen a községi önkormányzatra, a vármegyére és az egyesületi jogra vonatkozókat tette kritika tárgyává. Elsősorban meg kell köszönnöm igen tisztelt barátomnak az ő jóakaratát, mely tárgyi ellenvetésének barátságos megfogalmazásában és egész meleg stílusában megnyilvánul, azután pedig elnézést kell kérnem, ha az egyes, tőle felvetett problémákra nem olyan részletesen térek ki, mint az ő előadása tárgyilag megérdemelné. Egyes dolgokban ugyanis már elég részletesen kifejtettem nézeteimet korábbi történeti munkáimban, úgy Tisza Istvánról, valamint a régi vármegyéről, annak a századok folyamán végbement átalakulásairól és arról a szerepéről, melyet az alkotmányvédelem kifejezéssel szoktak megjelölni. Igen tisztelt barátom fejtegetéseiben ezek nagy helyet foglalnak el – pontok szerinti válasz helyett azonban legyen szabad itt csak néhány általános kérdésről szólanom.

Bizonyos, hogy ugyanazon nagy elvek hívei vagyunk mind a ketten, s e tekintetben megnyugvással veszem tudomásul Makay-Petrovics Györgynek a természetjog, a szabadságjogok és az emberi jogok jelentőségét kiemelő, lelkes szavait. Az eltérések közöttünk nem is elvi természetűek, hanem hogy úgy mondjam, foglalkozásunk vagy inkább tanulmányaink különbözőségéből folynak. Ő mint jogász és közigazgatási szakember, figyelmesen olvassa a törvényszövegeket, s azoknak betűiben megtalálja, amit keres: a községekről szóló 1871. és 1886. évbeli törvénycikkekben a községi önkormányzat kielégítő mértékét, az egyesületi jogról szóló rendeletekben és joggyakorlatban a józanul megkívánható egyesülési szabadságot, s végül a vármegye berendezésében és főként 1918 előtti politikai és közigazgatási működésében az ideális nemzetalkotó és nemzetvédő institúciót, amelyhez hasonló „sem szervezetileg, sem alkotmányjogi vagy politikai jelentőség dolgában nem található fel más európai nemzetek alkotmányában”. Ezen az állásponton aztán kevesli, amit én a vármegyéről mondtam, sajnálja, hogy nem talál cikkemben a közigazgatást s közelebbről a vármegyei intézményt dicsőítő sorokat, s ez a sajnálatos hiány – melyet valóban gyöngéden vet szememre, azt a gondolatot kelti fel benne, hogy tanulmányaimat nagy városokban folytatván, nem néztem ki könyveim közül, és nem ismerem eléggé a magyar falut és népét és ennek a középosztályhoz való kapcsolatait. Mert ha ismerném, akkor bizonyára inkább meg volnék elégedve viszonyainkkal, s a jövőt is optimistábban tekinteném.

Elismerem, hogy nem vagyok falusi ember, sem falukutató, sem pedig közigazgatási szakember. Nem tanultam ki ezeket a foglalkozásokat, amiként sem a diplomata, sem a katona, sem a művész, sem az államférfiú, sem a gazdatiszt szakismereteivel nem vehetném fel a versenyt. És mégis kötelességem diplomáciai, katonai, politikai, kulturális, gazdasági szakdolgokkal foglalkoznom, s azoknak a múltban volt megjelenési formáit tárgyalnom. A mai történésznek kissé kellemetlen feladata, hogy az élet minden lényegesebb megnyilvánulását tekintetbe kell vennie, ami igen nehéz dolog, s nem is vállalkozhatnék rá, ha a történettudomány módszerében nagy támogatásra nem találna. Ez a támogatás pedig abban a szabályban van, hogy minden rendelkezésre álló egykorú forrást meg kell néznie, és egyetlen állítást sem kockáztathat meg, melyet az elsőfokú, eredeti kútfőkkel nem tud támogatni. És itt találjuk meg a jogászok és történészek közti ellentét gyökerét. Ez az ellentét régóta megvan, ez azóta akut és szemmel látható, hogy az alkotmány- és jogfejlődés kérdéseivel a történészek is foglalkoznak immár oly formában, hogy hangjuk szélesebb körökhöz is eljut. Korábban a jogászok egyedül uralkodtak a közvéleményen, s a történészek eltérő nézetéről senki sem vett tudomást. Mióta mi is közérthetően beszélünk, azóta gyakori a vita a történész és a jogász kőzött, amikor is az előbbi rendszerint a tagadás szellemét képviseli. Hogyne, hiszen ő kötve van, nem mondhat mást, mint amit a kor kútfőiben talál, holott a jogásznak szabadságában áll elméletét előadni, megelégedvén századok áttekintésénél négy-öt, gyakran téves vagy tévesen magyarázott adattal. Ez a helyzet a vármegye mint az alkotmány bástyája megítélésénél is: a történész kénytelen szárazon kijelenteni, hogy az alkotmánybástya nagy becsülete tulajdonképpen a múlt század harmincas éveitől kezdődik, s a valóságban a megyék ritkán s akkor is csak kevesen vállalkoztak az alkotmány védelmére, akik pedig vállalkoztak, azok nem is tudták megvédeni az alkotmányt. A magyar alkotmányt más erők tartották fenn, a megyének is más szerepe volt (és minden korszakban más), mint amit a megyetalajból kinőtt vagy ahhoz hozzánőtt politikusok elképzelnek.

