(16)

Szalonta, szeptember 7. 1847.

Hol van az a Koltó? Valahol az isten háta megett? Ki viszi oda Nagy-Bányáról az én levelemet? Ej, mindegy! az én dolgom a levélírás, a többi a posta dolga és az isteni gondviselésé. Tehát írok, mégpedig melegében, hogy a lelkesedés meg ne hűljön.

 

Mottó: Te csak fizess.

Prókátor

 

Isteni Sandrim! Szeptember 9-én írt leveled csak ma, szept. 7-én kerülvén kezembe, nem késem arra rögtön válaszolni. Csupán azért, hogy ha már házasságod első napján nem, első hetében legalább jusson kezedbe. Éspedig, hogy rendben mehessek a dolgokon, elémbe teszem leveledet és szélt veszek annak tartalmán.

Mindenekelőtt megtiltasz, hogy máskor életemben fekete pecsétet ne használjak. Megvallom, igen nagy kedvem volna ez első parancsodat is megszegni, de nincs több fekete szurkom, bár másrészről nem kétkedem hogy a parancs áthágását te most észre sem vennéd, pirosnak látván a legfeketébb viaszt is rózsás kedvedben. Azt azonban igen goromba ésszel hiszed, hogy a cím női - plane feleségi - kézzel volt írva; azt, fiú, enmagam remekeltem, mégpedig balkézzel.

Tompáról nem szólok. Csak azt sajnálom, hogy én árultam el. Én azt hittem, amit én tudok, azt már te előbb tudtad, mint aki úgy is írtad nekem, hogy sokat veszekedel páter Tompával. Mindenesetre kérlek, válaszd a lágyabb ítéletet; az érettebb is.

Hogy verseim rosszaságát elhiszed, azt igen jól teszed, mert én már elhittem; amit kiadhatónak ítéltem, az már részint kijött, részint szerkesztői körmök alatt van, a többi el fog hallgatni végképp. Végtelenül ügyetlen vagyok a lírában, szörnyen bosszankodnám, ha valakinak másnak oly esetlen verseit kényteleníttetném olvasni, mint az enyéim. Úgy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz szokott lyra. Aztán meg hol is vennék én lyrai lelkesedést? Prózai életmódom szinte phlegmatikussá* tett, aprós bajaim és örömeim nem méltók megénekelni, s bár családi életemben a boldogabbak közé számítom magamat, ez a boldogság mégsem olyan, hogy jóltevő melegét folytonosan érezni lehet. Aztán még e boldogság is csak viszonylag, a családi életet illetőleg létezik, azonkívül, ha az élethez mérjük, merő boldogtalanság és nyomorúság, de ez ismét nem olyan, mi indulatrohamokat állíthatna elő, hanem csupán csak eltompítja lassankint a lelket, s vér helyett phlegmát csinál az emberben. Hozzá még a lyra valódi kora, 20-30 év, tőlem oda van; ifjú örömeim, keserveim, reményeim nincsenek, szóval a szív szerepe jobbadán el van játszva, s a főre kerül az uraság. Én hát, édes öcsém, nem esetlenkedem a lyra országában, hanem megyek azon az úton, melyen már egypár lépést tennem sikerült, írok históriákat, rectius* istoriákat ad ponyván* miként Tinódi Lantos Sebestyén, kinek poémáit az ördög szántsa meg, még a debreceni könyvtár sem képes nekem kiállítani. Mellesleg mondva, vedd meg nekem Pesten, valamely zsibvásárban, ha történetesen ráakadsz, - nemkülönben más ócska poémákat is, melyek címjegyzékét én neked majd egyszer megküldendem.

„Toldi Estéjé”-t lehetetlen ugyan okt. 10-éig elkészítenem, de azért csak írd meg, hová küldjem, meglehet, küldök valamit.

Bánom is én, ha pályázol Szécsi Máriáddal, általad győzetni meg dicsőségemnek tartanám. Azt mondanák, ha Petőfi nem pályáz, bizonyosan A. nyer, és ez már maga többet ér a tavalyi nyerésemnél. meglehet, én nem leszek kész Szécsi M.-val, mert még hozzá sem fogtam, pedig belé akarok tenyerelni. Gyöngyösi „Murányi Vénus”-át meg nem bírom kapni, pedig nagy szükségem volna rá, a locale* és mellékszemélyek végett. Te bejártad Murányvárt, de én azt sem tudom, tök-e vagy túrós ételek. - Csupán Mednyánszkyból puskázok, s a főcselekménnyel - mégpedig sajátosan fogva fel, - már készen volnék, de mondom, historiai mellékszemélyek kellenének, mert ezek nélkül az egész úgy áll, mint egy kútágas a pusztában - ezekről pedig Mednyánszky azt sem mondja: pipa! Megeshetik, elmaradok vele, de mindenesetre ki fogom dolgozni, s eladom valamely hottentotnak* gondolom, amúgy is megadják érte a 12 aranyat.

