Ez világszerte ismert dolog; aminek következésében azt lehetne gondolni, hogy oly országban, mint a mienk, hol annyi a hitelben szűkölködő, s annyi az annak híja miatt szinte már semminél kevesebbet bíró, a legnagyobb rész háladatosan fogadna minden hitelemelő javaslatot, s a projektánsra nézve minden óhajtása csak abban folyna egybe: bár tudná teóriáit életbe hozni. Azonban nem! Mert az emberi hiúságot többmilliónyi, minden fáradság nélküli tiszta haszon sem képes mindig meggyőzni, mint a tapasztalás nyilván mutatja – és sokan készek inkább a régi utat folytatni, melyen a legbecsületesb kölcsönző is kijátszatik sajátibúl, hogysem elszánhatnák magokat: a dolog jobb ismérete által, a vak tudatlanság békóit ellökni, szemeiket felnyitni s oly útra lépni, melyet ugyan nem ők találtak fel – és ím, ez az általok soha meg nem bocsátandó bűn! –, de melyen mind ők, mind övéik, mind a velek összeköttetésben lévők mód nélkül jobban s nagyobb becsülettel járnának. Errűl praktice tudok beszélni; mert midőn két év előtt ezen másoktúl már olyannyira kifejtett s tőlem csak ismételt tárgyat pendítém meg, éppen azok fordultak nevetséges gőggel tőlem el, kiknek javaslatim legtöbbet használnának, s így kiknek köszönetét érdemlém; s a közönségnek szinte csak azon része hagyá helybe hitelfelállítási javaslatomat – ami valóban felette furcsa –, melynek hitelre nagy szüksége nincs, midőn azon része kötött minden módon belém, melynek hitelre felette nagy szüksége van.
Hagyjuk azonban magokra ezen minden hazai előmenetel eleven gátjait, mert őket – kezdem hinni – semmi egyéb nem fogja kivetkeztetni előítéletikbűl többé – mivel azok hiú tudatlanság által, mely minden okot gőggel visszavet, csonttá váltak –, mint a mindent örömre vagy kínra ébresztő halál. Vizsgáljuk mi, kik szorosan véve minden hitel nélkül is el tudunk lenni, jóllehet az ránk nézve is legnagyobb áldás volna, a dolgot indulatlan hidegvérrel röviden addig is még egyszer, míg az egész dolgot ex asse felvenni alkalmam lesz.
Ha szoros hitel áll fel, akkor csak kis idő leforgása után is jó hypothekára három-, legfeljebb néggyel száztúl* elég pénzt kaphatni; amin senki nem kételkedik, kinek e részben csak legkisebb tapasztalása van is.
Már ha hárommal, de – tegyük fel – néggyel lehetne kapni elég pénzt: valjon nem volna-e annak némi kis haszna a nagybirtokosakra nézve?
Ezek ugyanis vagy sequestrum alattiak, vagy ahhoz közelítők, vagy rendes gazdák. Ha sequestrum alattiak vagy ahhoz közelítők, akkor tökéletesen igaz, hogy nemcsak tömérdek nyereségök volna, ha 6, 10, 20 sat. percent helyett 3-mal 4-gyel kapnák 100-át, sőt az is bizonyos, hogy magokat sequestrum alúl rövid idő alatt s minden becsülettel megint felszabadíthatnák vagy azt végképp el is kerülhetnék. Ha pedig rendes gazdák, akkor könnyebben fizetnék adósságikat vagy legalább kevesebb gonddal azok kamatit; jószágik után pedig, minthogy azok olcsóbb tőkékkel lennének életbe hozva s mozgásban tartva, sokkal nagyobb nyereséget aratnának, mint ma.
Ki most 4 millió pengő forint adósság után törvényes hatot* ád, legszerencsésb esetben, ha ti. senki fel nem mondja tőkéjét, esztendei 240 ezer kamatot fizet; az új rend szerint pedig csak néggyel számlálván is 160 ezret fizetne, s így esztendei nyereség 80 ezer forint lenne, ami néggyel számlálva 2 milliónak kamatja, úgyhogy a valóságos nyereség 2 millió pengő volna. Már ezen szembetűnő hasznot valjon mily okoskodás, mily szofizma zavarhatja kárrá, szeretném tudni?
De hát a kisbirtokosaknak nem volna-e éppen oly hasznos, ha 3-mal, 4-gyel kaphatnának pénzt? Rájok nézve a haszon még nagyobb lenne. Most legtöbb jószágaik, eszközlő tőke híja miatt – mert nagy áldozatokra nem oly képesek, mint a tehetősb birtokosak – koránt sincsenek kifejtve azon nyereségi lépcsőre, melyre természeti mibenlétök miatt könnyen emeltethetnének.
A szorgalom ezáltal felette csökken, és sem a privát, sem a nemzeti tőke sohasem nevekedhetik s nőhet azon nagyságra, melynél fogva Britannia s más országok virágzanak, s melynek nevelésére minden gazdának, minden hazafinak törekedni kellene.
