Érdi erdő

Novella, gyerekkori emlék
Tizennégyéves voltam ezerkilencszázkettőben
Sovány kisfiú mint most Ferenc Gedeon a fiam
Zöldszemű és tűzbenégő szétálló fülekkel
Amik úgy hegyeződtek mint epekő szárnyak
Nyaralni Helén nénivel Érdre kerültem
Fiatal kis erdő volt ott mindjárt a ház tövében
Katlan mélyén akkoriban öblén egy Duna-kanyarnak
Régi török torony állt közelben a mezőn
Valamikor Hamzsabég volt a falucska neve
Mindez olyan regényes volt és furcsa egészben
Hallgató régi mező és az elhagyott erdő
Melyben heteken át nem láttam eleven embert
Enyém volt az egész s napjaim úgy teltek akkor
Könyvekkel és vajas zsömlével reggel lefutottam
Világoszöld és zsenge volt az egész ifjú liget
Mint azokon a szép halvány angol pasztelleken
Olyan nemesen szűzi és tejes és vajas és csendes
Járkáltam a fák közt mint valami dómban
Hónom alatt Heine szerelmi dalaival
Amikhez képek voltak Loreley és Kitty szerelme
S a kevlaari búcsú „gelobt sei'st du, Marie”
S a fák koronái közt repdeső zöld bogarával
Szórakozott macskaszememnek ringtam előre
S motyogtam szép magyar szavakat és rímeket
Negyven Heine-verset fordítottam így le magyarra
S ha megvolt egy félhangosan elmondtam a fiúknak
Csodálatos ünnep volt az hallani szóval
Hogy magyarul is muzsikál szavak örvénye mögött
Az a mély és idegen és félelmes messze varázs
…Keresztúton temetik
Ki megölte magát
Egy kék virág virul ott
A Golgotavirág…
Mondogattam magamban és haraptam a zsemlét
Aztán a tisztáson leheveredtem a jószagú fűbe
Érdes és reszelős levelén a fűnek suszterbogár tornászott
Zizegett a lomb fölöttem elfogyott a zsemle
Beírtam a verset keményfedelű barna füzetembe
S mentem a morzsákkal etetni fiókáimat
Ugyanis napokkal előbb egy törpe bokorban
Rigófészket fedeztem fel hat kicsi rigóval
Csillag alakban befelé összedugott buksi fejek
Mint kerek tollseprő aludt és pihegett az egész
S hogy elámultam mikor a neszre ahogy
Félretoltam az ágat mint valami gép
Drótonrángó szerkezet mind a hat pici fej
Hirtelen kinyílt és csipogott és tátogva úgy meredt
Becsukott vaksi szemek bársonybélésű torok
Rájöttem azt hitték rigómama az
Nagyon meghatott ez a naiv bizalom
A várakozó torkocskákat nem hagytam várni tehát
Két körmömből rigócsőrt formálva benyomtam
Mindegyik torkocskába egy pici morzsát
Slukkolták vígan s tátogtak újra utánna
Ez a merész trükköm nagyszerűen sikerült
Attólfogva ez volt rendes napi szokásom
Etetni a félrevezetett rigófiakat
Egészen a napig amit el akarok mesélni
Mint egyébként is érdekes és különös esetet
Reggel mint rendesen szaladtam le ligetembe
Magányos volt mint máskor mégis megálltam
Hökkenve mert olyan különös hangulat fogadott
Szinte félős volt és én nem értettem mi történt
Sétáltam s néha hátra fordultam szorongva
Mintha a fák közül leskelődne rám valaki
Most eszméltem rá hogy túlnagy a csönd
Az nyugtalanít nem hallani semmi zörejt
Semmi madárfütty dongó darázs a levegőben
Ébren van s mégis áll és fülel és dermed az erdő
Mint akit fenyegetnek vagy maga is fenyeget
Fülledt a légben egy néma várakozás
Talán csak a fülem káprázik biztattam magam
Mentem a fűben s nyomomban semmi se rezdült
Surranva nem röppent cipőm orráról a szöcske
Sütött a nap és mégis mintha éccaka volna
Úgy rejtegetett és titkolt valamit ez a völgy
„Erlkönig!” jutott eszembe hirtelen akkor
S kalapálni kezdett rendetlenül a szívem
S fordultam volna vissza – hopp! a fiókák
Villant át rajtam s mentem a bokor felé
