A vizek, utak s belvámok terheinek mindenkitűl egyenlő
viselése s azoknak országgyűlési elrendelése

Minden hosszadalmas teóriai fejtegetés elkerülése végett itt egyenesen ez alternatívát teszem: vagy fizetett ezelőtt a nemesség is vizek regulációjához, utak készítéséhez sat., vagy nem fizetett; ha fizetett, az igen helyes volt; ha pedig nem fizetett, hogy az akkori körülményekre s a nemesnek az adófizetőhez akkori állására nézve, ez is felette helyes volt, nem veszem kérdésbe; de azért – e kettő közül akár egyik, akár másik áll – éppen nem következik az, hogy ezentúl a nemesség a vizek regulációinak s utak csinálásinak terheiben ne részesüljön, hanem hogy valamint igen kevés utakért s felette felszínleg regulált vizekért keveset vagy éppen semmit se fizetett: úgy most sokkal több és jobb utakért s mindennap hathatósabban reguláztatandó vizekért se többet, mint igazság, de arány szerint fizessen.

Ezelőtt szinte csak egy századdal is jobbadán lóháton jártak hazánkfiai, s azért akkor nem volt oly igen sürgetőn szükséges az út, s ekképp az akkori közösüléseket könnyen is fenntarthatá az adófizető; de később szekéren kezde járni a nemesség aztán kocsin, s most, ha van módja, hintón jár; minek következésében jobb út is kell, melynek csinálási terhét az adófizető többé nem bírja; s főképp azért, mivel nemcsak jobb út kell és van is, mint azelőtt, hanem mivel mai időkben, lehet mondani, tízszer annyi csinált út is van, mint ezelőtt csak száz esztendővel vala, mikor néhány országos utat kivéve alig volt az egész hazában lehetőség kocsin egy helyrűl másikra jutni, kivált télen; ellenben ma, ha nem tagadjuk a szemünk előtti faktumot, szinte minden, egy kissé nagyobb helység, ha nem éppen jó is, de csinált úttal van összekötve a többiekkel, s ilyes utak száma minden esztendőben nevekedik, úgyhogy ha száz esztendő előtt az akkori csinált utak egybesommált hosszaságát p. o. ezer mérföldre tesszük, nem fogunk igen hibázni, ha az egész hazában lévő csinált utak mai napi hosszát tízezer mérföldre határozzuk.

S ekképp ha egy rend – ti. itt a nemesi – semmi útért vagy rossz és csak ezer mérföld hosszaságú útért még eddig semmit se fizetett is, nem következik, hogy ezentúl jobb és tízezer mérföld hosszaságú útért se fizessen, hanem éppen az ellenkező, hogy valamint a mai nemesség, általányosan véve, több kellemet is kíván, minthogy úgyszólván senki nem utaz már lóháton, és azon utat, melyet ezelőtt télen általában nem, de most télen is tehet, s nem kevés helyhez most 1, 2 nap eljuthat, melynek elérésére azelőtt 10, 14 nap vala szükséges; úgy nem lehet igazságosb a világon, mint hogy efféle egészen új nyereségekért, mint kocsiban járhatni lóhát helyett s 10, 14 napban 8, 12-őt gazdálkodhatni sat., igazságos idomzat szerint a nemesség is fizessen ezentúl; s ezt annál inkább, minthogy naprúl napra nagyobban érezzük a jó utaknak nemcsak kellemit, de legsürgetőbb szükségit is, s azoknak lehető legnagyobb mennyisége az egyesült hazának mechanikai életprincípiumát leghathatósban eleveníti; mert minél könnyebb és szabadabb a circulatio, annál elevenebb, egészségesb és erősb egy test, erőmű s ország is.

S ezt, úgy hiszem, filozófiai s általányos tekintetben senki sem veheti kérdésbe; mert valamint igazságos, hogy semmiért senki se fizessen egyebet semminél s kis kellemekért csak keveset: úgy viszont igazságtalan valamiért s kivált sokkal nagyobbra nevelt kellemekért semmit vagy igen keveset fizetni; s a tökéletes igazság tán abban van helyezve, hogy a nagyobbult kellemek után viszont mindenki terhei is azon idomzatban nőjenek, melyben ő a tetemesült kellemekben részesül. – Régi időkben, meglehet, az akkori nyilványos vagy ki nem mondott egyezés szerint* azon kevés, de elég, amit a nemesség utak csinálására s vizek regulációjára fizetett, már benn volt saját földeinek kedvezőbb feltételű átengedésében; s ekképp meglehet, sőt hihető, hogy akkor, midőn felette kevés út volt, télen jobbadán senki nem mozdult, kereskedés alig vala, s általányosan mindenki lóháton utazott, hogy akkor az igazság legkényesb törvényei szerint a nemesség egyenesen nem járult utak csinálásához, mert talán indirekte adózott hozzá; minthogy oly egyezés felette igazságos lehet, mely szerint a földbirtokos bizonyos földeit bérbe adja a birtoktalannak s bizonyos feltételeknél fogva, melyek egyike az, hogy az utakat, hidakat, gátokat sat. ő csinálja. De midőn ezek eszközlése mind kvalitásra, mind kvantitásra nézve egészen megváltozott s -nehezbült, úgyannyira pedig, hogy azt az akkor élők semmi mód előre nem láthaták – mert akkor tán senki se nem tett, se nem vállalt volna ily terhes feltételeket el –, az örök természet következésében az foly, hogy az új teher- vagy egyéb terhektűl némileg megszabaduljon, vagy több vállra rakassék; azaz vagy a szántóvetői tartozás sommája könnyíttessék azon arányban, melyben az a jobb és több útcsinálás s vizek tökéletesb elrendelései által súlyosbult, vagy a nemesség is járuljon ezentúl, a több kellemben részesülés miatt, egyenesen az utak, hidak, gátok sat. készítéséhez.

Már vehetni-e az adófizető vállairúl némi terheket le, s meg fog-e abban egyezni a kormány, beligazgatás és földesúr, az más kérdés; hanem ha az idők folyamatját tekintjük, mely az adófizetői terhek mindenbeni súlyosulását, a nemesség tartozásainak ellenben lépcsőnkénti könnyebbülését bizonyítja, s komplikált országi művünket vizsgáljuk, tán kénytelenek leszünk azt állítni, hogy a szántóvetői vállakat egyéb terhektűl oly idomzatban bizony nem leszünk képesek megszabadítni, mint milyenben az utak és vizek elrendelései terhesbek lettek naprúl napra mind terhesbekké válnak; s ekképp teljes igazság szerint szinte nem marad egyéb hátra, mint az utakat és vizeket vagy megint azon minőségre s mennyiségre visszasüllyedni engednünk, mint amilyekben azon időkben valának, mikoron, földesúr és szántóvető közti viszonyok egyensúlyba jövének, vagy pedig a jobb s több közösülésekért nekünk, nemeseknek is idom szerint fizetnünk.

Ez utolsónak helyessége pedig azért nem szökik ellenállhatlan persvasióval mindenkinek szemébe, mert a jobb s több utak, hidak és jobban elrendelt vizek nem rögtön váltották fel a rossz és kevés utakat, hidakat s akadályozó vizeket, hanem lassan s ekképp a nagyobb számnak észrevetetlenül. A mai közösülések kelleme tán úgy áll a száz esztendő előtti communicatiók kelleméhez, mint 10:1-hez. Kérdem most: az egész hazában találkozott volna-e valaki, ki száz esztendő előtt azt kívánta volna – ha a communicatiói kellemek 1-tűl 10-re emelkedtenek vala, de rögtön –, hogy azok elrendelését, mely azon idomzatban súlyosodott volna is, mint milyenben a kellemek nőttek, csak azután is egyedül a szántóvető eszközölje s nagyobb kedvezést azért ne nyerjen? Én azt hiszem, senki sem lehetett volna valóban oly; igazságtalan, mint arrúl is bizonyos vagyok, hogy ma sincs az egyesült hazában oly ennenes rabulista, ki megint azt találná igazságosnak, ha, teszem, gőzkocsik alá szükséges vasutak, tökéletes vízcsatornák s ilyesek által a közösülési kellemek megint újra 10-tűl 100-ra emeltetnének és rögtön, hogy akkor is egyedül csak a szántóvető vigye ezen mód nélkül szaporodott és nehezbült munkák terhét; hanem mivel a communicatiók jobb lábra tétele s ekképp terhe is 1-tűl 10-ig nem rögtön, hanem csak lassan s észrevehetlenül tűnt elő, van igen számos – legalább az effektus és mindennapi tapasztalás szerint ítélve –, ki így okoskodik: „Eddig is a szántóvető vitte a communicatiók terhét, s ekképp tovább is csak ő vigye: nem kell nekünk újítás sat.” – s így számtalan igazságtalan van, mint nem különben öt, hat század után is elég igazságtalan volna, ha communicatióink kelleme 10-rűl 100-ra nőne, de lassan és észrevehetlenül; minthogy ily igazságtalanság ma úgyszólván közös, és 1 úgy áll 10-hez, mint 10:100-hoz, azaz ami történt, történik s megint történik s megint történhetik.

Minekutána ily proportionalis calculusok* szerint axiómául az sül ki, hogy igazsággal az semmiképp nem egyeztethető, ha mi, nemesek ezentúl se járulunk akármi módon is az utak s vizek regulációjához, nem hozhatni kétségbe azt is, hogy filozófiai s általányos tekintetben ezen terheknek szabad akaratunk utáni magunkra vétele sokkal több hasznot hajtana, mint kárt okozna; mert mai világban a legerősb által eszközölt igaztalanság sem lehet, csak egy kissé hosszabb idő leforgása után is, valakinek hasznos, annál kevésbé pedig, ha egy oly státus eszközli azt, mely gyenge.