Azon osztály pedig, mely kamatra akarja adni pénzét, mai szisztémánk következésében még boldogtalanabb. Törvényes kamat most, igaz, 6, s akkor magamagátúl – mert ilyest semmi törvény nem határozhat – 4-re, 3-ra szállna le; de mennyivel volna gyorsabb a pénzforgás s mennyivel nagyobb a bátorság! S erre vigyázzunk! Azon gazda, ki most sok fáradozás után, teszem, 50 ezer forintot tud félretenni s így kamatra adni, ami után esztendei 3000-et húz; akkor, midőn egészen új élet buzogna az ország ereiben, szintazon idő alatt 100 ezret gazdálkodnék, s négy száztúlival számlálván 4 ezret húzna. Ehhez egyébiránt az is járulna, hogy midőn most háromezrét se pontosan, se bizonyosan nem kapja, akkor négyezrét pontosan és bizonyosan kapná; s ezek felett 50 ezer helyett 100 ezerrel bírna, ami nagy különbség, kivált a közönségre nézve: s ugyanezen okbúl: hol a kamati láb alacsony, ott mindenki vagy mezei gazdaság, vagy manufaktúra, vagy kereskedés által törekedik tőkéjét magasb kamatra emelni, ami által a közindustria hathatósan ébred; midőn azonban ott, hol a kamati láb magas, a kölcsönző semmit sem téve, félálomban húzza 6 percentjét, s egész munkája, amit a közönségért végbevisz, kamatinak olvasására szorul – ha ti. azok rendesen fizettetnek; ha pedig nem, minden idejét s talentumát – ahelyett, hogy a hazáért fáradna – pöreinek vitelére fordítni s azt, amit már acquirált, még egyszer s tán nehezebben reacquirálni kénytelen; a mezei gazda, gyárnok s kereskedő pedig csak nyomorult kis körben meri tárgyait űzni, mert a drága tőke után csak kicsi lehet a nyereség; azonban ez még semmi, hanem mert a bizonytalan tőke után – minthogy akkor mondják azt fel egy hitel nélküli országban, mikor legjobban kell – a nyereség szinte lehetetlen, az elbukás pedig szinte bizonyos.
Most a hitel nálunk valósággal semmi egyéb, mint egy bosszontó gúny; mert általányosan véve csak annak van hitele, kinek az szorosan nem kell, s éppen annak nincs, kinek rá legnagyobb szüksége van; minek következésében – s ezt kész vagyok megmutatni – hazánk sok résziben egy határ, pénz híja miatt, nem virágozhatik, midőn a szomszéd határban, megint hitel híja miatt, kamatlanul fekszik a pénz.
Ha ezeket látja a részrehajlatlan gondolkozó, s kénytelen tanúja lenni a sokaság makacs ragaszkodásának oly szisztémához, mely nemcsak azáltal tartja lebilincsezve a közszorgalmat, hogy ennyi pénz vesztegel forgáson kívül – amit bizonyosan tudok –, hanem legfőképp a honiak, sőt néha a legközelebbi szomszédok egymás ellenti bizodalmatlanságok által, mely szerint a pénzes kamatban szűkölködik, a földbirtokos pedig pénz nélkül sínylődik; s így a pénz is hever, a gazdaság is hever, az ember is hever, a közjó is hever és minden hever – s így élet helyett halál fekszik az anyaföld színén…; ha mindezeket kénytelen tanúbizonyítni a gondolkozó, akkor valóban keserű érzése szánakozásra gerjedend, s a nagy példa szerint, minden további okoskodással felhagyván, az egekbe kiáltni hajlandó: „Uram, bocsáss meg nekiek, mert valóban nem tudják, mit cselekszenek.”*
Minden, ami a pénz keringését hátráltatja, mind egyesekre, mind a közönségre nézve felette káros; hát még az, mi a pénzt a circulatióbúl ki is rekeszti? S valjon mi hátráltathatja s rekesztheti azt ki hathatósabban, mint a bizodalmatlanság, a veszély ti. a hitel híja? Csak az egészséges, el nem fásult belátásnál fogva, kérem az olvasót, gondolja e mondottakat át; s lehetetlen, hogy ne ébredjen benne fel a legforróbb kívánat: „Szállna valahára már egyszer hazánkra is a mindent felelevenítő bizodalom áldása!” A kurucok idejében – gloriosae memoriae* – a pénznek nagyobb része el volt ásva; most ugyan ki van húzva megint egy része a földbűl, de köztünk maradott kuruci szisztémánk még nem bátorítá az egészet napvilágra. Ezen ne kételkedjünk!
A hitelt gátolni nem egyéb, mint egy test ereit megakasztni; s ezen utolsó valjon a test mily részének lehetne hasznos? Egynek sem! Sínylődés elmúlhatlan következése s végképp gutaütés.
És ha nem akarunk a hazai anteactákban elsüllyedni, Verbőcziben s az anonymus notariusban elfulladni*, hanem faktumokat, csak élő faktumokat tekintni: nem fogjuk tagadhatni, hogy nincs Európában egy ország is, hol oly nyomorult lábon állna a pénz dolga, ti. hol annyi nagy és kis földbirtokos nyakig volna adósságban, mint nálunk. Ennek valjon mi lehet oka? Vagy a múlt idők viszontagsági, vagy nagy- és kisbirtokosink pénz körüli gyávasága, vagy politikai összeköttetésünk, vagy pénzbeli szisztémánk. Ezen négy okra szoríthatni csak az élő, nyilván szóló faktumot.
Az idők esete? Azt közösen vittük minden nemzetekkel. Igaz ugyan, hogy a nagyobb rész adóssággal vette át jószágit, s bár annak terhét könnyen bírta is eleinte – mert a francia háború alatti idők sok jövedelmet nyújtának –, azok súlya egy rögtön változás által végképp tűrhetetlen lőn; a pénz szűkült, s csak azáltal is drágult; fel kelle hagyni javításokkal, búcsút venni fényes élettűl sat.: de ez szinte mindenütt úgy volt, s mégsem rontá meg annyira az adósokat, mint nálunk, kiknek segítségére* _ _ _ _ _ midőn a kapitalistákat lesújtá – még véletlenül a devalváció is járult, mely egy jó időre hosszabbítá az adósok siralomházi napjaikat. Az idők esete ellen tehát a magyar földbirtokos adósoknak panaszkodni nem lehet, mert az minden nemzetbeliek ellen visszás volt, s rájok nézve, mint mondám, a devalváció által némileg javíttatott.
Tehát földbirtokosink pénz körülti gyávasága okozza-e annyi sequestrumaink létét? Azt sem állíthatni; mert ámbár van köztünk sok, kinek szótárában ezen rövid szó: „rend”, nem találtatik fel – amilyen egyébiránt mindenütt van –, azért mégsem mondhatni, hogy hazánk takarékos, józan s értelmes gazdákban általányosan szűkölködnék, kik nem iparkodnának minden módon sajátikkal rendben lenni; sőt azt lehet állítni; szinte sehol sem élnek a földbirtokosak, keveset kivéve, idomlag roppant jószágikhoz képest oly kevés valódi luxussal, mint nálunk – minthogy felette kevés külföldivel élnek, a hazában szinte semmi drága nem készül, és sokak előtt az életnek szinte legtöbb kellemei még név után is alig ismért dolgok. Igaztalanság volna tehát – ámbár némi kis igaz is lehet benne – oly számos földbirtokosink pénzbeli hajótörését általányosan személyiségöknek tulajdonítni; általányosan véve, mondom, mert néhány – tagadhatlan – csakugyan maga volt „birtoka rontója s léte gyilkolója”.
