TÖRÖKORSZÁGI LEVELEK


CONSTANTINÁPOLYBAN GRÓF P…. E.…. ÍROTT LEVELI M… K…..


1

Gallipoliból, Anno 1717. 10. octobris.

Édes néném! Hálá légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejdelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a’, hogy itt vagyunk egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, mint a farkasnak. A fejdelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. Édes néném, a kéd kedves levelit vagyon már két esztendeje hogy vettem; igazat mondok, hogyha az esztendő egy holnapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áerrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kédnek engemet szeretni. Én pedig ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok, mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.

2

Gallipoli, 21. octobris 1717.

Édes néném, még kédnek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik nekem. De az igen jól esett, látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a fejdelmet elhagyá, aki is ma a tatár hám látogatására mene, ugyan a tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben, hogy majd elrabolnak bennünket; már csak azt néztem, hogy melyik kötöz meg. De ezek igen emberséges emberek; jó szívvel beszélgettek volna velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel őtatárságoknak jó akaratjokot, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát hagyának. Gondolom, hogy holnap ide hagyjuk ezt a puszta kies szomorú lakóhelyet, mivel a császár veres hintója elérkezett, amelyet urunk után küldöttek. Veresnek azért hívom, mert kívül veres posztóval vagyon béborítva, de a hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztot pedig négy fejér szokta húzni vagy vonni. Azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik, mivel már azt el is felejtették, annyira megöregedtek; nyolcvan esztendőt csak adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt gondolná kéd, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat. Annak az ő tiszteletre méltó fejér szakállát nagy csendesen mozgatja a nyerges ló. Az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból, mondom régi szokásból, mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leckét; a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg ne náthásodjanak. E’ mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt; a nép itt már szalad Ázsiában. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha vagyon onnét másfélszáz mélyföldnire. Eleget mondjuk, hogy mi azért jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda. Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni. Elég a’, hogy holnap megindulunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas és sok feleségű császárt és a fényes tündöklő portát. De édes néném, a restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni kell, mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én.

3

Drinápoly, 29. octobris 1717.

Ideje már, édes néném, egy levelét venni kédnek, amelyet itt adták meg. Megérdemli már kéd is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a császári városban. Gallipoliból 22. indultunk vala meg. Az úton semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri nevű városban az urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőllőtőt láttunk vala, mint egy nagy szilvafa. Abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőllőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a’ csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőllők voltanak, másfelől még csak tiszta egres volt; másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni. A három része az esztendőnek, hogy mint munkálkodik a szőllőtőn, itt egyszersmind meg lehetett volna látni. 28-dik pedig másfél mélyföldnire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket az ura nevével. De ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele volna. A’ való, hogy mindenikünk éhezett. De az is való, édes néném, hogy étlen költem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolcvan tál étekből. Ezt kéd el nem hinné, ha a szokást nem tudná. Eb szokás, kutya szokás! Jaj! édes néném, elig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikát, a harmadikát, egyszóval hetven vagy nyolcvan tál így repült el előllünk; némelyikben még nem is mártottunk, már vitték. Úgy tetszik, hogy csak az orrunkot akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk, valamint Tantalus a vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De az italról szó sem volt. A’ való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott. Ennek a száraz ebédnek vége lévén, azután igen könnyen lóra ülénk. Az urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a szállására. Estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, amely jobb volt az ebédnél, mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a mi cselédink, és akkor vették ki a tálot, amikor mondottuk. Ez a kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak. Hogyne volna, mikor a leányával hál. Minthogy a vezér táboron vagyon, most ő viszi végben hivatalját. Ibrahimnak híják, az urunknak igen jóakarója. Ez is jovallotta egyik a császárnak, hogy utána küldjön Franciaországban. Még nem láttam őkalmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kédet. Hát kéd engemet?

4

Drinápoly, 7. novembris 1717.

Így szeretem, édes néném, hogy elűzze kéd azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem a kéd kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam kédnek, hogy hová mentünk? Ahhoz a világiképpen való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet. De annyiban nem irigylem szerencséjit, mert azt mondják, hogy nem szép. Azt elhiheti kéd, hogy nem láttam. Azt is elhiheti kéd, hogy nem kívánom úgy látni, valamint azok a kappan formában herélt emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a császári leányt. A szívbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nemcsak a gazdag házaknál lakik a jó házasság. Édes néném, tudom, hogy megcsúfol kéd, és azt mondja kéd nekem, hogy úgy beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, aki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság. De ha szinte a kéd kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget a kedvetlen, de gazdag feleségért elhadni. Hát nem jól mondom? Nem beszéllek hát a házasságról, úgyis itt attól kétszáz mélyföldnire vagyok. Azt kell hát kédnek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott, nagy pompával fogadott. Majd két óráig beszélgetett az urunkkal, egy szép paripával meg is ajándékozta, mikor pedig el akart tőlle búcsúzni, a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a barátságok, mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez, úgy a határjában volnék. Még semmit nem tudunk abban, amiért idejöttünk, de félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstben ne menjen, mert a török örömest megbékéllik, ha megverik. Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az Isten akaratjára kell hadni magunkot, ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkot.

De azt elhiszi-é kéd, hogy nehezen szokhatom ehhez az országhoz. Való, a törökök bennünket szeretnek; semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi bántódása nincsen. De az idegen nemzetnek nehéz itt, mert semmi üsmeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon bennünket; bizony nincsen is az a nagyra vágyodásom, hogy valaki magához híjjon. Mert ugyanis miért? Ott ád egy pipa dohányt, egy fincsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás. Mikor pedig a füstölőt előhozák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talám meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy mint vannak a kéd gyermekei, de azt kérdezni, hogy mint vagyon a kéd felesége, azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. Itt a gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a világon. Micsoda nyájasságért kívánhatja hát valaki a török barátságot, hanem csak éppen valamily haszonért. A’ való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való idegenséget, mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahhoz, akivel nem tudunk beszélni, mint akivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még eddig, édes néném, igen-igen keveset tudok törökül. Nem tudom, ezután mint lesz, de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három szónál, akit tudok, talám tudósabb nem leszek. Mert nem lévén semmi társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint vagyok. Ítélje el már kéd, hogy ha kell-é ész három szót megtanulni és megtartani? Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a dolgokot és a várost, akkor többet írok. És arra kérem kédet, hogy szeresse kéd ezt az új vendéget. A restséget félre kell tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.

5

Drinápoly, 29. novembris 1717.

Édes néném, micsoda szerencsés asszony kéd, hogy közél nem vagyunk egymáshoz, mert mindjárt megölelném kédet, és mentől szebben és jobban lehetne tőllem, megköszönném kédnek azt, hogy kedvesen vette levelemet, és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kédnek és olyan hosszú leveleket, hogy még esszeteszi kéd a két kezit, és úgy fog kérni, hogy ne írjak annyit. Mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint mikor kédnek írok. Jaj! hazuttam, édes néném, mert a kéd leveleit olvasni még nagyobb gyönyörűség nekem. Nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak úgy írni csak kednek. Úgy tetszik, hogy a’ meg vagyon tiltva másoknak. Ugyanis, édes néném, ne kíméljük egymást, hanem szüntelen írjunk egymásnak, ha az idő annyira elhánt-vetett egymástól, amennyiben tőllünk lehet, álljunk bosszút rajta, és ha másképpen nem lehet, az írással beszélgessünk egymással. Talám végtire megunja, és egymás mellé teszen minket. De minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kívánnám, azért addig is csak írjunk, és ismét írjunk.

Azt pedig méltó megírni kednek, hogy a hatalmas fővezér ma ideérkezett a táborról, és nagy pompával jött bé a városban. A kalmakány és az itt lévő nagy urak eleiben mentenek ki-ki maga udvarával. Elmondhatni, édes néném, hogy a vezérek a földi istenek, mert más országokban a királyokot sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért fogadták. De jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok? Két-három óráig tart a komédia, a királyság sem megyen tovább. Ez a vezér is nagy pompával jött bé, talám holnap egy szekérre teszik, hat ember kiviszi a városból. Ezt pedig igen könnyen megérheti. Talám maga is tudja ő azt, mert a kalmakány veje lévén a császárnak, a felesége kétség nélkül jobban szereti vezérné lenni, mintsem kalmakányné. Ezt úgy hiszem, mintha a szájából hallottam volna. Amég pedig azt a szerencsétlen napot eléri, addig azt írhatom kédnek a vezér felől, hogy ha távul láttam is, de szép ember, és azt nem kell csudálni, ha erős, izmos, mert az apja házánál az ökrökkel kelletett néki küszködni, és egy mészáros fiának erősnek kell lenni. Ebből elítélheti kéd, hogy mészáros familia, és hogy legközelebb az apja is a’ volt, és maga is azon tudományt követte egy darabig. Hogy folyna jól dolga ennek az imperiumnak, amidőn egy mészárosnak adják azt keziben? De nekem úgy tetszik, hogy jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi ember legyen, mivel úgyis mindennap vért ont, mintsem egy favágóhoz, akin mindenkor nevetek, mikor eszembe jut.

A császár udvarában volt egy favágó, a’ törökül baldacsi. A császárnak megtetszett az az ember, hogy jól vágta a fát; az udvarában valamely tisztnek tészi, azután elébb, elébb, annyira, hogy vezérnek tészi. De szerencsétlenségire a császár olyankor tette vezérnek, amidőn okosabbra kelletett volna bízni a muszka cárral való hadakozást. Elég az, hogy a baldacsit vezérnek teszik, és a muszka cár ellen küldik, akinek is úgy megszorították volt már a táborát Prut mellett, hogy egész táborával fel kelletett volna adni magát, ha a baldacsi okos lett volna. A cár látván, hogy rabságban kell esni, a feleséginek esziben jut, hogy talám ha ajándékot küldenének a vezérnek, azzal megcsinálhatnák a vezért. Másnap nagy ajándékot küldenek neki, a békességet is megcsinálják véle, és így szabadul meg a rabságtól a muszka cár egész hadával. Azalatt érkezik a sveciai király a vezérhez, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a cár, holnap rabbá teheted, ha akarod. Arra felelé a vezér: udde ha rabbá teszem a cárt, ki viseli gondját az országának? Ítélje el kéd, micsoda méreggel hallotta ezt a feleletet a sveciai király. De azt kérdem kédtől, nem favágóhoz illendő felelet volt-é ez? De gondolom, hogy a mi mészárosunk okosabb a baldacsinál; megválik, mint folytatja dolgunkot. Én pedig azt kívánom, hogy a kéd egészséginek dolga jól folyjon. Édes néném, ha tudná kéd, mint szeretem kédet, hosszabb leveleket írna nekem.

6

Drinápoly, 10. decembris 1717.

Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt is mit csinálunk. Még itt el nem untuk magunkot, de igen közél vagyunk hozzája, mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadásszunk, hanem azért, hogy bujdosásunknak végit szakasszuk. De a reménség igen-igen kezd fagyni bennünk. A’ való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is lakunk, de ugyan csak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk. De mi lehet e világon hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog. A’ való, ád biztató szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek; abban a rettentő halogatás, holnap, holnap, az a holnap hat holnapra halad, és addig hat szót nem lehet belőlle kiráncigálni. Csak reménséggel kell pihegni. Őcsászársága megtudván, hogy az urunk francia köntöst visel, titkon egy öltöző köntöst csináltatott, és ma ide küldötte. A béllés többet ér a köntösnél. De itt mondhatni el, hogy nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt, aki küldötte. A’ való, édes néném, hogy sokan vannak, akik ajándékot adnak, de kevesen vadnak, akik tudnák az ajándékozásnak módját, és akik az ajándékot helyesen tudnák adni. Mert ugyanis helyes ajándék-é egy vezértől egy fejdelemnek virágot, csuprot vagy évegkorsót küldeni? Az ilyen ajándék közönséges ebben az országban; itt ilyen szokás vagyon, de jó-é, illendő-é? Ne szóljunk már többet az ajándékról.

De édes néném, ha volna mit írnom kédnek, még el nem végezném levelemet, mert bizonyságul veszem a kéd szívecskéjit, hogy legnagyobb gyönyörűségem az, amikor kéddel beszélgethetek. Ma pedig éppen nagy egyepetyém vagyon kéddel beszélgetni. De inkább hacsak hejábanvalóságot is írok, hogysem ilyen hamar elvégezzem levelemet. De miről írjak, a botozásról? E’ nem igen derék ajándék. De micsoda nagy becsület, mikor egy császár megbotoz valakit; elég a’, hogy a császár megbotozta vejét. Hihető, hogy nem kereste kedvét a feleséginek. Mindazonáltal az okát nem tudjuk az ilyen fájdalmas becsületnek, mert az ilyen dolog csak a háremben, azaz az asszonyok házában megyen végben. Oda pedig egész férfinak nem szabad menni. De a botozást egy atyánkfiától tudtuk meg, amely atyánkfiának a felesége a kalmakányné szolgálatjában vagyon mosóné hivatalban. Ennek az ura magyar, és a kalmakánynak rabja; az udvarban pedig favágó tisztséget visel. Csak jó a jóakaró mindenütt. E’ hazafiúságtól viseltetvén, gyakran látogat minket, és olyan titkos helyeken történt hírekkel kedveskedik nekünk. Mondja kéd, édes néném, hogy talám nincsen egyéb dolgom, hogy ilyen hejábanvalóságot írok. A’ való, hogy a heverés legnagyobb dolgunk, de ha volna is, azt elhadnám a kédnek való írásért. Mert édes néném, ki szereti kédet úgy mint én? De megszaporítanám még két font szeretettel a többit, ha tudnám, hogy jó gondja vagyon az egészségire. Hát engem szeret kéd?

7

Drinápoly, 17. decembris 1717.

Ma édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha hozzája menne. De minthogy mi mind hajduk vagyunk, csak az urunknak vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el kéd, mint megijedtem volt, mert midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! Csak azt néztem már, hogy melyik ragad meg. De az ijedség nem sokáig tarta, mert a vezér jó szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy mire való volt az a kiáltozás? Mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a vezér valamely idegen úrnak ád audenciát. Éljen Mahumet! Éljen a győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja kéd, mikor az ember a szokást nem tudja. Másszor én sem ijedek meg. Elég a’, hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nemcsak a bárdot tudja forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagyeszű ember mondja azt felőlle, mint a mi urunk, aki is a vezér paripáján ment visszá, és azt ide ajándékozta: már e’ szokás. Tudom, hogy mikor a császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.

Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a pompájoknak egy része abból áll, hogy mindenkor szolga álljon előttök, mikor pedig országos dolgokról beszélnek, a szolgák ott nem lehetnek, azért néma szolgákot tartanak. És azok az intést úgy értik, mintha szólnának, és ezek vannak benn a házban, amidőn a vezér titkos dolgokról beszél. E nem jó szokás-é? Talám még nálunk is jó volna az ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál. Mi jutott eszemben, ha nálunk az öregasszonyok némák volnának, a leányasszonyok nem bánnák. De én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen-igen némán foly, és semmi elébb való mozdulását nem látom, de attól tartok, hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a fazakasnak, miért küldöttél engem Drinápolyban. Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak.

Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az Isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart. Itt vagyon a mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amég abban tart zugolodás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzakenyeret. Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy ha a jó Isten megtart ebben a bujdosó testben, talám egy kazalni rakás kenyeret kell megennem ebben az országban, mert ha egyszer megverik a törököt, ha lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is, de nem jó hadi ember. Ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, akinek igen nagy esze vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prokátorságot, csak annyit is tud hozzá. De a vezérségen tudni való dolog hogy kap; a császár veje lévén, el is érheti, ha azt pedig eléri, a’ bizonyos, hogy a békességet megcsinálja. Ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás kenyérünk mellé, mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem esszük. Én pedig mindaddig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen szeretem kédet. Hát kéd engemet? Az egészségre jól vigyázzon kéd, semmi nincsen annál drágább.

8

Drinápoly, 1718. 4. januarii.

Kívánom Istentől, hogy ezen új esztendőt szerencsésen kezdje és végezze kéd. Legalább két fontni egészséggel többet kívánok kédnek, és azon kérem kédet, hogy legalább száz drámmal jobbítsa meg kéd a hozzám való szeretetit. Édes néném, noha az én szívemnek minden zsebje, ránca, fiókja tele a kédhez való szeretetemmel, de mégis olyan vagyok, mint egy darab jég. Hát azért ne írjak kédnek? A’ való, megérdemlem, hogy igen szépen megköszönje kéd, hogy ilyen fagyoson is örömest írok, és tudtára adom kédnek, hogy ma a győzhetetlen császárnak fényes portáján voltunk, ahová nagy pompával vitték a fejdelmet. A dívánházban fogadta a fejdelmet a vezér. Azután a fejdelem eleiben tétetvén egy kis kerek asztalt és arra egy nagy ezüst medencét, az étket elhozták, de csak egyenként rakták azt bé, se kés, se villa, se abrosz, se asztalkeszkenő nem alkalmatlankodott az asztalon. Mind pedig a vezérnek, a kalmakánynak külön, külön asztal volt előtte, és mindenik asztalra egyféle étket tettek egyszersmind. Az ebédnek vége lévén, egy óra múlva azután a fejdelmet a császárhoz vitték. Senki közüllünk a fejdelmet nem kísérte, és amidőn a császár előtt volt, egy nusztos kaftánt adtak reája. Az idő alatt, hogy a császárnál volt a fejdelem, minékünk mindenikünknek egy kaftánt adtak a hátunkra. A fejdelem kijövén a császártól, a császár paripájára ült. Mi is mindnyájan lóra ültünk, és legalább harminc király kísérte visszá a szállására. Édes néném, ne nevessen kéd, mert ha minket látott volna kéd a kaftánban, olyan mintha annyi egyiptumi király kísérte volna a fejdelmet, csak éppen hogy nem vagyunk olyan feketék. Édes néném, ne csudálja kéd, ha a felséges királyoknak nagy hidegek volt, mivel ma igen kemény idő volt. Azt is tudja meg kéd, hogy őhatalmasságok éhen jöttek visszá a vendégségből. Amely paripán visszátért a fejdelem, azt a császár ide ajándékozta egész szerszámmal, egy buzogány és egy kard is volt a nyergen. Engemet úgy szeret kéd, ha az egészségire vigyáz, én pedig úgy szeretem kédet, ha egészséges.