Mi pedig a hasznot financiai szempontbúl illeti, arra, úgy hiszem, nem kell egy szót is vesztegetnem, minthogy A.-túl Z.-ig, egész országban oly lágyvelejű teremtmény tán már nincs, ki azt nem számolta volna, vagy legalább nem számolhatná ki, hogy azon teher, mely jó communicatiókra fordíttatik, célirányosan és ésszel, ti. a vidék, népesedés, környék s politikai körülmények mibenlétéhez s mineműségéhez szerintezve, felette könnyű azon terhekhez képest, melyek szükségképp folynak a hiányos közösülésből. Ennek valóságát, úgy hiszem, a tágas hazában mindenki praktice tapasztalta; mert bizon alig van köztünk egy járó-kelő ember is, ki a rossz közösüléseket ne fizette volna már meg, részint lova, barma, részint ideje s egészsége vesztével, pedig sokkal drágábban, mint amennyiben a legjobb utak készítése s fenntartása kerülne, feltéve, hogy azok léte ésszel s józanul eszközöltetik. Ez tehát hosszas fejtegetést nem kíván, de annál gyökeresbet a

Princípium! Ezzel vélekedésem szerint számosan s tán legszámosabban két oknál fogva misztifikálják magokat és másokat szüntelen. Az egyik ok ennenségök – egoizmus –, mely találósnál találósb, s nemcsak itt, hanem minden alkalomnál, midőn akármily s -mi módon viendő terhekrűl forog szó, mindig valami princípiumot gördít elő, mely a teherviselést nem engedi, s ekképp a kisebb rosszat nagyobb rossz elkerülése végett szenvedni tanácsolja. A másik ok ellenben éretlen ismeretök, mely szerint nincs ugyan princípiumok ellen valami köztehernek nemesektűli viselése, de a módban kíván a princípium némi óvásokat.

Az első ok nem érdemel nagy figyelmet, mert az idők szelleme ily ennenesek álarcáit rútul tépi már rendre le dicső viselőik képeirűl, úgyhogy számok mindennap, minden órában összezsugorul, s ezentúl nem nyomhat már sokat; de annál nagyobb megfontolást kíván a másik ok, mert az, ahelyett, hogy a nemességet a parasztsággal barátságos összefüggésbe hozná – ami mindkét részre a lehető legnagyobb haszon volna –, egyenesen az ellenkezőt s ekképp a lehető legnagyobb kárt következteti.Ezt fel kell világosítnom. Azon rész, mely így szól: „Nincs igazságosb, mint hogy mi is járuljunk némi terhekhez, p. o. házi pénztár-, az utak csinálása- s több efféléhez; de válasszuk el a praestatiókat: a házi pénztárt azáltal segítsük, hogy mi fizessük a magistratualisokat, az utakat per libera oblata* sat., azaz tegyünk mi is, s többet, mint kellene, de ne adóképp, nem szabadon” – kik így szólnak, azok vétik el ítéletem szerint, a józan utat, s a közönségnek s ekképp magoknak is annál nagyobb kárával; mert véleményök annyi plauzibilis, sőt generosus érzelmekkel vegyes, hogy azáltal mind a mondók, mind hallgatók könnyűnél könnyebben csábíttatnak el.

A közterhek viselésének filozófiája – mennyire az a lehető legnagyobb polgári szabadsággal van összhangzásban – nem abban áll: adót éppen nem vagy csak felette keveset fizetni, de akármennyit adózni is, hanem tudni mire s miképp s azt elhatározhatni – s ezen utolsót nemcsak princípium szerint, hanem de facto is; s ez a fő dolog. S ekképp, ha valamely státus eddiglen soha nem fizetett egyenes adót, valóban könyörületre méltó lágyeszűnek kellene lenni, ha egyenes adót azelőtt akarna fizetni, míg nemcsak bizonyossága, azaz ereje, de még hihetősége; azaz erős akaratja sincs a pénzmanipulánsokat nem szemfényvesztő, de tökéletesen s minden hasztalan cerimónia nélkül megrostálandó számadásra kínszerítni. Azért hímezés nélkül legyen kimondva, legrosszabb akarónk sem vetheti szemünkre, ha mi, nemesek mostani körülállásink közt általában semmitűl sem akarunk fizetni küladót*; midőn viszont azt hiszem: felette sok igazságos ember azért ítél bennünket keményen, és valóban minden igazzal, mert ezen princípiumnak ürügye alatt vagy ennenségbűl semmi tiszta hazai belterhekhez sem akarunk járulni, vagy éretlen ismeretinknél fogva a dolgot úgyannyira zavarjuk össze, hogy azon adót – ti. a belsőt –, melyért a számolókat elővehetnők s de facto szoros számadásra szoríthatnók, azon adóval keverjük össze, melyrűl princípium szerint ha mindjárt tán igen, hanem de facto számadást venni mai napokban bizony még nem remélhetnénk.

S ez a gondolkozónak tán elég azt megmutatni, mily különbség lehet és van is nálunk az adók közt; úgyhogy valamint egyiknek, ti. a küladónak egyenes megadása mostan felette veszélyes lehetne: úgy viszont a másiknak, ti. a beladónak fizetése legjózanabb volna; s nem szeparálva, de commassálva*! és vigyázzunk, miért. Semmi egyébért, hanem mivel minden, ami a földesúr interesszéjét elkülönzi az adófizetőétűl, előbb-utóbb mind a két résznek csak káros, sőt felette veszedelmes is. Ha különözve lenne a házi pénztár, akkor a nemesi cassára nagyobb gond lenne, mint az adófizetőire – amit tán supponálni csak szabad, minthogy eddig a dolog ilyformán álla, ti. a nemesi pénzek* csakugyan mégis nagyobb securitasban valának, mint az adófizetőiek; ha pedig a némileg szorosb kapocs ezt nem engedné, s egyik cassára oly nagy gond lenne, mint a másikra, s egyik oly nagy takarékossággal vitetnék is, mint a másik, sőt a nemesi érzések hathatósb felébredése által az adófizetői cassa mindenre nézve nagyobb bátorságba volna helyezve, mint a nemesi: mindez mégsem volna elég annak helyes apológiájára, hogy ezen cassák elválasztathassanak, mert mindez nem volna elég az adófizetőt arrúl is elhitetni, hogy pénze bátorságban van, hanem ő mindig így szólhatna: „Valjon mi okbúl nem akarják a földesurak s nemesek a házi pénztár commassatióját? Mi lappang megint ezalatt; ők tán a tehernek kisebb részét akarják magokra vállalni, s azt, mely állandó, így vele maleversálni oly könnyen nem lehet, s minden hihetőség szerint nem is nő s variál annyira… Ha közösen élünk azon kedvezések-, hasznok- és kellemekkel, melyek a házi pénztár következései; miért nem akarják annak terheit is közösen viselni?” – S ha így okoskodnék – amirűl, úgy hiszem, nem kételkedhetni –, valjon világosnál nem világosb-e, hogy ilyféle javítások morális effektusa egészen el volna hibázva? Morális effektusa, mondom, mely a fő dolog, s mely nem egyedül azáltal melegülne hazafiúi rokonérzésre – ez megint bármily paradoxnak látszassék is –, ha a szántóvetőn segíttetnék, hanem ha ő azt átlátni s elismerni kénytelen volna, s ekképp nyilván tudná, hogy további egzisztenciája nem valami precarium, ti. egy jobb tisztviselő vagy ékesb szólású táblabíró jóakaratjátúl vagy életétűl függő bátortalan lét, hanem egyenesen az áthághatlan törvények alá állított bátorlét.

S ha megint azt vizsgáljuk: miért ellenzi sok az ily commassatiót? azt fogjuk találni, hogy részint azért, mert inkább generositasbúl akar cselekedni, mint kötelességbűl, részint mert a helytartói kontrolltúl* fél. S mondjuk ki egyenesen, nem úgy van-e? Már ami az elsőt illeti: kénytelen vagyok a fentebb érintett rőfre s talio törvényire emlékeztetni, melyeknek legfelszínesb fejtegetése után az tűn ki – s ezt világosabban nem mondhatom –, hogy valamint az, ki mással csak generositas szerint akar bánni, előbb-utóbb, de végre bizonyosan maga is csupa generositastúl függend: úgy viszont csak az kívánhat szoros igazat akárkitűl is, ki megint mások iránt köti magát le. Ami pedig a kontrollt illeti: az valóban igen-igen kellemetlen, de csak akkor; ha valami bizonyos személyre szoríttatik, de soha, mikor tisztséghez van kötve s mindenkit egyenlőn illet – mert ekkor nem több, mint valami fenyítő törvény, mely az egészre nézve áll, csak azoknak sajnos és becstelen, kik csalfa tetteik által annak súlyát magokra húzzák; s ekképp az ellenőrség is csak éppen azoknak lehet de facto kellemetlen, kik annak létét szükségessé teszik, s mely éppen azon okbúl soha nem nevekhetik káros hatalomra, amitűl sokan félnek – s erre figyelmezzünk –, mivel commassált pénztár a most eldarabolt, sőt egymás elleni erőbűl egy összesedett s így mindenen diadalmaskodó erőt alkotni segítendne; ami a netaláni kontroll hatalmaskodásának lehető legbiztosb gátja lenne sat.

A morális effektusra nézve tehát elkerülhetlenül szükséges, hogy a mindenkitűl idomzat szerint fizetendő házi pénztár commassáltassék, minthogy azáltal az egyetértés s egyesülés nem kis mértékben mozdíttatik elő, ami a legnagyobb nemzeti kincs; a dolog praxisa pedig ezen commassatiót még sürgetőbben megkívánja, mert jóllehet, némi megyékben különözve is fennállhatna az ezután mind a nemességtűl, mind a parasztságtúl fizetendő házi pénztár, nem hiszem, hogy igazsággal e részben minden megyékre csak egy zsinórmértéket lehessen kiterjeszteni, s így szükségképp szinte minden megyében az elkülönzésnek más proporcióját kellene felállítni, mely mindennap azon idomzatban változna, melyben új utak, hidak sat. készíttetnének – ami öröki kedvetlenségnek s ujjhúzásoknak kimeríthetlen kútfeje lenne, ami egy megyének sem volna hasznos – az egész királyságot pedig szinte minden megyében különböző manipulációk következésében még divergensebbé tenné – mint ahogy már most is a gondolkozó előtt nem annyira mint egy erős egész jelenik meg, hanem mint valami eldarabolt gyönge. A honi boldogságra múlhatlanul szükséges tehát, hogy ha praktice nem lehet is, kirekesztőleg mindenben a legszorosb egydedség legalább ilyesekben legyen, hol az egyformaságra semmi sem kell, mint tiszta szándék s jó akarat*; azaz idomzat szerinti fizetés… Ezen idomzat igazságos elhatároztatása egyébiránt más dolog; s valamint most a helyszűke miatt kevés kivétellel itt szinte csak elveket állítok fel: úgy későbbi próbáimban a princípiumoknak mimódoni alkalmaztatását fogom fejtegetni.

