Pesti követválasztás 1847-ben

Különböző jelekből látható volt, hogy az egész ország nagy fontosságot tulajdonít annak, vajon az 1847. pozsonyi országgyűlésre sikerül-e Kossuthot megválasztani követnek, ama roppant – pénzbeli, erkölcsi és szellemi – erőfeszítések dacára, melyet a hatalmas ellenpárt, háta mögött a kormánnyal, e választás ellenében kifejtett.

A korteskedés minden nemei a legnagyobb, sőt bizton mondhatni, hallatlan mérvben kifejtettek, mintha nem is egy megye követe, de ennél jóval nagyobb fontosságú tisztség választása forogna szóban.

Hírlapi cikkek, szónoklatok, lakomák, macskazene, fáklyás zene, kapacitációk szellemi érvekkel és furkósbotokkal, nagy mennyiségű pénzáldozatok a felek részéről, legkitűnőbb személyek beavatkozása, versek s több efféle eszközök mind a harctérre vitettek.

Akkorában a pártokat népnyelven Kubinszkynak* és Pecsovicsnak* nevezték. Nem voltak olyan finom és diplomatikus elnevezések, mint a mainapság. A nép józan esze kitalálta, hogy tulajdonképp csak kétféle párt lehet, s ha vannak árnyalatok, azok vagy egyik, vagy másikhoz állanak közelebb. Aki nem volt Kossuth pártján, az mind pecsovics* volt.

Persze, a legszélsőbb pecsovics*, a leghatározottabb kormánypárti is, mint ez rendesen történni szokott, mind a haza nevére esküdött, mind magyarnak, mind jó hazafinak nevezte magát, még ha – adminisztrátor* volt is. De azért az ilyen külön pecsovicsokat* jól megmacskazenélték. Ad vocem* macskazene:

Először életemben és utólszor voltam jelen macskazenén, azon ti., melyet az ifjúság és a pesti nép magyar része K. kanonoknak* adott, mely okból és alkalomból, arra már nem emlékszem; annyi való, hogy a legmerészebb konzervatívek, illetőleg kormányhívek egyike volt.

A Sebestyén téren* lakott, azon házban, melyben most a Két huszár kávéház van.

Az egész tér tele volt macskazenélő népséggel.

A macskazene korántsem oly kedélyes, tréfás dolog, mint aminőnek az ember, mielőtt egynek tanúja volt, képzelni szokta.

A szépérzékre fölöttébb bántólag hat, mert valóban iszonyúan rút: Ami a szemnek a pávián, a gorilla, az a fülnek a macskazene.

Különben általánosan el volt ismerve, hogy nagyságra és borzasztóságra ehhez fogható macskazene még e szabad világban sem adatott senkinek.

Ugattak, fütyöltek, sivítottak, kiabáltak, keregtek, huhogtak, nyivácsoltak. Kutyákat, macskákat hordtak össze, azokat verték, hogy óbégassanak, kelepeltek, zörögtek; szóval igazi pokoli zajt ütöttek.

Ily élénken voltak hangolva a kedélyek, midőn a követválasztás elérkezett. Hatalmas emberek, a mágnásság nagy része, papok, tisztviselők érezék, hogy egész befolyásuk áll kockán, s mindent elkövettek, hogy megakadályozzák azon egyén követté választását, ki a 48-i törvényeket volt alkotandó. A tapintatos fogás, hogy ellenében nem pecsovics*, de liberális férfiút léptettek föl – Balla Károlyt* –, nem használt.

Nevezetes, hogy soha e párt részén versíróféle egyén nem volt – mégis egy olyan ügyes verset gabalyítottak részökre, melyről meg kell vallani, hogy fogásnak igen hatalmas volt azon időben, amidőn választó csak nemesember és pap lehetett.

 

„Hogy ha Kossuth lesz a követ
Pap és nemes adót fizet.”
 

A választás napjain az izgalom oly fokra hágott, hogy a márciusi napokban sem igen volt nagyobb.

Kossuth pártjának a bevonulása az Üllői útról a Kecskeméti utcába valóban festői ecsetre lett volna érdemes.

Kortesvezérek a legelőkelőbb mágnások voltak, öltözve – ad captandam populi Verbőczyani benevolentiam* – különféle jelmezruhákban, mindannyian lóháton.

Gróf Batthyány Lajos* kifordított fekete szőrű subában, pörge kalappal, aranysallangos, bogláros paripán, Álmos vezéri alakját juttatá eszünkbe.

Báró Podmaniczky Frigyes* veszprémi kanászszűrben; hosszú nyelű baltával, sípujjas patyolatingben, pitykésen; árvalányhajasan, ifjú arcával, kis pörge bajuszával pompás népies alak volt.

Gróf Ráday Gedeon* s még néhány főúr szintén igen hatásosan voltak öltözködve, s ők képezték az első sort.

Utánuk szintén mind lóháton irodalmi, művészi nevezetességek. Egyebek közt Vahot Imre*, ki akkorában igen csinos, sőt szép legény, híres táncos, igen népszerű és úgy a szalonok, mint a csárdák egyik legkedveltebb egyénisége volt.

A nép lelkesedése, öröme szűnni nem akaró tovahullámzó, egybeolvadó éljenorkánba tört ki.

