Aviticitas

„Már ezt bizony nem látjuk át, miért ne lehetne hiteli törvényinket javítni az aviticitas eltörlése nélkül. Ily módon fog harsogni soknak közelebbi állításom szülte közmegjegyzése. Aminek felvilágosítására – midőn legtávulabbrúl sem akarom kérdésbe venni megjegyzésök fő velejét, minthogy az, amit nem látnak át, a sokkal nagyobb rész, mint az, amit átlátnak – csak arra szorítandom vizsgálatomat: valjon a mondottat miért nem látják át. Tekintsük:

Ők egyedül a külkereskedés híjának tulajdonítják mezei gazdaságunk általányosan tapasztalt nyomorú létét. És ím, ezen balhiedelem valódi oka e tárgy körüli át nem látásoknak. Nem mernek ők ennek következésében, ha elég tehetségök volna is, jószágikon oly javításokat tenni vagy oly egyesületekre lépni, melyek által a honi termesztmények mennyisége hathatósan szaporíttatnék, s keserű örömmel, de mégis örömmel látják az ország nagy részének kultiválatlan vagy vízalatti létét – mert ha azon is teremne gabona, „ó, Isten, mily olcsó lenne még akkor a búza”! Ezen hiedelemnek pedig megint az a szülöttje, hogy nem is jut eszökbe, hogy magoknak, ti. a termesztőknek volna legnagyobb szükségök hitelre; mely két adat után azon fallacia bukik elő, hogy a hitel csak a kereskedésre szükséges; és így függ össze számtalan fallaciának minden honi ipart lebilincsező szerencsétlen lánca!

Mezei gazdaságunk alacsony létét a belkereskedés, ti. a belfogyasztás híja okozza legfőképp! Itt fekszik a dolog sarka!

És ezen, mint már rég eldöntött s kérdésbe szinte csak tőlünk hozott talpigazság valjon hová vezet? Egyenesen arra, hogy ha nemesb okbúl nem is, legalább hasznunkért adjunk a legnagyobb résznek politikai létet; mert azáltal határtalanul több lesz a jól élő, sokat költő – ti. nagyobb a belső fogyasztás, elevenebb a belkereskedés, s így mód nélkül nagyobb jószágink s egyéb intézetink jövedelme, ha nota bene, azokat minden módon instruáljuk.

De valjon hogy fogjuk azokat instruálni nagy, olcsó, könnyen fel nem mondandó s hihetőleg számos esztendőkre kezeinkre bízott tőkék nélkül?

Bankot állítnak*, mely minden tőkét a kereskedéstűl elvon; minthogy szaporább újságok után, meleg kályha mellett, minden veríték nélkül is nyerhetni milliókat. Bankot javaslanak, melyben szinte hat hónapra (!) odaállított gyapjúra, búzára, kecskebőrre sat. pénzt kaphatni…

Rossz-e, jó-e ily bank, most nem akarom vizsgálni; csak annyit mondok róla, hogy az, egy egész országra nézve, ugyancsak gyáva egy surrogatum mindenesetre. Ugyanezért száj-elvonulva, gyomorcsipkedve, sőt végvonagolva is sínlik utána a nagyközönség, s csak az nyer rajta, ki feltalálta s árulgatja! Nem ily nyomorult gyógyszerek kívántatnak egy ország felelevenítésére; valóban nem; hanem olyasok, melyek a hon minden ereibe lövellik az életet. A termesztőkön kell segítni; s azért nekünk, földbirtokosaknak kell mindenekelőtt pénz, mert csak mi és nem más fogja, teszem, fejdelmünk- s nemzetünknek meghódítni s birtokába juttatni azon új királyságot, mely szinte ezer négyszegmérföldnyi legjobb föld, és se török, se muszka kézben nincs, ki azt tartaná, hanem részint mindig víz alatt, részint úgyszólván minden esztendei kiöntések átka alatt tespedvén, hazánk közepében szemünk előtt fekszik – s nemcsak nem védelmezné magát, sőt engedelmeskedő készségét kelet felé iparkodása által eléggé bebizonyítja; s minekünk úgyszólván semmi egyéb dolgunk vele, mint a kész kincset – midőn annak felszedése milliói embert hoz mozgásba s boldogít – egyenesen csűreinkbe takarítnunk. Egy csepp kiontott vér sem kell az új királyság elfoglalására, mi a dolgot a régi nemzetek előtt tán elkeserítette volna, megengedem, mert azok csak vérrel kívántak szerezni, ha jól mondják; de nem hiszem, hogy ez kedvetlen lenne mielőttünk, regenerált vagy inkább regenerálandó magyarok előtt, kik vérünket nem mások sajátját támadva meg, hanem csak becsületünk, urunk s hazánk védelmére vagyunk készek kiontni. Nem fogja továbbá senki, hanem csak mi, Dunánkat európai csatornává tenni, mely által Budapest rendes kikötőhellyé válnék, és számtalan ilyest, amit nemzeti tárgynak némileg nevezni szabad volna, senki nem fog soha felállítni – s csak egy egészségtelen, mocsáros vagy kellemetlen poros ország maradand bizonnyal honunk nagyobb része mindaddig, míg tán megint visszatér az ott már valaha dühösködött tengeri ár, ha rajta mi nem segítünk.

