„Bérharcos” munkásmozgalom vagy „államépítő” szocializmus?

A vita nem új: azóta tart, amióta a rendszercsináló utópisták s az álmodozó írók és gondolkozók mögé mozgalom szerveződött. Hosszú évtizedeken át folyt nemcsak a szó és a tinta, de néha a vér is a „végcél” hívei s a magasabb bér és jó szociálpolitika tömegei között. Volt olyan idő, amikor a fellendülő tőkés termelés két nagy válsága között, a milliós szavazatait számlálgató német szociáldemokrácia vezérkara már kiadta a jelszót: a végcél semmi, a mozgalom minden. Mások a híres „belenövési” elméleteket szövögették, ismét mások – főleg az angolok – a szövetkezeti kapitalizmust, a munkásrészesedést hirdették. Példák, még sikeres példák is, mindenre voltak, csak éppen e példák nem voltak örök életűek, de még csak hosszú életűek sem.

A neveket, mozgalmakat, élő vagy meghalt eszméiket nem idézem fel. Egyrészt, mert mindenki ismeri őket, másrészt, mert most bírálni őket, amikor a történelem elvégezte velük a maga számadását: eső után köpönyeg. Annyit ma már látunk, hogy ami volt: szükségszerű volt. A bérharcos munkásmozgalom szervezetei és jelszavai éppúgy a történeti valóságból születtek, mint az örök forradalmiság eszméi és próbálkozásai. A felemelkedő és kiterjeszkedő tőkés társadalom hozta magával a munkás napi követeléseit is, de ez kötötte össze velük az örök forradalmiságot, a szabadság és új rend eszméjét is.

Volt idő, amikor ezek egészen egyesültek, volt idő, amikor átmenetileg különváltak. Amikor azt hitték, hogy az egész dolgozó emberiség, még a paraszt is bérmunkássá fog válni, és a bérmunkás világképet s a hozzáillő bérmunkás eszmevilágot fogadja el, s majd az általános sztrájk lesz a forradalom egyetlen nagy eszköze, akkor minden forradalmár lélek a munkásmozgalommal tartott. Amikor azonban azt látták, hogy a tőkés termelésben már nemcsak a munkások szaporodnak, hanem az igazgató, rendfenntartó, közvetítő közegek is, de még a tanult szolgák, szolgakispolgárok, sőt néhol még a paraszti kistermelők is, és ezek a tömegek nem a bérmunkás eszmevilágot fogadják el: akkor a lélekben igazi forradalmárok viszolyogni kezdtek, forradalmi élcsapatok szervezéséhez folyamodtak, és a szocializmus megvalósítását nem az általános szavazati jogtól, hanem a forradalomtól és a proletárdiktatúrától remélték. Egyszóval nemcsak Bernsteinék* és Kautskyék*, nemcsak Renaudelék* és Guesde-ék* között folyt a harc, hanem mindezek és a szélsőbaloldaliak közt is.

Természetes hát, hogy bár mindegyik irányt a történeti valóság szülte, mégis a fő irány az államépítő szocializmus maradt, mert hiszen a szocialista mozgalom nem arra született, hogy az esetleg elért jó béreket örök időkre biztosítsa, hanem hogy magát a bérmunkásságot is megszüntesse, és egészen új rendet vezessen be. A bérek biztos lerögzítése különben gyakorlatilag amúgy is lehetetlen volt, még a leggazdagabb imperialista államokban is.

(Lásd az 1929-32-es válságot!)

 

*

Ismétlem: sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy történeti visszatekintést végezzünk az eszmei irányok és mozgalmak céljai és a megtörtént események fölött. Ez nem is az én dolgom, de most meg éppen másról van itt szó: a magyar valóságról. Ebben próbáljunk szót érteni, mert annyit érünk a világnak is, amennyit most értelemben és értelem által vezetett cselekedetekben magunkból adni tudunk.

Próbáljuk először szételemezni a nagy változás, az új rend mozgalmainak összetevőit.

Mindjárt válasszuk is el a forradalmárt a mozgalmaktól. A forradalmár és a forradalmi lelkiség örök dolog. Forradalmár mindig volt, és mindig lesz, és mindig harcol valami ellen és valamiért. Egyszer a szabadságért, az egyén mozgási lehetőségéért harcol, mert kibírhatatlannak érzi a megkövült rendet. Máskor a szigorú, kemény új rendért küzd, mert elviselhetetlennek érzi a rendetlenséget, amely szerinte az erősek és a gonoszok rendje. Ismét máskor a megismert és rossznak ismert rend helyett akar új és szerintevaló jobb rendet.

A forradalmár, az igazi forradalmár hát mindig megszállott ember. Mindegy, hogy a szigorú rend, az „ideák” megszállottja-e vagy a rendetlenségé, a szabadságé vagy éppen a szűzi őskáoszé. Az is mindegy, hogy racionalista-e, a „józan ész”, a „kerek rend” megszállottja-e vagy a vad és vak ösztönöké. Ezek csak megnyilvánulási formák, visszhangot a társadalomban nyernek vagy nem nyernek. S amelyik nyert, az a forradalmár megtalálta az útját, mert a valóságban tapogat. Saját szempontjából jó helyen jár, még ha belehal is, mert „mártír” lesz, élete, hangja tovább zeng a közösségben és a történelemben is, vagyis térben és időben helyet foglalt magának. Ennyi ebből az egyén dolga.

A többi a közösségé, amely a forradalmár eszméit, terveit magába fogadja, és megvalósítani próbálja belső adottságai, létéből adott történelmi perspektívája szerint.

A forradalmár hát mindig ahhoz az osztályhoz, mozgalomhoz csatlakozik, amely éppen úgy mást akar, mint ő. Ha nincs ilyen mozgalom, maga próbálja létrehozni. Hogy aztán a jövőben is egyet akarnak-e majd, az ilyenkor mellékes, az a fő, hogy a cselekvés jelenében egyet akarjanak: a győzelmet. A múlt, a rend megdöntését egyformán akarják, ebben megegyeznek. Ez sokszor elég, de nem mindig elég a sikerhez.

