A monopóliumok, céhek, limitatiók
s egyéb ilyes intézetek örökre eltörlése

Ezen téma tán az, mely az egész országlási láncolat sorában minden oldalrúl a legkimerítőbb okoskodásokkal fejtegettetett már, s tán az – ha nem akarjuk magunkat készakarva csalni –, melynek alkalmaztatása még azokat is a legnagyobb zavarba hozná, kik legelszántabb s legügyesb ellenségi; amit őszintén elismérni, tudom, mindenki fog, ki nem élt mindigi teóriák körei közt, hanem a dolog praktikai folyását isméri, vagy oly hivatalt viselt is már, mely a monopóliumokkal, céhekkel, limitatiókkal sat. szorosb és mindennapi összeköttetésben van.

„Felette helyes ezek eltörlése teóriában, de praxisban az még nagyobb rossznak szülése nélkül nem eszközölhető; s ekképp habár magokban rosszak is, mégis tűrni kell azokat, minthogy még nagyobb rossznak, ti. veszedelmes összeütközéseknek, hervasztó megakadásoknak s legnagyobb zavarnak veszik elejét.” Így szólnak e kérdésrűl nemcsak az ily gátló intézetek sáfári, hanem azok is, kik eltörlésöket óhajtva várják, de nem érthetik el, miképp lehessen azt eszközleni a köz országos műnek akadályoztatása, sőt tán ingadoztatása nélkül is. Így okoskodnak továbbá:

„Mily szerencsétlenség a monopolista járma alatt görbedni, kivált, ha az a szegény szántóvetőt éri, ki egy szívtelen pénzfukar által sokszor szinte véres verítékű szerzetjétűl is megfosztatik, minthogy csak egy vevő van, s ekképp minden rendelések ellenére is de facto csak egy szab árt; mi által a tehetetlen pór, javainak elbitangolása vagy el nem adhatása közé állíttatik; ellenben mily veszélynek volna kitéve az országlás s ekképp a közbátorlét, ha némi javak bevásárlására előleges rendelések nem tétetnének, s kivált oly országban, hol bőség szükséggel sokszor oly rögtön változik.”

„Mily szomorúk továbbá a céhek következési, melyek által az ipar és természeti ügyesség oly szűk korlátok közé szoríttatik, hogy a tehetetlenebb s ekképp sokkal számosb rész soha nem szabadíthatja meg magát a felkent mesterek önkényitűl, kik midőn az alattok dolgozókon úriasan hatalmaskodnak, egyszersmind a nagyközönséget is korántsem művészi ügyességök, hanem csupán csak összeröffenési talentumok által, tetszésök szerint taksálják*; ellenben mi lenne a közönségbűl, s ki látná el mindazon legsürgetőbb életszükségekkel, melyek némi rend nélkül majd igen soktúl is állíttatnának elő, majd pedig igen kevéstűl, s így egyik rontaná meg a másikat, mi által zavarba, sőt végveszélyre is jöhetne az egész.”

„Mily kimondhatlan szorgalomhervasztó végre a javak árszabása, az irgalmatlan limitatio! Minden ipart elfagyaszt, s a legnagyobb kiállító erőt visszaijeszti; ellenben tagadhatni-e; hogy limitatiók nélkül a nagyközönség bűnhődnék legirgalmatlanabbul, mert sokszor, kivált szükség idejében, nem volna oly túlcsapongó ár, mellyel a tehetős nem nyomná a tehetetlent.”

Amibűl tehát ezen plauzibilis következés foly: „A nagyobb rossz elkerülése végett a kisebb rosszat tűrni, ti. a monopóliumok-, céhek-, limitatióknak tovább is fennmaradniok kell.”

Azon fallacia pedig, mely e részben a sokaságot éppen magának legnagyobb kárára csábítja el, csak abban rejtezik, legelőszőr is: hogy a monopóliumok, céhek s limitatiók haszna vagy kára körülti fejtegetések, vélemények s ítélethozatalok jobbadán csak rövid időszakra szoríttatnak, azaz közönségesen csak azon tüsténti hátramaradás és kár vétetik számba, mely eltörlésök által közvetlen foly a községre, s nem eléggé tekintik más részrűl azon későbbi, de sokkal nagyobb haszon és áldás, mely félretételök után, habár közvetve is, de okvetetlenül az egészre áradna; minek következésében a mérleg – bilanx – mindig kedvezőleg mutat a monopóliumok sat. további fenntartására – minthogy ti. az egyik tálba a tüsténti, habár kicsi haszon tétetik, a másik tálba ellenben a későbbi, jóllehet nagy haszon és áldás nem tétetik! Az említett fallaciának másik és sokkal nagyobb oka pedig abban gyökerezik, hogy a monopóliumok, céhek és limitatiók eltörlési haszna vagy kára mindig azon összeköttetésben tekintetik, melyben politikai, gazdasági s kereskedési rendelkezésink ma állnak, s nem abban, melyben állniok kellene, s azok előbb-utóbb okvetetlenül állni fognak.

E tévedés első okát most közvetlen nem vehetem fejtegetés alá; mert úgyis akaratomon túl vastagodik a fő tárgytúl annyiszor eltávozó vázmunkám. Legyen azért addig is, míg e fontos kérdést némileg kimerítni alkalmam lesz, elég a fallaciának első okát közvetve, másodikát pedig néhány fő vonással érintnem.

Ha políciai, gazdasági s kereskedési rendelkezésink, mennyire azokat helyzetünk, kormányhozi állásunk s törvényink határozzák el, A.-túl Z.-ig azon állapotban mozdulatlan maradnak meg, mint azok ma állnak, ti. a változó körülményekhez szabatlan s ekképp javítlan, akkor megengedem – ámbár még ez sem bizonyos –, hogy a monopóliumok, céhek, limitatiók tán nem egykönnyen törültethetnének el, s azok további fenntartása tán kevésb kárt okozna, mint az lenne, melynek félretételébűl következni kellene. Midőn azonban bizonyos, hogy políciai, gazdasági és kereskedési rendelkezésinket az idők szelleméhez szabnunk és azokat minden oldalrúl javítnunk kell, ha nem akarjuk az egészet végpusztulásnak engedni, az foly: hogy a monopóliumok, céhek és limitatiók léte is egészen más tekintetet nyer; mibűl azon nem eléggé elménkbe nyomtatható igazságot tanulhatjuk – melyet századok tapasztalása bizonyít –, hogy szinte sohasem lehet egy állandó szisztémának csak egy-egy karikáját vetni ki s helyibe egy más szisztémának csak egy-egy karikáját venni be, hanem hogy vagy egészen meg kell maradni a réginél, vagy egy javított szisztémának legalább egy stádiumát egyszerre venni át – ti. az új rendelkezésnek nem valami egyes karikáját, hanem annak egy összefüggő egész láncolatját.