Nekünk, termesztőknek kell tehát szoros hitel; mert csak azáltal kaphatunk nagy, olcsó, könnyen fel nem mondandó és számos esztendőkre kezeinkre bízott tőkéket.

„Állítsunk tehát ránk nézve is szoros hitelt.” Felségesen! De hogy állíthatunk szoros hitelt, ha nincs tulajdonunk, mert mit adunk hypothekául? „Nincs tulajdonunk nekünk, földbirtokosaknak? Ez megint micsoda újság!” Tüstént megmondom: Az Enyimnek és Sajátnak ideája az, hogy azzal minden lehetőt tehessek; de jószágimmal nem tehetek mindent, amit akarok, s így nincs Enyim, ti. nincs Sajátom, Tulajdonom; s én azon nagy becsületért, hogy a sz. koronának része _ _ _ _ _ vagyok* – tulajdonos viszont nem vagyok*, hanem csak haszonélő – usufructarius. S ím, ez a legfőbb bökkenő, mely mind a kormányra, mind az országra nézve kimondhatlan káros, mert a közszegénységnek egy fő oka; s vigyázzunk, miért:

Az inductiva metódus, ti. az eddig tapasztalt mindenkori s mindenütti effektusok nyilván azt bizonyítják, hogy caeteris paribus a tulajdon mindig jobban műveltetett s conserváltatott, mint az idegen. Ezt minden további hasztalan szőrszálhasgatás nélkül sarkalatul vehetjük, mert az érzékinkre mindennap erősen ható effektus. Már ha ez áll, akkor az is tagadhatlan, hogy azon számtalan lépcsők magasb vagy alacsonyabb léte, melyek a proprietas és usufructus közt vannak, határozza el – ha ez közönséges figyelmünket kijátssza is – a művelés-, s conservatiói szomjnak s irányzatnak több vagy kevesebb létét; vagy más szavakkal: annál gondosabban műveltetik s tartatik valami, akármi is – és itt a caeteris paribust még egyszer említem –, minél nagyobban viseli magában az a tulajdonnak, a sajátnak természetét; s viszont annyival kevésb gond van rá, mind utánjárásra, mind becsben tartásra nézve, minél bitangabb az vagy bitangabb szagú.

Magyarországban pedig csak a legkisebb résznek van tulajdona; s ekképp a legtöbb birtok, az aviticumtúl lefelé a kamarai, örökhagyományi – fundationalis –, püspöki, apátsági jószágokon keresztül, a szántóvetőnek rövid időre, sőt esztendőrűl esztendőre kiadott censualis* vagy taksás földeiig, kisebb vagy nagyobb mértékben, általában véve, ha csalni nem akarjuk magunkat, semmi egyéb, mint bitang vagy bitangabb!

Mindez olyasvalami, amit kérdésbe nem vehetni, ha a valót tagadni nem akarjuk; mibűl az foly, hogy az aviticitast, ha legkisebbé sem volna is a hitel felállíthatása útjában, egyedül magáért tüstént el kellene törleni, mint egy oly észszüleményt, melynél károsbat szorgalomelfojtásra ugyan egykönnyen nem lehetne nemzeni s világra hozni; s hogy ekképp annál szaporábban ketté kell törni bilincseit, minthogy az nemcsak legkegyetlenebb szorgalomhervasztó, de a mindent elevenítő hiteli szisztémának legfojtékonyabb gátja is!

Eltörletése, ha semmi más legkisebbel összeköttetésben nem volna is, elég nagy nyereség lenne már; mert az ország általányosan véve s lassanként oly nagy szeretettel és szorgalommal műveltetnék, amillyel minden tulajdon szokott műveltetni; midőn most legnagyobb része oly kevés aggódással s utánlátással munkáltatik, mint amennyivel megint a bitang szokott munkáltatni. S ekképp lassanként a köz hazai munkának következése, mely az egyedüli nemzeti gazdagság, ahelyett, hogy most szinte mozdulatlan úgy áll, mint teszem 4, lassanként 6-ra, 8-ra sat. emelkednék, s éppen azon idomzatban a fejdelem hatalma is; mert az szoros kapcsolatban áll, mint fentebb érintők, a nemzet gazdagságával, ti. adó- s védőtehetségével. De nevekednék minden földbirtokos haszna is, mert ha, teszem, a nemzeti tőke több munka után 100 millióval nőne, természetes, hogy diametraliter véve, az 1 millióval gazdagodnék, ki Magyarország 100-ik részét bírná.

Azon földbirtokos vagy kormány, mely az aviticitas eltörlését gátolná, magának lenne legnagyobb ellensége, mert egy puszta ideának, mely inkább a heraldikába, mint a 19-ik századba illő, feláldozná a legközelebb hasznot, s úgyszólván egy egyszerű ládát, melyben sok arany van, adna egy szépen megaranyozottért, melyben azonban semmi sincs. De így cselekedni se kormánynak, se nemzetségi főnek nem szabad, mert ők nemcsak magokéi, de főképp a közönségéi, a hazáéi.