Spartacus* például egyet akart a rabszolgákkal a lázadásban, a közvetlen jelenben, de hogy mit akart a jövőben, a rabszolgaság eltörlését-e vagy maguk helyett új rabszolgákat a régi urakkal, arról keveset tudunk. Husz, Münzer, Dózsa már nemcsak a jelenben akartak egyet, hanem – bár misztikus-romantikus előjellel – a jövőben is. A keresztény testvérek boldog köztársaságát akarták.

A polgári forradalmárok, Rousseau-ék és a nagy francia forradalom java vezetői szintén egyet akartak a hűbéri kötöttségtől már irtózó néppel: új rendben több mozgási szabadságot a nyújtózkodni vágyó egyének számára.

Hogy melyikből mi lett s mi lett volna, ha a hatalmat megszerezhetik, és hosszú időre tartani tudják, azt most ne keressük, ne térjünk a történeti ellentmondások és analógiák végeláthatatlan útjára, hanem nézzük a forradalmárok szerepét a legújabb kor munkásmozgalmaiban.

Bizonyos, hogy soha a történelemben még jobb alkalom nem volt a forradalmár számára, hogy nagyot, valóban világrengetőt alkosson, mint a milliókban szaporodó bérmunkásság mozgalmaiban. Soha még alkalma nem nyílt úgy arra, hogy a forradalom hadseregét előre megszervezze, dandárokba és seregekbe ossza.

Csakhogy ezt is, mint minden intézményt a világon, elérte az intézmények közös sorsa: gépezete öncélúvá vált. Ez ellen lehet elvben tiltakozni, akár kiáltványokkal, akár új szervezetek alakításával, mint ahogy meg is történt sokszor, de a gyakorlatban ez a társulások örök törvénye, s minden valóságos életrevaló szervezet ide jut. (A nem életrevalók még ide se: meghalnak fiatalon.) Ha a szervezetek vezetőinek és tömegeiknek jól megy a soruk, a végcélról könnyen megfeledkeznek, vagy ami gyakoribb eset, csak ünnepi jelszónak használják. Ezt nem is mint „bűn”-t jegyzem meg, csak mint törvényt, mert hiszen a végcélt a történelem hozza vagy nem hozza, s az hozza a próbát is, amelyben az egyik sereg, az előre jól megszervezett sereg esetleg megfelel, de esetleg nem, viszont a hirtelen összeverődött sereg is győzhet.

Forradalmár különben minden időben és minden népben csak kevés születik, s az is elkeveredik a kalandorral és a destruktorral*. Hogy ki az igazi, azt rendszerint csak a próba mutatja meg; sokszor és sok helyen bizony a kalandor és a destruktor játssza végig a forradalmár szerepét. De aki forradalmár, az mindig és mindenütt arra kényszerül, hogy ő tartsa fel a végcélt a tömegek és a szervezetek vezérkara előtt. Ez néha sikerül, néha nem. Ha az idő neki dolgozik, ha a nagy tömegek a maguk mindennapi céljaiban csalódnak, akkor felfigyelnek a szavára, ha munkájuk, kenyerük és cirkuszuk van, akkor a hangja elvész a kispolgári csendes zümmögésben. Ha azonban a szervezetek erősek, erős a múlt, a forradalmi hagyomány, akkor még rosszabb történik: rítussá válik az élmény és éljenzés, taps születik barikád és felkelés helyett. A párizsi mozikban Cachinnak* tapsoló tömeg jellegzetes példája a rítussá vált forradalmiságnak.

Persze ennek senki se „oka”. Minden, ami van, nem bizonyos, hogy szükségszerűen eleve csak úgy lehetséges, ahogy van, de amikor már megtörtént, amikor valamelyik lehetőségből „van” lett, akkor bizony már minden szükségszerűen van, és létével befolyásolja, formálja a jövő „lesz”-t. A „szabad akarat” mindig csak a cselekvés előtt van, a megtörtént eseményben, a győzelemben vagy vereségben már a „predestináció”* vagy a „determináció”* van jelen. Ha a történetírók így néznék a történelmet, akkor talán megtakaríthatnának maguknak és népeiknek egy csomó hiábavaló okoskodást és hadakozást arról, hogy hogyan lehetett és kellett volna, s akkor hogyan és miképpen alakult volna az utódoknak jelenné lett jövő.

 

*

Ott tartunk hát, hogy a forradalmárt elválasztottuk a mozgalmaktól. Ezek néha együtt futnak, néha külön húzódnak, egymás nélkül tehetetlenek, de semmiképpen sem azonosak. Ha szabad valamit író létemre iskolás módszerességgel kifejeznem: a forradalmár és a tömegmozgalom dialektikus ellentétben, vagyis dialektikus egységben vannak. Csak ez teszi érthetővé, ha így szemléljük a forradalmárt, azt a sokat tárgyalt ellentmondást, hogy az egyik forradalmár valóban a felszabadulni vágyó osztály fia, a másik meg nem. A forradalmár mindegy, hogy munkásnak, parasztnak, polgárnak vagy nemesnek születik-e, egyéniségénél és történelmi szerepénél fogva mindig külön kategória az emberek közt, éppúgy, mint a művész vagy a tudós. Származása csak színezi az egyéniségét, stílusát és mozgalmi frazeológiáját.

 

*

 

Most pedig lássuk a nagy változás, az „új rend”, a szocializmus tömegeit.

Kezdjük az értelmiségen. Éspedig azért, mert közhelyes felfogás szerint az értelmiség a maga egészében a „haladás”, a „szellem” osztálya, az örök szépség, igazság, a magas erkölcsi igény fenntartója és hordozója. Eszerint az értelmiség maga az igazi forradalmi osztály, mert minden más osztálynak az értelmiség érezte meg, fogalmazta meg és fejezte ki nemcsak a bajait, hanem a vágyait is. (Morus*, Campanella*, Saint-Simon*, Fourier*, Proudhon* stb. stb.) Eszerint még ha munkásból vagy parasztból lett is a forradalmár, amikor már ír és beszél az emberek számára: értelmiségivé lett.

