Fiscalitas

Szisztémám azon elven alapul, hogy az által egy rész se veszítsen, sőt mindegyik nyerjen. Ezen alapot pedig azért választám – amit sokszor meg fogok pendítni –, mert ámbár igen jól tudom, hogy a nemesb ember inkább becsület, mint haszon után él, teljes meggyőződésem szerint a sokaságnál még sincs erősb rugó, mint a haszonvágy.

Concessiókat tehát szisztémám senkitűl sem vár; vagy ha azokat megkívánja is, helyettök tüstént többet ád.

Már hogy a szoros hitel felállítása s ehhez szükségképp megkívántató aviticitas eltörlése által mindenki nyer, az a mondottakbúl, úgy hiszem, már némileg kiviláglik, s a mondottakbúl, remélem, tökéletes világosságra derülend. Azonban azt csak remélem, ámbár magam a dolgot axiómának látom – mert meglehet, némely olvasóm nem fogja tán annak látni; s nem azért, mintha a dologban lenne hiba, mert az bizonyos, hanem mivel a hiba tán bennem van, ki a kissé szövevényes problémát elég érthetőleg feloldni nem valék képes. Egyébiránt én vagyok legelső, ki azt állítom: hogy az aviticitas eltörlése, ha azzal végződnék szisztémám, felette veszedelmes volna; annak eltörlése szükségképp megkívánja némely törvények javítását, melyek azonban minden lehető veszélynek tökéletesen veszik elejét.

A fiscalitas megszűnése ezen utolsókhoz nem tartozik, mert az szinte semmi egyéb, mint szükséges következése az aviticitas eltörlésének. De itt az a kérdés: valjon a fiscalitas megszűnése által nem támadtatnék-é egyenesen meg a királyi haszon, ami concessio volna, melyet szisztémám kirekeszt vagy tüstént többel üt helyre?

Én azt hiszem, hogy a fiscalitas eltörlése minden aequivalens nélkül is több valódi hasznot hajt a fejdelemnek, mint annak további megmaradása; és éppen azon okoknál fogva, melyeket az előbbi cikkben az aviticitas létének kárárúl mondottam.

A király csak illuzorie gazdag, erős és hatalmas – bármennyit hoz is bé a vám, só, harmincad, kamara s a többi peculium –, míg az egész királyság nem gazdag, nem erős, nem hatalmas. A királyság pedig miképp lehetne gazdag, midőn köztünk még azon rugó sincs, mely mindenbe elevenséget hoz, s legmostohább vadonságokat is végképp legkiesb kertekké varázsol, és mely semmi egyéb, mint az ingatlan tulajdont mindenekelőtt szomjúzó s azt legnagyobb szeretettel s gonddal ápoló emberi vágy. Minél több a tulajdon, annál gazdagabb caeteris paribus egy ország; s így annál szegényebb fejdelmével együtt az, ahol, mint nálunk, csak kizsarolt s adósságokba merült bitangot vesz át a fiskus, s viszont iránylag éppen oly becstelen, mert kultiválatlan vadonságot kap megint a donatarius. S ekképp, mert szinte az egész ország e két valóban bámulásra méltó turnus közt forog, az egész nemzeti allodium – ha úgy szabad nevezni – részint örökké parlagon fekszik, részint oly rosszul műveltetik, mint minden censualis föld.

Azon nap, midőn az aviticitas a fiscalitassal együtt eltörültetik, minden ingatlan birtok becse rögtön felével magasbra nő. – S itt fekszik a dolog ereje; amit nem lágyvelejű teóriák, hanem régi tapasztalás parancsoló szava bizonyít!

