| 98. …mert ekkor velőtrázón és veszettül |
| | Egy orditást hallottunk mind a ketten |
| | Hogy majd fülem dobja repedt meg ettül. |
|
| 99. A mélybe néztem s menten észrevettem |
| | A lelket, mely most kínjában tekergő |
| | Tagokkal kúszott, majd megállt meredten |
|
| 100. Ép szembe vélem, hol a tüzes erdő |
| | Zsarátnokát a lávatóba csapja |
| | És kénes bűzt pöffen a lávafertő. |
|
| 101. Fején brigantik nagy hegyes kalapja, |
| | De arcából nem láthattam sokat |
| | S nem ismertem meg, hogy ki fia-apja, |
|
| 102. S láttam, hogy ő se láthat másokat, |
| | Mert melléhez, guzzsal rákötözve, |
| | Egy szürkeszörü kanmacska tapadt, |
|
| 103. Mely arcát úgy kaparta s tépte össze, |
| | Hogy vére csurgott s bőgött, mint az állat |
| | S ordítva tűrte, hogy vérben fürössze |
|
| 104. A testébe kapaszkodó utálat |
| | E prüszkölő és nyávogó kisértet |
| | Tüsszögve a szemébe macskanyálat. |
|
| 105. S szemet maró és bűzös, barna mérget, |
| | S én szóltam: „Mester! ki e lélek itt, |
| | S mely törvény az, melyet bűnözve sértett, |
|
| 106. Áthágva gőggel kötelékeit, |
| | Hogy macska az, ki hozzá hű csupán, |
| | A melynek hűtlensége régi hit. |
|
| 107. S hiába vágyik a magány után, |
| | Rákötve élő, eleven kinpadra, |
| | Bár ugranék már elgyötörve tán |
|
| 108. A tüzes tóba, mint a szalamandra, |
| | Agyongyötörve s tehetetlenül”. |
| | S ő ennyit válaszolt csak: „Ez Salandra”. |
|
| 109. S láték amottan még ezenfelül |
| | Egy büszke várost, melyben jajgató |
| | Népek futottak kívül és belül. |
|
| 110. És láng csapott fel, fellegig ható, |
| | Mert minden háza egy tüzes kemence, |
| | S égett a templom és lángolt a tó. |
|
| 111. A tó, melyen szétfolyt s lángolt a kence, |
| | A szerterobbant tűzsóvár olaj. |
| | S én szóltam: „Mondd, e város nem Velence?” |
|
| 112. De elnyelé szavát a szörnyü jaj, |
| | Mit száz meg egyszer visszavert a vár, |
| | Amelynek tornya olvadt, mint a vaj, |
|
| 113. És visszaverte a komor határt, – |
| | És fent az égen fent a vár felett |
| | Uszott egy néma és sötét madár, |
|
| 114. Mint haldoklók fölött a Rémület, |
| | Amelyre dermedt torkukat kitátják – |
| | S én szóltam: „Mester, szörnyü bűn lehet |
|
| 115. E városé, viselve néma vádját, |
| | Ó mondd, mi bűne?” És ő felelé: |
| | „Elárulá kenyéradó barátját”. |
|
| 116. Tovább haladtunk, másik kor felé, |
| | Hol néma és hideg homály borongott, |
| | Hogy reszketett és sírt szivem belé, |
|
| 117. Mert benne minden léptem messze bongott |
| | S a homályból nyöszörgés tört elő, |
| | S láttam egy sápadt és fakó korongot: |
|
| 118. Egy fej csupán, – megismerém, ez ő! |
| | D'Annunzio, a klasszikus poéta! |
| | Körötte furcsaillatú mező, |
|
| 119. Az arca torz és halvány, mint a kréta, |
| | Nyakig lebegve holmi sűrű lében, |
| | S hápogva néz és megzavarva, szét a |
|
| 120. Nyulós és barna löttyből, mely fülében |
| | Csorogva foly s kezet-lábat lehúz. |
| | Kéz és láb, tele hajjal, mint az ében, |
|
| 121. Orrán is hajszál, sűrű, számra: húsz, |
| | Csak koponyája tar, miként hegy orma, |
| | S ő huzná beljebb, mint egy Tantalusz, |
|
| 122. De ama nedv, ama kenőcsi-forma |
| | Leszáll ilyenkor, erre sírni kezd ő, |
| | Hiába minden rugkapálás, torna. |
|
| 123. S szóltam: „Mester, e nedv, e lélekvesztő, |
| | Miből van, mondd, s mért gyötri úgy imetten?” |
| | S ő válaszolt nyugodtan: „Hajnövesztő”. |
|
| 124. Nyugodtan állott, én pedig nevettem. |
|
|
