| Csendes magányból a mézeshetek után |
| Újra belépek a nagyvilág zajába, |
| Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután |
| Kedélyemnek fejér köntösére hága. |
| Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban, |
| A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél, |
| Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, |
| Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél. |
|
| Üdvez légy másodszor ... a tavasz tarkállott, |
| Amidőn először látogattalak meg, |
| Most bús egyformaság födi a világot, |
| Bús egyformasága a mogorva ősznek; |
| De a ború, ámbár eddig egyetérzék |
| A természettel, most nem sérti kedvemet, |
| Hisz magammal hoztam a tavasz egy részét, |
| És a legszebbik részt, kis feleségemet. |
|
| Íme feleségem ... hej be szép az élet, |
| Mikor az ember így másodmagával van, |
| Akármit huhognak, akármit ítélnek |
| A magányos baglyok, szomorú odvokban. |
| Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, |
| Be vagyok kerítve egy kis karikába, |
| De mért kívánkoznám ki e karikából, |
| Midőn minden gyönyör ide van bezárva? |
|
| Én azonban vizet hordok a Dunába |
| Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked; |
| Föl van írva szinte sorsod csillagába |
| Ragyogó betűkkel: boldog házasélet ... |
| Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked! |
| Gyűljünk össze s üljünk itt körbe mindnyájan, |
| S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, |
| Hogy hallgatni még az idő is megálljon; |
|
| Így csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem |
| Hej, maholnap megint a dologra kerget ... |
| Egykor a hírvágyat hátamra ültettem, |
| S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. |
| Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, |
| Hogy munkába öljek napot és éjszakát! |
| Mint napszámos nyúlok íróeszközömhöz, |
| Aki a sátánnak elalkudta magát. |
|
| Tudom a feledés, mint az éhes kánya |
| A megölt madárral, elröpül nevemmel, |
| Tudom, hogy siket a magyarok hazája, |
| S mégis énekelek, mert énekelnem kell. |
| El fogják feledni nevem s bár felednék |
| Hamar! ugy szeretném túlélni híremet; |
| Akkor aztán ismét a magamé lennék, |
| Rózsáim volnának a borostyán helyett. |
|
| Azt kívánnám, hogy itt éljek én is hitvesem |
| Veletek, barátom, nem zavart magányban, |
| Míg nem emlékezném már saját magam sem |
| Arra, hogy divatban voltam hajdanában. |
| Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén |
| Egyszer itt találna s tán reám ismervén |
| Mint régi barátját üdvözölne, de én |
| Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém? |
|
| Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, |
| Nevetek, magamat kinevetem érte; |
| Az Isten a magányt nem nekem teremti, |
| Odavaló vagyok én a csatatérre. |
| Dobják el testemmel együtt majd nevemet |
| A sírba, de addig ne bántsa senki sem, |
| Véglehelletemig nem hagyom a helyet, |
| Ott esem el bármily sárosan, véresen! |
|
Szalonta, 1847. október 25-31.
|
|
|