Hogy „Toldi”-val olyannyira rontod szemeidet, igen sajnálom, jobb volna a P. Horváth Lázár a-b-c-jét olvasgatnád, mit én ugyan nem olvastam, de annyit mégis tudok, hogy csekély magamat is belevetett rostájába és megrostált, mint a komondorkölyköt, talán hogy nagyobbat ne nőjek és valahogy le ne tépjem az utcán. Szegény Lázárok! nemhiába félnek a kutyától, koldusra legjobban haragszik az. Szerinte minden nevezetességem abból áll, ami így kimondva a „Kistükörbe” is beillenék, hogy: „nevezetes arról, hogy Petőfi által megénekeltetett, s hogy Petőfit viszont megénekelte”. Antikritikául az összes népköltészet nevében, egy verset írtam rá haragomban, melyet kibocsátani ugyan nem fogok, de neked mégis küldök sub*.

És mármost következik a java. Alól a tejföle, mondták a cigányok egykor. Tehát mégsem valál egészen számkivetve. Veled mégis okosabban bántak, mint az úristen bánt első szüleinkkel, - téged előbb kívül tartottak a paradicsom kapuján s őriző angyalt (?) állítottak kétélű karddal (nyelvvel) a kapufélfához, ki csak olykor-olykor szunnyadt el, mint a bakter a tilalomfa mellett, - de utóbb beléeresztenek végképp, mintha valamely szilaj csikót virágzó lóherésbe bocsátanának. Mikor is lesz csak az! Holnap, te Sándor, holnap! holnap!!! cras! amrion! morgen! to morrow! demain! domani! munye!* mind azt teszi, holnap! de amely holnapot, már mikor ezt olvasod, elvitt az ördög. Annyit azonban mondok, fiú, jól viseld magadat a mennyországban, mert van példa rá, hogy lehányták onnan a civis polgárt, pedig alkalmasint becsületesebb ember volt, mint te, s hogy néznél ki pokolban, pőre ingben és gatyában! biz isten, mint a cigány fattyú a koh* mellett.

Hm! ha majd Pesten meglátogatlak! Tudod-e te, hány garasért és óra alatt lehet Váradról máris oda felruccanni Pestre. Hát, ha nem tudod, megmondom. Váradon vasárnap, kedd vagy csütörtökön este 10 órakor fizetsz a gyorskocsira 6 forintot, és felülvén, behunyod a szemedet. Reggel, mire a csipát kitörülhetnéd, Szolnokban vagy, 9 órakor 1 frt 30 krért gőzkocsira ülsz, és ebéden Pesten vagy. Tehát éhgyomorral Váradról Pestre! Debrecennek oda sem néz az ember, hanem megyen hegyen-völgyön Püspök-Ladány, Kardszag, Török-Szt.-Miklós, Szolnok. Ily gyors utazásról Illyés János uram még álmodni sem tudna. Hát ha majd eddig ér a vasút fél lába! Én a vasutat csak azért óhajtom, hogy hozzátok közelebb legyek (hízelgés nélkül legyen mondva), fel is megyek, habár more patrio* késről-kalánról ne gondoskodjál, falusi ember tarisznyát tesz, tudod, s még téged is jól tart szalontai kenyérrel, mely nem olyan ugyan, mint a debreceni, de jobb. Az ágyat azonban elfogadom, kivált, ha azt mondod, hogy „beteges” vagy, s magad a lócára fekszel.

Tréfán kívül, én igen szeretnék Pestre menni, de ha az idén nem megyek, minek menjek azután. Ha mostanában mennék, még úgy lehet, Vahot Imre ledaguerrotypoztatna*, de ha később megyek, mit érek vele?

