Törvényes pártvéd

„Hiszen a nemtelennek úgyis van törvényes pártvédje; mert a polgárság magamagát constituálja, a szántóvető képviselője pedig a vármegyei fiskális” – így fog szólni sok; mire én viszont így: ‛Annál jobb, ha van, ami csak annak tanúja, hogy eleink igen átlátták, mily szükséges a teher és kedvezés mellé az előpártvéd is, nehogy a keserű mind súlyosb, az édes pedig mind könnyűbb legyen.’

Az egész kérdés tehát nem abban áll, hogy valami szokatlan és új alkottassék; hanem hogy a dolog veleje változatlan formában maradjon, s csak a formán tétessék némi javítás.

Számtalan óriási reformátor, ki rögtön a legcivilizáltabb nemzetek kaptájára akarná vonni az egész emberiséget, s a töröknek s bolgárnak szintúgy, valamint az angolnak s amerikainak, sajtószabadságot, juryt, kamarákat s miniszteri responsabilitást kívánna adni, a magyar szántóvetőnek mostani képviseletét, ti. hogy őtet egy nemesember reprezentálja, Lafontainenek némi igen helyes és Fáy Andrásnak – ítéletem szerint – némi még sokkal helyesb meséivel hasonlítja össze, hol mint tudjuk, nemritkán a húsevő viseli a fűevő képét. S mennyire lehet azon esetet, hogy a nemes reprezentálja a nemtelent, ily mesékhez némi igazsággal hasonlítni, azt itt nem vizsgálom; hanem arra szorítom kereken s minden előzmény nélkül meggyőződésemet, hogy a magyar szántóvetői képviselet formájának nem az a baja, hogy őtet a nemes reprezentálja, hanem hogy nem ő maga választja képviselőjét.

Ebben fekszik mind a nemesre, mind a nemtelenre nézve a kár.

Ezen utolsót sokan szofizmának fogják állítni, tudom, s nem egyéb okbúl, hanem csak azért, mert tán sejdítlen vagy sejtve is, mindig ön személyes hasznokat szokták az egész rend hasznával összekeverni. Ilyesek ezen javítást felette veszélyesnek, ti. magokra nézve igen alkalmatlannak tartanák; mert hiszen most – s nem akarok senkit sérteni, de ki kell mondanom – országunk számos vidékin vagy mindig hallgat a megyei fiscus, ha szól a hatalmas földesúr, bármily nagyon rimánkodjék is a szántóvető; vagy férfiasan szól, de új választáskor csuda, ha ki nem marad. S ez természetesen soknak igen kellemes és hasznos; de valjon kinek? Annak, ki sötétben szeret bujkálni s másoknak minden alkalmatlansága nélkül alkalmatlankodni.

Minden pörben, az emberi jussokat tekintve, azt hiszem legelsőnek, hogy saját ügyvédjét válassza mindenki; s ezen igazábúl valakit kirekesztni akarni a legméltatlanabb igaztalanság. Ezt köztünk tán senki se veszi kérdésbe; amit azért szabad feltennem, mert a szántóvető bizonyos esetekben akárkit valósággal választ is ügyvédül! De mily kevés tekintete s ekképp mily kevés sikere van ily pártvédnek ahhoz képest, mellyel az bírna, kit egy egész megyének nemtelen s adózó közönsége választna, s ki a hazai törvények által szankcionálva volna is?

„Hiszen éppen ebben áll a nemesi státusra nézve a veszedelem, hogy egy ily pártvédnek igen sok tekintete s mód nélkül is nagy sikere lehetne.” – Mire én azt jegyzem meg: bizonyosan igen nagy veszedelem, de csak azokra, kik mások jussait akarják sújtatlan áthágni, s azt végveszélynek s tökéletes elromlásnak tartják, ha saját önkénykedésikre zabolát sejdítnek s látnak rakatni; de nem úgy az igazságszerető földesurakra, kik inkább fogják tűrni azon alkalmatlanságot, mely rájok ily törvénymódosítások által háramolhatnék, minthogy most sokszor így kénytelenek fohászkodni az egekbe: „Uram Isten, valjon hogy vannak szegény jobbágyim!”

„S miért laknak külföldön, miért utaznak, miért nincsenek jószágikon, tudnák akkor mindazt sat.” Ily már annyiszor hangzott kongás fog erre hallatni. De valjon az, ki hivatalban vagy orvosi kezek közt van, tehet-e mindig, amit akar? Vagy nincs-e olyan is a honban, ki bármily független legyen is, számosb urodalmakat bír, s ekképp akármily jóakaratú lenne is, mégse lakhat A., B., C., D., E., F., G., H. sat. az országnak tán távol s különféle részein fekvő urodalmiban, mert személye csak egy, amirűl nem tehet, s így szükségképp mindenütt csak kevés ideig maradhat, s mindent csak átrepülve s távolrúl láthat. S végképp mily nevetséges praetensio részint a bölcs, részint a constitutionalis ember ítélete előtt gyarló embertűl általányosan véve oly csudákat kívánni, melyek a legbizonyosb kanonizációra vezetnének unanimiter ti. azt kívánni, hogy valaki az élet minden kellemeirűl mondjon le, s idehaza élte fogytáig úriszéki praesidiumot igazságos lélekkel vigyen sat., ami felette szép volna, de melynek kívánata valóban nem egyéb, mint egy lágy szívű s puha koponyájú pium desiderium, önmisztifikáció, vagy ami leghihetőbb, egy résznek a másik szemeiben szálkát s magáéban még gerendát sem látása. A constitutionalista viszont kacagva hallja azon nyomorult metódust, mely szerint sok azáltal akarja előmozdítni a közszabadságot, nem hogy mindenki természeti szabadságának egy részét a társasági szabadság elnyerése végett áldozza fel, ami helyesnél helyesb volna, hanem hogy annyira mondjon le minden szenvedelmirűl, legsürgetőbb életmentességirűl, immunitásirúl, hogy végre még a koldusnál függőbb, egy bizonyos tájék levegőjét s egy bizonyos folyó vagy kút vizét legyen kénytelen színi és inni, s oly orvosi gond híjával, melyben bízik, élte fogytáig sorvadozni, mibűl az sül ki, hogy volna csak sikere az ily antifilozófiai ábrándozók teóriáinak, csupa szabadságkeresésében az ember végre legnagyobb rabbá válna.

