(18)

Szalonta, november 11. 1847.

Kedves barátom. Nemhiába vonított a kutya indulástok előestéjén, nemhiába rázták meg lelkeinket a kísérteties ordítás hangjai: a halál, mit az jelentett, megvan. Úgy van, barátom, rémületes halál történt s én nem vagyok többé. Magam ugyan még megvolnék, olyan, amilyen, csupán egy pár rheumaticus* hidegláz, fluxus* nátha, catarrhus* köhögés-böfögés, fő- és szemfájás, arckiütések, s kínzó gyomorbajok által emlékeztetve halálomra: de a múzsa, barátom, a múzsa nincsen többé! Ha látni akarsz döglött pegazust*: siess hozzám. Elmeneted óta nemhogy a költés, de még a verscsinálás sem megy. Tudod-e, miféle mesteremberség ez a verscsinálás? Ez, pajtás, a kővágásnál csak százszorta nehezebb valami, ezelőtt én sem ismertem, de a napokban megpróbáltam. Az ember leül, kitalál sok tollrágás után egy rímet, mely legyen például tapló, ha ez megvan, feláll, gondolkozik, hol lehetne megegyező rímet lelni, végre egyben megállapodik; tegyük fel, ebben: vak ló; mármost előveszi az eszmék omnáriumát*, és keresget eszmét, mely mind a taplónak, mind a vak lónak megfeleljen, s ha ezt fellelte, kész a vers, mint a csizmatalp. S íme, barátom, eltávoztoddal ezen foltozómesterségre szorult a te imádott költő barátod, ki, jóllehet azelőtt is „csak János” volt, mindazáltal néha vetődtek egy vagy két tenyeres-talpas eszméi. Mióta itthagytál, Murányon tíz strophát csináltam, csináltam bizony, nagyobb kínnal, mintha fala újraépítésén dolgoztam volna, s már végképp kifáradtam. Innen mondom én, hogy keblem istennője megdöglött. Szánakozzál rajtam és felejts el.

Nem is azért írok most, mintha jóakaratodat kaptázni akarnám* és barátságunk művészi továbbnyújtásán mesterkedném. Ó nem! Én érzem, én tudom, én hiszem, én meggyőződve vagyok, hogy barátságunknak meg kell szűnnye. Úgyis azt mondja a példabeszéd: meghalt a gyermek, oda a komaság ... vagy ami mindegyre megy, krepírozott* a múzsa, vége a barátságnak! I am ruined!* Eljő, tudom, hogy eljő az uzsorkörm*,  és amit eddig kamatra adott vala, visszaveszi a nemes örmt: de hagyján! azért mégis János leszem én.

Hanem írok hideg kötelességből, Nem akarok orgazda lenni, elrejtvén azokat a dolgokat, melyeket részszerint-való-képpen tennenmagad, részszerint pedig ez idő szerint feleséged, nékem pedig kedves emlékű komámasszony - nálam feledni méltóztattatok. Mert ámbárhogy jóllehet azon dolgoknak némely tekintetben mi is hasznát vehetnők, sőt, kérdezés után eltagadhatnók, - mindazáltal meg akarjuk mutatni nagylelkűségünket, és semmit azokból el nem rejtünk és el nem tagadunk. A lista itt következik:

 

Feljegyzése azon ingó vagyonoknak, melyeket Petőfi Sándor,

3 megye táblabírája, és nője mult október 31-én

szegény célámon feledni méltóztattak

 

Sor-
 szám
Az ingó-bingó vagyon megnevezéseDarab-
 szám
1. Egy napernyő, rojtokkal, női vagyon,1
2. Egy kétvasú, fekete szarvnyelű tollkés,1
3. Egy hüvelyknyi hosszúságú, alsó végén eléggé elko-
 pott, felsőn elfaragott s rágicsált irón, magyarul plaj-
 bász (hihetően a k. komámasszonyé),
1
4. Lázár Miklós költeményei, melyekben egy pár kano-
 nokhozi forró szerelme megénekeltetik,
2
Summa summarum,5

melyeket is közelebbi levelembe zárva, postán felküldeni el nem mulasztandándok.

