A forradalom előestéjén

Az akkori kedélyek állapota merő ellentéte volt a mainak. A rendkívüli, különös, eredeti, sajátságos, merész, költői után vágyódott mindenki. A rendes, normális, köznapi, körültekintő, óvatos, számító, önző, előrelátó – nevetség, sőt megvetés tárgya volt. Őszinteség, nagylelkűség, bátorság, lelkesedés – a tisztelet, szeretet, bámulat tárgyait képezék. A ravaszt, a filisztert utálta és kilökte önmagából minden kör, mint valami salakot a forrongó must.

Azon, ezer év alatt egyszer előforduló, ritka, árkádiai időket éltük, melyekben a becsületes, vagy ami több, a szó legszorosabb értelmében igaz embernek lenni – háládatos dolog volt. És – a mai ember előtt megfoghatlannak látszhatik – a valódi tehetség, a lángész iránt valóságos rajongó tisztelet uralkodott a kedélyekben. Amiből látható, hogy a ravaszságot, alattomosságot a lángésszel, a becsületességet, nemesszívűséget ostobasággal nem konfundálták, mint ez mai nap történik.

Mindenki személyes érdemekre törekedett: aki ezekkel nem bírt, azt milliomossága, grófi koronája nem pótolta. Petőfi nimbusza magasan fölötte állt mindazoknak, melyeket a legmagasabb származás vagy a földi szerencse adhattak. X gróffal vagy Y báróval karöltve járni az utcán a legegyszerűbb honoráciornak* – nemhogy különös kitüntetésnek nem tartaték, de ha számon nem adta, hogy az a báró vagy gróf különben derék ember és méltó arra, hogy ővele társalogjon, saját cimborái leszólták, s kitilták maguk közül mint „szolgai” jellemet.

Ellenben, aki azt ejtette ki a száján, hogy Petőfivel itt vagy amott találkozott, beszélt – azt megnézték, mint a szerencse különös kedvencét, és a szemek annak arcára tapadtak, keresve a visszfényt, mely a nap dicsőjének arcáról reá vetődött. Az igaz, hogy az ország első hercegének bemutattatni könnyebb volt, mint Petőfinek.

A legnemesebb verseny uralkodott az emberek közt, s egyedül az érdem volt irányadó. Aki bármi csekély ténnyel bizonyította jóakaratát, mint ember és hazafi, vagy csak reményt nyújtott arra, hogy a köznek hasznos tagja lesz, számot tarthatott a jobbak barátságára, lettek légyen azok bármi nagy nevűek, népszerűek.

E közhangulatból magyarázható meg, hogy tizenkilenc éves korom és semmiségem dacára az akkori idők nevezetességeivel ismeretségbe, sőt nagyrészt bizalmas baráti viszonyba jutottam. Mindössze egypár verset írtam, melyek egyikében (a „nemzethez”)* e két sor fordult elő:

 

„Gazdag vagy, haj! de zsíros koncaid
Idegen föld kutyái viszik el...”
 

És a keblek oly fogékonyak voltak, hogy egy perc alatt a figyelem felém fordult, és szinte zavarba jöttem a kitüntetések miatt, melyekkel úton-útfélen találkoztam. Az ifjú irodalom már akkor nagy hírű tagjaival per tu s a közvélemény asztalának tagja lettem.

Apai engedelem nélkül, úgyszólván szökve jővén Pestre, segélyforrásaim kiapadtak s hivatal után kelle látni. Akkorában Vahot Imre* volt a kezdők gyámapja. Hozzá mentem.

„A gazdasági egyesületnél volna jó hivatal, csakhogy most éppen haragban vagyok Törökkel... Hm, hm... Föláldozom haragomat, levelet írok neki!”

Török János* a gazdasági egyesület totumfac-ja s a konzervatív párt egyik buzgó tagja volt. Az akkori konzervatívek azonban nem kívánták az ifjúságtól, hogy velük tartson, és annak dacára, hogy a megkövült főnök ifjú patvaristája a legszélsőbb dühöngő őrjöngönc volt, közöttük a viszony a legtermészetesebb maradt. Egyébiránt akkorában oly ifjút, ki a mérsékelt párthoz tartozott volna, mint ritkaságot jó pénzért mutogatni lehetett volna.