Mesterségemhez ragaszkodva, nem tehetek egyebet, mint néhány adatot előhozni. A szabad községi szervezet hívei 48 előtt a községi képviselőtestületet és tisztviselők behelyezését az egész lakosság titkos szavazása alapján képzelték el. A vármegyét pedig a szabad községek képviselői alkották volna szerintük. Ezzel szemben a községre az 1871:XVIII. és az 1886:XXII., a megyére az 1870:XLII. és az 1886:XXI. törvénycikk egyöntetűen megállapítja, hogy a községben a képviselőtestületet, a megyében a bizottságot, mely „a hatósági jogokat a törvényhatóság nevében gyakorolja”, csak felerészben állítják össze a „választóközönség választottjaiból”, másik felerészben a legtöbb adót fizető állampolgárokból, azaz a virilistákból. Ez tehát legkevésbé sem igazolja azt, mintha Csengery szabad községrendszerre vonatkozó kívánságát beteljesítették volna. Hasonlóképpen szó sincs arról, hogy a megye a községekre épült volna. A megye felügyelt rá, ellenőrizte és fellebbezési fóruma volt, de független maradt mindvégig a szabad községtől, amilyen a fenti törvényszövegek szerint nem is jött létre. Olvasóim elengedik nekem annak megvázolását, minő hatással lehetett az ötvenszázaléknyi virilista, hozzáadva a törvényhatóságok tisztviselőit, a szabad község és megye szabad jellegére és a demokratikus elv megvalósítására.

Ne gondoljuk azonban, hogy ezt nem vették észre régebbi magyarok. Az 1870. és 1871-i törvényhatósági és községi törvények nagy viták zajában jöttek létre, s azóta is minden generációban szakadatlan sorát találjuk azoknak, akik a megye mint alkotmányvédő bástya szerepével nem elégedtek meg – abban rendesen nem is hittek –, hanem ehelyett a megyének demokratikus átalakulását követelték. A virilizmus bevezetését s a még ellenzéki Tisza Kálmántól követelt közvetett választást Toldy István 1869-ben a demokrácia elfojtásának s annál helytelenebbnek minősíti, mert hiszen szerinte a magyar nép Európa legnyugodtabb népe, megfontolt és igazságszerető, a kaputos embert tiszteli, akit tehát méltánytalan ily eszközökkel megfosztani önkormányzatától. Hasonló véleményeket a kormánypárt és a mérsékelt ellenzék részéről egész a jelen század elejéig fölös számban idézhetnénk, és ha Makay-Petrovics György úgy találja, hogy a szabad községrendszer nem hozta meg várt gyümölcseit, nem volt „nevelő hatása” és nem fejlesztett ki „egészséges községi közszellemet”, akkor azért nem, mert egyszerűen nem volt ily szabad községi rendszer. Az, hogy a község hatásköre tényleg kiterjedt minden lehető tárgyra, nem döntő ebben a kérdésben, mert ez a község, melyet ennyiféle hatáskörrel ruháztak fel (mint igen tisztelt barátom helyesen kimutatja), nem a nép községe, hanem a virilistáké volt. Ugyanez a helyzet az egyesülési jognál, melynél meg nem az a fontos, hogy megvolt a lehetőség mindennemű egyesület alapítására, s csakugyan vígan működhettek sakk-körök és kanáritenyésztők körei, hanem az, hogy ezek az egyesületek nem olyanok voltak, hogy a társadalmat s főként annak alsóbb osztályait társadalmilag és gazdaságilag össze tudták volna fogni. Nem annyira a törvényt és az államhatalom jóakaratát hiányoltam a múltban, de a népben sem láttam a hibát, s ma sem hiszem, mintha „a magyar népben nem volna meg a szövetkezeti szellem”, hiszen önmagunkat becsülnénk le, ha elhinnők, hogy éppen csak mi nem értünk még meg az önkormányzatra és alulról elkészített termelő szövetkezetekre. Tény azonban, hogy mind a kettőnek a hiányát demokratikus fejlődésünk nagy hiányának kell tartanunk.