Valóságos tulajdonért mindenki szívesen ád felével többet, mint magyar jószágért; mert ez, ha ezer év folyt is volna már rajta le, mégse lenne egyéb, mint hosszabb census* s nem tulajdon, melyet egyébiránt mindig kétszer, háromszor kell megfizetni s megvenni: s még aztán sem bizonyos, mert ki tudja, mily hatalmas ellensége hever tán valahol egy poros archívumban, mely a drágán vásárlott s ezer gonddal elrendelt jószág fölött még kellemetlenebbül lebeg, mint egy mennykövekkel s jéggel terhelt felhő.

Ha most egy négyszeg magyar mérföld általányosan és diametraliter, nálunk az usufructuarium systema* szerint csak 100000 pengő forintot ér – dato non concesso* –, s így az egész ország, melybűl a királyi város telkeit kiveszem, 3500 mérfölddel számítván, 350 milliót: úgy a szoros s valóságos tulajdoni princípium felállításakor, ha ti. mindenekelőtt az aviticitas a fiscalitassal együtt számkivettetnék, a négyszegmérföld, minden fáradság nélkül, csak a kimondott s elhatározott szisztéma után 150000 pengő forint értékre emelkednék; s így a hazai capitalis rögtön 175 millióval nőne.

A mostani nemzeti capitalis kamatja, hattal számlálván, 21 millió, ami az országnak fundus utáni esztendei jövedelme; a felével felemelkedett nemzeti capitalis kamatja pedig szinte 32 millió volna, s ekképp a hazai fundus utáni esztendei nyereség szinte 11 millióval több; minek haszna azáltal kétszereztetik, háromszoroztatik sat. legfőképp, hogy a nagyobb jövedelemnek egyenes befolyása van a nagyobb pénzbeli sat. circulatióra, s ekképp felemelése progresszív idomzatban neveli az ország elevenségét, egészségét, erejét s hatalmát.

Mindez szoros tudományi igazság, s ilyesekrűl vélekedni, teóriázgatni, ábrándozgatni nem lehet, mert azt a mindent kormányzó mathesis nem engedi. – Jobbra kell tehát térnünk, s megvallanunk, hogy magunk ítéljük el magunkat, fejdelemtűl lefelé a legtehetlenebbig, szegénységre; mert szisztémánk által a közfundus becsét szántszándékkal nyomjuk le, ami közelebbrűl vagy messzebbrűl mindenkinek a haza tág mezején ártani kénytelen, minthogy az mind az okosra s oktalanra, mind a gazdagra és szegényre bizonyosan hat, habár az érzékink előtt rejtve marad is.

Az okos nagyobb jövedelem után még nagyobbat állít; az oktalan több pénzt nehezebben költ, mint keveset, mert még elköltésre is bizonyos idő kell; a gazdag pedig többet munkáltat, többet ront, a szegény ellenben éppen ez utolsónak következésében több munkát kap, s ekképp jobban fizettetik. Nagyobbíttatott nemzeti tőke által tehát nyer fejdelemtűl lefelé mindenki.

Sok, tudom, nem láthatja át: miképp nőhet rögtön csak egy puszta törvény következésében valamely birtok valódi becse, teszem, 1 milliórúl 1 1/2 millióra; mely okbúl ily állítást szemfényvesztésnek nevez. A dolog valósága pedig oly közel fekszik – s ím, ez oka rendszerint, miért nem találják, mert igenis messze keresik –, hogy valóban nem bámulhatni eléggé: miképp rejtezhetik oly igen fényes igazság az emberek közt isméretlenül szinte sejdítlen annyi századokig.

Ennek rendszeres megmutatásához azonban több könyv kell; s azért nézze az olvasó a legelső német, francia, olasz vagy angol munkát, mely a nemzeti gazdaságrúl szól; ebben, ha egyébben nem is, mind megegyeznek.

A mostani esetre, midőn úgysem tudom, miképp fogom koncentrálni kevés ívekre mindazt, amit mondani s kivált hallani szükség volna, legyen elég egypár példa.

