(44)

Szalonta, november 19-én. 1848.

„Sok bajnak utána az ősz dalia
Csend lakta honába kerül.”

Itthon vagyok, barátom, itthon. Hazaérkeztem 1848-ik esztendőben, november hónap 18-án, szombaton este 10 órakor. Azóta babérimon pihenek. Kimondhatatlanul jólesik visszaemlékeznem ama péntek éjszakára, midőn esteli 10 órától reggeli 2 óráig, tehát négy teljes órán keresztül, Arad város piarcán, mint kitűzött riatéren, részint állva, részint ülve, főleg hasmánt observálgattuk* a borongó holdvilágon fel-felvillanó ágyúvillámokat, hallgattuk az egymásba szakadt dörrenéseket és kushadtunk a mellettünk szétpattogó bombák forgácsai elől.

Ez, leszámítva a félelmet, isteni mulatság volt. Közelünkben a téren harminc szuszteránál (amint a szalontai nemzetőrök elnevezték) több pattant szét, nem számítva a levegőben elpuffogottakat. Berger úr többet lövetett e 40 óra alatt 500-nál, granátgolyókkal is sokat, de mégsem gyújtott semmit. Szombaton (tegnap egy hete) délelőtt ismét kutyálkodott, de nem oly mértékben, mint megelőző éjszakán, azért sehogy sem bírta magát érdekessé tenni. Azóta hallgatott egész tegnapig.

Tegnap az úton megint hallottunk lövéseket, de azért nem tértünk vissza. Pihenünk, barátom, mert a jövő héten alkalmasint Erdélybe indulunk. De azért te csak írj nekem folyvást Szalontára, nőm keres alkalmat utánam küldeni leveleidet. Én a pokolból is írni fogok neked, míg hollétedet tudom.

Kedvesen lepett meg harmadik leveled. Mégis jó fiú vagy, bizony isten. Én is írtam egyet. Aradról hozzád Debrecenbe, nem tudom, kaptad-e. Mindegy, abban semmi olyas nem volt, csupán igazolásomul szolgálandott, amiért Debrecenben meg nem látogathattalak.

Kedvesen értettem meg, hogy zászlóaljatokat az altáborba rendelték. Bizonyosan ott fog telelni s te az urláb leteltével utánarukkolván, kényszerülve lész engem nolle velle* meglátogatni. Bíz' isten derék lenne! Ha Szalontán utazol keresztül (aminthogy Szalontán fogsz), kérdezd a másodjegyző lakását, megtalálod azt közel az országúthoz, a csizmadiaszínnel csaknem vis-à-vis*, s se kérdve, se hallva kovártélyozd be magadat. Ne félj, mi nem vesszük meg rajtad a hús árát.

Aradon Bangóval ismerkedtem meg, ki téged végtelenül tisztel, de keserűen panaszkodik, hogy te őreá neheztelsz stb. Azt mondja, ő nem Sárosi irányodban... szóval igen magasztal, mégpedig, amint hiszem, teljes őszinteséggel. Azonban quid ad te* irodalmi magasztalás most?

Vas Gerebenre jóformán ráírtam volt, hogy küldjön pénzt. Pénzt ugyan nem küldött, de levelét asztalomon találtam, miszerint pénzt csak azért nem küldött, mert a posta nem fogadta el. Most alkalomtól küldi. Elvárom. Egyébiránt az írói pályán szépen haladunk. Az „Életképek”-nek még két verssel vagyok adós .. s leszek tán örökös adósa.

Kibékültél-e már Jókaival? Az oly furcsa kis processus* volt, kivált a posteriori, az ördög is nevetne rajta.

Hanem, édes fiam, az isten áldjon meg. Kifogytam a materiálékból, melyek egy levél unalmassá tételére még ezentúl megkívántatnának.

Azért áldjon meg az isten, nem mondok annál többet.

Csókolom a kis komám kezecskéit. Csókolja őt a feleségem. Téged pedig Schwarzgelboffizier* én ölellek agyon, mihent hozzádférhetek. Várj csak! Barátod

 

A. J.
 köznemzetőr, mint leendő
 százados kapitány m. p.




Hátra Kezdőlap Előre