S ha más nemzetek ingadozásinak filozófiáját részrehajlatlan szemmel vizsgáljuk, arrúl fogunk meggyőződni, hogy azok legfőképp azért oly erőszakosak s hosszadalmasak, mert a régi szisztémákat, ha így szabad mondani, csak darabosan hagyták el, s a támadt ürességekbe csak új szisztémai darabokat raktak, ahelyett hogy a régi rozsdák s penészek gyökeresen kiszakítva s az új javítások összefüggő egész láncolatjokban lettek volna elfogadva; mi okbúl azon jótévő ragaszték híjok, mely a külön részeket tartaná össze, s mely nélkül se test, se mű, se semmi egészségesen nem foroghat.

Sok, tudom, e sorokbúl azt fogja következtetni: „Tehát így az egész magyar alkotmányt halkan s részenként nem javíthatni, hanem azt egyszerre fel kell fordítni s helyibe mást állítni…” Ez azonban ítéletem szerint a mondottakbúl nem következik; mert egy országos alkotmány igen számos alrendű szisztémákat foglal magában, melyek tökéletesen megváltoztathatnak, de bizonyosan nem anélkül, hogy azok módosítása az egész alkotmányra némiképp ne hasson, hanem minden bizonnyal anélkül, hogy azok változása az egész országlási machinát forgassa fel.

Ezen állítás igazságát, számtalan erősítő hasonlításokon kívül, nagyban a napszisztémai revolúciók, kicsinyben pedig közönséges földművelési s gazdasági tapasztalásunk minden kétségen túlteszik.

Időszakként, mikor valami új planéta vétetik fel egy napszisztémában, vagy néha belőle egy kiesik, változnak akkor a világok forgási, s tengelyei kifordulnak, a természet is egyben-másban tán más elveket követ; de az attractio és repulsio törvényi*, habár módosítva is, fennmaradnak, s az egész naprendszer nemcsak nem bomlik el, hanem midőn belőle tán egy bűntűl rothadó föld kidobatik, vagy egy új csillag áll belé, százszorta egészségesebben s a mindenség nagyobb dicsőségére forog, mint azelőtt. S valóban nem az hozza a napszisztémákat veszélybe, mert azok a Mindenható mély bölcsessége szerint néha-néha reformáltatnak, hanem valóban akkor dűlnének sarkaikbúl ki, ha az álbölcsek hiúsága elég hatalommal bírna tisztítlan s javítlan változatlanságra ítélni azokat, mint a magyar constitutiót; mibűl azon valóság tűnik elő minden fényében, hogy nemcsak az örökség, de még a tartósság – durabilitas – princípiuma sem alapul változatlanságon, hanem az egyedül szünet nélküli reformáció- s javítási mozgásban él s élhet csak; megint s megint – szünetlen*.

Ez a nagy példa. A kicsi pedig földművelési s gazdasági munkálódásinkban adja elő magát szünetlen. Birkát tenyésztünk, hol eddig nem volt; de csak egyedül a birkát nem fogadhatjuk el, hanem múlhatlanul szükséges, hogy fennálló gazdaságunkat, noha azt fő alakjainál fogva változtatni nem kell, némileg mégis a birkatartási rendszerhez módosítsuk; mert a birka csak egyik karikája az egész láncolatnak, mely csak akkor lesz tökéletes s ekképp hasznos, ha a többi, egy egész egybefüggő szisztémát alkotó karikák is tekintetbe vétetnek, ti. akol, birkáslak, tiszta legelő, téli eleség sat. sat. S ha egy gazdának, ki eddig s ahhoz alkalmas helyen birkát nem tartott, az javasoltatik, hogy ezentúl birkát tartson, valóban ő nem arra ítéltetik, hogy egész gazdaságát fordítsa fel, és senki sem fogja hinni, hogy azért megszűnt tulajdonos és földbirtokos lenni, de azt, hogy ő a javaslat elfogadása után tán hatalmasb gazda leend, ha ti. nemcsak birkát szerzett, hanem egyszersmind azt is megszerzette, ami a birkatartási rendszerhez, vagyis inkább láncolathoz megkívántatik, azaz ha nemcsak egy karikáját fogadta el valami új szisztémának, hanem annak egész láncolatját is.

Szintígy új províziók által némi rendezkedések szükségtelenekké is lehetnek, mint p.o. a közlegelő, ha ti. egészen el vannak intézve s különválasztva a birtokok, s mindenki saját legelőjével bír.

Mi után egyenesen azt állítom, hogy én a monopóliumok, céhek s limitatiók hasznát vagy kárát mai körülményinkhez irányozva legkisebb fejtegetésbe venni sem kívánom; mert ítéletem szerint szintoly hihető, hogy hasznosak, mint károsak, s mindenesetre eltörlésök által az egészre nevezetes nyereség soha nem háramolhatnék, míg a velök oly szoros összefüggésben levő karikák nem javíttatnak némileg, s így csak azt bátorkodom erősíteni, hogy létök csak akkor leszen bizonyosan felesleg, és eltörlésök csak akkor áraszthat valódi áldást az egészre, ha políciai, gazdasági s kereskedési eleink is javíttatnak iránylag.

Nem is mertem volna e most mondottak következésében soha a monopóliumok, céhek, limitatiók sat. eltörlését minden egyéb előzmények, módosítások s javítások nélkül egyedül javaslani, mint sok ezt rögtön tenni óhajtná; hanem midőn előbbi munkáimban helytelen létöket általányos vonásokkal már több helyen érintém, itt csak azon feltétel alatt merek mind feleslegségökrűl, mind eltörlési hasznokrúl kezeskedni, ha a fentebb előadott nyolc törvények divatoznak már.

Legyenek azok csak egyszer elhatározva, s tüstént oly közönséges szorgalmi hév ébred fel, mely a közbátorlétbűl és szabadságbúl fakadó nagyobb belső fogyasztás által ingerelve, oly ügyes és mindennemű munkálókat állítand elő, kik minden célnak megfelelnek, s annyi és oly külön hasznú javakat, melyek minden lehető szükségnek eleit veszik, s ekképp az előleges rendeléseket, megszorításokat, monopóliumokat, céheket s limitatiókat nemcsak szükségtelenekké, sőt felette károsokká teszik.

Most, igaz, sokszor szükség rögtön áll bőség helyibe; de valjon miért történik ez? Valóban semmi egyéb okbúl, mint hogy a közönség legnagyobb része szolgai helyeztetésben van, s így se testi-, se lelkiképp nincs kellőleg kifejtve; ami a célirányos és sikerszülő szorgalom híját, ez pedig azon szükséget okozza, mely nemritkán bőség helyibe áll, s azon országot sanyarítja s díszteleníti, mely számtalan természeti ajándéki mellett kétannyi népet bőségben tarthatna könnyen el, mint amennyit elég precarie tart most, s minden arányon s idomzaton túl gazdagabb, mint a világ oly számos vidéki, hol azonban ha nincs is annyi időszaki bőség, mint köztünk, másrészrűl ellenben még sincs oly sokszori nyomorúság és éhség is, mint nálunk.