Ezek után visszatérek az utak, vizek s belvámok elrendelésére, s azt állítom, hogy valamint a házi pénztár s országgyűlési terhek viselését idomzat szerint elhatározni s azt közösen viselni igazságos: szintúgy az is legigazságosb, legkivihetőbb s ekképp bizonyosan leghasznosb is, ha nemkülönben az utak és vizek elrendelésének s conservatiójának terhe is idomzat szerint, de commassálva vitetik mindenkitűl.

Ami pedig ennek praxisát illeti, az felette könnyű, feltéve, hogy ennek eszközlését őszintén akarjuk, s a bújósdi ajtócskákat rendre s bona fide be is dugjuk. Az egész dolog, akár tekintsük az utakat, akár a vizeket, akár az ország egyéb mechanikáját, tisztán két részre oszlik, ti. csinálásra s fenntartásra. S e két munkát, praktice szólván, szorosan el kell választni; mert ha elkülönözve nincs, akkor vagy az első elkészülés nem lesz tökéletes, vagy ha az egészen végbemegy is, a conservatio lesz hiányos; mely kettős foglalatosságnak következése – mint a tapasztalás mutatja – precarius állapot, elaljasodás, elbomlás szokott lenni.

Ha egy új utat csinálnak, vagy egy egészen elavultat javítnak: nincs könnyebb, mint hogy a földesúr és birtoktalan nemesség is járuljon hozzá. Az első robotinak bizonyos számát úti, hídi, gáti dologra engedi, a másik pedig maga dolgozik, vagy ha egyik robotjait már megváltotta vagy pusztát bír, s a másik nem akar, mindenik idomzat szerint fizet vagy béreseivel munkáltat, s ekképp minden nehézség meggyőzve van. Csak igazságos lélekkel akarni kell, megyen akkor minden! A fenntartás végett pedig mindenki személye, lova, barma, szekere etc. szerint bizonyos vámot fizet. Ebbűl áll a dolog veleje. Amibűl tökéletesen kiviláglik, hogy némi helyeken, hol alig van közösülés, kő sincs, kevés és szegény a nép, semmi út hasznosb, mint egy rossz csinált út, melyet mindenki halálos bűnnél is erősebben kerül, vagy oly út, mely úgyszólván természet elleni, azaz sokkal terhesb, mint amennyit használhat, s ekképp arra nézve, ki terhét viszi, a gyógyszer gonoszb a nyavalánál, s mely utak azoknak kellemesek, kik készítéséhez s fenntartásához járulni nem kénytelenek, s melyek súlya oly nagy, hogy azok soha nem készülnének, ha mi, nemesek is vinnők terhét… A közösülések filozófiája az – s ezt mindig szem előtt kell tartanunk –, hogy azok haszna nagyobb legyen, mint csinálási s fenntartási terhe; minek következésében részint mindenütt kivétel nélkül utakat, vízcsatornákat, gátokat nem csinálhatni józanul, s mindenekfelett, ha már készíttetnek, azok csinálása- s fenntartásában a lehető legkörülnézőbb takarékossággal kell bánni; mindez pedig csak akkor fog történni valódilag s nem illuzorie, ha mi, nemesek is visszük idomzat szerinti súlyát. És így nyerne az egész, mind tetemes hozzájárulásunk által – mert tagadhatlan, hogy jobb utak lehetnének a honban, ha azokhoz végképp a birtokosak is járulnának, midőn most, úgyszólván, csak a birtoktalanok viszik azokat –, mind kontrolluk s az ebbűl fakadó józan és takarékos metódus által; midőn ma ilyesekrűl alig van vagy inkább, mondjuk ki egyenesen, éppen nincs kontroll, mivel nem mi fizetünk hozzá, hanem más.

A fő dolog pedig az, hogy midőn ma a nemesembernek rossz út körülti panasza a legnevetségesb s legsúlynélkülibb, minthogy olcsó húsnak híg és semmi húsnak semmi leve; s így az sem panaszkodhatik rossz út miatt, ki csak rajta, de hozzá semmi mód nem járul: akkor, midőn mi is fizetnők az útcsinálás s -fenntartás igazságos idomzatát, nemcsak embergondolta egyoldalú privilégium, hanem minden jussal kívánhatnók s praetendálhatnók is, s nem egyedül a régi utak helyreállítását s jó karban tartását, hanem bármiféle s bármennyi új út készítését is – aminek józan eszközlése a lehető legnagyobb nyereség volna, mit most azonban – mert nem fizetünk – csak egy felette tágas lélekisméret határozhat el; midőn akkor, mikor mi, nemesek is fizetnénk, azt a lehető legszorosb lélekisméret sem hátráltathatná, mert volenti non fit injuria, s mivel nincs igazságosb, mint az, hogy ki idomzat szerint fizet, idomzat szerint bírjon is, s ha ez áll, nincs viszont igazságtalanabb – akármiképp iparkodjunk is ezt tagadni –, hogy valaki bírjon, ki nem fizet. Ennek tehát sommás összevonatja az, hogy valamint az igazság előbb-utóbb, de végre bizonyosan még idomlag rövid életű egyes emberekre s annál inkább hosszú életű nemzetekre nézve a legnagyobb haszonnak legbiztosb és tartósb kútfeje s viszont: úgy az úti, vámi, vízi sat. terheknek mindenkitűl proportionalis viselése – mert ennél, mint az e szakaszban, úgy hinném, elégségesen kiviláglik, igazságosb semmi nem lehet – mind egyeseknek, mind nemzeteknek is előbb-utóbb, de végre bizonyosan a lehető leghasznosb lenne.

Azon fejtegetések: kinek hasznosb a jó út, az adózónak-e, nemesnek-e? – mindannyi szofizmák, melyek a legfelszínesb vizsgálatok után is tüstént mint szappanbuborékok szertepattannak; mert azokbúl valóban végre mindig ilyféle sül ki, teszem, például: hogy valamint Rotschild kurírjának a külföldi utak praktibilis léte tán leghasznosb, mert egy jó vagy rossz hírnek huszonnégy órával szaporábbi jelentése, mint tudjuk, már nemritkán oly kincseket szerzett, amilyeneket ezernyi szántóvetőnek véres verítéke sem volna képes kiállítni esztendőt át: úgy tán nálunk is ilyféle szorgalomhősek vennék a jó utak legnagyobb hasznát; mely előzményekbűl egyenesen azon fonák következést kellene húznunk, hogy mind a külföldi, mind a honi utakat vagy azok egy részét Rotschild et Compagnie-nak kellene jobbadán csináltatni s fenntartani. A szarvasláb mindenesetre jobb, mint a bodzás láb*; de ha valakitűl, ki bodzás lábú; azt tudakoznók: ‛valjon nem ér-e többet a szarvasláb, mint az övé’, tán azt felelné: „objektíve igen, hanem szubjektíve nem; mert lábom, bármi rossz is, rám nézve mégis a legjobb s leghasznosb láb az egész világon”. Szintily színű konklúzióra vezetne annak rostálása is: valjon kinek hasznosb megint egy font hús, A.-nak-e, B.-nek-e, s ekképp kinek kelljen fizetni, kinek nem, s kinek kevesebbet, kinek többet sat.

Minden haszon időhez, személyhez és szükséghez van kötve; minek következésében részemrűl megvallom, hogy ámbár sok ezer vastagabb, erősb s jobb lábot ismerek, mint az enyimek, mégiscsak az enyimeket tartom legjobbaknak – és bár sok gyomornak sokkal nagyobb és sürgetőbb szüksége van az eledelre mint az enyimnek, és minden idomzaton túl jobban emészt, azért mégis azon táplálékot tartom én leghasznosbnak, mely az én fizikai szükségimet pótolja, s gyomromat legjobbnak sat. Szintígy azt hiszem, hogy sem alkalmas híd, sem jó út, sem elrendezett víz és kanális hasznát senki oly nagy mértékben nem veszi, mint én, ha rajta járok, s azok saját jószágim becsét emelik fel, ami okbúl idom szerint fizetni is édes-örömest akarok, de csak azon feltétel alatt s mindaddig – s itt van egy felette nagyon figyelmeztető –, ha és míg teljes szabadsággal járulhatok azok elrendeléséhez, s a dolog, velejére nézve, kezeimben is van; mert ámbár rossz utakon, korlátlan vizeken keresztül sat. járni-kelni s búzaföldeket víz alatt bírni, ítéletem szerint, az emberi élet- s vagyonnak legsajnosb katasztrófáihoz s dolgaihoz tartozik, azért idomlag mégis kellemes azon szép léthez: helybűl nem mozdulhatni s mégis vámot fizetni, mocsárokat bírni s mégis áldozatokra kénytelen lenni, mely lét a kettős szolgaságnak képiratja, ti. az önkény vagy tudatlanság s hiányos elrendelés alattinak.