9

Drinápoly, 15. februarii 1718.

Édes néném, kedvesen is veszem, nevettem is a kéd panaszolkodását, hogy gyakrabban nem írhat, alkalmatossága nem lévén az elküldésre. Olyan jól tudja kéd menteni magát, olyan kedvesen panaszolkodik kéd, hogy csak a’ megér tíz levelet. Talám azt tudja kéd, hogy innét nincsen posta Constancinápolyig. Tudja-é kéd az okát annak? Az oka annak a’, hogy azelőtt, mikor a császár itt lakott, az urak legkisebb állapotért is postán küldöttek Constancinápolyban. A többi között egy pasa ide érkezvén, egy kedves pipaszárát Constancinápolyban felejtették, azért postán küldött visszá. Azt a császár megtudván, megparancsolta, hogy többé posta ne legyen ezen két főváros között. Látja kéd, micsoda kárt tett nekem egy pipaszár. Itt mi semmit nem mulatunk el abban, hogy a dolgaink jól folyjanak. A réz effendi (cancellarius) gyakran jő hozzánk, mi is gyakran megyünk incognito a kalmakányhoz, adja Isten jó végit! De attól félek, hogy úgy járjunk, mint a hegyek, akik esszegyűlvén egereket szültek. Mert amint egyszer megírtam, százszor is csak azt írom, hogy a császár veje, akit ha sokszor megvernek is a favágó mondása szerént, de a vezérségre céloz, a hadakozásra pedig olyan alkalmatos, mint én a prokátorságra. Talám még ahhoz is többet tudok, mert hiszem nem az-é egy prokátornak a hivatalja, hogy tudja keresni a maga hasznát, hogy mindenik résztől vegyen ajándékot, és egyiknek se szolgáljon? Oh! édes néném, mely közél vagyon már ő a vezérséghez! Ha én olyan közél volnék a házassághoz, talám máris elvonták volna a menyasszony táncát. Mindazonáltal a biztatás megvagyon, csak azzal is maradunk. A törököt ha megverik, csak sír, és megbékéllik. Azonkívül is Isten tudja az okát, de Franciaországban a németnek kedveznek, és a francia itt azon munkálodik, hogy megbékéljenek a némettel, és ha a’ meglesz, ne oldalt, hanem hátat fordítsunk Erdélynek. Hírt nem írhatok, mert olyan hidegek járnak, hogy a hírek is megfagytak; többet sem írhatok, mert egy vén csifut várakozik a levelem után, a’ lelkemre fagy meg. Bárcsak azt tudhatnám, hogy ki nemzetségiből való, úgy tetszik a szakálláról, hogy a Zabulon nemzetségéből. Édes néném, meg ne náthásodjék kéd. Szeret-é kéd? Azt nem is kell kérdeni, ha szeretem-é kédet.

10

Drinápoly, 15. martii 1718.

Édes néném, éppen ma ha jól felszámlálom, egy holnapja hogy írtam kédnek. De szakállomra fogadom (amikor leszen), hogy ha az idő meglágyul, gyakrabban írok. Mert márványkő volna is a kéd szíve, de megszánna, ha látná kéd, mint vagyok, vagyis inkább mint vagyunk szállva. A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind széllyire, mind hosszára béjöhet. Ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis faszékből áll; az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamot egy cseréptálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja kéd, hogy mindezek után én legyek legméltóbb a szánásra, mert tíznek sincsen egy faszéke, se olyan ágya, mint nekem, se csak fatábla is az ablakjokon, a hó lengedezve bémehet az ágyokra. De lehet-é ágynak híni egy leterített pokrócot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi. De a reménség igen szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges mint az eledel, a rossz házakban lakván mostanában azt reméljük, hogy még jókban lakunk. Megérjük-é még aztot valaha? De azt megértük, hogy ideérkezett a spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok ígérettel, hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is fennállva fogadta, és beszélt vele vagy fél óráig. Azt tudja kéd, hogy szeretem kédet. Azt is tudja kéd, hogy az egészségre kell vigyázni; azt is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.

11

Drinápoly, 22. aprilis 1718.

Nem tudom, ha a Noé bárkájából írom-é ezt a levelet vagy Drinápolyból, mert itt mindenütt olyan nagy árvíz vagyon, hogy az egész város vízben vagyon. Csak a’ jó, hogy tiszta idők járnak, másként azt gondolnók, hogy esmét özönvíz leszen. Hihető, hogy a hegyekben lévő havak szaporították meg az itt való folyóvízeket, mert amely folyóvíz megyen el a házunk előtt, úgy megáradott, hogy az utcákon csónakokon járnak. De itt olyan dolog történt, amely csak az özönvízkor történt, mert itt lóháton kelletett elhozni az étket a konyháról. Hallotta kéd azt, hogy még a római császárok is ilyen pompával küldöttek volna a konyhára? Csak éppen Habakuknak kelletett volna száraz lábbal étket hozni. Ez a pompás étekhozás talám két nap tartott. Azt ne gondolja kéd, hogy teljességgel gyalog is el nem hozhatták volna, mivel a víz csak szárközépig ért. De a szolgák inkább mentek lovon a konyhára. A’ bizonyos, hogy nem volt szükségünk arra a nagy óriásra, aki felől azt tartják a zsidók, hogy az özönvízkor ha felmene a legnagyobbik hegyre, a víz csak öviig ért, és mindenütt a bárka mellett járt, valamint a csatlós a hintó mellett. Már ezután lehet híreket írni, mert mind a házam melegebb, mind pedig a hírek megolvadtak. A szeretetemet az özönvíz el nem oltja. Hát kéd szeret-é engemet? Vigyáz-é kéd az egészségire?

12

Drinápoly, 27. aprilis 1718.

Édes néném, engemet nem üsmér jól, mert ha üsmérne, nem írná azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é kéd az én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é kéd azt, hogy nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek. Akire haragszom, annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell állanom. Ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, akire haragszunk, a’ keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é kéd tudni? A kéd kívánságát bé nem tölthetem. A francia követ, Bonac, itt nem azon munkálkodik, hogy az hadakozás tovább tartson, hanem hogy csakhamar vége legyen. A német azt kívánja, a török pedig már meg is unta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell táncolnunk. Hadakozásra híttak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt, ami az Istennek tetszik, és az ő rendelése után kell járnunk, és azon nem sétálni kell, hanem futni. Mert az Isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján, ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát azon, ha dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének, aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon szomorkodnám, ha nem szeretne kéd. Kéd pedig örüljön, mert rettenetesen szeretem kédet. Hát az egészség jó-é, vigyáz-é kéd reája? Jó étszakát, édes néném!

13

Drinápoly, 9. maji 1718.

Némelyeket az Isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákot kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént, és régen mondom kédnek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni. A kalmakán ma a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá, és mindenit a sátorban hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenit egyszersmind el kelleték hadni, csak a rajta való köntössel lóra ültették és egynehány csauz kikísérte a városból. Lehetetlen vala a szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy tizenkét kísérővel. A’ való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot adnak neki. De micsoda nagy magosságról esett le? Ha megtekintjük, hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett. De azt kell néznünk, hogy micsoda fel ment volt, és fejdelmek rendin volt, úgy megláthatjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni. És az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való állapotnál, mert a világi dicsőséget megkóstolta. Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon, de azt kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet.

Hanem már visszátérek ahhoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az előttevalójának. De addig csak úsz, amég lehet. Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a letett vezérnek sátorában, ahol minden jószágát kezihez vette, és magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt egynehány százezer tallér érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta az a szerencsés vezér, hogy azt a dicsőséget eléri; egyik a’, hogy a császár a feleségit igen szereti, a másik a’, hogy magát is igen kedvelli. Hogyne mászott volna fel a kerékre?! Ez, a’ való, nem volt mészáros, de egy szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb-elébb vitte, a leányát is neki adta, kalmakánynak tette. Ihon már vezér, és Ibrahim pasának híják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi változásokról. De ha gondolkodik is, ha nem is, már a pócon vagyon, ott ül amég lehet. Mi is itt ülünk, amég lehet, mert a’ csaknem bizonyos, hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával, mert ő nem hadakozó ember: elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.

Még most is elég biztatást adnak, de a’ mind füstben megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reméljünk, édes néném, az Istenben, ha szinte minden bizonnyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. A’ való, nehéz Zágon nélkül ellenni; nehéz minden esztendőben 12 hónappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze vagy teljességgel elesni. E’ mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. Ismét elfelejtettem, hogy levelet írok és nem könyvet, és hogy kédnek semmi szüksége nincsen az én predikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi predikátor uram, mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön maradtunk. Mégis predikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A’ pedig csak azért, hogy az asszonnyal nem kell félben hagyatni a játékot, és hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást, de már megszánom kédet, és elvégezem a bosszúállást. Héj, ha tudna kéd, mint szeretem kédet! Hát kéd? Az egészségire vigyázzon kéd! De a gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.

14

Drinápoly, 6. junii 1718.

Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire ítéltettünk, hadakozásra-é vagy békességre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt láncra. A réz effendit (a cancellariust) gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét, kebelit, csalmáját tele hozza ide ígérettel, de csak ígérettel és nem valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszél a török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békességre. De ki mérne gondolkodni a békességről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen, valamint egy Hercules a hadakkal megindula innét Sophia felé. Tudja ő azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el véle. Elég a’, hogy mind a vezér, mind a jancsár aga igen nagy pompával indultak meg. E’ csak komédia, mert ők már régen járnak a békesség után. Nem is egyebért megyen Sophia felé, hanem hogy közelebb legyen a helyhez, ahol a békesség tractájára gyülekeznek a követek. Ilyen formán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves Tündérországnak, és imádjuk az Istennek rajtunk való csudálatos rendelésit, nemcsak a mostanit, de még a jövendőt is.

Mert ugyan gondolja el kéd, a császár nagy ígéretekkel tele való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után Franciaországban; Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi basával. A’ bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk bé hazánkban. De nem a’ volt az irántunk való rendelés; az el volt végezve, hogy mi ide békességre jöjjünk, és ebben az országban töltsük el a bujdosást. De ha az Isten a hadakozásról való reménségünket meggátolta, imádjuk másfelől az ő hozzánk való jóságát. Mert amicsoda nagy szövetségben vagyon most a francia a császárral, az igaz, hogy Franciaországban maradása nem lehetett volna, és ha ide nem hítták volna is, csak kételen lett volna Franciaországból kimenni az urunknak. Aminthogy mihent ideérkezett, Orleáns herceg, a francia régens, az urunkkal semmi correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott a császárral való colligatiojára való nézve. Mit csináltunk volna tehát, hogyha az Isten nem akarván ide való jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hívatlan is ide kelletett volna jőnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Franciaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak. Látja kéd, mely jó az Isten. Ha egyik kezivel eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségbenessünk-é? Nem, hanem bízzunk, és mindaddig reméljük, hogy meglátjuk azt a Tündérországot, valamég élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet. De a’ lehet, hogy az egészségire vigyázzon kéd; az is lehet, hogy szeret kéd, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kédet.

15

Drinápoly, 12. julii 1718.

Micsoda sokféle nyomorúságot okozhat az embernek az Ádám vétke. A télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg vagyon. Azt ne gondolja kéd, hogy kényességből cselekszem, mert valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben jégverem volt a házam vagyis inkább fogházam, most pedig sütőkemence. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék, ha csak lajtorjára nem másznék, olyan közél vagyon a padláshoz, még azokot sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva. Kéd pedig jól tudja az okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokot; én nem tudom, csak gondolom: azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni, mert a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt, hogy Franciaország az asszonyok paradicsoma és a lovak purgátoriuma, Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgátoriuma. Elég a’, hogy nem lehet a házamban maradnom. Még künt is elig szenvedheti az ember a nagy héséget, a falt vagy az asztalt, ha megtapasztja az ember, melegséget érez. A minap pedig a mezőn olyan meleg szél jött reánk, valamint ha az égő kemence mellett mentünk volna el, és ha sokáig tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt nem írhatok; ez elég meleg hírek. De gondolom, hogy rövid idő múlva hideg híreket kell írnom, mert a békesség megcsinálását csaknem bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kédet, ahol nem kívántam volna. De azért nem kell kétségbenesni, jól tudja az Isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kédet a betegségtől. Arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-é kéd, hogy lehetetlen már jobban szeretni kédet, mint én szeretem. Másszor többet.

16

Drinápoly, 15. augusti 1718.

Ihon édes néném, e’ lesz az utolsó levelem ebből a császári városból. Itt már megettük a nekünk rendeltetett rakás kenyeret. Már továbbmegyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Constancinápoly mellett vár minket. Mert amitől tartottunk, abban torkig estünk. Ki veszen ki abból? Csak az Isten. Ennek előtte egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. julii a vezér megcsinálta a huszonnégy esztendeig tartó békességet a némettel. Ha addig itt kell ülnöm, jó étszakát a menyasszony táncának. Jaj! édes néném, ha addig az édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a rakásból. A békesség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen. Meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene, mert elítélheti kéd, hogy minden portékámot felraktam egy kis szekérnek a negyedrészire. Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok, hogy tízen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is rendeltek alánk, mert ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt lovunknál. Amint már megmondottam, holnap megindulunk. Hol lészen lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a’, hogy innét elvisznek valahová. Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kédet! De az egészség jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra kell készülni, akkor nem lehet sokat írni. Isten kéddel, édes néném. Ihon ebédre hínak.

17

Bujukdere, 25. augusti 1718.

Hálá Istennek, ideérkezénk tegnap, Drinápolyból 16. indulánk ki. Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni. Hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő franciákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek. Az olyanok miképpen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni, az egész mulatságom volt. A pentelésia hadnak hallotta kéd hírit; itt egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a’, hogy tegnap ideérkezvén, azt gondoltuk, hogy mind palotákban szállítnak bennünket. De itt a városban egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kénszerítteték a város mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni, mindaddig, valamég más rendelést tesznek és jobb helyre szállítanak. Azt nem volna szükséges megírni, hogy csak három órányira vagyok kédtől, mivel azt elgondolhatom, hogy ezt a szép kanálist már kéd feljárta. Azt sem volna szükséges megírni, hogy a kanális parton vagyunk a Fekete-tengernek a torkától egy ágyúlövésnire. De mindezeket örömömben azért írom, hogy oly közél vagyunk egymáshoz; egy kis háromlapátos hajóra felülök, ebédre abban a nagy császári városban mehetek. Már itt mindaddig sátorok alatt leszünk, még jobb helyre szállítanak. A’ való, szép kis réten vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épületek vannak, ahol annyi a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni, hát hogy ölelném meg, édes néném, kédet. A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy még a feleségit sem öleli meg. Én pedig elig várom, hogy kédet láthassam, de a’ még meg nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább három vagy négy napig. Héj, micsoda szomorúság volna a’ nékem, ha jó egészségben nem találnám kédet! Hetfün pedig ebédre elvárjon kéd, káposzta is legyen.

18

Bujukdere, 15. septembris 1718.

Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láthattam kédet, de úgy tetszik, mintha még nem láttam kédet. De azt vettem észre, hogy mikor kédnél vagyok, a nap oly sebesen repül, valamint a fecske; mikor pedig itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném kéddel, mert két naptól fogvást levelét nem vettem kédnek. Hogyha pedig letennők a restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni kédnek, hogy én telhetetlen vagyok a kéd leveleinek olvasásában. Ha azt akarja kéd, hogy jókedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a kéd leveleit olvasom, akkoron nincsen szükségem a hegedűsre, hogy táncoljak. Mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv szerént írott levél jobb egy táncnál. Itt mi csak várjuk, hogy szállást rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraéliták. A francia követnek, Bonacnak, közél mihozzánk egy háza lévén, gyakorta jő ide feleségestől. De még minálunk nem volt; azt akarja, hogy mi menjünk elsőben hozzája. Abból pedig semmi sem lesz, mert a mi urunk tudja, mi illendő, és mi nem illenék hozzája. Még a titulus iránt is vagyon valami akadály, és az ilyen akadály megakadályozhatja, hogy az akadály elvettessék, és ilyenformán egymást meg nem látják. De minthogy nekem semmi akadályom nincsen se a precedencia, se a titulus iránt a követtel, azért gyakran járok hozzájok. Az asszony olyan, mint egy darab nádméz; azt is elmondhatni, hogy olyan az asszonyok között, mint a jóféle gyöngy a több gyöngyök között. Jaj! elfelejtettem, hogy sohasem kell egy asszonyt dicsérni más asszony előtt, mert a’ nem esik jóüzün. Hát a’ nekem jóüzün esék-é, hogy a levélben káposztásfazéknak neveznek. De én azt csak elszenvedem a hasznáért. Micsoda szép állapot, mikor az ember a nénjire meg nem haragszik. Az egészség mint vagyon, vigyáznak-é reája? Szeretnek-é amiolta nem láttak? Mert én úgy szeretlek édes néném, mint a káposztát.

19

Jénikő, 22. septembris 1718.

Tudja már kéd, honnét datálom a levelemet. Azt is észreveheti kéd, hogy már a bujdosó izraéliták a sátorok alól a házakban szállottanak végtire. Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja kéd, hogy éppen a tengerparton vagyunk és olyan igen a tengerparton, hogy az én házam alá vizen béjöhetni. De azt nem tudja kéd, ki házánál lakunk. Távul azt mondhatná valaki, hogy valamely főispány háza, pedig korántsem főispány a gazdánk. Mindazonáltal talám elmondhatni főispánynak a rókák között, mert szőcs, de igen gazdag. A vezér szőcse hogyne volna gazdag! Ma szállottunk bé ide, és annyi portékánk vagyon, hogy fél óra alatt ki-ki bérakoskodott a szállására. A házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik. A’ való, hogy vagyon egy kis szék formára csinált székecském. Ha le akarok ülni, arra ülök, de még más hasznát is veszem, mert ha írni akarok, azon kell írnom. Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házieszköz nélkül. Így kell lenni az ilyen bujdosóknak, mint mi, ma itt, holnap másutt. Úgyis, ha megesszük itt a rakás kenyerünket, elébb kell mennünk. Nám a régiek ellehettek annyi házieszköz nélkül, hát mi miért nem lehetnénk el. Nám a zsidóknak nem volt székek; a törököknek most sincsen szükségek arra. Egy régi francia királynak láttam a székit, most csak a zágoni bírónak is jobb széke vagyon annál. Mi szükségem vagyon hát nekem is a házieszközre? Úgyis még az a hajó, amely idehozott bennünket, még az Archipelágusban várakozik, az urunknak szándéka lévén Franciaországban való visszámenetelre (de abban Tamás vagyok). Bercsényi urat az asszonnyal várjuk ide, a kéd szomszédságában lesznek szállva, de nem tudom, meddig. Elég az, édes néném, hogy már mi itt a rakás kenyér mellé ültünk. Csak az Isten tudja, meddig fog tartani, és hol hintettek el még másutt kenyeret számunkra. Mert oda csak el kell menni, akármint vonogassa az ember magát, de azt csak fel kell szedni. Azt akarnám, ha kédnek is hintettek volna el legalább két kenyeret itt nálunk, mert azt reménlem, hogy eljő kéd látogatásunkra. Ugyanis micsoda gyönyörűség egy asszonynak egy szép kis festett hajóban ülni, amelyet három erős török úgy viszi a habok hátán, mint a nyíl. Keményebb volna a szív a kősziklánál, ha ide nem jőne kéd. Egynehány órára elvárlak, édes néném, úgy is szeretlek, mint a káposztát, ha idejössz. De az egészségre vigyázzunk.