Miképp él a fejletlen, buta ember, kitűl az emberiség szinte minden jussai meg vannak tagadva, vagy ki azokat nem is ismeri? Valjon miképp él? Úgyszólván márúl holnapra, és semmi sincs, mi annyira altatná el minden tehetségit, mint a termékeny föld s kedvező éghajlat; s ha honunk számosb lakosit tekintjük, kivált az oláht, rácot, fogjuk-e tagadhatni, hogy ő valóban nemigen sokkal él különben a baromnál, s tobzódik, ha van, ellenben szinte éhen hal, ha nincs? Már ily néprűl kell gondoskodni, igaz; de valjon mi jobb s célirányosb: örökkön-örökké mint gyermeket ringatni akarni-e őt, akármennyire lógjon is lába ki a bölcsőbűl, s vezetni őt, bármily erősre nőtt legyen is már, vagy lassan arra oktatni, hogy maga lábain állni tanuljon valahára.

Ád a Mindenható az embernek mindent, s nemcsak amire szüksége van, hanem ami nélkül, szorosan véve, élni is lehetne, s ami egyedül csak kényeit neveli; de mindezt csak ritkán adja minden hozzájárulásunk nélkül, rendesen pedig szinte sohase – úgyhogy a fejletlen természetfia csak addig él bőségben, míg egy szerencsés véletlen azt úgy hozza, de tüstént ínséggel küszködik, mihelyst a jó szerencse elhagyja; a kicsinosult férfiú ellenben nem alapítja létét vak véletlenre, hanem esze s tenyere által parancsol az elemeknek s bőségben gondoskodik előre a lehető szükségrűl, s minden ínségnek elejét veszi.

Ki ingatlan földet s házat mint sajátot bír, s háborítlan folytathatja dolgait, mert mind személye, mind vagyona nemcsak ex principio – s erre felette kell vigyázni, mert igenis nagy a különbség –, hanem de facto is a legnagyobb bátorságba van helyezve, az lassanként oly szorgalomra ébred, melynek következésében nemcsak külön tartozásit teljesítendi könnyebben, hanem saját szükségit is minden irányon túl tökéletesben pótolgatja, sőt még némi életkellemeket sem tagad magátúl meg. A bérben lakó ember ellenben, s kinek több az ura, mint az ujja, s ekképp balra és jobbra kellene fordulnia egyszerre, s ki, habár ex principio legdicsőségesebben pártoltatik is, mégis de facto nemritkán az önkény által legbecstelenebbül sanyaríttatik, az ha éppen nem gondolkozik, úgy sem egyéb, mint barom, ha pedig csak egy kissé eszmél, elkeseredett kétségbe születvén és élvén, semmi lelki s testi rugósággal nem bír, mert azok nincsenek benne józanul kifejtve, hanem csak lappangnak, s ő se tartozásit teljesítni nem leszen képes, se szükségit előre gondolólag kipótolni. Minek veleje az: hogy egy törvény alatt álló kicsinosult szabad ember egy bizonyos mezőbűl 100-at fog kiteremteni, midőn egy önkény alatt tespedő szolga éppen azon mezőbűl tán 30-at sem fog kicsikarhatni; amibűl magamagátúl foly azon következés, hogy caeteris paribus annál hihetőbb a néhai szükség, megszorulás és éhség valami országban, minél szolgaibb helyeztetésben élnek lakosi; s viszont annál kevesebbé hihető, minél nagyobb számban vannak azok a jól elrendelt társasági szabadság áldásiba iktatva; ami ezen sorokra alkalmaztatva más szavakkal ennyi: „Minél szolgaibb valami alkotmány, annál szükségesb a közönségrűl gondoskodás; minél szabadabb, annál feleslegesb, sőt károsb is – mert hihető- s lehető-e, hogy egy kissé hosszabb időt tekintvén, egy vagy kevesen oly jó sikerrel gondoskodhassanak több milliórúl, mint ha milliókban ébresztetnék fel azon előre gondoskodó szellem, mely kirekesztőleg teljes személyi s vagyoni bátorságnak, azaz egyedül jól értett közszabadságnak lehet okozatja, s mely azon jótévő közébredséget szüli, melynél fogva ki-ki nagyobb és kisebb mértékben minden tehetségét a berohanható szükség eltávoztatására vagy elbírhatására gyakorolja szüntelen?

Ha igaz, hogy a szabad ember egy bizonyos mezőbűl 100-at állít, egy szolga ellenben 30-at, akkor az is bizonyos, hogy az elsőnek, legalább átaljányosságba véve, mindig 70 percenttel több tehetsége van, mint a másodiknak; mibűl az következik, hogy ő tartozásinak kielégítése után sokkal tökéletesebben fogja életszükségit pótolni s némi kellemekbe is engedődzni, mint a szolga; minek végokozatja elvégre az, hogy legkisebb előrelátás nélkül sem fog a szabad ember s ekképp a szabad ország oly könnyen valódi ínségre, éhségre s elpusztulásra jutni, mint a szolga s ekképp a járom alatt görbedező hon.

Hol rendes és közgyarapodás van, ott a legrosszabb esetben időszaki szűkölködés támadhat; midőn ott, hol a gazdagság nem közös és az csak kedvezőbb véletlenekhez van kötve, a rossz eset egyenesen az élet princípiumát támadja meg – amit egyesek sorsa legjobban felvilágít, minthogy a tehetőst csak sajnosan éri éppen azon eset, mely a tehetetlent tökéletesen tönkre dönti.

Ha mostani körülményinkben a céhek s limitatiók némi plauzibilitással pártoltatnak, igen elértem – ámbár rég elismért axióma, hogy minden, ami egyeseknek kedvez s a konkurrenciát kizárja, a közönségnek káros; de az iránylag felette csekély fogyasztásnak lankadt folyása tán valóban szükségessé teszi a tüsténti províziót vagy, jobban mondva, a mindigi provizóriumot! Most könnyen megeshetnék – ámbár mindezeken is kételkedem –, hogy a céhek eltörlése által felette sok jó mesterember végpusztulásra jutna, mert a sokaság könnyen elcsábíttathatik a sokat ígérők serege által; a kiesettek helyibe pedig nem léphetnének tüstént elég tehetségű mesterek, minthogy kivált némi mesterségekre sok előkészület s tetemesb tehetség kell – amibűl a közönség legalább egy darabig egyben és másban némi rövidséget és kárt szenvedhetne; hanem valóban csak kevés időre, mert a régi tapasztalás azt mutatja, hogy habár a divat csábjátúl zsarnokolva, sokan inkább A.-nál dolgoztatnak, mint B.-nél, jóllehet ez jobban s olcsóbban szolgál is, a nagyközönségnek ilyesekben mégis bámulandó józansága van, s bizonyosan azon mester fog legerősben használva s ekképp legbizonyosabban végképp boldogulni, ki egyenlő jóságút olcsóbban állít elő; ami legigazságosb, s vele mind a közönség, mind a munkáló nyer; mert valjon miért s mi okbúl kellene a közönséget egy ügyetlen s drága művész járma alá görbítni, s mely igazzal kívánhatna viszont egy ilyetén művész elsőséget, sőt legkisebb védpaizsot is?