Azonban hagyjuk ezt most, mert ezen okoskodásnak két felette divergens és messzeható ága van, s térjünk vissza a hitelre; úgy, hogy praktice lássuk: miért kell hypothekául ingatlan tulajdon a producenseket tekintve?

Tegyük fel, hogy újabb rendelkezéseknél fogva vagy akármily egyéb okbúl is, melyek szerint mi azt gondoljuk vagy inkább képzeljük, tökéletesen el vannak rendelve hiteli törvényink, a külföld is ezt hiszi, és a világot azon hír keresztülfutá már, hogy megszűnt valahára Magyarországban a régi hiteli zavar, s annak helyébe egy szoros és szapora hiteli rend álla fel; nem kételkedem: kül- és belföldrűl mindünnen tüstént tétetnének előlépések kölcsönadásra, sőt errűl bizonyos vagyok; mert Magyarországban a föld még sokkal szűzebb lévén, mint Európának szinte minden más részében, 100000 forinttal, teszem például, több nyereséget állíthatni elő, mint éppen annyi pénzzel Saxoniában, Hollandiában sat., s ekképp pénzért nálunk többet is adhatni, mint másutt; minek természetes következésében a kamati láb is magasb. Már hol a bátorság egyenlő s a kamat magasb, ott végre egy fillérig összegördül azon summa pénz, melyet ott a szorgalmi szükség kamatozva elbír, ezen ne kételkedjünk; mert a pénz ellenállhatlanul mindig oda siet, hol legbátrabban s legmagasabban kamatol vagy kamatolni remél.

Felvilágosodik a most mondottakbúl, mennyire segíthet józan szisztéma egy egész országon! Ha a pénz körülti bátorság lehető legbiztosb lábra tétetik, helyre üti az némileg a kamat alacsonyságát; úgy, hogy teszem például: több pénz van Hollandiában, ámbár a természetes kamati láb ott felette alacsony, ti. a felvett pénz utáni nyereség hihetősége kicsi, mint, teszem, Mexikóban, jóllehet a természetes kamati láb ott megint felette magas, ti. a felvett pénz utáni nyereség hihetősége nagy; pedig semmi egyéb okbúl: hanem mivel Hollandiában a pénz körülti bátorság nagy, Mexikóban pedig kicsi. Már Magyarországban a felvett pénz utáni nyereség hihetősége felette nagy, mert szinte mindenütt 10, de sok helyen 50, 100, sőt 1000 percentet is hozna, stantibus rerum circumstantiis*; s ekképp ha pénzünk s elég pénzünk nincs, azt egyenesen s kirekesztőleg csak pénz körülti bátortalan létünknek tulajdoníthatjuk, ti. hogy szoros hitelünk nincs.

A kamati lábat törvény által eligazítni akarni éppen annyi s ekképp lehetetlen, mint a fekvő jószág jövedelmének maximumát törvény által elhatározni. Földével mindenki annyit nyer, amennyit nyerni tud, s ekképp mindenkinek pénzével is annyit nyerni szabad amennyit nyerni képes, minthogy egynek sajátja föld, másiknak sajátja ellenben pénz. S ha ekképp a legislatio nem hátráltatja józanul, hogy valaki földjének holdját esztendei 10-ért, 20-ért, sőt többért is adja, ha talál olyant, ki azt megfizeti, habár ez azon megbukik is: úgy azt sem hátráltathatja, hogy valaki viszont pénzét 10-ért, 20-ért, sőt többért ne adja ki, ha megint olyant talál, ki azt megfizeti.

A pénz kamatját a törvény soha nem határozhatja el; mert az annak engedelmeskedők azáltal játsszák ki azt, hogy pénzeiket ki nem adják, az engedetlenek pedig azáltal, hogy kamatikat még magasbra emelik, mert a hypotheka ingadozó létét az antiracionális törvény még ingadozóbbá teszi; minek következésében éppen a törvény szüli vagy legalább neveli azon bajt, melynek gátolására ki vala gondolva; s ekképp káros, mert a pénzt kirekeszti a keringésbűl; hasztalan, mert senki nem törődik vele; nevetséges, mert effektusa olyan, mint egy a patikában elhibázott gyógyszer következése, ti. éppen ellenkező; s végre azon nyomorult törvények sorába való, melyek midőn egyest néha-néha eltapodástúl s végpusztulástúl megmentenek, a reakciónak örök törvényi szerint minden órában ezrek nyomorúságit szülik.

Ha tehát azt akarjuk, hogy elég pénzünk legyen, s azt lehető legalacsonyabb kamatért háborítatlan és sokáig bírhassuk is: nem kell még abban is megnyugodnunk, hogy hitelünk oly szoros, szapora és bátor lábra tétessék, mint amilyenen az Ausztriában, Burkus-, Angol- s más országokban van, melyeknek hiteli szisztémája úgy áll a miénkhez – ámbár azokban is van elég zavar és homály –, mint május 1-sője december 20-ikához, de azon kell aggódnunk, hogy sehol az egész világon – s ennek eszközlése csak magunktúl függ – se találjon annyi bátorságot a kölcsönző, mint Magyarországban. Senkinek sem fogunk annyit használni, mint magunknak s ekképp a nagyközönségnek, mely semmi egyéb, mint egy számosmagunkbúl összeszerkesztett egész.

