Jegyzetek

Vasvári Pál Irányeszmék című töredékes és befejezetlen írása eredetileg hat részletben jelent meg az Életképekben, 1848-ban. (7. szám február 13. 193–199.; 10. szám. március 5. 289–293.; 13. szám. március 23. 390–391.; 14. szám. március 26. 401–404.; 16. szám. április 9. 463–469.; 17. szám. április 16. 481–483.) A 10. számban, március 5-én megjelent második közlésből hiányzik a IX. és a XVI. rész, feltehetően a cenzúra beavatkozása következtében. A március 23-án megjelent harmadik közlésben a részek sorszámozása újra elölről kezdődik. Ezt talán magyarázza az a forradalmas lendület, mely március 15. után az irányeszmékben is új időszámítást kezdeményezett. De semmilyen ésszerű magyarázat nincs arra, miért nem jelent meg a VIII-XXII. rész. Igaz, az Életképek 15. száma nem közli a következő, tehát az esedékes VIII-XXII. részt, így lehetséges, hogy valamilyen ma már kideríthetetlen okból kimaradt a 15. számból Vasvári szövege, miközben már nem volt idő s mód a 16. szám átalakítására, így a VIII-XXII. rész közlése végleg elmaradt. Természetesen ez csupán egy a lehetséges magyarázatok közül, s azt csak találgatni lehet: a 16. számban miért hiányzik a XXXI. rész, és a 17. számban a XL. rész után – jóllehet a szöveg végén zárójelben az olvasható: Folyt. köv. – miért szakadt meg Vasvári Pál írásának közlése. Az is elképzelhető: a forradalmas napok lázas változékonyságában Vasvári Pál már nem érezte fontosnak, hogy februárban elkezdett, márciusban újrakezdett írását áprilisban befejezze.

Az Irányeszmék több mint száz év után jelent meg újra nyomtatásban. (Vasvári Pál Válogatott írásai. Bp. 1956. 149–178. Szerkesztette és a bevezetést írta Fekete Sándor.) E több mint harminc éve megjelent kötet a lelőhelyek közlésében többnyire pontatlan, a kézirat alapján kiadott írások esetében nem különíti el azokat, amelyek már Vasvári Pál életében – javított, jobb szöveggel – megjelentek a tényleges első közlésektől, az írásokat korigényekhez igazított tematikus rendbe csoportosítja, olykor önkényesen felcserélve még egy-egy írás részleteinek belső sorrendjét is, többnyire nem jelzi a keletkezési időpontokat, figyelmen kívül hagyja Vasvári Pál kiemelési szándékait stb. De ez a kötet az egyetlen (és könyvtárainkban többé-kevésbé elérhető) terjedelmesebb kiadás Vasvári Pál műveiből. Korábban megjelent egy rövidke összeállítás (Vasvári Pál Válogatott politikai írásai. Bp. 1948.), s a közelmúltban egy vékony füzet (Vasvári Pál elfelejtett írásai. Bp. 1985.), de filológiai átgondolatlanságuk következtében ez a két válogatás is csak a hiányt hangsúlyozza: másfél évszázad alatt nem készült filológiailag megbízható és tartalmas összeállítás Vasvári Pál munkáiból.

A fiatalon halott márciusi ifjú életrajzát Thallóczy Lajos írta meg a múlt században (Vasvári Pál s a pesti egyetemi ifjúság 1844–1848/49. Bp. 1882.), s bár e mű ma már nagyon sok szempontból elavult, jobb azóta sem született.

Vasvári Pál művét az Életképekben olvasható szöveg alapján közlöm, csupán a helyesírást igazítottam a mai követelményekhez.

