Kiadónak előszava*

Midőn gróf Széchenyi István e munkáját kézre bocsátom, kötelességemnek tartom mindenekelőtt itt kijelentenem, hogy arra sem a tisztelt szerző által felhíva, sem egyenesen meghatalmazva nem vagyok. Amit cselekszem… egyedül saját akaratombúl s elhatározásombúl forr. Kettő volt azonban, mit szorosan szemben s figyelemben tarték, midőn e munka kiadására szánám el magamat; ti. mily joggal bitorlom a szerző sajátját?… s valjon helyesen cselekszem-e, ha ily messzeható s felrázó munkát most segítek elő s bocsátok ki?… Ami az elsőt illeti – bátran mondhatom, sőt bizonyos vagyok, régi isméretség s némi összeköttetésünk következésében, hogy az érdemes gróf nem fogja neheztelni, ha e munkáját a község kezeiben látandja. A második iránt pedig tökéletes meggyőződésem, miként kárt semmit, de hasznot sokat fog e munka szülni.

Szükséges egyébiránt az egészet némi történtek által felvilágosítani, ami fog mostoha állásunkra is egy kis világot vetni. A tisztelt szerző – kinek noha felhalmozott tudományát, temérdek tapasztalásit, éles kombinációit s virágzó előadását határon túl soha bámulni nem tudtam… mert vannak hazánkban tudományosb elméjű és szerencsésb szózatú férfiak is – egyben mégis, minden hízelkedést félretéve, mint hazafi valóban magasan áll; mert ő volt szinte első, ki nemes elszánással homlokkal rohant az előítéletek árjának, s olyasokat mert kimondani bátran – melyeket érze ugyan a műveltebb rész – de csak keblében hordá… Ily elszánás azonban, bár nem akarom kevesítni az érdemet… könnyebb vala egy oly férfitúl, kit mind születése s vagyona, mind nőtelensége s tisztviseletlensége honunk legfüggetlenebb polgári sorába iktata. Érzette is ezt a gróf, amit sokszor magátúl hallék… s így lőn Lovakrúl-i, Hitel, Világ s Játékszín-i munkáinak csak rövid idő alatt egymás utáni közrebocsátása.

Mily nehézségek közt munkált a gyakorlatlan újonc író, s kivált mily bajjal tudta egy kis rendbe szedni… mindazt… ami nagy mennyiségben s tömegekben feküdt lelkén, annak látogatásim alkalmával többszeri tanúja valék… midőn nekem is, mint sok másoknak, még írta közben, munkáinak némi darabjait felolvasta – melyekben soha nem az előadás szárazsága vagy ideák szűke – de annál inkább azoknak ki nem fejlettsége és néhai szinte össze nem férhetősége s kapcsoló gondolatok átugrása ötlött szemeimbe… azonban minden lángész különös ösvényen szokott járni.

Voltam továbbá tanúja azon sokas nehézségeknek, melyeket… a cenzúrát illetőleg… kelle a szerzőnek víni. – Nemritkán elkeseredve veté el írótollát vagy szakítá el próbáit – midőn egy él helyett… mellyel Magyarországban írni szabad… itt-ott igazság s nagyobb értelmesség okáért két él tűnék elő… mely elég, hogy nálunk munka soha ne jelenjen meg – s ha a kimaradt… ami lehetetlenítette volna a kiadást… s minden simára, egyoldalúra és azáltal sok helyen érthetetlenné reszeltetett már odahaza… még akkor volt hátra a cenzor fűrésze s bárdja, mely… itt-ott… valóban irgalmatlanul csonkított*. Sokszor a szerző az ilyes amputációk közt keserű, de elfojtott érzéssel minden lelki rugósságát látsza elveszteni, és én most is csudálom, miként az első munkának kibocsátása után… nem hagyott örökre fel az írói pályával. Egykor mondám: Valjon miért nem nyomtattatja, mivel nálunk a cenzúra oly sok galibát tesz, munkáit külföldön?… Mire ő: „Ezt nem akarom tenni, mert így a kormány rendelését kerülném ki, amit feudális alkotmányunkban tenni… hol csak privilégium van, de szabadság nincs – tanácsosnak nem tartom – s ilyesben példát adni nem kívánok. Tudom, hogy a kormány csak önkénye szerint tesz* – de valjon nem a természet elleni constitutio kénszeríti-e arra némileg?”