És ím, ezen ok határozá el kívánatomat, hogy a vizek, utak s belvámok elrendelése országgyűlési tárgyak legyenek; mely javaslat azonban, nem tagadom, éppen azon veszélyt látszik szülni vagy legalább nevelni, melynek elkerülése egyik fő célom. De én azt hiszem, ez csak úgy látszik, hanem nincs úgy; s ha valahol, bizonyosan itt van helye egy felette nagy disztinkciónak minden bizonnyal. Mert* _ _ _ _ _. S ha oly tárgyak fejtegetését nem szívesen vagy csak legkényesebben hozunk oda, melyek az ausztriai közbirodalom hasznával szoros politikai kapcsolatban vannak, az természetesnél természetesb; midőn viszont az valóban semmi egyéb, mint egy nagy bújósdi kapu s gyáva ürügy, ha belső mechanikánk elrendelését a kormány beléavatkozhatása miatt nem akarnók oda hozni – mert az okoskodás a valórúl a lehetőre áll s ekképp hihető, hogy valamint annyi század óta fenntartottuk belső rendezkedésink szabadságát, habár országgyűlésen eleget vellikáltattak is: úgy ennek utána is szabad tanácskozásink körei és saját kezeink közt fog forogni s maradni vizeink, utaink s belvámaink jobb elrendelése is; s hogy valóban az, ki ilyes praetextusokat kohol, lélekisméretlen tolja azon hibát másokra, mely egyedül csak magunkban van, mert minden hízelkedést félretévén, ámbár egyrészrűl tán _ _ _ _ _, de másrészrűl a legmakacsabb s -hatalmaskodóbb oppozíciónak tagja sem mondhatja, hogy legkisebb ok adta volna is magát elő, mely azt hinnünk vagy csak gyanítnunk is engedné, hogy a kormány vizeink, utaink s belvámaink elrendelését gátolni vagy abba elegyedni kívánna, s legfőképp akkor, ha igazságos idomtatban mi is járulnánk hozzá; mert ha ma avatkozik némileg belé, azt valóban igen helyesen teszi, mert az, hogy kivétel nélkül egy új út készüljön a másik után, és egész tájak száríttassanak ki s egyedül az adózó erejével, és egy rész szinte semmivel se járuljon hozzá in pleno elvégzésen s a parancs kiadásán kívül – az valóban nem jól van, s egy francia axióma szerint: „elégtelenség szüli az önkényt”; önkényt szülni kénytelen.

S csak e néhány, bármi fejletlen sorok után az jő ki, hogy a most kérdésben forgó elrendeléseknek országgyűlési elhatározása – ha ti. mi is fizetnénk hozzája – nemcsak nem nevelné az önkényt, hanem azt szükségtelenné tenné, és így hihetőleg teljességgel el is mellőzné, minthogy a jobb províziók – melyek pénzünk utáni aggódásunkban, akárki mit mond is, szerentúl helyesbek lennének, a kormányt is minden beléavatkozástúl megmentené – minek felette nagy hasznát mind a kormányra, mind ránk nézve tán senki sem veheti kérdésbe.

De mindez a sokkal kisebb s negatív nyereség lenne, mert a kiszámíthatlan pozitív haszon inkább azon egyhangzásbúl fakadna, mely szerint az ország erei végképp a legszabadabb folyamatba jőnének s idegei a legszorosb kapcsolatba tétetnének, ami az utakra nézve is hasznos, sőt szükséges volna, de a vizekre nézve valóságos conditio sine qua non.

Hazánk mechanikája, ti. vizek, utak etc. municipális alkotmányunk* következésében mindaddig csak felette darabos s ekképp helytelen mibenlétben fog lenni, míg annak elrendelése nem foly kirekesztőleg csak egy centrumbúl; és ezen középpont részint minden önkény kizárása végett és hogy ne legyen egy megyének jobban kedvezve, mint a másiknak – habár csak látszóképp is – részint a dicső vis inertiae-nek meggyőzése miatt, nem lehet egyéb, mint az országgyűlés. Szabadon választathatik ott egy bizottság, mely az egész ország mechanikájának fő vázát dolgozhatja ki, hol nem egyes megyéknek nyeresége, hanem az egész honnak haszna vétetik tekintetbe. S mily szükséges ily centrumnak léte, mely elég auctoritassal is bír az ország hozta határozások ellenzőit a hazasértés bírsága alá vetni s egyes makacsokat az egésznek létéért az útbúl taszítni, legjobban bizonyítja az effektus; mely után ítélve valóban a csalhatásnak minden veszedelme nélkül azt állíthatjuk: hogy vizeink már most is meglehetős rendben volnának – aminek haszna mind kiszárítási, mind kereskedési tekintetben felszámíthatlan lenne –, ha mindazon milliók, melyek in partibus fecséreltettek már el, egy valóban szisztematikai s nem csupán csak teoretikai plánum szerint manipuláltattak volna, s ahelyett, hogy egyik ott ásott s gátolt, hol akart, a másik megint ott, hol ő tudta legjobbnak, s ahelyett, hogy tán szinte mindenütt munkáltak, csak ott nem, hol munkálni kell vala, minden hazai erő azon pontra egyesíttetett volna, melyek az örök mocsárok s dühös vízáradások gyökérokai.

E princípiumot, azt hiszem, senki sem veheti kérdésbe, kinek esze s belátása csak félig-meddig kellő helyén áll; hanem valamint a leghelyesb elveket is könnyű felállítni, legyünk igazságosak, de viszont a legegyszerűbbeket is nemritkán felette nehéz életbe hozni: úgy e most érintett princípium kimondása se mesterdarab, de tán annál nehezebb annak a honi vizek elrendelésére alkalmaztatása; s ez utolsó olyannyira szövevényes, hogy teljes meggyőződésem szerint azt semmi más móddal nem oldhatni fel, mint ha vizeink elrendelése országgyűlési tárggyá lesz.

Tagadhatlan, hogy ilyesek fejtegetése s eldöntése hosszas vitatásokra nyújtna alkalmat, mi azonban a dolognak csak rút oldala lenne, melytűl semmi a világon nem ment; de valjon nem okozna-e ezen nyilványosság másrészrül megint egy oly közérdeket – interesszét –, s ím, itt van a dolognak morális ereje, mely minden fizikai nehézségen előbb-utóbb győzni szokott, s itt is győzni lenne kénytelen, s mely végképp azon közlelket szülné, melynek óriási hatalma, midőn a honi ingadozásnak legerősb antidotja, hegyeket lapályokká térít, vizeket bérceken keresztülvisz, sivatagbúl Árkádiát varázsol, szóval, melynek semmi ellent nem állhat.

Ily mechanikák fejtegetése az országgyűlésen megismértetné a nagyobb résszel, hogy valamint a salus publica kirekesztőleg csak minden egyesek tökéletes bátorlétű törvényes állapotján emelkedhetik: úgy viszont a salus privata sem fakadhat egyébbűl valódi- s tartólag, nem illuzorie s múlékonyképp, mint közhaszonbúl s közbátorlétbűl. S ha ily topusok országgyűlésen fejtegetése ilyes axiómák közelismerésére adna alkalmat, ami szükségképp következnék, s melyek, ha a 9-ik század óta rajtunk fekvő effektusok után ítélünk, közönségesen elismérve koránt sincsenek még, akkor azt hiszem, hogy az azokbúl fakadó morális haszon súlya s az ebbűl kénytelenül következő honi erkölcsnek a haza minden lakosira elterjedése Hunniára nézve felszámíthatlan nagyobb nyereség lenne, mint ha egy felsőbb hatalom, a lakosok minden odajárulása nélkül, valami csuda által eszközlené, teszem, vizeink tökéletes rendbehozását s több effélét. Mert éppen úgy, mint, physice szólván, jobb ízű azon falat kenyér, melyért fáradtunk, mint amelyet henyélve vártunk be, s bizonyosan rendszerint több erény fejlődik ki annak becsületes megszerzése, mint annak puszta bevárása közt: úgy valóban kimondhatlan édes örömre melegíti azon érzés lelkünket, ha valami nagyobb tárgy létesítését áldozatink-, szorgalmink- s honi erényinknek köszönhetjük inkább, mint ajándékának, fáradozásának, kegyelmének… S minden kétségen kívül, valamint kellemesb és szerencsésb férfiúi erővel önlábán állhatni, mint gyermekkori gyengeség miatt más által hordoztatni – midőn ezen utolsó valóban a legnagyobb szerencsétlenséggé válik, ha időn túl nő –, úgy szinte szerencsétlenség volna, ha, teszem, Dunánk medre más segítsége után vagy magamagátúl venné mélyebbre fenekét, folyamatja mástúl vagy magamagátúl kapná rövidebb útját, ahhoz képest vagy inkább azon szerencséhez képest, ha mindezeket saját eszünk s tenyerünk által rendelhetnők el; mert ha mindazon polgári erényt sem vesszük tekintetbe, mely ily munkálódások közt szokott kifejleni, s mely karnyugra vagy karszékekben általányosan soha vagy csak felette ritkán fejlődik ki – egyedül azon erő is a lehető legnagyobb áldás volna: mindazt tehetni, eszközölhetni, azaz saját lábon a férfiúi erőnek tudatjában élni, mely öntudatnál semmi a világon nem emelhet magasbra gyarló emberi sorsunkon túl, és semmi egyéb, ha közös, mint az igazi nemzeti nagyság. Ha valaki más, mint magunk, vagy egy véletlen tenné mindezeket, habár látszólag s ideig-óráig áldás színű volna is, csak azért sem volna mégis valódi áldás, mert a fejletlen nemzeti lélek álomkórságban szenderegne, s éppen azon külhatalom s véletlen máskor megint áldás helyett a honra átkot hozhatna, mely rosszat akkor a nemzeti lélek tán nem volna oly erős visszataszítni s hátráltatni, mint amilyen nyílt vala a jót elfogadni; midőn ellenben az igazi nemzeti nagyság, ti. a közigazság, egyetértés s erkölcsiség okozatja kirekesztőleg csak mindig áldást, de soha, míg igazi tisztaságában marad fenn, átkot nem hozhat a hazára.