Vagy politikai összeköttetésünk sújtá le a nagybirtokost? Ez – mondjuk ki hímezés nélkül – azon ok, melyet a nagy publikum supponál, nagy szerencsétlenségünkre! Nagy szerencsétlenségünkre, mondom, s még százszor szeretném mondani, mert ezen fallacia – melyet Bentham, ha ismerné nyomorult előítéletink közti sínlődésünket, argumentum pigritiae*-nek nevezne – mert ezen fallacia mindenkor másban keresteti velünk a hibát, mely teljes meggyőződésem szerint valóban legnagyobbrészint csak magunkban fekszik. A vám, a harmincad azon örök togus és asylum*, mely a restségnek, tudatlanságnak s ezen nemes házaspár szép ivadékának, ti. a rosszakaratnak, minden alkalomnál bújósdi ajtóul szolgál. Nagy veszteség, nagy akadály, igaz – de másrészrűl semmit sem adózni, az megint mily nyereség. „Indirecte többet adózunk a vám által, mint ha directe adóznánk”, így szól sok; de ha az proponáltatnék: „Tehát nyitva legyen a vám, de adózzunk egyenesen” – ugyan az tetszenék-e? Pedig valami módon csak kell az országlás terhének viselésében részt venni.
Szisztémánkban van leginkább a hiba, ím, ez a dolog filozófiája; s annak hibája abban koncentráltatik, hogy hiteli törvényink nem egyenlők az ország minden lakosira, azaz nemes- és nemtelenre, s hogy többnyire a rossz gazdát legyezik és a jót sújtják.
Mit akarnak azok elérni, kik szünet nélkül a vámmal kelnek elő? Kérdem, mit akarnak? Ők azon nyereséget is zsebeikbe akarják tenni, mely a vám által rovatik le. Csak ebben koncentráltathatik minden kívánatok, minden aggodalmok! Ők nyerni akarnak tehát. De Magyarországban alig van hely, hol diametraliter, úgy, mint ma áll a nap, minden akadály s nehézség mellett 100 után 10-et ne lehetne nyerni józan invesztíció által. Ez bizonyos; sőt némi lapályokon árokvonás, kiszárítás által a nyereség 100 percent; s még némi helyen, hol víz alatt fekvő föld haszonvétesítése holdként csak 10, 12 forintra jőne, több 100 percentnél. Ha tehát nyereség a fő cél, állítsunk hitelt.
Néggyel kapunk elég pénzt, s elocáljuk megint 10-, 100-, 1000-ért, s az eltörlött vám, de még a kivételi megjutalmaztatás utáni nyereség sem lesz hasonlítható bizonyos nyereségünkhöz. Elég tág a mező befelé, miért mindig kifelé? Megmondom, miért: mert az első mód fáradsággal van összekapcsolva, s azon csak az eszes boldogulhat, a második pedig sült galamb, s azon a tudatlan is fénydegélhet.
Ha, teszem, valami bányász, egy aranyeret munkálván, bizonyos nagy követ találna útjában, melyet mozdítni nem képes, valjon nem volna-e nagy bohó, ha mindig csak azon nagy köven kalapálna s ott vesztené erejét s idejét el, ahelyett hogy valahára már szerencséjét másutt keresné? Éppen így vagyunk mi a vámmal. Igaz, hogy azon kő ott felette kellemetlen, s nem is igen tudom, miért s mily jussal áll ott – de hogy ott áll, az bizonyos, s hogy azt ideig-óráig nem mozdítottuk s hihetőleg oly szaporán meg sem mozdítandjuk helybűl, az is bizonyos. Ekképp, ha nem akarunk minden igazsággal a bohó bányászok sorába állíttatni, ne kalapáljunk csak mindig ott s mindnyájan s mindenkor, de keressünk végre más aranyereket; csudálkozva fogjuk látni, hogy még gazdagabbak is vannak hazánkban, melyeknek munkálásátúl semmi kellemetlen nagy kő el nem zár, s melyek annyi kincstűl pezsgők, hogy azokat se mi, se közelebbrűli utóink sem fogják kimerítni; mert ahol szinte 1000 m2 mérföld kerti föld van víz alatt, szinte semmi belcommunicatiók nincsenek, hol egy dicső folyam, mely a Fekete-tengerbe szakad, még úgyszólván nem hajós, hol egy határ sincs még félig is kifejtve, hol a lakosok ifjak s a természet szűz, ott a kincs kimeríthetlen. Csakhogy ne mindig napnyugot, de végre napkelet legyen eszünkben.
Leszen, ki mindezt teóriának tartja – ámbár nehéz azt annak tartani, ha látjuk a Hanságot, Körös, Tisza mocsárit sat. – de a restség találékony, és pipafüst, vám s nem lehet s nem mehet közt könnyen elaltatja dicső gazdájának lélekisméretét; s bár csak magáét s magát altathatná el – de mirigye ragadós, fájdalom! s egy ily Sohamozdi könnyebben inficiál ezer elfogultlant, mint ezer józan egy Előítéletesdit meggyőzni képes lenne, minthogy a jó szag is kis hatalmú a rossz szaghoz képest, s egy pestises ezrekre ragasztja sírkenetét, midőn viszont ezer épnek egészségi súlya sem elég erős őt kigyógyítni.
„Úgysem lehet jól eladni mostani termesztményinket, s így nagyobb kultúra után végképp zsírunkba fulladunk” – így okoskodnak sokan, s rabulisztikai fogásik által magokat és másokat misztifikálván, a vámot – mindig csak a vámot – ha egyenesen nem mondják is ki – állítják azon oknak, mely minden lehető szorgalmat elgázol.
