(5)

Szalonta, ápril 21. 1847.

Kedves Petőfim! Hol találhatnék keblet, melyben érzéseim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsírna a nép ínségén - és, mivel az alamizsnázó gazdagok nem, - részvét könnyével hintené fájdalmának égő tüzét. A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sík területen semmit sem látni, mint kormos falakat, nyulánk kéményeket s itt-ott még most is füstöltő üszköket. A házak - vagy inkább romok, többnyire lakatlanok, néhol egy-egy hű kutya, félig összeégve, őrködik azok körül, vagy az éhenhalással küzdő házigazda tántorog köztük, megtekinteni, most először, a hajlék omladékait, honnan szombaton alig tudná kimenteni maga és családa életét az éhenhalás számára. - Szombaton, ápril 17-dikén, déli 12-1 óra közt éppen hivatalban valánk. Megkondul a vészharang, szerteszét futunk. Egyetlen rossz fecskendőnket néhányan megragadjuk, - mert a lovakat várni késő volt, - de mit ér ez, nádas, amellett sűrűn és rendetlenül épített házak közt, oly irtóztató szélben, milyen akkor dühöngött!

Visszafutok, s már előttem is tűz. A városház teljesen lángban van, körülvéve a leomlott égő náddal, s nincs egy lélek körülte: de minek is - a védés lehetetlen. Rémülten futok lakomra, mely cserépfedelű ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épületeket lángba borulni. Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat, hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban, de pincém már tele volt a szomszédok holmijával, oda nem hordhatom. Már a templom - velem csaknem szemközt - ég, körülöttem nádas épületek. Hátul harmadik szomszédom háza s tőszomszédom óla már lángokban. Semmi védelem, mert kiki sajátját oltalmazza. Négy-öt szomszéd mégis összekerül s erőnk végmegfeszítésével hordjuk a vizet: az elhalt remény éledni kezd s a nádas kis ház tőszomszédomban meg van mentve. Szerencsére az égő házacska nem is náddal, hanem elavult, elrothadt gazzal volt fedve, amiatt nem éghetett sebes lánggal, különben végünk. A tűzveszély szélső vonala lakom megett húzódott át. Kerítése, ólam, kertem teljes épségben maradt, s most, bár a város, mondani, egészen nyugotra feküdt lakom megett, az én kerítésem maradt legszélsővé - azon túl a gyepig rom - meg rom.

Azonban ez még nem volt elég.

A lenyugvó nap vérveres szemet vete vissza a füstölgő romokra, az ellankadt emberek pihenni ültek le, nem azért, mintha már nem volna veszély, hanem mivel végkép kimerített erejök megtagadta a további szolgálatot. Egyszerre zúgva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok körül, mindinkább gerjesztve ezeket, s a város hátramaradt keleti részét is végveszéllyel fenyegetve. Ez még inkább megölé reményemet: mert a déli tűz csak haránt szolgált lakomra: de ez egyenesen annak tartott. Én, s rólam az egész város... már bizonyosnak hivém. Magam, nőm, egy-két szomszédnő és gyereke... ennyien valánk a gát, melynek a vészrohamot meg kellett akasztania dühöngésében!... A nők jajgattak, s kezeiket törték; reményem nekem sem volt ugyan, de azért edényt ragadtam, s öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is azt tevék. - S íme! egy rom a másik után ki lőn ragadva a vész fogai közül; a szikrák mind távolabbról repültek, s elfáradtak, mielőtt épületet találtak volna. Fel-feléledtek ugyan a már elöntözött romok is, mint megannyi hydrafővel* kellett küzdenünk velök - de a győzelem mégis inkább részünkön állt, mindaddig, míg - éjféltájban - végképp el nem hagyott erőnk.

Most megszánt az ég - bőven hullatta részvétkönnyeit... Zápor ömlött a romokra - hosszas - órákig tartó. Soha szebb zenét nem hallottam, mint e zápor zuhogása. Nem olthatta ugyan ki a romokat, de megáztatá a fedeleket, s ellocsolá a repülő szikrát és parázst. Ez éjt és még egy másikat felöltözötten virrasztánk át; még most sem vagyunk túl minden veszélyen, egyfelől az ínség látása, másfelől a rettegés - egy, talán éjjel jövő, vésztől, melyben, nem lévén jeladó haragunk, - talán sokunk élete lenne lángok martalékává, irtóztatóvá teszi napunkat, éjünket. Hozzá a teljes zavar, minden közirományaink elégetése miatt - s csak az isten tudja, miféle baj nem... A leégett épületek száma 2175.

Ölellek, kedvesem. Oly jól esett ezeket neked megírnom, panaszul részemről, megnyugtatásul a tiedről. Meglehet, hogy te, mint családtalan, nem érzed eléggé ily vésznek rettenetességét, de képzelni mindenesetre tudod, s képzeld az aggodalmat, melyben vagyok, a rémületet, melyben valék. Máskor talán az irodalom is eszembe jut, most csak az ember írja e levelet, ki téged úgy is, mint embert és barátot, igen szeret.

Holtig hű barátod

 

Arany János




Hátra Kezdőlap Előre