(12)

Szalonta, augusztus 11. 1847.

KEDVES BARÁTOM ...

Kedves barátom, lelkem jobb fele!
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint írni hozzád, írni íveket,
Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, milyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halott-beszédet tartasz síromon,
És több eféle. Megvallom, fiú,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes „meghaltál” kiáltás,
E leckeízű dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem ... fölötte jólesett.
Oh, mert belőle látom, mint szeretsz,
Mi hő kebellel engem, hívedet,
Hogy elvakít ez édes indulat,
Hogy nincs türelmed egybevetni a
Napok folyását, tért, időt, körülményt
S egyéb tudákos elvont dolgokat,
Midőn ezért békételenkedel:
Miért nem írok a szálló madárnak,
Ki egykor almafámon énekelt,
Miért nem a méhnek, ki a minap
Mézet szedett kertem virágiról,
Vagy a csapongó lepkének, ki néha
Megörvendezteté kis gyermekim,
Vagy a szellőnek és zúgó viharnak,
Mely tegnap itt volt, s most ki tudja, hol van?
Hová írhattam volna én neked,
Bohó fiú te! mit mondék vala
Szegény levélnek? merre végye útját,
Hogy rádtaláljon e négy hét alatt?
Talán bizony nem törtem én azon
Elmém eléggé s nem falék mohón
Fel minden aljas pletykát, hírharangot,
Rágalmat, emberszólást és egyéb
Vidéki mismást a divatlapokban,
Csakhogy felőled, holléted felől
Lelnék azokban egy betűcske hírt.
De nem találtam bennök semmi szót
Rólad, s miként a meddő figefát
Az idvezítő, el- megátkozám
Őket: ne is teremjenek soha
Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem
Teremtek most nekem.
Mit volt csinálnom? hát sopánkodám:
Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég,
Hol kóborolhat most az a fiú?
Gyakorta ismét így imádkozám:
Mennybéli Isten, édes Istenem!
Adj annak a szegény Sándornak immár
Adj valahára állandó tanyát,
Csendes tanyába szép kis fürge nőt,
Angyalkedélyű szende, barna nőt,
Mellé mosolygó szép gyerkőcöket,
Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt:
Oh, adj családi boldog életet!
És íme! amit oly forrón ohajték,
Jön a levél, hogy teljesedni fog.
Csak egy rövid hold élet, és az én
Költő barátom, mint Illyés próféta,
Tüzes szekéren a mennyégbe száll.
Én bőjtölöm meg mézesheteid,
Fogadni mernék; s néma bőjteim
Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok,
Mint a tiéid egykor Debrecenben.
Mert a barátság kis szövétneke
Halvány világgal ég a szerelem
Máglyája mellett; de mit bánom én!
Hogy el nem alszik, arról meg vagyok
Győződve, mert hisz - tűz nem olt tüzet,
Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék
Önző panaszt a mézteljes hetekre?
Nem, én nem zúgolódom ellenök,
Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem)
Legyen halandó élted fogytaig
Oly boldog-édes mindenik heted,
Mint a legelső, melyet élvezesz
Az esküvés után.
Én addig itthon, a távolban is,
Magányomban veled társalkodom,
Könyvedből issza lelkem lelkedet,
Mint a dicsőült égi szellemek
Az idvezűlés harmattengerét.
És elmerengek arcod másolatján,
Mely néma, mégis annyit mond nekem,
Előteremti azt a tíz napot,
Midőn te, hű barát, hajlékomat
Megnépesítéd egy öröm-sereggel,
Előteremti, mondom és örökké-
Valósággá ifjítja nékem azt.
Ilyenkor aztán vágy éled szivemben,
Hogy vajha bár, nem énértem, hanem,
Kinek majd férje lészesz, hölgyedért,
S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké
Maradnál ifju, mint ez érclapon.
Arany János

Lelkem fattyam! Hát hol is kezdjem, na! Biz én magam sem tudom, hacsak azon kedves újságon nem, mit te alkalmasint tudni fogsz, hogy Petőfi megházasodott. Soha ez igénél jobban nem vártam semmit, mert köztünk legyen mondva, mindig tartottam valamely galibától és konkolytól. De hát már egészen úgy van, már nem lehet tréfálni a dologgal. Jobban örülök neki, mint ha valaki száz bivalyt adott volna, meg Vas Gerebent ráadásul. Azt mívelte már a szívem, mintha 13 élű bicska lett volna, mind nyílófélben, benne.

A más héten útnak is indítottam egy levelet, Sas Károlynak címezve, mert annyit gondoltam, hogy körülbelül Szatmárban teker az ördög (az a kis szárnyas, nyilas purdé, tudod), de hogy ezen megyének melyik részén tartózkodol, azt nem tudtam, a posta sem olyan bolond pedig, hogy ott téged felkeressen. Így folyamodtam egy kis arcátlanság (= arszlánság)* féléhez, tudod, és írtam ismeretlen emberhez kérő levelet. Úgy hiszem, azóta körmeid közt van.