20

Jénikő, 22. octobris 1718.

Csak nem lehetek addig csendességben, amég meg nem tudom, mint érkezett kéd haza. Mivel alig indult meg kéd innét, hogy nagy szél támada, gondolom, hogy a habok megrengették kédet. Elég a’, hogy azolta nem vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azolta egy levéllel kitehetett volna kéd a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az ablakom alatt, mindeniktől kérdeztem, ha nem ették-é meg az én nénémet, de az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mindaddig, még bizonyost nem hallok kéd felől. Reménlem, hogy nem járt kéd úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrában küldjem kédnek ezt a levelemet. Mert úgy meg nem tudhatná kéd, hogy mi tegnap a constancinápolyi kapu eleiben mentünk lóháton, és ott az út mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt, aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban. Nem tudom, ha leírjam-é, kik mentenek előtte és utána: ha leírom, talám azt mondja kéd, hogy miért terhelem annyi írással; ha le nem írom, azt mondhatja kéd, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek, inkább leírom, legyen kéd figyelmetes hallgatással. Az utcákon kétfelől jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokadmagával az assás basa, azután a csauzok, az émirek, az ülémák (azaz a papok, az írástudók), a kapicsi basák, a jancsár aga a mistancsi basával, a kalmakán a kapitán basával, azután a fővezér a muftival, a csauz basa, azután a Mahumet atyjafiai a zászlója mellett, a császár vezetékji, azután cifrán felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték, azután egy festett és aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere. Ezután mene a császár igen kívántam paripán, mellette lévén a fia, azután menének az isóglánok ketten-ketten, mindenik tized különb-különbféle színű köntösben: az első tized köntöse sárga, a 2-diknak veres, a 3-diknak zöld, a 4-diknek kék tafota. Az isóglánok pedig inasszámban vannak az udvarnál. Látja kéd, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De a’ csak olyan, mint a füst, és azzal a nagy pompával a császár nincsen olyan csendes elmével, mint mi; úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De az ő pompáját ne irigyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy örökkévaló nyomorúságban esik. Akkor mit fog használni neki a pompa? A mi alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménségünk vagyon. Oh! mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompáit látom a töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban való létemért; ezért őnékik nem lehet az a reménségek, amely minékünk nemcsak vagyon, de kell lenni. Ha Perában megyek, akkor többet predikállok, addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevessé még a káposztánál is jobban szeretlek.

21

Jénikő, 16. decembris 1718.

Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon a’, hogy már egy holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-é, hogy ilyen közel lévén egymáshoz, mégsem írunk? Talám ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és egymást gyakran látjuk. Jaj! miért mondám, hogy gyakran? Megbocsáss, édes nénécském, gyakorta-é négyszer látni kédet egy holnap alatt? Ha négyszer látnám is kédet napjában, nem kellene megcsömörleni a szemnek. A kéd könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember, annál hosszabb levelet kellene írni. Kéd ellenkezőt cselekszik. A’ pedig nekem halálom, mikor rövid a kéd levele. Mikor tudom, hogy az egészség jó, akkor nem kíméllem kédet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az úrdolgát. No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputyástól. Annak igen örülök, mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmulatja kéd magát, és nem lesz kéd egyedül magyar asszony Pérában. A Bercsényi úr embereit mind jól üsmerem, de az asszonyokot, leányokot nem üsmerem. De ahhoz nem sok idő kívántatik. Tudom, az urunkhoz eljő az úr, azután magam is látogatásokra bémegyek; a szállás pedig csak mindenkor kédnél leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de ha rövid is, el kell neki menni, egy pirongatás elfér a vállamra. Édes néném, az egészség! De tudja kéd, meddig szeretem kédet? Valamég dohányozhatom.

22

Jénikő, 28. decembris 1718.

Aztot még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kédnek tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony. Mert sokan viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet, és az olyanokot csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy asszonyállatnak. (Ne szóljunk az asszonyok ellen!) Elég a’, hogy azzal az úri asszonnyal inkább eltöltheti kéd az időt, mintsem a görög kérácákkal. Az asszony maga mulatságot nem indít, mert tél felé meg kezd sárgulni a fának is a levele, de a vigasságról beszélni igen szereti, főképpen a tavaszi idejében való dolgokról. Azt írja kéd, hogy az asszony orcáján olyan idős korában is megtetszik, hogy ifiú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni. De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné kéd megtudni, hogy miért annak az úri asszonynak az orra fekete és orcája fejér? Ezt a mesét mindjárt megfejtem kédnek. Az attól vagyon, hogy már házos lévén meghimlődzött. Azt tudja kéd, hogy az úri asszonyokot másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket. Nyernek is rajta sokszor, mint Birtók a csíkban. Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokot gyűjtöttek essze, ki egyet, ki mást jovallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon. Egyik a többi között azt jovallotta, hogy meg kell aranyozni az orcáját. Ennek a voksát bévették, és levélarannyal bétapasztották, és eleven képet csináltak belőlle. E’ meglévén, egy ideig annak úgy kelletett maradni, de azután csak le kelletett venni az aranyat, mert aranyas orcával, elítélheti kéd, hogy nem lehetett járni; és a piros orca csak inkább tetszik, mintsem az aranyas. De már a’ volt a mesterség, hogy vegyék le. A sokféle víz le nem mosta, hanem tőheggyel kelletett lassanként lefeszegetni az aranyat. Az orcájáról mégis mind leásták, de az orrára inkább odaszáradott volt, azért nehezebb is volt a munka. Végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem jovallom senkinek, hogy megaranyaztassa az orcáját. Immár tudja kéd, hogy miért fekete annak az úri asszonynak az orra, de azt nem tudja kéd, hogy holnap a vezér szembe akar lenni a fejdelemmel, csak magánoson.

Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a bujdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene. Megválik, mint végzi, mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt még mi is tőllök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti meg pénzzel a török urakot. Ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint olyanokot, akik mindenkoron készen vannak a kérésre, de az adást nec nomainetur in vobis. Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal ruhásabbak nem vagyunk, sem én, se más. A mi urunknak pedig természete a’, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom, soha semmit nem kértem, édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez a’ nem illik, aki jobban szereti szükségben lenni, mintsem kérni. Az én hivatalom a’, hogy szolgáljam híven, és hagyjam az Istenre a többit. Egy erdélyi nemesember felől nem lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-é kéd, hogy most csakhamar egy leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, mikor leszen az a szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakadalmom olyan közél volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kédet, de úgy, ha az egészségire vigyáz.

23

Jénikő, 2. januarii 1719.

Tudom, abban nem kételkedik kéd, ha papirosra nem tenném is, hogy sok újesztendő-napokot kívánok kednek. A hosszas és egy hétig tanult kívánatokot hagyjuk az idegenekre és a predikátorokra. Azért se drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az Isten adja szent kegyelmit kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre, úgy annyira, hogy ha mindazok az áldások bételjesednének, se gabonás házat, se pincét elegendőt nem lehetne csináltatni; hát azután a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet. Ezt pedig olyan szókkal mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé volna szalonnával terítve. De még e’ nem elég, mert a gyermekekre való áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerént a fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa, a gyermekeknek pedig mindenikének addig kellene élni, mint Matuzsálemnek. Édes néném, e’ mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt, mert akkor az áldást egy izraélita a földének kövérségiben tartotta, az Isten is nékik csak földi áldásokot ígér. De a keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell suhajtani, hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve teremtsen bőv gyümölcsöt. Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom; akinek tetszik, elhagyja, akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokot, hanem a keresztényi szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt, gyalog járt, ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény, mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna. Mi pedig ilyenformán attól sohase tartsunk, hanem csak attól tartsunk, hogy ha valaha nem szeretnők egymást. Annak pedig meg lehetne-é valaha történni? De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kédet, már azt kédnek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha megújítjuk egymás között az ígeretet, elég. Mert minden levélben azt írni, szeretem kédet, szeretem kédet, a’ sok volna, és végtire úgy hozzászoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a’ kedvesebb. De nem mindenben, mert ha gyakrabban írna kéd, a’ kedvesebb volna. Reménlem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet kívánom, hogy az Isten kegyelmiben töltse el kéd velem együtt, másokkal is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk!

24

Jénikő, 24. januarii 1719.

Édes néném, vévé-é kéd észre tegnap, hogy mint örült Bercsényiné asszonyom azon, hogy a fejdelem meglátogatta? Mindennel kínálta volna, örömiben nem tudta, mit csináljon, már csak azt vártam, hogy talám egy pár tánccal kínálja meg. De ne nevesse kéd, mert az idő miatt még örömest eljárná vagy ellépdegélné, de amicsoda időben és állapotban vagyunk, a tánc is savanyú. A’ való, hogy az asszony mellett az a két becsületes személy elropnák az asszonyokért is. Azt kívánja kéd tőllem, hogy megmondjam, micsoda ítélettel vagyok az asszonyok és leányok iránt, kik az asszony mellett vannak? Az asszonyokot vagy dicsérni kell, vagy semmit sem kell felőllök mondani, annál is inkább rosszat mondani felőllök a nemesi vérhez nem illik. Mit csináljak hát, hogy kédnek is engedelmeskedjem? Azt cselekszem, hogy az ítélőszékemben ülvén, onnét teszek ítéletet, hallgassa kéd figyelmetességgel. Az óbesternén kezdem el. Ez egy szép asszony volt, főképpen, amidőn legelőször láttam gyermekkoromban. Akkor görgényi commendáns volt az ura. Kajdacsinét pedig soha senki nem dicsérte a szépségiért, hanem a jóságáért. Azért is mondom neki mindenkor, hogy micsoda irtóztató szép, de ez, vagy egyről vagy másról, de örökké panaszolkodik. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság. A Talaba mátkája béillik egy szép leánynak.

Már leszállok az ítélőszékemből, és kéd lássa, hogy micsoda ítéletet tettem, de az asszonyok felől ítéletet tenni azt ki nem veheti kétek a férfiak kezéből; az ilyen bíróság vélek születik, és az asszonyoknak meg kell állani a végezéseken. Meg viszontag, amicsoda ítéletet tesznek a férfiak felől az asszonyok, az ellen már nem szabad senkinek is szóllani, és azt a dolgot nem lehet más ítélőszék eleiben vinni, hanem térdet, fejet hajtván, azon meg kell nyugodni. Ha a törvénycsinálók bévetették volna őket a törvénytevésben, az ő hathatós szemekkel hathatósabb törvényt tettek volna. A zsidóknak volt egy asszonybírójok, volt-é jobb bírójok annál? Ugyanis, ha az asszonyok az ítélőszékben ülhetnének, nekem úgy tetszik, hogy abban az időben nem kívántatnék annyi prókátor, mert az ember maga menne gyönyörűséggel a baját megmondani. És ott egy szép és kegyes bírónak a szájából meghallván a törvénynek magyarázatját, nem lehetne az ellen szóllani; ha szinte perét elvesztené is, de könnyebben szenvedné. Énnekem pedig nehéz azt szenvednem, hogy kéd ritkán ír, és énnekem kell megítélni a kéd restségit. Olyan bíróval is vagyon dolga kédnek, hogy egy kis levéllel minden haragját elűzi kéd. Többet is írhatnék ilyen nagy országos dolgokról, de nem írok, azért, hogy hamarébb vehessem a kéd válaszát.

25

Jénikő, 16. aprilis 1719.

Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak pedig mi az oka? Nem más, hanem hogy csaknem minden harmadnapban látjuk egymást. Kédet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor olyan gyakran mehetnék kédhez, mint már egy darab időtől fogvást, az igaz, nem volnék méltó a szánásra. De nem lesz mindenkor papsajtja. Már egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik nekem, mint egy nyúl farka. De mit tehetsz annak? (mondják a tótok). Egy részről nem bánom, mert nem alkalmatlankodom kédnek, noha kédnél mind jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De hogy a vendéget meg ne unják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb okát is mondom, a’ hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem egészséges, mert ha az a kis hajó hirtelen el találna fordulni, jó étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha egy kevessé a hajó egy oldalára fordul, már azt gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt fogja kéd felelni, hogy eleget jártam tengeren. Én pedig azt felelem a kéd feleletire, hogy azzal dicsérhetem magamot, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni. Tegnap mi a császári mulatságon voltunk. Lehetetlen azt kédnek le nem írni, mint ment végben. De mi is csak úgy mulattuk magunkot, mint a kocsis, aki napestig ügetvén a lovon, estve azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk.

Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a mulatságon, amelyet fog adni a császárnak. A fejdelem lóra ülvén, a csauz a Constancinápoly mellett lévő rétnek a végin egy nagy dombon megálítta minket, ahonnét kelleték nézni a mulatságot. A réten pedig sokszámu nagy sátorok valának verve, mind a császár számára, mind a több urak számára. A mulatság pedig abból állott, hogy lovakot futtattak, flintából és apró ágyúcskákból célt lőttek, a császár előtt a birkozók birkoztanak. De mégis mindezek nem valának császári mulatságok, hanem a vége jobb volt a kezdetinél, mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell ajándékozni mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit ád, de a császárnak három vagy négy válogatott virágban lévő leányt adott, azoknak igen szépeknek kelletett lenni és mindeniket gazdagon felékesíteni. Azután köves portékákot, lóra való drága szerszámokot, szép paripákot adott. (Édes néném, mely derék állapot a császárság!) Ennek pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig mindezeknek végit nem vártuk, mert reggeltől fogva estig egy helyben lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék mulatság. Azért is csak a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi mulatságra valót nem látván, ebédre hazamentünk. De még azt kelleték azután izenni a vezérnek, hogy igen mulattuk magunkot, és hogy császári mulatság volt. Pedig elig vártuk, hogy eljöjjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje kéd, hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kédet, meg a leányokot is odateszem, de úgy, ha szeret kéd, és ha vigyáz az egészségire.

26

Jénikő, 26. maji 1719.

Abban bizonyos vagyok, hogy tegnap igen megijedtünk volt, de még nekünk is jutott benne. Ebéd felett egyszersmind a tálak is kezdenek táncolni, mi is dőlénkezünk, akkor vesszük észre, hogy földindulás. Az emberek azt mondják, hogy ennél nagyobbat nem értenek. Az én házam alá a tenger bémegyen, és mindenkor vagyon ott térdig érő víz, de mihent a földindulás volt, szárazon maradott, estve felé jött haza a víz. Akik a tengeren voltanak, jól megérzették. A földindulás előtt egy órával láttuk, hogy a vezér ment magát mulatni a Fekete-tenger felé, de mihent megérzette a földindulást, azonnal nagy sietséggel visszátért, és a császárt ment látni. Constancinápolyban sok bótok és házak estenek le. Még kéd felől semmi hírt nem hallottam, szüntelen is tartok attól, hogy valamely kelletlen hírt ne halljak. Bercsényiné asszonyomot, tudja kéd, hogy karon kell vezetni pompával, mikor egyik házból a másikában megyen. De tegnap nem várta, hogy felemeljék helyéből, mert futva ment a kertbe, és az ijedség volt a hopmestere. Tegnap ebéd után a francia követnéhez menvén, az ura Perában volt, akin igen búsult, nem tudván, hogy ha nem esett-é valamely szerencsétlenség az urán vagy a gyermekein. Azért két vagy három aranyat ígért a hajósoknak, csak vigyék el az emberit, kit az urához akart küldeni, de a hajósok úgy féltenek a tengerre menni, hogy tíz aranyért sem mentenek volna el. Az okát kérdették tőllök, azt felelték, hogy a földindulásban a víz alatt a föld lesüllyedhet, a víz leesvén, a hajójok is lesüllyedne. Lehetne-é ennél jobban okoskodni a hét bölcsek közül akármelyiknek is? Édes néném, tudósíts mentől hamarébb, mert addig nem lehet nevetni.

27

Jénikő, 18. junii 1719.

Édes néném, igen igen szükséges kédnek egy hírt megtudni, azért hogy bolhák ne csípjék kédet. Tudniillik, hogy két gyorgyiánus fejdelmet az atyjafiai az országból kiűzvén, segítséget jöttek ide kérni a császártól. Aki is segítséget adván nekik, a méltóságos fejdelmek idejöttenek, hogy innét hajón a segítséggel a Fekete-tengeren visszámenjenek. Őméltóságok pedig egy nyomorú korcsomára szállottanak. Cselédjek elég vagyon, de az udvari nép nem ruhásabb a mi cigányinknál. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy őméltóságoknak pénzek ne volna, mert valamég a cselédekben tart, addig pénzek is lészen, mert amidőn a pénzek elfogy, kettőt vagy hármat az udvariak közül eladnak; és így a pénz elfogyván, az udvariak is fogynak. Ma tíz órakor a fejdelmünk látogatására jöttenek sok udvarival, de azok olyan rongyosok voltanak, valamint a szolgák. Nem is tudom, miért viselik a fejdelem nevet, mert a’ bizonyos, hogy jobban szeretném a brassai bíróságot, mintsem az ő fejdelemségeket. Való, hogy a gyorgyiánusok azelőtt hadakozók voltanak, de mostanában nyomorultak, görög valláson vannak; nekünk is vannak ott missionáriusaink. Az fejérnép ott közönségesen igen szép.