Ebbűl megint azt tanulhatni: mily meglepőleg érti rendszerint félre a sokaság legvalódibb hasznát, s attúl fél leginkább, ami legközelebbrűl eszközli jóllétét, mert a mi szisztémánk a felállíthatandóhoz valódi hasznára nézve úgy áll, mint 1:100-hoz; s mégis úgy látszik, a nagyobb rész a régihez ragaszkodik.

Mostani hiteli szisztémánk szerint felette bátortalan hypothekát adunk; amibűl az foly, hogy pénzt általában nem kapunk, vagy ha kapunk is, azért irgalmatlan kamatokat vagyunk kénytelenek fizetni, és sokszor egy vigyáztalan jó gondolat, egy puszta tréfa következésében, mely hitelezőinket felijeszti, éppen akkor szólíttatunk a tőke visszafizetésére, midőn azt legnehezebben teljesíthetjük, ami egy fő oka annyi nemzetségink végelpusztulásának, kiket nota bene ezen szisztéma által conserválni akarunk vagy inkább ‛akarnak’, mert minden szerénység mellett, én nem vallom magamat ily mély okoskodók egyikének. A most javallott szisztéma szerint ellenben lehető legbátrabb hypothekát adnánk, amibűl megint az folyna, hogy pénzt eleget kapnánk felette olcsón, ti. 3-mal, 4-gyel, s annak felmondásátúl nem kellene rettegnünk minden hiábavaló szó s éretlen pletyka után, mi talán jobban conserválná a nemzetségeket, mint a mai antiracionális szövedék!

Legvalódibb hasznunk tehát azt tanácsolja: adjunk a hitelezőnek lehető legtökéletesb hypothekát, ti. adjuk az alá ingatlan jószáginkat.

„Hiszen akkor megmaradunk a régiben, mert most is intabuláltathatja magát a hitelező fekvő jószágra, hol valóban elég bátorság van.”

Igaz bizony! Ezt egészen elfelejtettem, hogy ti. fekvő jószágra intabulálhatni! S ekképp ha úgyis fennáll már a dolog veleje, annál jobb, mert így csak a formában kell javítás. Azonban nem teszi-e ezen szükségképp megkívántató forma a dolog velejét? Azt vizsgáljuk:

Képzeljünk magunknak egy hollandust, kinek neve Van Peng, s ki sikeres előbbi veszélyes próbák által felettébb megpénzesült, s ámbár még most is űzi tőkéjének egy részével tenger moraji s szélvész közti nyereségvadászatát, mégis tőkéjének nagyobb része két percenttel már holland földön fekszik, mint legbátorságosb hypothekán. Hallja most: van egy igen termékeny, de felette műveletlen s nagyrészint víz alatt sínylődő ország a Duna folytában, hol a lakosok elég eszesek pénzért felette bátor hypothekát adni s a hitelezőt minden módon pártolni. Hallja ezenfelül, hogy ott a rendes kamati láb 3-ra, 4-re, sőt 5-re is elirányozkodott már. Kocsira ül; s midőn útközben minden gondolatin keresztül egy fő gondolat villog szünetlen, ti. „jobb az 5 percent, mint a 2, de 4 is jobb, sőt még 3 is jobb, ha egyenlő a bátorság”, végre elér akármely Tisza s Duna közti helyre, melyet itt Simaháznak, akármily földesúrhoz, kit megint Simaházynak akarunk nevezni.

Szívesen s magyar vendégszeretéssel fogadja Simaházy vendégét, ki némileg Hollandiában képezvén magát, mert ott is sima, itt is sima, ott is pipa, itt is pipa, igen kellemesen érzi magát. Örömmel teli lebegnek azonban felettök Magyarország- s Hollandiának védangyali; mert hihető, mind a két haza sokat nyer, ha mind a két nemzetbeli azt találja és bírandja, amit keres s amire szüksége van, ti. a hollandus jó hypothekát és hármat, négyet, ötöt száztúl, a magyar ellenben nagy, olcsó és háborítlan tőkét.

Van Peng: „Egymillió pengő forintrúl szabadon diszponálhatok, s azok az Úr szolgálatjára készek. Azonban nem tudom, mily bátorságot adhat az Úr nekem, tessék azt egy kissé felvilágosítni.”

Simaházy: „Nyíltan s őszintén akarok az Úrhoz szólni. Atyám után felette sok adósságim maradtak, úgyhogy a legnagyobb zavarba jőnék, ha passzív capitalisimat felmondanák; s ekképp felette szívesen veszem az Úrnak egymillióját 5, sőt 6 percentre át; de jószágimra – melyek hárommilliónál többet érnek, ámbár mostani időkben rosszul kamatoznak – azt nem merem intabuláltatni, minthogy az annyira felijeszthetné hitelezőimet, hogy tán mind felmondanák tőkéiket, s én – mert adósságom kétmillió, de ez legnagyobb titok, s Kegyedet is kérem, ne szóljon, Istenért, errűl egy szót is – az Úrnak egymilliója mellett is legnagyobb zavarba jöhetnék.”