Tompa Misutól, a tieddel együtt, kaptam levelet. Azt írja, hogy: 1. Ő nem pityergő fiú, és engem nagyon szeret. 2. Nem ő esket össze. 3. Beteg s szeretné, ha boldog házas volna. 4. Arcképén, azért, hogy bajusz van, pap, s azért, hogy kabát van, magyar. 5. Ő, mint új gazda, 7 frt 30 kr. havi díjért nem kötheti Jókaihoz magát.

Boldog isten, hát én milyen gazda vagyok! Mi előnyöm benne, hogy nőm és gyermekem, szóval családom van? Nékem is ígért Vahot 4 frtot darabjáért a versnek, ha nem kizárólagosa leszek is. - Jókai szinte adna annyit, s 4 + 4 = 8; de hát másegyébre nincs tekintet? Igazán írja, hogy vásáron vagyunk az irodalomban, úgy van, m ...a-vásáron. Én kedvedért Jókaihoz csatlakoztam, s ha tüzes vasvillát köpdösnek is érte rám, megállok. Annyit nyernek vele, hogy nem olvasom lapjaikat, s aztán nem hallok semmi rágalmat. Mindazonáltal nem akarok gorombán válni meg Vahottól; inkább, ha ez élmény neki, ingyen írok lapjába az idén. De kétkulacsozni nem fogok. Itt azonban csak magamról, nem Tompa pajtásról szólok, mert neki V. Imrével, mint írja, bonyolódott viszonyai vannak, melyeket én nem tudok s isten mentsen, hogy őt kárhoztassam.

Vetem szemeimet a térképre s tudod, mi esik nehezen? Az, hogy alig vagy tőlem néhány mérföldnyire, s mégsem vagyunk együtt. Hej te Sándor, beh özön dinnye van nálunk, és milyen édesek. Nekem máris vagy jegyezve egypár száz, pedig ez még csak az eleje, s ha te a nyíri dinnyét tartod legjobbnak, úgy nem ettél jó dinnyét. Itt megtanulhatnád, mit hínak jó dinnyének; most fog érni, a jövő héten legjobban. S ami több, ez igen könnyű étel, szerelmesek is megehetik gyomorterhelés veszélye nélkül. Meglátogatnálak, de annak száz akadálya van. Első ez a csörömpölő lánc lábaimon, második, hogy nem tudom még, hol van neked ezúttal otthon, pedig én csak a te vendéged, és folyvásti vendéged szeretnék lenni, harmadik, hogy csak nem vihetném magammal komádasszonyt, Julcsát és Lacit, ezek nélkül pedig látogatásom csorba volna. Ó, ha te oly roppant dühös szerelmes nem volnál! ha elhagyhatnád egy hétre mátkádat! legalább csak azért, hogy hamarabb teljék az az egy hónap. Majd a tüzes istennyila! mondod.

Ami pedig a komádasszonyt illeti: ő nem izen neked semmit. Teljesen desperált*, hogy sohasem lát téged többé az életben. Laci ugyan váltig bíztatja: hogy „de bizony eljő Petőfi bácsi, mert paripát ígért nekem, s azt elhozza”, de az anyja nem hiszi, azt mondja, nem gyermek ő már. A csonka torony is köszönt pedig s kérdezi: mikor lesz szerencséje? s ha valaki azt mondaná neki, nem éri ő már azt meg, mindjárt összerogyna ijedtében. A kert rózsái elmented után azonnal elhervadtak, - de ezek legalább jövő pünkösdre megújulnak. A gólya is elment, de nem búcsúzott el végképp. Sándor ... Sándor ...

Oly nagy kedvem volna „Felhőket” írni.

Bevégzem most levelemet, de rövid időn másikkal zavarom meg szerelmi boldogságodat. Tudod, fiam, az a folytonos szerelmeskedés megárt, jó néha közé valami unalmas dolgot vetni. Legyenek az én leveleim azok. Annyit azonban bizonyosan hiszek, hogy ha szep. 8-ig nem, azontúl az örökkévalóság utolsó cölöpjéig nem foglak látni - Szalontán legalább.

Isten megáldjon, édes Sándorom,

és adjon 100000000000000000-szorta boldogabb jövőt, mint amilyen boldogtalanok valának mult napjaid.

Ezért a csizmadiák jókívánatért pedig bocsáss meg teljes barátodnak

 

Arany-nak

 

Most sem tudom, hol lel meg a posta Szatmáron. Nézesd meg a postát előre, hé, nehogy eltévedjen ezen levelem, mert nem szeretné ezen levelemnek eltévedését stb.




Hátra Kezdőlap Előre