Ám nyitva az ágakat ott csaknem felkiabáltam
Üresen és odvasan feketéllett a fészek
Üszkös romjaiként pici tűzhelynek a fában
Mind a hatot kiszedte tegnap este óta valami
Valaki nem lehetett csak én tudtam a bokrot
A fiókákat bizony elhordták az öregek
Csőrükbentartva egyenként szálltak halkan az éjben
Nem tudni hová nem tudni miért-miokból
Rejtették el jobb helyen pelyhes pereputtyuk
Álltam a bokor előtt elszontyolodottan
Mint kitől alattomosan visszaloptak valamit
Amit egyszer biztos rejtekhelyre helyezett
Talán az öregek megneszelték protektorságom
Kolduskölykök ostoba és gyanakvó szülei
Kik elrántják az éhes és mohószemű gyereket
Kinek csokoládét kínál a bársonyzekéjű úrifiú
Irigyen csakhogy egyiknek se legyen öröme
Sírni tudtam volna szégyenemben és haragomban
Leültem a bokor előtt átkulcsoltam a térdem
S néztem bánatosan a fűben magam elé
S ekkor kezdődött a rémes és furcsa kaland
Először azt hittem valami fényeshátú gyík
Villan a fű közt… aztán még egy… és onnan is egy…
És most már zizegett is… és messziről valami zúgott
Hosszan és tompán… és egyre több csillogó sikló
Csúszott a fűben villódzva csillogva felém…
Most közben riadtan s hátrálva felemelkedtem
S az út felől tompa dübörgés fogadott
S a villogó kis fejek szétterültek és összeszaladtak
És sziszegett és szörcsögött és halkan vihogott az egész
És zengett az erdő mélyéből idegen orgonahang
Jobbról és balról s előttem és mögöttem az erdő
Jajgatni kezdett és csuklani mint aki fullad
Reccsentek és pattantak gyökerükben a fák
Árvíz! kiáltottam ocsudva s már jutott eszembe
Este amit beszélt a paraszt aki hozta a csirkét
Hogy kilépett medréből a Duna fent áll a mezőn
S ha áttöri a hajóhíd felől azt a töltést
Félóra alatt elönti ám az egész ligetet
Usgye rohanni kezdtem ki az útra mögöttem a siklók
A tisztás felé akkor már nem lehetett
Sárga kavargó víztükör örvénylett a helyén
S az útra keresztbe amerre kifelé igyekeztem
Dörögve zuhant fák közül kétoldalt a vízesés
Fele se tréfa gyorsan le a cipőt meg a harisnyát
Fel kell jutni a dombra mielőtt nyakamig ér
Neki a csurgónak… két perc mulva derékig
Zihálva és zörögve gázolok és rohanok
Próbálok úszni kapaszkodni gyökerekbe
Sodor az ár magával mint ürgeporontyot
Nyelem a ronda sarat most odavág az örvény
Egy zsombékhoz kimászom csuromvizesen
Az erdőszélről hallom már kiabálnak
Néném magas hangon jajgatva a nevemet
Lejtőt érek végre fölfelé s kapaszkodva lihegve
Tíz perc mulva felbukkan mocskosan a fejem
Erdő szélén közel a házhoz ahol már keresnek
Visznek a konyhába tűz mellé be a teknőbe
Szárazbatenni s míg dideregve dicsekszem
Kalandommal egyszerre ámulva kiáltok
A rigók! a rigók! no mi az csavargó kölyke
Nénikém mit szólsz most értem a dolgot
Az öregek tudták amit ember nem tudott íme,
Te se tudtad hagytál erdőbe szaladni
Elvitték kölykeiket az árvíz elől!
Aznap este víz alatt állt a völgy fel a partig
Valaki ladikot szerzett telihold volt az égen
Csónakáztunk kanyarogva a fák közt
Soha ily rejtelmes különös este azóta
Velence volt nekem az erdő és bagdadi álom
És Atlantis amiről olvastam valahol
Az életre gondoltam ájult mámorban ami jön
Ezerkilencszázkettőben a század elején
Azt hittem így kezdődik most nékem az élet
Csodája sohanemsejtett esélye – most tudom
Így végződött számomra ezen a csodálatos estén
Számomra ki egy elmult század végére születtem
S meg nem értem már kánaánt a beteljesedést.



Hátra Kezdőlap Előre