A marhahús limitatiója sok helyen, bizonyos oknál fogva, már sokszor egy darab időre eltörültetett; de jóllehet ezen eltörlés, tudtomra, nagy zavart sehol nem okozott, az ismét visszaállíttatott. A hiba tán az volt, hogy nem vala az eltörlés országos, s nem váratott bé elég idő az új rendelkezésnek magamagátúli egyensúlyba tételére; minek következésében egy megye a másik megye kárán nyerekedett, s elég idő nem engedtetett, hogy minden táj és vidék a gazdaság azon ágára adja magát testestül-lelkestül, mely körülményikhez legjobban illik – ti. az egyik legfőképp marha-, másik birka-, harmadik sörtéstartásra s így tovább. Ezen meginti limitáltatások pedig vagy azok kútfeje – hogy a limitatiói princípium általában oly erősen gyökerez azoknak képzeletökben és belátásokban, kik annak eltörlését eszközölhetnék – tán abbúl ered jobbadán, hogy eltörlésök által sok kis jövedelem elmaradna, melynek húzása sok előtt érdeklőbb szempont, mint a közjó előmozdítása; igen sok interesszék volnának megsértve sat. S én valóban azt gondolnám, hogy ezen oknak nemcsak jobbadán, hanem egyedül s kirekesztőleg kellene köszönnünk a maiglan fennmaradt húslimitatio bilincsét; ha egy magában kicsinységnek látszó, de ítéletem szerint felette fontos faktum nem cáfolgatná azt némileg, s nem mutatná meg ellenállhatlan persuasióval, hogy habár minden teória az ellenkezőt bizonyítja is, mégis, stantibus rerum circumstantiis*, a marhahús limitatiójának némi más hasznai is lehetnek, mint az, amit a mészáros et comp[agnie] húz!

A borjúhús nincs limitálva, szabad a konkurrencia; s mégsem vagyunk egyféle húsnemben is oly rosszul, mint éppen borjúhúsban. Valjon tehát itt miért nem mutatkozik a limitatio híja s a szabad konkurrencia léte kedvezőleg? S valjon nem félhetni-e, habár a marhahús általányosb s ekképp szükségesb eledel is, mint a borjúhús, hogy az, ami ennek mennyiségére s mineműségére felette ellenségesen hat, ne hasson legalább egy kissé kedvetlenül a marhahús mennyiségére s mineműségére is; mert hogy köztök némi analógia s atyafiság csakugyan van, tagadni nem lehet. Valjon tehát mi okozza a legliberálisabb elvekre rakott borjúhúsnak kevés és rossz létét? S valjon mi az, ami praktice a marhahús limitatiója eltörlését is felette nehezítné? Semmi egyéb, mint a nagyobb rész szolgai helyeztetése, mely a csekély és olcsó eledel fogyasztásnak egyedüli oka. Nem keresik sokan a borjúhúst, s ekképp nincs is sok; ha keresnék, akkor volna elég. De hát miért nem keresik? Mert nincs tehetségök, s bárcsak kenyerök volna mindig! Tehetségök pedig miért nincs; tán szűk a határ, rossz a föld? Korántsem; hanem mivel a szolga azon mezőbűl csak 30-at nyer, melybűl a szabad ember 100-at szorít ki!! És ez az egész titok!!!

A monopóliumok, céhek, limitatiók sat. léte tehát csak akkor leszen bizonyosan felesleg, s eltörlésök csak akkor okvetetlen és szembetűnőleg hasznos, ha az ország lakosi nem szolgai, hanem polgári helyzetben vannak, azaz ha mindenkinek személye s vagyona szent s csupán a törvény alatt álló, ha szorgalma s jó szerencséje által mindenki proprietast szerezhet magának, s ha mindenkinek igazi s nem illuzórius védje is van, ki a törvény holt betűjét érette életbe is hozhassa, ha kell, ami conditio sine qua non! Minek veleje az, hogy legelsőben is a javallott nyolc első törvényt kell felszentelni s közdivatúvá tenni, s csak aztán lehet a 9-dik törvényjavaslatnak valódi sikere; ami más szavakkal ez: vagy addig kell fenntartani a monopóliumokat, céheket; limitatiókat sat. a vele egybenfüggő elavult szolgai szisztémával együtt, mint csak lehet, (???) vagy a monopóliumok, céhek, limitatiók sat. eltörlésével mindazon javításokat is el kell fogadni, melyek azok félrevetését tökéletesen ki is pótolják, s a közerőműnek ereibe s inaiba egészen új életerőt is öntenek!

És itt, azt hiszem, a gondolkozó előtt már elég világosan kitűnik a monopóliumok, céhek, limitatiók sat. kondicionált eltörlési haszna.

Mindez azonban, mi e tárgyrúl eddig mondatott, korántsem meríti ki a dolog érdemét, mert az csupán csak mint a felállítandó első nyolc törvény supraaedificatuma vétetett tekintetbe; igazi haszna pedig csak akkor tűnik elő, mikor azon visszahatás vétetik szemügyre, mellyel a monopóliumok, céhek, limitatiók sat. eltörlése a javaslott nyolc első törvényre foly bé.

Ugyanis a haszon az, ami e munkában fő ingerül tétetett ki; s midőn eldönthetlen igazság, hogy az ok következést szül, ez megint valami más következésnek oka, és szinte minden a hatás és visszahatás szakíthatlan láncolatjában függ – vizsgáljuk praktice, mily behatása van a monopóliumok, céhek, limitatiók sat. eltörlésének első nyolc törvényjavaslatimra. Ezt pedig röviden s általányosan – ítéletem szerint csak valami gazdasági mellékes fontolgatás által eszközölhetni némileg. – Nézzük csak:

Hazánkban a gondolkozó gazdák általányosan véve átlátják már, hogy valóban tán nem legjobb gazdasági mód a fél mezőt elvetni, felét pedig parlagoltatni vagy egyik harmadába őszit, másikba tavaszit s harmadikba semmit vetni, s hogy ennél nagyobb hasznot hajtó metódus tán csak mégis lehet; mely közsejdítésbűl a váltógazdaságnak köztünk oly nagy divata támadt. Látjuk ezen sejdítés következésében – sejdítésnek mondom, mert a dolog fenékig sokaktúl elismérve még nincs – a váltógazdaság legfurcsább erőködésit, mely által sok helyen a mező 7, 9, 13 színű leszen s lóher, répa, bükköny, zab, korompély, tönköly, búza, árpa, rozs, csicsóka sat. rendre váltja fel egymást, s minden van, csak pénz nincs; s végre néhány ritka eseten kívül, melyeket kivétel gyanánt felette kedvező körülmények határoznak el, az egész váltógazdasági fantazmagóriát a régi két- vagy háromlábú szomorú gazdasági módra visszahelyeztetni látjuk, s lassanként megint lesz pénzecske!