Levelére, melyben őszinteségre szólít fel, már csak válaszolnom kell - s válaszom minden varázslatot szétfoszt, s reszketek tőle, hogy év végén dicséretét, mellyel „Toldi”-mat dehonestálta* sajtóhibák közé teszi. Isten mentsen meg attól és a szalontai kritikusoktól!

Itt nem léted óta igen sok változást történt. A templom falát rakják, a dinnye leragyázódott, a városházát kimeszelték, az országutat megkövecselték (nekem egy versembe került), a szőlő érik, Magyarország helytartója hétfőn itt lesz. Más nevezetes dolog nem esett. - A sáskának csak a csihéssét* verte erre a szél, a főcsapat a Körös-völgyén vonult el. Inségokozó kárt nem tett, de némely határon egynéhány tábla tengeri-vetést felhabzsolt. Ad vocem sáska. - Jókai mindúntalan viccelt rá. Szerintem ilyes élcekben nem lehet komikum. Humor talán lehetne, de ne a más, ne a szegény osztály rovására. Ha a humorizáló maga is a sáskák csapása alatt állna, akkor illenék szájába a keserű humor, mint azon szőlősgazdáéba, ki látván, hogy szőlőjét a jég ugyancsak veri, felkapott egy dorongot s nekiesett ütni-verni a fürtöket, mondván: „no, csak uram isten! rajta! amit elkövethetünk rajta ketten! lám én is segítek!” Ez aztán humor; de tengerparton állani, s a vésszel küzdőkre elménckedni, ez olyan valami, mire méltán ráillik a gúny: „országomat egy viccért”. Az ilyenre szokta mondani a szenvedő fél: könnyű keteknek* beszélni, verje meg az isten! Ilyenre még az újdondászat burleszk* öltönyét sem szabad kiterjeszteni. Nincs igazam? Más az, midőn a „Pesti Hírlap” a Noththeater* sáskák általi felemésztéstől fél, mert ott már nem a sáskák általános pusztítására, hanem a Noththeaterre szól a lecke, s az oly nevetséges erőlködése a német elemnek, mi komikai hatást eszközölhet.

De félre a pedantságokkal* Elmondjam-e, mi történik kisded házi körömben? Komádasszony egészséges, mint a hal a folyóvízben, s apró házi bajaival pepecsel.

Téged, titeket azonban mód- és szerfelett tiszteltet, köszönt és csókol, mely utóbbi ellen ha talán a komámasszonynak kifogása lenne, szabadságában áll helyetted elfogadni. Aestehicai elvem (ha ugyan van valamilyen) határozottan az egyéniség (individualität) elve, annál inkább fáj tehát, hogy most kénytelen vagyok az eszményiséghez (idealität) folyamodni, s téged, kedves Sándrim és „királynéd” kezecskéit csak in idea* csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura* véghezvinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kézcsókolásban. No de valahogy csak kisegíteném magamat, legrosszabb esetben fiam és lyányom elkövetnék. Igazság! ezekről még nem is írtam. Julcsa most is oly kicsiny, mint mikor láttad, s fixa ideája* vagy két hét óta: „majd lesz szerdán öröm! Petőfi bácsinak”. Mondjuk neki: miért lenne, még szomorkodik akkor, az édesanyja erővel házasítja, - de a fruskának esze van s nem hiszi. Sokszor vallat, milyen leány a P. bácsi leendő arája, s persze le kell írnom tetőtől talpig minden ízét s hajaszálát. Ide aztán kell költészet, mint a Szigligeti „historiai” darabjaihoz. Laci nevelkedik, mint egy Toldi Miklós, erőben és vadságban, s aligha életrevalóbb Toldi nem lesz ez egy aranyos, mint a másik, a 20 aranyos. Megmondván nékiek, hogy levelet írok neked, Julcsa izenete ez: csókolom a kezét Petőfi bácsinak, hozza el egyszer a feleségét; Lacié pedig már önzőbb: eszem a kis nyakát P. bácsinak, hozza el már a paripát.

Én pedig, miután ezen utóbbi leveledből látom, hogy eszedre tértél és nem morogsz többé, mint a kis kutya, szinte elfeledem előbbi sértésedet, s képzeletemben úgy körülcsókolgatva, hogy, ha valóban történnék, komámasszony a világért sem csókolna meg, míg három lében meg nem mosdatna, - úgy körülnyalva, mondom, és ropogásig ölelve maradok

 

(jelenleg éppen viszkető öklű) barátod

Arany János

Virgula*




Hátra Kezdőlap Előre