XII törvény

I. A hitel haszna és kára mindenkit egyenlőn ér.

Kifejtés. Hypothekául mindenki sajátját adhatja, ti. ingó vagy ingatlan vagyonát. A szerződők között – bármily rendűek, ti. akár nemesek, akár nemtelenek legyenek is azok – hitel dolgában legkisebb különbség sincs: A szerződők közti kérdéseket kirekesztőleg csak az arra törvényesen kirendelt mercantile forum vagy a polgári hitelszék ítélheti el. Ezen két hitelszék – ti. a mercantile forum és a polgári hitelszék, melyekrűl magasb appelláta nincsen, minden tárgyat szoros és betűrűl betűre magyarázott rendszabási szerint dönt s ítél el.

II. Az ősiségi jog (jus aviticitatis) örökre el van törülve.

Kifejtés. Akárminémű jószágot valaki ezen törvény kihirdetése után az illető felek tudtával* örökösen elád, azt a vevőtűl vagy annak hagyományositúl se az eladó se annak nemzetsége semmi ürügy alatt többé vissza nem veheti, s az örökös eladást soha meg nem semmisítheti.

III. A megszakadásbúl származó fiscalitasok örökre megszűnnek.

Kifejtés. Minden birtoknak más kézre átmenetelével, azonban, legyen az akár vétel, akár successio, akár testamentum, akár ajándék sat., a jószágnak törvényes becse után egy percent fizettetik a kormány kincstárába, senki sem léphet jószága teljes birtokába mindaddig, míg ezen említett laudemiumot a kormánynak le nem teszi vagy aziránt elég bátorságot elő nem mutat.

IV. Magyarországban mindenki bírhat ingó és ingatlan jószágot mint sajátot (jus proprietatis).*

Kifejtés. A magyar nemesember azonban polgári és colonicalis funduson* kívül, mindent ingyen bír, a nemtelen pedig minden hold után, a föld és fekvés mineműsége szerint, esztendőnként egy ezüstötöst, -hetest vagy -tízest fizet vagy magát minden további adótúl azáltal szabadítja örökre fel, hogy földeinek tizenkettődik részét közadó alá veti.

V. Mindenki egyenlőn áll a törvény ótalma és súlya alatt.

Kifejtés. A Partis I-ae 9-nus – mint az embernek méltóságához szükségképp tartozó – az egész ország lakosira terjesztetik; de egyszersmind minden abususibúl ki is tisztíttatik. Az ítélőszékek procedúrája pedig a lehető legrövidebb időre szoríttatik.

VI. A nemtelenek is választanak magoknak megyei pártvédet.*

Kifejtés. Minden három esztendőben a vármegyeszéki restauratiók alkalmával beküldik a megyebeli külön helységek votumikat a vármegyeházba; s így a votum többsége nevezi ki a vármegye fiskálisát.

VII. A házi pénztár– s országgyűlési költségekhez idom szerint* mindenki fizet.*

VIII. A vizek, utak s belvám elrendelése mindenkit egyenlőn ér, s országgyűlési tárgyak.*

Kifejtés. Ezek annyira kötelezők, hogy az, ki azoknak bármily ürügy alatt ellentáll, hazasértő, s hazasértési bírságba esik.

IX. Monopóliumok, céhek, limitatiók s egyéb ilyes, a közszorgalmat és konkurrenciát akadályozó intézetek örökre eltörültetnek.

X. Magyarországban csak magyar nyelven szóló törvény, parancs, ítélet kötelez.

XI. Minden törvényhatóság csak a helytartótanács közbenjárása által hallja a fejedelmi szót.*

XII. Ítéletek, mint tanácskozások csak nyilványosan (publice) tartatnak.*

Már hogy miért nem javaslok más törvényeket, miért éppen ezen tizenkettőt, s végre miért kezdem javaslatimat a hitellel, ez nem puszta kedvem szülöttje, de annak bizonyos oka van.

