(14)

Szalonta, augusztus 25. 1847.

Kedves makrancos öcsém! Nem érdemled ugyan, hogy válaszoljak arra a csalán ... kedélyű leveledre, de most egyszer még megteszem. Kijelentvén, hogy ha többször úgy komiszkodol, hát - megint elnyelem, mint most. Tompát kár gyanúsítanod és kárhoztatnod, én nagyon elhiszem, sőt, talán tőled is hallottam, hogy ő nemcsak jelen évre adott szót Vahotnak, mi ha úgy van, az adott szónak megtörése lenne jellemtelenség. Ami engem illet: én nem kérdem azt tőled, mit tegyek kedvedért s mit ne; ezt a lépést kedvem volt kedvedért tenni, s arról neked számolni nem tartozom. Hogy a nép-, sőt nemzeti költészet felvirágzását nálam valaki jobban óhajtja, azt te sem hiszed; de hogy azt egy organum jobban terjessze, mint több, azt meg én nem hiszem, mert bárcsak volna 99 lap a nép közt is elterjedve, s mindben 99 jó népköltő! Mindazáltal a te barátid óhajtása az, hogy egy lap emeltessék az „ifjú Magyarország” orgánumává, s mivel te (ezen korholó levél előtt legalább) barátom voltál s a te barátaid az enyéim is valának, kedvedért s barátid kedvéért, én is közétek álltam, honnan nem olyan könnyen kergettek el, mint gondolod. Biz úgy, ecsém, engem nem oly könnyű leráznod nyakadról, ha még százszor küldesz is Krähwinkelbe vagy Anticyrába, vagy akárhová*.

Egyébiránt, ha nem írod is, gondoltam volna, hogy nincs kedved, mert olyan vagy, mint az ördög-kötötte rokka. Bizony nagy baj, mikor az embert azok nem szeretik, kiket az ember szüleikképp kívánna szeretni! De csak remény, fiú, remény. Majd ha látják, hogy becsületes ember lész, hogy leányukkal jól bánsz, ők fogják keresni szeretésedet. Hány eset van, midőn nem a szülék adják, bár erőltetve, leányukat, hanem a férfi meggyalázottan viszi el a kidobott szerencsétlent, és mégis a legjobb ip és vő válik belőlük. Azért remény, fiú, és jó erkölcs! Nőd irányában nem szabad szeszélyesnek lenned, ha szinte benne idővel szeszélyességet tapasztalnál is. Le lehet erről szép módjával szoktatni. Kerüld az aprólékos szerelmi összezörrenéseket, ezekből élet-halál háború szokott támadni. Jövendőd függ ettől. I beseech you, be ruled by your wellwillers*, mondja Gvadányi*.

Hogy jelen körülményeid közt hozzám nem farsangolsz, azt igen jól teszed, nagy önzés is volna tőled olyasmit kívánnom, kivált mikor én még teérted a kiskapuig sem mentem. Légy takarékos a fösvénységig, néhány nap múlva ketten lesztek, néhány év múlva többen lehettek, s nem tartok nagyobb vétket, mint midőn családfő

 

„Két marokkal szórja gazdagságát.”

 

Mert sajátját tékozolni mindenkinek joga van, - de nejét s gyermekeit megfosztani senkinek sincs. Ezt nem azért írom neked, mintha pazarlónak tartanálak, hanem csak azért, hogy ezentúl nem tehetsz olyas költségeket, mintha például Szatmárról csupán Arany Jánost meglátogatni Szalontára jőnél, s legkevesebbet 30 pfrtot elköltenél. Úgyis

 

„Hiszem a teremtőt, még addig nem öl meg,”

 

míg téged Pesten, mint új házast meg nem látogatlak. Addig csak a távolból.

Különben, pajtás, nekünk semmi bajunk, egészségesek vagyunk mindnyájan, pénzünk ugyan nincs, de búzánk termett annyi, hogy szükségtől nem félhetünk, s éhen legalább nem halunk egy évig, s ez parasztköltőnek elég. Borunk is lesz hozzávaló. Laci hozzá írt versedet könyv nélkül tudja (könyvből nem is tudhatná), s mily büszke veled, hallod. Akárki jő a házhoz, ismerős vagy idegen, első dolga keresni vagy kerestetni elő a lapot és mutogatni a verset, hogy azt neki Petőfi bácsi írta és még paripát is fog hozni. S hogy tudja stilizálni értelmesen:

 

A kis bolond ürge
 Egy darabig tűrte ... stb.”

 

Julcsa könyvből olvasta, Laci hallgatta, úgy tanulták be.

Mióta elmentél, keveset dolgoztam. Akkortájban írtam egynéhány verset, de rosszak, mint a vackor, alig akad bennök valamirevaló egypár. Nem megy nekem a lyra, az ömlengések kora elmult tőlem, vén vagyok. Fejér László-forma balladákban kellene próbát tennem, azok lapban is adhatók volnának és mégis elememben maradnék. Olyanokat fogok írni Jókainak. „Toldi Estéje” öt ének lesz, per 40 összefogott strófa, de még csak kettő van benne készen. Cselekvénye igen lassú. Nagyszerű akar lenni, megjárom vele, ha elrontom. Majd elküldöm neked, te pedig mutasd meg Vörösmartynak, addig nem adom sajtó alá. Pali molnár hallgat. Toldivali hasonlósága miatt későbbre hagyom, majd azt mondják, hogy csak egy kaptára tudok dolgozni. De nem is gondoltam át meséjét, tervét, mint kellett volna. A leánnyal, Magyar Beginával, sem voltam megelégedve.

Igaz hé! mondtam én neked, mit Tompa ír, hogy nem fogok pályázni Szécsi Marinkára? Ha mondtam, ne vedd nagyon szorosan, félig-meddig álszeméremből lehetett mondva, mert nem mondom, próbát nem teszek vele, ha csak azért is, hogy gyakoroljam magamat abban a nemben. Tompa ugyan azt írja, hogy ő nem pályáz, de kutyát tegye bolonddá, igen, nem voltam én Murányvárban, mint ő. Azt is írja, hogy a koszorú bizonyosan Garayé, ausgemacht*, de én paraszt hiedelemben vagyok, az isten is csodát tehet.

A könyveket megkaptam régen. Derék fattyú vagy ám te, hé, most ismerlek istenigazában. Képed igen híven van találva. Azt írtad, négy „Toldi”-t küldesz, és mégis ötöt küldtél. Bár ne küldtél volna többet egynél, hogy ne táthatták volna ezek szájukat az ingyen könyvre. Írj nekem, öcsém, szept. 9-ről 1847. Írd meg, mikor mentek Koltóra, meddig lesztek ott, mikor és hova mentek onnan? Azt is írd meg, merre mász a posta innen Koltó felé.

Mindenekfelett pedig, ha te áldatsz engemet a magad istenével, én is kívánom, hogy az én istenem áldjon meg téged, ráadásul pedig a magyarok istene is, és a világért se hagyjon elnémetesedni.

Ezzel csókolunk, én téged, nőm pedig leendő komaasszonyt (megmondhatod neki categorice*), s kívánunk annyi jót, amennyit csak lehet. Isten veled! Isten veletek!

 

Arany János




Hátra Kezdőlap Előre