Nem ily gyáva s felhőkben nyargaló spekulációk, melyekkel csak azok szoktak fejtörve vesződni, kiknek birtokok nincs vagy kik természeti hajlandóságok szerint vagy tán más okokbúl mindig otthon szeretnek vagy tán kénytelenek ülni – nem ily éretlen teóriák, mondom, vetik a szántóvető bátorlétének s ekképp nagyobb megelégedésének igazi talpkövét; hanem az, hogy ő egyenlő bátorságban s nyugalomban élhesse napjait, földesura akár jó, akár rossz, akár eszes, akár esztelen, akár mindig otthon ülő, akár mindig odakünn kószáló legyen is. S ezt sikeresen s illúzió nélkül csak úgy érhetni el, ha a szántóvető ezentúl maga választja törvényes pártvédjét.

Tudom, mindez ellen ezernyi bújósdi ajtó áll nyitva, melyeken az igazságtalanok serege mindig plausibiliter ki-ki s át-át szokott surranni.

„Nem mond az le az élet minden kellemeirűl, s egy cseppet sem áldozza fel magát, ki Hunnia határi közt üti fel lakhelyét.” Így okoskodik sok. Amiben én tökéletesen kezet fogok; mert azt hiszem: nincs és nem lehet a lelkes embernek sehol is nagyobb kelleme, mint ha hona javának szenteli napjait, akár örök jég fagyassza, akár a nap leghőbb sugári süssék is azt, mert „megérdemlett honkoszorú nélkül meddő telek a rövid élet”. V[irág]. De ez néhány kevéssel tán csak mi saját vélekedésünk, kedves olvasó; s éppen azért, hogy ezen érzésünk becsben tartassék, tiszteljük akárki vélekedését is. Legyünk igazságosak, hogy mi is férfiúi öntudattal s elszánással, nemcsak az ismért horatiusi tenax*, hanem justus ember méltóságával és súlyával is szolgálhassuk a hazát; minek következésében többek közt minden idegen hatalomtúl menten és szabadon fogjuk mindig választni országgyűlésinkre küldendő követinket; hanem hogy ezen szép jussunkat nyugodtabb lélekismérettel, bátrabban s több hihetőséggel tarthassuk is fenn, arra is rá fogunk állani, hogy a szántóvető is minden hatalmunktúl menten és szabadon válassza ismét az ő vármegyei képviselőjét, s ha ezt nem teljesítendjük, akkor az isteni szót, ‛quod tibi fieri non vis, alteri ne faceris’*, mely annyiszor volt fogaink közt, bizony csak úgy mondtuk el, mint a varjú szokta némi rátanított szavait elkárogni, s ezt halhatatlan embernek halhatatlan felebarátja ellen büntetlenül tenni lehetetlen.

„Nincs még a szántóvetőben elég bélátás, magának oly embert választni, ki igazi hasznát előmozdítni s eszközleni is tudná.” Így fog ítélni sok. Amit én szűklelkű szofizmának tartok, minthogy nincs oly buta nép, ki meg ne tudná különböztetni barátját ellenségétül s a gyávát a hatalmastúl, amit a régi közmondás: „vox populi vox Dei”* igen bizonyít; ámde tegyük fel, hogy nem választ magának alkalmas embert, mi lesz következése? Hogy három esztendőre választotta csak, s minekutána ily pártvéd ítéletet nem hoz, s így veszedelmes hatalma se nagy, három esztendő leforgása alatt a szántóvetői közönség szemei annyira felnyílnak, hogy minden bizonnyal – s ezt a tapasztalás nyilván mutatja – ezentúl mindig azon emberre fog egyesülni votuma, ki legsikeresben védheti s védendi is igazait. És ha mi azt mondjuk: „Nincs a szántóvetőnek ilyeshez még bélátása” ámbár velünk nevekedett kilencszáz év óta: nem vagyunk-e az örök igazságnak soha ki nem játszható törvényei szerint viszont azon veszélynek kitéve, hogy egy magasb hatalom hozzánk is ekképp szóljon vagy inkább velünk így cselekedjék: ‛Midőn a sanior pars döntött még el szinte mindent, akkor szabad lehetett (!!!) a követi választás; de most, minekutána mindenbe belékottyan mindenki, akár tudja, mirűl van a szó, akár nem – most már oly ügyességgel kell vinni a dolgot, hogy az választassék követül, ki az egésznek legsikeresebben is szolgálhat.’ S ha B. azt mondja: „én igenis jól értem, nekem mi hasznos, mi káros, s azért nem is engedem, hogy valaki választásimba elegyedjék, hanem C. nem tudja mindezt, s ekképp kötelességem érette választanom” – a talio törvénye szerint nem foly-e megint az, hogy A. is azt fogja tán mondani: „én infallibilis vagyok, s azért kényem szerint teszek, B.-nek pedig nem engedhetem, hogy ő éretlen szabadsági szofizmái közt elvesszen, s ekképp jóllétére, valóságos szerencséjére (!) kínszerítni fogom”. Minek morálja az, hogy B. mindaddig nem fog igen erősen ülni jussaiban, míg C.-nek jussait csak mindig ő akarja fejtegetni; s ekképp B.-nek haszna és szerencséje mindaddig nemigen biztos alapon fog nyugodni, míg C.-nek haszna és szerencséje csak önkényi légben lebeg.

„Minderrűl nem lehet szó, mert a pacta conventa, a ius etc.” ‛Ez mind igaz; de viszont a hatalom!’ „Ennek nem kellene soha is történni.” Ez is igaz. De mennyi nem történik a világon, aminek nem kellene megtörténni! S mily szegény vigasztalás az – a tiszta morális és metafizikai dolgokat kivéve –, ha valaki csak ilyformán vigasztalja magát: „Elvették ugyan mindenemet, de nem volt jussok hozzá; kidobtak bizony házambúl, de azt tenni nem volt igazok; tönkretettek mindenestül, de ez törvénytelenség volt sat.” Zénón s más kevesek tán mindent nevetve s örülve fognak tűrni, de a nagyobb résznek ugyancsak sovány kompenzáció, ha vesztett bútorért, házért, szóval mindenért csak a princípium csorbátlan fenntartásával vigasztalhatja magát.