Messze vagyok a mostani vám körülti szisztéma helybe hagyásátúl, sőt annak létét, mind gazdasági, mind politikai tekintetben, a lehető legkárosb észszüleménynek tartom; mert minden, ami Magyarországot gyengíti vagy idegenek sorába állítja – s erre vigyázzunk –, az az ausztriai házat is kénytelen gyengítni s tőle a népeket elidegenítni; ez pedig sem urunkra, sem a nagyközönségre nézve hasznos valóban nem lehet, amit hű jobbágyi érzelemmel állítni bátor vagyok; de másrészrűl azt sem akarom felejtni: hogy valamint mi, földesurak sem vagyunk mindig képesek uradalminknak legkárosb gazdasági módját, akármily szembetűnő legyen is az, rögtön javítni, s a leghelyesebb s igazságosabb regulációkat sem vihetjük ki könnyen és sokszori kínszerítés nélkül; úgy azon vámot, mely minket, úgyszólván, az ausztriai monarchiábúl kizár, sem lehet márúl holnapra eltörülni, hanem azt csak fejedelem s jobbágy közti atyai s fiúi mindenoldalú értekezés és határozás, mely a nagy és komplikált erőmű kerekeibe sehol nem ütközik, dönthetendi el kirekesztőleg. Nem mondom tehát azért, hogy annak ingatlan lábra tételét, leszállítását, sőt tökéletes eltörlését minden módon ne sürgessük, mert urunk valódi hatalmát s honunk jobblétét tehetségünk szerint nevelni legszentebb tisztünk; de egyszersmind arra szólítom fel hazámnak azon lakosit, kiknek ereikben nem hidegült tökéletesen még meg a mindent elevenítő honszeretet tüze: ismerjék meg anyaföldök dicsőségéért a nemzeti gazdaság valódi kútfejeit! Ennek legfőbbike, legbiztosabbja, leggazdagabbja a belső fogyasztás. S ezt valjon miért nem tudja, miért nem hiszi a nagyobb rész? Mert megint egy más köz-topus, mely mindenütt kong, nem engedi annak közelebbi vizsgálatát, s mely ilyformán hangzik p. o.: „Britannia, igaz, felette gazdag; de mi gazdagságának oka? Népesedése, fekvés utáni kereskedése, India, a kolóniák”. Ezután minden provocatio Angliára, mint régibb példára, levegőbe oszlik hasztalan, sikeretlen. A fallacia pedig abban áll, hogy ez mind nem úgy van, hanem Britanniának legfőbb szorgalmi rugója semmi egyéb, mint a közszabadságbúl okvetlen eredő fölette nagy belső consumtio! De ezen fallaciát csak kevés veszi észre, mert a közrestség nem engedi, hogy a nagyobb rész ily tárgyok körül felvilágosítná magát, amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég, hanem esztendei szorgalmas előmunkálás kell! A nemtelen emberben mélyen fekvő hiúság pedig gátolja, hogy az igazságtalanok sokadalma ott keresse a számtalan hibák gyökerét, ahol azok valódi fészke van, ti. saját szánakozásra méltó tudatlanságában s a legvilágosb okoknak sem engedő gőgjében.
Itt tátong azon mélység, melynek fenekébűl gőzölg ki a majd-majd elsüllyedendő nemzeti létnek rothadt szaga, s mely mindaddig nemzeti koporsó gyanánt tárva fog állni előttünk, míg azt az önisméret- s javulásnak csak jobb emberek által gyakorlott szelleme, az undok önség s törpe alacsonyság feletti diadalma, a nemzeti dicsőülés- és nagyságnak tűrhetlen szomja s minden magyarnak rokonszeretete s egyetértése örökre bé nem töltik; s míg az egykori, vagyis inkább még mostani (!) fenéktelen örvény helyén nem áll fel egy nemzeti oszlop, mely mindenoldalú isméretbűl, világi tapasztalásbúl, előítélet nélküli józan okoskodásbúl, nemesült nemzeti szokásokbúl, szóval: mely a valódi honosság s igazi bölcsesség köveibűl nem lesz összerakva s erény s honszeretet által elbomolhatlan egybeforrasztva!
Az ember általában nem fárad szívesen, ha sikert nem remél; s ez annyira igaz, hogy nemcsak az előrelátó csügged el hasztalan munka közt, de még a semmit előre nem látó is; mert nem kell világos ok visszaijesztésre – egy távolrúli sejdítése az ok nélküli fáradozásnak is elég a szorgalmi hév megfagyasztására. S ha ez igaz: könnyen szembetűnik az ilyetén topusok veszedelme, melyeknek számontúli seregébűl csak kettőt hoztam itt elő. Apárúl fiúra mennek át azok, mint valami eldönthetlen szent axiómák, melyeket kérdésbe hozni szinte bűn, s melyek nálunk éppen oly szerepet játszanak, mint a néhai lares tutelares* csoporti, ti. ezer hamisságokat s mégannyi hazugságokat rejtenek. De szembetűnik az is: mily meg nem számítható kárt tesznek hazájoknak, honosiknak azok, kik éretlen kis isméretikkel – mely 100 gradussal áll még a 0 alatt, azaz: százszor rosszabb, mint a semmi, mert ha ez nem használ is, legalább nem árt – kik éretlen kis isméretikkel, mondom, s teóriáik árjával még jobban megerősítik előítéletikben a könnyen elcsábítható sokaságot; ti. könnyen, ha az okoskodó azt se a hibát magában keresésre, se tanulásra, se munkára nem ítéli, hanem restségének s hiúságának tömjénezvén, a hibát mindig másokra tolja.
Hány van köztünk, ki valóban szívesen fáradna haszonért az ország határi közt, minden külhatalomtúl menten! De nem mer, mert az örök vade mecum*, ti. a vám léte s a népesedés, kereskedés, India s kolóniák híja körülti elfogultság azt képzetében lehetetlenné teszi! És így elég egy rozsdás szójárás minden ébredő szorgalom megsemmisítésére!