Ily nem ritka visszahelyeztetés pedig mit szül? Ilyféle okoskodásokat: „Nem ér semmit köztünk az angol metódus, mert a fekvése, éghajlata sat. határozhatja csak el minden ország gazdasági metódusát; nálunk nincs elég kéz, s a vám súlya bilincsezi le a nagyobb szorgalmat.” Ez pedig mit következtet? Sikeretlen fáradozásbúl okvetetlen eredő tespedséget, mely ha közös, félszázadokra löki civilizációi előmenetelekben a nemzeteket vissza.

A hiba pedig sem az angol metódusban, sem a fekvés-, éghajlat- s kezek hiányosságában s híjában, sem a vám súlyában, sem a közönség szám nélküli restség ürügyiben nincs; hanem egyenesen s egyedül hibás és fejletlen rendelkezésinkben lappang, azaz abbúl támad, hogy a dolog csak sejdítve s csak félig-meddig van elértve, de koránt sincs, úgy mint kellene, fenékig kimerítve.

Tudok több helyen egész angol gazdasági szerszámtárt; görbe kaszát, lógó ekét, kettős boronát, földi kést* sat., de haszna nem volt, mert vele senki nem tudott bánni; ami azonban nem jutott az anatémai „Semmit nem ér, csak bliktri, s félre vele!” közt a gazda úr eszébe, jóllehet egész életén tapasztalhatá keresztül, hogy valamint sípolásra, hegedülésre, úgy cséplésre, kaszálásra még nem elég a síp, hegedű, csép és kasza, hanem ahhoz tanult ujj és szokott kéz is kell; s ekképp a görbe kasza, lógó eke, kettős borona, földi kés sat. sem ‛bliktri’ – hanem annak legnagyobb haszna lehet, ha ti. gyakorlott kéz markolja és forgatja azt. Ezen igazságnak valami jó ismerősemtűli észrevétele ilyféle beszélgetésre adott alkalmat:

Ismerős: „Neked több jószágid vannak, hol könnyen lehetne egyet s mást praktice próbálni, s alig hajthatnál nagyobb hasznot hazádnak, mint ha a műveltebb gazdasági kézfogásokat s mindazon külhoni s exotica szerszámok haszonvételét oly emberek által gyakoroltatnád a helyszínén, kik ilyesekben nőttek fel s tökéletesen jártosak is. Mi volna az Neked, valami ügyes angol farmert hozatni, s neki 100 vagy 150 hold földet adni át, hadd próbálja szerencséjét; valjon több tiszta nyereséget tud-e belőlök tartóslag kiállítni, mint mi? El lenne az akkor rövid idő alatt praktice döntve, amirűl mi vég nélkül s örökkön-örökké csak teóriázgatunk hasztalan.”

Én: ‛Ezt javasolnod igazságod lenne, Barátom, ha én nem tudnám előre s pontig, ily próba mily resultatumu lenne; de midőn annak következésit tökéletesen előre látom, nem azáltal gondolok a hazának legnagyobb hasznot hajthatni, ha valami angol farmert hozatok, hanem azáltal remélek kötelességemnek némileg megfelelni, ha általányos gazdasági rendelkezésinkben oly javítások tételére vagyok elég szerencsés némi útmutatást adni, melyek nemcsak az angol farmernek, hanem minden józan gazdának alapul okvetetlenül szükségesek. Legyenek ezen sarkalatok egyszer csak megtelepítve, nem lesz akkor mesterség embereket találni, sőt nem is lesz szükség; mert akkor magunk is könnyen eljárandunk dolgainkban. Most ilyetén experimentálgatásoknak csak az lehetne haszna, hogy az ügyesebben készült s javult gazdasági szerszámok használását tanulnók; ez azonban, habár igen hasznos is, mégis valóban igen drágán volna mindazon alkalmatlansággal s pénz- és időveszteséggel fizetve, mely idegen s távol lakó emberek hozatalábúl eredne. Nehogy mindazáltal puszta szavaimnak, minden ok nélkül, hitelt adni légy kénytelen, tegyük fel, hogy egy angol farmert hozattam ki; ő köztünk van, és mi vele beszédbe állunk, majd meglássuk, mit mond ő.’

Farmer: „Uram, azon 150 hold földet, melyet mutatott s kezeimbe adni kíván, valjon miképp műveljem; szemre-e vagy nyereségre?”

Én: ‛Nyereségre, Barátom, mert én eszközlésit nem szemfényvesztési csábok gyanánt kívánnám a közönség elibe tenni, hanem józanságoknál s bizonyos tartós hasznoknál fogva.’

Farmer: „Miképp használta eddig az Úr a kijelelt tért?”

Én: ‛50 holdba őszit, 50-be tavaszit vetettem, 50-et pedig ugaroltam.’

Farmer: „S e gazdasági módnak volt-e némi haszna? Az őszi s tavaszi gabna elkelt-e mindig jó áron, s van-e hihetőség, hogy ára tovább is fennmarad, s abban nagy ingadozás nem lesz? S milyen a közel lévő vásár?”

Én: ‛A közel vásár tűrhető, s habár számtalan oknál fogva, melyeket most előhozni igenis hosszadalmas lenne, a gabna árában óriási ingadozásokat tapasztaltunk is néha már; azért mégiscsak azt tartottuk, hogy – minden illúzió nélkül – a kérdésben lévő 150 holdat nem használhatnók jutalmasabban, mint gabnatermesztés által. Ára, ha nem magas is, mégis mindig csak megfizettetik.’

Farmer: „Ha ez így van, akkor kár volna a gazdasági metódus fő elvét változtatni; s én addig is, míg jobban megismerkedem a földkeverékkel, vásárral s a közönség szükségivel, a gabnatermesztést állítom gazdálkodásom alapául. A feladás tehát csak az lesz: irány- s idomlag kevésb munkával nemcsak annyit, sőt többet is állítni ki, s mind amellett a jövedelemnek valami más hathatós kútfejét is megnyitni egyszersmind. Ennek elérésére mindenekelőtt árokkal s aztán lassanként sövénnyel kell a kérdésben lévő 150 holdnyi tért elkülönítni, úgy hogy az, mint egy magában álló gazdaság, minden külalkalmatlanságtúl s zavartúl ment legyen.”