Ha valaki szabad akar lenni önkénytűl s maga választni pártvédét – amit igazságosan senkitűl sem tagadhatni meg –, akkor arra is rá kell állania, hogy senki se függjön az ő saját önkényétűl is, s neki legyen legkisebb befolyása viszont annak választásában, kit megint valaki más választ pártvédül. S ez ellen Isten előtt, úgy hiszem, igazságos embernek kifogása nem lehet. Ami pedig egy résznek ily férfiúi szabad cselekvésmódra megérettségét, ti. hogy már tud némileg magárúl is gondoskodni – a másik résznek ellenben éretlenségét illeti, melynek következésében mindenben még dajka kell nékie – ítéletem szerint azon almafára emlékeztet, melynek egy törzsökbűl felemelkedő ágain kilencszáz esztendő óta függ temérdek alma, s ezeknek egy része mindig azt mondván a nagyobb számhoz: „Ti még nem vagytok érettek” – ezen utolsók végképp azt felelhetnék tán: „Ti pedig már rothadtak vagytok, és így – sat. sat.” Sapienti pauca!*

Megengedem azt is, hogy nem 3, de 48 esztendő fog kívántatni, míg némi megyének adófizető közönsége derék pártvédet fog választani, sőt azt is meg akarom engedni, hogy sohasem fog választani magának arra termett embert; hanem mindez javaslatomat egy cseppet sem gyengíti; mert nem abban áll a dolog veleje, hogy jó pártvédet válasszon a szántóvető, hanem hogy azt maga válassza, azaz hogy azon kárt, mely egy hiábavaló pártvéd által háramolhatik tán rá, csak magának s ne másnak tulajdoníthassa! S itt fekszik a dolog veleje, mert magát senki se tartja oly bűnösnek, mint mást, és ekképp ki-ki sokkal könnyebben és szívesebben megbocsát magának, mint másnak, ami okbúl, ha valaki magamagának legnagyobb kárt tesz is, soha nem fejlődik ki annyi bosszú – ami országokra nézve a legerősb méreg –, mint mikor egy rész a másiknak csak legkisebb alkalmatlanságot okoz is. Például: ha valaki egy másiktúl egy könnyű ütést kap, valjon nem fog-e haragja felzúdulni, s nem fogja-e bevádolni vagy magának venni elégtételt? Ha pedig ezt semmi mód nem nyerhet, nem marad-e keblében bizonyos tövis, mely fájdalmasan sértendi, valahányszor ütője jut eszébe? Ki hallotta ellenben valaha, hogy valaki beárulta legyen magát, mert, teszem, részegségében vagy ügyetlensége által egy szemét lökte ki? S ki volt, ki ily valóban igen érzékeny megbántásért magát bezáratta, vagy magán – csapatott volna? Nincs példa, mert magának az ember mindent s még a legérzékenyebb megsértést is megbocsát, midőn másnak nemcsak a legkisebb megbántását, de sokszor a megbántás gyanúját, sőt némelykor legjobb akaratját sem bocsátja meg.

Így van a pártvéddel! Az önválasztottnak mindent megbocsátunk, a ránk tolottnak semmit! S midőn én mások érzelmit s kívánatit legigazságosabban hiszem magaméi után kitapogathatni, szívembűl kívánom, hogy mindenki magamagának választhassa szószólóját; mert én egyenesen megvallom, hogy akármi zavarba jöjjek is – ámbár számtalan hasonlíthatlanul mélyebb bélátású, mint én, s tán sok jobban is tudja hasznomat, mint magam –, azért e részben mégiscsak saját kis belátásomba fogok inkább bízni, mint máséba, s ekképp mindig azt kívánni, hogy pártvédem választásánál, akár a megyei választáskor, akár országgyűlésre, akár személyem és sajátom védelmére, senki se folyjon bé az elsőkre, mint én s azok, kiknek törvényes jussok van hozzá, az utolsóra pedig csak kirekesztőleg magam. És érzem, hogy korántsem bosszonkodnám annyira, ha önválasztási pártvédem akármily bajba keverne is, mint ha a rám parancsolt véd némi kegyelmeket is volna képes érettem kirimánykodni. S ily érzéssel mindenki több vagy kisebb mértékben, de bizonyosan bír; melyet ha nem a nemesb érzelem súgtában is, legalább az ész tanácsában becsültetni javaslok, mert végképp csak oly rőffel fognak nekünk is mérni, mint amilyennel mi mérünk másoknak!

Hogy eddig a dolog, mint állott, jó lehetett, nem vizsgálom, sőt megengedem; hanem valamint van idő, midőn a természet jussai szerint a gyermek felszabadul szülei hatalmok alul, s egy önálló férfinak atyja köteles némi jussokat neki átengedni, s felette sok zavar támadna, ha egy negyven-, ötvenesztendős ember, vagyis inkább fiú mindenben atyjának jó kedve s önkénye alá lenne vetve: úgy, azt hiszem, kilencszáz esztendő leforgása alatt csakugyan annyira megérhetett s meg is ért már a magyar szántóvető, hogy pártvédjének választása tökéletesen tulajdon belátására s akaratjára bízathatik minden veszély nélkül. Ha ügyetlenül választ, meg fogja magának bocsátni, s jobbat választ; vagy ha még ügyetlenebbül választ, magának ismét megbocsátni s úgy tovább; mely szép moderáció, mert az emberi természet legmélyebb tulajdonin alapul, minden panasznak legbizonyosb orvosszere s minden felingerlésnek legbiztosb óvadéka – praeservativuma.