Csak ezen most említett zavart ideák némi elrendelésére is pedig mennyi idő kell! Egy élet alig elég; s elcsüggedni kénytelen végképp a legelszántabb is, hogy szám nélküli előzményeket kell neki előzményekre halmozni, minekelőtte józanul s meggyőződési hihetőséggel magát a dolgot fejtegetni kezdhetné.
Itt, teszem, elő kellene hozni mindazt, ami a belső fogyasztásrúl pro et contra már mondatott; mert akkor világos lenne mint már rég eldöntött tárgy –, hogy sem a népesedés, sem a fekvés, sem India, sem a kolóniák nem alkotják Britannia csudálatraméltó gazdagságának legmélyebb talpkövét, hanem hogy azok az értelmi súly, ebbűl szükségképp folyó közszabadság – mert az mindenkinek használ – s ezekbűl megint elmúlhatlanul fakadó bátorlét, szorgalom, gazdagság s mindezekbűl bizonyosan eredő roppant belső consumtio örök alapin csak mint superaedificatumok állanak, s a brit nagyságnak nem sarkalatos, de csak közbevetett eszközei s okai.
De ennek megmutatására egész bibliotékákat kellene írni; ami egyébiránt nem szükséges, mert más nyelvekben azok már rég megvannak, s ekképp nem az írás híja teszi e részben az éretlen ideák árját, de az olvasás s tudomány híja!!! Azaz nem a kül-ok, melyre mindent tolni akar sok, de a bel-ok, mely sokban rejtezik.
Azonban még ennek megmutatásával sem lehetne kezdeni a logikai rendet, mert köztünk sokan, tán legtöbben, még Britannia nagyságát s boldogságát is kérdésbe veszik – amit két előkelő urainknak csak minapi okoskodása után feltenni tán szabad – az egyik így: „Nincs mit tanulnunk az angoloktúl – ennek megmutatása azonban hosszas lenne, de már sajtó alatt van egy könyv, mely diplomatice kifejti, hogy a magyar alkotmány sokkal tökéletesb, mint az angol, s a magyar civilizáció s boldogság sokkal magasb, mint az angol.” A másik pedig így: „Belőlünk angolokat akarnak csinálni; s valjon ők mik? Kereskedők! Gazdagabbak tán, mint a mieink, megengedem, de viszont annál több köztök a banquerotte – s így valódilag még a mieinknél alábbbiak sat.”
Már eszerint azt lehetne hinni, hogy annak megmutatása volna tehát első, hogy Britannia nagy és boldog; de korántsem, mert az sincs eldöntve köztünk még: valjon mi a nagyság, mi a boldogság; s így vég nélkül alább-alább kellene szállnunk, míg a rabulisztika és subtilitasok hazájába süllyednénk, hol a haszonles és önség az igazi kormányzó – habár néha inkognito vagy álszín alatt uralkodik is; s hol a legvilágosb valóság ködbe és sötétbe burkoltatván, minden, sőt végképp a saját lét is, kérdésbe vétetik.
A mostani tárgy fejtegetésében sok előtt a logikai rend kezdettűl fogva alkalmasint tehát e következendők megmutatása volna: hogy az ember valósággal létez, él s érez! Csak e három egészen különböző (!) állítás megmutatására mennyi ész, de főképp mennyi idő kell! – de tegyük fel, hogy mindez per argumenta a priori et a posteriori* diadalmasan meg van mutatva. Jőne most azon megmutatás szüksége, hogy az ember, habár sejdítlen is, mindig előretörekedik, létét javítni iparkodik; de jaj! el van hibázva már a logika – mert szorosan el kell határozni előbb: mi a megmutatás, mi a szükség, mi az ember, mi a sejdítés, mi az előre s mi a hátra, mi a lét, javítás, ipar sat.! Megijed a gyengébb inú ember ennyi szükséges s valóban felette szükséges demonstrációk tajtékzó fekete, veres (?) vagy akármily színű, de ugyan zavaros tengerén! Azonban tegyük fel: ez is mind rendben van, s még élünk, habár hó fedi is főnket, mikor ily s ennyi hasznos vizsgálat már némi kis sikert mutat; jőne most annak megmutatása: hogy a nagyság, a boldogság, legnagyobb általányban véve – mert kivételek vannak – nem relatívum, hanem positivum valami*, s nem képzelet rajza vagy ízlés füstje, hanem az emberi természetben mélyen gyökerezett minéműség, minthogy p. o. jó és bő eledel megkívánása, hideg előli mentség keresése, háborítlan álom szüksége sat. nem szenvedelmi tárgyak; s úgy továbbá a gondolkozási ösztön, a bátorlét és szabadság szomja, a becsület utáni vágy, a szerelem, honszeretet érzete sat. nem a fenéktelen képzelet bábjai, hanem részint az emberi gyarlósághoz kötött szükségek, részint egyenesen az emberi lélek alkotórészei. De mindezt megint hogy lehet a rabulisztikai sokaság által elfogadtatni, minekelőtte az krízis vagy legalább analízis alá nem vétetik: hogy valjon mi a nagyság, boldogság, generalitás, kivétel; mi a relatívum s positivum, mi a valami, mi a képzelet, rajz, ízlés, füst, természet, minéműség sat. sat.?
Nem akarom tovább űzni keserű gúnyomat, mellyel csak azt szándékozám mondani, hogy publikumunk általjányosan véve tudatlan; s annak következésében szinte egy verebet sem tudunk lőni három-négy aziránt tartott ülés nélkül – minthogy az ellen is van némelykor oppozíció, hogy 3 x 7 = 21, midőn más országokban, hol az oppozíciót úgy tartják, mint a beretvát, s ekképp azzal csak elevenre metszenek, de soha fát vele nem vágnak – legóriásibb munkákat is visznek végbe, minden hiábavaló belékottyanás s idővesztés nélkül. De sok csak olyan, mint a kerékzáró: fenntartáson, akadályozáson kívül semmi haszna! Nem akarom olvasóm béketűrését további próbára tenni; de abban koncentrálom fenékok-keresési ideámat, hogy azon okoskodó, ki nem ója magát minden lehető módon a rabulizmus, szofisztika és subtilitas veszélyes kelepcéitűl, az végre okvetetlenül elsüllyed azok örvényibe; kipárolog s összezsugorul ott a legszebb ész is, s az örök egyszerű természet minden nyomai kitörültetnek! Így jártak a régiség, ti. az emberi gyermekkor bölcsei, kik visszás úton keresvén a világ titkait, a lélek halhatatlanságát sat. ezernyi fallaciák közt _ _ _ kakassá definiálták az embert, s a szegény babra, mintha az lelkünkkel közvetlen összekötésben lenne, anatémát kiáltának.
