(55)

Debrecen, február 14. 1849.

Kedves öcsém, illetőleg bátyám! élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a huszas. Bem táborába tetettem át magamat s Bem adjutánsává* tett, s csak az tudja, mi a csata, aki Bem oldalán van, mint én voltam öt véres ütközetben. Hadi tetteimről szerényen hallgatok, csak annyit jegyzek meg, hogy hozzám méltólag viseltem magamat; ez úgy hiszem, elég. Jelenleg mint futár vagyok Debrecenben s egypár nap múlva lódulok vissza. Feleségemet s fiamat, mikor Erdélybe mentem, hozzátok akartam vinni, csak az utolsó napon határoztuk el, hogy itt maradunk Debrecenben és ez volt mindnyájunk szerencséje, mert Szalontáig mind a ketten elfagytak volna. Itt laknak Vörösmartyéknél, mind a kettő egészséges; feleségemtől ne vegyétek rossz neven, hogy nem tudósított benneteket, szegény, semmit sem tudott csinálni bújában. Képzelhetitek napjait, melyeket itt töltött, míg én a csatatéren voltam. S hogy én nem írtam nektek Erdélyből, azon sem fogtok fölakadni, ha megmondom, hogy feleségemnek is csak egyetlenegy levelet írhattam az események rendkívüli összetolulása miatt. Hogy szeretlek benneteket, bizonyítja e levelem, bármily rövid lesz ... nem gyerekség csak néhány percet is kiszakítni időmből, midőn az oly rövid s a boldogság szárnyain oly gyorsan röpül. Tudod, mindig édes volt előttem a családi élet, de soha oly édes, mint most, midőn elmúlt csaták után és új csaták előtt ölelhetem feleségemet, fiamat. Isten veletek! ölelünk, csókolunk benneteket! Írtál-e már a keresztfiadnak vagy egy verset? írj ... isten hozzád! igaz barátod

 

Petőfi Sándor




Hátra Kezdőlap Előre