Most a természet elleni usus, a taliónak szívünkre nem eléggé vehető, de bizonyos bosszúján felül – melyet érteni lehet inkább, mint kifejtegetni, még másféle okvetetlen anomáliákat is szül. A becsületes és gyengéd érzésű földesúr sokszor nem tudja úriszékeken, mitévő legyen, mikor – ami annyiszor történik – jobbágyinak kívánságival legközelebb haszna jön összeütközésben; s ekképp – mert közte és a szántóvető közt oly bíró, kiben ezen utolsó tökéletesen bíznék, nincsen – magát nemritkán oly mostoha ítélethozásra elhatározni kénytelen, nehogy az öntudat kristálya még csak távolrúli homálytúl is szeplősíttessék, melyet a legigazságtalanabbul kemény bíró sem mondott volna ki.

S ha őszintén meg akarjuk vallani, miért veszik a felsőbb dikasztériumok, mint p. o. a kancellária, a helytartótanács, annyiszor s tán minden idomzaton túl – mi okbúl elég panasz hallatik is – a földbirtokos ellen a szántóvető pártját: nem fogjuk tagadhatni, vagy legalább hinnünk kell, hogy az egyéb okokon túl tán azért is történik, mivel általányosan mindig a szántóvető szokta húzni a rövidebb szalmát, s ekképp általányosan inkább a szántóvetőnek kell fogni pártját. Ami ellen igazságos panaszunk nem lehet, mert csak úgy tesznek velünk, mint mi másokkal!

S ím, itt igen szembetűnőleg látszik, mily okvetetlenül szül végre az önkény mindig önkényt.

Sokan, tudom, azt fogják erre megjegyezni, hogy a megyék nemritkán felette nagyon pártolják a szántóvetőt hatalmas földesura ellen; de erre csak azt felelem: igenis mód nélkül sokszor történik ez, ami felette dicséretes; hanem viszont azt bátorkodom kérdezni: mindig csak az igazság szeretetéért történik-e ez vagy néha nem azon irigy indulatosság súgtában-e, mellyel némi kommunitások némi nagybirtokosak ellen viseltetnek?

S hát a nem becsületes s nem gyengéd érzésű földesurak miképp bánhatnak s miképp is bánnak jobbágyikkal? Írjak-e itt fel vagy inkább naplókönyveimbűl le némi kis anekdotát? Ezt csak felszólításra fogom tenni, ha az ti. oly helyrűl jő, mely megérdemli a feleletet, azonban addig is magamat akarom citálni a legártatlanabb és a honban mindennapi s minden órai esetben. Nemritkán változásokat kívántam tenni s tettem is jószágimban. Házhely- és földcserére volt szükség.

Én: ‛De nem fogják-e sajnálni jobbágyim régi földeiket?’

Tiszttartó: „Egy cseppet sem, méltóságos úr, hiszen adunk nekik jobbakat.”

Én – a jobbágyokhoz –: ‛Barátim, nékem földeitekre szükségem van’ sat.

Jobbágyok: „Már mondta a tens tiszttartó úr… Legyen nagysága szegény fiainak atyja…”

Én: ‛Nem foglak benneteket soha is elhagyni’ sat.

S ím, kész volt a mennyei szabad egyezés!!!

De hát miért nem szóltak jobbágyim? – így tudakoztam később, midőn megtudtam, hogy abbúl vetettem őket ki, ami nékem előítélet nélkül sovány földnek s rongyos szalmafedélnek látszott, ami azonban az ő szemökben – mert ott élték napjaik édeni idejét – paradicsom volt! S abbúl én hajtottam őket ki! De miért nem szólottak? Mert engem ritkán láttak, minthogy körülállásim a sokszori velök lakást nem engedék, a tiszttartó pedig minden esztendőben 365 nap volt rajtok; s ekképp a probabilis – mert azt se tudták bizonyosan – gratia úgy állott rájok nézve a lehető, sőt hihető disgratiához, mint 14 nap 365 naphoz; s így a hallgatás tán a legjózanabb volt!

S most, midőn azt állítom, hogy sokszor a földesúr legjobb akarattal sem tudhatja meg, jobbágyinak legbelsejökben mi baj, mi bú, mi szomorúság van – s az egy hidegvérű igazságtalan vámpír, ki azt hiszi: bennök semmi érzés nincs – Istenhez kiáltok: „Világosítsa fel a közbátorság s kisded honfi utóink kedviért a magyarnak azon részét, mely törvényeket hoz, s bírja arra, hogy a most említett két felekezet közti igazok kiszolgáltatásának bázisa se véletlen, se irgalom, se indulatosság többé ne legyen, hanem egyedül igazság.”

Ne büntesse ezentúl a scrupulosus földesúr magamagát, s ne favorizálja sem a kancellária, sem a helytartótanács a szántóvetőt szoros igazságon túl, a nemesi közönségek pedig ne ostorozzák a szegény gazdag urakat, kik úgyis, ha nem elegendőleg bár, de bizony szépen vannak a közmegvetés által flagellálva már; s a mindent merészlő földesurak végre ne vámpírkodhassanak büntetlen, de védje a szántóvetőt az, kit magamagának választ. S mindnyájan, a rosszakat kivéve, valóban meg leszünk elégedve! Cserélni, a legalkalmasb, sőt a legjobb földeket magunkévá tenni sat. ezentúl is fogunk, csakhogy az egyezés valóban mind a két részrűl szabad s nem a szabad egyezésnek szatírája leszen.