Itt mindjárt álljunk meg. Én magam már régen elválasztottam az „alkotó értelmiség”-et a tanult középosztálytól, de most szükségesnek érzem, hogy elválasszam, társadalmi szerepét tekintve, a forradalmárt még az alkotó értelmiségtől is. A forradalmár mindig értelmiségi ember, ez igaz, még ha írástudatlan rabszolga is, de az értelmiség sohasem forradalmi osztály. Az értelmiség egyáltalán nem is osztály, s ahol mégis annak látszik, ott baj van. Ma is így van, de ez egészségtelen állapot, mert az értelmiségnek a dolgozó népben elosztódva mint örök erjesztőnek, szellemi kovásznak szétszóródva kellene lennie. Ezért a színe-java értelmiség ma nem az osztályával szolidáris, hanem a dolgozókkal, a saját osztálya kasztjellegét pedig meg akarja szüntetni. Aki nem ezt akarja, az még nem ismerte fel a társadalomban való igazi szerepét.

A történelmet azonban még ekkor sem és sohasem az értelmiség csinálja. A történelem fordulatait mindig elemi erők, tehát szélsőségek csinálják. Az anyagi nyomorúság ellen és a Rend bőrébe bújt lélekszorongató eszmék ellen rugódozó elemi ösztönös erők hozzák fel azt a vak hitet és teljes tagadást, ami a forradalmakhoz kell. Az átlagos értelmiségi ember, éppen mert az értelem embere, nem szélsőséges – amíg munkaköre és kenyere van –, tehát szívesen játssza – ha tudja – a „harmadik oldal” egyébként hálátlan szerepét. Ez, persze, illúzió, mert harmadik oldal a történeti, tehát mozgó valóságban nincs, ha egy időre van is, az is csak látszat, amely a békében mutat, de a szélsőségek törvényszerűen kirobbanó harcában eltűnik, mint viharban a délibáb.

Még ha van is olyan értelmiségi réteg, amely zárt és határozott kategóriát jelent a társadalomban, ez is mindig inkább csak passzív szerepet játszik a nagy változásoknál. Hódol vagy ellenkezik, s ha még egységesnek látszik is, amíg harmadik oldalt játszhatik, a döntő pillanatokban mégis mindig kétfele szakad érdekeltségei, ösztönei és előítéletei szerint. A nagy tömeg rendszerint inkább a „reakció”-val tart, mint a „haladás”-sal, sőt még a haladás táborában is reakciót jelent. Ez érthető is. Az átlagértelmiségi mindig kispolgár, a kispolgár pedig mindig kényelmes, hiszen egy életet töltött el érte, hogy „meleg otthon”-t, átmeneti ember létére „biztos állás”-t szerezzen, és végleges szokásokat rögzítsen le, egyszóval, hogy szolga létére úrnak látszódjon, és most mindennek vége legyen. Így fordult néha és néhol még az országában és munkakörében nagyon fontossá és érdekeltté váló munkásarisztokrácia is a forradalom ellen.

Az önmagában vakon hívő ember és az eszmében vakon hívő tömeg találkozásából születik a megfelelő történelmi helyzetben a forradalom. Az átlagértelmiségi csak jámbor vagy töprengő néző, esetleg kapkodó karrierista lehet körülötte, s a helyét rendszerint a tömegből felvetődő új, hagyomány nélküli értelmiségiek foglalják el.

Németh László* tévedése hát – csak úgy mellékesen szólva – az, hogy ezt az osztályok közti tömeget akarja sajátos osztálytudattal és hivatástudattal telíteni. Hiábavaló kísérlet: még ha sikerülne is, csak reakció lehetne belőle, amit pedig ő nyilván nem akar. Egy kevés színe-java ember kiválik és szétoldódik a dolgozó tömegek közt, a többség pedig, a „százezrek” ott maradnak szellemileg és társadalmilag, ahol vannak. A kisebbségnek lehet Németh László* a „minőség” prófétája, de a többségé Milotay* vagy Rajniss* marad.

Az értelmiségi ember közösségi feladata hát nem otthon van a saját lebegő „osztályában”, hanem azokban az osztályokban, amelyek a testi munka terhei mellett szomjazzák a szellemi segítséget, abból az egyszerű okból, mert sorsukon változtatni szeretnének, ezt pedig szellemi erő nélkül nem tehetik.

A munkásság, parasztság és értelmiség itt sokat hangoztatott szövetkezése így nem azt jelenthetné, hogy az értelmiség mint külön osztály szövetkezik a többi dolgozó osztállyal, mint valami örök kategória, hanem csak azt, hogy az értelmiség felelős gondolkozású, szellemileg és erkölcsileg igényes emberei sorsközösséget vállalnak a népet, nemzetet jelentő dolgozókkal. Az a kevés színe-java értelmiségi ember, akik már a népi írók munkáin nevelődtek, keservesen tapasztalják, ha kikerülnek az országba az emberek közé, hogy milyen keveset ér ma itt a testvéri jóakarat hangoztatása az osztályok elmérgesedett viszonyában.

 

*

 

A társadalom, a nemzet két nagy összetevője eszerint nemcsak számbelileg, hanem történetileg is csak a munkásság és a parasztság.

A parasztság a múltban forradalmi osztály volt, akkor is, amikor a földért, akkor is, amikor az egyén mozgási szabadságáért, a szabad termelésért harcolt.

