(6)

Szalonta, május 27. 1847.

Kedves Petőfim! Ismét bezörgetek, akár kellek, akár nem. Akadt 12 pengőkrajcárom, ellopom azt magamtól, hogy postára vetvén, néhány megbecsülhetetlen percet orozhassak érte tőled. Úgy kell neked. Ha már megénekeltél, hogy tőlem viszont megénekeltessél (ha még nem láttad, lásd a „Budapest Híradó”-ban „Ebugatás” cím alatt)* ám csak szenvedd az alkalmatlanságot, ami avval jár. Azért ne is gondold, hogy elnémítasz, habár részedről beállnak is azon epochák, melyeket te bizonyos würtsli-nemhez hasonlítál: ó nem! bennem hatalmas „non missura cutem”*-re találsz. Hiszen lásd, én sem vagyok a „profanum vulgus”* közül, én is elmondhatom, hogy „docti sumus”, ami magyarul körülbelül ennyit tesz: „doctor”* vagyok. Az bizony, ecsém, mégpedig hatalmas és csodálatos, vagy inkább csodatékony. Negyven-ötven mérföldről sántikálnak hozzám sánták, bénák, köszvényesek; csak egy népmesémet olvasom el nékiek, azonnal úgy szétfutnak, mint a nyúl; ha nem hiszed, olvasd tekintélyemet a „B. P. Hiradó”-t sub.*, s azonnal meg fogsz győződni állításom igazságáról. Egy hibája van a gyógyintézetemnek: a rüh egy nemét, a vicckórt nem képes megorvosolni. Bizony nagy baj, mikor az ember nem fér meg a bőrében. Írjon bírálatot az ebadta, ha tud, elhallgatom, ha még annál igazságtalanabb lesz is: de az ily komisz packázást iskolagyermekes kipoetázást nem szenvedhetem. S hogy csinál viccet azon úriember, ha engem nem Aranynak, hanem pl. Platinának vagy cigánysz...-nak hínak! These be good humours, indeed!* mondaná Pistol, a Sir John Falstaff legénye.

Azok az arisztokrata urak talán ilyeténképp gondolkoznak: Tegyünk úgy avval a falusi emberrel, mint a kis kutyával, előbb csipkedjük a szőrét, ha akkor fogat vicsorít, húzzunk végig horpaszán egy doronggal: majd elül. Nem úgy, tekintetes, nagyságos uraim, nem úgy! Írjanak önök halavány köreik számára halavány poezist, szépet, homályost és hideget, mint az őszi köd: majd Petőfi, meg Tompa, meg talán saját kicsinységem is fogunk írni, mit, meglehet, az, ki tót dajkától francia vagy sváb tejet szopott, sem érteni, sem érezni nem fog, de amit azon egynehány politikai nulla, azon még fejetlen zero, melyekhez nem több, csak egy vonás: 1 (mi például kardvonás is lehet) kívántatik, hogy politikai milliókká emeltessék, ez a számtalan nagy szám, mondom, magáénak, szívverésből szakadottnak vall. S denique* is, jaj nektek, képmutató Archidiakonok*, ha benneteket mind semmivé tesz egy Esmeralda*.

Rólad a mese, mezítlábos cigánymúzsa leány?¡¿!