S ha valaki azt gondolja, hogy egy ország rendes és nem kínszenített mechanikája mostani időkben nincs legszorosb összhangzásban és összeköttetésben azon nép erkölcsiségével s egyetértésével, mely azt lakja, az valóban mód nélkül csalatkozik; mert a vizek, utak tökéletes elrendelése, úgy mint azok a 19-ik század szükségeihez kívántatnak meg, felette nagy teher; ezt pedig csak úgy bírhatja egy nemzet önmegrontása nélkül tartólag, ha alája mindenki egyenlőn veti vállát; ehhez pedig nagy egyetértés kell, mely megint csak az osztó igazság szellemének szülöttje lehet, minthogy ez egyenesen a közerkölcsiségbűl fakad. S így valamint a közmoralitás nagyobb-kisebb léte egyenesen hat az országi mechanikának jobb vagy rosszabb létére – ha számos esztendőket összefoglalunk –, úgy bizonyosak lehetünk, hogy a jobb mechanika megint visszahat az erkölcsiségre; mert rég elismert igazság, hogy az okra mindig visszahat a következés; s ekképp a vizek, utak jobb elrendelése után egyenesen a lakosok erkölcsiségi gradusárúl ítélhetni vagy egy önkényes kormányrúl.

S ha mi eddig lehetőségig nem rendeltük el Dunánkat, minekutána már szinte másfélszáz esztendőtűl fogva nem ül Budán a török, s legnagyobb akadályihoz férhetünk s nyúlhatunk; valóban az csak azért történt, mert részint teória- s princípiumokkal vesződtünk örökké, részint magunkban nem bíztunk s nem mertünk; mibűl azon tanácsom foly: fogadjuk el fentebb érintett hét törvényjavaslatimat, mert azok által, minthogy az örök igazság sarkaira vannak állítva, egyesülni fog Hunniának legtöbb s tán minden becsületes lakosa; aztán bízzunk magunkban és merjünk!

A nápolyinak bő kézzel adott a természet mindent; de éppen ezen bőkezűsége altatá el benne a kiállító, teremtő erőt, melynél fogva mindenben inkább szűkölködik, mint a világ számosb éjszakibb fektű nemzetségi, kiknek a köz nagy anya csak mostoha szívvel nyújtott, s kik irány- s idomlag mindenben mégis nagyobb mértékben bővelkednek.

Az akadály vagy elnyom, vagy óriási erőre ingerel; s habár vannak is oly akadályok, melyek a legtöbb nemzeteket elnyomák eddig, s jövendőben is elnyomni fogják, vannak oly nemzetek is viszont – jóllehet ritkák –, melyek ismét előbb-utóbb, de végre bizonyosan minden akadályokon győznek – s hogy e tekintetben mily soron állunk mi, magyarok, aziránt nem akarom olvasóm ítéletét előre elfoglalni; midőn csak a vizek regulációját említem, melynek eszközlésére még maga a természet is int ‛egyezségre’ – mert nem vagyunk s lehetünk, mint más nemzetek, e részben külön véleményűek: ‛valjon melyik folyónkat regulázzuk előbb’, mert hiszen csak egyetlenegy felfogó csatornánk van, melybe két kis folyón kívül* végre az ország minden vizei s legutolsó cseppjei is érkezni kénytelenek – s ez a mi hatalmas Dunánk! Ez elég akadály; de valjon nem győzhet-e rajta férfiúi erőnk s állhatatosságunk? Minden bizonnyal igen, mert az mindenen győzhet; hanem fog-e győzni? Remélem igen – mert ha nem diadalmaskodhatunk is egyéb akadályokon, a mechanikaiakon legalább győzedelmeskedhetünk, s arra még elég erőnk tán van, vagy ha még nincs, minden bizonnyal lesz.

A miképpet, hogyant, mikort tegyük országgyűlési tárgyakká; s a siker bizonyos; mert ha több esztendőig fogunk is e kérdések fejtegetésén tanácskozni, ami nem sok egy ország, úgyszólván, ötödrészének kiszárítása s az egésznek a tengerrel összeköttetése végett: elmúlhatlanul ki fogja ezen időnek veszteségét a legnagyobb kamatokkal pótolni azon közérdek, mely e tárgy körül buzduland fel, mert ki-ki átlátandja, hogy Árvátúl Szepességig, Zalátúl Bánságig a legkisebb vízre, a leghiábavalóbb malomra is ellenségesen visszahatni kénytelen a Duna, s ekképp mindet fáradozásink gyümölcse, akármily hasznos lenne is, iránylag s azon haszonhoz képest csak veszteség volna, mely a Dunának tökéletes rendbehozása után támadna. S ha mindez hydraulice szórúl szóra nem úgy áll is, mint mondom, azért mégsem hiszem, hogy ezen tárgy, ha minden oldalrúl legnagyobb nyilvánnyossággal s tandem aliquando végrehajtási férfiúi akarattal fejtegettetnék, annyi közlelket ne szüljön, mint amennyit teljes jussal érdemel, minthogy legtöbb mocsárinkat termőföldekké varázslaná, geográfiai helyzetünk becsét pedig 50-rűl 100-ra emelné. S ez, úgy hiszem, fejdelemtűl lefelé mindenkinek hasznosnál hasznosb lenne.

S minekutána talpigazság, hogy a salus privata nem fakadhat semmi egyébbűl valódiképp s tartólag, mint a közhaszonbúl s közbátorlétbűl – de csak az a baj, hogy ezen talpigazságot vagy nem látja át a nagyobb rész, vagy ha átlátja is, nem akad könnyen oly tárgy, melynek megnyitott közkútfejébűl közvetlen fakadna az egyesek haszna – s mert ez így van, nem lehetünk elegendőképp hálaadók a kedvező sors iránt azért, hogy anyaföldünk közepén vitte keresztül azon hatalmas folyamat, mely ideig-óráig csak felette kicsi hasznunkra, sőt áradási s visszatorlási által annál nagyobb kárunkra volt, s mely éppen ezen okbúl alkotja azon egyeztetői tárgyat, melynek kifejtése s rendbehozása, midőn leghathatósban mozdítná elő a közhasznot, az egyesek hasznát is eszközlené minden közvetés nélkül! Amit ha nem látunk át, valóban szomorú, s csak abbúl ered, hogy az soha nem volt közérdekű, ti. kirekesztőleg és hathatósan megpendített országgyűlési tárgy!

S ha meggondoljuk, mennyivel hasznosb és jobb vért okozó foglalatosság még egyesekre nézve is munkás élet közt fáradni inkább, mint reggeltűl estig politizálni – tán az is eszünkbe jutand, hogy nem holnap, hanem még ma kellene fogni közérdeklettel, közfáradozással oly hazai munkákhoz, melyek az igenis divatba jött józan útbúl kitérő politikai vizsgát a fő foglalatosságok sorábúl a mellékes s dolog utániak közé iktatná. S valjon mily mechanikai tárgy lehetne az, mely ezt hathatósban eszközölhetné, mint egyedüli valóságos tengeri kapcsunk elrendelése…? Istenem, valóban nincs annak szíve, nem lehet egész ember s annál kevésbé hazafi, kinek vére nem buzog, midőn a mappát veszi kezébe s átgondolja, hogy nem csalfa s kegyetlenül kecsegtető képzeleti báb, de valóság, hogy csak tőlünk függ vízcsatornák, gőzhajók által édenné bájolni a most oly nagy részben sivatag honunkat; csak mitőlünk viruló kerteket, szorgos gyárokat, szabad embereket állítni oda, hol ma róka s farkas lappang, szomorú jószág teng és szolganép henyél – ki életet látott, s tudja mit tehet nemzeti erő, annak szíve, tudom, erősen dobog – és valóban üdvözöljük a szerencsésb jövendőben élőket, mert Hunnia szebb sorsra méltó, s arra, ha nem leszünk is többé már, egykor minden bizonnyal fel is emelendi a későbbi magyar.

S ha ily nemzeti tárgyakrúl van szó – melyek csak úgy vitethetnek végbe, ha morális erő indítja azokat, minthogy kirekesztőleg csak férfiúi elszánás- s állhatatosságnak engednek, ezek pedig egyedül csak morális erő ivadéki – ha, mondom, ily kérdések forognak fenn, s egyrészrűl a közjólét s nemzeti dicsőség képe tűnik lelkünk elé, másrészrűl pedig azon hihetőség, sőt bizonyosság nyugtatja belsőnket, hogy adományunk bizonyos sikert is szülend; nem érezzük-e bennünk minden jobb érzelmink leghathatósb felébredését, s tagadhatjuk-e, hogy vajmi büszkébben ülnénk asztalinkhoz, ha azokon legkisebb ezüst sem volna, büszkébb érzéssel járnánk gyalog s laknánk egyszerű házainkban, s büszkébb férfiúi öntudattal szorítnók csak természeti kellemikre hagyott szívrokoninkat érző mellinkhez, ha ezüstünk, pénzünk, fényes palotáink becse, drágaköveink és kincseink a nemzeti nagyság alá volnának temetve!!! S most, midőn a csalódások s illúziók idejét már túléltük, s az idők szelleme komoly méltósággal int gyermekkori szenvedelminknek öröki búcsút adni s ezentúl férfiakhoz illőbb pályára lépni, hol többé nem nyughatunk becstelen időlopás pulyasági közt, hanem csak a közhaszon, a közdicsőség elősegéllésében találhat szomjúzó lelkünk nyugtot, kérdem őszintén a hajlandó olvasót: nem talál-e lelkében egyetlenegy húrt is, mely érzelmimmel egyhangú volna? S ha velem rokonszenvet érez, nem volna-e ezen pillanatban a legsajnosb vagy inkább legtisztább örömöket szülő áldozatokra is kész, ha bizonyos sikert látna! S ím, éppen ezért szükséges, hogy ily szövevényes mechanikai elrendelések hosszú, nyilványos és minden oldalú országgyűlési tanácskozások [tárgyai] legyenek.

Tudom, ezen utolsót sokan antipraktikainak hívják – ami, nem tagadhatni, ha ti. az egész országgyűlés szólna a dologhoz, s az e részbeni végrehajtóság néhány száz főbűl állna; mert akkor minden kétségen kívül a bábeli torony építtetése ismételtetnék. De hogy egy szabadon választott bizottság*, mely mindenekben a legnagyobb nyilványossággal dolgoznék, s valamint egyrészrűl legnagyobb becsületet várhatna, úgy másrészrűl megint a legszorosb feleletnek is alája volna vetve, jobban, sikeresebben és főképp mindenkinek nagyobb megnyugtatására vinné a dolgot, mint három, kettő vagy egy, ki se számolni, se felelni senkinek nem köteles, s más pénzével tesz, amit akar, midőn a világosságot mindenben kerüli; azt teljes meggyőződésem szerint állítni merem; s ebben felette keveseket kivéve tán mindenki velem egyetért.