Én: ‛Ez már nem lehet, minthogy aratás után a tarló közlegelővé lesz* – és…’

Ismerős: „Már ne dévajkodjál, mintha nem volna privatizált meződ* vagy pusztád, hol…”

Én: ‛Aha, ezt vártam, mert most magad jeleléd ki, hogy ily jobb szisztémai gazdálkodásokat honunkban nem mindenüvé alkalmazhatni, mert azok alá privatizált mező vagy puszta kell; ami ítéletem szerint szemsértőleg tanúbízonyítja gazdasági rendelkezésink általányos helytelenségét, minthogy az ország legszámosb és leghasznosb lakosa, ti. az adófizető sem privatizált földet, sem pusztát nem bír; s ekképp, ha igaz, hogy jobb szisztémai gazdálkodásnak privatizált föld vagy puszta kell alapul, ő általában ki van rekesztve a sikeresb előmenetel hihetőségébűl, miáltal ő tetemesen, de a közhaza s -országlás legfájdalmasabban károsul s veszít! A dolog jobb felvilágosítása miatt azonban ki akarom vágni egyik pusztámbúl a kívánt 150 holdat…’

‛Vegye tehát át, farmer Uram, 150 holdját, s árkolja és kerítgesse bé tetszése szerint; de valjon mit ért azáltal, amit mondott, ti. iránylag kevesebb munkával annyit, sőt többet kiállítni s a jövedelemnek egy új kútfejét megnyitni; ugyan miképp fogja azt eszközölni?’

Farmer: „Mindjárt felvilágosítom. 100 hold helyett csak 60 holdat vetek el őszi s tavaszi gabnával, a fennmaradt 90 holdba pedig lóhert, répát, angol füvet*, bükkönyt, korompélyt s több effélét ültetek. Első, második esztendőben, igaz, csökkenni fog a gabnatermesztés, mert trágya nélkül vagy egyenlő trágyával okvetetlen több terem 100, mint 60 holdon; de már harmadik esztendőben kipótoltatandik a kár, mivel most, mint látom, ugyancsak kényesen trágyáztatik, s berbécsganéjjal*, mely ily meleg földre, mint az Úré, ugyan jobb, mint semmi, de kivált hosszabb időt vevén össze, nem sokkal, minthogy kiégeti. Mily egészen új képet fog azonban mutatni a gazdaság jó, kövér marhatrágya után! Erre van szükség, s midőn mesterséges legelőre szánt 90 holdunk szép számú marhát tarthat el, annyi jó s hathatós trágyánk készülend, hogy akkor, mikor már gazdaságunk rendesen forgand, 60 hold – melynek elkészítése csakugyan kevésb munkába kerül, mint 100 holdé – annyit, ha nem többet, fog nyújtani, mint ma 100. A legnagyobb haszon egyébiránt a marhatartásbúl fog háramlani, melynek hizlalásához értek, s jótállok – a mindennap szemlélt marhák után –, hogy húsunk felével drágábban kelend el, mint akárkié…”

Én: ‛Hallod, Ismerős, mit mond a farmer? Drágábban akarja adni a jó húst, mint a rosszat!!! A jámbor nem tudja, hogy az nálunk ábrándozás; minthogy ott áll a limitatio… Ültessük azért minél előbb gyors szekérre, s küldjük vissza, nehogy szánakozási mosolygását önszemeinkkel lássuk, s minden közvetés nélkül kénytelenek legyünk képébe megvallani, hogy midőn nem ritka fitogatással Thaernek, Koppének, Burgernek sat. neveit vacogtatjuk fogaink közt és rágjuk, a józan gazdaság legelső rudimentumit sem ismerjük, melyeket nota bene nem a mezei művelés elveiben találunk, minthogy az már superaedificatum; hanem sehol másutt, mint a belpolitikai rendelkezésnek filozófiájában. És azért addig is, kedves Ismerős, míg a nagyobb rész azon nem fog felakadni, hogy a jó hús csak annyiba telik, mint a rossz – ami semmivel nem józanabb, mint ha posztó és pakróc, tokaji s baki egy árú volna –, s míg a nagyobb rész meg nem szűnik önmagának legelszántabb ellensége lenni; addig ne fecséreljük időnket superaedificatumi fejtegetések hasztalanságival vagy mindenesetre csak felette parányi hasznaival; hanem egyesítsük minden tehetségünket inkább annak megmutatására s elismertetésére, hogy minden, ami természet elleni, akárhol lappang is a hiba, melyet tüstént kitalálni nem oly könnyű – előbb-utóbb, de múlhatlanul egyensúlyba helyzi magamagát s tán legijesztőbb erőszakkal – ha az önként nem helyeztetik valódi útjába –, s hogy se éghajlat s fekvési mostohaság, se földsoványság s más akármi nem hat oly ellenségesen az emberi nem felemelkedési s szerencsei előmenetelére, mint maga az ember, ti. hibás elvekre rakott rendelkezésinek elfogult s makacs pártolása!’

S most, midőn a jó ismerőstűl búcsút veszek, arra bátorkodom figyelmeztetni az olvasót, hogy ezen előhozott beszélgetés a váltógazdaságnak csak legáltalányosb vázát érdekli, s az előhozott farmer tudakozásinak kimerítlen s tán felszínes voltát nem egyedül az okozza, mintha ő nem lett volna ébren más és kimerítőbb kérdések tételére is, hanem csupán csak a helyszűke! S csak ez s nem más hátráltat engem is a dolognak tüsténti legkörülállásosabb kimerítésében.

Addig is egyebiránt, míg erőmen túl felhalmosult foglalatosságim a földművelés azon szoros összeköttetését körülállásosan kijelelni engedik, melyben az a törvényekkel, országlással és szomszéd tartományi viszonyokkal feloldhatlan láncolatban függ, addig is legalább ennyit legyen mondani engedelmem. ‛Ama serény s állhatatos földművelési ébredséget és szorgalmat – mely semmi nehézségtűl nem retten vissza, mindenen diadalmaskodik, s ekképp mind az egyes, mind a közgazdaságnak legbiztosb és legbőbb kútfeje – egyedül azon öntudat szüli, melynél fogva mindenki nagyobb-kisebb mértékben remélheti, sőt legbiztosabban hiheti is, hogy homlokának verítéke megjutalmaztatik. Ezen öntudat a henyélőt állati rútalmibúl lassanként kivetkezteti, a szorgalmasnak inaiba pedig óriási rugalmat önt, s az égnek valóban legboldogítóbb malasztja; mert midőn az embert megismérteti bámulandó erejével, egyszersmind őt a rendes munkáló életbűl okvetetlenül fakadó polgári erényekkel ékesíti fel, melyek a házasság* s polgáriság – civismus – szent érzelmi közt a halandót halhatatlanságra emelik, s oly égi tüzet gyújtnak keblében, mely soha nem lobban lángra, hogy maga körül megsemmisítsen mindent, hanem mindenbe csak életerőt lövell, s csak a közjólétért, közdicsőségért ég! Minél elevenebb valahol ezen öntudat, annál egészségesb ott a hon. De ha azt gondoljuk, hogy ilyesekben a nagyközönséget misztifikálhatni, ó, akkor még messze vagyunk az örökkön fennmaradó és soha nem változható igazság megismerésétűl!’ – Nem, nem; a természetet nem csalhatni meg, s bizonyos, hogy minden emberben, a legbutábban is, lakik valamely elősejdítési erő, mely valamint senkiben nem engedi a hosszas, hiábai s ok nélküli fáradozást, hanem a legbuzgóbbat is végképp lankadságra lágyítja, úgy edzi viszont erőre lassanként a leghenyébb- s restebbet is, ha a fáradozó szorgalom s állhatatosság megérdemlett jutalmát biztosan várhatja bé.