Fentebb azt tettem fel: a szántóvető legügyetlenebbül fog választani; s úgy hiszem, némileg megmutattam, mennyire a helyszűke engedé, hogy mindemellett mégis megelégültebb leend, mint ma, mert lehető kárát magának s nem másnak fogja tulajdoníthatni. De most egyenesen azt bátorkodom állítani, hogy csak egy kis idő leforgása alatt oly pártvédeket választand, kiknek helyzetök és személyes tulajdonok még nagyobb súlyt adhat s ekképp adand is törvényes hivatalaiknak. Fog eleinte és számosb megye házsártos s nagyszájú prókátorokat választni, nem kétlem; de csak szaporán átlátandja majd a józanabb rész, mely igen érti mai időkben valódi hasznát, hogy ily véd csudákat ígér s bajt okoz, sokat beszél, de keveset tesz, mód nélkül sokba kerül, s nem hasznot, hanem kárt hajt; s ím, ezen túl fog kezdődni – amit régibb országok évrajza jósol, minthogy ugyanazon oknak ugyanazon következései szoktak lenni – egy oly időszak, mely minden becsületes és békeszerető embernek csak kedvesnél kedvesb lehet, ti. a nemtelenek nemeseket fognak önként választni pártvédül! Eleinte tán félve, mert nem tudhatják, felvállalnak-e ők ily nehéz tisztet, minthogy nem oly nemeseket értek, kiknek se tudományi, se pedig erényi tekintetök nincs, hanem kik egyiránt vannak mind haza, mind fejedelem előtt tiszteletben; de később teljes bátorsággal, mert sok nemes, tudom, inkább abban fogja lelkének megkívántató táplálékát találni, ha fáradva és munkálva ő lehet oly számos házi bátorlétnek és szerencsének szerzője, habár az érette háladattal dobogó szívek szalma- s nádfedél alatt laknak is, mint ha egy roppant palotában mindenki hajlongna reggeltűl estig személye előtt.

S valjon ezen törvénymódosításnak nem volna-e ekképp áldott befolyása a nemességre is? Azt hiszem: semminek tán nagyobb!

Minden emberben van némi pezsgőség, tán a magyarban szintannyi, ha nem több, mint a világ akármily nemzeteiben is. Ezen életi szikra vagy dönt s ront, vagy állít és csudákat művel, ha van tág és dicső mezeje, vagy, ha szabad köre nincs, elfajulva kisded tárgyak körül bíbelősdik, s dísztelen harcolások s betyárkodások közt elenyészik, s az országlás csak akkor érti valóban legközelebbrűli mint legtartósb hasznát, ha e szent tűznek lehető legtöbb kifejlését józanul eszközli s azt bölcsen használja; mert ez nyer csatákat, ez ví diadalmasan ki háborúkat, ez hoz nemes elszánást a tanácskozásba, ez önt férfiúi állhatatosságot a polgári életbe – s valjon mi volna az, ami ezen szent tűz kifejtését jobban eszközölhetné, mint mikor a független erénynek, kicsinosult tudománynak és férfiúi elszánásnak egészen új mező nyittatik?

Ha egy megyének ilyféle praxis által már jobban kifejlett lakosai közlélekkel s közakarattal mind egyre mutatnának: „Ím, ez, kinek eszében és szívében bízunk” – nem volna-e az legalábbis oly nagy jutalom, mint mikor sok kéregetés s előszobai várakozás után titulusunk tán egy kissé hosszabbodik? S nem volna-e azon sok pezsgőség s életszikra, mely most sokszor kirekesztőleg palacktörésre, színházi zajgásra s egyéb ily dicsőségekre nemcsak hasztalan, de kárral, sőt valódi szégyenünkre párolg el, nemes életélésre, valódi isméretek s közjóhír szerzésre fordítva? S nem volna-e köztünk sok, ki midőn ma úgyszólván hiába eszi a kenyeret, akkor számtalant segítne jobb kenyérre? Ma is tehetni felette sok jót mind tisztviselésben, mind privát életben, s ekképp a köztiszteletben igen nagy mértékben részesülhetni, nem tagadom; de a valódi, nem mesterkélt megbecsülésnek egészen egy új láthatárt nyitni szám nélküli nyereség! Kivált oly honban, hol annyian vannak, kik inkább volnának hajlandók – mint én ismérem a magyart – országi szolgálat által szolgálni a kormányt, mintsem kormányi szolgálat által a hazát, ami tán szinte egyre megy, de ízléstűl függ, mely azonban honosimban bizonyosan praevalens; mert valamint a magyar katona sem szereti a szoros rendet, s inkább önereibe bízik – ami egyébiránt katonában nagy hiba –, úgy inkább hajlandó a magyar nemes független létben szolgálni a hont és királyt, ami polgárban viszont valóban megbocsátható, sőt tán a legnagyobb erény!

Mily önbecsülést szült a valahai Rómában a tribunus plebis tisztje, ki nem tudja azt? S mily serkentés lehete az komoly férfiúi öntartásra ezreknek, mikor C[aius] Gracchus huszonhat esztendős korában azzá lett; ki kételkedik megint ezen? S midőn hasonló ok hasonló effektust szokott szülni, ki kételkedhetik azon is, hogy nálunk szintúgy a legnemesb érzelmeket ébresztendi fel a pártvédi tiszt; s az egész kérdés csak az lesz: valjon kinek volt hasznosb, nemesembernek-e vagy szántóvetőknek, hogy a vármegye fiskálisát ezen utolsók választák? A szántóvető ezennel kilép az önkény hervasztó határjábúl, a nemesi ifjúságban pedig azon lehetőség: igazi érdem által, önerővel emelkedhetni a legédesb megbecsültetés polcára, egy oly nevezetes epochát alkotna, mely nemzeti történetinkben a legdicsőbb betűkkel volna örökleg feljegyezve. Ha néha-néha csak egy választatnék is egyhangúan ily tisztre, ki még éltének tavaszát éli, az oly hathatós fordulást tenne a hon fiatal reményire, hogy abbúl a legdicsőbb következéseknek okvetetlenül kellene folyni, s el volna érve azon nagy cél: „a hazai felekezetek két legdivergensebbének lassanként egy testbe forrasztása, mely most ha ketté nem pattan, csuda”.

S a kormány mily férfiakat használhatna honboldogító fáradozásiban, ha olyanokra vetné figyelmét, kik ily tisztet viseltek már vagy most is viselnek közönségesen megtisztelve, s ekképp nemcsak az ész és szív tulajdonit, de a közbizodalmat is bírják?

Az egész végre vesztene vagy nyerne-e? – kérdem őszintén ha a nagyobb rész meg volna nyugtatva, a kisebb rész pedig a férfiúi erények minden ágazatiban hív eljárásra lehető leghatalmasb lelki inger, ti. a honfiak őszinte megbecsülése által lenne ösztönözve? Feleljünk erre nem bölcsőbűl kísérő előítéletink súgtában, de természeti fásulatlan eszünk s belátásunk szerint, melynél hívebb kalauzunk nincs.