Van Peng (félre): Hm! ily sötétben s ily titkok közt manipuláltatnak itt a dolgok? Ez már nem tetszik.” (Simaházyhoz) „Mit akar tehát az Úr hypothekául adni?”

Simaházy: „Van 40 ezer birkám, legalább 300 ezer forintot érő épületim, három nagy s bútorozott kastélyom, s ezek felett odaengedem az Úrnak tíz esztendőre gyapjúmat, húszra gubacsomat sat., s mindezt egybekötvén a fundus instructussal, ami összeleg legalábbis másfélmilliót ér – amire szavamat adhatom, s hogy az csupa acquisitum*, amivel szabadon diszponálhatok – mindezt, legédesb Van Peng, ím, ajánlom az Úrnak hypothekául, s efelett ígérem, hogy soha, soha meg nem fogja bánni velemi összeköttetését. Egyébiránt szívesen többet is adok hatnál, mert ily kicsinységeken én messze túl vagyok sat.”

Van Peng (félre): „Jaj, a hosszú út; de bánom, hogy eljöttem!” (Simaházyhoz) „Nem kételkedem egy cseppet is Uraságod becsületes szaván; de mindaz, amit hypothekául ajánl, annyi eseteknek van kitéve, hogy azt valóban nem fogadhatom el. De tudja-e az Úr, mit? Én kétmilliórúl is diszponálhatok, s minden adósságit átveszem – s ezentúl csak egyedül én magam leszek hitelezője. Pénzeimet öttel, s ha azt sokallja, néggyel is odaadom, ok nélkül fel nem mondom; de ingatlan jószágot adjon viszont hypothekául.”

Simaházy: „Szívesen, igen szívesen, drága Van Peng úr!”

Van Peng: „Ez jól van: de világosítsa most fel az Úr, kérem, mily bátorságot ád nekem az Úr ingatlan jószága? Mennyi annak értéke törvényes becsülés után, s aztán mily szaporán foly pöröm úgy le, hogy a hypotheka birtokába juthassak, ha az Úr, vagy ha ezt fel nem akarjuk is tenni, ha az Úr successori engem ki akarnának sajátombúl játszani sat.?”

Jő most Simaházy még idegenek iránt is becsületes fiskálisának – ami elég ritka – e tárgy körülti őszinte vallomása; fiskálisának, mondom, mert Simaházy maga nem ért a dologhoz. – És Van Peng megtudja végképp hiteli törvényinknek részint csiga előmenetelét, ti. hogy sokszor az első helyen intabulált sem nyúlhat húszesztendei pörlekedés után a tőkéhez vagy annak kamatihoz; részint kaméleoni színét, ti. hogy sok de patria bene meritus* könnyen elbújhatik a sequestrum favori* alá, s akkor a hitelezők percek utáni egész örömük sokszor arra szoríttatik, hogy egy szál gyertyavilágnál bámulhatják az adósnak illuminált palotáját; részint igazságelleniségét, ti. hogy a kamat kamatja mindenesetre elvész, s in executionem nem pénz, de önkény által assignált aequivalens*, s nemritkán nihil valens mocsár, erdő etc. adatik át; részint levegőbe rakott alapját, ti. hogyha átvesz is pénz helyett végképp valami jószágot, abban csak úgy ül, mint a nyúl bátortalan fekhelyében, mert abbúl őtet minden pillanatban kiugrathatja – s főképp ha nem nemes – az exequáltnak rokona, szomszédja, minden nemes vagy a fiskus.

Van Peng magában erre így okoskodik: „Ezen országnak jó hiteli híre bitorlott reputatio. Meglehet azonban, hogy a magyarok gondolkozása vagy képzeletök szerint hiteli szisztémájok felette jó; de az én gondolkozásom s meggyőződésem szerint az felette rossz – s ekképp minél előbb megint hazasietek.”

De, teszem, ha Van Peng a 40 ezer birkára sat. adta legyen pénzének egy részét; valjon nyert volna-e az által Simaházy? Nem hiszem! Hiteli dolgot, kivált termesztőre nézve, hosszabb időre kell venni tekintetbe; minek következésében az világlik ki, hogy mind a kölcsönadónak, mind a kölcsönvevőnek valódi haszna annál bizonyosb, minél bátorságosb a kölcsönzött tőkének hypothekája. Mert ha ezen utolsó ingadoz, a hitelező sem hagyja tökéletes békében az adóst, hanem sokszor minden ok nélkül visszakéri tőkéjét, s ím, ez rontja meg végképp a legtehetősbet is; ha ellenben a hypotheka nem ingadoz, akkor a hitelező is bátran hagyja fekünni tőkéjét, s ez megint az adósra nézve legnagyobb áldás.

