(Nehány sor elmosódott, aztán…) |
. . . . . . . . „az ujjam |
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal |
tartom a kormányt. Nagyon csikorog |
A szárnyakról vastag jégcsapok. A |
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán |
horkol, itt bent. Szörnyű hideg. |
Nem tudom, milyen magasan lehetek |
(Vagy mélyen? Vagy messze?…) |
Közel, távol üres. Minden |
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle |
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet, |
Meg a Marinetti-inga. Gondolom |
mégis magasan, mert a pingvinek |
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén |
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt |
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt |
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld? |
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán |
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi? |
nem is érdekel. Fázom, keserű, |
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze – |
Lehet, hogy az orrom vére eredt el. |
Éhes vagyok… Kétszersültem kifogyott |
Valami ismeretlen csillag hunyorít |
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet |
Megromlott. Mi lehet az a csillag? |
Talán már… onnan túlról? Brr… Hányadika lehet? |
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely |
körül ki melegszik most, testvérkék |
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett |
Madártestvérek, az emberszív |
Őserdeje mélyén… Halló! Halló! senki se hallja |
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént |
zörrent valami rádióm rozsdás idegén… Hallom |
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben, |
C. meg új szóvirágot fedezett fel |
Két rím között, a Szerelem-szorosban |
Jelenti a Társaság. Gratulálok! |
majd, ha leszállok, hazaérek… |
amit itt… éreztem… csak akkor |
mondhatja el… ha kikerül… az utazó… |
Most ezt a pár kusza sort |
bedugaszolom az üres borospalackba |
s a palackot lehajítom. Kockavetés! |
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót, |
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül |
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik |
S a fogatösszeszorító Dac |
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken |
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.” |
|
|