„Ily kedvezést a szántóvető nem is kíván” – számtalanszor hallottam ezen szentenciát, s elhiszem; hanem éppen azért – s kérem, erre vigyázzunk –, mert keblében igen sokat kíván, s ha lesz ereje, impetuose fog is kívánni, de nem tudja, tulajdonképp mit kíván, s neki mit szabad kívánni, éppen azért mind rája, mind ránk s így a hazai béke- s boldogságra nézve legszentebb kötelességünk, hogy kívánatinak mi adjunk irányt, mi tűzzünk célt, s mi igazítsuk s rendezzük el mindazon vágyait, melyek csak újabb időben oly szomorú gyászba boríták* honunk több vidékit, s melyek igen mutatják, hogy számosb valóban mennybekiáltó visszaélések következésében vagy akármi okbúl is, annyira felduzzadt némi szántóvetők kebleiben a túlcsapongó kívánatok árja, hogy az kétségkívül s bizonyosan tulajdon legnagyobb kárára előbb-utóbb kirontand, ha ti. ezen fermentációi szeszt elfojtni törekedünk benne – ami természet elleni s ekképp sikeretlen munka – ahelyett, ami okosb s így minden résznek hasznosb volna, hogy nyugtalan s, megengedem, maga se tudja, mi utáni esengésit azáltal szüntetjük meg, hogy létét önkény alúl kimentjük, s azt kirekesztőleg a törvények, és nota bene a maga választott védje által pártolt törvények alá iktatjuk; vagy más szavakkal: ha levesszük róla azon súlyt, melyet önkény szül – s fermentációt okoz!

Mindezek után azt hiszem: e most fejtegetés alatt lévő törvény elfogadásában sok velem kezet fogand; már a nagyobb rész-e, azt, őszintén megvallom, ámbár idővel remélem, most még nem hiszem, s nem azon okbúl, mert a dolog józansága nem áll, hanem mert nemcsak a sötétben bujkálni s önkénykedni szeretők, de még a legbecsületesb emberek is ellenzik az ily törvényi javításokat.

A sötétes önkényesek – ámbár annyi évekig tartják dicsőbb felemelkedéstűl vissza a magyart – mostani időkben már jobbadán elveszték bálványi tekintetöket s ekképp bűbájos erejöket. Nem is félek azért ezentúl zsibbasztó hatalmoktúl, mert bilincseiket, melyeket előítélet s tudatlanság koholt, s önkény és vad indulatosság rakott, bizonyosan diadalmasan kettétörendi a 19-ik századi magyar; de azon becsületesek, fájdalommal mondom, rántják a közönséget ily javításoktúl leghathatósabban vissza, mert vakon hisz nekiek a sokaság, kik saját keblökbe tekintvén, az egész világot magok szerint ítélik, s p. o. a most kérdésben forgó választási mód javítását azért ellenzik, mert lélekisméretök nyugodt, s tökéletesen mentek és tiszták a legkisebb igaztalanság gyanújának szeplőitűl is, s így ily módosításokat szükségtelen-, sőt feleslegeknek tartanak. Ily érdemes emberek – s bár az egész közönség ilyesekbűl állana – éppen úgy szegzik sejdítlen s ekképp legkisebb szemrehányást sem érdemlőleg s azért oly nagy kárral a törvényi javítások ellen, mert nincs képviselési szisztémára nézve rendszerint nagyobb veszedelem, habár direkte nem is, de indirekte, mint egy atyai fejdelem; bár ez mily különösnek látszassék is.

De nézzük a múltat, s azt fogjuk tapasztalni, hogy az atyai uralkodás rendszerint elaltatá a nemzeteket, s ezek a reakció törvényei szerint a húsz-, harminc-, ötvenévi csendes s idom- és iránylag kellemes létet több századi szolgaság nyomorúságival fizették meg. Ezt nem cáfolhatja meg senki, mert élő faktum; ez az, ami a képviselési szisztéma kitalálásának egyedüli fő oka, mert az emberiség átlátta, hogy Marcus Aurelius után egy Commodus jöhet, bölcs Salamon után Roboám vasvesszővel álla elő*; s ekképp, habár sok idővesztéssel s alkalmatlansággal van is összekapcsolva, mégis tanácsos és szükséges egy kissé személyesen látni a dolgok után. S ha ez áll, amit mostani világban, úgy hiszem, már senki sem mer tagadni, már akkor tán azt sem ellenezhetni józanul s igazságosan, hogy viszont a szántóvető is nézzen azáltal egy kissé megint maga dolga után, hogy ő választhassa szabadon védjét; minek igazsága akkor fog tűnni legvilágosabban szembe, ha emlékezetünkbe hozandjuk, hogy valamint királyi székekben Traianusok, Antoninusok etc. de viszont Caracallák, Nérók sat. is ültek: úgy vannak tagadhatlan felette jó, tiszta lelkű földesurak, de számtalan Nérócskák, Caracallácskák is, kik ha több rosszat nem tesznek is, mint amit végbevisznek, csak azért nem teszik, mert hozzá elég erejök s tehetségök nincs.

Szép és felette józan volt, midőn Ábrahám egykor így szólt Lóthoz: „ha te jobbra, én balra indulok sat.”* és Jákob Ézsauhoz: „ha te Seir felé, én Suchótba megyek”*; s megengedem, hogy a valahai pátriárkai létnek sok szép oldalai valának, de most, midőn felette nagy számra nőtt az ember; s jobbra és balra is találkoznának már letelepültek, s ki-ki világosan szereti szemei előtt látni azon líneát, mely az enyim és tied közt van, most már, úgy hiszem, vége szakadt, Ázsia és Afrika némi részeit tán kivéve, azon annyiszor említett atyáskodó (!) századok folyamatjának, melyeket közibünk visszavarázslani szintoly lehetetlen, mint egy férfiúnak gyermekkorába visszalépni – s melyek elfolytát tán szívesen tűrni fogjuk, ha az atyáskodás helyett – melynek legnagyobb része mindaddig, míg ember ember marad, mindig önkény volt s önkény lesz – igazság fogja természeti jussaink és sajátink pártját. Ez pedig csak akkor fog minket tökéletesen venni védelme alá, ha viszont mi állítjuk a szántóvető létét bátrabb alapokra; azaz ha azt eszközöljük, hogy valamint mi nem kívánunk kegyelmet, hanem csak igazságot: úgy az ő léte se legyen gyarló emberi szenvedelmink, hanem egyedül az igazság alá vetve.