Ez a szerep ebben a formában megszűnt. A parasztság ma egy óriási felbomló osztály*, amelynek az egyik része a teljes bizonytalanság, a „semmi” felé, a másik része az állandóság, a vagyonban, hatalomban és gondolkozásban való megállapodottság felé tart. A birtokos parasztság, ahol meg tudott szerveződni, és szövetkezeti intézményeivel meg a kormányzásban való befolyásával a tőkés erők nyomását ki tudta védeni, ma a polgári társadalmi rend és termelés legállandóbb és legbiztosabb támasza. Szükség esetén a legerősebb, mert legmasszívabb ellenforradalmi erő. És ne higgye senki, hogy csak azért, mert el van bolondítva, mert urak, papok, újságírók hálójában van. Nincsen is semmiféle hálóban, ellenkezőleg, a legerősebb, mert ész és ösztön egységéből kialakult osztályérdek sugallja ezt a magatartást. Az emberi életnek sok jó formája lehet az egyes emberre, de a szabad kisparasztéhoz, aki megél és uralkodik a saját földjén, s még idegen munkaérő nélkül is elboldogul, nincsen fogható. A természettel is, a társadalommal is egy emberileg elérhető, ésszel is áttekinthető reális uralmi viszonyban lenni a legnagyobb dolog a földön. A tőkés polgár, aki sem az általa megmozgatott természeti erők felett, sem az osztálya által teremtett társadalmi erők felett nem tud sem uralmat, sem értelmes áttekintést szerezni, hozzá képest szánalmas figura a világban. Ezért akarja minden konzervatív birtokos, nemesi és polgári réteg a maga hánykolódó csónakját a birtokos parasztság lassú mozgású, de szétzúzhatatlannak látszó hajójához kötni. Parasztromantika, faji romantika mind ebből születik.

Ez azonban csak az általános kép. A nyugati és északi országokban ez a birtokos parasztság (birtoktalan ott alig van) demokrata, mert van rá oka. A városi polgársággal és a munkásarisztokráciával együtt olyan biztos többséget alkotnak, hogy kisebb-nagyobb pártellentéteik nem veszélyeztetik a rendet. Csak ha a nemzetüket és országukat elkapják a világmozgató imperialista és világnézeti erők, akkor kerülnek bajba, s a lekötődött ellentétek csak ekkor, a rájuk szakadó nyomorúság, bizonytalanság, jövőtől való rettegés korában oldódnak fel újra.

Sorsuknak mi, magyarok azonban mindenképpen csak nézői lehetünk, mert a mi helyzetünk egészen más. Minálunk a társadalom belső feszítőerői sem a demokratikus jogrendben, sem a megszervezett kapitalista és kispolgári termelőrend szövődményében nem kötődtek le.

Nem kötődtek le, de nem is oldódtak fel egészen. Évtizedek óta a beteges, tehetetlen izgalom állapotában élünk. Még birtokos parasztságunk, a világ legállandóbb osztálya sem töltheti be a szerepét, mert nem tud megállapodni. Sem a megmaradt hűbéri nagybirtokkal, sem a monopolkapitalizmussal, sem az ezekkel összenőtt hivatalnok-középosztállyal, sem a jórészt idegen polgársággal nem tud őszinte és tartós szövetséget kötni. De nem tud az ipari munkássággal se, amelynek a nyelvét és követeléseit vagy nem érti, vagy ijedt idegenkedéssel utasítja el: hiszen ő nyugodt polgár akarna lenni, nem – szerinte – szövetkezeti vagy állami kényszermunkás.

Ehhez még hozzátehetjük, hogy ez az osztály – bár Magyarország „agrárország” – nagyon kicsiny, hiszen a föld jó része még nem a kisparasztok kezén van. Érzi is ez az osztály a maga kicsinységét, bizonytalanságát, és a kisebbségek szokásos lapító politikáját, az alkudozások és engedmények „kisüsti” politikáját űzi. Nem önálló erő, mint a nyugati s főleg északi parasztpártok, hanem bukdácsoló, kapkodó, szinte hontalan kisebbség. Ezért is akarnák egyes polgári gondolkozók és politikusok ezt az osztályt földosztással erősíteni és nagyobbítani.

Még csak a háta mögött levő szegényparasztsággal, a sokmilliós törpebirtokos-, földmunkás- és cselédrétegekkel sem tudott eddig igazán szövetkezni. Ez a szegényparaszti tömeg ugyanis helyzetéből eredően s szinte ösztönösen radikális, hiszen földet és állandóságot adó új rendet akar, a birtokos parasztság viszont mindig aszerint igazodik, ahogyan a világszél fú. Ha ellenforradalomra hajt, akkor ellenforradalmi-konzervatív, ha forradalomra, akkor demokrata-konzervatív, de mindig és mindenben csak félig, mint a magában és sorsában bizonytalan ember szokta.

Itt van aztán a parasztság útján a sarokpont, a magyar sors gordiusi csomója*, vagy hogy is fejezzem ki, hogy kellően érzékeltessem a föld nélküli parasztság nagy ügyét. Magyar nép, nemzet, ország dolga mind azon fordul meg, mi lesz ezzel a tömeggel. Nagy többségében ez az osztály még az ipari munkásságnál is rosszabb helyzetben van, mert az ipari munkásságból a békés ipari fejlődés éveiben mégiscsak kiemelkedhetik egy megállapodott, jobban kereső réteg, amely a higgadt polgári demokráciának jó alanya lehetne. Ez a föld nélküli parasztság azonban és az a külvárosi napszámosság, amelyet ez magából a városokba hajt, mindig bizonytalan életű embertömeg marad, amíg földdel és új renddel le nem kötik.

Közhelyigazság, hogy Magyarországon az ipari fejlődés klasszikus formája már nem futhat végig: a mezőgazdaságban feleslegessé váló mezei munkásságot a világkapitalizmus versenyében vergődő magyar ipar jó bérek mellett foglalkoztatni, felszívni nem bírja. Ezt látják az értelmesebb parasztvezetők, és látják a parasztságból származó vagy a parasztsághoz elvekkel és sajátos népi-faji rokonszenvekkel vonzódó radikális értelmiségiek és népi írók is, ezért van az a sajátságos összefonódottság parasztság és népi írók között.