Török János* azonnal alkalmazott. Előszeretettel bánt velem, s miután különösen három tulajdonsága: zsenialitása, erélye és munkássága valóban rendkívüli volt, amellett bizalmas magánórákban igen szeretetreméltó, és a vele való társalgás rám nézve szerfölött tanulságos volt, rokonszenvet és nagyrabecsülést éreztem iránta. Gazdaság- s politikával foglalkozása dacára volt érzéke és költői hajlama a rendkívüli iránt, minek tanulsága a következő kaland.

A pozsonyi országgyűlésre kelle utaznia.

Hirtelen az az ötlete támadt, hogy Szilveszter éjjelén, pontban 12 órakor, fog átkelni a Dunán, bármi zaj legyen is a Dunán.

Az ötlet nekem s még más három barátomnak annyira tetszett, hogy noha semmi dolgunk nem volt Budán, kértük, vigyen magával, azon esetre, ha az átkelés valami rendkívüli veszélyes lenne. Arra már bizonyosan nem emlékszem, vajon Szilveszter éje volt-e, midőn el kelle utaznia, de tény, hogy a Dunán a jég miatt már két nap megszűnt a közlekedés.

De a szó már előbb hetekkel nagy könnyelműen ki volt mondva, azt meg kell tartani.

Mióta a Lánchíd elkészült, az újabb ivadék nem ismeri a kaland e nemét. Az átjárás, a jég megállapodása előtt, a roppant jégtáblák közt veszélyes, sőt néha napokon át lehetlen volt.

Az Angol királyné* kávéházban 11 órakor punccsal, rumos teával készültünk el a hideg útra. A principális* jó csomó pénzen fogadott föl kétségbeesett hajósokat, kik átszállítsanak bennünket Ó-Buda vagy a másvilág partjára. Négyen voltunk, kik csupa juxból* követtük Törököt.

Pontban 12 órakor a lélekvesztőbe szálltunk. Irtóztató hideg és koromsötét volt. A part szélein megállott és előbbi napokon tört jégúton is bajos volt haladni, mert pár nap óta ez is befagyott, s csak himbálózva, jeget törve lehetett lassan tova mozogni. A két Lánchíd-oszlop között még úszott a jég, legalább este öt óráig, de hogy azóta nem állott-e be vagy éppen míg odaérünk, azalatt nem áll-e meg, bizonytalan volt. Ez utóbbi esetben befagytunk és gyalog kellene kihatolni a jégtorlaszok közül. Néha megállapodtunk, és gondolom, a hajósok gyakorlott fülei figyeltek az úszó jég halk ropogására, melyre nehéz volna hasonlatot találni.

Aránylag nem sok idő múlva a zajlásba értünk. Ezen áthatolni volt a föladat súlya, azontúl pedig eltalálni sötétben egy másik utat a már álló túlparti jég között. De itt aztán megrekedtünk. Egy darabig himbáltunk, utóbb az is lehetlenné vált, akármint erőködtünk. Fél egytől reggeli négy óráig voltunk e desperátus* állapotban. Azonban ekkor a jégtorlás kedvezőbb fejlése következtében megint ingóvá lettünk, és körülbelül egy óra múlva a budai parton szerencsésen kiszállottunk és reggelig áldomásoztunk.

A jég azonban még másnap sem állott be, s csak arra emlékszem, hogy másnap délután három óra vetett partra hármunkat Pesten, a partokat ellepett roppant néző sokaság jókedvű üdvözlete közben.

*

1848. február vége felé híre jött, hogy Párizsban kiütött a forradalom s a polgárkirály egyik hű tábornokát a Tuileriák tetejére fölakasztották.

Az a tábornok (Lamoricière)* ugyan föltámadt, s amint láttuk, az ijedtség nem is fogott rajta. Mindvégig hű maradt a népszerűtlen zászlóhoz.

Hanem a párizsi forradalom csakugyan való volt, sőt a berlini és bécsi is következett utána.

Még a párizsi mozgalom hagyján. A franciákat csak megillette a dicsőség. Noha a közvélemény asztala* úgy gondolkozott, hogy a magyarra is ráférne már egy kicsi abból a glóriából.

Az első lépés az volt, hogy a Fillinger* négy tekeasztalán a játék, a posta érkeztekor, letiltatott a közvélemény asztalának szónoka által, és fennhangon olvastattak föl a párizsi hírek, közbe-közbe izgató szónoklatok tartatván.

Majd a berlini kravallok hírét vettük.