A túlság, túlállítás, túlbölcsesség, szóval minden, ami túlmegyen a józan határon, szédítő labirintba vezeti a gyarló embert; s azért boldogak, kik, mint a természet fia, sejdítlen igazolják lépésiket élő effektusok után, s kik úgy intézik cselekedetiket, mint ő, ki kerüli a tüzet, mert ég, habár nem tudja is, miért ég, keresi a jobblétet, ámbár nem analizálja, mi a jobblét sat.
S ím, ez Verulami Baconnak inductiva metódusa, melyrűl, mint egy igen híres szerző állítja, csevegni most legnagyobb divat, hanem annak esszenciáját kimutatni felette kevés volna képes, ha egyenesen annak definíciójára szoríttatnék. Sejdítlen él azzal a természet fia; s ez oka, hogy a tanulatlan általányosan véve s iránylag sokkal józanabb eszű s cselekvényű, mint a féltanult s tudákos, és e természeti ösztön rendes szisztémáját Isten önté emberi kebelbe az emberiség hasznára! Lásd, olvasó, s tanuld – Verulami Bacon munkáját: Novum Organum Scientiarum.*
Addig is azonban, míg a természetnek ezen kulcsa – s nem hiszem, hogy sokat mondok, ha az inductiva metódust* a természet kulcsának nevezem – ismért dolog lesz a többség előtt, amihez hosszú és rendszeres tanulás kell: addig is a sok előtt isméretlen tárgy fő velejét egy-két vonással, mennyire azt tenni képes vagyok, itt felvilágosítni kívánom.
Az inductiva metódus az analitikának éppen ellenkezője. Az analízis az okokbúl következteti az effektusokat, az indukció pedig az effektusok nyomán keresi az okokat. Már miután emberileg szólva, az effektusok érzékenyebbül hatnak az emberi érzékekre, mint az okok, természetes, hogy könnyebben felfoghatja az okoskodó a természet titkaihoz vezető fonál végét ott, hol az világosan mutatkozik, mint ha ott keresné azt mindig, hol az rendszerint bonyolítlan sötétségben rejtezik – ti. biztosabban eléri a való kútfejét, ha a dolgok fejtegetésében inkább a bizonyos következést, mely érzékeire hat, veszi okoskodásinak alapjául, mint ha a bizonytalan ok, mely csak hiedelmiben van, lenne supposituminak bázisa.
Az analízis legnagyobb zavarba hozza a fejtegetőt, minthogy sokszor egy rosszul fejtegetett ok következésében a legvilágosb effektusok – mint, teszem, kín, öröm s több ilyesek is – kérdésbe vétetnek. S ha a régiség bölcsei emberi ésszel ki nem gázolható szofizmákba zavarkoztak, az csak azon okbúl történt, mert, mint fentebb mondám, visszás úton keresék a világ titkait. Minek következésében nem annyira sokszori tévedésiken kell bámulnunk; mint inkább az általok annyi nehézségek közt mégis feltalált némi igazságokon, ami lángeszök legbizonyosb tanúja. Az indukció ellenben lépésrűl lépésre mindig nagyobb világossággal jutalmazza meg a hív keresőt, s előre nem látható, mily iszonyatos titkokba fogja még az embert avatni. Az elsőnek szülöttje a fenéktelen, határtalan metafizika zavarja – a másodiknak gyermekkori okozatja – mert az indukció szisztémája idom- s iránylag csak gyermekkorú még – gőz, légsúly s üreg törvényinek már kifejtett s majd-majd kifejtendő felrázó csudái. Az első – ha nemigen merész ezen állítás – a teória kompendiuma; a második a praxis lelke.
Úgy hiszem, isméretes előttünk e következő anekdota: „Szabad borulatlan ég alatt munkála egykor bizonyos csillagász, míg álomba ringatá őt az éjféli csend. Menne bé Ténsúr a házba – így szóla hozzá a marhacsősz –, mert megázik. De az analitikus nem hitt a természeti induktornak, mert ő az ok szerint, melyet kérde, mely azonban nem felelt – s ez kegyetlen szokása –, nem látá a következést, az esőt; a csősz pedig nem nézte az okot, de az effektus után ítélt, ti. barmainak ösztöne után, melyek a záport érezvén, fészerök alá vonultak.”
Legyen ezen kis anekdota s az eddig mondott elég az analízis és indukció közti különbséget némileg kijelelni; fog az, habár fejletlen, némi világosságot mégis vetni a most kérdésben lévő tárgy illesztésére.