De ezért van valamelyes közömbösség vagy még helyesebben: párhuzamosságban futó idegenkedés az ipari munkásság látható „bérharcos” mozgalma és a parasztság vezetői meg a parasztsággal rokonszenvező radikális értelmiségiek között is. (Nem az értelmiségi „osztály”-ról beszélek, amely – hogy rosszabbat ne mondjak – nem törődik a paraszttal, hanem a magános „szimpatizáns”-okról.)

E vezetők és a hozzájuk tartozó értelmesebb szegényparasztok érzik, sőt tudják, hogy rajtuk sem a bérszabályozás, sem a parlamenti arányszám, sem a mindenre kiterjedő biztosítás nem segíthet véglegesen, nekik egészen új rend kell. Paraszt nem lehet az ember föld nélkül, de ha ipari munkássá se lehet, akkor külvárosi napszámossá nem érdemes lennie. Ez nem élet, nem rend, csak kényszeredett vegetálás.

Mármost azonban a parasztság gondolkozó emberei azt is tudják, hogy az egész magyar szegényparasztságot lehetetlen kisgazdává emelni, mert nincs hozzá elég föld sem, hogy egyébről ne is szóljunk. A föld nélküli parasztság hát nem kerülhet be másképp a magyar közösségbe, jelenleg „latens” termelési és szellemi erői nem változhatnak „dinamikus”-sá, csak úgy, ha a földkérdésnél birtokon belül kerül, s ugyanakkor nagyarányú iparosítás és belső fogyasztásra épülő belterjes gazdálkodás indul meg az egész magyar földön. A „nemzetalatti”, szinte társadalmon kívüli állapot, amelyben ez az óriási osztály él, a magyar nép, a nemzet és az ország veszedelme is. Így kapnak népi-nacionalista hangsúlyt a parasztság szocialista követelései. Ez a hangsúly különben megvan a szociáldemokrata mozgalomban jelen levő földmunkásság követelésein is. Legfeljebb az „akusztika” más, mert a környezet más.

Hogy ezt a népi-nacionalista hangsúlyt az öntudatos ipari munkásság „bérharcos” eszmevilágban nőtt tömegei gyanakvással és ellenkezéssel nézik, az nagyon természetes. A fellendülő kapitalizmus korában kialakult egy sajátos szocialista hitvilág és a hozzávaló jelszórendszer, amelynek akár Lassalle*, akár Marx volt a szellemi indítója, de a világot mindenképpen az ipari munkás szemével láttatta. A dinamikus ipari termelés dinamikus proletárszemléletet alakított ki.

Ez a szemlélet nemcsak történelmi örökség, hanem ma is élő valóság, mert hiszen a bérmunkásság ma is bérmunkásság még. Napi bajai nem álproblémák, mint amilyeneknek ő a szellem dolgait láthatja, s így a bérmunkásszemlélet éppoly szükségszerű, mint a föld nélküli parasztság földéhsége. De az is szükségszerű volna, hogy a parasztság és munkásság értelmiségi emberei mindegyik osztályt a távolabbi célokban való találkozás, vagyis a bérharcos mozgalomból és a földosztó vágyból az államépítő szocializmus útjára vezessék.

Volna – mondom, mert sajnos a magyar paraszti és munkásértelmiség ebből eddig keveset valósított meg. A kölcsönös idegenkedés és közömbösség mellett, az osztályukon kívül álló szövetségesek megszerzését fontosabbnak tartották, mint az egymás napi és távoli érdekeinek a tisztázását, megértetését és egyeztetését.

Félreértés ne essék: a bérharcos munkásmozgalomnak is államépítő nagy céljai vannak, sőt éppen ez a fő célja. S az sem vitás, hogy az új rend legigazibb és legelső harcosa az ipari munkásság. Még a hatalom esetleges megszerzését is elvégezheti egyedül. Csak éppen az új rend felépítésénél nem boldogul az élelmiszer- és nyersanyagtermelő parasztság tényleges közreműködése nélkül.

Ne higgye senki, hogy ez az egész okoskodás csak olyasféle egyeztetési kísérlet ipari munkásság és népi írók közt, s parasztoknak és értelmiségieknek semmi közük hozzá. Én nagyon jól tudom, hogy az ellentétek dialektikus egységben vannak, a széthúzó akaratok a történelem játékszerei, s keveset számít itt egy ember vagy több ember, ha mégolyan okos és erkölcsös is. Hiszen az előbb írtam, hogy milyen keveset számít minden egyeztető kísérlet a valódi ellenfelek között, s hogy a harmadik oldal hogyan bomlik fel a történelem szorítása alatt.

Csak hát az a kérdés, vannak-e itt valódi ellenfelek, s nem csupán az előbb említett hangsúlyzavar-e az egész. Írók; írók mit sem számítanak, ha nem fejeznek ki senkit, s nincs mögöttük szervezet és mozgalom. Egyelőre valóban nincs komoly mozgalom, de mintha a lelkekben valami tájékozódás születne.

Engem ebben a kérdésben csak az vezet, hogy a szellem és a nép – paraszt és munkás – egymásra talál-e, és törekvésük meg tudja-e termékenyíteni egymást. Meg tudja-e a szellem embere érteni a napi bajokban fuldokló tömeget és a mozgalmi jelszavairól lemondani nem tudó élcsapatot, és meg tudja-e a bérmunkás valóságban élő és bérharcos eszmevilággal telített ipari munkásság érteni egyrészt a föld nélküli parasztság külön szempontjait, másrészt a szellem embereinek messze tekintő, népsorsra vigyázó, közösségépítő szocializmusát.

Ez mindennél fontosabb. Mert ahogy az ipari munkásnak élete a bér, ahogyan a parasztnak élete a föld, úgy a szellem emberének is (tehát nem az értelmiségnek mint osztálynak) élete az „igazság”.