Én viszont: „Sajtószabadság vagy inkább féketlenség, sem megelőző korlátok, sem követő sújtó törvények nélkül nem lehet, akármely szerkezetű legyen is a státus alkotása, és habár köztársaság volna is. – Azonban oly constitutionalis monarchiákban, melyeknek alkotása az uralkodó és rendek közt kötött szerződésen alapul… a sajtójogot is közösen kell elhatározni; hol pedig azt csak az egyik rész teszi, ott nem lehet rossz névül venni, ha az alúl magát a másik kivonni igyekszik.”

De már lássuk a szerzőnek közelebbrűli bajait a cenzúrával… D** úr* Pesten volt az, ki a fenn említett négy munkát cenzúrálta, ízetlensége azért nem volt… sőt hihető, megdicsértetett… mert mit bánta a kormány, hogy egy az ő szemében egzaltált hazafi magának legnagyobb kárára végképp megszólamlott, és a honi hibákat s hátramaradásokat a magyarok nyakába vetette, kik eddig mindig a kormányt vádolták azzal. Való, sok új ideák diszkusszióba jövének – sok megpendíttetett, amit azelőtt kérdésbe sem szabad vala venni sat.

Lettek gróf Széchenyinek számos ellenségi, némi csekély jóakarói is… de amin eléggé csudálkozni nem tudtam, az volt: hogy Á-túl Z-ig mindenki kárhoztatá egyélű írásmódját… mintha nálunk a kormány ellen is lehetne írni! – és senki sem látta át… hogy a munkáknak csak így lehetett megjelenni vagy éppen nem.

Ily körülállások közt… rendelgette el a tisztelt gróf nem csekély provízióinak tömegibűl az itt előttünk fekvő Stadium első részét… és sok kihagyások és elsimítások után vitte D** úrhoz, ki tán némi információk következésében* – mert igen sokáig volt nála az iromány – számosb kitörlések után… imprimatúrját… végképp ráírta. Kötést tett ennek utána Landerer könyvnyomtatóval a gróf… s előre 800 f. pengőt fizete a nyomtatás fejében. S így, minekutána télen s tavaszon sokat fáradozott könyvével, s nyáron Angliába utazni igyekezett… nyakra-főre sürgeté annak kiadását. Rövid idő alatt el is készült tizenegy ív, midőn egyszerre a nyomtatványok felsőbb hatalom által zár alá tétettek, a kéziratrúl a rendes cenzornak imprimaturja kitörültetett – a szerzőnek pedig szinte felsőbb helyrűl… szép s dicsérő szavakkal tudtára adatott*: „hogy ő kötelességének (?) mint író eleget tett, mivel bemutatá a cenzornak manuscriptumát – de a cenzor hágta át hatalmát. Korántsem arrúl van szó, hogy a könyv megtiltassék… de inkább a szerző hasznára (?) fogatott fel a könyv, mert neki így módja lészen azt igazi (?) útján cenzúra alá bocsátni – ami által a szerző netalántani alkalmatlanságokat legbiztosabban kerüli el sat.” – Erre a szerző írásban esdeklett a könyve kinyomtatása engedelméért… Amire szintoly szép szavak nyújtanának, mint az első írás vala, melyeknek értelmét egyébiránt csak az foghatja fel… ki tudja, mily útra idéztetik a magyar szerző oly alkalommal, hol a cenzor nem mer aláírni – vagy aláírását eltörli törvényeken nem alapult magasb hatalom.

Beadatik ily esetben az iromány a kir. helytartótanácshoz… ott… átolvassa vagy át nem olvassa azt a tanácsnak szinte minden tagja… nemritkán még a concipistákat se véve ki… Ha végképp fél vagy egy esztendő is lefolyt… in pleno diszkusszióba vétetik* elvégre a könyv… midőn azon idő közben a szerző szinte egy bűnösnek szerepét játssza… kinek hajlongni, sollicitálni kell – s némelykor ki előtt – hogy bíráit jó kedvben tartsa… s könyve sajtó alá bocsáttassék… Ha visszaveti az irományt ezen tanács… vége a dolognak… ha pedig jóváhagyja, akkor még semmi sincs megnyerve, mert a Kancelláriához lépdel a kézirat… hol az éppen most említett forgásban újra keringel… onnan a kabinetbe* megy… míg végre valami oubliette-be esik!