Ha, teszem, Szervia s Magyarország közti Duna kőszirtei valamely társaság által úgyannyira kihányatnának, hogy a folyam színe tetemesen alább szállna, természetes, hogy Bács vármegyének Tisza folytában fekvő több urodalma, minden hozzájárulások nélkül, sokkal kevesebbé volna kitéve vízárnak, mint ma; mert a mélyebb Dunába jobban sietne a Tisza, a visszatorlásnak pedig nem volna helye. Már kérdem, nem nyernének-e azon jószágok valódi becsökben éppen azon idomzatban, milyenben előbb több vagy kevesb vízáradásnak valának kitéve, s most azoktúl mentek, mentebbek vagy egészen mentek? Bizonyosan! S valjon miképp nőnének becsben márúl holnapra, teszem, tízrűl tizenötre, sőt húszra? Nemcsak kénybecsképpen pretium affectionis* – hanem azon remény, vagyis inkább hihetőség fokában, hogy azokon több fog teremni. S éppen így nő proprietas által a nemzeti tőke; mert nemcsak hihető, sőt bizonyos, hogy sajáton, mivel jobban munkáltatik – mindig több nő, mint kibérletten; ami után világos, hogy a tőke a több kamat reményének, hihetőségének és bizonyosságának irányában nevekedik.

Mi irányozza el valami birtok becsét? Jövedelmének magas és bizonyos léte s eladhatásának drága s mindenkori lehetősége. Vegyük a kamati lábot háromra – mert legtöbb országban szinte ennyire irányzotta el magamagát, hol lehető legbátrabb hypothekán nyugszik. Ha ezen alapra állítván vizsgálatomat, valami házam 3 ezret hoz: nem érne 100 ezret, mert reparálni kell; a bérbe jövők s bérbűl menők közt intervallumok lehetnek sat. s ekképp jövedelme bizonytalan. Magyarországi jószágom ellenben, mely 3 ezret hoz, már többet ér 100 ezernél, mert ez megint a legmíveltebb helyen sincs még félig, negyed-, nyolcadrészig is kifejtve; s ekképp jövedelme nemcsak bizonyos, de hihetőleg nevekedő. A ház becsét a legislatio rögtön nem nevelheti, mert nincs, szeretném mondani, elég élet benne; de annál nagyobb mértékben emelheti a fekvő jószág becsét, és semmi egyéb inger által hathatósabban, mint ha azt bérben tartottbúl tulajdonná teszi; mert akkor csak kevés idő alatt 3 ezer helyett legalább 4 1/2 ezret nyújt, s éppen annyi, ha nem több bizonyossággal és bizonyosan a nevekedésnek még nagyobb hihetőségével; ami után a 100 ezret érő birtok 150 ezret érő lesz – s nemcsak jövedelme után, s erre figyelmezzünk, hanem mindenkori s drága eladhatás lehetőségének következésében is.

Ki az köztünk, ki nem adna szívesen azon ezer hold földért, melyet kétezer forint bérben csak néhány esztendőre tart, szívesen 50 ezer forintot, ami nálunk esztendei háromezerbe telik*, ha az örök felvallást – perennalis fassiót* – megnyerné; s viszont ki adna azért csak 40 ezret is, ha már közelrűl nézne rá a fiskus?

Annyi erő fekszik azon kis szóban: perennalis, hogy rögtön felemeli a jószág becsét. Nemde úgy van? S mily kicsi erejű még az a valódi proprietas ideájához képest; mert nálunk a perennalis semmi egyéb, mint hosszabb bér. És mily visszaijesztő erő fekszik viszont azon szóban: fiskus. Oly nagy, hogy a legszebb jószágot is elaljasítja.

Ne gondoljuk, hogy a bér nem hat a szorgalom fagyasztására, habár az felette hosszú is. Nem hat annyira, ha hosszú, mint ha rövid, az bizonyos; de nyomása, habár, mint már többször mondám, belátásunkat nem érdekli is, elkerülhetlen.

