Tizennégyéves voltam ezerkilencszázkettőben |
Sovány kisfiú mint most Ferenc Gedeon a fiam |
Zöldszemű és tűzbenégő szétálló fülekkel |
Amik úgy hegyeződtek mint epekő szárnyak |
Nyaralni Helén nénivel Érdre kerültem |
Fiatal kis erdő volt ott mindjárt a ház tövében |
Katlan mélyén akkoriban öblén egy Duna-kanyarnak |
Régi török torony állt közelben a mezőn |
Valamikor Hamzsabég volt a falucska neve |
Mindez olyan regényes volt és furcsa egészben |
Hallgató régi mező és az elhagyott erdő |
Melyben heteken át nem láttam eleven embert |
Enyém volt az egész s napjaim úgy teltek akkor |
Könyvekkel és vajas zsömlével reggel lefutottam |
Világoszöld és zsenge volt az egész ifjú liget |
Mint azokon a szép halvány angol pasztelleken |
Olyan nemesen szűzi és tejes és vajas és csendes |
Járkáltam a fák közt mint valami dómban |
Hónom alatt Heine szerelmi dalaival |
Amikhez képek voltak Loreley és Kitty szerelme |
S a kevlaari búcsú „gelobt sei'st du, Marie” |
S a fák koronái közt repdeső zöld bogarával |
Szórakozott macskaszememnek ringtam előre |
S motyogtam szép magyar szavakat és rímeket |
Negyven Heine-verset fordítottam így le magyarra |
S ha megvolt egy félhangosan elmondtam a fiúknak |
Csodálatos ünnep volt az hallani szóval |
Hogy magyarul is muzsikál szavak örvénye mögött |
Az a mély és idegen és félelmes messze varázs |
|
Mondogattam magamban és haraptam a zsemlét |
Aztán a tisztáson leheveredtem a jószagú fűbe |
Érdes és reszelős levelén a fűnek suszterbogár tornászott |
Zizegett a lomb fölöttem elfogyott a zsemle |
Beírtam a verset keményfedelű barna füzetembe |
S mentem a morzsákkal etetni fiókáimat |
Ugyanis napokkal előbb egy törpe bokorban |
Rigófészket fedeztem fel hat kicsi rigóval |
Csillag alakban befelé összedugott buksi fejek |
Mint kerek tollseprő aludt és pihegett az egész |
S hogy elámultam mikor a neszre ahogy |
Félretoltam az ágat mint valami gép |
Drótonrángó szerkezet mind a hat pici fej |
Hirtelen kinyílt és csipogott és tátogva úgy meredt |
Becsukott vaksi szemek bársonybélésű torok |
Rájöttem azt hitték rigómama az |
Nagyon meghatott ez a naiv bizalom |
A várakozó torkocskákat nem hagytam várni tehát |
Két körmömből rigócsőrt formálva benyomtam |
Mindegyik torkocskába egy pici morzsát |
Slukkolták vígan s tátogtak újra utánna |
Ez a merész trükköm nagyszerűen sikerült |
Attólfogva ez volt rendes napi szokásom |
Etetni a félrevezetett rigófiakat |
Egészen a napig amit el akarok mesélni |
Mint egyébként is érdekes és különös esetet |
Reggel mint rendesen szaladtam le ligetembe |
Magányos volt mint máskor mégis megálltam |
Hökkenve mert olyan különös hangulat fogadott |
Szinte félős volt és én nem értettem mi történt |
Sétáltam s néha hátra fordultam szorongva |
Mintha a fák közül leskelődne rám valaki |
Most eszméltem rá hogy túlnagy a csönd |
Az nyugtalanít nem hallani semmi zörejt |
Semmi madárfütty dongó darázs a levegőben |
Ébren van s mégis áll és fülel és dermed az erdő |
Mint akit fenyegetnek vagy maga is fenyeget |
Fülledt a légben egy néma várakozás |
Talán csak a fülem káprázik biztattam magam |
Mentem a fűben s nyomomban semmi se rezdült |
Surranva nem röppent cipőm orráról a szöcske |
Sütött a nap és mégis mintha éccaka volna |
Úgy rejtegetett és titkolt valamit ez a völgy |
„Erlkönig!” jutott eszembe hirtelen akkor |
S kalapálni kezdett rendetlenül a szívem |
S fordultam volna vissza – hopp! a fiókák |
Villant át rajtam s mentem a bokor felé |
Ám nyitva az ágakat ott csaknem felkiabáltam |