A hitel lábra állítását tettem szisztémám talpkövéül, mert annak nemléte, mint a honi tapasztalás mutatja, legtehetősb nemzetséginket is megsemmisíti; léte pedig még a legtehetlenebbeket is bizonyosan előmozdítná, mint azt viszont a külföld példája bizonyítja; s ekképp annak felállítása, minthogy azáltal szinte minden egyes nyerne, a közjóra s -haszonra mágusi befolyással lenne. – Tehát:

1-szer A hitel.

De hitelt, ha egy osztályt sem akarunk az abbúli kirekesztés által felette keményen büntetni, mindaddig nem állíthatni fel valódi sikerrel, míg nincs

2-szor Eltörülve az aviticitas.

Ennek eltörlése pedig szükségképp maga után vonja

3-szor A fiscalitas megszűnését.

Minthogy továbbá nem elég, ha a hitelező az ingatlant csak exequálhatja, de azt nekie teljes bátorságban bírhatni is kell, mert másképp kis kamatra pénzt nem fog adni; többször lehetne pedig a hitelező nemtelen, mint magyar nemes: szükségképp foly mindenkire a

4-szer Jus proprietatis.

Ha pedig a nemtelen is bírhat ingatlant, kell neki teljes személy– s vagyonbeli bátorság, azaz

5-szer Törvény előtti egyformaság.

És – mert sikeretlen a törvény, ha azt mindig csak egy felekezet magyarázza –

6-szor Törvényes pártvéd.

Ezen utolsó két törvény azt vonja maga után, hogy

7-szer A házi pénztár s országgyűlési költségek a nemestűl is idomzat szerint viseltessenek.

Ezen törvények következésében új életre ébredend a hon, s nagyobb levén a mozgás, szükségképp foly, hogy

8-szor A vizek elrendelése, utak készítése s jó karban tartása, valamint a belvámok – mindenkitűl egyenlőn fizetve – országgyűlési tárgyak legyenek; mert ilyesekben harmónia és szoros egybehangzás kell.

De mindemellett a szorgalom hatalmasan nem léphet elő; s így félre kell vetni, mint káros akadályt,

9-szer A monopóliumokat, céheket, limitatiókat s egyéb ilyes intézeteket örökre.

De hogy egészen el ne külföldiesedjék az ország, s a külintelligencia még könnyebben és szaporábban ne nyomjon el minden nemzeti sajátságot, mint most,

10-szer 1835-dik esztendő 1-ső napjátúl fogva csak magyar nyelven írott s íratandó törvény*, ítélet, parancs, folyamodás, alkotandó kontraktus, egyezés, számadás sat. lesz hazánkban kötelező erejű!

Mindez azonban még nem elég a magyar hon dolgainak rendes forgására; a felsőbb parancsolatokban legnagyobb egyformaság kell, s ekképp

11-szer Csak a helytartótanács közbevetése és befolyása által kormányoztassunk.

S mindennek fő garanciája legyen

12-szer A nyilvánosság.

Tegyük fel, ha ezen törvények velejökre nézve fennállnának – velejökre nézve, mondom, mert felvilágosítandó s módosítandó bennök elég van –, valjon mi lenne következésök?

Tudom, ezen kérdésre a felelet szinte annyi ágra oszlanék, mint amennyi főbűl állna azon emberszám, melynek tétetnék; mert tán nincs ország a világon, hol annyira elszakadozna a közdolgokrúli vélekedés, mint honunkban. Azonban azt hiszem: a nagyobb rész így kiáltana fel: „Felette veszedelmesek volnának ezen törvények, s nem is állhatnak fel anélkül, hogy alkotmányunkat sarkaibúl ki ne döntsék” – mire én viszont azt válaszolom: „Éppen ezen törvények nyújtanak egyedüli bátorságot minden felekezeteknek, nélkülök a veszély _ _ _ _ _ s felállítások nemcsak nem rendíti meg alkotmányunk sarkait, de azokat több századi viharok ellen megint felacélozza, sőt nélkülök bizonyosan várható polgári létünk elbomlása.”

Minden nemzetnek bizonyos krízisen át kell esni, mely annál erőszakosb, annál tartósb, minél kevésbet alapulának közerőművének addigi rugói a természet örök szent törvényein, s minél tovább hevert az tisztítlan. Ez axióma – ha a világ évrajza nem hazugság.

