Megint s megint – szünetlen*

Magyarország képviselőihez*

Komoly méltósággal int az idő elfogultlan barátságos tanácskozásra; elérkezett azon időszak, melyben azon kevesek meghasonlása, kiknek kezeikben van helyezve egy fejledező nemzet jövendő sorsa, még sokkal veszedelmesb és így kárhozandóbb lenne, mint egyébkor – most, midőn az esetek sebessége sürget, s egy bájoló hajnal mögött, mely egykori halhatatlan nemzeti nagyságot ígér, fenéktelen sötétség tátong, melybűl az oda egyszer elsüllyedt nemzetiség, szabadság, becsület tán soha, soha többé fel nem merül.

„Az emberiségnek egy nemzetet megtartani”, ez és nem kevésb forog most kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése. Feleljünk meg – Istenért – e díszhivatásnak. Fiatal és régi, nemes és nem nemes, katolikus és nem katolikus, fogj kezet most, s hiú szenvedelmednek, kislelkű viszálkodásidnak ne áldozd fel honod nemcsak javát, de valóban még létét is. Mentsd meg tenmagad azon keserű epedések fullánkitúl, melyek még síron túl is kínoznák boldogtalan lelkedet, ha gyengeséged közt anyádat, a hazát, gázolni tudnád, most, midőn rokonérzés által egyesítve nemcsak ura lehetnél az azt fenyegető veszélyeknek, de Hunniát eddig alig sejdített magasságra is emelhetnéd.

Nagy számmal tódultak a nemzetek hősei hajdan Palesztina szirtei közé, s bár földiképp sikeretlen lőn hevült képzelődés okozta fáradozások, mégsem maradt a tiszta lélek sugalma minden haszon nélkül; mert a sok veszély, együtt tűrt nyomorúság, egy okért ontott vér szorosabban köté egymáshoz az egysorsúakat, közelebb hozá a szolgát urához; s így midőn szelídült, nemesült az emberiség, nem juta ugyan a Megváltó koporsójának birtokába, de közelebb emelkedék egy élő Istenhez.

Legyünk mi most nem bajnoki egy keresztnek, mely csak az emberiségért istenül szenvedett kín szimbóluma, de szolgáljuk a legfőbb jót azáltal, hogy teremtvényét, az embert, akármily alacsony helyzetben lépett volna is ez élet színére, oly magasra emeljük, mint azt tulajdoni s erényi engedik. S ha a régiek elégedésteli néztek múlt napjaik sorára vissza, mert szent földön folyt vala vérök, ne kételkedjünk: mi még nyugodtabban s édenibb érzésekkel fogjuk akármily zivatarok közt is élni azon édes pillanatinkat, melyeket magunknak az által készítünk, ha elszánt bajnoki felemelkedéssel s ha kell, sajátunk vesztével, sőt szívvérünkkel is víjuk ki minden hontársinknak az emberiség jussait.

Hevítsük megint fel a középkor daliás lelkesedését; de ne hogy várainkba elzárkózva egymást üldözzük, s a polgárosítás legnagyobb gátai legyünk; hanem hogy az ember mint ember érhesse el a dísz legmagasb fokát, s ezentúl nem egyedül a vak véletlen, de a szép lélek, kicsinosult ész, éjjel-nappali szorgalom s férfiúi állhatatosság váljanak azon legbátrabb s legbiztosb lépcsőkké, melyeken mind égi, mind földi magasságra jutni lehessen.

Áldozzuk magunkat fel, ha kellene; de nem mint zarándok eldődink egy puszta képzeletért, hanem az örökkön élő, soha nem változó s csak a hiú embertűl homályba burkolt, el nem ismért s annyiszor félreértett valóért! Karunk soha ne legyen felfegyverkezve alacsonyabb helyen álló hontáraink elnyomatása végett – nem, nem, mert ő is hazánkfia; de használjuk kifejtése végett inkább minden tehetségünket, hogy a már kicsinosult, úgy mint mi, szívdöbögve s örömteli harsoghassa fel az egekbe: „Nekem is van hazám!” – az állati soron álló pedig, ki nem kevesebbé földink, láboljon ki végre a halhatatlan embert undokító baromi körbűl.

Fenyíték többé már nem biztos kapocs, mely egy ország lakosit egybekötné; s most, midőn az emberiség gyermekkorát már elhagyá, a sértő privilégium jó sikerrel többé nem víhat a természet törvényei ellen; s végre bizonyára nagy sírhalom alá dűl egy fejledező nép virága, ha a felekezetek örökké mint ellenségek s nem mint barátok állnak szemközt egymással.

Nemzetiség, hazaszeretet azon titok, mely mindent egyesít. Az elsőt lehetőségig kifejteni, a másodikat minden anyaföldünket-lakja kebelben lehetővé tenni s így egy háborítlan s csendes, de életteli jövendőt virrasztni hazánkra nekünk, nemeseknek, polgároknak, birtokosaknak, mint Magyarország képviselőinek, legszentebb tisztünk.

S ha szerencsétlen eleinket a még tisztára ki nem fejlett korok előítéleti, természetes vadságok, belső irigykedés s külső fondorkodások örök meghasonlásokra ingerelték, s ők sokszor úgyszólván a hon megrontására esküdtek össze: kössünk mi, újabbak, műveltebbek már valahára egy szebb frigyet, mely alatt nem egyesek haszna s előmenetele lappang, hanem a közjó melegítő sugára fényledez. Üljük már valahára az ész, igazi érdem s halhatatlan erény diadalmának ünnepét, s mindenesetre soha ne felejtsük, hogy „Szakadozva felette gyengék vagyunk, egyszívűek, egyakaratúak pedig óriási erő” – s ne felejtsük, Istenért, mert mindenre van alkalmas idő, hogy „Ami ma háladatos köszönettel fogadtatnék s csudákat művelne, az holnap semmibe vétetni és tán csak boszontani fog” s hogy:

„Nincs nagyobb kín, mint néhai boldog napokrúl emlékezni magunk okozta nyomorúságban.”*




Kezdőlap Előre