Igen tisztelt barátomnak erős a hite, hogy a vármegyéknek „a nemzeti társadalom megszervezése és egy komoly és erős nemzeti közszellem kifejezése tekintetében ma is elvitathatatlanul rendkívüli fontos szerepük” lehetett volna és kell, hogy legyen. Ez kétségtelen, de ezt a szerepet az 1870-ben megszervezett megye nem tudta betölteni, és abban sem lehet kétség, hogy a jövőben sem tudná beteljesíteni. Ilyen szerepre, a nemzeti társadalom megszervezésére csak olyan intézmény lehet alkalmas, amely a társadalom minden rétegében gyökerekkel bír. Maga Makay-Petrovics György is sajnálattal állapítja meg, hogy a mai „megyegyűléseken elhalkult a hang, s nincs meg a régi eleven és erős élet a törvényhatósági bizottságban”. Fájdalommal látja, hogy elmúltak a régi megyegyűlések, melyeken „a magyarság legjobbjai... tanácskoztak és szabtak irányt a közvéleménynek”. Ennek okát az állam terjedő hatalmában látja, a saját gondolkodása szerint bizonyára logikusan, mert azt hiszi, hogy a régebbi megye, mely a „magyarság legjobbjainak” kezében volt, betöltötte hivatását a nemzeti közszellem kialakítása dolgában, s csak a legutóbbi időkben, az állami befolyás és az első világháború akadályozták jótékony működését. Ha azonban a demokratikus elvet próbáljuk alkalmazni, s tudomásul vesszük, hogy nemzeti közszellemet még a „legjobbak” zárt társasága sem alakíthat ki, akkor a bajok igazi okát abban kell látnunk, hogy a megye nem mindenkié volt, csak egyeseké – a „legjobbak” kifejezés használata még nagy megyekedvelő részéről is tán túlságosan eufemisztikus –, azaz megint megérkeztünk a demokrácia kérdéséhez.

Ez pedig nem maradhat örökké kérdés, egyszer már határozott feleletet kell adni rája. Már nagyon hosszú ideje szerepelt nemzeti életünkben; száz esztendeje, hogy világosan megfogalmazták a kérdést is, a feleletet is kitűnő magyarok. Azóta minden elképzelhető érv felmerült, az érvekre az ellenérvek, és nagy önámítás lenne azt hinni, hogy még mindig tudnánk a kérdéshez valami újat mondani. Érvek és ellenérvek közismertek és csak untatnak immár, s a legcsekélyebb segítséget sem nyújtanak többé a probléma megoldásához, mely nem a papiroson vagy szónoklatban, hanem az életben áll fenn és csak ott oldható meg. A „legjobbak” nagyon sokáig törték fejüket a legjobb megoldásokon, és közben elrepült az idő, felhasználatlanul. Ma már a tárgyi meggondolások is mellékesekké váltak, és az, amit világtörténelemnek nevezünk, nem kérdezi tőlünk, szeretjük-e és sajnáljuk-e a régi megyét, mely nem mindnyájunké volt, nem kíváncsi rá, jobb lesz-e vagy rosszabb közigazgatásunk, többet vagy kevesebbet fogunk-e termelni, hogy nem akadozik-e majd az önkormányzat olyan kezekben, melyek egyébhez szoktak egész életükben. Sőt még az sem fogja befolyásolhatni a fejlődést, hogy jobban vagy rosszabbul fogunk-e élni. Mindezek lényeges szempontok addig, míg reformról van szó, de ha a homokóra lefutóban van és azt újra fel kell tölteni, a változás pillanatában mindez lényegtelenné válik. A változásnak pedig egyik előjele, hogy nincsenek többé érvek és ellenérvek, melyeket nem ismernénk, és hogy szó, beszéd, írás végképp kimerül, üressé válik. Egyszer minden írás végére pont kerül.




Hátra Kezdőlap