Ennek törvénye szerint mi, magyarok is kénytelenek vagyunk átesni egy krízisen – ez bizonyos. A kérdés csak az: Ezen krízis mindent feldöntsön-e, s honunkat a belvihar egy még gyászosb sivataggá tegye-e, mint amilyen vala IV. Béla s IV. László idejében a tatárok átka alatt; vagy pedig oly szelíden járja-e át hazánkat, hogy midőn alkotmányunkat kivetkezteti elavult, sértő s káros intézeteibűl, törvényinket javítsa, nemesítse – s mindenki sajátját bátorságba s tiszteletbe helyezze?”

Én egy szelíd s convulsio nélküli reformációt kívánok! Erre kíszt lelkem; s ha ezt az olvasó nem hinné, ami tán megtörténhetnék – mert tudom, sokan legvilágosb szavaimat is elfacsarják, s legőszintébb vallomásim alatt is, tudja Isten, mit keresnek –, azt akarom hozzátenni: honom nyugalmát fenntartani, boldogságát előmozdítni kíszt hasznom is.

Minthogy pedig éppen itt említém azon két hatalmas rugót, mely az emberiség magasb, de kisebb s alacsonyabb, de számosb részét mozdítja, ti. a nemes ösztön és a haszonvágy, itt az olvasót emlékeztetni akarom: hogy ezen próbamunkát honunk képviselőihez irányzám, mert akarom hinni: annyi nemesség van bennök, hogy egyedül lelkök ösztöne és sugalma után is készek lennének honok minden lakosit az emberiség jussaira nézve magokhoz felemelni; készek hazájok virágzását legérzékenyebb áldozatok által előmozdítni; készek anyaföldök dicsőségét szívvérökön is megvásárlani. De a nagy rész, mely határozásinkra befoly, részint nem mozdul ezen nemes rugó után, részint oly szegény, hogy a legnemesibb vágy se törheti ketté a tehetetlenség zsibbasztó bilincseit; s ekképp úgy látszik, mintha nem lennénk képesek a veszélyes idő szellemét szelídítni – és gyász napok helyett örömünnepeket varázslani hazánk vidékire.

S ezen ok, ti. a legkisebb concessiók iránti nemtelen vagy szegénységi, hanem mindenesetre nyilványosan, habár nem is egyenesen kimondott, de bizonyosan érzett averzió bírt engem arra – mert sikert akarok, s ha nemes indulat nem víja ki, érje el a haszonvágy: egy oly szisztémát állítni fel, mely senkitűl nemcsak semmi concessiót nem kíván, s ha kíván is, tüstént többet ád; hanem a fejedelemtűl lefelé mindenki sorsát javítja, bátorítja.

Soknak szemében ez, mint más számtalan projektánsok javaslati, jó szándékú ábrándozás színeiben fog tűnni fel, meglehet; de most még egyszer mondom s még számtalanszor szeretném mondani: ha van tárgy, mely megérdemli hidegvérű egymásti kihallgatásunkat – az bizony nem lehet egyéb, mint az, mely körül magunk s mieink léte forog. Legyünk meggyőződve egymásrúl: mindnyájan jót akarunk, s csak azt fejtegessük: azon jót jól akarjuk-e?