Ezen égi malasztot pedig – hogy ti. a lehető legnagyobb rész nyugodt lélekkel s biztosan várhassa bé munkája jutalmát, és senki hasztalan ne izzadja törekedésinek kínos verítékét –, e mennyei áldást senki nem áraszthatja a föld népeire oly anyai bőkezűséggel, mint a kormányok!!! Ezeket hívta meg a Mindenható e dicső tisztre, azon legédenibbre, ti. milliókat szerencsésíthetni – midőn mi, egyesek, ha kezet nem fogunk, legelszántabb törekedésinknél fogva is alig tudunk csak legközelebbi felebarátunkon is segítni!

Ily jótévő csudákat azonban nem művelhet egyedül tiszta szándék, nem a legnemesb szív ömledezési, hanem itt leginkább a bölcsesség s kifejlett tudomány bájolhatja az emberi nemre azon áldást, mely a számkivetett ember sorsát, ki kenyerét verítékével keresni kénytelen, azáltal enyhíti némileg, hogy verítéke legalább ne folyjon hasztalan, sikeretlen! Ezt pedig kirekesztőleg csak úgy érhetni el, ha a szerzésnek és keresetnek körei – modus merendi et acquirendi – mindenkire nézve lehetőleg tágíttatnak; ezt továbbá általában semmi nem eszközli oly hathatósan, mint ha a vevők, ti. vásárlók száma nagyobbíttatik; ezek számát végre semmi nem neveli oly mennyiségre, mint a bel- s külakadályok elhárítása, azaz minden, a közszorgalmat s konkurrenciát gátló belintézetek s külvámok eltörlése; úgyhogy egyedül az országok bölcs belelrendelési és szerencsés külkörülményi áraszthatják a községre azon áldást, melynél fogva senki sem fárad hasztalan, s egy szorgalmas munkáló homlokán sem ül a veríték hiába.

A közönségre leghatalmasb fejdelem sem áraszthat ennél nagyobb áldást, mely, mint a mondottakbúl eléggé világlik, nem abban áll, hogy kész kenyér nyújtassék soknak, tán éppen a leghenyélőbbeknek; hanem hogy mindenkinek valami pálya nyittassék, melyen, habár nehéz és tikkasztó munka után, de mégis bizonyos kenyeret nyerni lehessen.

A vevők, vásárlók számát kell tehát nevelni! Ez a dolog fő veleje. Mert legyen csak, ki keresse s meg is fizethesse, leszen akkor elég fáradozó is, ki minden javakat kiállít.

A venni-vágyat azonban mi határozhatja általányosan véve más el, mint a tehetség? Semmi más! – s így mind a bel-, mind a kültehetséget kell nevelni; mert ha mind idebenn, mind odakünn csak szegénykedő lakosok vegetálgatnak, akkor valjon ki vegyen? Azaz ki fizesse meg a külön fáradozások díját? – A bel- és kültehetséget pedig miképp nevelhetni legbiztosabban…? Bátorlétet, szabadságot s ekképp jó kedvet s állhatatosságot szülő rendelkezések által; s ím, egy kis foglalatban előttünk áll a szabad kereskedési és szabad alkotmányi szisztémának egyszerű, a természettel legösszhangzóbb, de az emberi hiúságtúl legvisszásbra facsart filozófiája!

Világosan kitűnik a mondottakbúl a külkereskedési reciprocitas szelleme. Mert külkereskedés valjon miképp támadhat? Nem másképp, hanem csak úgy, ha tehetős a szomszédság, minthogy a tehetetlen nem vehet, nem vásárolhat; minden tehát, ami tehetségét kisebbíti, vevői vágyát s tehetségét is kisebbítni kénytelen – mibűl az foly, hogy ha, teszem, mi a szomszéd tartományok készítményit el nem fogadnók, minkárunkat* éppen oly mértékben eszközlenők, mint szomszédinkét, minthogy ezek tehetségit csorbítván, vevő vágyaikat s tehetségeiket is kisebbítnők; minek kára azáltal háramlanék rám, hogy viszont mi sem tudnók eladni javainkat. Ha ez áll, akkor tagadhatlan, hogy minhasznunk legszorosb összhangzásban van Ausztria, Morva sat. – sat. – gazdag létével s gyarapodásával – amit egyébiránt Bécs kézzelfoghatólag bizonyít, mert az ott felhalmozott gazdagság temérdek magyar munkának valódi oka; úgyhogy volna bár honunk minden sarkán egy-egy Bécs, mely éppen annyi magyar terméket fogyasztana el, mint az ausztriai Bécs, s valóban idomzaton túl több haszna volna belőle honunknak, mint mindazon tehetetlenségteli szomszédinkbúl kik éjszak-, kelet- s délrűl környezik hazánkat. De ha ez is igaz – min tán senki sem fog kételkedni, ki csak félig-meddig tud s akar is gondolkozni –, azt sem tagadhatni semmiképp, hogy viszont Ausztria, Morva sat. legközelebbi haszna is Magyarország gazdag létét s gyarapodását kívánja meg; mert ha nincs mivel, valjon miképp vásárolhatjuk meg mindazt, amit Ausztria, Morvaország sat. készít?