A dolog úgy áll, mint a teherhordásban. Az első pesti versenykor a sokaság azt sem látta át, hogy egy-két font, több vagy kevesebb, mily nagy befolyással van a lovak futására, mert ily csekély teher figyelmét nem rázta fel; de most tapasztalás után már tudja, hogy egy latnak is kell némi befolyásúnak lenni, ha száz fontnak van, és így a különbség csak a perceptibilis és imperceptibilis közt rejtezik.

A proprietas és legrövidebb bér közt van tehát helyeztetve a nagyobb vagy kisebb szorgalom; s ekképp egy egész ország gazdagsága caeteris paribus azon idom szerint határozza el magamagát, melyben az ország nagyobb vagy kisebb része közelebb vagy távulabb áll a proprietas létéhez s viszont. Hol a legnagyobb rész tulajdon, s mindenki bátran adhat, bátran vehet s bátran bírhat, ott legnagyobb a műveltség, ti. gazdagság; hol viszont a legnagyobb rész rövid időre kibérlett föld, és se eladni, se venni, se bírni veszedelem és számtalan izgága nélkül nem lehet, ott megint legnagyobb a műveletlenség, ti. szegénység.

Három esztendőre bérbe adott föld, ha száz forintot ér, tizenkét esztendei bér által tán százhúszra nevekedik, negyven esztendei bér által pedig tán százhatvanra, perennalis fassio után tán kétszázra, eldönthetlen tulajdon által végre tán háromszázra. Azért teszem ide annyiszor a „tán”-t, mert mindez nincs mathesisi rendsorban mondva; a többit is csak legnagyobb általányban érintém, mert London körül egy hold, habár félesztendőrűl félesztendőre adatik is ki, ami által rövid censusi földdé lesz, mégis többet ér, mint egy hold tulajdon Kolumbia vadonságiban; többet fog érni mindenütt egy hold búzaföld censusban, mint éppen annyi homok tulajdonban sat.; de mindez helyhez, időhez, földmineműséghez kötött kivétel, mely a fő princípiumon semmit sem gyengít, mert az eldönthetlen igazság marad, hogy caeteris paribus a tulajdon mindenkor és mindenütt legnagyobb szorgalommal munkáltatott, munkáltatik s mindaddig munkáltatni fog, s ekképp legbecsesb, míg az ember ember lesz, és mostani természetének tulajdoni gyökerestül ki nem fordulnak.

Ha tehát fiscalitasink a nemzeti tőkét csak öt percenttel nyomnák is alább, már az is elég ok lenne a fiscalitas eltörlésére, mert a közvagyon legkisebb csorbítása előbb-utóbb, közvetve vagy közvetlenül elmúlhatlan közínséget szülni kénytelen; miután azonban tökéletesen bizonyos, hogy nemzeti tőkénk a fiscalitási szisztéma által legalábbis 50 percenttel kisebbíttetik: természetesen foly, hogy ebbéli szisztémánkat tüstént gyökeresen meg kell változtatnunk, vagy azon egy cseppet sem bámulnunk, ha más nemzetekhez képest gazdagságban, erőben, hatalomban, szóval mindenben 50 percenttel hátrább állunk.

S hogy ezen hátrább állás, akár a bel- akár a külbátorságot tekintjük, a hon egy lakosára nézve sem lehet hasznos, sőt felette káros: az minden igazságában, szeretném mondani, felette ijesztő igazságában előttünk áll; mert nemzeti létünk forog kérdésben, minthogy a lenyomatott nemzeti tőke szegénységet, ez pedig erőtlenséget s ez végképp szolgaságot szül. Ha pedig nagyobb-kisebb mértékben az egész közönséget nyomja ezen anatéma: akkor bizonyos, hogy az a fejdelmet mindenekelőtt még legsajnosabban éri; mert nem lehet s nincs aequivalens, mely kipótolhatná azon kárt, mely a nemzeti közgazdagság elnyomása s kisebbítése által a fejdelemre hatni kénytelen, aminthogy nemzetek más nemzetekkel mindig vagy morális, vagy fizikai súrlódásban vannak, s annak veszni kell végképp, mely közölök hátrább, 50 percenttel hátrább (!) áll.