Akármily alkalommal tétessék szó* a szántóvető sorsának javításárúl, oly bizonyos, mint 2 x 2 = 4, hogy a majoritás vagy a mindent megcáfoló „maradjon”, vagy a soha véget nem érő „halasztassék”, sőt a kereken megtagadó „nem lehet” anatémájával veri vissza a legjózanabb javaslatokat; s nem egyéb okbúl – erre igen kell vigyázni –, mint azon egyedülibűl, hogy a szántóvető sorsát a nagyobb rész általában nem hiszi javíthatónak más kára nélkül; s itt fekszik a leggyökeresb fallacia. Ezen bévett boldogtalan hiedelem következésében a szántóvető minden alkalommal hármas correlatiójának* – hogy másképp ne fejezzem ki magamat – kettejét mindig maga ellen látja felfegyverkezve; s ekképp a majoritást mindig haszna, előmenetele s gyarapodása ellen tapasztalja. A kormány embere így szól: „Amit a szántóvető a bellicába fizet sat., azt meg sem érezné – de a domestica és az urasági terhek rontják meg”; a vármegye embere pedig így: „Amit a domesticába fizet a szántóvető, minthogy utak, hidak hasznát leginkább ő tapasztalja (?), az soha nem rontaná meg, de az a végtelen deperdita, katonatartás s transenna* s aztán az urasági abususok, hosszúfuvar sat., az teszi végképp tönkre”; az uraság végre így: „Amit a szántóvető az uraságnak szolgál, az legkisebb, mert amint ő bírja telkeit, annál olcsóbb árenda sehol sincs – de bezzeg a kormány és a vármegyei terhek, azok érik ám sajnosan.” Ha pedig szisztémajavításra a kormány részérűl jön javaslat, mindjárt köt ellene frigyet – habár tacite, sőt sokaktúl sejdítlen is – a vármegye és uraság oly balul magyarázott interesszéje; ha a vármegye részérűl, a kormány s uraság még fonákabbul értett haszna; ha végre az uraság részérűl, a kormány és vármegye boldogtalan egyet nem értése. S ekképp a szántóvető három correlatiói között minden alkalommal pad alá esik a földre.

Vannak, vannak felsőbb rendelések, vármegyei határozások, földesúri concessiók, melyek által az adófizető sorsa némineműleg könnyíttetik, nem tagadom; de mily ingadozó ilyen lét, melyet az országgyűlésen hozott törvény fel nem szentelt még*? S mit nyomnak ingadozó kivételek mindennapi usus és praxis ellen?

Vannak ezenfelül operátumok, vármegyei javaslatok, képviselői projectumok, igen jól tudom, melyek kirekesztőleg az adózó nép sorsjavítását célozzák; de valjon nem lappang-e mindezek alatt egy kis démon, s ha egyszer ad fractionem panis kerül a dolog, nem sajnosan előre látható-e, hogy a szántóvető sorsárúl hozandó s őtet valósággal s tökéletesen felsegélő ítélet – a hihetőségek teóriája szerint a legnagyobb improbabilitások során áll*? Ezt jobban fel kell világosítnom:

Midőn az 1825-ki országgyűlésen a devalvációrúl vala szó, a tanácskozók két véghatára, régibb adósságokban, mint tudva van, részint százért százat, részint százért negyvent votizált*. Én nem kívántam eleinte hozzászólni; mert atyám után felette sok régi adósságot vevén át, az igazság és alig bírható károm közt helyeztetve, egy igen kellemetlen kelepcében érzém magam. De végre részint szégyenbűl, mert ezen tárgynál ki-ki megszólamlott – ami megint új bizonysága, hogy a sokaságnál az önhaszon többet nyom, mint a honhaszon –, részint lélekisméretem sugallása szerint voksomat a százért százat javaslókéihoz csatolám. Azonban, ámbár magammal megelégedni némi kis okom volt – amit az olvasó is tán megenged –, mégsem tudtam tiszta lelkű tettemnek minden kesertűl menten, háborítlan örvendni; mert emberi gyarlóságomnál fogva, amin eléggé elszomorodom, s ilyes tárgyak körül mindennap elszomorodom, ellenállhatlanul kongató füleimbe egy kis démon ezen rút szavakat: „bár győznének a negyvenesek!” – s ezen kis eset tán elég világosságot fog adni a gondolkozónak, hogy sokszor a legnemesb áldozat alatt is – mily földszagi kívánat lappang; mely állításomban egyébiránt, reménylem – senki meg nem ütközend, aminthogy én magamat sem átallottam vádolni ily földi érzések alatti sínlődőnek.