Szörnyűség! Hát már még a németek is! Csak a magyar nem! Nyomorúság! Gyávaság! Szégyen lesz magyarnak lenni.

Ilyen kifakadások voltak hallhatók.

De végre a mérték megtölt. Bécsben is kiütött a ribillió!

Bécsben! Ez több volt, mint amennyit el lehetett viselni.

Vasvári órahosszat szónokolt a Fillingerben*, a Komlóban* s ahol fogékony közönségre talált.

Kívüle még Oroszhegyi, Magos*, Gál Ernő*, Sebő Anti* s többen haranguírozták* a tömeget.

Március 14-én néhány szóvivő fiatalember a közvélemény asztalánál abban állapodott meg, hogy másnap reggel proklamálja a forradalmat.

Éppen akkor léptem a kávéházba, midőn a végzés már hozva volt. Indultunk kifelé:

Én e rajongást nem tudtam komolyan venni, és amiatt, hogy egy fölolvasás alatt tekéztem a tilalom dacára, rovásom volt a tribunok előtt.

Oroszhegyi Józsa* szerfölött súlyos képpel figyelmeztete, hogy – népszerűtlen kezdek lenni! Borzasztó!

– De hát miért holnap? – mondám ekkor. – Miért nem ma – mindjárt? Az éjjel elfoghatnak benneteket.

Rovásom jóvá volt téve, Oroszhegyi, mint valami generális, előré-t vezényelt. De a többség amellett volt, hogy most kevés ember van az utcákon. Maradjon holnapra.

Másnap reggel, márc. 15-én, Petőfi, Vasvári, Jókai, Sükei*, az elmaradhatlan Oroszhegyi alig néhányad magukkal megindulnak a Fillingerből* és mennek a Hatvani utcán végig, az Orvos egyetem udvarára. A Fillinger* ajtajánál találkoztam szembe velük, s anélkül hogy tudnám, mi a program, hozzájuk csatlakoztam. Az utcán „Éljen a szabadság!” kiáltások mintegy megkétszerezték számunkat.

Az Orvosi egyetem* egyik tantermébe léptünk, ahol éppen magyarázott a tanár. Néhány tüzes szó a vezetők részéről, és a növendékek fölugráltak székeikről, a tanár intése dacára, és az egész növendéksereg az udvarra tódult.

Itten Petőfi fölállt egy székre és elszavalta a „talpra magyar”-t. Lelkes éljenzés, az esküszünk szó követte a végsorokat.

Utána Jókai lépett föl és fölolvasta „Mit kíván a magyar nemzet?” cím alatt a 12 pontot.

Hasonló lelkes éljenzés, kiáltozás.

Innen a Jogi egyetembe vonult a csapat, már akkor több ezer főre növekedve.

Az összes jogászság lejött az Egyetem térre*, ahol Petőfi, Jókai ismételték az előbbi szavalást, s ahol Vidacs János* rögtönzött kész beszéddel villanyozta föl az ifjúságot.

Következett a Landerer és Heckenast-féle nyomda előtti jelenet, a Hatvani utcai* azon háza előtt, ahol most a Kammon kávéház* van.

Petőfi verse és a 12 pont itt, cenzúra nélkül, rögtön ki lett szedve, nyomva, mialatt az utcán izgató szónoklatok tartattak számosak által. A nyomtatványok aztán szétosztattak.

Délután már az egész város izgalomban és talpon volt.

Esni kezdett, mégpedig jó szaporán. A Városház tere telicsődült esernyős tömeggel s itt a hatóság termébe rohant szóvivők s a roppant népség kiáltozása folytán a tanács is magáévá tette és az erkélyről proklamálta a 12 pontot.

Az eső folyvást szakadt.

De a tömeg esernyősen fölment Buda várába, kiszabadította Táncsicsot és diadallal hozta át Pestre.

Katonaság, valami őrjárat, egyszer vonult ki a nyilvános utcából, föl a Váci utcának, és ekkor észrevehető tolulás támadt a Városház tér ama* sarkán. De még csak egy gyereket se nyomtak agyon.

Legkisebb baj se történt. Az egészet elnevezők tréfásan paraplé-forradalomnak, és nagy volt az öröm, hogy „vér” nélkül ment végbe.

Nem gondolók, hogy később olyan nagy lesz a puffanása.




Hátra Kezdőlap Előre