Azt írta volt kéd a minap, hogy már ért franciául. Aztot igen jól cselekszi kéd, hogy idegen nyelvet tanul. Bár a mi földink azon volnának, hogy idegen nyelvre tanyíttatnák gyermekeket. De az olyan állapottal oly keveset gondolnak, hogy még csak az írásra és az olvasásra sem kénszerítenék a leányokot, hogyha csak azoknak nem volna arra kedvek. Azt a két dolgot pedig egy nemesleánynak nemcsak illik, de szükséges tudni. Azonkívül, hogy a valláshoz a’ szükséges, hogy holmi jó könyveket olvashasson. De amicsoda nem szükséges egy nemesasszonynak, hogy az ura távullétiben az urát mindenekről tudósíthasa, és az ura levelét elolvashassa. Nem lehet mindenkor olyan ember mellette, akivel írattathasson; de ha szinte volna is, a férfi nemcsak a hagymáról és a dézmaborról kívánna írni a feleséginek, hanem más egyéb egyességből, szeretetből származó gondolatit is leírná, ha a felesége tudna írni és olvasni. De minthogy nem tud, úgy ír néki, valamint egy idegennek. Ha megvizsgálnók, hogy micsoda levelet ír az ura egy olyan asszonynak, aki nem tud olvasni, és hogy micsodást ír a tiszttartójának, meglátnók, hogy mindenik egy húron pendül, és nem sok különbség vagyon közöttök. Arról nem is szóllok, hogy mennyi külső dolog történik olyan, amelyet az ember örömest megírná a feleséginek; némelykor szükséges is volna megírni, de elhagyja, mert a felesége nem tud olvasni, és azt nem akarja, hogy más megtudja. Erre azt felelik némely csúfos és rövid eszű anyák, hogy nem jó egy leánynak, hogy írni tudjon, azért hogy a szeretőinek ne írhasson. Oh! mely okos beszédek ezek! Mintha az írás okozná a rosszat, és nem a rossz az írást. Nem akkor történik meg a tilalmas dolog, amikor egymásnak írnak, hanem akkor, amikor egymással vannak, és nincsen szükségek az írásra. Akár tudjon a kéz írni, akár ne tudjon, de a szív eljár a maga dolgában. Nekem úgy tetszik, hogy nemcsak azért írok kédnek, hogy írni tudok, hanem azért, hogy a hajlandóság viszen reá. Ha nem tudnék is írni, csak ugyan csak legelső alkalmatosságkor mindazokot megmondanám kédnek. Mindezekből azt hozom ki, hogy az ilyen anyák nem okoson gondolkodnak, a leányokot a vallásbeli dolgok iránt való tudatlanságban neveleik, és akinek adják, az el nem kerülheti, hogy tudatlanságáért ne szenvedjen. Akármely szép legyen a gyémánt, de ha rútul vagyon metszve, nem becsülik. Mindezekre, tudom, azt fogja kéd mondani, hogy még házas nem vagyok, mégis az asszonyoknak akarok leckét adni. Nem akarok, édes néném, nem akarok. Tudom, hogy kéd is velem egy gondolatban vagyon eziránt. Lássa ki-ki, szabad a magáéval, és az Isten adjon olyan feleséget, aki írni és olvasni tudjon, de ha nem tudna is, azon lennék, hogy megtanyítanám, ha több esze nem volna is, mint egy macskának. Édes néném, szeret-é kéd úgy, mint a macska az egeret? Vagyon-é kédnek jó egészsége? Mikor látjuk meg egymást? Ma talám nem, mert már tizenegy az óra, és le kell fekünni. De ha lefekszem, úgy tetszik, mintha feredném, mert a tenger habja egészen bécsapván a házam alá, sokszor azt gondolom, hogy az ágyamban locsog a víz.

28

Jénikő, 16. julii 1719.

Azt jól mondták, édes néném, hogy nincsen olyan jó társaság, aki egymástól meg ne váljék. Bercsényi uram az asszonnyal és minden pereputtyával ideérkezvén, itt lesznek mindaddig, valamég Tarabiában rendelt szállásokot elkészítethetik. Tarabia pedig hozzánk földön fél órára vagyon, vízen pedig egy fertály óra. Hogy így esett, aztot igen bánom kédre való nézve; tudom, hogy gyakorta meghántatja kéd magát a tengeren, és hozzánk kirugaszkodik a tengeri lovakon. Az asszony ott közel lévén, gyakrabban mulattathatta kéd magát, és az idő inkább tölt, de már ezután tengeren kell idejőni, mikor az asszonyhoz akar kéd menni. Édes néném, patientia, aki erősebb, a’ hatalmasabb. Azt jól tudja talám kéd, hogy ki követje cselekedte aztot, hogy Bercsényi Pérából kikőtözködjék; addig amég odaérkezik, nem akarván véle egy városban lakni. Már most mind együvé szorultunk, valamennyi bujdosók vagyunk, kettőn kívül, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket vezetni a felleg, valamint az izraelitákot a pusztában. Nagy csuda lesz, ha még bennünköt is el nem ugratnak innét. Aztot csak éppen azért bánnám, hogy kédtől messzebb lennék, de másként azt akarnók, hogy ma vinnének el innét, mert igen szoros helyt vagyunk, és ha égés volna, máshová nem szaladhatnánk, hanem a tengerben kellene ugranunk. Én nyernék rajta, mint Birtók a csíkban, úszni sem tudok.

Édes néném, minden embernek az Isten rendelése alá kell magát vetni, főképpen a bujdosóknak, de még főképpen azoknak, akik Törökországban bujdosnak. Mert sohult olyan hertelenséggel a változás meg nem esik, mint itt, mert itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem ígérhet senki, mint azt, hogy bizonytalan az állapotja. Ihon már a békesség megvagyon, mit remélhetünk. Olyan udvarral vagyon dolgunk, ahol a ministerek mindennap változnak, ahol ha ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az újakkal újra kell kezdeni; aztot pediglen, ha az ajándékon nem kezdik, jó kezdetit sem lehet várni. Ez a mostani vezér a magyarokhoz magát jól mutatja, de a boldogulásoknak eszköze soha sem leszen, mert a hadakozást nem tudván, attól irtózik, és kész inkább mindenre hajolni, csak a hadakozásról ne halljon szóllani. Őnéki magának vagyon oka hozzá, mert legkisebb szerencsétlenségért a hadakozásban leteszik a vezéreket. Békességes időben pedig e’ jól tudja a dolgokot folytatni. De ki ígérheti azt nékünk, hogy állandó legyen a hozzánk való jó akaratja? Hogyha pedig az elméjit megváltoztatják, mit nem várhatunk tőlle. Csak máris az ő kopár szakállú tihája (udvari kapitánya) nagyobb idegenséggel vagyon hozzánk, mint azelőtt. Mindenféle dolog pedig ezáltal megyen a vezér eleiben, mindennek ehhez kell menni, és csak őáltala kell folytatni a vezérrel való dolgot; és ha ezt megcsinálják azok, akik minálunk hatalmasabbak, és rosszunkot kívánják, oda leszünk a tyúkoknak. A’ dicséretes ebben a vezérben, hogy az idegen országokról való dolgokban gyakorta kér tanácsot a mi fejdelmünktől; aztot béveszi, és követi, akinek is nagy eszit megüsmérte. De mindenkor csak reá megyek arra, hogy holnap vagy holnapután találkozhatik olyan, ki megváltoztathatja elméjit. Ember-é? Igenis, ember, megváltozhatik hát, és az idevaló emberek abban inkább emberek, mintsem másutt. De édes néném, mit vizsgálom én a jövendőt, hagyjuk azt a jövendő urára. Énnekem csak azon kell tőrödnöm, hogy mikor láthatom kédet, mikor nevethetek kéddel, és mikor ehetünk káposztát? Ah! nem mérek már a káposztáról szólni, mert aminap káposztásfazéknak nevezének; csak azért is úgy szeretem kédet, mint a káposztát. Hát kéd? Hát az egészség felől semmit sem írunk?

29

Jénikő, 9. augusti 1719.

Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári városban történt dolgokot megírnom. Hacsak örökké otthon nem ülnénk, több híreket is tudnánk. A’ való, hogy ritka dolog, de amikor kéd híreket ír, azokot el lehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén, mégis tőllem tudakozza kéd, hogy mikor leszen audenciája a császár követének, aki nem régen érkezett. Végtire talám azt is tőllem fogja kéd megtudakozni, hogy mikor esik ott az eső? Ha szinte megnevetnek is érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt; de talám azt sem tudja kéd, hogy mi formában volt. Azt is megírom. Aztot úgy tudja kéd, mint a miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár audenciát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután viszi bé a vezér a császárhoz. De a’ most nem lehetett, mert a törököknek ramazánjok vagyon, eztet tudja kéd. Azt is tudja kéd, hogy a ramazán nálok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva vagyon kédnél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak csak egy csepp vizet is, még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem szabad kóstolni, ha a péterkéit elvetné is. Gondolja el kéd, mi lehet az az édesség! De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén, ott megvendégelték, és öt órakor a császár audenciájára vitték. Mindezekből megláthatja kéd, hogy az audencia ma volt. Már tudja kéd, nemcsak tőllem, de talám tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja kéd tőllem kérdeni, ha kéd ehetnék-é, vagy alhatnék. Én pedig tudom, hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok. De mégis egy kevessé szeretem kédet, jó étszakát is kívánok kédnek.

30

Békós, 16. augusti 1719.

Látja kéd, hogy Ázsiából írok kédnek, ha Ámérikában volnék, Missisipiából is írnék kédnek. Minket már úgy tekintsen kéd, mint ázsiai magyarokot. Elég az, édes néném, hogy már öt naptól fogvást itt sátorok alatt vagyunk. A mellettünk való várost, mind azelőtt, mind mostanában Békosnak híják, amely város ama híres Bithiniában vagyon. Tudja kéd, micsoda híresek valának a rómaiak idejében a bithiniai királyok. De azon nem tőrödöm, hanem azon tőrödöm, hogy nem Háromszéken vagyok. De ott jobb volna-é az Isten, mint itt? Nem, mindenütt egyaránsú az ő jósága, itt akarja az Isten, hogy légy, azért itt sétálj ezen a szép réten. Az igaz, édes néném, hogy szép helyt vagyunk, a sátoraink a tengerparton rendiben. Ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk, a Fekete-tenger zúgását jól halljuk. Azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el a Fekete-tengerre. Ilyen kanális nincsen az egész világon talám: ennek a széllye mindenütt vagyon egy jó ágyúlövés, a hossza vagyon öt mélyföld, mindenik végin egy nagy tenger. Hol lehetne másutt ilyen kanálist találni? A’ való, hogy ha más nemzet bírná ezt az országot, csudát csinálna ebből a kanálisból: kétfelől városokot, szép kastélyokot, házakot építenének. Való, hogy Európa széllyin elég város vagyon, de másutt csak faluknak hínák azokot. A többi között Jénikő, ahol mi lakunk, igen rút város, a többi ilyen sincsen. Ázsia felől pedig csaknem mindenütt puszta. A császár parton lévő házai éppen nem császári házak. Micsoda nagy kár olyan szép és kies helyeket pusztán hadni, de én ugyan meg nem építtetem, lássák ők. Lehetetlen, édes néném, annyi halat látni, mint ebben a kanálisban vagyon; egynehány ezeret vonnak ki egyszer a halászok. Hány ezer kél el abban a császári városban, és hány százezret száraztanak meg csak Jénikőben? Hát még a rettentő sok disznóhal mennyi benne. Nem örömest hazudnék, a szükség sem hozza magával, azért elmondhatom, hogy egyszer a többi között láttam egyszersmind legalább ezeret, mintha annyi nagy sereg sertést hajtottak volna le a vízen. Az igaz, édes néném, hogy itt mi jól vagyunk, a szép réten sétálunk, a fejdelem általhozatván a lovait, gyakorta fog vadászni menni. Aztot már észrevettem, hogy itt Ázsiában is úgy szeretem kédet, mint Európában. De gyakran kell nekem írni és egy kevessé hosszabb leveleket, és az egészségre kell vigyázni, főképpen mostanában. Mert azt mondják, hogy ott kéteknél nagy pestis vagyon.

31

Békós, 7. octobris 1719.

Édes néném, ha szivárvánt nem láttunk volna, már a hegyekre szaladtunk volna innét, mert tegnap nagy záporeső lévén, a víz csaknem egészen elboríta. Mink azt nem tudtuk, hogy mikor nagy esők vannak, éppen ott foly le a hegyekből a víz, ahol mink vagyunk táborban. De csakhamar megtudók, mert egyszersmind elborítá a víz a konyhánkot; a konyhaeszközt szaladva kelleték elragadni. Én az esőkor a sátoromban nem lévén, az eső után odamentem megnézni, ha valami kárt nem tett-é az eső. De ki ne nevette volna, amidőn a sátoromon keresztül térdig érő patak folyt el. Az a jó szerencsém, hogy mégis feljebb volt az ágyam, és csak alatta folyt el a patak. A’ való, hogy az özönvíz csak estig tarta, mert a víznek más menedéket csináltanak. De az eső nem akar megállani, és ha még két napig tart, gondolom, hogy idehagyjuk Ázsiát. A’ való, hogy ideje is már kvártélyban szállanunk, mert a Fekete-tenger igen fekete szelet bocsát reánk.

Édes néném, gondolja el kéd, mint járt a minapiban Forgács uram. Nem tudom micsoda innepen Bercsényi uramhoz akart innet menni kommunióra. Reggel a kommunióra készülvén áitatosan, parancsolja egyik szolgájának, hogy menjen kaikért, aki általvigye Bercsényi úrhoz. Sokáig a tengerparton sétálván, a szolgája is sokat késvén, és a sok jó gondolatokból is kifáradván, elfelejti, hogy kommunióra akar menni. És hogy az idő hamarébb teljék, egy pipa dohánt gyújtat magának, és amidőn aztot már mind kiszíná, a kaik érkezik, és a kaikban akarván ülni, akkor veszi észre magát, hogy a pipa a szájában. Nagy nevetéssel visszátér a sátorában. De mi is eleget nevettünk egész nap rajta. Tudom, hogy kéd is megneveti az ő áitatos dohányzását, mert őnéki mindenkor vannak ilyen nevetséges dolgai. A minap a fejdelem arról beszélgetett, hogy micsoda nagy buzgósággal kell bévenni a kommuniót, és hogy csak arról kell akkoron gondolkodni. Forgács elfokad nevetve, mondván, hogy neki lehetetlen, hogy holmi nevetséges dolgok ne jussanak eszében. Mert a minap kommunikálni akarván, amikor a pap hozzája közelített, az a gondolat jött az esziben, hogy mi jó volna a papon lévő kasula cafragnak. Ilyen nevetséges gondolataink nekünk is elég vagyon; a gondolat úgy leszen rosszá, hogyha annak helyt adunk. Én kédet szeretem, e’ jó gondolat. Az egészségre vigyázzon kéd, ez is finum gondolat.

32

Jénikő, 10. octobris 1719.

Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában. Ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vízen. Mindezekből megüsmeri kéd, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást elvégeztük. A’ bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a sok eső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon velünk. A mindennapi mulatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. A vadászat sem múlik el, de a’ sem múlik el, hogy ellenünk ne vadásszanak a portán. Mert a német követi legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkisebben sem ártunk néki, és nem tudom, mivégre kívánja üldözni ezeket a szegény bujdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtással. Édes néném, vajon az olyan világi üldözők olvassák-e az évangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket hunni egynehány száz esztendőkig. Akkoron nem a kamaraszék eleiben citáltatunk, sem nem annak törvényje szerént mondják ki a sentenciát, hanem aszerént a kegyes évangyelium szerént, amely azt parancsolja a császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségnek, és a rosszért jól tegyenek. Az olyan ítélőszék, ahol az allégációt bé nem veszik, nem is az ország törvényit, hanem az évangyeliumot teszik ott a fejdelmek eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allégálni, a ministerim jovallották nékem, hogy a bujdosó magyarokot bujdosásokban is üldözzem, és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotban vessem, amelyben jövendőben se árthassanak. Az ilyen mentségre csak azt felelik, nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutána már elvetted volna az örökségeket; a politica ratioért nem kellett volna jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon. Ha mások is így gondolkodnának, békességben maradnánk. Talám gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmégyen rajtok, valamint a purgáció.

A’ talám tudva nincsen kédnél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk, hogy Franciaországban visszámenjünk, és ha csak a mi akaratunkon állana, ma indulnánk meg. De csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson, mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a francia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való menetelit világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja oda való menetelünket. Inimicus homo hoc fecit. Akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkot. Franciaországot Orleáns herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való, mindenkor nagy barátságot mutatott a mi urunkhoz, az anyja pediglen, aki is egy házból való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette, mint a fiát, mindholtig. De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál, ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fent vagyon, ha pedig rosszul vagyon, és reájok szorulsz, csak azt mondják: nescio vos. E’ már rajtunk bételjesedett, mivel Orleáns hercegnek az urunk még egy levelét nem vette; annyi sok szép ígéreti után legkisebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága, ilyen reménség nélkül lehet hozzájok folyamodni mindazoknak, akikre szükségek nincsen, és csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citrommal, amelyből a levit kifacsarván, azután elvetik; ha a forrásból jól iszunk, azután annak hátat fordíttunk. Reánk pedig most nincsen szükség, az elmúltot elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén, jövendőre nem hajtanak. A kéd mondása szerént, derék állapot a szerencsén fekünni. A’ való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart, addig csak jó rajta fekünni. Meg nem kell, édes néném, az ígéretet másolni. A nemesvér, amit fogad, megtartja, ha magyarországi volna kéd, tartanék valamitől, de erdélyi lévén, ott a nemesasszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a brassai havas. Tartsa meg hát ígéretit, és három vagy négy holnapját a télnek töltse el kéd itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy kéd lesz egyedül erdélyi, de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál, a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E’ nem dicséret, hanem igazmondás. Ha az Isten őket szebbeknek teremtette másoknál, ki tehet arról. Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól aludjam, jobb az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog kéd ideérkezni, de minden pereputyástól kell idejőni.

33

Jénikő, 2. martii 1720.