Ennyi veszélyt rejt a fiscalitas magában! S nem mondok tán sokat, ha azt merem állítni, hogy az egyenesen az országnak életelvében dúl!

Mibűl az következik, hogy a fiscalitas eltörlése nemcsak a nagyközönségnek hajt kimondhatlan hasznot; de annak megsemmisítése a fejdelem valódi hasznát minden aequivalens nélkül is sikeresebben s biztosabban előremozdítja, mintha az még tovább is fennmaradna.

Azon fullánk kivetése által, mely a hazai élet elvét szünetlen marcongolja, elég aequivalenst nyer a fejdelem, mindazon megszakadt jószágokért, melyek rendszerint oly mélyen feküsznek adósságok alatt, hogy sokszor minden becsök az azokbúl kilátszó templomi tornyok csúcsaira redukáltatik.

A fiscalitas haszna igen kicsi, eltörlése pedig valódi áldás; s ekképp a kormánynak legnagyobb áldozatoktúl se kellene visszaijedni, hogy az tüstént a haza szívébűl irtassék ki. De legkisebb áldozatrúl sincs szó, hanem csak felette nagy nyereségrűl, amit a mondottak után nem tagadhatni; s így a kormánynak a fiscalitas eltörlését minden kárpótlás nélkül is kellene eszközleni.

Midőn azonban a közvélekedésben vagy a kormányéban a fiscalitas eltörlése, mindezek után is, fejdelmi concessiónak tartathatnék – amit szisztémám nemcsak kirekeszt, hanem tüstént többel helyreüt –; s minekutána a fiscalitas eltörlése a hazai tőkét, s ekképp indirekte s általában mindenkinek ingó vagy ingatlan vagyonát legalábbis 50 percenttel felemelné: 3-dik törvényemben a fiscalitas helyett laudemiumot ajánlok.

Ezen törvény nem terhes, minthogy az inkább a permisszív, mint imperatív törvények sorába tartozik, s így azt mindenki szívesen teljesíthetné s teljesítendné is, ki vagy successio s testamentum, vagy ajándék és szabad alku után venne át valami jószágot. Egy vagy tán több percent fizetése a jószág tiszta becse után az illetők által alig éreztetnék, de annál nagyobb volna a kormány nyeresége, minthogy szinte mindennap mennek jószágok egy kézrűl másikra.

A fejdelem a nemzeti tőkének felényivel nagyobbodása által tehát ötven percenttel gazdagodik, s éppen ez idomzathoz képest nő erőben s hatalomban, de csak indirekte s lassanként; a laudemium által ellenben a jószágok tiszta becse után direkte s tüstént 1 percentet nyer, mi által a többi felszámíthatlan indirekt hasznok mellett még direkte is sokkal több jövedelme kerekednék, mint most jár a fiscalitasokbúl.

Javaslatomban a fejdelemnek nemcsak közvetett, de közvetetlen hasznát is magasra tettem – s azt tehetségem szerint mindig s minden módon nevelni is fogom; mert ha férfiúi öntudattal kimondani bátor vagyok, hogy a király se gazdag, sem erős, se hatalmas mindaddig nem lehet, míg nem gazdag, nem erős, nem hatalmas a nemzet, s ekképp a király legszentebb kötelessége a nemzeti tőkét minden módon nevelni: másrészrűl nem akarom felejtni, hogy viszont a nemzet sem lehet se szabad, se boldog, se dicső, ha nem hatalmas, ingatlan és szent a fejdelmi szék; s ekképp nekem mint királyom hív jobbágyának megint az legszorosb kötelességem, ha többre nem vagyok is képes, legalább annyival elősegítni honom javát s erősítni fejdelmem székét, amennyivel egy méh, egy hangya becsületesen megfelel sorsának.