Üresen és odvasan feketéllett a fészek |
Üszkös romjaiként pici tűzhelynek a fában |
Mind a hatot kiszedte tegnap este óta valami |
Valaki nem lehetett csak én tudtam a bokrot |
A fiókákat bizony elhordták az öregek |
Csőrükbentartva egyenként szálltak halkan az éjben |
Nem tudni hová nem tudni miért-miokból |
Rejtették el jobb helyen pelyhes pereputtyuk |
Álltam a bokor előtt elszontyolodottan |
Mint kitől alattomosan visszaloptak valamit |
Amit egyszer biztos rejtekhelyre helyezett |
Talán az öregek megneszelték protektorságom |
Kolduskölykök ostoba és gyanakvó szülei |
Kik elrántják az éhes és mohószemű gyereket |
Kinek csokoládét kínál a bársonyzekéjű úrifiú |
Irigyen csakhogy egyiknek se legyen öröme |
Sírni tudtam volna szégyenemben és haragomban |
Leültem a bokor előtt átkulcsoltam a térdem |
S néztem bánatosan a fűben magam elé |
S ekkor kezdődött a rémes és furcsa kaland |
Először azt hittem valami fényeshátú gyík |
Villan a fű közt… aztán még egy… és onnan is egy… |
És most már zizegett is… és messziről valami zúgott |
Hosszan és tompán… és egyre több csillogó sikló |
Csúszott a fűben villódzva csillogva felém… |
Most közben riadtan s hátrálva felemelkedtem |
S az út felől tompa dübörgés fogadott |
S a villogó kis fejek szétterültek és összeszaladtak |
És sziszegett és szörcsögött és halkan vihogott az egész |
És zengett az erdő mélyéből idegen orgonahang |
Jobbról és balról s előttem és mögöttem az erdő |
Jajgatni kezdett és csuklani mint aki fullad |
Reccsentek és pattantak gyökerükben a fák |
Árvíz! kiáltottam ocsudva s már jutott eszembe |
Este amit beszélt a paraszt aki hozta a csirkét |
Hogy kilépett medréből a Duna fent áll a mezőn |
S ha áttöri a hajóhíd felől azt a töltést |
Félóra alatt elönti ám az egész ligetet |
Usgye rohanni kezdtem ki az útra mögöttem a siklók |
A tisztás felé akkor már nem lehetett |
Sárga kavargó víztükör örvénylett a helyén |
S az útra keresztbe amerre kifelé igyekeztem |
Dörögve zuhant fák közül kétoldalt a vízesés |
Fele se tréfa gyorsan le a cipőt meg a harisnyát |
Fel kell jutni a dombra mielőtt nyakamig ér |
Neki a csurgónak… két perc mulva derékig |
Zihálva és zörögve gázolok és rohanok |
Próbálok úszni kapaszkodni gyökerekbe |
Sodor az ár magával mint ürgeporontyot |
Nyelem a ronda sarat most odavág az örvény |
Egy zsombékhoz kimászom csuromvizesen |
Az erdőszélről hallom már kiabálnak |
Néném magas hangon jajgatva a nevemet |
Lejtőt érek végre fölfelé s kapaszkodva lihegve |
Tíz perc mulva felbukkan mocskosan a fejem |
Erdő szélén közel a házhoz ahol már keresnek |
Visznek a konyhába tűz mellé be a teknőbe |
Szárazbatenni s míg dideregve dicsekszem |
Kalandommal egyszerre ámulva kiáltok |
A rigók! a rigók! no mi az csavargó kölyke |
Nénikém mit szólsz most értem a dolgot |
Az öregek tudták amit ember nem tudott íme, |
Te se tudtad hagytál erdőbe szaladni |
Elvitték kölykeiket az árvíz elől! |
Aznap este víz alatt állt a völgy fel a partig |
Valaki ladikot szerzett telihold volt az égen |
Csónakáztunk kanyarogva a fák közt |
Soha ily rejtelmes különös este azóta |
Velence volt nekem az erdő és bagdadi álom |
És Atlantis amiről olvastam valahol |
Az életre gondoltam ájult mámorban ami jön |
Ezerkilencszázkettőben a század elején |
Azt hittem így kezdődik most nékem az élet |
Csodája sohanemsejtett esélye – most tudom |
Így végződött számomra ezen a csodálatos estén |
Számomra ki egy elmult század végére születtem |
S meg nem értem már kánaánt a beteljesedést. |
|
|