Most veszem észre, hogy mindeddig semmit sem írtam. De hát mit írjak? „Fakó leányt és pej legényt”, tudom istenem, hogy nem írok, ha nyelvemet kivetetem is. Tudja isten, nem megy nekem az olyan istória. S honnan tudom ezt? Fejemen történt. Nekifogok, uramfia, hogy majd kerekítek egyet: hisz' ez oly könnyű, úgy megy az a Petőfi rajta, mint macska a ház'ján (értsd: ház héján = padlás), oda is teremtem a címet vastag betűkkel, mert mióta „Don Juan”-t olvastam, „my way is to begin with the beginning”*: de a többi nem akar menni. Próza fog ott lenni, a legszikkadtabb értelemben vett próza. Azért felhagytam vele, jóllehet Vahot I. már teleszájjal kikürtölte, mit én neki magánlevélben, olyformán érintettem csak, hogy értésére adjam, miképp eszem ágában sincs mindig csupán keserves kínnal szült verseimmel tölteni az ívet. Ad vocem* ív! Ha valamikor egyéb dolgod nem lesz, hogy az ördög heverésben ne találjon, írd meg nekem, mi nálatok egy becsületes írónak a napszáma? Egyforma-e télen és nyáron? mennyi azé, ki maga kezére dolgozik, mennyi ismét azé, ki csak legénykedik? Mindezt tudni falun nagyon kívánatos dolog: különben többet találnak fizetni az embernek, mint érdemlené. Például én ilyenformán gondoltam: egy népdal, java-rossza, - egyre-másra egy tizes, egy darab költemény, oly nagyságú, mint „János Vitéz”-ed, apró betűkkel, egy lapra csak tíz rendvers (magyarul stropha*) szorítva és az egész versezet egy egész nagy octáva hajtású ívre* kiterjesztve, kinyújtva, legyen az a legjobb vagy a legrosszabb, 20-25 pengőforint, hozzáértve természetesen, hogy az író kizárólagos dolgozótárs legyen! Ez barátom, isteni kereset! csaknem oly jövedelmező, mint a kukoricakapálás! s azonfelül az a szép előnye is megvan, hogy az ember kiadhatja munkáját, mikor azt már a kutya is megúnta olvasni. Írj egy füst alatt arról is: hát a könyvárusokkal hogy szokott az író alkuba ereszkedni? Kell-e folyamodványt adni be, s tyúkot vagy nyulat vinni? És ha az embert egyszer-kétszer gorombán elutasítják, mit csináljon akkor?

 

„Mondd el némileg ezt nekem is Zeus égi leánya.”

(Érts: cigányleány)

 

Apropos!* kivágtak, öcsém, kivágtak. Egy „Toldi”-t akarok még írni, „Toldi estéjé”-t, s ezt neked akartam dedicálni* hiúságból, büszkeségből, ilyeténformán:

Petőfi Sándornak
 a költőnek:
 barátomnak

és összement az egész dicsőség; az ördögök megsúgták Lisznyai Kálmánnak*, hogy tegyen úgy és a' meg úgy tesz. Se kérd, se hall, csak úgy tesz. Meg mernék esküdni az élő istenre, mind a húsz ujjamat feltartva, hogy ez eszme az én agyamban fogamzott először, e beállott újesztendőben, és lássa az ember! övé az eredetiség pálmája. Sic vos non vobis...!*

Így húzza be az embert a remény, így húzott be engem is a „vertur”*: fordítani akarok, s nincs hova, tehát más papírt fogok be, mit ha egyhuzamba elolvasni nincs türelmed, letehet'd ad graecas calendas*. Ad vocem: türelem - Fiú, te mostanában rólam irkálsz verset. „Ha ha ha” mondod. Semmi ha ha ha! Olvasod „Toldi”-t s nekirugaszkodol verset írni egy ismeretlen falusi ember dicséretére, ki még nem spectabilis*. Ezért az öregurak (ki, ki nem) lehordanak, mily szeles vagy, mily gyermekesen viseled magadat! dicsően kivítt fénykörödben, mint nem tekintesz le büszkén Parnaszod* légzetes (luftig) tetejéről az alant négykézláb mászókra, stb., s te leülsz és írsz verset, melyben kimondod, hogy fejednek nem veszed más hasznát, csak bokrétás kalapod teszed rá. (Mellesleg legyen mondva: fejed nem köszöni meg a bókot, mert ha még oly szép érzetek fakadnának is a szívből, az alakítás, elrendezés dicsősége mindenesetre a főt illeti.) Tovább megyek. Hozzád küldött harmadik levelemben, a Vahoterián* elkeseredve írom, hogy ha nem boldogulok az írói pályán, másolok megint, mert nekem oly prózai, oly kisszerű élet jutott, hogy, hivatalos iratokon kívül, akár az olvasást is elfeledjem, s ezen nyomorú élet belekényszerített a türelem rabigájába.