Britannia valódi ereje s boldogsága belső fogyasztáson alapul. Minden termékinek s készítményinek szinte 3/4-ét maga fogyasztja el, s csak 1/4-e teszi úgynevezett világi kereskedését. Ez közönségesen elismért igazság; s ránk nézve a szembetűnő, sőt minden érzékünket hathatósan érő effektus. S ím, markunkban van az inductiva vizsgálat fonala! Lássuk csak: Valjon miért oly nagy a consumtio Britanniában? Tán mert a népesedés oly nagy? Nem azért; mert teszem Irlandia, hol a népesedés idomlag még sokkal nagyobb, korántsem fogyaszt annyit, s tízmillió éjszak-amerikai ember sokkal többet fogyaszt, mint, teszem, húszmillió muszka. Mi a consumtio oka tehát? A lakosok vagyonos léte! Minthogy tagadhatlan, hogy a vagyonos mind házra, mind ruhára, mind eleségre s általában mindenre többet költ, mint a vagyontalan. A lakosok vagyonos léte tehát a belső fogyasztás legközelebbi oka. Jő most annak keresése: valjon mi teszi a lakosokat vagyonosakká? Tán geográfiai helyzet? Nem az a fő ok; mert, teszem, Spanyol- s Törökország fekvése szintoly kedvező, s idomlag mégsem oly gazdag, mint Németország, melynek fekvése azokéhoz képest felette mostoha. Mi tehát a közvagyonosság oka? A bátorlét, saját birtok, szabadság, törvény előtti egyenlőség sat. – ezek s csupán csak ezek ébresztik fel a közszorgalmat, mely a nevelés, sajtószabadság, s t. eff. által józan útmutatást nyerend…
S ím, itt van előttünk az általam csak hiányosan rajzolt, de magában felette tökéletes minta, melynek haszonvétele szerencsét hozand hazánkra, visszavetése ellenben gyászleplet borít.
A belső consumtio az, mely minden ország kifejtésének palladiuma; mert mennél nagyobb a fogyasztás valahol, ott annyival nagyobb az értelmi súly, azaz több ember ébresztetik gondolkozásra, kombinációra, szorgalomra fel sat. – azaz számosb a politikai létben részvevő, s így számosb a megelégedett; s ha nem az is, legalább a moderatus ember. Ha pedig ez minden országra nézve áll, valjon mily súlya van még magyar hazánkra nézve, melynek geográfiai helyzete oly szerencsétlen, ha nem akarjuk magunkat örökké szép illúziói ittasságban ringatni: hogy rajta – mert a világtúl úgyszólván el van szigetelve – szinte semmi egyéb nem segíthet, mint a belső fogyasztás.
Ezt kell tehát emelnünk. De a mondottakbúl világos, hogy azt egy puszta parancs által nem eszközölhetni, hanem számos antecedens kívántatik, minekelőtte az magamagátúl helyt foglalhatna. Ezen antecedenseknek legmélyebbike azonban a bátorlét, ti. hitel.
S ez valjon miképp áll hazánkban? Ha azt mindig csak analizálni akarjuk, akkor valóban végképp Krétába jutunk martalékul egy Minotaurusnak, minthogy közülünk sok oda is juta már. Vegyük azért az indukciót, s nézzük az effektust, mely megromlott nagy famíliák, elpusztult intézetek, számtalan kijátszott kölcsönzők, nyomorúságban élő özvegyek, kínkönyűket síró árvák, dísztelen vadonságok, egészségtelen posványok és számtalan ily valóban macbethi szerekbűl álló vesicaturákként* úgyannyira fel fogják nyitni honi zavarinkhoz szokott szemeinket, hogy az, ki ezután sem lát, okvetetlenül kigyógyíthatlan vak.
Ha bizonyos és olcsó a pénz, amit csak a hitel tehet, könnyű akkor segítni bukott vagy bukandó nemzetséginken; hamvaikbúl felállnak megint lazariánusink*, életre kapnak a plántaéletű kölcsönzők, ismét férjhez mehetnek az özvegyek, s örömben részesülnek az attúl annyi idő óta elszokott árvák; vadonságok, posványok pedig vízcsatornákkal vígan átszeldelt kertekké, Dunánk egy rendes folyammá, Budapest egy kikötőhellyé válnak sat., s Magyarország végre nem csak de jure – hanem de facto is regnum per se et pro se existens, et independens* lesz _ _ _ _ _ a törvény értelmében* _ _ _ _ _ .
A hitel által tehát mindenki nyer, s így az egész! – Azonban ez megint egy nagy fallacia, s annyiak közt enmagamat vagyok kénytelen végre egyen rajtakapni, mert valóban nem mondhatni, hogy a rendes szoros hitel által mindenki nyerne; mert mi lesz a sok pszeudo-nagyúrbúl, mi a más pénzével oly szépen és fényesen élőkbűl, mi a rabulisták azon nagy seregibűl, mely a hosszú pört, tág mezőként, mint a kegyes sorstúl nyert sajátot tekinti, mi azon számtalan ügyvédecskékbűl, kik a régi machina tekervényi közt, annak rozsdáin s penészein rágódnak – mi azon vámpírfajbúl, mely hidegvérrel szíja a legmelegebb vért, mi lesz mindezen szégyenekbűl, vagyis – szegényekbűl, akartam mondani! Siralmas végök, igaz, örökre el lesz ítélve, s csak úgy fogjuk őket ezentúl égettbor-palackokban természeti ritkaságtárokban csudálni, mint a világbúl tán kitörlött mamut maradéki is csillagunknak csak egykori zavartabb létét tanúbizonyítják.
Fajtájokkal tehát kevesebb lesz, azt már tűrnünk kell; hanem legyünk igazságosak. Elég sokáig dúlták ők már anyaföldünket, elég sokáig tarták a magyart a törpeség rút bilincsei közt. Virradjon azért valahára már az igazi nagyság, a valódi gazdagság hajnala is; s álljon végképpen rabulisztika helyibe, mely az ember jussait fonákul gázolja össze, az igazi törvények, ti. az emberiség jussainak dicső tudománya. S mutassuk végre meg a világnak mi, újabbak, hogy ha elég gyávák valának annyi régibbink ily alacsony tirannusok jármi alatt görbedezni s nyomorogni hosszas századokig, haláli leheletök ezentúl nem képes regenerált ifjúságunk virágát többé ocsmány hervadásban fogva tartani.
A feladás ez: hazánkat urunk s földieink dicsőségire minden rendület s bontakozás nélkül magasbra emelni s, mindenkinek sajátját szentnek tartván, lehető legtöbb honosinkat boldogítni!