Ami pedig Tompa Mihályt illeti, tőle kedden, ágybanfekvő (rectius: ágyba fektető) betegségem első napján kaptam levelet. Ő is fekszik. Rólad, írja, egy betűt sem tud, engem kér, hogy írjak felőled sokat, mint vagy. „Sokkal kevélyebb vagyok”, úgymond, „mint hogy ezt most, haragván ő énrám, tőle kérdezzem; de sokkal jobban szeretem őt, mint sorsa iránt közönyös lehessek, tehát írj nekem a gazemberről!” Na persze, én megírám neki, hogy az már nem gazember, hanem házasember, jóllehet háza nincs; de lehetne éppen úgy, mint azon buzgó hazánkfiainak, kik, hátukon házuk, keblökben kenyerök, egy felleisennel*; (ami, ha nem csalódom, ezt teszi: bőrvas). Magyarországra jövén, érdemeikkel oda vitték a dolgot, hogy még Sándorunktól is hatszázegynehány forint házbért követelhetnek. De arról, hogy poéta nem vagyok, egy szót sem írtam neki, nehogy elbízza magát és rossz, vagy szinte rövid verseket írjon, ami, szerintem mindegy.

Ugyancsak ő unszol engemet, hogy valamikor együtt ránduljunk fel Pestre. Én megírtam neki, hogy kész vagyok a dologra, csak fogasson be, és kocogtasson be az ablakomon, úgysem nagy kerülő, s illendőbb a dolog, hogy ő, ki nőtlen ember, azonfelül csak holmi csavargó költő, keressen fel engem, mint én őt, ki házasember vagyok, s olyan philister*, hogy táblabíróságomhoz sem hibázik egyéb, mint a cím, s száz forint jövedelem évenkint. Arra mindenesetre kérlek, hogy arcképemet addig fel ne használd valamiképp fojtásul, részint, hogy lássam még egyszer, milyen voltam én, mikor még koszorús költő voltam, részint, hogy ha V. I.* nagyon, igen nagyon találna erőltetni, legyen miről levétetnem költői képemet, mert a mostani, bizonyisten, nem arravaló.

Ad vocem ... vagy ad literas V. I.* (a V. I. betűkről jut eszembe) Tudod-e, hogy már elkezdte az oldalrúgásokat, amúgy szűr alól. Közelebbi egyik számának külföldi pletykái közt beszélvén Crabbe-ról*, vagy kiről, kit valamely kritikusa jónak látott a gyáripar és nyomor költőjének nevezni azért, mert természethez hű költő volt, kérdi, ha vajon ilyen nyomorköltészet létezik-e nálunk? Lehet, hogy itt a népköltőkre - főleg talán rám - céloz, de az isten áldjon meg, meg ne mondd valakinek, hogy észrevettem, mert ha a fülébe megy, még azt hiszi, hogy én gondolok vele, ha rólam valamit mond.

Jelenleg nálunk van nagyvásár, jövő héten Pesten lesz. Legalább ti is megkapjátok azt, ami itt el nem kel. Ez vigasztalhat. Én ugyan nem költöttem semmit, mindazáltal úgy érzem magamat, mintha igen sokat költöttem volna, azon csekély különbséggel, hogy ámbár erszényem teljesen üres, a vásárlott holmikat körülöttem nem találom.

De kénytelen vagyok bezárni épületes levelemet, elfogyván előlem a papír, mit ez alkalomra levélnek szántam, egyedül azon csókokat rakván még ide, melyekkel én téged, feleségem pedig a kedves komámasszonyt (vagy, ha tetszik, összecserélve is) elhalmozunk, és azon szíves jókívánatot, mit ugyan idemázolni nem lehet, de szívében örökké érez irántatok. Lakásod számát írd meg, ne kényteleníttessem máskor ily falusi tempóhoz nyúlni s máshová címezgetni a levelet. Igaz barátod

 

Arany János


BARÁTOMHOZ

Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
S mily szívesen fogadnék szót neked!
De átkozott gebe az a Pegaz,
Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.
Tegnap már, mintha írni kezdenék,
Egészen a tollrágásig menék:
De varjú tépje meg a rossz lovát,
Hiába bíztatám, hogy „co tovább!”
Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán
Egy kis Petőfiség ragadna rám:
Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,
Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég!”
Mit is haszontalankodom vele,
Mikor szívem zsibajjal van tele:
Vendége jött s avval sok a dolog,
Minden kis érzelem sürög-forog.
Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,
S egymásba ütközik minduntalan:
De nem csoda: a szív vendége nagy
S igen kedves neki, mert az te vagy!

Arany János



Hátra Kezdőlap Előre