Az országgyűlésnek csak négy dolgot kellene közösen s minden illetők hozzájárulásával dönteni el, s ugyanis, hogy

A Duna akármiképp s -mi módon, de tökéletesen rendeltessék el.

Ezen elrendelés terhét idomzat szerint mindenki vigye, ki viszont annak hasznában részesül.

Az, ki ezen ország hozta parancsnak akár pozitíve, akár per vim inertiae ellenszegzi magát, hazasértés bírságába essék, és mint olyas, vagyona vagy szabadsága, sőt még élte vesztével is lakoljon.

S végre szabad szavazással s nem kinevezés által oly bizottság válasszon, melyben bízik, s mely, minthogy a lehető legnagyobb tekintettel bírna, a legnagyobb feleletnek is ki volna téve, s a közönséget munkálódásirúl, országgyűlésen kívül, minden lehető módon s mindig a legnagyobb ébredségben s tudomásban tartaná, országgyűlésen pedig a legkisebbrűl is felelne s számot adna.

A víz körülti munkák filozófiája abban áll, hogy azok elrendelése vagy hasztalan, vagy hasznos. Ha bizonyosan hasztalan, akkor azzal fel kell hagyni, mert a gyógyszernek mindig könnyebb terhűnek kell lenni, mint a nyavalyának; ha pedig bizonyosan hasznos: akkor eldönthetlen igazság, hogy annak eszközlését azok tartozzák vinni, kik a haszonban részesülnek, éspedig oly irányban, mint amilyenben több vagy kevésb hasznot aratnak.

Nehézség itt csak kettő adja elő magát: tudni bizonyosan, hasztalan-e, hasznos-e valamely víz elrendelése; s kitalálni azon kulcsot, mely szerint azon idomzatban vigye valaki az elrendelés terhét, amilyenben fogja aratni az elrendelés szülte hasznot.

Ami a hasztalant, ti. azt, ami többe telik, mint amennyit nyújt, és hasznost illeti: igaz, arrúl apodictumot előre nem mondhatunk, mint szinte semmirűl az egész világon; s így bizonyosan e részben csak a hihetőségek dönthetik el józanul azon határozást, hogy tegyünk-e vagy ne tegyünk. De ha valami munkának lehet előre látni és jóslani leghasznosb s legszerencsésb következésit, az valóban a Duna elrendelése körül történhetik; úgyannyira, hogy ki azt a túlállítás mindent nagyítóüvegével nézné és ígérné is, ítéletem szerint nemcsak nem csalná meg magát és másokat, sőt még a leggyengédebb szerénységet sem bántaná meg; mert ha morális effektusárúl egy szót nem szólunk is – ami pedig mindenben legelső –, szinte magok a mechanikai hasznok is oly óriásiak lennének, melyeknél egy országra nézve nagyobb- és valódiabbakat életre hozni, sőt még tán képzelni is alig lehetne.

A népesedés híját állítja a nagyobb rész az ország hátramaradásinak egy fő okául; s ámbár az eddig mondottak után sok el fogja tán ismérni, hogy ez felette nagy csal – csalatkozás –, s nem a nép mennyisége, hanem mineműsége hervaszt vagy virágoztat valamely hazát, tegyük fel, hogy a nagyobb résznek igaza van, s valóban a népesedés híja okozza hátramaradásunkat legfőképp; valjon mit fogunk mondhatni s azon nagyobb rész consequentiájárúl tartani – nota bene, itt mindig csak a privilegiált rendrűl van a szó –, ha azt látjuk, hogy az midőn egyrészrűl a népesedés híját adja dísztelen vadonságink s mocsárink okául, másrészrűl béketűréssel vagy inkább resten ül annyi század óta éppen azon vadonságok s mocsárok közt, melyek egészségtelen s néha halálos kigőzölgési egyenesen az élet, ti. a népesedés gyökereiben dúlnak s elannyira, hogy tán egyedül a melegebb magyar vérnek vagy valami csudának köszönhetjük, ha némi tisza-, sárréti et compagnie helységek tökéletesen ki nem haltak még, hol ha nem éppen a kolera is, de ahhoz felette hasonló nyavalya esztendőrűl esztendőre szánakozás nélkül kívánja meg szerencsétlen áldozatit. Mit fogunk mondani! Népesedés híjárúl fecseg, de veszteg ül a népesedést egyenesen csorbító undok elemek között!* _ _ _ _ _

Ha azt gondolnám: főképp a népesedés híja okozza hátramaradásinkat, valóban nem nyughattam volna mindaddig, míg hathatósan s férfihoz illő energiával nem pendítettem volna meg e tárgyat; de én hátramaradásunkat intellektuális erőnk s nemzetiségünk fejletlenségének tulajdonítom, s ekképp ezek nagyobb kifejtésére egyesítém, habár gyarló, de minden tehetségimet. Hanem ha a nagyobb rész a népesedés híját tartja hátramaradásink egyik vezérokául, valjon miért nem pendíté meg a vizek s egészségtelen mocsárok regulációinak tárgyát eddiglen hathatós erővel s férfihoz illő energiával; valjon miért nem tevé ezt lehető legnagyobb elszánással; mert hiszen azt, hogy némi megyékben itt-amott ásatott egy kissé s jobbadán az adófizető által, vagy némelykor az auctum salis pretium* egy részéért kéretett és koldultatott is, azt tán csak igen nagy elszánás-, energia- s patriotizmusnak még nem mondhatni. Tehát miért nem tette? Mert fejletlen ismérete s fejletlen nemzetisége nem engedé ily eszközlések alá mindenek előtt vetni saját férfiúi vállát; fejletlen ismérete nem: mert azt hitte, ily tett szabadsága ellen volna, minek következésében ő egy mocsár közti rab; fejletlen nemzetisége pedig nem: mert ily óriási munkáktúl visszaijedt, magában nem bízott és nem mert – nem sejdítvén, mi is mily ellenállhatlan hatalom a kifejlett s egyesült nemzeti erő s akarat.

S ha igaz, hogy a halál princípiuma egyenesen a haza legbelsejében rejtezik, minek következésében némi lapályos helyen nagyobb volt a halandóság 1830-ban kolera nélkül, mint 1831-ben a kolera hozzájárultával, amit sokan tán nem tudnak, hanem ami szórúl szóra úgy van; akkor azt sem tagadhatni, hogy midőn számtalan egyrészrűl nagyobb népesedést kívánna, másrészrül pedig nem járul minden lehető módon az egészségtelen és méreglehelő posványok s mocsárok lecsapolásihoz s kiszárításihoz, azaz a vizek s mindenekelőtt a Dunának regulációjához, sőt azt elfogultsági s előítéleti által lehetőleg ellenzi, az egyenesen azon okokat hagyja támadatlan, melyek következésit kárhoztatja! Ami más szavakkal s ezen tárgyra szorítva ennyi: szeretnék és kívánnák a nagyobb népesedést, de azon okot elmellőzni, mely annyi nép vesztét okozza, sem elég akaratjok, sem elég erejök nincs. S valjon miért? Mert az értelmi súly parányisága miatt eléggé ki nem fejlett nemzeti s egyesülési szellem hozzájok elég hangos s hathatós szavakkal nem szólott soha még!

Sokan pedig a kereskedés híját nevezik azon fő oknak, mely a hon minden hátramaradásit szüli; s ámbár én igen elismérem, s meg vagyok győződve, hogy a kereskedésnek az egészre nézve mágusi befolyása van, azért mégis a nemzeti gazdagságnak leg- és legmélyebb talpköve mindig a belső fogyasztás marad, mely semmi parancs után, hanem kirekesztőleg az ország minden lakosinak polgári alapításábúl veheti eredetét. Azonban tegyük fel, hogy ezen soknak teljes igaza van, s rajtunk, magyarokon semmi nem segíthet oly hathatósan, mint a külkereskedés; valjon mit fogunk mondhatni s azon soknak consequentiájárúl tartani, ha megint azt tapasztaljuk, hogy midőn egyrészrűl minden harmadik szavok a kereskedés elnyomatása körül kong, másrészrűl még az sem jut egyiknek is eszébe – pium desideriumi fohászkodáson kívül –, a Dunát rendes kereskedési csatornává tenni; amit állítnom tán nem éppen oly nagy merészség, minthogy nem tudom, de nem hiszem, mindazon külkereskedési véleményűek közül csak egy is fáradozott volna mappán kívül megnézni a Duna folyamatját tengerig; minek s ilyféle letargiáknak következésében Dunánk regulációját soha férfiasan eddig nem sürgeténk, s így annak hasznát kereskedési tekintetbe se vesszük. S valjon mibűl fakad ez? Semmi egyébbűl, mint számtalanszor előhozott értelmi súlyunk parányiságábúl s nemzeti lelkünk fejletlenségébűl. Ezek részint nem engedik a gyökérhibák ott keresését, hol vannak, részint ellenzik a mélyen keblünkben fekvő morális erőknek oly egyességre ébredését, melyek nemcsak, teszem, felette könnyen reguláznák a Dunát, sőt nem is tűrnék, ha valaki más akarná eszközleni azt!

S ha ekképp népesítni s kereskedni akarunk, valóban ne teóriázgassunk, hanem rendeljük a Dunát el.