 

*

 

Vasvári Pál életműve töredékes és áttekinthetetlen. Számos műve kéziratban maradt, nem egy ezek közül elveszett vagy lappang, több írását – amelyek a korabeli sajtóban már megjelentek – a szakirodalom sem tartja számon, más írásait a fennmaradt kézirat alapján adták ki 1956-ban, miközben javított, hitelesebb szövegük elfelejtetten porosodik a korabeli újságokban, folyóiratokban. Az 1950-es évek derekán elkészült Vasvári Pál Válogatott írásai második kötetének kézirata elkallódott (Új Tükör. 1976. július 20.), 1985-ben a Vasvári Pál elfelejtett írásai kötet szerkesztői mindössze egy 1849-ben megjelent Vasvári-írást ismertek s közöltek néhány más, korábbi Vasvári-mű mellett, és Fekete Sándor, Vasvári Pál újkori életrajzírója (Vasvári Pál. Bp. 1951.) is csupán néhány, Vasvárira vonatkozó érdekes dokumentum közkinccsé tételére vállalkozott. (Új Tükör. 1986. március 16. és november 21.)

Vasvári Pálnak tehát nem csupán életműve töredékes és áttekinthetetlen, de arcképét is töredékekből töredékesen rajzolta meg az utókor.

Egy, a korabeli sajtóban (Pesti Hirlap. 305. szám. 1849. június 3. 110.) megjelent, a szakirodalom és a szövegkiadások által számon nem tartott írás – amelyet Vasvári Pál nem sokkal halála előtt írt s amelyet tekinthetünk politikai és emberi végrendeletének – közzététele árnyalhatja, teljesebbé teheti Vasvári Pál portréját.

S talán ösztönzést ad további lappangó írásainak egybegyűjtésére.

Naplómból

Hat év előtt anyám elhunyta után egyedül indultam a nagy világba. Anyám helyett kerestem ápolót, kinek keblére bizalommal simulhassak, ki megtanítson engem a világot és embereket ismerni, ki őszinte legyen hibáim, tévedéseim megróvásában, ki bevezessen az élet vadon kertjébe, s megtanítson ismerni a töviseket, kikerülni a kígyókat, s rettegni a vadállatok sziklabarlangjait. A fiatal árva kebel ösztönszerűleg fél az élet örvényeitől: és én vezetőt ohajték, kinek karjaira fogódzhassam, ki elhalt anyám helyét pótolhassa.

S ezt feltaláltam.

A történet komoly múzsáját, Kliót választám második anyámul. Ennek szellemi karjaira dőltem, ennek ajkáról olvasám le minden idők és nagy emberek elveit, történeteit. Ez lőn dajkám, ki nagyszerű mesékben tünteté előmbe az életet és a világot. Ez tanított meg az ős és újabb kor nagy embereinek elveire. Ez adott kezembe egy horgonyt, a férfias meggyőződés acélkemény horgonyát, mely gyökeres sziklákba vágódzva fenntartá életsajkámat a zajló tenger hullámain, dacára a sorsvihar és romboló szél minden ostromainak!

Elhunyt anyám helyett a történet istennőjében egy új, egy örök, egy halhatatlan anyára találtam, ki engem el nem hagy, ki tőlem meg nem válik, csak életem utolsó percében…

Nekem legjobban tetszett azon történeti mese, mely legszomoruabb volt, mert ez mindig egy nemzetről szólott, kit Klió e szánakozó szavakkal szokott említeni: „a szegény, a szerencsétlen, a jobb sorsra érdemes magyar.”

Minél keserűebbek voltak szavai, annál mélyebben hatának lelkemre. – Klió ilyenkor elhalaványult, szavai reszkedeztek, szívdobogása akadozott, szelíd szemei könnyekbe borultak és fekete fátyolt vetett arcára, hogy ne lássam őt fájdalma perceiben, s ne kérdjem tőle: „miért omlanak arcán a szánalom és részvét bús könnyei?”

De én észrevevém a fekete fátyolon is átragyogó könnyek árjait és vele sírtam, vele szánakoztam a szegény, a szerencsétlen magyar nemzeten…

De ő engem ilyenkor megfeddett.

