(3)

Szalonta, február 28. 1847.

Kedves pajtásom Sándor! Nem veszed tán rossz néven tőlem e megszólítást, ha a hír nem hazud, kedves szójárásod a hétköznapi s gyakran kicsinyző értelemben vett barátom helyett, s melyet én használni annál inkább szabadságot veszek magamnak, minthogy te - mit, ha nem mondanád is, rég tudok, s műveidből is kilátszik - olyan ember vagy, ki „hanyatt vágod magad a ládán”... hanem ezt persze, csak nálunk falun tehetnéd, mert a pesti szalonokban (isten bocsá') láda nincsen. Szóval azt akarom mondani, hogy téged éppen olyan eredeti fiúnak képzellek, mint amilyen eredeti költő vagy; szíved jóságáról, lelked aether* tisztaságáról addig is meg voltam győződve, míg azt példával nem bizonyítád irányomban. Csak használd édesem, használd egész kényelmedet; ez a szív, amicsodás, tied, érzelmei rokon a tieddel; így nem félhetsz, hogy idegen leszesz benne.

De hát van olyan philisteus*, ki azt mondja, hogy te el vagy fogulva a költők ellen? Hányadik tette volna azt irányomban, amit te tettél? Nincs-e légyiója? (legyek összege) a divatlapokba kegyelemképp assentált* (tulajdonképpen tőletek csípett-lopott) versecskék másolóinak, kik felényit sem tettek volna, mit Petőfi tett? Mi ember az? kérdenénk; hol lakik? nemes ember-e? van-e birtoka? diplomája? pénze? hivatala (o servum pecus!*)... Jegyző s még csak nem is megyei rend- és számfeletti, tiszteletbeli? „Pfúj! kéh mer in die Vaterlandsmorgendämmerrung und schreib mer áni Didaskalia áf ihm”* Te nem teszesz így. Fölkeresed rejtekében az egyszerű verselőt, buzdítod, ösztönzöd a rögös pályán, s hogy el ne tántorodjék, hogy ne zúgolódjék sorsa mostohasága ellen, baráti kezet nyújtasz neki. Ezt csak Petőfi Sándor tehette, kívüle más senki!

Ha írsz Tompának, üdvezeld nevemben; első megjelenése óta kedvencem ő, mert költ: lelket ír, nem cifra szókat. S ez az, amiben te az én bálványom vagy... azaz voltál, míg csak imádtalak... most többem vagy, mert most szeretlek is nagyon, igen nagyon. - Hm, ez a triumviratus: ...De tudod-e, hogy ama rómaiak egyike mindig gyarlóbb volt s vagy idő előtt elbukott, vagy a többiek játékszerévé lőn? Ti már nem lehettek a gyarló: adja isten, én se legyek. Érdemdíjra nem számolok, e két szót kár is magyarban összeírni: nem járnak együtt. Azok, akik dús jövedelmet (quasi* díjat) húznak, nemigen törik magukat érdem után: azoknak pedig, kik az érdemet kergetik, nem látódik tanácsosnak gazdag jutalmat adni, nehogy mint az elhízott agár, elpuhulván, nyúl után futni restelljenek. - No, de sebaj! mondom én is. Tűröm a szegénységet, - tűröm a nagy és hosszú képeket is: de emezeknek sohasem hódolok. Néhány kézcsók holmi tiszta (?) kacsókra, néhány cuppantás részeg kortespofákra, engem is fölebb vihetne 1 hajszálnyival: de én undorodom mindenkitől. Amaz által saját erkölcsi jellememet, emez által a népét is megrontani nem akarom.

Egypár szót az eposzról. Csák és Rákóczi - sőt Dózsa is - megfordult az én fejemben; de ott a nagy bökkenő, a censor óna*. Dózsát mosolygod talán? Hisz' tette nem volt egyéb, mint egy kis reactio*, a természet örök törvénye szerint. Históriában ugyan semmivel bírók harca a vagyonosok ellen; de szerintem elnyomottaké az elnyomók ellen.

Ha én valaha népies eposz írására vetném fejemet: a fejedelmek sorából venném tárgyamat. Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak,... a fejedelmet atyának, patriarchának* elsőnek az egyenlők közt. Festenék szabad hazát; megtanítanám a népet, miképp szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik. Az a vér szolgavérré sohasem fajulhatott; mai napig is dacol a zsarnoksággal; azért durva, nyakas, megigázhatatlan; de azért merész, őszinte és tiszta is. S e nemes vér, minthogy az egy igaz úr előtt szolgailag csúszkálni nem tuda, szolgává kényszeríttetett: ellenben jöttek idegen földről, támadtak a haza megnyügzött idegen népe közül szolgák, s azok lőnek urakká. Eposzt az utóbbi vér nem érdemel: az elsőnek akkor Homer kellett volna, most Ossián, ki a fajulni kezdő ivadékot az elődök erényeire visszaemlékeztetné. E feladatot azonban, a ma élők közül, csak te bírnád meg; én csupán figyelmeztetésül említettem. Egy ily eposzt, remélem, vérré tanulna a nép s buzgóbban énekelné azt, mint az olasz matróz Gerusalemme liberatáját*; a nemesi rend (talán) elszégyellné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat s lenne a költészet nemcsak az „írástudók és farizeusok”, hanem a nemzet költészete.

De hagyjuk ezt. Meglátogatsz, azt ígéred. Jőjj el, az isten áldjon meg; az én nőm se nem fest, se nem zongoráz, se nem öltözik tízszer napjában: de Petőfit olvas, jó anya, s jó magyar gazdasszony, t.i. amiből van. Majd főz olyan töltött káposztát, hogy édesanyád is csak olyat főzhetett, s tudom, Pesten nem ettél olyat, mióta verseid első füzete megjelent. Azt mondják úgyis, hogy a nyáron Váradon (tőlünk két állomás) rajzik le a természetvizsgálók gyűlése: jőjj el, ha előbb nem, akkor ... hiszen valamennyien sem érnek föl veled a természet vizsgálatában. Ők a természet körmeit, haját, stb., te lelkét vizsgálod, - s kérdem: melyik nagyobb? Amaz mesterség - ez művészet.

Azonban elfogy előlem a papír: be kell zárnom levelemet. Bezárom azt azon jókívánattal, hogy isten adjon neked hosszú, dicső életet, innen is, túl is a síron. Fogadd szívesen nőm üdvözletét, s gyermekeim csókjait, kik már égnek látni azt a jó „Petőfi bácsi”-t, ki azt a szép „Kukorica Jancsi”-t írta.

„Dícsérnek téged még a csecsszopók is” mondja a VIII. zsoltár. Isten veled! isten veled! Igaz barátod

 

Arany János

szalontai másodjegyző




Hátra Kezdőlap Előre