Ezen viszketeg- vagy inkább hajlandóság, mely minden ember s minden felekezet tulajdona, habár sejdítlen is, mindig másra tolni akarni a terhet – valódi oka, hogy mindaddig a szántóvető sorsát nemcsak illuzorie, de valósággal felemelő javaslatban az ő három correlatiói soha nem fognak megegyezni – legalább spontane nem, míg mind a főkormány, mind a belkormány, mind a földesúr nem hiszik s arrúl tökéletesen meggyőződve nincsenek, hogy nemcsak kár nem háramlik rájok, ha a szántóvetőnek valódi haszna eszközöltetik, hanem hogy mind a fejedelmi erő, mind az országi bátorság*, mind a földesurasági boldog lét mindaddig semmi egyéb, mint hamisan kecsegtető szerencsétlen illúzió, míg az ország legszámosbinak léte nem erős, nem bátor s nem boldog.

Errűl tökéletesen meg kell győződve lennünk, s csak akkor remélhetjük józanul, azaz: nem mint gyermekek, minden hihetőségek ellen, hanem mint férfiak, minden hihetőségek után, hogy mind a fő- s belkormány, mind a földesúr, közakarattal, minél előbb a nemzet sorába fogják iktatni a népet. Ne várjuk a terh felfelé estét, de használjuk mechanikában annak középponti vágyát; s éppen így, ne keressünk halandóban önkárára sürgető ösztönt, hanem annak megint haszon utáni szomját ébresszük nemes célra, közhaszonra!

A mondottnak igaz létét pedig nem tagadhatja senki, mert az emberi természetbűl merített, pszichológiai faktum. S ha régi krónikáinkat, sőt még törvénykönyvinket is vizsgáljuk, melyekben annyi nyomai vannak az egykori szántóvető jobb sorsának, midőn az ország külön részeiben a nemesség is adózott; jobbára ő vitte az országgyűlési terheket; a domesticai adóban ő is osztozott és számtalan efféle: nem azt leszünk kénytelenek következtetni, hogy tanácskozásink által a szántóvető sorsa javult, hanem hogy az, számos tanácskozásink, vagyis inkább viszálkodásink után, mindig-mindig szorosb korlátok közé szorítva, végre valóban misera plebs contribuens* vált.

S mi arra jutottunk, hogy 19-ik században – midőn az ember méltósága szent kezd lenni – pirulás nélkül publice beszélünk, egész Európa hallatára, de misera plebe contribuente; s a külföldnek ez iránti töredelmét csak előtte isméretlen létünknek köszönhetjük, melynek következésében az azon hiedelemben van: tán csak egy kis szektárúl van szó, mely vallás s több efféle miatt sanyaríttatik – midőn azonban kilencmilliórúl forog kérdés, ki hű jobbágy s mily hű! jó katona s mily jó! szóval: ki minden terhek töredelmes viselője, s melynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója!

Inter duos litigantes tertius gaudet*, igaz közmondás; de helyzetünkre nézve némi változásokat szenved, s tán így hangzanék igazán: „Inter tres litigantes, post seculorum inediam tandem quartus gaudebit* (?).” Ezen utolsót egyébiránt nem mondhatni, mert féktelenség s korlátlanság közt nincs valódi öröm; hanem tán „peribit, totumque ruet indigestum”* lenne igaz értelme. Ennek, Istenért, vegyük elejét!

Ezeket előrebocsátván, itt egyenesen kimondom, hogy nem vesztenék se szót, se időt, ha javaslatimat csak legkisebb concessiókra is kellene támasztanom; mert előbb vége lesz nemcsak a magyar honnak, de még csillagunk is visszatér a nagy mindenség keblébe, minekelőtte az embernek mellébűl ki lenne irtva a benne mélyen fekvő haszon utáni, mindenen diadalmaskodó szomj, mely közbevetőleg, ítéletem szerint, korántsem oly alacsony vágy – ha józan irányt nyerend –, mint azt képzelni szokás.

Hanem éppen az: hogy veszteségrűl itt nem forog kérdés, de csak nyereségrűl, s nincs concessiókrúl szó, de csak arrúl, akar-e a kormány, nagybirtokos s kisnemesség mind erőben, mind bátorlétben, mind szerencsében legbővebben részesülni, tölt engem azon reménnyel bé, hogy javaslatim némi figyelemre lesznek méltók, s ha nem helyesek is, legalább helyesek feltalálására nyújtandnak alkalmat. A meglehetős makacsabbul áll a jónak útjában, mint a rossz, s a palliatív sokkal erősb gát a gyökeres javítás ellen, mint a semmi. Ezt szemmel kell tartani.