E feladást azonba soha, soha nem oldjuk fel – s ím, ez lelkem legnyilványosabb szava – míg egyedül vámban, éghajlati mostoha létünkben, néptelenségünkben, tengerpartatlanságunkban sat., szóval, míg mindig valami másban keressük hátramaradásunk okát, mint éretlenségünkben, kifejlett intelligenciánk parányiságában s az ezekbűl szükségképp folyó makacs pártolásában egy oly alkotmánynak, mely a nemzet nagyobb részét szinte minden polgári jussokbúl kizárja, s ekképp azt, ti. a nagyobb részt, mind alkotmányunk, mind saját személyink természetes ellenségivé teszi – vagy hogy jobban mondjam, kínszeríti.
Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő! Ezt más szavakkal, sőt éppen ezen szavakkal, ha jól emlékezem, már számtalanszor mondám; ami azonban nem hátráltathat, mert nem időt lopni, de használni akarok; hogy azt mindaddig szünetlen ne mondjam, habár ütnek, nagyon ütnek, sőt agyonütnek is honosim, míg az, régibb nemzetek életrajzinak vizsgálata után, előttök axiómaképp nem tűnik fel.
A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában nemzetben rejtezik, s ahol már nemzet van, ott annak belső kifejtése mindennek sarkalatja; hol pedig még nemzet nincs, s csak egy kis része privilegiált, nagy része pedig még pór nép, ott legislegelső a nemzetisítés, ti. minden lakosnak az emberiség közös jussaiba juttatása, azaz mindenkinek politikai léte.
Ez utolsót pedig eszközleni, s úgy – mert ez a feladás, hogy mind urunk, mind nemzetünk hatalma nagyobbodjék, mind a most valamit bírók semmi concessiókra ne szoríttassanak, sőt nyerjenek, mind a most semmit sem bírók megnyugasztassanak, s ekképp egy józan s csendes reformáció közt honunk tág mezején, ne a véres belháború; de a hazai béke szent zászlója lobogjon; mindezt eszközleni teljes meggyőződésem szerint semmi más mód nem lehet, mint ha Magyarországot minden körülményi, egybeköttetési s mibenléte közt úgy tekintjük, mint az ma áll, és se a vám, harmincad, só sat. körül kirekesztőleg nem fárasztjuk eszünket*, ki nem merítjük erőnket; se hasztalan lamentatiókat nem intonálunk*, hogy nincs tengerünk, nincs elég népünk, nincs Indiánk, nincs kolóniánk, nincs pénzünk – s nincs egyéb számnélkülink, s tán némi igazzal; hanem férjfias elszánással magunkban azt esküsszük: hogy Magyarországnak, minden mesterkélt akadályai s természeti viszontagsági mellett, sőt ellenire is, nagynak lenni, vagy minekünk vesznünk kell!
Ily keserves dilemma azonban korántsem foglalhat e tárgy körül helyt; mert nincs arrúl kérdés – pedig szinte kár, mivel egészen elveszti a melpomenéi effectust* –, hogy sírunkon emelkedjék fel a magyar nagyság, de abban koncentráltatik az egész felette prózai dolog: hogy országunk nagysága, ti. a tökéletesen elrendelt honi mechanika, mint: számos híd, egy mocsár sem, számos gőzhajó, egy korlátlan víz sem, sok színház, egy kóborló társaság sem sat., leginkább pedig a nagy tökélyre fejlett nemzeti erkölcsiség, mint: számos vagyonos s egy ügyefogyott sem, szám nélküli tanult s egy tanulatlan sem, minden számon túli hazafi s egyetlenegy korcs sem sat. s ekképp országunk valódi nagysága, erőtűl s terméstűl pezsgő jószáginkon s aranytúl s hypothekált bankóktúl repedező ládáinkon, álljon mozdulatlan, háborítlan.
Ezt is pedig csak azért látja sok másképp, mert hiúság súgtában, mint egy magasb hatalom csak feszült óhajtás s erős kívánat által akarja előmozdítni a világi s így hazai dolgokat, melyek azonban csak eszünknek, csak kombinációnknak, csak fáradozásinknak s ezen utolsóktúl örök bérben tartott ministernek*, ti. csak a pénznek szoktak engedni. – Legyünk tehát mindnyájan gazdagok, ha nem magunkért is, de anyaföldünk egykori elmúlhatlan fénye kedviért; s ne akarjunk emberi gyarlóságot gúnnyal kijátszó magasságra lépni, nehogy mint a megbukott angyal, mi is iránylag ki legyünk rekesztve mostani édenkertünkbűl, ti. az élet kellemibűl s viszont bezárva a tudatlanság, gőg és szegénység puffasztó barlangjába.
Gazdagok pedig mindnyájan lehetünk, ha szoros hitelt állítunk.
Ennyit nyom előttem a hitel. Azonban – s erre figyelmezzünk – nem úgy, mint az magában áll; de azon kapocs által, melyben az a többi fentebb említett törvényekkel összekötve van.
Szisztémám felállításában, mely a nagy rész polgárosítását célozza, nem a vak véletlen választatá velem éppen a hitelt 1-ső törvénynek, amit sokan, tudom, gondolnak, minthogy annyira hatnak az előhozott törvények egymásra, hogy effektusokra nézve alig különböztethetni, melyik első, melyik második; de én a bátorlétet legelső emberi szükségnek tartom, s kivált ott, hol a még szolgaságban lévő nagyobb rész, az önkény s visszaélések csúfjai közt, úgy kénytelen mindennapi bátorságáért aggódni, mint a hajótörést szenvedett minden szükségit felejti, s a tajtékzó habok közt csak partért, csak mentségért ví!
Nemcsak a mechanikai hitelt, de az azzal szoros összeköttetésben lévő erkölcsit is értem!
Állítsunk-e tehát fel mindezek után hitelt? Mit mond a majoritás? Tudja az élő Isten! De én azt vagyok kénytelen feltenni, ha szisztémámat elő akarom adni, hogy a nagyobb rész így szól: „Állíttassék fel tehát szoros hitel.”
Mire én viszont azt felelem: hála Isten! De szoros hitel és olyan, mint helyzetünkben szükséges, soha nem állhat fel valódi sikerrel, míg a javaslott második törvény fel nem áll, ti. míg nincs eltörülve – az
Aviticitas