Már ami ama nehézséget illeti, mint fentebb érintém, kitalálni egy igazságos kulcsot, mely szerint azon idomzatban kellene vinni mindenkinek az elrendelés terhét, mint amilyenben aratandná a kész hasznot: az ámbár közönségesen felette szövevényes feladás, s tán az, melyen megakad minden, itt igen könnyen eszközölhető; amit egyébiránt addig is, míg e tárgyrúl bővebben lesz időm s alkalmam szólni, itt csak ezen sorral kívánom felvilágosítni: hol a munka a lehető veszteség percenteivel például = 100, a munka okozatja pedig = 120, s így a tiszta nyereség = 20, ott egy teherviselési kulcs kidolgozása, mellyel mindenki meg is elégednék, felette nehéz, tán lehetetlen; de hol a munka sat. = 100, okozatja pedig = 1000, s ekképp a nyereség = 900, ott megint ezen kulcs készítése – úgy, hogy azzal mindenki meg is elégedjék – felette könnyű. S hogy a Duna-regulációnak költsége, ha az abbúl fakadó népesedési s kereskedési hasznot tekintjük, s azon száz meg száz négyszegmérföldet, mely most víz alatt hever, s akkor kenyeret termene, de mindenekfelett azon moralitást, mely ily roppant és hazai munkák közt fejlődnék ki, és számosakat a henyélő s azért oly veszedelmes ábrándozások teóriáibúl a munkás élet praxisába vezetne, mely mind egyesekre, mind az egészre nézve az áldásoknak tán legnagyobbika; hogy mindezeket tekintvén a Duna-regulációnak költsége úgy állna a rendelkezés utáni haszonhoz, mint 100:1000-hez, s ekképp a tiszta nyereség = 900 lenne – azt bátran állíthatom, minthogy azt tán az egész hazában, de külföldön bizonyosan senki sem fogja kérdésbe venni; mibűl azon következést húzom, hogy azon kulcsot, mely a Duna elrendelésében a mindenkitűl mily idomzatban viendő teher viselését határozza el, készítni éppen nem volna nehéz, ha nota bene valósággal a teher úgy állna a haszonhoz, mint 100:1000-hez. S ha ezt nem tudjuk apodictice, s azt tán csak én hiszem, más urak pedig, mert kálha mögött teóriázgattak, s ekképp tagadhatlan felette sok érdemök van, állításimat nemcsak nem hiszik, hanem az egészet mint valami agylobi, ti. velőgyulladási költeményt kacagják, olvasóimnak pedig tán egyike sincs a másikkal e tárgy iránt egy véleményen – valjon miért van ez így? Mert – s itt kérek figyelmet –, mert a vizek regulációja eddiglen csak félig-meddig, de soha kirekesztőleg országgyűlési tárgy nem vala – s mert sem hitelünk nem lévén, sem a nagyobb résznek polgári léte nem, s csak mindig a tehetetlenebb rész járula jobbadán ilyféle rendelkezéseinkhez, és mert ebbéli törvényink vagy legalább – hogy a szókban meg ne akadjunk s azokért a dolgot fel ne áldozzuk – törvényink alkalmaztatása hiányos volt; ami kis szerencsétlenséget összevéve, bátran mondhatni: egy keresztény nemzetnek vize sincs oly szomorú állapotban, mint a jó szőke Duna!

S hogy mily kapcsolatban vannak az előhozott hét törvényjavaslatok a vizek sat. elrendelésével, azt e próbamunka végén, vagy ha idomzaton túl vastagulna, ennek folytatásában adandom elő; de ami ebbéli törvényinket vagy azok alkalmaztatását illeti, nem mulaszthatom el azoknak régibb s újabb praxisát előadni, melynek következésében a siker nemcsak nem kétséges, hanem minden bizonnyal lehetetlen volt.

A sajátsági juss legszentebb megtartása akár ingó-, akár ingatlanban a józan országlásnak legmélyebb alapja, mely ha egyszer megrázódik vagy felforgattatik, az egész nemzeti társaság sarkaibúl kidűl, s békesség helyett anarchia nyomja a hont, a boldogság helyibe köznyomorúság üti fel hazafiak közt lakhelyét! S ím, e szent törvény szelleme okozá, hogy régibb időkben egyetlenegy malom, mely valakinek igazi sajátja vala, ha elrontani nem engedé azt, egy egész vidék kiszárítását hátráltatá, s tudok több esetet, hol a sajátsági juss szentsége miatt, mely az országlásnak legmélyebb alapja, minden további munkával felhagyatott. Később időkben azonban – mert sok nem látta igazságosnak, hogy egy malom s így tán egy vagy csak kevés tulajdonosok haszna bilincselje örökre le egy egész vidék virágzását s ekképp tán sok ezrek hasznát, az történt, hogy az országlásnak egy tán még mélyebb fundamentuma – ti. ‛a közhaszon alá van vetve az egyes haszon’ – jőve divatba, és az e részbeni közkívánatnak egy kissé erősb hangzása végképp bizonyos törvényeket de molis nocivis* szüle, melyek viszont a közhaszonért egyenesen a privát hasznot támadják meg, és melyeknek ha nem is, de alkalmaztatása szerint megint több esetet tudnék előhozni, hol egy szerencsétlen malombirtokos – mert egyebe nem volt – minden proprietasábúl kivetkeztetett, vagy ha ez nem is, legalább felette sajnosan károsodott, ha ti. a birtokosnak nem volt elég hatalma a regulációt akármi módon is hátráltatni; ha pedig ily hatalma volt – felhagyatott a regulációval sat. Mibűl azt tanulhatjuk, hogy valamint az egész világi egyetemben minden csak lassan fejlődik ki nagyobb tökélyre, úgy a törvények lelke is csak lassan-lassan érheti el azon tökéletességi pontot, melyrűl az emberi társaság egyedül remélheti s várhatja valódi boldog s bátorlétét, mely tökéletességet azonban a vízi törvények nálunk korántsem érték el még, mert tagadhatlan – ha faktumokat nem veszünk kérdésbe –, hogy azok applicatiója, ti. effektusa, egy túlságbúl a másikba ment át; mert valamint azelőtt egynek sajátja hátráltatá a nagy rész hasznát; úgy támadá viszont későbbi törvény a nagy rész haszna végett az egyes sajátját meg; mibűl megint az sül ki, hogy azért, mert valaki tökéletesen jártos latán törvénykönyvekben, még éppen nem következik az, hogy ő a törvények valódi szellemét is felfogta légyen.

Azon két talpigazság, melyet érinténk, hogy ti. nem állhat fenn országlás ott bátorlétben, hol a sajátsági juss nem szent, s hol nincs az egyes jó a közjónak alája vetve, összeütközni látszik, s kivált az alkalmaztatásban; mert nehéz a közjót következtetni egyesek áldozati nélkül – ha pedig ezeknek áldozni kell, már nem szűz a sajátság törvénye! S ha azért az idők járása szerint vagy az egyik, vagy a másik talpigazságra állított törvény praevaleált, az természetesnél természetesb, mint nemkülönben az is, hogy ilyes alapi princípiumok egyeztethetése régibb, vagyis inkább az emberiség gyermekkori idejében tökéletesen nem fejlődhetett még ki, s az csak a mostani század férfiasb időszakának hagyatott fel.

S hogy miképpen lehessen e két talpigazságot – mely közt az alkalmaztatásban legalább némi kis anomália látszik – felette könnyen egyeztetni, ahhoz vizeink regulációja a lehető legjobb alkalmat nyújt. 250-ik lapon ilyest mondék: vizek regulációja hasznot vagy nem okoz, vagy okoz; ha nem okoz, akkor fel kell hagyni vele, ha pedig okoz, akkor nincs igazságos ok azáltal valakit károsítani. Már hogy másutt hajt-e a vizek regulációja hasznot vagy sem, azt itt vizsga alá venni nem szándékom, megelégedvén azt tudni vagy legalább hinni, hogy Magyarországban egy józan s tökéletes vízi regulációnak haszna úgy állna a teendő költségek- és viendő terhekhez, mint 1000:100-hoz; amibűl, ha ez való, az következik, hogy a most fejtegetésben lévő két talpigazságot felette könnyű s nemcsak teóriában, hanem praxisban is egyeztetni; s ugyanis mert a hihető nyereség 900 percent – ha minden akadály, mint, teszem, malom, más épület, szántóföld, erdő sat. igazságos becsű után 10, 20 vagy akár 100 percent hozzáadással megváltatik, s ekképp minden akadály nélkül tovább foly a munka. A sajátsági juss szentsége ezáltal; tökéletesen fenn van tartva, de nem elfacsarva – s itt fekszik a dolog veleje – vagy visszaértve s egy mindent gyökeribűl kidöntő lengyel vetóra* vagy egy török önkényi caprice maszlagára rútítva, mely éppen úgy áll a józan országlás szellemével szemközt, mint a vak indulatosság s maga bőrében majd-majd szétpuffadó hiúság áll a valódi szabadsághoz. Azon országló axióma pedig, hogy mindenben a nagyobb rész haszna alá legyen vetve a kisebb rész, az is tökéletesen el van érve, s nota bene a proprietasi szentség sérelme nélkül, minthogy a vak indulatosság, önkény, makacsság, hiúság sat., ámbár nem ritka proprietasok, de mégsem olyasok, melyekre a törvényhozó tesnek ügyelni kellene; s így a két talpigazsági törvények praktice igen könnyen egyeztethetők, ha ti. – s itt a bökkenő – a vízregulációinkbúl háramló haszon úgy áll a vállainkra háramlandó terhekhez, mint 1000:100-hoz.

S ím, itt vagyunk megint a szükségnél, hogy ilyes dolgokat egyenesen országgyűlési tárgyakká tegyünk; mert míg azok s akárhány századokig csak dikasztériumi tárgyak maradnak, mindaddig – habár legjobban s legcélirányosabban fejlődnének itt-ott ki – soha nem lesznek oly közérdekűek, mint amilyeknek lenniek kell, hogy ne csak papirosra kenessenek szüntelen, hanem valahára végbe is vitessenek. A tárgy oly óriási, hogy azt semmi vagy csak hathatósan felébredt nemzeti lélek s akarat viheti végbe; s ez legfőbb oka, hogy nem dikasztériumba, hanem egész ország, egész nemzet elibe tartozó. Ami pedig azon kapcsot illeti, melyben ezen periódus az előbbivel van összeköttetésben, legyen szabad kérdeznem, ki mondhatja most a hihetőségek törvénye szerint, hogy azon állításom, mely szerint vízi regulációnk haszna – 900 percent volna, túlállítás-e vagy sem? Én azt hiszem, senki; minek következésében megint feltűnik az országgyűlési küldöttség elmúlhatlan szüksége, s döntse végre az el a köztünk külön állításokat. Mindenesetre bizonyosat vagy legalább bizonyosbat fogunk tudni, mint ma, ami akár jó, akár rossz lesz, a kétségnél mindig kellemesb leend, melynél itt is, mint mindenütt, kellemetlenebb a világon nincs, elannyira, hogy szinte jobb még a bizonyos halál is, mint a mindig veszély közt forgó élet.