Ennek két főoka volt. Egyik, hogy hát – talán így már mégis Kossuth lesz a követ. A másik, mert az időben a mágnások rossz hírben állottak, mind rossz hazafiaknak tartattak, és most annyi derék mágnást láttak buzgólkodni a nép ügye mellett.

Jogászt, parasztot, bocskoros nemest, írót s más efféle szegényebb fajta embert jó hazafinak látni, ez megszokottabb dolog volt, mint mainapság; mert akkor ez mind az volt, kivétel nélkül. Nem is lehetett volna más, mert meg nem tűrte volna saját eleme. De mágnást látni, mégpedig vagy fél tucatot, Kossuth részén, ez valami rendkívüli, nagybecsű ritkaság volt.

Nem tudom, mi történt a vármegye házában három napon át, mert odahatolni lehetlen volt. (Azt állíták, hogy a szavazatokat számolják.) A körülötte levő utcák – a Gránátos, Megyeház,* Sarkantyú,* Úri, Újvilág*, Zsibárus utcák a szó betű szerinti értelmében be voltak tömve embersokasággal, és járhatatlanok voltak még a gyalog ember számára is. Majd az egész Budapesten valamennyi csárdában szólt a zene éjjel-nappal, danolt a nép az utcán, szónokolt, éljenzett. És a szalonokban, a polgári termekben, a lebujokban egyébről nem volt szó, hanem csak arról, hogy vajon meglesz-e Kossuth követnek?

És ha meg nem lesz, hát mi lesz akkor?

A feszültség oly nagy volt, hogy az emberek aludni nem tudtak, és többnyire fönn mulattak, a bor vagy kártya mellett.

Fiatal cimborámmal két nap, két éjjel sikoltoztunk a Megyeház- és a Komlóban*, várva az eredményre. Csak az akkori ifjúság szelleme s hangulatának jellemzésére legyen mondva, hogyha közelünkbe valaki az ellenjelölt nevét kiáltotta volna el, annak jobb lett volna egyátalán nem születni. Ami engem illet, nem ismertem lázasztóbb sérelmet, mint ha valaki azt merészelte volna állítani, hogy ő fanatikusabb tisztelője Kossuthnak, mint én. De nem is emlékszem, hogy valaki ilyesmire vetemedett volna. Az igaz, hogy e lázas napok alatt divat volt kétfontos* buzogányt tartani kéznél bizonyos eshetőségekre, és én magam is hódoltam e divatnak, egy lat* különbség nélkül.

De már harmadnap a természet kezdte követelni a magáét, egy kis álom után epedtünk. Hanem azért ez nem lett volna döntő érv. De meggondolók, hogy hátha – nem lesz meg követünk, és akkor aztán, ki tudja, mi adhatja elő magát?

Jó lesz „recuperálni”* az erőt, és hazamentünk alunni. Estefelé a tömegek csoportosulása oly nagy volt, hogy majdnem az egész Belvárosban megakadt a közlekedés.

Teljes lehetlen volt a megyeház közelébe jutnunk. Hogy a körülötte lévő utcák mily tömve lehettek, erről legjobb fogalmat szerez a körülmény, hogy a Fehér hajón* át jőve, a Szervita téri* Teleky ház kapuja volt azon pont, melyet nagy üggyel-bajjal elérhettem, és ott szerencsésen meg is rekedtem. Lejjebb hatolni a Károly-kaszárnya* felé – hacsak az emberfejek tetején nem – egyátalán lehetlen volt.

Itt szoronkodtunk jó ideig, midőn egyszerre a megyeház felől tompa, majd harsány éljen viharzott felénk, mely mint a futótűz harapódzott tova és így egyszerre általánossá lett egész Budapesten. A két Duna-parton szemben álló sokaság mintegy visszhangoztatá egymás örömrivalgását.

De ki mondta e sokaságnak, hogy Kossuth lesz a követ? Senki.

Mi, akik a Szerviták terén álltunk, csupán éljenzést hallottunk a megyeház felől. Nem illethette-e ez az ellenjelöltet? Mindenki úgy volt meggyőződve, hogy nem.

Erre nagyszerű fáklyás menet a megyeház elé, ahol Kossuth szónokolt. Megint nem lehetett a Szervita téren* alól hatolni, de már mindegy is volt. Ezúttal a Sziklay ház előtt állapodtam meg.

Kossuth beszédéből e helyen (a Szervita tér* közepén) egy szót sem lehete érteni, csupán hangját hallottuk.

Egyszerre csak balra tekintek, s egy mellettem álló, jó magyar arcú, középidejű egyént látok, amint a könnyeket törülgette szeméből.

– Aki árgyélusa van, igazán beszél! – mondá, mintegy indokolva magát.

– Hát maga ért valamit belőle? Irigylem füleit – mondám kötekedve –, én egy szót sem értek.

– Érezni kell azt, uram! – mondá haragosan és majd belém veszett, szitkozódva a pecsovicsok* ellen.

Le voltam fegyverezve. Fanatikusabb emberre találtam magamnál.

Meghíttam vacsorára, társaságunkba, a „demokrátiá”-ba, egy Hal téri* korcsmába. Expeditor és kihordó volt egy újságnál, de azért mi elöl ültettük, sőt köszöntöttük, s ünnepeltük, mint a legfanatikusabb Kossuth-pártit.




Hátra Kezdőlap Előre