Hiteli törvényink vagy legalább azok alkalmazása – ami előttem egy, mert az effektus is egy – gyökereiknél vannak már elhibázva, mert az adóst legyezik s a hitelezőt büntetik; s ím, ebbűl burjánzik mindazon rossz, amit e tárgyban naponként vagyunk kénytelenek tanúbizonyítni, s melyeknek többek közt egyike az, hogy szinte sehol sincs annyi valóban pióca hitelező, mint nálunk.

Hallom most sokaknak egyszerre felkiáltását: „Hiszen a szerző magamagának mond ellent; mert éppen azért legyezi a valóban igen bölcs törvény az adóst, mivel annyi hitelező által piócáztatik!”

Ó, jámbor sokaság! Hány esetben jársz célodhoz legvisszásb úton. Tudod-e, miért van köztünk annyi álnok hitelező? Nem azért, hogy a törvény általjában véve eléggé nem büntetné a hitelezőt, hanem éppen ellenkező okbúl, ti. hogy őtet nem pártolja eléggé, s ekképp kényteleníttetik magamagának fogni pártját; amibűl természet szerint, mint mindenütt, hol a törvény nem eléggé gondoskodik, túlság támad, ti. az önelégtétel korlátlansága.

Azon felette hibás teória, mely az adóst legyezni tanácsolja, semmi egyéb, mint egy lágy szívtűl meglágyított főnek képzelgési rajza, mely szerint a pénzes mindig egy fösvény, kemény, irgalmatlan, vén, nőtlen fukarnak képében jelenik meg, ki pénzit olvasván s virrasztván, semmi egyebet nem tesz, mint egy falusi háznép szívvérét s csontvelejét pók gyanánt szívogatja. Midőn azonban bizonyos, s a nagy Istent hívom bizonyságul, hogy legalább a magyar földön több a kijátszott s a lassú, puha s egyoldalú törvény által megrontott hitelező, mint mennyi a megkárosított adós, kit inkább pártol mindenkor a törvény. S ne keverjük össze, mikor hitelezőkrűl szólunk, azon számos Harpagont, ki a törvények híját vagy igenis jól tudja helyre ütni, azon számtalan árva, özvegy s becsületes hitelezőkkel, kik – midőn a törvény annyi s oly igen industrialis (!) nagy urainkat pártolja – tűrésen, szenvedésen, nyomorult élésen s végelpusztuláson kívül valóban semmi egyéb kölcsönnel nem élhetnek!

A felgyűjtött vagyon és pénz általányosan véve egykori munka, szorgalom s takarékosság gyümölcse; s ekképp ha kivétel gyanánt néha nem jó úton nyeretett is, amihez egyébiránt senkinek köze nincs, mert miért nem bosszulja azt a törvény? – annak mindenkor és mindenütt közbátorság paizsa alatt kellene lennie. De nálunk ez nincs biztos paizs alatt, sőt bizonyos veszély torkában van, s azért sokszor szinte csaknem józanabb mindent elfecsérleni, mint sokrúl lemondani, naprúl napra nagy gonddal gyűjteni s végképp takarékosan keresztülélt hosszú esztendők unalmai után azt szemlélni s tapasztalni, hogy egy fényes úr, ki pénzünket szinte kegyelembűl vevé fel, azt egy nap alatt elkölti, s nekünk se kamatot, se tőkét nem ád vissza; s ha Matuzsálemmel versenyt élni nem tudunk, minden pénzünkhezi jussunk abban áll, hogy azt tán szerencsésb maradékinknak vagy a barátoknak testáljuk!

A törvény filozófiája: a jót pártolni, a rosszat sújtani; s nincs veszedelmesb, mint ha a törvények politikai tekintetek miatt majd egynek, majd másnak kedveznek; mert akkor valóban vége minden törvényi szentségnek, mely nélkül az emberi társaság végképp vadállati csordák sorába dűl. Ne pártoljon tehát a törvény túl se hitelezőt, se adóst; de pártoljon mindenkit egyenlőn.

A végrehajtó hatalom filozófiája pedig: szorosan a törvény parancsát teljesítni s teljesíttetni; s nincs megint veszedelmesb, mint midőn a végrehajtó kénye szerint magyarázgatja a törvényeket; mert akkor ezen utolsók megszűnnek törvények lenni, s egyenest gúny s nevetségi tárgyak alacsony helyére süllyednek. Ne fejtegettessék tehát a törvény, de szórúl szóra hajtassék végre.

E két oszlopon álló alkotmányi kompendium filozófiája végre: a becsületes, állhatatos, józan eszű fáradozást – ami valódi polgárerény (virtus civica) – minden módon jutalmazni; mert a restet, fonákot, tompa eszűt pártolni valóban nem egyéb, mint a rossz tanulót eminensek sorába emelni, a jó tanulót ellenben harmadik classisba taszítni le. Legyen azért az érdem pártolva, de ne az érdemetlenség.

Hiteli szisztémánk azonban mindezeknek éppen ellenkezőjét s így se az egyesekre hasznot, se az egészre áldást nem hozhat, mint azt a mindennapi tapasztalás eléggé bizonyítja.