No már, édes néném, vegyük elő a pennát, és tisztítsuk meg a penészes kalamárist, mert már ezután az íráshoz kell fogni, a postákot kell küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolcadnapja, hogy itt a telet kitelelvén, elhagya kéd bennünket, mint Szent Pál az oláhokot, és a császári városban lévő székiben visszáhelyhezteté kéd magát. De már ott a restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt küldök kednek tenger habjain, amelyen mind a két füle megcsendül kédnek; jó hogy több füle nincsen kettőnél. De legelőbbször szép színű, és jó szagú hírt írok, azután írom meg a csendülő hírt.

Tegnap a jancsár aga ceremoniával külde ajándékot az urunknak; az ajándék sok szép virágokból és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond kéd. Erre azt fogja kéd mondani, a’ bizony illetlen ajándék volt. Asszonyhoz illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsár aga azt az ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dicsérném, de egy gyenerális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt sohasem tartom illendőnek. Ha ezeket mondja kéd, én azt mondom, mert más országban nevetséges dolog volna. De azt tudta kéd, hogy itt nem lehet ajándékot küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy asszony ajándékot küldene egy férfinak, a’ csak egy szál rózsából állana is. Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz illendő ajándéknak tartjuk, de azt meg kell vizsgálnunk, hogy itt szokás. Ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem ítéli meg őket, mert szokás. Spanyolország széllyin az asszonyok egy kis malacot hordoznak az ölökben, valamint másutt hordozzák a kiskutyácskákot. Franciában vagy másutt egy úri asszony a hintójában ül, estig oda jár, ahová szereti. Itt pedig egy török úrnak a felesége esztendeig sem megyen ki a házból. Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szenteltvízben teszik az égett bort, hogy meghűljön, amég a misét elvégezik. Nálunk megengednék-é aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony, itt pediglen mind dohányoznak. Kínában az olyan leány megyen hamarébb férjhez, akinek leghosszabb a füle, és ha a vállát éri. Nálunk pedig az olyantól elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel, villával. Hát a’ jó szokás-é, hogy a tatár nemesasszonyok megfúrják az orrokot, és egy nagy ezüstkarikát vonnak belé, valamint a fülbenvaló? Az országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni. Talám még kéd azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt elmulat, azért a feleséginek szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt. Mondjuk hát, hogy a jancsár aga küldhetett virágot, mivel itt szokás.

De édes néném, készítse kéd a füleit a rossz hírre. A’ való, hogy aztot előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember. A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hívatá a vezér Horvát Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jénikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: usque quo exaltabitur inimicus meus super me? és piruljanak meg mindazok, akik az én nyomorúságimon örülnek. De a Krisztus tanyítását követvén, áldást kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította ezt a változást, hanem annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha Isten mivelünk, kicsoda ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni. De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kédet. Jó egészséget is kívánok. Amen.

34

Jénikő, 25. martii 1720.

Ma reggel a fejdelmünk a Pompeus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Fekete-tengernek a torkába, egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván, egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk, mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikára kelletett volna ugrándozni; a káposztásfazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vadkecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magosságú volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két vagy három darabba. Amely darab még fent áll, nem lehet magosabb harmadfél singnél; nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompeus tétette oda. Mert aztot csak mondják, és minden a Pompeus oszlopának híja, de arról semmit nem találni írásban. A’ bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a földön eleget járt, de a’ nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt tették oda. Ha Pompeus tette is, nekem ahhoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompeus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.

Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve Rodostó, de ennél többet nem tudok. Hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokot foglaljanak az egész bujdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne féljen kéd, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kédet, se attól ne tartson kéd, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék, mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal! Látja kéd, mindezek nem adnak nagy gondot. Mikor pedig sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen. Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik bujdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek. A’ való, hogy kivált minékünk a ketten hárman, kik mindenkor véle bujdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért, ha egy kis háláadatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki kéd ezeket a deák szókot: experto crede Roberto; a’ való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessük végit az ilyen gondolatoknak, és örüljünk még előre annak, hogy holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt szereti, ugyé édes néném. Ezzel maradok kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinoros szolgája.

35

Jénikő, 16. aprilis 1720.

Üssék meg a dobot, fújják meg a készülőt, édes néném, már mi készen vagyunk. A gálya, aki urunkot fogja vinni, itt vagyon; amely hajók a portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész bagázsia elindult, csak mi maradtunk meg hátra; Forgács úr velünk lesz, és egynehány alávaló cseléden kívül hárman vagy négyen leszünk a fejdelemmel. És hét órakor reggel mi is abban a nagy vizihintóban ülünk. Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságoson váltak meg egymástól. De gondolja el kéd, hogy a török micsodaféle beszédekkel él. A fejdelem beszéd közben mondotta a vezérnek, hogy talám messze vagyon Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához. Erre a vezér mondá, hogyha egy kevessé messze van is, de a hely alkalmatos, de ne gondoljad, hogy messze legyen, mert csak annyira vagyon, hogyha a rizskását itt megfőzik, odavihetik melegen. Ítélje el az ember az ő török mondását! Elég a’, hogy mindjárt megindulunk, és még ezt a levelet bé kell pecsételnem. Azért most többet nem írhatok, hanem ha helyben érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek Istentől jó egészséget kívánok, és láthassam meg kédet mentől hamarébb. Hanem csak arra kérem kédet, hogy írjon mentől gyakrabban, én pedig azt el nem mulatom. Polatéti, édes néném és az egészségre igen kell vigyázni. Mi ezennel megindulunk, már hét az óra.

36

Rodostó, 24. aprilis 1720.

Édes néném, ha nem mondanám is, hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri kéd, hogy honnét dátálom a levelemet. Elég az, hogy az Isten szerencsésen ide hozott mindnyájunkot. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagramát csinált a város nevéből, és e’ jött ki belőle: ostorod. Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz. Elég a’, hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra. Most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindeneket kédnek. Legelőször ott kezdem el, hogy Jénikőből 16-dik indulánk meg. Már a gálya készen várta a fejdelmet, amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közül való volt, mivel 26 pár lapát vonta, mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt, mind egészen 220 rab vonta a gályát; azonkívül 100 fegyveres léventi (vagy hajdú) benne. Egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400, a gályás főtiszt basa volt. A fejdelem mellett lévő császár kapicsi basája velünk volt, azonkívül egy csorbasi. 7 órakor a fejdelem a gályában szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttenek, a vasmacskákot felvonák, és vonni kezdék a gályát. A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk. A szigetek felé kételeníteténk venni utunkot, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr azt észrevévén, hogy nem a’ volna a rodostói út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóra viszik, hanem Nicomediában, ahol Tökölyi volt. A fejdelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talám a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nicomediában vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová. Mind e’ haszontalan vala, mert minden bizonnyal elhitette vala magával, hogy Nicomediában visznek, és mindaddig tarta attól, valamég a szigeteket el nem érők. Ott megszállván 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is odaérkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindulánk jó széllel Rodostó felé. Egész étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákot felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon, 8 órakor reggel, a héracléai portusban bémentünk, és vasmacskákot veténk le. A kapucsi basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21. a kapucsi basa a fejdelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának a szállások, ma 5 órakor reggel megindulánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak a parton lévén, pompával kísérék a városban lévő főtisztek a fejdelmet szállásáig.

Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni; ott a nagy rendtartás legkisebb dologban is a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti kéd, hogy jól meg vagyon rándítva. Aztot pedig mind egyszersmind, az ötvenkét lapátot egyszersmind teszik a vízben. Egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölni. Igen szép mulatság azt nézni. De meg ha az ember azt meggondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Azonkívül is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni. Azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket. A’ való, hogy az ételeket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A miéink mégis ingben dolgoztanak, azért hogy a fejdelem ott volt, és ugyanezért az okért is nem bántak rosszul vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkisebbért szenvedniek kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nekik parancsolni, csak süveltenek, már ők azt tudják mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni; közepette utca vagyon, ahol szüntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-é jól a lapátot, ha beszélnek-é egymással. Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak láncolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha nem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember, mert csak a sok lánc zörgésit lehet hallani. Mindezekre azt mondaná kéd, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokot ne suhajtsák. Mindazonáltal vannak mégis olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták. Mivel én beszéltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehetne-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak. Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi már Magyarországban? feleségünk, gyermekünk talám már megholtanak, itt is mivel élnénk; itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A’ való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, francia, lengyel, muszka. A Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokot.

Elég a’, hogy az egész bujdosó magyarok itt vannak; kinek-kinek pedig bővön elegendő és tágas szállása vagyon, csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom; és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni, mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény, mi az örmények házaiban lakunk, azonnal a kadiához (vagy a török bíróhoz) mentenek, mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utcán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopiával a kadiának: kadia, az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól, mert semmi bántások nem leszen; de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá Pápainak: aferim magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hát kéd is nevessen. Elég a’, hogy mi már itt helyben vagyunk. A bujdosásban is bujdosnunk kell. Az Isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hagyjuk az Isten akaratjára, ő hozott bennünket ide, ő is gondunkot viseli. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokot az Isten jovunkra fordította, mert noha még nem üsmerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy háláadással tartozunk Istennek ide való hozásáért. Mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorult Jénikőben; az egész szállásaink a város széllyin vannak, csak egyet lépem, már a mezőn vagyok. De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hogy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni. Mert a’ csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell aludni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kédet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az egészségire igen vigyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelit odaadhatja kéd. Jó étszakát, édes néném.

37

Rodostó, 28. maji 1720.

Már mi itt derék házas-tüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélyin vagyunk; lóháton innét Constancinápolyban két nap könnyen el lehet menni, tengeren pedig egy nap. A’ bizonyos, hogy suhult a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező, mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik. A faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert. Kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szőllőköt és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna; azokot pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőllőgerezdet a levelek béfedvén, a földet is árnyékban tartják; e’ pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés eső jár, így a föld nedvesen marad, és a szőllő sem szárad el. Itt a’ való, sok veteményes kertek vannak, az idevaló szokás szerént jól mívelik, de nem lehet a miéinkhez hasonlítani. Gyapotat pedig sohult annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő által csak az a dolgok, hagy a gyapotat elvessék, megszedjék, eladják, vagy megfonják. Májusban vetik el, és októberben szedik meg; való, hogy sok bibelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széllyes, mint hosszú, de akármely szép házak légyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek, mivel az utcára nem hadnak ablakokot, kivált a törökök, azért hogy a feleségek ki ne láthassanak. Micsoda szép dolog az irigység! A piaca a városnak igen bőv, a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsú, amég ide nem jöttünk, még minden olcsúbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a’ való, hogy csendességet is okoztunk. Mert a lakosok magok mondják, hogy amég ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utcákon nappal is félve jártanak az asszonyok és leányok, estvefelé pedig akit kívül találhattak, azt elragadták, és gondolja el kéd, mint bocsátották el, még gyilkosságok is estenek. Ezeket pedig a jancsárok, görögök és örmények követték. De már most legkisebbet sem hallani, estve ki-ki sétálhat az utcákon, semmitől nem tarthat. A’ való, hogy mink is sokan vagyunk, de legkisebb dolog ha történnék, a kapunkon lévő harminc jancsár megtanítaná azokot, akik valamely garázdát akarnának indíttani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk; estve idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi úr tőllünk; ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni, hát hogy töltsük az időt; még az asszonyok sem szeretik aztot, de mit tehetnek velünk együtt rólla. A’ való, hogy a’ nem nékik alkalmatlanabb, hanem nékünk, mert csak el kell hozzájok menni, valamint az úrdolgára. Már eleget beszéltem a városról és a földjéről, hanem már a mi házunknál lévő szokásról kell szólni, és az időtöltésről. A’ való, hogy egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál.

Ezek pedig azok a rendtartások. Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik, azután a kápolnában megyen, és misét hallgat; mise után az ebédlőházban megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolcra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc órakor másodikát, és egy kis idő múlva harmadikot dobolnak. Akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga házában megyen, és ki-ki oda megyen, ahová tetszik. Tizenegyfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a gyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson a kápolnában megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát, és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a fejdelem a kápolnában megyen, és azután ki-ki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a fejdelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éféle után két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezekben, ha szinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom, azért hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre. Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink.

Ami pedig a mulatságot és az időtöltést illeti, a’ sokféle, és ki-ki a maga hajlandóságát követi. A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk, mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon, veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani, az idevaló emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet, kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem láthattam a szomszédasszonyomot, napjában tízszer is a kapuja előtt kell elmennem, és ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a cigánynék. Ebből elítélheti kéd, hogy itt a lakosokkal semmi üsmeretség nem lehet, nem is vesztünk semmit, mert itt ki szőcs, ki szabó, valami főrenden lévő emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a’, hogy törökül nem tudok, másik a’, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülle, azután egy pipa dohányt ád, egy fincsa kávét, hatot vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak. Minden mulatságunk tehát abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára, ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival, mert az asszonnyal reá kell az embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak; a’ már csak a régi dolgokot szereti beszélni, hogy leány korában micsoda mulatsági voltanak. Azt jól tudja kéd, hogy nekem ahhoz semmi nincsen. Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg kéd tőllem, mit beszéltek nekem, egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri asszonnyal, két óráig sem szóllok egyet, ha nevet, én is nevetek, de sokszor nem tudom mit. Azt gondolja, hogy én azokot mind nagy figyelmetességgel hallgatom, ugyanis, ha én régi dolgokkal akarom az időt tölteni, Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.

Mindezekből megláthatja kéd, hogy micsoda városban telepíttettenek le bennünket, annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke, itt micsodást szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kédnek, hogy én micsodás szokást tartok: az én szokásom a’, hogy tíz órakor lefekszem, és a szemeimet bézárom, és rendszerént azokot fel nem nyitom másnap hatodfél óráig. Ezt a dicséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra. Aludjunk hát, édes néném. De az egészségre kell vigyázni, ha azt akarja kéd, hogy gyakran írjak. Másszor többet vagy kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött alkalmatlankodni.

38

Rodostó, 23. augusti 1720.

Hogy a kéd kisujja meggyógyuljon, azt igen szükséges kédnek megtudni, hogy mi négy napig elhadtuk volt Rodostót, és négy mélyföldnire voltunk savanyúvizet innya. De azt elsőben meg kell kédnek írni, hogy mivégre ittuk a savanyúvizet. Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélyessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek; negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harminc szekeret meg lehet látni a sár körül, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem különben, valamint a sertések. Mikor a sárból kimennek, ítélje el kéd, micsodások, mert nem egyéb, hanem kemény fekete sár, amelyben erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom, honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abban az ocsmány sárban a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy megmondhassam, hogy sárban hevertem. Nyárban pedig a bialoknak igen kedves mulató helyek az a sár. De a görög papok, azért hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni, mert másként nem használna. De a’ még nem elég, mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a tradició szerént és a Hypocrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmadnapig kell innya amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint kristály.

Mi is tehát a föld népinek régi bévett szokását akarván követni, odamentünk, és ott találtunk legalább kétszáz férfit, asszonyt és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni, mert anélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztot felzavarván, sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy odaérkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tűzön, mert melegen kell innya, és sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném, éppen a sárhoz illik, mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de amikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni, mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként, egymásra való nézve, mindenikünk megivutt harmadnapig tizenkét ejtelnit belőlle, némelyik többet, mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innya, és addig szüntelen kell járni vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végben, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálodni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti kéd, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mint fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz, ha nem használ sem törődöm rajta, mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt, az egyike rosszabbul vagyon utána, a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mind vendégeskedünk. Édes néném, Istentől jó egészséget kívánván kédnek, maradok kédnek legkisebbik szombati szolgája.

39

Rodostó, 18. novembris 1720.

A kéd szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem, édes néném, mért kíván kéd olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik kednek. A meleg házban nem mesterség írni, a kéd leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor, reménlem, hogy másszor megjobbítja kéd magát. Itt mi nagy csendességben élünk, Isten tudja meddig, mert innét való elmenetelünk merre és mikor lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet; huszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az utunkot Erdély felé, már afelé nem is kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az utat, és amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkisebb sugárát sem láthatjuk megszabadulásunknak, és még csak a reménséget is ládában kell zárni.

 

Szegény bujdosóknak, hogy adsz könnyebbséget,
ha tőllök elveszed, még a reménséget.

 

De ezzel, édes néném, csak vigasztalhatjuk magunkot, hogy –

 

A nyomorúságban lévők nem félhetnek
semmitől, de sőt még mindent remélhetnek.

 

A’ való, hogy az Istenben reménség ellen is kell reménleni, mert ő igazgatja a szíveket. Amely ellenkező dolgokot látunk Európában a mi megszabadulásunkkal, azokot is ő vezeti, és nemcsak reánk kell gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi kívánságaink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugordhatnók által a feljebb említett kőfalakot. De nem oda Buda! Mert se a portához, se a franciához bíznunk nem lehet, a német megbékélvén törökkel, a spanyolban kapa. Orleáns herceg, a francia régens, akinek természet szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közélről való atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral álliáncát csinál, és a spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégződik. Orleáns herceg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a francia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet Franciaországban fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel, és hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleáns leányi közül vegyenek feleséget, ezt a két lányt is Spanyolországban fogják küldeni. A császár, a francia, a spanyol és az anglus allianciát csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől lehetne reméleni valamely vigasztalást a szegény bujdosó magyaroknak? Mástól nem látok, hanem a franciától. De azt is elmondhatni, hogy háláadatlanul bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy bocsássák bé Franciaországban. Orleáns herceg pedig, nemhogy azt megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja, hogy nevezzék előtte, okul adván a császárral való állianciáját. Ilyen a fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herceg Franciában való létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta; az atyafiság is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és atyámfia, ha szükségem vagyon rád, vagy ha reám nincsen szükséged.

Erre azt mondhatná kéd: hát a kereszténység hol vagyon? hát az évangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg kellene tartani, de úgy tetszik, mintha, a fejdelmeknek szégyen volna ahhoz szabni magokot. Mindezekből azt látjuk, hogy csak az Istenben kell bíznunk, és békességes tűréssel vegyük, és várjuk irántunk való rendelésit. Aki a hideget adja, a’ mentét is ád melléje; aki bennünket idehozott, gondunkot is viseli. Bízzunk tehát és bízzunk, és úgy nem hagyatunk el. A mi fejdelmünk a’ bizonyos, hogy bízik, és amellett minden héten kétszer vadászni megyen. Aztot ha szinte varrótő-eső volna sem mulatnók el. Nem elég azt megírni kédnek, hogy Bercsényi úrfi ideérkezett még septemberben, mert azt már régen tudja kéd, hanem azt kell megírni, hogy miért jött ide. A francia király megengedvén, hogy egy magyar regyimentet álíttson fel, azért idejött, hogy magyar katonákot gyűthessen Molduában és Havasalföldiben. Az egészségre vigyázzunk, édes néném, és úgy leszek mindenkor a kéd (nem lófejű), hanem lófő székelye.