A kormánynak, mint a birtokosaknak ereje, jól- és bátorléte nemcsak egyeztethető a nép erejével, jól- és bátorlétével, hanem oly szoros összefüggésben van vele – hogy enélkül az nem is lehető; ez sarkigazság. Ezt azonban mindenki szemeiben tökéletesen felvilágosítni felette nehéz; s ha én azt próbálni merem, arra valóban nem annyira tehetségem, mint inkább a dolog igazsága, tiszta szándékom s olvasóm remélendő kimeríthetlen béketűrése bátorít.

Adjunk ideig-óráig búcsút azon „nemesi vágynak”, mely mindent tesz semmiért, s valóban az embernek legszebb tulajdona volna, ha hiú ábrándozásokkal, más szemeiben szálkát s magáéban még a gerendát sem látó kis distractiókkal és számos efféle kisded igaztalanságok bűzeivel nem lenne annyiszor összekeverve. A hideg számolás, mert csak az vezet a mathesisnek isteni útján a valóhoz, legyen egyedüli kalauzunk.

Do ut des – adjunk sajátot, polgári létet, hogy magunk is megtarthassuk sajátunkat, s tovább is örvendhessünk polgári létünknek.

Mennél gazdagabb valamely ország, annál nagyobb adó- s védőtehetsége s viszont. Minden kormánynak pedig, a legkorlátlanabbtúl lefelé vagy inkább felfelé a respublikáig, legfőbb szempontja sohasem más – habár külön célra s néha sejdítlen is –, mint az adófizetési tehetség emelése s a külmegtámadtatást visszaverhetői erő nevelése. Tombolhat ezen elért két cél határi közt a feslett kormány zajos ünnepek álfényű örömiben, és a védsereget, ha kénye kíszti, megtámadóvá is teheti – de viszont mily tökélyre emelheti egy mérséklett országlás a közerőmű minden rugóit, kerekeit, láncait, ha sokan sokat adózhatnak könnyen, s mily bátorságos jövendőt nyit a közönségre, ha visszaverő ereje elégséges magát minden hatalomtúl megtiszteltetni. Gazdagság tehát minden esetben s minden körülállások közt kívánatos. A nőtlen, ha gazdag, választhat – s választhatni mindenkor kellemes –, mert ő élhet is az élet kellemivel, ha akar, másokat is szerencsésíthet; közjóra is szentelheti javát; s végre, ha abban leli nyugtát, mindenét el is ajándékozhatja, s trappistává lehet. Már egy házasnak, habár gazdag is, választási köre nem oly nagy: őneki többé a világtúl visszavonulni nem szabad, s mind életkellemi, mind jótévőségi, mind közszolgálati határit kirekesztőleg összeköttetése s kisdedei tűzik ki. Ő többé nemcsak magáé, de jobbadán másoké. S így a kormány! sőt még sokkal nagyobb mértékben. S ha a nőtlen nem tesz józanul, ha nem iparkodik gazdagodni – ami igazi függetlenségét nevelné, mert választási körét tágítja, s ő mint szabad madár, arra fordul, merre tetszik –, a házasember már rosszul cselekszik, ha gazdagodni nem törekszik, mert gyermeket nyomorúságra vagy szűkölködésre állítni az életbe – ha azon szorgalom által segítni lehetne –, sokkal kárhozandóbb, mint egy puszta gondolatlan tett; a kormány végre nemcsak célját veszti tökéletesen el, de szent kötelességének semmi mód sem felel meg, ha az ország gazdagságát minden módon előmozdítni nem iparkodik.