Most a legbecsületesb hitelező sem tudja, teljes bátorsággal hová tegye pénzét, városi hypothekán kívül, ami valóban ki nem mondható szégyent hárít az egész nemességre. A városoknak pedig nem mindig kell; így a becsületesen fáradozó pénze vagy kamatlan hever, vagy hypothekátlan lebeg; s ekképp azt a kormány nem jutalmazza meg, ti. fő célját hibázza el. De tegyük fel, hogy az itt előhozott pénzes nem elég tehetős kamat nélkül hevertetni pénzét, s ekképp valami nagy úrnak személyes becsületében bízván, azt végre kiadja. Foly egy darabig a kamat, de a felette jó hypothekának, ti. a becsületes személynek – mely minden irónia nélkül, valóban a lehető legbátrabb hypotheka lenne, ha ti. a gyenge, indulatos ember erős, indulatlan lény volna, a sok bűnösök helyibe sok szentek állnának, szóval: ha a halandó földiképp is halhatatlan lenne – rendesen foly, mondom, egy darabig a kamat; de a szegény becsületes személynek egyszerre kimarad lélegzete, ami elég a sokaktúl dicsért hypothekát megrontani, mert Marcus Aureliusnak fia Commodus volt* – mely példa mindenhová alkalmaztatható –, s a megholt becsületes adósnak fia, ha nem egyébbűl is, csupa commoditásbúl nem fizeti többé a kamatot. Az tehát többé nem foly, de foly helyette a pör, sőt az is alig foly; mert a gyengéd érzésű bíró azt tartja, hogy ily nevezetes summánál nem lehet hirtelenkedni; azonban mégis eldűl valahára; hanem Commodus, midőn a pört minden appellátán keresztülvitte, nyugodt lélekkel várja be az executiót; hiszen kétszáz forint büntetés mellett opponál, s az oppositionalis pört*, kivált ha egy jótévő országgyűlés vagy insurrectio jő közbe*, még néhány esztendőig elhúzza, s a csekély bírságot a kamatok kamatain tízszerte megnyeri. Ily gyönyörű ármányosságok pedig nemcsak hogy nem tilalmasak vagy gyalázatosak, hanem általok tetszik leginkább ki a derék, ügyes prókátor s a hatalmas, nagy nexusban lévő alperes. E szép útra maga a törvény barátságos keze vezeti az adóst, midőn a becsületes kölcsönadót visszataszítja (!). Bocsásd meg, Uram, nekünk! S ekképp a törvény nem pártolja a jót, ti. fő célját hibázza el.

Elhozza végképp az executio napját a mindent elérő idő, de mit vesz át a kölcsönadó – kire közbevetőleg senki nem ismér, mert fekete hajú volt, midőn adá pénzét, s most, midőn azért jön, már hóhajú – mit vesz át? Önkénytűl becsült földet, számtalanszor egy szomorú szárcsatavat, néha-néha még medvenyomtúl ékesített rengeteget is; azonban ha ezeket átveszi is, veszedelmes minden javítás, mert az csak bírói zálog, melybűl őtet minden szempillantatban, pénze letétele után, kivethetni, és szinte legjobb, hogy valamint Szibériában nyusztokat etc. fogdoz az önkénytűl odasújtott; ő hóhaja ellenére agarásszon vagy szárcsát, medvét puskázzon sat., amire megint a hazai (!) törvény ítélé őt; mert megmaradt végnapjaiban – tán még fennmaradt végtőkéjével, ha nem is a maga, de gyermekei s unokái számára örökben megszerzi talán a bírói zálogot; de tudjuk, mily ingadozó nálunk az úgynevezett örökség! Abban mindazáltal instruálni a lapályt, szárítni a berket, emberesítni a rengeteget nem meri, mert ott áll előtte a legelszántabb szorgalmakat visszaijesztő kísértetek nagyanyja; az „aviticitas”, előtte Commodus maga vagy fia vagy akármije, bal kézen a …*, jobb kézen a fiskus! S így a becsületes hitelező, ha nem becsületes adóssal találkozik vagy becsületes adósa meghal, legjobb esetben – midőn az interesek interesét mindenesetre elveszti – prókátori laptává válik; s pénzében, egészségében, éltében csorbul, valóságos tulajdona helyett végképp precariumot* kap. S ekképp nem pártolja a becsületest, józant, állhatatost, fáradozót sem a végrehajtó hatalom, sem a törvény s az ezekbűl komponált alkotmány; s ekképp fő célját hibázza el.

Azonban hogy egyoldalúnak ne ítéltessem, nézzük csak: miképp pártolja a törvény, a végrehajtó hatalom s ekképp az alkotmány viszont a becsületes kölcsönvevőt?