40

Rodostó, 1. januarii 1721.

Polatéti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani görögül. De tudja-é kéd, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é kéd, hogy ma nekem köszöntő levelet kell írni. Én pedig meghajtván mind a két térdemet, kívánom, édes néném, szívesen, hogy az Isten lelki és testi áldását adja kédre, azaz hogy bétöltse a kéd szívit malasztjával, és egészséget adjon kédnek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném, mi egymást csak két szóval köszöntjük, azt a két szót mindenkor elkíséri a mi szívünk. Mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk, nem úgy mint Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle kívánság; már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz szóból állott a mai köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné köszöntésin: az urat nagy térdhajtással köszönti, hogy sok újesztendő-napokot kívánok nagyságodnak, ezt a mostani újesztendőt pedig az Isten meg ne engedje nagyságodnak eltölteni itt, hanem maga hazájában, és így Bercsényi uram el nem töltheti ezt az esztendőt, hogyha csak hazájában nem megyen. Annak pedig nem látom módját. Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni, mert Franciában az igen szokás. Ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt, leányt, egyszóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat is, de csak egy gombostőt is ád. Kédtől pedig egyéb ajándékot nem kívánok, hanem hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen kéd, mint az elmúltban. Aztot pedig ne kívánja kéd, hogy jobban szeressem kédet, mert ha csak fél lottal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafiszeretetnél. Látja hát kéd, mint szeretem kédet. Úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen-igen kell vigyázni az egészségre.

41

Rodostó, 9. septembris 1721.

Szép dolog a háláadatlanság, már egynehány levelemre nem vehetek választ, mégis kéd panaszolkodik, a’ rendes dolog. Énnekem kellene kigyót, békát kiáltanom kédre, mégis kéd ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagutt Hérmán, kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném, kéd is felejtse el, én is elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam, amit gondolok, ha szinte újontában fellobbasztom is azt az édes haragot, mert egész gyönyörűség nékem a kéd haragos levelit olvasnom. És olyan formában tud kéd panaszolkodni és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene kédet szeretni, ha lehetne. Édes néném, azt már régen tudja kéd, hogy Bercsényi úrfi innet elrepült hajón még juliusban. Viszen magával mintegy háromszáz katonát, annak a fele magyar, de a más fele Isten tudja hányféle nemzet; talám magok sem tudnák megmondani. Elég a’, hogy már néki régyimentje vagyon, akinek pedig ott regyimentje vagyon, a’ már az előmenelteknek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közül.

A kis Esterházi is elment, akinek is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon; én azt mondom, feleségestől, mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink azt mondják, hogy az Esterházi úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a samaritána asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradot. Az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházi úrnak nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egy-két szóval megmondom kédnek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházi úr ebben az országban jövén a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel leány, akit egy tót nemesember szolgájának férhez adta. A felesége meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é vagy jó kedviből, nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt megesküdvén véle, magának elvette, és azolta, mint házasok, úgy élnek. A mi papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénnyel ellenkezőnek tartják. Azt a papok lássák, ők ahhoz többet tudnak nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok, elég a’, hogy az időt eltöltöm nálok, ők lássák a többit. Az asszony elegendő szép, igen szép termetű, ifiú, és a mulatságot szereti; nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel táncot eljártam már egynehányszor véle, magyarul is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle, hogy emberségtudó asszony, és el nem unom magamot, amikor véle vagyok.

Azt tudja meg kéd, hogy Forgács úr elhagya bennünket: nem tudom, ha az idevaló lakást unta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De ki-ki a maga kádjáról dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk; úgy látom, hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében, én ugyan nem bánom, mert mégis telik az idő. Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászóhelyek vannak, a jószága öt mérföld ide. De csak két nap maradhattunk ott, addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Sohasem láttam volt bialokkal halászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén, abban vagy húszig való bialokot hajtottak, és azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat, nem lehetett úszni a szegény halnak a sáros vízben, török halászat. Én valami itt történik, mindenekről számot adok kédnek, csak ne haragudjék kéd, és csak az egészségre vigyázzon. Többet is írnék, de ebédre dobolnak, és a hajós megindul ebéd után. Azért maradok és leszek a kéd legkedvesebb és drágább atyjafia.

42

Rodostó, 20. novembris 1721.

Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben írhatok kédnek a lakosiról és a szokásiról, úgyis nincsen egyebet mit írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost: görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt, mind földön, mind tengeren; némelykor háromszáz szekér béjő a városban, e’ pedig gyakorta történik, főképpen ősszel és csaknem mindennap. Itt amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Constancinápolyban viszik. Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. A lakosokról azt mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől, mert itt mindenik nemzetség külön-külön résziben lakik a városnak. A város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek essze, és amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna; némelykor csak a törökök között vagyon és másutt nincsen, némelykor csak a zsidók között, a görögök vagy csak az örmények között.

Mind a négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török; e’ csak három esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokat a kadia előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépül, noha ő is sok pénzen veszi meg a bíróságot, és amint ő ítél, annak úgy kell lenni, ha igazságtalan is az ítéleti. Példának okáért, ha városi tolvajt fognak meg, arra olyan ítéletet teszen, hogy fel nem akasztják ha fizethet néki, de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt eleiben felakasztják egy szegre a piacon, és a jancsár, akit megkaphat az utcán örményt, zsidót, görögöt, annak fel kell akasztani. A kadiának itt mindenért kell fizetni, ha valaki építeni akar, a szabadságért fizetni, a temetésért, házasságért mind fizetni kell, hogy a gyapotat és a szőllőt megszedhessék, fizess, hogy ki-ki a maga borát árulhassa, azért fizetni kell, ha csak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell, az új bort nem szabad addig árulni, amég nem fizetnek. A kadia meggondolja magát, egy órában a korcsomákot mind bézáratja, akkor fizetni kell, hogy kinyithassák, egyszóval csaknem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná kéd, hogy az ezrekre megyen. Való, hogy sokra megyen, de nem megyen olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki egy tallért ád, amint már bírja magát, aki szabadságot kér a szedésért, borárulásért is ahhoz képeset fizet, amint már sok vagy kevés szőlleje vagy bora leszen. De mindezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokot nyomorgatja a török, mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és csendesebben, mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem bánnának véle, idegen nem lakhatnék közöttök, mi itt meg nem maradhatnánk, ha a törököktől nem félnének. De a botozástól félnek, mert legkisebb panaszért is a kadia száz pálcát veret a talpán, ha ezrekkel bír is, és meg azonfelyül fizetni kell, azért hogy kétszázat nem csaptak rajta.

A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi örményink, akik között lakunk, de nem is olyan munkások, mint ezek, se nem olyan gazdagok. Nem is csuda, mert az örmények igen rossz ételekkel élnek. Már ebben az holnapban bialokot ölnek meg, és azoknak a húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk egész étszaka, hogy nem is lehet alunni. Aztot megszárasztják, és egész esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek, mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se mást egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a feleségivel együtt nem eszik; ennek nem tudom az okát, de együtt alusznak. A lakadalmoknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon, leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott, és a kolbászcsinálást elvégezték.

Mind a városról, mind a lakadalmokról verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é vagy sem, mindazonáltal kédnek elküldhetem, idegennek el nem küldeném, mert nem mondhatni szép verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon, a zsidó népről mint mondják, itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. Ezek tehát azok a szép versek, olvassa kéd figyelmetességgel.

 

Lakunk partján a tengernek,
töltjük napját életünknek.
Annak gyakran nagy zúgását
látjuk s halljuk hánkodását.
Abban nagy halak játszanak,
örömökben ugrándoznak.
De a parton akik laknak,
szomorúan suhajtoznak.
Régen napot jőni látjuk
a tengerből, s azt suhajtjuk.
Város kies helyen fekszik,
mely a szemnek szépnek tetszik.
Constancinápolyban ha mégy,
húsz mélyföldhöz még ötöt tégy.
Szép oldalra van építve,
szőllőheggyel körülvéve.
Szépnek várost nem mondhatni,
se azt rútnak nem tarthatni.
Ez országban akárhol jársz,
de szép várost itt nem találsz.
Az élethez mi szükséges,
az itt mondhatom bővséges.
Sok százféle árut hoznak,
mellyel boltokat itt raknak.
Itt hajóra azt mind tészik,
császár városában viszik.
Itt az áer oly változó,
amint a nép hazudozó.
Télben délig tüzet gyúthatsz,
délután ablakot nyithatsz.
Nyárban délig nagy meleg van,
estve felvedd, ha mentéd van.
Beszélj földe jó voltáról,
hallgass kedves lakásáról.
A tél hideg, igen szellős,
és amellett igen esős.
Lakni városban kedvesen,
arra okod éppen nincsen.
Mert a tavaszt másutt várják,
nagy örömmel azt suhajtják.
Itt pediglen tőlle félünk,
ahhoz tartva közelíttünk.
Okát annak kitalálnád,
ha ez várost sokat laknád.
Mert gyakran az mirigy halál
tavasszal itt sokat sétál.
Tavasz kezdete igen rút,
és a vége a széptől fut.
A nyár meleg, minden kiég,
alig marad egy kis zöldség.
Az ősz tehát legkedvesebb,
azzal gyümölcs nem édesebb.
Mit mondhatni tehát jónak,
ha az íze sem jó bornak.
Itt asszonyokot ha látnál,
magadra keresztet hánnál.
Mert mindenik egy ijesztő,
nem különb mint egy kísértő.
Fekete vagy zöld mentéjek,
fedezve van orrok, fejek.
A fejek van bépólálva,
csak a szemek van kinyitva.
Azt nem mondom, hogy szaladnál
tőllök, ha vannak házoknál.
Mert ott más köntösben vannak,
mint mikor az utcán járnak.
Örmény, görög lakadalmon
ne kapj ott az vigasságon.
A hegedűt ott rángatják,
a füledet csikorgatják.
Annak nincs több csak két húrja,
melynek ízetlen a hangja.
Soha többet egy nótánál
azon vonni nem hallanál.
Örmény menyasszonyt pompával
viszik estve sok gyertyával.
Ki templomban vőlegénnyel
megesküszik nagy örömmel.
Másnap menyasszonyt utcákra
viszik házakról házakra.
Annak fejét bétakarják,
hogy ne lásson, azt akarják.
Órrára könnyen leesne,
ha segítsége nem lenne.
Őtet kétfelől vezetik,
öregasszonyok segíttik.
Menyasszony nagy büszkén megáll
minden háznak kapujánál.
Ott keszkenőt a nyakára
tésznek, s elég ajándékra.
Onnét elébb megindítják,
meg más háznál megálítják.
A vőlegény pillangoson
megyen előtte kardoson.
Az utcákot mind béjárván,
s elég ajándékot kapván,
viszik vőlegény házához,
hol kezdenek vigassághoz.
Egy hétig tart lakadalom,
három napig az unalom.
Mert addig a vőlegénynek,
láncon kell lenni kedvének,
csak száraz kortyot kell nyelni,
mert nem szabad megkóstolni.
Lakadalma vőlegénynek
hasznára van erszényének,
mert ki-ki ád néki annyit,
hogy elteszi annak felit.
Lakja várost négy nemzetség,
görög, török, zsidó, örménység.
Ez mindenik tart más vallást,
külön-különféle szokást.
Hogy lehetne ott egyesség,
ahol hitben van különbség.
Ne kívánjad ott a lakást,
se sok ideig mulatást,
ahol három napján hétnek
három vasárnapot ülnek.
Talám e föld azért tetszik,
olyan rossznak azért látszik,
hogy itt töltünk esztendőket,
sok unadalmas időket.
Minden tetszik bujdosónak
hazáján kívül soványnak.
De ha Istennek szolgálunk,
úgy szent városában lakunk.
Ott nem fognak üldözhetni,
se bennünk onnét kitudni.
Ott öröke a koldusnak
olyan nagy, mint a királynak.
Uram! legyünk mi bujdosók
azon városban lakosók.

 

Édes néném, ezeket csak kéd számára csináltam, mert tudom, hogy a kéd ítélőszéke előtt meg nem ítélik őket, de ha más kezéhez akadnak is, nem törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én sohasem voltam a Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kédet friss jó egészségben. Édes néném, szeret-é még kéd? Polatéti!

43

Rodostó, 16. aprilis 1722.

Szép dolog a háláadatlanság és a restség, már egynehány levelemre nem vettem választ. Mi az oka, beteg-é kéd, haragszik-é kéd? Nekünk nem kell úgy tennünk, mint a rossz házasoknak, akik háttal fordulnak egymáshoz, amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni reám, mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell; azt nem kívánom kédtől, inkább sírok kéd helyett. A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírit a fejdelemasszonyunk halálának, aki is Párizsban 18. februarii holt meg 43 esztendős korában. A’ való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett, mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsulni. A’ való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fent volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni, noha a’ héjával. A szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vigasztalására vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az Isten, valamint ővéle, és ha ezek kételenek szenvedni, ő is könnyebben szenvedhet. Vajon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a fejdelmeket és más nagy urakot, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy talám az Istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket?

Solon, a hét bölcsek közül való, a Cresus udvarában menvén, Cresus nagy becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király: látod-é micsoda gazdag és boldog vagyok. De a filozófustól semmi dicséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak, gondolván, hogy majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki. De Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: nemo ante mortem beatus, senki holtáig nem boldog. E’ ha nem tetszék is a királynak, el kelleték hallgatni. Esziben is juta idővel, mert Cyrus felprédáltatván kincsét és országát, és maga is rabságban esvén és halálra ítéltetvén, akkoron esziben juta a Solon mondása. Minthogy históriából beszéltem kédnek, még eziránt két rövid példát hozok elő, hogy meglássa kéd, hogy mi is tudjuk az abécét. Osiris, az egyiptumi leghíresebb király meggyőzvén öt vagy hat királyokot, és rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatta vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között amidőn vonták a szekeret, egyik a hat közül csak a kerekeket nézte. Osiris a szekérben lévén, aztot észrevévé, és kérdé tőlle, hogy miért néze mindenkor a kerékre. A rab király felelé néki: azt nézem, hogy amely része a keréknek fent vagyon, a’ lefordul, és amely alatt vagyon, a’ felmegyen. Az egyiptumi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal felszabadítá a királyokot, és mindenikét nagy becsülettel a maga országában visszabocsáttá. Ha szinte megunná is kéd, de hozok még egy példát elé, mert nem mindenkor vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszéljek. Egy számosi király, a neve nem jut eszemben, soha legkisebb szomorúságot vagy szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint mások. Azért egy igen kedves gyűrűit kihúzván az ujjából, a tengerben veti. Már őnéki is búja volt gyűrűn, de másnap egy nagy halat visznek asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király nagy szomorúságokban esék, és akkoron észrevévé, hogy a jó idő után eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven venni, amelyet onnét fellyül küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben. Az Isten megvigasztalhat bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket.

De itt még más rossz hírek is vannak, mert a pestis itt igen kezd sétálni, azt mondják, hogy kéteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az egészségre kell most igen vigyázni, sohasem volt nagyobb szükségünk reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kédért, mert a’ nem tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok is utánok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonnyal hozzánk jőnek lakni, mintha már közöttünk bátorságosabb volna, de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja kéd mondani: jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról. Édes néném, amég élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkot csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném, arra vigyázzon kéd, hogy a csont egészséges legyen, és cinteremben ne vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és reméljük, hogy a jó Isten megtart bennünket. Amen.

44

Bujukálli, 24. junii 1722.

Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze kéd, honnét írok, meglátja kéd abból, hogy vagyon abban valami. Abban a’ vagyon, hogy ide három mélyföldnire kelletett jőnünk, és a várost elhadnunk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorult udvarházban, vagyis majorban vagyon szállva. A városban a pestis egészen elhatott, vagyon olyan nap, hogy másfélszáz embert is eltemetnek. Közöttünk még senkit nem temettek, noha a cselédek közül kettőn is volt pestis, de kigyógyultak belőlle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. A’ való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenül nevetünk. Ugyanis ocsmány nyavalya ez: reggel jól vagyon az ember, estvefelé megbetegszik, és harmadnapjára eltemetik. Kéd iránt is nagy félelemben vagyok, mert tudom, hogy kéteknél is nagy a pestis. De már ebben benne vagyunk, úszni kell, amint lehet, és mindenekfelett bízzunk az Úrban, mert el nem hágy bennünket. Így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bujdosásban is bujdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az Istennek bujdosó fiához. Ezután hogy lészen dolgunk, Isten tudja. Eszterházi úr nincsen velünk, Rodostóhoz közél egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségivel. Többet nem írhatok, mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk. Az Isten tartson meg bennünket, az életére és az egészségire vigyázzon kéd. Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kédet, mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kédnek, hogy Bercsényi úr az asszonnyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az ágyékán valami kis dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talám pestis. Senkinek nem szóllott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg. Valamely orvosságot sem mért kérni, hanem a jó buzgó asszony estve, mikor lefekütt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást, mindaddig, valamég el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon. És csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az ő áitatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk. Egy keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.

Majd elfelejtettem volna kédnek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz való színű köntöst felvettük, mert mindnyájan feketében vagyunk, a fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a’ bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, ha szinte senki haláláért nem viselnők is.

45

Bujukálli, 12. augusti 1722.