Az igazság pedig relatív dolog, térben és időben változik sorrend és érdekeltek szerint. Világos, hogy a munkásnak legelső a bér s a bért védő szakszervezet, a parasztnak a legelső, hogy föld legyen a talpa alatt, de az is világos, hogy a szellem embere – ha igazán a szellem embere s nem valamely más osztályé – munkásnak és parasztnak megmutatja a távoli célokat s a hozzá vezető utakat, módokat és eszközöket: vagyis megmutatja azt az igazságot, ami a holnapi több kenyér és szebb élet felé vezet.

A bérharcos mozgalom ma harcol a tőke és a tőke minden barátja ellen: természetes, hisz az életéért harcol. De az is természetes, hogy ha az ország az övé, vagy az övé is lesz, akkor az ország létében ő is érdekelt lesz, és nem buktathatja bele – hogy csak egy durva példát mondjunk – a „magas bérért – kevés munka” kátyújába a saját országát. Ehhez elég történelmi példa van már, s ahhoz is, hogy ahol ezt demokratikus meggyőzéssel nem tudták keresztülvinni, ott a proletárok diktatúráját alkalmazták szükség esetén a proletárok ellen is.

Itt kerül előtérbe megint az értelmiségi ember sajátos szerepe, a magasabb belátás, az értelmi perspektíva felvetítése: egyszóval az államépítő szocializmus sajátos szellemi színképének tudatosítása.

Mert ha a dolgozóké az állam*, akkor sok, ma „polgári”-nak nevezett dolog előtérbe lép. A legelső mindjárt a produktivitás, a többtermelés, mert ezen alapul az egész közösség élete, jövője, jobb léte. Amíg a munkás bérharc után él, addig ez a birtokon belüliek dolga, s ezeket nem kell félteni. A munkás dolga csak az, hogy mentől kevesebb munkáért mentől több bért és jogot csikarjon ki. Az se baj, ha belebukik a rend, sőt az kell éppen.

A másik a közösség külpolitikája, helyesebben más népekhez való viszonya. Akármilyen szoros szövetségben álljon a szocialista ország más országokkal, mégis sajátos érdeke, hogy az egyenlő jogú népek versenyében – amely egyenjogúság egyébként is csak elvi, formai lehet, mert hiszen állandó mozgásban levő erőtényezőkről van szó – le ne maradjon.

A harmadik a közösség belső szellemi és erkölcsi egyensúlya. Nagyon természetes, hogy a közösség vezetői azt szeretnék, ha az ország és a nép érdekeit a tömegek belátásból védelmeznék, hogy olyan erkölcsi és védelmi rendet, fegyelmet fogadjanak el, amely magától működik, egyszóval, hogy a „szükségszerűséget szabadságnak érezzék”.

Negyedik, hogy a nemzet emberállománya fennmaradjon és szaporodjon. Az egyke és a születésszabályozás a mai társadalomban a szorongatott parasztnak és munkásnak néha már csak egyetlen fegyvere, hogy az életét vagy megszokott életnívóját fenntarthassa. Ha azonban az az ország az övé, a kérdés más távlatot nyer. A közvetlen táplálkozási kérdések megoldása után a biológiai és eugenetikai* problémák kerülnek előre: a több, szebb, jobb ember utáni vágy. Ugyancsak az is fontos közüggyé válik, hogy a nemzetet alkotó törzsek, népi-faji csoportok természetüknek, vérmérsékletüknek, ősi szokásaiknak és sajátos szellemi igényeiknek megfelelő szabadságban élhessenek, mert csak így tudják teljes erejüket a termelésbe és a közösség minden dolgába belevinni.

Ötödik, hogy a birtokos, de dolgozó és termelő parasztság szintén hasznos és munkás része a közösségnek, nemcsak számánál fogva, hanem azért is, mert a termelőeszközök jó részét, földet, szerszámot, igaerőt birtokolja. Sőt, ami még ennél is fontosabb, ez a birtokosparaszt-réteg birtokolja az ebben az országban kialakult, tehát érvényes termelési kultúrát, a földismeretet, a munkafegyelmet, munkaritmust, egyszóval a természettel való viszony egész bonyolult értékrendszerét. Ezt elvenni sem lehet tőle, mert ezt nem olyan könnyű odaadni másoknak, mint a földet és a gépet.

Hatodik, hogy a „szellemi munkás”, az értelmiségi ember, aki a változás idejében nem sokat nyom, az építésben nagyon fontossá válik, mert értelmi vezetés nélkül a legalacsonyabb rendű munka sem megy. Úgy kell tehát vele bánni, hogy se a túlbuzgósággal, se a szabotálással – mindegyikre hajlamos – ne zavarhassa a közösség életét.

Hetedik, hogy a nép hagyományos kultúrája, ízlése, észjárása szabadon fejlődjön, mert ez nem a költők és tudósok bogara, hanem a közösség jóérzésének, megelégedettségi érzésének alapfeltétele. Ez a jóérzés meg a termelő munka eredményességéhez nélkülözhetetlen. Hogy durva, de egyszerű hasonlattal fejezzem ki: dolgozni és termelni úgy is lehet, ha az ember a hallgatag, mord felelősségérzésben él, vagy még úgy is, ha csak a parancsnak engedelmeskedik, de hogy az ember igazán jól érezze magát, hogy a munkában szívós, leleményes, vidám és elégedett legyen, nagyon jó, ha néha nótára gyújthat. Ezt, persze, csak jelképesen értem: a lényeg az, hogy a lélek a munkában is szabad és szárnyaló legyen. Ehhez az kell, hogy a saját nyelvén és saját zenei anyanyelvén, saját vérmérsékletével összevágó ritmussal fejezhesse ki magát. Még világosabban: hogy ne érezze alacsonyabb rendűnek más népeknél a saját ösztönös kultúráját, mert ebből lelkibetegség lesz.

És így tovább egész sereg kérdés más távlatot és más hangsúlyt kap, ha a szocialista munkásság és parasztság maga rendezi sorsát.