Hogy a szerző hát nem adta bé irományát még egyszer, igen jól tette; mert sok futkározás, idővesztés, előszobaiság s több efféle méltatlanságok után csak ott állna, hol ma áll, ti. irományával kezében!

Mennyire érzé a szerző ezen rajta elkövetett méltatlanságot, e szavakbúl, melyeket tőle hallék mondani, bőven kitűnik: „Minekutána az egész hazát ellenem felhívtam, és sokan boncoltak is… most megkötve lelem lábaim- s kezeimet, hogy ne védelmezhessem magam! Minekutána felébreszték sokakat, s új ideáknak magvát annyiakba elveték, nem engedtetem szisztémáim rendesb kifejtésére átmennem. S így valjon mi bátorságban bírjuk sajátunkat? Ezek után én nem fogok csudálkozni, ha magtáromat felvereti az erőszak, mert mi garanciánk van a tulajdonunk iránt?… Nekem nem veszedelmes, ha 800 f. pengőt, melyeket a munka kinyomtatására adtam, elvesztem… de sok másnak az tán mindene volna, és ha nem respektáltatik az intelligenciának mezeje… akkor költözzünk inkább odébb… Búzaföldeimet apáimtúl vettem át… amit tudok, izzadságom- s fáradságommal szerzém… s minekutána csak kevésnek lehet életesháza, de mindenki művelheti lelki mezejét… ezen utolsó sokkal szentebb tulajdon az elsőnél…”

Én pedig más szempontbúl sajnálom a szerzőt; ő a fentebbi munkáiban sokakat kényelmes szendergésikbűl irgalmatlanul felrázott, sokakon mély sértéseket s vágásokat ejtett, s ha én néha méltó kímélést tanácslék, felelete volt: hogy valóban neki is fáj, de kéntelenségbűl teszi, mert teljesen meg van arrúl győződve, hogy hacsak az elevenére nem szúr, metsz, vág, elegendő figyelmet nem fog gerjeszteni, s annyi sok új kérdések s nézetek fejtegetés és vita alá nem jövendenek. Tudja: azáltal magának sok ellenségeket támaszt, de azok gáncsait békével tűrendi, csak nyerjen a haza. Majd ha felébresztetik a vizsga elme, s divatolnak észbeli zsúrlódások, jó rendbe hozott s zordonitúl kisimított munkáival ismét reméli megengesztelni a publikumot… S íme, midőn ezt tenni kezdeni akará, gátoltatik…

Később, tudom… kérte legalább pénze visszaadatalát… melyet meg is kapott ugyan… de az most, mint mondják, a cenzor fizetésébűl rovatik le, ki szűk állapotban lévő gyermekes egy ember; úgyhogy végképp csakugyan a szerző lesz kéntelen viselni a kárt… Valóban egy igen ügyes mód a lakosok jókedvét fenntartani… a rendszerető embereket s kik a kormány mellett írnak, megjutalmazni s a cenzúrával megbékültetni.

Ily körülmények közt kaptam magátúl a szerzőtűl a Stadium első részének egy példányát ajándékul, félig nyomtatva – nehány ívek megmentetvén, félig pedig írva… s midőn kérdém, mi fog azzal végképp történni? s tehetek-e vele, amit akarok?… ezt kaptam válaszul: „Tegyen vele, amit akar… ó, bár a község közt volna most, melynek, mint látjuk (1833 országgyűlés) ó, fájdalom – liberális gondolkozás végett… valóban nem kell annyira kantár, mint inkább sarkantyú…”

Ezek valának szavai… és én csak azzal végzem bé e sorokat, hogy a munkát szórúl szóra úgy adom, mint azt D** úr cenzúrálta; mert ámbár a kitörüléssel eredt hiányokat tán módom volna, mint remélem, a kézirat eredeti textusábúl kipótolni… azt bizonnyal a szerző nem jó szemmel látná; mert ő, legyen katonai szokásbúl, legyen princípium szerint… mindig nagy tisztelettel viseltetik a kormány rendelési iránt…

Nem kell mindezek után elfelejteni… hogy e munka érdeke már szűnni kezd, midőn az országgyűlés előtt, mint időalkalmi írás – tán némi részvételt szült volna!




Hátra Kezdőlap Előre