A magyar föld, mostani szisztémánk szerint, a fejdelmé s nemeseké; úgyhogy törvényink szerint tagadhatlan jussunk is van jobbágyink minden földeihez sat., mert ő azokat csak bérben tartja, s így jussunk – nem mondom: hatalmunk* – is van azokat elvenni s elcserélni minden felesleg ceremónia nélkül; de éppen itt a hiba, hogy ti. nem lehet nekie sajátra kilátása, s ekképp a fentebb 182-ik lapon említett cselekvésem példája nem is törvénytelen nálunk, hanem csak a jobb ember természetét sértő s keserítő.

Ez azonban még semmi mindazon számtalan kis faggatásokhoz – szekatúrákhoz – képest, melyeknek számos szántóvető részint urasági, részint megyei, részint kormányi tartozásai közt igen sokszor ki van téve, mely ízetlenségeket csak az értheti s becsülheti meg valódilag, ki igazságos lélekkel tökéletesen azok helyeikbe tudja magát képzelni, kiket azok illetnek; mert az, ki másnak nyomorúságát látja csak, korántsem tudhatja, mily keserű az, s ekképp nem nagy bajnak ítéli az igazságtalan, ha másnak vesz barma, másnak zaklatják lovát, másnak rontják legelőjét, másnak rothad gabonája a mezőn, más koplal, más fázik, mást vernek sat. De nem úgy, ki ismeri az embert, s annak mint Istentűl rendelt felebarátjának nem ellensége, hanem barátja.

Ily visszaélések mindenütt vannak s mindig is lesznek, nem tagadom; de azokat lehetőleg kevesítni nem szent s édes kötelességünk-e? S ha ezt, teszem, nem eszközölhetjük, nem kötelességünk akkor legalább jóakaratot s készséget mutatnunk, hogy azokat kevesítni s legalább enyhítni kívánjuk s törekedünk? S ily cselekvésmód megbánt-e, zendüléseket okoz-e? Én az ellenkezőt hiszem; midőn a belső buzgás és forrás legnagyobb okául éppen azt tartom, hogy legkisebb vagy legalább elegendő készséget s jóakaratot nem mutatunk a szántóvetőnek létét minden elkeserítő visszaélésektűl megmenteni vagy azokat kevesítni s enyhítni, midőn az nemcsak lehető, sőt tökéletesen s könnyen végbevihető is, s általában a törvényhozó test kezeiben van; mert legyen csak szabad neki szabadon választni oly törvényes pártvédet, kinek a megyei gyűlésekben szava van, ne kételkedjünk, fog ő választni oly védet, ki bátran ki fog kelni mindazon visszaélések ellen, melyek azért nem látszanak sok előtt oly keserűknek, mert másokat illetnek, s melyek orvoslása békességet, mint viszont még nagyobb halmozása háborút kénytelen szülni.

Lesz, tudom, oly pártvéd, ki nem fogja szenvedni, s eget-földet mozdít, hogy vármegye dolgában* 10, 14 nap minden legelő nélkül* ne vesztegeljen a jobbágy, vagy ilyesekre ne akkor szoríttassék, mikor odahaza legsürgetőbb dolga van; urasági hosszúfuvarban* vagy tánc- és egyéb mulatságra induló uracsok- s katonatiszteknek szolgálatjában lova el ne vesszen; földesura őt minden legelőibűl ki ne rekessze s minden földeibűl ki ne regulázza, s a nagy birkasereg ne járjon még áprilisban is búzaföldein, akár fagyott, akár nem – amin magam rajtakaptam többszer mint egyszer saját emberimet! Nem fogja szenvedni, hogy a kilenced és tized a gazdasági tisztek restsége vagy szívtelen kombinációi szerint odakünn rothadjon sat. sat. S ily pártvéd, akarom és merem hinni, minden becsületes ember előtt csak kívánatos és kedves lehet!

„Mindezeknek most sem kellene történni” – így válaszol erre sok. Igaz; de kérdem: történik-e, s impune történik-e vagy nem S ím, ez a fő dolog, amit nem tagadhatni, s mibűl az foly, hogy az eddigi provízió e részben többé nem elégséges, s ekképp erősbet kell állítni.

Ha azt gondoljuk: meg fog mostani időben ezentúl is elégedni s nyugodni a szántóvető, ha midőn barma vesz, lova kidűl, búzája rothad, s ő ezért végképp zúgolódván, bottal lakol sat., mi hozzá így szólunk: „Lásd, fiam, igaz, elesett ökröd, lovad kehes lett, kenyered nincs, s jól meg is botoztattál; de azt te mint békeszerető s okos ember ne bánjad, mert lásd, nekünk egy latán könyvünk van, melyet mi Corpus Juris-nak nevezünk, s melyben az van írva, hogy ilyeseknek történni nem kellene.”

„Miért megint ily keserűn?” – így fog ismét kiáltozni sok vén pedánt, hogy ne mondjam, asszony, jól tudom. De hiszen magam ellen beszélek, s ekképp ha nem átallottam magamat bevádolni s némi aberrációimat itt egyenesen megvallani, azt hiszem, senkit sem botránkoztathatnak életbűl vett rajzim – azokat tán kivéve, kik igenis nagyon vannak érintve.

Azonban hogy magam ellen beszéltem legyen – amit a velem egyrendűek általányosan mondani fognak, s némileg úgy is van, mint itt említém –, az egész helyzetemre nézve éppen nem áll, mert én semmi által nem hiszem mind bátorlétemet, mind belső megelégedésemet sikeresebben eszközölhetni s előmozdíthatni, mint ha ezen most említett törvény felállíttatik; s ekképp valóban, midőn szívvágyomnak s tiszta lelkű szándékomnak szabad féket hagytam, azt hiszem, senkinek valódi haszna nem volt e szakaszban inkább szemem előtt, mint magamé s a velem egyrendűeké.

