(1/a)

Szalonta, február 11. 1847.

Viszont üdvezlésemet Önnek!

Ha: versem, levelem zavartnak tűnik fel Ön előtt, ne csodálkozzék rajta. Parlagi múzsám, mint együgyű pórleány, elpirul a dicséreten s összefüggetlen szavakat rebeg. Február 10-edike - ha szabad törpeségeket óriási dolgokhoz hasonlítanom - úgy rohant meg a kitüntetéssel, mint Macbethet a diadalnap: vajha tévútra ne ragadtassam általa! Előbb a túlságos dicsérés a fővárosi újságokban, azután a Szépirodalmi Szemle, azután Vahot Imre levele s végre, mi a többiek koronája: levél Petőfitől!... Hol veszek erőt, megérdemelni ezt!

- Önnek elveit a nép és költészete felől forró kebellel osztom... hisz nekem önzésből is azt kell tennem! Nemzeti költészetet csak azontúl remélek, ha előbb népi költészet virágzott. Mit szólna Ön hozzá, ha valaki tisztán népi szellemben és nyelven írt (komoly) eposzra vetné fejét? Chimaera* lenne ez ...?

Magamról írjak: de mit? Hogyan érdekelhetnék Önt az én hétköznapjaim? - Nem éppen homályosan futott iskolai pályám derekáról ábrándim színész-csoporthoz vezettek, melynek művészete, mint nyakon öntés jeges vízzel, akárkit is kiábrándított volna. Két hónap telve odahagytam s szülőföldemre visszatérve, most jegyzői minőségben, hitvány évi bérért, naponkint egyremásra 10 órát hivatalban vagyok. A többi időmet részint szeretett nőm, s két kis gyermekem, részint Homérom és Shakespeare-em társaságában töltöm el, - s talán sohasem érintik vala lábaim az írói pályát, ha a sors iskolatársamat, Szilágyi Istvánt nálam két évig mindennapossá nem teszi.

De jól tettem, hogy kiléptem. Használtam általa az irodalomnak, használtam magamnak. Az irodalomnak, mert Önt egy oly szép vers írására ösztönöztem; magamnak, mert Ön, kit annyira tisztelek, baráti jobbját nyújtá felém. Isten áldja meg Önt mindenikért ...

„Áldja meg az Isten ezen a világon,
Még a másikon is, szívemből kívánom”.

tisztelve szerető barátja

Arany János


VÁLASZ PETŐFI SÁNDORNAK

Zavaros lelkem, mint a bomlott cimbalom:
 Örül a szívem és mégis sajog belé,
Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?
  Petőfit barátul mégsem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve ...
 Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe:
 Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
 Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás! ... Lelkem lelkéig ér,
 Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok.
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
 Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
 Otthon leli magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni:
 Jött a sors kereke s az útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
 Tüske közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek a bú-gondok úti cimborának,
 Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen,
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
 Eltépték füzérem fél elkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot,
 Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni;
És az Iza* partján ama hű barátot ...
 Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
 Éget és világít lelkemben leveled:
Ó mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,
 Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

Arany János jegyzete 1858-ból: A Választ erre nem vettem föl 1856-ban „Kisebb Költeményeim” közé. Ki hitte volna nekem már ekkor, hogy kétszeri sikeres pályázat után nem dagadtam ki bőrömből? hogy Petőfi barátságát oly nagyra tartom, mint e válaszban ki van fejezve. Csúnya álszeméremnek mondanák, ami akkor, nagy meglepetésemben, valódi érzés volt. Aztán, szó ami szó, a rögtönzött Válasz nem is méltó e lelkes költeményhez.




Hátra Kezdőlap Előre