„A férfiúhoz nem illik könnyeit pazarolni – így szólt ő – ha hallasz igazságtalanságot, melyet nemzeteden elkövettek, ha szólok az ármányról, cselszövényről, mellyel ősapáidat meggyilkolták: te esküdjél bosszút ifjú kebledben, és fogadd fel, hogy nem halsz meg, míg letiport hazád, s legyilkolt nemzeted becsületeért nem küzdöttél”…

Így tanított ő engem gyűlölni hazám ellenségeit, mint Karthagóban Hazdrubál, ki egyetlen fiát Hannibált az istenek oltáránál megesketé, hogy a zsarnok Rómát, Karthagó eltipróját örökké, még a síron túl is gyűlölni fogja…

S aki gyűlölni tudja hona ellenségeit, az megszereti a hazát.

És így adta halhatatlan anyám Klió, ifjúlag szerelmes karjaim közé szellemi jegyesül a hazát.

S én e sokat szenvedett, e halálra üldözött hölgyet szántam szenvedéseiben, szerettem fájdalmaiban és imádtam a mártírság véres dicsőségében!

Barátaim tudják, miszerint ifjúságom legszebb napjait a könyvtárakban töltém el.

Folyvást a történeti kútfőket búvárlottam, mert Cicero mondatát igaznak találtam „historia est magistra vitae.” [A történelem az élet tanítómestere.]

Mint jogász első jeles voltam a statisztikából: de azért a statisztika diktáló tanárát egy héten alig láttam egyszer – a tanórát az egyetemben haszontalan diktálás hallgatásával kellett volna töltenem, s azért ehelyett az egyetemi könyvtárba mentem, s a történeti könyveket olvasám.

Hazám története engem komollyá tőn.

Az elhunyt ősök eseményeit vizsgálva, az emlékezet világában, mint az eliseumi mezőn, végigéltem e nemzet bús és víg napjait. S az érzelem, legyen az bú vagy öröm érzete, nyomokat hagy maga után a kebelben. Így történt, hogy én nemzetemhez levék hasonló: „sírva szerettem vigadni.”

Az olvasott történeteket keserű leckének találtam, melyből az utókor tanulhat. S azért jegyzeteket tettem az olvasott, a fürkészett munkákból, s így gyűjtém azon egyes tégladarabokat, melyekből később Magyarhon történetének nagy épületét akartam összeállítani.

Barátaim gyakran emlegették, hogy hű tanítványa vagyok Horvát Istvánnak. Igyekeztem e hiedelemnek megfelelni. Sírjánál álltam Horvátnak, midőn tanítványaival őt temetők, s azon egy önző gondolatom volt, hogy ha a lélek el nem enyész, hanem vándorol, a Horvát szellemének egy milliárd része jusson nekem végrendeleti hagyományul.

Megszerettem e nagy történetírónak még hibáit is. – Megtanultam tőle úgy jegyezni az adatokat, hogy rajtam kívül azokat senki más ne értse, ne elemezhesse.

Ezen adathalmazból kezdett kifejlődni egy munka, melyet 30 füzetre tervezve: „Történeti névtár” cím alatt megindítottam, s mely minden, e honban szerepelt nevezetes férfiak és hölgyek élet- és jellemrajzait tartalmazá.

A második füzet volt sajtó alatt a cenzúra bilincsei által korlátolva, midőn kiütött a múlt évi márciusi forradalom, s az olvasók és gondolkozók figyelme a múltak honából a jelenre fordult, s a történetet nem olvastuk és hallottuk többé, hanem Napóleon szavai szerint: „magunk csináltuk azt.”