Most nem tudom, jobbágyim hogy vannak; s nem is látom át, mostani rendelkezésink szerint azt valaha tökéletesen miképp is tudhassam! Tiszteim mindenekelőtt, hinni akarom, engem s aztán közvetlen magokat szolgálják; s az elsőt azért hiszem, mert becsületes embereknek tartom, a másodikat pedig, mert ábrándozó hold-bajnokoknak nem tartom; de hát a szántóvető hol marad? Bizony hátra! Mert se tiszteim, sem én szentek nem vagyunk; s ekképp bármint óvakodunk is, bizony mindig csak inkább saját hasznunkra hajlunk, mint máséra; s a jobbágy, ha szól is, nincs nagy sikere, vagy annyi galibába sat. kerül, hogy inkább hallgat.

De legyen jobbágyimnak csak önválasztott pártvédjök, majd fog ez adni nekem s tiszteimnek, ha csak egy hajszálnyit vétünk is ellenök. S ilyestűl csak az ennenes retteghet, nem én; mert én nem az ilyetén alkalmatlanságtúl, hanem inkább attúl rettegek, ha tán valami igaztalanság tudtom nélkül vagy emberi vakságom s gyarlóságom következésében keseríthetné jobbágyim sorsát. Ha pedig olyant fognak választni, ki velem és tiszteimmel cimboráskodni kész, akkor valóban ki fogom nevetni őket.

S hogy egy részrehajlatlan s tökéletesen független harmadik nélkül hiába törekedik a földesúr kitudni, mi bú, mi gond van jobbágyinak legbelsejében, nem mulaszthatom el itt egy kis anekdotát előhozni, mely szerint csak közelebbrűl egy nagy, de egyszersmind igen imponens úr előttem éppen oly nevetségesnek, mint szánakozásra méltónak látszott, s ki azt állítá: „Jobbágyi őtet igen szeretik” – s én tudakozám: miként tudná azt. – S ő így felele: „Mert kérdeztem s magok mondták.” – Így feleltem én is gyermekkoromban, mikor csiklándoztak, akármire igent, ahogy akarták, de szavamnak azért nem hittek!

Én senkinek székébe ülni nem kívánok s nem akarok; mert valamint hypocrisis nélkül imádom a mindenható Istent, és szentnek tartom azt, amit nagyobb vagy kisebb mértékben teremtvényének sajátul adott: úgy kész vagyok oda visszatérni inkább, honnét jövék, mint sajátimat – akár lelki, akár testi legyen is az – másnak kínszerítve engedni át. De azt is kijelentem legnyilványosabban, hogy ítéletem szerint azon szántóvetőnek, ki A-túl Z-ig számos súlyos és szövevényes kötelességiben férfiasan eljárt, s mind kormányi, mind megyei, mind uraság-jobbágyi tartozásit híven, zúgolódás nélkül s pontosan teljesíté, ha egyébiránt ártatlan, csak egy hajszálát is kirántani valóban a mennyekbe oly hangosan kiáltó bűn, hogy ott, hol ez történik, palotai álfény igen, de igazi közáldás nem lehet – s Isten előtt bizony sokkal nagyobb vétek, mint ha egy hasztalan uracska véletlen, sőt ártatlanul is _ _ _ _ _ vagy valami kárt szenvedne:

S mindefelett ha a földesúrnak mindigi jószágin létele ezen bajnak tökéletesen elejét vehetné is, azért mégse volna javaslott törvénymódosításom felesleg vagy kevésbé szükséges; mert a földbirtokosoktúl a haza, a király valóban többet vár s méltán, mintsem hogy éltök fogytáig odahaza üljenek, s azon időt juhászkodva, kondáskodva s hajdúskodva éljék el, mely akár függő, akár független létben se övék, se jobbágyaiké, de a közönségé, fejdelmé s a nemzeti dicsőségé.

Legyen csak egyszer elválasztva az enyim és tied, s mindenkinek sajátja nem de jure et ex principio*, hanem de facto is pártolva, mindegy akkor, akárki parancsol s akárki a földesúr; mert az első csak a törvényt fogja leolvasni, a második pedig akár odahaza, akár másutt lehet. S ha van nehézség a dologban, az tán kirekesztőleg az ilyetén pártvéd választásában s felette sok dolgában s ekképp szükségképp nagyobb fizetésében van helyezve.

Már ami az elsőt illeti, az tán ekképp volna eszközölhető*. Minden járásban közhírül adná a szolgabíró, hogy országgyűlési határozás szerint ennek utána az adófizetők magok választandják pártvédjöket, s ennek eszközlésére minden helység, mint bíróválasztáskor, tanácsot tart, s azt, kiben bizodalma van, akárki legyen is az, kinevezi. Ennek neve bepecsételve 14 nap a megyei tisztiszék újítása előtt az első alispánnak adatik át s restauratio napján – melyen minden ízetlenség elhárítása végett az adófizetőkbűl senkinek nemcsak jelen, hanem a helység szavazatja elvesztési büntetés alatt még közel sem szabad lenni – felnyittatnak a külön közönségek votumi, s kinek legtöbb ilyetén votuma van, az törvényes pártvéd; ami egyébiránt nyomtatás által tüstént közhírül adatik, hogy így minden közönség lássa: mennyire hatott s használt votuma. S ez lenne az ebbéli választás fő vonása, melyet természet szerint némileg módosítani lehetne s kellene is, amit itt a helyszűke miatt kihagyni vagyok kénytelen.

Ami pedig az ilyetén pártvédnek felette sok dolgát illeti, azon, ítéletem szerint, tán úgy lehetne legsikeresebben segítni, ha egy helyett kettő volna, ti. egy nemesi és egy adófizetői pártvéd.

És ezen utolsó javaslat többek közt annyira nevelné a költségeket, hogy belőle természetesen folyna a VII-ik törvény szüksége, ti.

 

A házi pénztár– és országgyűlési költségeknek mindenkitűl idom szerinti viselése




Hátra Kezdőlap Előre