Jelenleg azonban éppen hangsúlyzavar uralkodik. Az írók, a magános, rokonszenvező értelmiségiek és a szocialista parasztok sohasem élhették bele magukat a bérharcos szocializmus problémavilágába, s ha ma már – azok legalább, akik szocialisták – az államépítő szocializmus nyelvén és felelősségével beszélnek, az csak természetes. Sohasem volt természetesebb, mint most. Mert ha igaz is, hogy mint emberek ők is szegények, sőt jórészt bérnek nevezhető jövedelemből élnek, mégis ezt csak átmeneti és szükséges rossznak tartják, szemüket pedig a bér nélküli jövőre függesztik, s talán némelyek rajongva és túlozva – ez vele jár a valóságtól való elrugaszkodással –, de annak a problémakörében gondolkoznak. És mert nincsen olyan szervezetük, amely a napi gondok napi fegyelmébe szorítaná őket, a világ előtt csak ez a valóság fölött lebegő magatartásuk látszik. A mozgalom fegyelmében élő ipari munkás ezt a jövőbe való menekülésnek látja, s ez szerinte éppoly ártalmas az ő küzdelmére, mint a múltba való menekülés.

(Mellékesen megjegyzem, hogy az államépítő szocializmusban nemcsak a bérharcos szocializmus válik anakronizmussá, hanem az öncélú „destrukció”, de még a cél nélküli „szabadgondolat” is, amelyeknek pedig óriási szerepük volt az emberiség történelmében.)

 

*

 

Az előbb hangsúlyzavarokról beszéltem. Ezek közt a legnagyobb és a legfontosabb a szövetségesek kérdése. A ma birtokon belül levő, de más nemzetbeli polgároktól fenyegetett magyarországi polgárság mindig szívesen szövetkezik napi célokra a bérharcos munkásmozgalommal, mert hiszen közöttük egyelőre csak a bérről van szó. Ez pedig nem olyan veszélyes, mert a bér sohasem eheti meg a tőkét. Ti. a tőke megáll, ha a bér a hasznot fenyegeti. Hogy aztán ez a bérmunkásság az új rend igényét, a tőke kisajátításának a gondolatát rejtegeti a hátsó zsebében, azt tudja a polgárság is, de abban reménykedik, hogy ebben úgyis a történelem dönt, s ha az az ő javára dönt, a munkás megint megelégszik bérharccal és szociálpolitikával.

A másik fajta szocializmus, az „államépítő”, vagy mozgalmi állapotában mondjuk így: „népi szocializmus” ezzel szemben inkább a birtokos, de maga is dolgozó parasztságot hajlandó szövetségesül fogadni. Mindegyik konzervatív osztály, a polgárság is, a birtokos parasztság is, de míg ez az utóbbi maga is dolgozó és termelő munkás, a polgárság hajdani munkaszervező és munkavezető feladatát ma jórészt már a szellemi munkások végzik.

A rokonszenvező értelmiségiek ugyanúgy oszlanak kétfelé. A zsidó, német eredetű vagy még pontosabban városi származású értelmiségiek, legyenek bár liberálisok vagy katolikusok, kozmopolitább, nyugatiasabb nevelésük és kulturális hagyományaik útján inkább az ipari munkásság felé húzódnak, amelynek a kultúraképlete is közelebb áll hozzájuk. A falusi, de különösen az első, második nemzedékben élő paraszteredetű értelmiségiek és az idegen polgársággal és főnemességgel ősi ellentétben élő középosztálybeli értelmiségiek inkább a parasztság felé húznak. Mindegyikben akad valódi, de párton kívüli szocialista is, a többség azonban inkább csak „szimpatizáns”. Rokonszenvük ma főleg abban nyilvánul, hogy olvassák és vásárolják a két irány lapjait és könyveit. Sajnos, mindegyik fajta szimpatizáns kisebbséget jelent a saját – ma még meglévő – osztályában.

 

*

 

A másik nagy hangsúlyzavar a keletiség–nyugatiság körül van. A népi radikálisok és népi szocialisták úgy látják, hogy a magyar történelemben a föld nélküli parasztság ügye az a sarokpont, amelyen a jövő fordul. Az ipari munkásság történeti erővonala vékonyabb, mint lett volna, ha a klasszikus polgári fejlődés itt is végbemegy. Ebből következik, hogy a minden nemzetben megszülető magános forradalmárok, a jó lelkek és a haladó szellemek még mint párton kívüli szocialisták vagy mint népi és polgári radikálisok is megoszlanak e két erővonal között.

Ez így volt már a múltban is. Jásziék*, Giessweinék* és a galileisták* az ipari munkássághoz húztak. Batthyány Ervinék*, Várkonyiék* és a 48-asok balszárnya meg a szegényparasztsághoz.

Ez így volt hát, amikor a zsidókérdésnek még híre sem volt. Az persze természetes, hogy a zsidó értelmiségiek a nyelvezetében és céljaiban nemzetközibb színezetű munkásmozgalomhoz húztak, a magyar radikálisok meg inkább a parasztság felé vonzódtak. Kivételek voltak, de a kivételeknek nincs szociológiai és történeti érvényük. Szemmel láthatóan a régi kuruc–labanc ellentét új változata jelentkezik itt. A liberális, katolikus és a népi, radikális értelmiségiek közt, még ha egyet akartak is, még ha a programjuk megegyezett is, igazi béke sohasem volt. A népiek szerint ezek a nyugati vonzódású emberek lehettek bármilyen színűek, de mindig nyugati és kifelé „orientálódó” emberek voltak, csak éppen keletiek, parasztbarát népiek nem voltak soha. A történeti magyar vonalról nézve, amelyet a népiek szerint egyedül ők tartanak, ezek a nyugati színek, ha harcolnak is egymással, nem a magyar népért, hanem a magyar nép fölötti uralomért harcolnak. Ezt mondják természetesen a mostani nyilas és kleriko-liberális harcokra is.

