(34)

Szalonta, június 27. 1848.

Azért van ma június 27-ike, mert tennap június 26-ika volt, követválasztás napja az egész Bihar megyében. Megbuktam szerencsésen, ha ugyan bukásnak nevezhetni, mikor az ember egyenes földön marad. Tudniillik van ebben a megyében egy állandó bizottmány. Ezt a vidékiek úgy híják hogy Váradvármegye. Elnöke természetesen a főispán. A főispán igen-igen szabadelvű ember s erélyes, oly erélyes, hogy amit ő akar, meg kell lennie. Törik-szakad, meg kell lennie. Persze amit ő akar, azt akarja a bizottmány is. Tehát ez a bizottmány azt akarta, hogy a követválasztás egész megyében munkanapon, s a váradi legnagyobb vásárra készülés napján, tennap legyen. Ez eddig törvény szerint van. De ugyanezen bizottmány azt is kiszámította, kinek jusson kenyér a biharmegyei tizenhárom követségből. Persze ember volt elég, jelesnél jelesebbek, mert hiszen Bihar szónokok dolgában gazdagabb, mint egész Magyarország Erdéllyel s a kapcsolt részekkel együtt. Népképviselőkül pedig kiválólag beszédes emberek kellenek, hiszen csak 450-en lesznek, és mi lármát sem tudnak csinálni, ha darabonként 3-3 jó nyelvvel felruházva nem lesznek. Ez okból a bizottmány megszámlálta embereit, azokat, kikkel az óvilágban együtt martyrkodott, korteskedett, piszkolódott, s kiválaszta közülök 13-at, - többet is választhatott volna, de több választókerületet sehogysem lehetett a törvényből kibetűzni. A főispán körutat tőn megyéjében, s mindenik választókerületben a helységek bíráinak és jegyzőinek egy-egy követet a capacitátió törvényes madzagán (mi ugyan a pecsovics* világban ráparancsolás kötelének is beillett volna) nyakába akasztott; így történt, hogy a szalontai választókerületnek, melyben maga Szalonta az eldöntő, Toperczer Ödön, ismeretes név, akasztatott nyakába. Ez eddig törvény szerint van. Én ekkor már úgy álltam, hogy elválasztásomról senkisem kételkedett. Mihelyt a nép a törvényt hallva és olvasva, választási jogát megértette, minden rábeszélés, utasítás nélkül, maga fejétől engem jelelt ki s ez szájról szájra menvén, oly erős közvélemény lett Szalontán mellettem, minő aránylag Kossuth mellett sem volt az országban.

Szegény nép! azt hitte, hogy szabad és lehet neki, akit szeret, akiben bizodalma van, elválasztani. Ez általános véleményekre támaszkodva, tudván azt, hogy Szalonta dönt, keveset gondoltam a falunkkal, annál kevesebbet, mert a választókat összeíró küldöttségnek tagja lévén, tapasztaltam, hogy inkább félnek a választási jogtól, mely miatt mezei munkáikat félbe kelletik hagyniok, mintsem örülnének annak, s így bizonyos voltam benne, hogy onnan egy-kettő is alig jő be. Szóval én a korteskedést az isteni gondviselésre és a jó lelkiismeretre bíztam, de bíz ezek, látom, igen rossz kortesek mai világban. A környéken nagyot vetett latba a főispáni ajánlás, a jegyzők szégyellték, hogy csak magokszőrű ember legyen követ, s egy helység sehogy meg nem foghatta, hogy ha már a szalontaiak jegyzőjüket akarják küldeni, miért nem az öregebbiket küldik. Némely helységnek pere van a királyi táblán - az ajánló erélyesen használta fel e körülményt - nem késett értésökre adni a bírák uramékoknak, hogy Toperczer kir. táblai ülnök, ki csak úgy ítél jól perükben, ha követnek teszik. Ezek hatottak. Hatottak elannyira, hogy a megyei közmunkákból fennmaradt (?) szekeres napszámok a választók beszállítására használtatnának, - elannyira, hogy 730 szavazatot kovácsolnának T. részére. Szerencsétlenségére követségemnek (mit saját szerencsétlenségemmel összezavarni nem kell) valami Hrabovszky nevű kiszolgált pecsovics is idevetődött, s felkeresvén az árnyékok és büdös zugok embereit, néhány nemest, a pecsovics hajlamúaknál, tőle el- s maga részére hódított, figyelmeztetvén őket a csapásra, mi nemesi privilegiumukon esnék, ha engem, paraszt embert, választanának követül, másrészt biztatván őket a nemesi Eldorádó minden sült ökreivel, melyeket ő visszaszerzend. Mindazáltal alig látta meg a szalontai nép - mely a választás helyén, a nyolc órakor megyei utasítás szerint megnyitandott gyűlés kezdetére hat órától tizedfélig várakozott - a zászlóval, tömegben valahára beérkezett vidékieket, kiket két ittlakó megyei tisztviselő - két separatum votum* Szalontán - vezetett, azonnal haragra lobbanva teljes erővel mind egy szálig mellém nyilatkozott, s követelé, hogy negyedfél órai ácsorgását tekintetbe véve, ő bocsátassék előbb szavazatra. De a küldöttség nem akarván az abc-én túl terjeszkedni, törvény hiányában az abc-ét vette zsinórmértékül, s így a falusiak, kiknek faluja szerencsés volt A-R névkezdő betűvel írni, elsők bocsáttattak szavazásra, Szalontára, melyet a sors az S betűbe helyezett, csak délután 1 órakor került sor, de minthogy asztalterítésre is éppen akkor került, az utóbbi elsővé tétetett, a szalontai nép pedig enni szétbocsáttatott, tudtára adván, hogy 3 órakor megint eljöhet, s akkor ő lesz az első, miután már több helység nem is igen van. A tömeg eloszlott, de legnagyobb része többé vissza sem ment, elegendő áldozatnak tartván a fél napot, melyet a legnagyobb munkaidőn hasztalanul el kellett töltenie.