Ej mit! türelem! kiáltasz te, papírt veszesz és írsz „A türelemről!” (tulajdonképpen a türelem ellen), melyben bennünket, becsületes, szorgalmas, rendszerető embereket per birka et szamár tractálsz*. Bizony szép, illik így tenni bátyáddal! hiszen te még csak 24 éves vagy s én har...! har...! har... uram, Jeszusz, segélj kimondanom! harminc! Végezetre és utoljára (mondaná a mi papunk) írok az ápril 17-iki tűzvészről, megírom a küzdést, melyben valék, az aggodalmat, percről percre... te fogadat piszkálod a kényelmes Pillwaxban, biztos fedél alatt, s rámkiáltasz: „Ha férfi vagy, légy férfi!” Jó, jó, házasodj' meg csak!

Most térjünk a tárgyra, amiért tulajdonképpen tollat vettem elő. Erdélyinek* megírtam, hogy ha a „Toldi”-ból van egy példány nekem szánva, az tied legyen. Megkértem, szolgáltassa kezedhez. Egyéb különös nem történt ezen a vidéken.

Fogadd nőm szíves üdvözletét, ki azzal dicsekszik, hogy ha egyszer véletlenül betoppannál, arcképed után megismerne. Fogadtam vele, ugyan tégy próbát.

Megáldjon kedves jó fiú, az Atyaúristen, megigazítson a fiú Úristen és megszenteljen a sz. lélek Úristen, hogy áldott légy mennyen és földön, buzgón imádkozza szerető barátod

 

Arany János


Arany János jegyzete 1858-ból: A levelezésben itt szünet áll be, mert Petőfi, Szatmárból jövén, meglátogatott Szalontán, először, s június 1-10 napjait nálam töltötte. Írt ott néhány verset, engem lerajzolt (rosszul) és a csonka tornyot, melyet meg is verselt. „Sári néni”-t ott írta, egy öreg asszony adván neki tárgyat, ki az 1847-ki tűzvész alkalmával fedél nélkül maradt s nálam a színben vonta meg magát, míg jobb helyet kap. Akkor írta Laci fiamnak a verset, ki akkor három éves volt, s kit igen szeretett, nagyokat ütvén fenekére, az ő módja szerint. A gyermekeim is igen szerették, s nem áll, amit Vahot ír valahol, hogy Petőfivel a gyermekek egymást ijesztették, mint mumussal, mert ő igen kedves tudott lenni azok irányában, ha akart.

Későbbi jegyzet. Tévesen tartják, akik látták, ez irónrajzot az enyémnek. Én csak a verset írtam alá, tréfás kritika gyanánt.

ARCOM VONÁSIT...

Petőfi rajzára

Arcom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli.
De úgy, ha a mit a festő hibázott,
A költő azt utána képzeli.
Arany János


ARANY LACINAK

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Így ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Száll be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe',
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon, mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se' rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte
Hanem aztán csak kimászott
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. június 1-10.


[A szalontai látogatásról Petőfi ezt írta Kerényinek:

... Nagy-Váradot nem értem rá megvizsgálni, mert siettem ide, Szalontára. Tudod-e, miért siettem ide, s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta, e kis szobácskában, melynek hossza öt, szélessége pedig két lépés, ami tulajdonképpen rendén van. A múzsák nem conservatív* kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: „éljen a nép!”, a múzsák is leszállnak az aristocraticus* Heliconról* s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem. Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kis fiú... ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának.]




Hátra Kezdőlap Előre