Tisztába fog akkor jőni, állításim költemények-e vagy nem; ami után vagy minden megmaradand a régiben – ha ti. csak egy románt írtam –, vagy pedig minden további idővesztés nélkül tüstént munkához fogandunk – ha ti. az sül ki, hogy a tökéletes vízi elrendelésbűl mindenesetre óriási nyereség várható, habár nem éppen 900 percent is, mint én állítom. Első esetben az egész kár arra szoríttatandik, némi kis vizsgálati költségeken kívül – melyek az egész országtúl egyenlő idomzatban vitetvén alig lesznek észrevehetők –, hogy engem kacagni fog a közönség, mire azonban igen szívesen elszánom magamat, mert részint meg leszünk végre a kétes állapottúl mentve, s egy gyáva remény s erőködés kellemetlen szférájábúl egyenesen azon bizonyosságba iktatva, hogy ezentúl is mocsárink közt hideglelősködnünk, vérhaskodnunk, csömörködnünk, pokolvarkodnunk és tán koleráskodnunk is elkerülhetlenül s örökké kell – ami után filozófiai elszánással azt férfiasan tűrni, ellengyógyszerekkel éldegelni fogunk – és extra Hungariam…, sokan pedig poggyászikat összefűzvén a hazai kapufátúl búcsút veendnek; részint pedig s legfőképp azért szánom el szívesen magamat közkacagás tárgyul, mert a szoros tudományi hihetőségek számolása szerint, tán úgy fordulhatna a dolog, hogy végképp nekem lész némi jussom kacagni – amin, megvallom, nem tudnék eléggé örülni, s valóban nem azért, hogy azon közönséget nevessem, melyben tíz Dunát regulázni is elég erő van, de melyben eddig legalább egyetlenegyet csak félig-meddig is elrendelni sem elég bátorság, sem magában bízás még nem volt, ámbár ez tán elég nevetséges; hanem azért, mert ily óriási munka közt annyi magunkban rejtőző erővel ismerkednénk meg, hogy ennek utána ahelyett, hogy most úgyszólván minden hátramaradásunkat mindig csak másokban keressük s másokra toljuk, akkor nem vizsgálnók ezt oly szorosan, hanem minden idővesztés nélkül saját erőnk által ütnők helyre azt, amit mások _ _ _ _ _ mulattak el sat.; tökéletes elrendelés után pedig – mert se nem vesznének halálos epidemia által annyi jó hazánkfiai el – kiknek vékony rendeinkbűl eddigi s oly nagy számbani kiesés elég kín vala mindig lelkemnek, s meggyőzhetlen akadályok nem szegeznék ellenünk magokat – kereskedési, de kivált vetélkedési, azaz civilizációi tekintetben más nemzetekkel összekapcsoltatnánk, s mindenekfelett, mert morális becsünk oly mértékben nőne ily nemzeti közös munkák által, mint amilyenben szinte semmi sem nevelhetné azt.

Hogy a Duna s egyéb vizeink elrendelése nem tréfa, hanem óriási munka, már mondottam, s most újra ismétlem; s ím, ez oka, hogy a dolgot nem is kell könnyen venni, azaz nem lehet kirekesztőleg valami társasági vagy dikasztériumi tárgy, hanem azon semmi egyéb, mint köz nemzeti erő diadalmaskodhatik. Midőn azonban egyrészrűl a haszon nagysága minden képzelet és számolás túli lehet, s ily óriásit végbevihetni s végbevinni valódi nemzeti dicsőség; másrészrűl ellenben a kár szinte lehetetlen, amit tán senki nem tagadhat, ki csak egy kissé ismeri is vizeink mostani állapotját, további mocsár közti maradásunk becsületünket valóban nemigen nevelheti; úgy hiszem, kötelességünk, hogy azon munka iránt minél előbb egyesüljünk, mely mind mechanikai, mind morális tekintetben s mind kifejtés alatt, mind kifejtés után nemcsak legnagyobb hasznunkra, hanem mindenekfelett legvalódibb nemzeti dicsőségünkre is válnék.

Ha más régibb nemzetek évrajzit s tapasztalásit tekintjük és használjuk, hol némi óriási s oly munkák állnak már, melyek az egész emberiséget dicsőítik, azt fogjuk találni s tanulni, hogy ott is volt annak idejében elég olyféle rablélek, ki ily nagyobb szabású tárgyaktúl századokon keresztül mindig visszatartá a nemzet nagyobb részét; s hogy ekképp nálunk is van elég oly szép foglalatosságok közt szorgoskodó s izzadó, hanem hogy valamint ott is győzött mindenen a hazafiság angyalátúl gyámolított férfiúi állhatatosság, úgy Hunniát is össze fogja kapcsolni tengerekkel a tiszta lélek, tiszta szándék s a mindenen diadalmaskodó kifejlett nemzeti egyesség.

S ha e próbamunkának azon sorai, melyek által egykori nemzeti nagyságunkat jövendölöm, tán nem fognak tökéletes feledékenységbe süllyedni; azt gondolom állíthatni, hogy most csak némi fő vonásokkal s elég ügyetlenül rajzolt Duna-regulációi horoszkópomban tán csak az fog az egykori olvasók előtt egy kissé román színben* jelenni meg, amit 248-ik lapon érinték, hogy ti. büszkén fogunk ülni asztalinkhoz, melyeken legkisebb ezüst sem fénylik, büszkén szegénykedni gyalog s egyszerű hajlékinkban s büszke érzéssel szorítni gyémántlan, gyöngyetlen szívrokoninkat dobogó keblinkhez, ha áldozatunkbúl emelkedendik ki a közjó s nemzeti nagyság léte, mert az eddig történtek szerint ezen képzeleti költemény helyett a bizonyos valóság azt fogja velünk tapasztaltatni, hogy mennél több józan áldozatot teszünk a közjóért, s minél nagyobb bőkezűséggel, de okosan vetjük kincseinket a hon kebelébe, annál ellenállhatlanabbul tornyozik asztalainkon s palotáinkban ezüst s arany fel, s annál fényesb drágaságok közt fognak virágozni hölgyeink, mert a köz anyaföld minden legkisebb áldozatot is százszorozva fizet vissza… S így a haza javáért szegénységbe süllyedt nagyság költői nimbuszában, általányosan véve, senki sem fog elhatárzott akaratja nélkül fényleni, hanem annál több a vagyonosság s ekképp polgári függetlenség prózai körei közt, mely azonban, míg ember ember marad, hozzá tán illőbb álláspont, mint egy felhőkbeni képzelgés hajhászata.

Ha eddig nem történt vizeink s főképp Dunánk elrendelésében még igen sok, nem azokban van a hiba, kik ilyeseket felsőbb parancs következésében mozgattak, mert azok eleget fáradának s némi felette becses előkészületeket is tevének, egy s más el is készült már, hanem részint az gátlá a sikert, hogy ily óriási munkához, melyet sokszor nem lehet időn túl halasztani, minthogy s kivált nagyobb vizek medre sat. szinte minden esztendőben változik, s ekképp soknak bizonyos és elhatárzott idő alatt s úgyszólván egyszerre kell végbevitetni; tehát részint az akasztá meg a sikert, hogy ily óriási munkára nem volt elég pénz, minthogy azok, kiket a dolog legjobban illetett, igazi irány s idomzat szerint nem járultak, nem fizettek hozzá, részint pedig – s ím, itt vagyok megint régi témámnál –, mert nem vitetett a dolog nemzeti nyilványossággal, mely ha valahol, ily tárgyak körül bizonyosan szükséges.

Ugyanis az álmosakra s kétszínűekre nézve nincs hasznosb, mint közönség ébredt szeme; a szorgosakra s tiszta lelkűekre ellenben nem lehet és nincs is nagyobb állhatatossági inger s végrehajtói ösztön, mint a közönség háladatos szíve; pedig azért – ha az életbűl vesszük okoskodásinkat, s az embereket általányosan képzeletünkben oda állítjuk, hol valósággal állnak s nem magasbra –, mert felette sok megyen félre őr híja s felette sok marad abban tanú híja miatt. S ha meggondoljuk, mily óriási sommák fordulnak meg ily munkák közt, s mily nagy csábító az arany, másrészrűl pedig mily elszánás és férfiúi állhatatosság kell, mocsárok közt élni egy rövid, tán _ _ _ _ _ életen keresztül, és sárt, csak sárt látni – ó, Isten, úgyszólván örökké tán nem fogjuk tagadhatni, hogy ily munkák hegyibe egyenesen a nemzetet állítni nemcsak felette józan, sőt legszükségesb is, minthogy a munkálók ekképp komoly felvigyázat és szoros rend közt a megérdemlendő köztaps és dicséret reményében – minél nagyobb inger, erősb ösztön emberileg szólva alig van – csudákat művelendnek.

Az egész dologban, ámbár temérdek akadály van, meggyőzhetlen azért nincs, ti. ha – s ez ítéletem szerint conditio sine qua non – ha az eddigi törvényjavaslatok filozófiája elfogadtatik, melyeknek e fejtegetésben lévő törvénnyel s kivált a Duna regulációjával szoros összeköttetése csak utóbbi vizsgálatok folyamatjában fog jobban kiviláglani, s ha _ _ _ _ _, ha a végrehajtásban nem leszen egyoldalúság, hanem mindenkire s mindenben felnyittatik a lehető legnagyobb konkurrencia.

E célnak elérése végett, s hogy más hazai tárgyakban se gátolhassa a közszorgalmat a konkurrencia híja, természetesen foly a IX-ik törvény szüksége, ti.

 

A monopóliumok, céhek, limitatiók s egyéb ilyes intézetek örökre eltörlése




Hátra Kezdőlap Előre