A mondottakban, azt hiszem, a nagyobb rész velem kezet fog, minthogy azok a világtúl már rég elismért talpigazságok; de csak a nagyobb rész, mert köztünk legalább még igen sokan függetlenségi ábrándozásokban mindig a szegénység teóriáját tanítgatják; mely szerint, igaz ugyan, szabad lehet egy szegény nemzet külhatalomtúl, de annál nagyobb rabjává lesz ön tudatlanságának – melynél nagyobb s fertelmesb rabság nincs, minthogy értelmi súly mindenütt az egyedüli erő, s így a tudatlan rab végképp minden rabnak rabja.

Ezen utolsókhoz most nem szólok; de a tőlem feltett nagyobb részhez fordulván azon megjegyzést teszem: nem elég még a gazdagodni akarás, de a miképpenhez s hogyanhoz is kell érteni; s ím, ez azon nagy kérdés, melynek megfejtésére fóliántok írattak, s azon jó volna tudni, melyen törték ugyan sokan, több-kevesebb sikerrel, fejöket, de melyrűl a nagyobb résznek s kivált nálunk legtávolabbi ideája sincs.

Egyesek, szintúgy mint kormányok, jobbadán értéköknek tőkéjét támadják meg ahelyett, hogy a kamatokbúl pótolnák ki szükségiket. Ez valódi oka, miért áll annyi nagybirtokos közel a koldusbothoz, s miért vannak a legszámosb országok financiái oly nyomorult állapotban. Ezen tengely körül forog hosszabb vagy rövidebb létök; s valamint egyesek, tőkéiket költvén, habár jó darabig fényesen élhetnek is, végre elbuknak: úgy merül végképp vissza a legfeketébb homályba akármi hatalmasnak látszó ország is, ha fénye s hatalma nemzeti tőkéjének megemésztésén fenekült.

A gazdagságra törekedés egész veleje tehát mind egyesekre, mind kormányokra nézve abban áll: a tőkét nemcsak soha nem támadni meg s kevesbítni, de azt minden módon s úton nevelni s csorbátlan tartani fenn úgy, hogy az abbúl kerekedő kamat elégséges legyen a szükségek pótlására, ami fő dolog, mert másképp kénytelenségbűl végre mégis megtámadtatik a tőke, s el van hibázva a fő cél.

Ha ez áll: akkor bizonyos, hogy azon földesúr nem cselekszik helyesen, ki jószágibúl nagy jövedelmet sajtol ki anélkül, hogy azokat előbb instruálná; mert ő minden bizonnyal s tán anélkül, hogy tudná, tőkéjébűl él; s ekképp ha tán igen távolrúl is, de szoros tudományiképp már közelít a végbukáshoz. Ha ez igaz: akkor minden kétségen kívül azon kormány sem tenne józanul, mely a népre nagy adót vetne, minekelőtte annak szántóvetői, mesterségi s kereskedési szelleme kifejtve még nincsen; mert így nemsokára ki lenne merítve a csekély nemzeti fundus, minthogy minden öncsalást elmellőzve, tulajdonképpen csak az támadtatnék meg. S ha végképp ez is így van: akkor mind egyesekre, mind kormányokra nézve azon princípium tűnik legfényesb igazságban fel, hogy minden anticipatio vagy igen keserű kamatokkal fog visszafizettetni – vagy a bukás napját közelíti… S így mind egyeseknek, mind kormányoknak legfőbb, legszentebb kötelessége a nemzet capitalisát, azaz adó- s véderejét kímélni s lehetőségig nevelni.

A lakosok csak egy részében fejteni ki s mozdítni elő a szántóvetői, mesterségi s kereskedői szellemet azonban egy országra nézve nem több s nem éri jobban el a kérdésben forgó célt, mint ha egy földesúr határának, teszem, csak 10-ik részét kultiválná s a többit nem. Hogy egy ország gazdag legyen, s ekképp kamatibúl számos esztendőkig békében élhessen: annak minden lakosit fel kell ébreszteni nagyobb szorgalomra, állhatatosb munkásságra; mert tagadhatatlan, teszem például, hogy tízmillióban több gazdagság halmoztathatik fel, mint egymillióban.

Azon számos eszközöknek pedig, melyek által a gazdagságot nevelhetni, legfőbbike, vagy hogy jobban mondjam, minden eszközök egybetartó lánca a

 

Hitel




Hátra Kezdőlap Előre