Már hogy azon felette magas vám, mely portékáinkat nyomja, kedvezőleg hat-e gyarapodásunkra s abbúl származó nagyobb tehetségünkre; s valjon nyer-e azáltal Ausztria, Morva sat. nagyközönsége is – mert hogy egyesek nyernek, azon egy cseppet se kételkedem –, de nyer-e azáltal a nagyközönség is, ha mi, magyarok tehetetlenbek vagyunk, s legjobb akarattal ekképp sem vásárolhatunk annyit, mint amennyit akarnánk, s ők, ti. az ausztriaiak, morvák, csehek sat. azt 20, 30, sőt 60 percenttel drágábban fizetni kénytelenek, amit tőlünk annyival olcsóbban vehetnének? azt mindenkinek belátására bízom; midőn bizonyos okoknál fogva nem akarván e tárgyba mélyebbre bocsátkozni, arra szorítom e részbeni véleményem egybevonatját, hogy nincs országokra nézve kereskedés dolgában sikeresebb gazdagító, mint gazdag szomszédok; s viszont nincs bizonyosb hervasztó, mint mindazon tilalmak sat., melyeket az emberiség legnagyobb kárára részint haszonles talált fel, részint tudatlanság koholt túlcsapongó avatkozási viszketege által, mégpedig oly erőre, hogy annak enyveitűl, szurkaitúl, békóitúl, bilincseitűl sat. végre a legjobb szándékú s legmélyebb belátású országlások sem menekhetnek egykönnyen meg! Magyarország Bécsbűl, Ausztriábúl sat. sok hasznot húz, mit a múlt esztendei egy darab ideigi elzárás* minden kétségen túl teszen mert minden csüggött, midőn kivinni s eladni nem lehete; de viszont ki kételkedhetik azon is, hogy Bécs, Ausztria, Morvaország sat. gyarapodása s gazdasága egy jó részét Magyarországnak köszönheti, amit megint számos évek folyása bizonyít; mert valjon volna-e Bécsben sat. annyi felhalmozott tehetség, ha a magyarok nem vinnék oda s nem költenék ott pénzeiket? S ha most annyi nehézség s akadály ellenére is, Magyarország bécsi, ausztriai sat. kereskedése által, teszem, 50-et nyer, Bécs, Ausztria sat. magyarországi kereskedése által hasonlóul 50-et; nem természetes-e, hogy a nehézségek és akadályok tökéletes eltörlése által mind a két rész legalábbis 100-at nyerne? Kétségtelenül! Egyes interesszék meg volnának ugyan nagyon sértve, ez nem szenved kétséget, de az se legkisebbet is, hogy ilyes javítások által csak kis idő leforogta után az egészre legvalódibb s -tartósb áldás háramlanék.

Hanem e fejtegetésbűl a belkereskedés szelleme is kiviláglik, ami nem egyéb, mint belfogyasztás. S valjon ez némi kiterjedésben miképp támadhat? Nem másképp, hanem csak úgy, ha a lakosok tehetősek, minthogy a tehetetlen nem vehet; minden tehát, ami a lakosok tehetségit kisebbíti, vevői vágyokat s tehetségöket is kisebbítni kénytelen; mibűl az foly, hogy az ország legtöbb lakosinak szolgai s ekképp henyélő léte minhasznunkat éppen oly sajnosan éri, mint az ő károk s ekképp megelégedetlenségöknek legbizonyosb kútfeje is.

A vevők mennyiségét s tehetségét tehát egyedül a szabad külkereskedés s a lakosok tökéletes emancipációja határozza el. Ebben fekszik az egész dolog!

Már ami az elsőt illeti, az szám nélküli körülményektűl függ, s akárki mit mond is, soha, de soha nem fejlődhetik ki némi magasságra, míg rendben nincs a második. S habár a külkereskedés a belszorgalommal karöltve látszik is előre menni – minthogy egyik a másikra legnagyobb be- s visszahatású –, azért mégsem szenved kétséget, hogy valami nevezetes külkereskedés egyedül s kirekesztőleg csak előleges belszorgalman, ti. a közszabadság okozatján emelkedhetik. S ha van fallacia, mely hazánk minden tehetségit lebilincsezi, az valóban nem egyéb, mint azon szerencsétlen előítélet, melynél fogvást a legnagyobb rész nálunk azt gondolja; országunk gazdagulhatásának leg- és legelső talpköve a külkereskedés. Ez azon hervasztó fallacia, mely a külvám létét, mint ellenállhatlan akadályt állítja szemünk elibe, s annak egyedüli oka, hogy tespedségünk s hervadozásunk forrását – mert hiszen bizonyosak vagyunk azt úgyis tudni, és hogy az nem egyéb mint a vám!!! – egyebütt nem is keressük.

A vevő határozza el a szorgalmat; úgyhogy minél több tehetősb s állandóbb vevő van, annál bizonyosb a közfelébredés s az állandó közszorgalom. Már a vevő, akár kül-, akár belföldi legyen is, az a termesztőre nézve mindegy, sőt rá nézve a belföldi vevő sokkal hasznosb – minthogy hosszasb vitel semmit nem ró portékája árábúl le, s mindenekfelett, mert a hon-vásár nincs annyi s oly külön fázisok alá vetve, mint a kül-vásár.

És itt kérem az olvasót, ha tán éppen földbirtokos, ismérje meg végre legvalódibb hasznának oly igen gazdag kútfejét, mely nyitva áll, s melybűl csak merítni kell!

Most termékink s készítményink hazánkban alig kelnek el, s ha elkelnek is, árok mindenesetre felette potom. De valjon miért? Mert nincs vevő! Vevő pedig miért nincs? Mert a legnagyobb rész nem bírhat ingatlan földet mint sajátot; mert nincs de facto a törvények által eléggé pártolva, hanem de facto az ország mind kül- mind belterheit csak ő viseli; mert a monopóliumok, céhek, limitatiók sat. minden szorgalomágra halállepleget vonnak; szóval: mert az ország legtöbb lakosi sem testi-, sem lelkiképp nincsenek emberhez illőleg kifejtve, s valjon miért nincsenek annyira kifejtve, mint amennyire mind rájok, mind ránk, mind az egészre nézve leghasznosb, legbátorítóbb, legdicsőbb lenne? Mert nincsenek – emancipálva.

Most csak néhány ezer nemzetség áll egy szabad alkotmány paizsa alatt, a milliók alóla de facto ki vannak rekesztve, vagyis inkább csak a szabad ég alatt állnak; hanem éppen azért, mert csak az ég alatt állnak, s így sokszor csak az ég hallja panaszikat, nincs is a természet elleni igazságtalan rendelkezésnek valódi áldása; mert ahelyett, hogy azon kevesek, kik a polgári szabadság körei közt állnak, gazdagok, nagy befolyásúak, szerencsések s bátorlétűek volnának, naprúl napra mind mélyebbre süllyednek; legrégibb s egykor legdúsabb nemzetségink végelpusztuláshoz közelítnek – kisebb nemességünk nagyrészint már most is szűkölködéssel küzd, s majd-majd nyomorúságra jut; befolyásunk nem nagyobb, mint közintelligenciánk, mely felette parányi, s a szerencsétűl vajmi távol vagyunk, mert sok közülünk állati tobzódásban már rég elnyoma magában minden nemesb érzést, minden lelki felemelkedést; ezek kifejtése nélkül pedig valjon lehet-e ember szerencsés? – sok pedig vérző szívvel nézi a jövendőt! – sat.




Hátra Kezdőlap Előre