S hála az egeknek, hogy a természet törvényei, melyeket mi, gyarlók oly ritkán értünk s annyiszor visszaértünk, szorosb vizsgálat után mindig azt mutatják, hogy a legfőbb igazság a legnagyobb boldogsággal synonymon, s ekképp egy országi morális alkotmánynak lehető legigazságosb elrendelése is legtöbb boldogságot hárít fejdelemtűl lefelé a közönség minden tagjára.

Tegyük mindezek után fel, hogy első három törvényim szankcionálva vannak, ti. a szoros hitel felállítva, az aviticitas pedig a fiscalitassal együtt eltörülve; valjon ennek az egészre nézve mily hatása volna? Eleinte csaknem észrevehetlen s idővel iránylag felette kicsi! Megvolna pedig az országban némileg vetve már a szorgalomnak s ekképp a nagyobb gazdagságnak princípiuma. Mi akadályozná tehát az egész kifejlését? Mindenekelőtt a vetélkedés híja s azután a nagyobb rész szolgai helyeztetése.

Hitelünk által kapnánk ugyan olcsó, elég s bizonyos pénzt; jószágink sajátosítása által pedig kétnegyedivel nőne vagyonunk, ez mind igaz; minek következésében tagadhatlan: tíz esztendő leforgása alatt magasbra is lépne hazánk, mint ezelőtt egy század alatt tudott mászni; de mindamellett ámbár előmenetele egy kissé gyorsított lépéssel történnék is, azért bizony az mégiscsak csúszás-mászás maradna örökleg. Azon kis rész, mely némineműleg szabad, általányosan még tisztán nem látja át, sőt soknak közülök arrúl legtávolabbi ideája sincs, mi a műveltség, mi az egyesült nemzeti erő, s mily bámulandókat vihet ez végbe; részint tehát valami valósággal nagyhoz kapni nem mer, amit hazánknak mocsár közti sínylődése eléggé bizonyít, részint magát s vagyonát túlbecsüli – ami hazánkfiainak legnagyobb hibája –, mert egyebet nem látott, s nyomorult középszerűségei közt elbízván magát, azt véli, „irigyli őtet a külföld”, holott ő nem egyéb, ha ismértetik, mint a világnak szánakozási tárgya. Azon iránylag kevesek, kik e részbűl kivétetnek, csak kis körben űzhetik nagyobb szorgalmokat, mert a velök egyrendűek szavaikat nem hallják; s ekképp csak lassan mozdulhat a közjó. Azon legnagyobb rész ellenben, mely hazánkban szolgai helyeztetésben van, éppen ez okbúl, mert szolga, nem indíttatik nagyobb szorgalomra; s így nem lehet a szorgalom közönséges.

Ha tehát szisztémám már a fiscalitas eltörlésével végződnék, nem volna igen hasznos; mert ámbár nagyon előremozdítná a közjót: azért mégis mindig messze hátra tartóztatná a hazát más nemzetek mögött, mert ezek egy helyt nem vesztegelnek, hanem ők is törekednek elő, éspedig progresszív idomzatban. Ezt ne felejtsük!

Nem elég egy testben, ha a nagyobb erek folyása szabad; hanem a vérnek a legtávolabb s –kisebb erekbe is kell meleget s életet vinni. Úgy egy országban.

Ha tehát azt akarjuk, hogy részint vetélkedés támadjon, ami után a magyar alacsony álláspontján pirulni fogna – s ezt ha többé nem tudná, mindennek vége lenne –, részint mindenki a tágos hazában a legelevenebb s állhatatosb munkásságra ébredjen fel, hozzuk azon dicső törvényt: hogy Hunniában minden szorgalmatos embert, a világnak akármily részében lépett volna is az emberiség sorába, megjutalmazhatja a

 

Jus proprietatis




Hátra Kezdőlap Előre