Legelőször is nem engedi, hogy magát pénzért erősen lekösse, ami conditio sine qua non, olcsó tőkét kapni s azt háborítatlan bírni. Ennek következésében a külpénzi kamati láb rá nézve felette magas; külpénzi, mondom, mert a belpénz idomlag kevés, s az is nagyobb részben circulatión kívül tesped; magas a kamati láb, mondom, aminek egy része assecuratiói jutalom, ha ti. pénzt kap; de az leghihetőbb, pénzt nem kap, amit egyenesen hiteli szisztémánknak köszönhet, melyen azáltal akartak segítni – nota bene midőn bizonyosan egyúttal az is konga szájokban: regnum per se independens* etc. –, hogy a kölcsönvevő az ausztriai Camb[ium] Merc[antile] alá is vetheti magát* (!), ami némileg ugyan segítne rajta; s ez valóban pirulást gerjeszt, hogy ennyire jutánk az örök hímezés s a legnyomorultabb palliatívák mindenkori felszedése után, ha ti. – s ím, ez megint más bökkenő – ha a compassualisnak nem áll ellen a dicső vis inertiae, mely, igaz, a legbiztosb fenntartó erő, de nem élő, hanem csak holt testekre nézve.

Hiteli szisztémánk, mert annak sarkalatja nincs – minthogy az aviticitas léte nem engedi az erős hypotheka létét –, mind a kölcsönadóra, mind a kölcsönvevőre nézve tehát káros. Miután azonban az egész közönség, tán egyet sem véve ki, hitelezők – s adósokbúl áll, szoros igazsági következés: hogy hiteli szisztémánk általában véve az egész publikumra nézve is káros, minthogy a fentebb érintett skorpiók, kígyók, pókok, piócák, varangyosbékák sat. serege kivételt nem érdemel.

Ha, teszem, köztünk ma egy becsületes és eszes embernek jószága nincs, de sok pénze van, valjon tehet-é ezen utolsóval oly csudákat, mint más országokban, hol pénzbeli bátorság van? Bizonyára nem, mert most előadott hiteli zavarink következésiben semmi nagyobb spekulációkba elegyedni nem mer, s ekképp pénzét elzárni vagy országi kölcsönleveleket vásárolni s így papirossal kereskedni (!) vagy Isten irgalmában bízván, pénzét 6-ra kiadni kénytelen. A sok fabrika, manufaktúra sat. helyett pedig szemünkbe tűnik a Semmi. Ha pedig egy szinte oly becsületes és eszes embernek sok jószága van, de pénze nincs, hát az valjon mit bűbájolhat elő? Felette keveset, mert idegen, bár legolcsóbb tőkékkel is, ha azok úgyszólván csak márúl holnapra valók s minden pillanatban s ok nélkül felmondhatnak, instruálni jószágot, mindig a legveszedelmesebb spekuláció volt és marad a világon; minek következésében azoknak jószági a hazában, kik a most említett axiómát tudták, jobbára porban s vízben vannak vagy a kultúrának felette alacsony lépcsőjén; azok jószági ellenben, kik felőle nem tudtak, egy pillanati hypersthenia után marasmusban sínylődnek*. A becsületes és eszes ember tehát, akár pénzes, akár földbirtokos, nem segíthet magán nálunk oly könnyen, mint sok más országban.

De tegyünk most viszont fel egy jószívű lágyvelejűt. Ez akár pénzes, akár földbirtokos, rövid idő alatt tönkredűl; mert pénze mindjárt elvesz, minthogy azt se elocálni, se reacquirálni nem érti, jószágin pedig annyi adóssága lesz, hogy annak kamatja felüti rendes jövedelmét. S ekképp mai szisztémánk a jámbor lágyvelejűeken sem segít, s valóságos haszna csak azon pazérlókra s kígyó- és pók- sat. lelkűekre koncentráltatik, kik azért kiáltnak annyit az aviticitas eltörlése ellen, s utánok a jámbor sokaság, mert igenis jól érzik, mily szörnyűleg esnének hasra, ha a régi köd megszűnnék.

Azonban miképp lenne a dolog a javított új szisztéma után? A becsületes és eszes pénzbirtokos haszoni s jobbléti ösztönbűl természetesen kezet fogna a becsületes és eszes földbirtokossal; s minekutána az őket egyesítő láncot se halál, se pedig emberi gyengeség és gyarlóság nem szakaszthatná el, mert az a törvény szentsége, a végrehajtó hatalom szoros kezessége s ekképp az alkotmány valódi bölcsessége által lenne igazi erőben összeforrasztva: hihető, sőt bizonyos, hogy több munkás tőke, jobban művelt föld, csatornák, gyárok, manufaktúrák s ekképp több munka- és továbbá takaréktárak (Sparcassa), biztosító s árva- és özvegyápoló intézetek s ekképp több bátorlét következésében az ország minden lakosi boldogabbak lennének, ha akarnák, mint ma, midőn sok a honban – még véres veríték után sem boldogulhat.

Mindez azonban még semmi azon haszonhoz képest, mely az aviticitas eltörlése által mind fejedelemre, mind hazára okvetetlenül áradna, s mely csak akkor tűnend majd inkább elő, midőn egész szisztémám némi rendben az olvasó szeme előtt leend.

Tekintsük azért, hogy minél előbb odajuthassunk, mily összeköttetésben van vele a

 

Fiscalitas




Hátra Kezdőlap Előre