E gyanakvás történeti okaira most nem térhetek ki, csak annyit mondok, hogy a népi szárny egyszerűen attól tart, hogy amazok kezén elveszne a magyar. Vagy ha megmaradna is, de nem az lenne, ami a világban eddig a magyart jelentette.

Vitájukba itt nem szólok bele, csak megjegyzem a szocialisták okulására és felelősségére: íme, az államépítő szocializmus számára így jelentkeznek újra az örök magyarkérdések. Vajon nem kell-e attól tartani, hogy amint a liberalizmust is keletire és nyugatira, 48-asra és 67-esre osztotta ez az ősi örökség, most majd a szocializmus táborát is így kettéosztja? Veszedelmes volna, mert mindegyik oldal s velük együtt az egész magyar nép adná meg az árát. (Nagyon érdekes, hogy ez a keletiség-nyugatiság* még az ellenforradalmi erőket is megosztotta. A 919-es ellenforradalmi tábor is szétoszlott kisgazdapártra és Habsburg-keresztény pártra, s még a kifejezetten „nyugati” nyilasokról is levált egy kicsiny „turánista” szárny.)

Nem becsülöm túl ezt a kérdést, tudom, hogy a történelem dönt, de figyelmeztetni akarom a gondolkozó embereket: abból, hogy ez a keletiség minden új helyzetben és minden új eszmében, a liberalizmus után most a szocializmusban is felüti a fejét, láthatják, hogy ez a keletiség kiirthatatlan: csak a magyarsággal együtt veszhetne el. Ez olyan eszme, amely mozgalom és szervezet nélkül is él, mert az ösztönökben, idegekben fészkel.

 

*

 

A kérdés hát, amit a címben felvetettem, nem úgy szól, hogy vagy bérharcos, vagy államépítő szocializmus. Itt nincs: vagy-vagy. Ezt mindegyiket a történeti szükségszerűség szülte: van, mert lennie kellett. Amíg a magyar földkérdés el nincs intézve, van külön parasztkérdés, s amíg van tőkés társadalom, addig van bérkérdés, szakszervezet, pártfegyelem és mozgalmi „biblia” is. Érthető az is, ha a nagyigényű író, hívják Hendrik De Mannak* vagy Németh Lászlónak*, gúnyosan vagy keserűen emlegeti a „marxi szent könyveket”, az ipari munkásság bibliáit. Érthető, mert hiszen ösztöne mélyén minden nagyigényű gondolkodó azt szeretné, ha az ő könyvei lennének az egyedüli szent könyvek vagy legalábbis: azok is szent könyvek lennének. Így születik a nagyigényű szektarianizmus, amely sohasem az egész emberiség, hanem valamely neki kedves kisebbség erkölcsi és anyagi szempontjait fogalmazza meg, és erkölcsi súlyával mintegy szentesíteni próbálja ezeket a külön szempontokat.

Az is természetes aztán, hogy az a színe-java értelmiség, főleg az osztályon kívüli diákság szívesebben látja a jövőbe vetített minőség-szocializmust, mint a keserves, mai, fegyelmet és áldozatot követelő szolidaritást. Elvégre ez az ifjúság még nem bérmunkás, s ami a fő, a jövőben sem akar azzá lenni, s azért kellene neki új világrend, hogy ne is kelljen azzá lennie. Ennyi az egész rajongás legmélyebb oka, s nem az, mintha a nemzetét és örök szellemét féltené a munkásságtól. Azt több joggal féltheti más birtokon belüli osztályoktól. Tudom, hogy ez a java értelmiség a nemzetféltésben őszinte, de ez természetes: elvégre, ha az ember önmagát félti, miért ne magyarázza, hogy önmagában a nemzetet és a szellemet félti. Egy kicsit, persze, igaza van, mert ő is egy szín a nemzetben. De csak egy szín, és nem is olyan erős. A keleti magyar vonalat például nem kell féltenie, ezt, ha az értelmiség elejti, majd a magyar parasztszocialisták továbbviszik. A némethlászlói „idea-ember” is mindig újra megszületik, ahol és amikor szükség van rá.

Ez az írói szuverenitásvágy különben nagyon természetes: akiben ebből semmi sincs, az nem is sokat ér sem írónak, sem embernek. Én magam is nagyon jól tudom, mi ez, hiszen én sem vagyok egészen mentes a „monománia” bűnétől. Viszont be kell ismernünk, hogyha az író igazán nagyvonalú gondolkodó, akkor felismeri a történelem valódi erőit és irányvonalait, és felveszi a „történelmi alázat”-ot. Mindenki csak önmagát válthatja meg, az igaz, de ez csak a lélek magánügye: a történelem alázatot követel. Nem a valóság malmai közt őrlődő munkásnak és parasztnak kell először megérteni a szellem emberét, hanem a valóság fölé emelkedő szellemi embernek kell megértenie a munkást. Ha a harcos munkásból sokszor hiányzik a gondolkozás alázata, s a mindent jobban tudás fölényével intézi el a kiismerhetetlen világ sorját, az még érthető, hiszen hit és fölényérzet nélkül nem lehet az ember harcos, de ha a szellem emberéből hiányzik a történelem iránti alázat, az nem menthető. Neki az egyetlen jogcíme: mindent ismerni, mindent ítélni és mindent megszenvedni. Hogy aztán az ő könyvei is szent könyvek lesznek-e, azt nem a hívők serege, nem is a kritikusok, hanem majd a történelem dönti el, amely magába nyeli a hívőket is, ha nem életrevalók.

Csak azt ne higgye senki, sem én, sem más – mert hisz mindnyájan hajlamosak vagyunk a saját szerepünk túlbecsülésére –, hogy az erkölcs és a szellem magas igénye elvész vagy kivész valamely rendből. Az erkölcsnek és a magas szellemi igénynek mindig lesznek hordozói, és ezek – mindig szenvedni fognak. Erre nincs más felelet: el kell viselni. Szókratészt* ne csak emlegessük, hanem kövessük is.




Hátra Kezdőlap Előre