A múlt évi decemberi napok sok meleg honfi kebelt jéggé fagyasztának. Némelyek kétségbeestek a hon sorsa felett, mások nem akartak a haza romjai közé temetkezni, s gyáván porba hullottak az ellenség gőgös lábainál…

Én Windischgrätz közeledtét hasonlónak találtam a Jelačić betöréséhez, s eszembe jutott a férfiú, ki Jelačić benyomultakor nem mint miniszter többé, hanem mint egyszerű polgár állott és mégis oly erélyesen tudott intézkedni, hogy a szavára felkölt nép táborrá alakult és a rabló csordákkal szembeszállott. Windischgrätz betörtekor e férfiúnak legfőbb reménye a tiszavidéki tősgyökeres magyar fajban volt, s én élőszemekkel akarván meggyőződni e vidék népének szelleméről és erejéről, január első napjaiban egy képviselő társaságában beutaztam a tiszai vidéket, s ahol a hely és körülmény engedte, népgyűléseket tarték a lehangolt városok buzdítására, s fegyverfogásra szólítám az ifjúságot, minek következtében jelentékeny önkénytes csapatok alakultak…

Makó vidékéről visszatérve egyenesen Pestnek tartánk, s csak útközben tudók meg, miszerint a fővárosba az ellenség már bevonult, s a nemzet jobbjai a hortobágyi puszta vidékein összpontosítják erejöket.

Mi történt ezután Pesten, azt mindenki tudja. – De vannak egyes részletek, melyeket csak kevesen tudnak, s ezeket följegyezni ezen kevesek feladata, hogy ismerje az utókor a császári atyáskodó kormány titkos kezeinek működését.

A többek közt igénytelen lakomat holmi kir. fiscusok megrohanák, mindenemet összeírák, megbecsülteték stb. s nemcsak az én szállásomat, hanem a szomszédokét is mind felkutaták, s kimotozák, hogy nincsenek-e ott elrejtve összeesküvési terveim (?!).

Egy vasas szekrényem volt, tele történeti jegyzeteimmel, s más eredeti dolgozataimmal, egy más szekrényben egy halomra voltak gyűjtve gyermekéveim óta vitt levelezéseim, egész történeti könyvtárak kivonatai foglaltattak egy-egy kötetnyi kéziratomban, minden eszméim, miket a történeti filozófia ébresztett, ott voltak vázlatokban, s e virágait lelkemnek, e gyümölcseit több évi szorgalmamnak mind elrabolták a Windischgrätz kir. Fiscus-féle bérencei…

Midőn a múlt évben kirabolták pesti lakomat, s a többek közt elvitték forradalmi „fekete könyvemet”, melyre gyakran hivatkoztam: azt mondám a kutatóknak, hogy aki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincsemet adja vissza… de a könyv többé meg nem került.

Mit mondjak most, midőn minden papírjaimat elvitték, melyeken csak egy betűt találtak tollam által feljegyezve?!

Ha valaki tud valamit ezen irományok sorsáról, tudósítson engemet vagy Magyar Mihály könyvkereskedőt és kiadót (Pesten, Szerviták-téren). Ha valaki az egész iratgyűjteményt vagy annak fontosabb részeit kezemhez juttatná: azt érdeme szerint egy párszáz p. fttal meg fognám jutalmazni; ha pedig az ügy és munka iránti kegyeletből tenné, úgy ő lenne az én Caesarom, ki Virgil műveit megégetni nem engedte. Ezen irattár nem Aeneis, de mégis „congesti noctesque, diesque labores” [dolgos napok és éjszakák eredményei]. – Ha ilyféle irományok elrejtésével azt akarná elérni Ausztria, hogy ősei történetét elrejtse a magyar elől: arra kijelentem, hogy célt nem ér.

A történeti kútfők elrejtése a legnagyobb gyanúra ad okot, s a gyanú szabadsajtó mellett többet árt, mint a vád maga.

Ha Ausztria egész története elzáratnék is előlünk, nyitva áll annak utolsó lapja, véres betűkkel írva… Minden magyar egy Thuküdidész, ki részt vesz e harcban, s mindegyik le fogja írni, amit látott és tapasztalt. – Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúv hegy tűzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy azt az utókornak leírja… s míg az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt eltemeté…

Vasvári Pál




Hátra Kezdőlap