Vagy háromszáz (950-ből) összegyűlt ugyan, de miután megértette, hogy délelőtt 730 szavazat Toperczerre ment, búsult haragjában s annak érzetében, hogy ha reggel 8 órakor szavaztatják, a többség övé, így pedig, miután türelmét kifárasztották, gyalázatos kisebbségben kell maradnia, egypár körmönfont phrasissal megáldván a hivatalos korteskedést, szavazás nélkül eltávozott. Kaptam tehát a vidéktől 11 szavazatot, Hrabovszky is annyit, Toperczer 730-al követ. De ott van a roppant hézag a választási jegyzőkönyvben: Szalonta, a kerület főhelye, hol legtöbb értelmiség, hogy 950 összeírt szavazó van, szavazat nélkül! Mert hisz azon 16 szavazat, melynek fele rám, fele Toperczerre adatott, ily nagy üregben meg sem kondul.

Ez roppant hézag az én büszkeségem. Én megnyugszom az elválasztott követben, mert ismert jelességű szabadelvű egyén, ki múltjára bízvást hivatkozhatik; mentsen isten, hogy a verificatio* felé kacsintgassak, sőt nyíltan mondom, hogy ha talán új választás történnék is, többé magam ilyen dologba nem ártanám, de ha meggondolom a népképviseletnek ezen kezdetét, miszerint még folyvást tekintélyek rendelkeznek a buta nép meggyőződésével, bizony isten el kell szomorodnom. Mert amit tett ma a néppel X. jó célra, ugyanazt teheti vele Y. holnap rossz célra, hiszen az apáti oláh éppen úgy elválasztotta volna Metternichet*, ha azt rágja szájába a főispán, mint most rászavazott az ismeretlen nevű „Toporczi”-ra. S íme a kerület főhelyének, mely részint felvilágosodottsága, részint jobb ösztöne által vezetve, nem tett kijelölést, mi a kor haladó kerekének gátoló göröngyképp essék eléje, nem engedtetik meg irányadóul lépni fel a kerület többi helységei előtt, hanem eszközöltetik, hogy jelöltjével együtt pironkodva félrevonuljon. Nem értem e nemét a szabadelvűségnek.

Jó hosszan írok semmiről, úgy-e? Bosszúállásból teszem azt azon egy sorért, miért fájdalmas zsebbel fizettem 12 krt. Gondoltam, hogy egy ív papíron ennyit válaszolok: „Csak”, de letettem róla. Úgy hiszem, nagyobb bosszúságot szerzek vele, ha félívet üres fecsegéssel telefirkálok.

Hogy éltek odafenn, hé? Hallom, téged is környékezett a közbizalom, csakhogy más modorban. Nem olvastam azt a „Március”-t, mástól hallottam. Megválasztottak-e másutt?

Én mostanában semmit sem dolgoztam. Minek és kinek? Jókai nyakán te magad is elég kolonc vagy, nem hiszem, hogy nagyon óhajtsa az én fűzfapoemáimat. Hát avval a „Toldi”-val mit csináljunk. Már gondoltam, hogy átadom nektek a lapba, hiszen négy számban kijöhetne. Nem szeretném, hogy kéziratostul jusson a muszka örökkévalóság fénycsarnokába; olvasná el legalább, akinek még most lelke van hozzá. Ha lapotok megbírja az áldozatot, tegyétek - vagy akarom mondani, vegyétek meg. Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz, beteg lesz. Odaadom szöszön-boron, csak ne vesszen már kárba, ha megcsináltam. Igényeimet nem hangolom felül a bashangokon.

Jókait ölelem mindenekelőtt és fölött. Laukát, a kis Lisznyait, kivel Váradon megint találkoztam, hasonlóul. A többit is köszöntöm, különösen az öreg Vörösmartyt, Garayt is üdvözlöm, mint nemtom honnani képviselőt.

Írj egy hosszú levelet, s írj azokról a jó pesti ismerősökről. Azonban te ezt tenni nem fogod, valamint azt sem, hogy köszöntésemet tolmácsold, azért én sem írok többet azért se, tudod, azért se, hanem bezárom levelemet, tudatva veletek, hogy mi még folyvást csak négyen és folyvást jó egészségben vagyunk. Hát ti ...?

Az isten is megverne, ha nevünkben magadat és a kedves komámasszonyt meg nem csókolnád. Emlékszik-e még, kedves komám, a sétagyaloglásra, mikor csak tíz lépéssel jártam előbb, mint kegyed?

Ah! én még a sír szélén is emlékszem arra, egész háznépestől. Isten veletek, édesim!

 

Arany János

 

U. I. E levélben a mosziő Nyilvánosság számára egy betűt sem írtam, különben kuttya-disznó veszett ...




Hátra Kezdőlap Előre