(15)

Szatmár, szeptember 9. 1847.

Bájdús Jankóm! Igazság szerint még csak augusztus 29-ike van, de miután rámparancsoltál, hogy szeptember 9-kéről írjak, tehát ezt a dátumot nyomintottam föl oda az eszterhéjra ... már megbocsáss, a Jézus áldjon meg, hogy a rendelt időnél előbb találok írnya, mint Jókai mondja. De én neked meg nem bocsátok azért, hogy nem te írtad leveled borítékára a címet. Az asszonyírás ... fekete pecsét ... no de ... teremtette, ezt az embert az ördög elvitte! Ez megszakadt a verscsinálásban, meghalt! Így gondoltam, s remegve bontottam föl leveled. Máskor ilyen bolondot ne tégy, mert én nemigen szoktam megijedni, de ha megijedek, szörnyűt ijedek. Ha meghalsz, akkor üss fekete pecsétet, de legalább a címet még akkor is te írd.

Tompát pedig héjjába mentegeted, mert ha én magam nem is tudtam őt menteni, bizony senki más nem lesz rá képes. Ha Vahothoz hosszabb időre kötelezte magát, megmondhatta volna ő ezt nekem, ahelyett, hogy odaígérkezett az „Életképek”-hez nagy gyáván vagy nagy kétszínűen. Eh!

A szavadra tökéletesen elhiszem, hogy silányok azok a versek, melyeket írtál, hanem azért csak írd le őket, kedves öcsém, és küldd el nekem, mert két orr többet lát. Nem cselekszel bölcsesség nélkül, ha afféle balladákat írsz, mert azoknak nemcsak szűkében, hanem plane teljesen hiányában vagyunk. Már én rég megpróbáltam volna, de tudj'isten, nem igen érzek hozzá tehetséget magamban. „Toldi Estéjé”-t, ha a lelked kinyögöd is bele, elkészítsd október 10-kéig, akkorára majd megírom, hova küldd. Én megírtam Szécsi Máriát ... el ne ájulj ijedtedben, nem pályázok vele; az „Életképek”-be vagy a „Szépek könyvé”-be adom.

Koltóra az utolsó posta Nagy-Bánya. Legközelebbi leveledet már oda zarándokoltasd. Szeptember 8-ikán este már ott leszünk, s ha tőled jön a levél, ne búsulj, házasságom első napján is elolvasom. Akár hiszed, akár nem, ezt nem minden emberrel tenném.

„Toldi”-t most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban fölfogjam.

Tennap voltam ismét Juliskámnál. Hetenként egyszer megyek ki hozzá, és kétszer kapok tőle levelet. Milyen levelek! ... Az utolsó ezzel végezte: „Rabszolgád vagyok, mert szeretlek; királynéd vagyok, mert szeretsz. Úgy hódolok neked, így ölellek magamhoz. Mind a két helyzet boldogítóbb, mint világok fölött uralkodhatni, mint istennek lehetni!”

Arra pedig veszett kutya módra számítok, hogy Pesten minél elébb vendégem lész. Szegény legény voltam eddig is, ezután, másodmagammal, még szegényebb leszek, de valahogy csak elférünk majd, ha szorulunk is, ha mindjárt hárman fekszünk is egy ágyba, s hárman eszünk is két tányérból. És ha hármunknak kevés lesz az étel, én majd azt mondom, hogy nem ehetném, vagy hogy beteges vagyok, s ti jóllaktok. Denique ne aggódjál egy garas árát se.

Hanem inkább bíborba-bársonyba öltöztetlek, hogysem még többet írjak. Elég tőlem ennyi, „elég, talán sok is”, mint Vahot Sándor mondja egy költeményében igen költőileg. Tehát agyba-főbe ölelvén és csókolván benneteket egy szálig, vagyok atque maradok ... barátod

 

Petőfi Sándor


Arany János jegyzete, 1858-ból: Írta volt, hogy szept. 8-án esküszik. Levelemben arra kértem, hogy szept. 9-ről írjon nekem. Innen a tréfa a levél kezdetén.

Megelőző levelem címét rosszul és balkézzel írtam volt fel: erre is van itt vonatkozás, s a címben ő is utánozza.

Boríték, reszkető kézzel: Tekintetes Arany János úrnak barácságos tisztelettel. Nagy-Várad. Nagy-Szalontán.




Hátra Kezdőlap Előre