Ne csudálja kéd, ha az elmúlt holnapban nem írtam, mert olyan szomorú állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt holnapban, aki confectumokot csinált, és aki kávét szokott főzni a fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és harmadnap múlva a pestisben megholt. Hozzám pedig harminc lépésnire volt szállva. Ezenkívül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utána menének. Ítélje el kéd ezekből, hogy micsoda szomorú napokot töltünk itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is, mivel az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abban eshetik. Estve egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá, egészségem jó vagyon, de minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd, a’ már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem magamban, hogy beteg vagyok. És az ilyen képzelés félelmet okozván az elmében, szüntelen való unadalomban és nyughatatlanságban vagyon az ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni! Nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta bennem az olyan gondolatokot. Azt ne gondolja kéd, hogy csak én vagyok így, mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén, elítélheti kéd, micsoda vigassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni, hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel mulassam magamot. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hátha még olyan városban mennénk, ahol mindenkor nevettek. Aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés nélkül. Ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanácsurak, de ki-ki nevetéssel mondotta ki a voksát. Egyszóval, sohasem beszélhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszélhettek volna. Az apjok, anyjok, feleségek és gyermekek halálát egymásnak nevetéssel adták tudtára. A’ való, hogy nem szeretném az olyan városban való lakást, de legalább innét egy olyan városban kellene mennünk, hacsak egy holnapig is. De azt gondolom, hogy talám még ott sem nevettethetnének meg minket, mert csak a mosolygás is nehéz nekünk.

És amicsoda processiót láttunk itt aminapiban, bizony nem lehetett látni könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta. Eszterházi úr idejárván misére mind innepekben, legutólszor Úr színeváltozása napján itt misét hallgatván és ebédet évén, estvefelé lóra ült, és visszáment, ahol a feleségivel volt szállva egy réten. Itt ebéd után nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a’ veszedelmes legyen; a’ pedig már a pestisnek jele volt, és harmadnap múlva csak halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk, aki is mihent halva látta az urát, nem tudván, mitévő légyen, abban az elbódult állapotjában kapja magát egy szolgával és egy kis leánnyal, odahagyja az ura testit és mindenit, gyalog két mélyföldnire jő hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem könyvezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől. Mindezek után hogy lehetne legkisebb jó kedvünk is, de nem hogy jó kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszemben fog jutni, hogy micsoda napokot töltöttünk itt el.

De minekelőtte elvégezem levelemet, lehetetlen hogy meg ne írjam kédnek az égést, amely bennünket megijesztett volt, ha szinte sátorok alatt lakunk is, mert a minap a cselédek egy vászonból való palotát gyújtottak itt meg. Nem tudom mi formában, a gyertyát melléje tették volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt. Sibrik lakott benne, és alig szaladhatott ki alólla, a portékáját is kikaphatták, de nem lehetett szebb égést látni, mint a’ volt, mert a sátor sokféle színű matériával lévén felcifrázva, a láng is mind annyiféle színt mutatott. Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább kétezer tallérban kerül. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászonpalotára. Kívánom, hogy az Isten tartsa meg kédet.

46

Rodostó, 11. octobris 1722.

A pestis, Istennek hálá, teljességgel megszünvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokot nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti kéd magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadul. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokot töltöttünk ott el, mert azt le nem lehet írni, és menél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elméjű inségből, amely se nem könnyebb, se nem kisebb. De talám elmondhatni, hogy súlyosabb a testi inségnél, mivel akármely bővségben és jó állapotban legyen a test, de ha az elme nem vidám és nem csendes, a test is ahhoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakot látunk olyanokot, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek, mert az elméjeknek vagyon valamely bajok. Ellenben pedig látunk olyanokot, akik ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vidámok és jókedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és hogy egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egynapi kapálásnál. Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az Isten segítségit kell kérnünk, akár az elménk legyen nyughatatlanságban, akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk, egyedül ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakot, nem is emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén. De Istennek hálá, megszünt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném kéd levelit. Isten tartson meg, édes néném, mi még nem nevetünk.

47

Rodostó, 15. aprilis 1723.

Édes néném, micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kédnek megírni a szegény Horvát Ferenc halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja kéd, de azt is tudja kéd, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki hatvankilenc esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jókedvű volt; nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját, mert aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való. De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és hogy a szemit bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifiú lehetett volna Ábrahám idejében, de mostanában hatvankilenc esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orcáját, azért hogy valamely gondolatokot ne okozzon. Mindezekből észreveheti kéd, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomás fogy, és mintegy olvad. Azt tudja kéd, hogy ilyen idős korban is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalványodott, és maga is veszi észre, hogy nemsokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszélgetése a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja mennyországot, mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál, de mit árthatna Magyarországból mennyországban menni. Elég a’, hogy amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájában megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék kéd addig felőlle, és írjon kéd valami híreket, mert itt semmit nem hallunk.

48

Rodostó, 26. aprilis 1723.

Édes néném, akármennyit éljen az ember, akármicsoda kedvére töltse napjait, de mindazoknak halál a vége. A szegény Bercsényiné asszonyom is azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakot, mint a természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy alutt el. Tegnap három óra felé délután már észrevettük, hogy csakhamar elaluszik. Holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt, az urunk az ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egy-két szó után csak csendesen kimúlék e világból. Alig vettük észre halálát. Sokat kívánkozott szegény a mulandó hazájában, de az Isten az örökös hazájában vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilenc esztendő múlva csak gondolkozhatott arról a szent hazáról. Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jóerkölcsű áitatos asszony volt; azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt, és a szükségnek csak a hírit hallotta, nem is lehetett másképpen. Leginkább amikor Draskovicsné és Erdődiné volt, a harmadik urával is mindenkor bővségben volt, még mind ebben a bujdosásában is. Ma tettük koporsóban szegényt, és gondolom, hogy a jezsuitákhoz viszik bé innét Constancinápolyban; tudom, hogy ott lesz kéd a temetésin. Tudom, hogy már azt várja kéd, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az úr az ilyen szomorú órákban. Amidőn az asszony betegeskedett, igen-igen tudta kedvit keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy alutt; nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredett, és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor a’ való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokot fog tenni, de sokkal csendesebb volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ! Vajon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más lány, hanem Zsuzsi és két özvegyasszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a’ hatalmasabb. Most ez elég, mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni.

49

Rodostó, 22. augusti 1723.

Az én vétkem, az én vétkem és az én nagy vétkem, hogy már egynehány levelire nem feleltem kédnek. Az utolsó leveliből látom kédnek, hogy kéd jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket, mondván, hogy más kézre kerül a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másoknak, talám a madár is megmaradott volna. De rendszerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a’, hogy a kéd jövendölése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a’ csaknem bizonyos mások előtt, de énnálam a’ bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részint bizony nem bánom, mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál. De ítélje el kéd, micsodások a leányok! Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban; aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen. De hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét. Azt kédre hagyom, hogy kéd mondja ki a sentenciát, hogy ha mind ilyenek-é a leányok. Elég a’, hogy a jövendőbéli vőlegényt vagyis inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik, mert azt tudja kéd, hogy a szegény asszony éltében egy holnapban sem mosdottunk meg egyszer. De most egy kevessé csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet, mint megiffítja az embert! Hátha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról.

Látta-é kéd az olyan öreg embereknek a kalendariumját, akinek ifjú felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségit, és hogy micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségivel, és mikor kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival, mert én egy kalendariumot csináltam neki, azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendariumot. Lehetetlen, hogy le ne írjam kédnek az öreg emberek kalendariumját. A’ nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen vigyázzanak életekre és egészségekre, valamint más kalendariumban fel vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és amelyekben különösön. Példának okáért a nagyböjtben és az innepek előtt való böjti napokon különösön; pénteken, szombaton különösön; a négy kántori napokon különösön; a három sátoros innepeket mindeniket oktávával meg kell tartani, azért különösön; az apostolok innepeken különösön; az évangyélisták napjain különösön; a magok pátronusok napjain nyolcadnapig különösön; ezenkívül télben, amidőn havaz, különösön; hanem amikor tiszta az idő, akkor meglehet, együtt; tavasz felé, ha náthások vagy hurutnak, különösön a májusnak végéig; nyárban az izzadsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért különösön; ősszel meglehet, együtt, mindaddig, még a ködös idők nem kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön; az esős időkben különösön; amidőn sok mennydörgések járnak, különösön; ha a gyomor valamit jól meg nem emésztett, nyolc napig különösön; ezenkívül mikor a napban fogyatkozás vagyon, nyolcadnapig különösön; amikor a holdban vagyon fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon édes néném, az öreg emberek kalendariumja. Nem tudom, mint találja kéd, de Zsuzsi azt mondja, hogy el kell égetni, mert gyakorta mondja, hogy különösön. Én pedig ködös, mind esős időben szeretvén kédet, maradok kéd szolgácskája. Az egészségre vigyázunk-é?

50

Rodostó, 15. octobris 1723.

Hol vannak a muzsikások, fújják el a tehénhús-nótát, és vonják el a menyasszony táncát. Mindezekből elítélheti kéd, hogy ma itt házasság lesz, de azt is jó megtudni kédnek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mai lakadalomban. Talám a menyasszonynak sem leszen jobban dolga. Elég a’, hogy ma eskütt meg Bercsényi úr Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elítélheti kéd, micsoda örömben vagyon Zsuzsi, aki is bizony megérdemli a grófné titulust, és az Istennek iránta való rendelésit lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő árvákot. Édes néném, azt is ehhez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban. Mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne, mert üsmerek én olyat, kéd is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de non habet pecuniam, és nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is. Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánnyal, véle laktak esztendeig, kettőig, ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, ki-ki esmét más társat keresett magának. De ne keressük ezt a szokást a régieknél, itt is ezt feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonnyal vagy leánnyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy ezt a személyt elveszem esztendőre vagy kettőre, mikor az idő eltelik, ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy cédulát ád nékik, és azután szabadon együtt lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni, mert anélkül végben nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: placet, de talám még a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna. Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kédnek írni, és titkosabb dologról is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kédtől, micsoda különbség vagyon a penitenciatartásnak szentsége között és a házasságnak szentsége között? Erre feleletit elvárom kédnek, és azonban friss jó egészséget kívánván kédnek, maradok…

51

Rodostó, 19. decembris 1723.

Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kédnek válaszát. Kédnek is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy egy holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszul volt, és a lábaira nem állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja kéd, hogy az én ujjaim nem voltak köszvényesek, és írhattam volna. Én meg azt felelem erre, hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküttek. Még az új házasszonyt sem láttam, amiolta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha kételen nem lettem volna a fejdelemmel odamenni. Mindazonáltal azt meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek, és mikor ott voltam egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De édes néném, az olyan orvosság még nagyobb fájdalmat okoz. Micsoda orvosság jobb tehát? A’ talám jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember, de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani, hogy mindent véghezvihetek abban, aki erőt adhat.

Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól, hogy a hazáját elfelejtheti az ember, mert talám magam is elfelejteném, hacsak a minapiban az édesanyám levelit nem vettem volna, aki is írja, hogy gratiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén, holta után mire juthatok idegen országban. E’ mind bételjesedhetik, és mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak. De mind itt, mind másutt, csak az Isten akaratjára kell magunkot hadni. És ne úgy gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az Isten a világot teremptvén, magára a világra hadta, hogy menjen amint lehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz. Valamint hogy az órás megcsinálván az órát, aztot feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra tanyít az évangyélium, hogy az Istennek olyan gondja vagyon egy szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene tartanunk, hogy nincsen másvilág, és hogy csak a nagy urakért, a gazdagokért teremptetett ez a világ; az alacsonrendűek és a szegények csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja Isten, hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való keresztényeket kövessük. Mert én azt hiszem, hogy az Istennek olyan gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra úgy vigyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok jobban vannak, de minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell mondanunk, legyen Isten akaratja rajtunk.

Észre sem veszem, hogy új házasasszonyon kezdem el a levelemet, és predikáción végzem. De édes néném, egy kis jó gondolat nem árt, és látja kéd, hogy az Isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom, valamint az Esopus rókája, aki el nem érhetné a szőllőt, azt mondotta, nem ért még meg, én is, hogy még el nem jött az idő. De arra eljött, hogy kéd írjon és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna kédtől egy mesét kérdeni. Mondja meg kéd, micsoda különbség vagyon a penitenciatartás szentsége és a házasság szentsége között. Ezt a mesét talám másszor is megírtam kédnek, de nem jut eszemben. De minthogy újházasokról kezdettem el a levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány vers is jutott eszemben, az is az újházasokról, de a’ bizonyos, hogy Zsuzsira nem szabhatni. Mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni egyebet.

 

A’ való jó Kata, hogy leány korodban,
ha részessé tettél volna jóságodban,
könnyen estem volna a barátságodban,
az igaz, nem volnék mostan rabságodban.
Óh, én édes uram, azt én régen tudtam,
a kása, hogy meg ne égessen, megfúttam,
mert egyszer úgy mástól nagyon megcsalódtam,
veled úgy ne járjak, attól én tartottam.

 

Jó étszakát, édes néném, többet nem írok, talám ebben az esztendőben sem veszi kéd több levelemet.

52

Rodostó, 18. februarii 1724.

Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kédnek válaszát. Tudom, hogy kéd is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennek előtte húsz esztendővel írta kéd, de hogy ne fillentsek, ennek előtte húsz nappal. Nem tudom, hol sétált annyit a tengeren. Mégis azt írja kéd, hogy már ideje volna kéd látni elmennem. Azt én is szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren, talám halva vinnének kédhez, és káposztát főzetne kéd velem. Több napokot is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon; az itt valókon pedig éppen nyomorúság. Azért tegye le kéd egy kevés ideig azt a kívánságát, szeressen kéd, ha nem lát is, és elégedjék meg kéd a leveleimmel. Azt írja kéd, hogy nem emlékszik reá, hogy még másszor is megírtam volna kédnek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon, amiképpen magyarázta kéd, mert kéd csak azt tartja, hogy jobb a házasság a penitenciatartásnál. A’ való, hogy’ most gyönyörűségesebb, de nem minden férfiú és asszony mondaná azt. De amég aztot valaki jobban megmagyarázza, én addig azt a különbséget találom a penitencia és a házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással, bánással kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végezik. Akinek nem tetszik, magyarázza másképpen.

Édes néném, ha nem üsmerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja kéd, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért, mert a jó szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jószívű leányokot. A többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem hogy éhel haljon meg. Azért a tömlöcben vetették, és semmi ételt, se italt nem adtanak nékie, senki véle nem is beszélhetett, hanem csak éppen a leányát bocsátották hozzája, de aztot is mindenkor jól megvizsgálták, hogy ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlectartó látván, hogy két hét múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöcben, a tanács eleiben megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó egészségben él. A tanács arról beszélgetvén, parancsolja a tömlectartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony leányát is jobban megvizsgálja. A tömlectartó ezeket végbenviszi, de az asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhel. A tömlectartó azon csudálkozván, gondolkozik magában, hogy miképpen lehet az. Azt végezi el magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál, mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöcben. Másnap a rab asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlectartó is a rejtekhelyre megyen, és akkor látta meg, hogy mivel élt annyi ideig a rab asszony, mert mindennap a leánya tejivel élt. A tömlectartó előbeszélvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát, és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját. A tanács azt csudálván, és nagy dicséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jótéteményiért a város jószágából megajándékozza. A jószívű asszonyt kétezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között többet találunk. Megbocsásson kéd, hogy ezt találám mondani. Azért most nem is írok többet, hanem jó egészséget kívánván, maradok kéd szolgája.

53

Rodostó, 28. junii 1724.

Annak igen örülök, hogy olyan hosszas betegség után az ágyat el kezdi kéd hadni, és az egészség meg akar kéddel békélleni. Édes néném, ha békéllik kéddel, meg nem kell többé haragíttani, hanem kedvit kell keresni, és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harminc esztendeig a kéd szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott kéd. Mikor valami nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon, akkor könnyű, és tartozunk is megbocsátani. Talám nem volna szükséges megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a kéd régtől várt levelét. Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem adott, mert az alkalmatlanságára lett volna. Annak pedig örülök, hogy oly igen fogja kéd pártját az asszonyoknak, mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én azt, hogy ne legyen jószívű asszony, de ritka, és a férfiak között több jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házában menvén, a királyné zsinort csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a zsinort. Arra csinálom ezt a zsinort, felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsam véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa valóságra fordult, mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne tegyük a jószívű asszonyok köziben, talám inkább tegyük a vadállatok társaságában.

Nemcsak a közönséges renden lévők között találunk jószívűeket, de még a fejdelmek között is, amely ritka. Dom Antonió, egy portugalliai király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és szerencsétlen való hadakozását, kéncsinek és hadának fogyatékját, eltökéllé magában Franciaországban való menetelét, hogy ott a királytól segítséget nyerhessen. 11. Lajos király udvarában érkezvén, királyi módon fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené. De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák, újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se megszomorítani, se valósággal megvigasztalni, azt felelé mindazokra, hogy a burgundiai herceggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira halasztotta a segítségadást. Dom Antonió csak az ígérettel maradván, ismét kezdi sürgetni a dolgot. Lajos akkoron világoson kiadván a választ, megvallá, hogy tőlle nem kell semmit várni, és hogy amely segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz kétségben ejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen válasszal országában visszátérni, készebb lett volna inkább akármely veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Franciaországból, két levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg mást a francia királynak. Amely levelet egy úrnak adja kezében, hogy a királynak adja meg, amidőn az udvartól távul leszen, és azután csak titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén, a nagy urakot esszegyűjté és a levelet elolvastatá előttök, amelyben panaszolkodik Dom Antonió a dolgainak rosszul való folyásán, mondván, hogy minden segítségtől megfosztatván, másnak nem tulajdonítja, hanem bűneinek, amelyekért az Isten reá bocsátotta haragját, és ha visszámenne, az Isten a népére is terjesztené büntetését. Hogy pediglen oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómában megyen, és onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és a népére az Isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszerítti az egész országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek.

Ez a levél az ifiú fejdelmet és az egész tanácsot megkeserítté, de engedelmeskedni akarván a királynak, az ifiú fejdelmet azonnal királyoknak koronázák. Azalatt Lajos király is megolvasván levelét, azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonió után külde, hogy térítenék visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az országában és királyi székiben. Dom Antonió szomorúsággal vévé ezt a hírt, tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálcát, de már sokkal nehezebb lészen aztot felvenni. Mindazonáltal Portugallia felé veszi útját a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is odaengedte volt koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városában érkezvén, micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borulván, néki visszáajánlotta a koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetitől őtet meg ne fossza. Ezt az ifiú királyt csak annak előtte két héttel koronázták vala meg, aki is mihent meghallotta az atyjának visszá való térését, azonnal eleiben mene. Dom Antonió csudálkozván a fia cselekedetin, hogy egy olyan ifiú fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát, hozzája való szeretetiből, gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mintha egészen néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát. Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a jelenvalókot könnyhullatásra ingerlé, mivel a fiú arra kénszerítti vala az atyját, hogy ülne a királyi székiben, az atya pedig arra kéré a fiát, hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekszik vala egyik a másikát meggyőzni, amely viaskodás mind a meggyőzőnek, mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordula. Végtire az atya a fia sok kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székben visszáüle, és nagy pompával mene bé Lisbonában. A nép nagy örömmel áldván mind az atyát, mind a fiát.

Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon kéd szebbet, énnekem tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet itt hadtanak a ház gondviselésire. Erre, tudom elmondja kéd a verset: bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Ámbár úgy legyen, mert jobban töltöm itt az időt, még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket írna kéd, mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-é kéd, visel-é kéd gondot az egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.

54

Rodostó, 19. julii 1724.

Édes néném, ha lakat volna is a számon, mégis nevetnem kellene a kéd levelén, amikor azt mondja kéd, hogy ha kéd lett volna a felesége a portugalliai király fiának, nem engedte volna meg kéd, hogy letegye a koronát. Megbocsásson a királyné, azt nem mondhatni együgyűségnek, hanem nagy jó erkölcsnek. Amely példa mentől ritkább, annál dicséretesebb. A mostani spanyol király nem tette volt-é a koronát a fia fejiben, lemondván a királyságról? Azért ki dicséri, ki nem, de azért kevesen dicsérik, hogy a fia csakhamar meghalván, ismét felvette a királyságot. Aztot olvassuk egy római császárról, hogy különös életet akarván élni, a császárságot a fiának engedte. De ott nyugodalomban nem maradhatván, a fiához megyen, hogy elvegye tőlle a császárságot. Arra a végre esszegyűtvén a nagy urakot és a hadat, előttök felmegyen a fia mellé a trónusban, gondolván, hogy mindenek örülni fognak annak, és ott hosszú beszéddel kitészi szándékát, és a fiának a császársághoz való érdemetlen voltát. Elvégezvén beszédit, a fiát letaszítja a trónusról, akit is mindenek szeretvén, mindnyájan felzendülének mellette, főképpen a hadirend, annyira, hogy öléssel fenyegeték a vén császárt. Aki is látván, hogy nem úgy ment a dolog végben, amint gondolta, és az élete is veszedelemben forogna, nagy okosan tréfára fordíttá a dolgot, és mindenek hallottára felkiáltá: csak azt akarám megtudni, ha szeretitek-é a fiamot, és minthogy szeretitek, idehagyom nektek. Nagy szégyennel leszállván a trónusról, visszátére a barlangjában. A portugalliai király sokkal dicséretesebben cselekedék ennél a császárnál. A’ való, hogy egy keresztény királynak jobb erkölcsűnek kell lenni, mintsem egy pogány császárnak.

Azt jól mondja kéd, hogy sohasem kell hirtelenkedni, mikor az ember valamit akar kezdeni, s annak a végit kell megtekinteni. Jaj! édes néném, ha mi ezt követtük volna, nem volnánk most bujdosók. De vannak olyan dolgok, amelyeknek a mi elménkben a kimenetelek jobbaknak tetszenek, mintsem a kezdetek. De az okosság azt hozza magával, hogy mindenkor mindent okosan kell kezdeni, annak kimenetelét a bölcsesség urára kell hadni. De mi olyan nyomorú férgek vagyunk, hogy semmit jól el nem végezhetünk, hogyha csak az égből segítséget nem veszünk, és amit ott elrendeltek felőllünk, a’ bizonyos, hogy aszerént kell iromtatnunk, és az a rendelés mindenkor az Úr dicsőségit tekinti, és a mi hasznunkra fordul, ha jól élünk véle. De ehhez is segítség kell. Ezt okozta nekünk az Ádám almája, aki is csak könnyen engedelmeskedék a feleséginek. De jaj! ki ne szeretné az olyan szép oldalcsontot! Édes néném, azt tudja kéd, hogy a mi urunk egy darab időtől fogvást a sátorok alatt lakott, ahol mégis az egészségre való nézve jobb, mintsem a városban, noha a mulatság mind egy. Hogy pediglen tegnap visszáköltözött a városban, fogadjuk fel, hogy kéd azt nem tudja. De azt könyv nélkül tudja kéd, hogy szeretem kédet, ha az egészségre vigyázunk.

55

Rodostó, 18. augusti 1724.

Édes néném, ha tudná kéd micsoda nagy búba vagyok, megesnék a kéd szíve rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk nincsen itt, kilenc mélyföldnire ment vadászni, odalészen vagy két hétig; engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre. Csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném, szánj, ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem lőhetek, csak Zsuzsival kell beszélgetnem. Micsoda nagy büntetés e’ nekem! Bár csak egy holnapig tartana a büntetés. De akármeddig tartson, de addig úgy búsulok, hogy majd meghalok örömömben. A minap Zsuzsival beszélgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy ennek előtte másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen belőlle (noha jó erkölcsiért megérdemlette). Elég a’, hogy a beszélgetés közben elébeszéltem neki, hogy micsoda csúfos és szerencsés házassága lett egy asszonynak; kédnek is elébeszélem, hadd teljék az idő.

Franciaországban egy városi gazdag bírónak az iródeákja megszeretvén egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pediglen közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a tánc estig tart, és estve mennek a templomban az esketésre, és onnét az ágyban. Elég a’, hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után táncban viszi a mátkáját, aki is a tánc közben, örömiben vagy miképpen, egy kis szelet talált bocsátani. Az íródeák azt meghallván, elszégyenli magát, és az a kis szél úgy meghidegítti benne a szeretetet, hogy a táncot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való házasságnak, és férhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti kéd, hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget; mások pedig neveték a deák együgyűségét. Elég a’, hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, mindenképpen eleiben adja oktalan cselekedetit, hogy egy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni kelletett volna, a házasságot félbenhadta. A bíró látván, hogy nem akarna magában szállni és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá, hanem menj el a házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája mégyen. A leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén csak keveset lakhaték a feleségivel, és sok pénzit, jószágát a feleséginek hagyá. Aki is azután Párizsban ment, és ott úriasszony módra kezde élni. Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, és elveszi. De eztet is csakhamar kiszólítják a világból, és ez is mindenit a feleséginek hagyja. No már nagy úri és gazdag asszony lett belőle csakhamar. De még a szerencse feljebb vitte, mert Casimirus király letévén a lengyelországi királyságot, Párizsban ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés asszonyunkot, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták is, mert valóságoson az volt, ha titkon is.

Mindezekből megláthatjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton vezettetünk, ha szinte az utat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal történt. Mert ugyanis ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig való ártalmára ne legyen. De nemhogy ártalmára, de a’ tette szerencséssé, és anélkül csak alacson rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a szerencsének partjára. De nem jovallom mindazonáltal a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjeket, mert az ilyen példa talám soha meg nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt mondom, hogy csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a fráter csak a szélnek csinált lakadalmat, ugyan csak azzal is maradott. Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a sódort. Tudom, hogy kéd is erre ítéli őket. Édes néném, itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet, hol jól, hol rosszul, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint kellene, és csak akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom; a’ bizonytalan, és most kellene jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak azt kell tehát mondani, édes néném, maradok a kéd rossz szolgája.

56

Rodostó, 15. septembris 1724.

Édes néném, ha semmit nem írt volna is kéd az utolsó levelében az egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér, mert a kéd levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a kéd okos és nyájas leveleit, főképpen mikor jó kedvünk van. De csak azért haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem írhatna kéd nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért írok rövid levelet, hogy hamarébb vehessem a kéd válaszát. Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de a’ csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jóízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem mérém, nehogy azt mondja kéd, hogy a káposztához hasonlíttom a kéd levelit (de meg ne haragudjunk). Ha szinte ahhoz hasonlítanám is, mit vétenék véle. Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béborítatott káposzta, amely távulrul úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága fűet lehet találni.

Erre, tudom, azt mondjuk, csak a káposzta neki. Azt ne csudálja kéd, mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doktorokot a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi címer. Hogyha pedig a könyvem elkészül, azt akarom, hogy a többi híres auctorok közi számláltassam, mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éhgyomornak. Minthogy már a gyomros matériában elegyedtem, talám követem még egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, némelykor a kancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban, azért ma amint észreveszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok. Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város, amelyet Sybaris városának nevezték. Ott a lakosok olyan torkosok valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb-újabb ételeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek, hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek zörgéssel kelletett dolgozni, de sőt még kakasokot nem tartottak, azért hogy fel ne ébresszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint laktanak volna; a’ való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták volna, de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony megett egy milliumot, mégsem zsírosodott meg a foga. A híres Cleopátra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat közüllök drágább ebédet. Antonius mondotta, hogy ő adhat három vagy négyszázezer forintos ebédet. Cleopátra felelé, hogy a’ mind semmi, és másnap egy millium érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek tartván, Cleopátra másnap ebédre híja Antoniust. Az egyik fülbenvalóját leveszi, és ecetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván, az ételben teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius, látod-é, hogy én megettem egy millium érőt. Édes néném, dicsérjük-é azért Cleopátra asszonyomot? Csudálom, de nem dicsérem, de ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kédnek. Édes néném, meg ne egye kéd így a gyöngyeit, mert bujdosók vagyunk. Ha az a királyné úgy bujdosott volna, mint kéd, talám ő sem cselekedett volna olyan drága bolondságot. A’ való, bolondság, de annak a bolondságnak tizennyolcszáz esztendőtől megmaradott a híre.

Csaknem minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alábbvaló a többinél. Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett, mert a világot akarta bírni; egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő is csak úgy holt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik egyenlő volt. Hát a’ nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől, akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike külön-különféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap, úgy hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát talált. Hát Vitellius római császár felől mit mond kéd, aki egy pástétomot csináltatott ebédjire, amely csak fácánnyelvvel volt tele, ötven- vagy hatvanezer tallérában került. E’ nem volt-é bolondság? Hát Cájus császár, aki lova istállóját úgy felékesítette, valamint a maga házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban, aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy királyt hívutt volna ebédre. Az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen kéd, nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén kédet, maradok.

57

Rodostó, 19. novembris 1724.

Mindenkor pirongat kéd levelében, hogy meg nem írom kédnek, mint töltjük itt az időt. A nagy vigasságban csak suhajtunk, olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban. Mit kíván kéd egyebet? Ha jó volnék, jobban tölthetném, mert arra elég jó példát ád a mi urunk, de rossz vagyok, és attól tartok, hogy az is ne maradjak. De talám az idő okosabbá tészen, vagy akarom, vagy sem. A kételen való okosságnak pedig semmi érdeme nincsen; akkor volna valami kis érdemünk, amikor ehetnénk a megtiltott gyümölcsből, de nem eszünk, és nem akkor, amidőn arra nem nagy egyepetyénk vagyon. De már most hacsak egynehány napig is, okosabb leszek, mert tegnap ideérkezett a kétek érsekje, itt fog egynehány napokot tölteni, és addig reá tartjuk magunkot, valamint a kompódi nemesasszony. Édes néném, ez után hintót mit kelletett küldeni; a régi püspökök pedig azért megnehezteltek volna, mivel azelőtt, főképpen a napkeleti országokban, a püspökök közönségesen gyalog jártak, nem szóllok az öregekről, akik szamárra vagy öszvérre ültenek. A görög anyaszentegyházban ez mindenkor így volt szokásban, mert a püspökök, minthogy csak közönséges rendből valának, azért nem vágytanak aféle alkalmatosságokra.

Constancinápolyban annyi gazdag pátriárkák között talám csak egy volt, akiről azt mondják, hogy hétszáz paripát tartott. Azt nem kell csudálni, mert a császár öccse lévén, inkább szerette az úri, mintsem a püspöki szokást. Ebből is kitetszik, mert egy kedves kancája lévén, amidőn megvemhezett, akkor az officiumot mondotta a clericusival, azt megtudván a lovászmesterétől, azonnal levetkezik, elhagyja az officiumot, és az istállóban megyen. Azt látjuk, hogy Constántinus császár megparancsolta a gubernátoroknak, hogy szekereket vagy más egyéb útra való alkalmatosságokot rendeljenek a püspököknek, akik a nicéai gyűlésre mentenek, mert messze földekről kelletett odamenni, és az öregek oda el nem mehettenek volna. De ebből látjuk, hogy a püspökök közönségesen nem tartottanak magoknak semmi alkalmatosságot az utozásra. A’ bizonyos, hogy egy alexandriai pátriárchától, akik gazdagok valának, kitölt volna egy hintó és egy ló, de mégis azt láttuk, hogy a híres Szent Athanásius gyalog járta fel a thébai pusztát. A napnyugoti püspökök már inkább kezdék az alkalmatosságot keresni, és lovakot tartának, a Krisztusnak és az apostoloknak hagyván a szamáron való járást. A’ való, hogy Szent Márton szamárra ült, és azon kerülte meg a diécésisét, de e’ még igen eleinte volt, és még akkor a nagy renden lévő familiák nem igen vágytanak a püspökségre. De mihent a nagy urak gyermekei a püspöki süveget a fejekben kezdék tenni, szégyennek tartották volna szamáron vagy öszvéren járni, hanem paripákon és nagy sereggel kísértették magokot, amidőn a diécésiseket mentek látogatni, úgyannyira, hogy a szegény plebánusok kénszerítetének panaszt tenni, hogy a püspökök sok kísérőkkel szállván reájok, azok őket mindenekből kieszik. De mindenkor nevetnem kell a Szent Gergely panaszán, mikor eszemben jut, mert amely diaconus viselt a siciliai jószágokra gondot, az ennek a pápának szép öszvéreket és szamárokot küldött; a pápa azt írja neki: énnekem szép szamárokot küldöttél, de ha szépek is, azok csak szamárok, hanem küldj egy lovat, amelyen járhassak. A’ bizonyos, hogy ez a szent pápa inkább vigyázott a zsoltár szépen való éneklésire, mintsem a szép lóra. Aztot olvassuk egy más szent pápa felől, a neve nem jut eszemben, hogy Constancinápolyban akarván menni, a hajóból Thessálonika tájékán kiszállott, és ott valami alkalmatosságot kerestenek számára, amelyen elvégezhesse útját. Ott egy nemesember feleséginek igen kedves lova volt, amelyen csak az asszony járt. Az asszony a pápának odaadja a lovát, és a pápa azon Constancinápolyban megyen, és onnét visszáküldi a lovat. De a ló azután soha fel nem vette az asszonyát, aki is látván, hogy reá nem ülhet, a pápának küldi Rómában ajándékban.

Édes néném, a’ való, hogy mi azt igen szép dolognak tartjuk még mostanában is, hogy a régi püspökök olyan akaratból való szegénységben éltenek, amely élet inkább hasonlított az apostoli élethez. Azt se gondoljuk felőllök, hogy szegények lettenek volna, mert valamint mostanában, úgy régenten is elég gazdag és szegény püspök volt; hanem az a különbség vagyon, hogy régenten a gazdag püspök úgy viselte magát, valamint a szegény, mostanában pedig a szegény igen megkülönböztetik a gazdagtól. Hanem azt mondjuk, hogy régenten úgy kelletett lenni, mert úgy volt a szokás, mostanában pedig más szokás lévén, egy gazdag püspök megsértené a püspöki méltóságát, ha külsőképpen is magát nem tiszteltetné, és csak szakadozott ruhában járna. Mit mondanának mostanában egy tolentinumi érsek felől Spanyolországban, akinek három- vagy négyszázezer arany jövedelme vagyon esztendőre, ha csak egy szolgálót tartana, aki babot főzne ebédjire, és egy szamáron kerülné meg a diécésisét. E’ ha így volt is régenten, de mostanában ha úgy cselekednék, csudálnák, de nem követnék, és annyira nem tisztelnék, fösvénynek is tartanák. Miért rendelték a magyarországi gazdag püspökségeket? Azért, hogy régenten tartoztanak a török ellen felülni, és a királynak egyik fiát eltartani. Mit mondanának, ha mi erdélyi püspökünköt csak egy diaconus kísérvén, szamáron menne a gyűlésben; azt mi szégyenlenők. Csak a bévett szokást kell követni. Aki nem jó szándékból kezd valami szokást, megfizet érette, de aki azt a szokást mintegy kételenségből és jó szándékkal követi, az ellen semmit nem mondhatni. Aztot tudom, hogy a jó püspökök nem az uraság kedviért tartanak udvart, hanem azért, hogy szokás, és hogy a püspöki méltóság inkább tiszteltessék. Édes néném, most veszem észre, hogy levelet írok, és nem bízták reám, hogy az egyházi renden lévők szokásiról írjak. Én ezt csak kédnek írom, mégis töltsük az időt, mert innét hírt nem írhatok, hanem csak azt írom, ami eszemben jut. Mert mikor kédnek írok, úgy tetszik, mintha előttem volna kéd és kéddel beszélgetnék. Elég a’, hogy a mi érsekünk mind hintóban, mind gyalog megérdemli a tiszteletet, itt is fog maradni egynehány napig. Én pedig elvégezem levelemet, mert ha még hosszabb lesz, felit sem olvassa el kéd. Kérem kédet, büntessen meg kéd egy hosszabb levéllel, és az egészségre igen vigyázzunk.

58

Rodostó, 13. decembris 1724.

Azt írod, édes néném, hogy ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné levelemet. A’ való, s igaz, de mit írjak? Írjam-é azt, hogy haragszom, de ki ne haragudnék, mikor azt írja kéd, hogy már kédből lehetne pap, úgy megtanulta kéd a levelemből az egyházi szokásokot. Lesz még olyan idő, hogy bosszút állok ezért. Micsoda szép idő volna az, amikor az asszonyokot felemelnék a papságra, bezzeg akkor volna jó idő, akkor látnánk új rendtartásokot. Oh! máris örülök annak az időnek, mintha abban volnék. Már előre ellátom, hogy a nagyböjtből igen kicsidet csinálnának, vagy talám kitörölnék a kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a fársángot, úgy hogy mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom lenne, oh boldog idő! A hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék, oh szerencsés idő! Az elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy dologra vigyáznának, nem úgy mint most, oh kedves idő! Hát mit mondjak a gyónásról, mert nem tudok ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy sem. Mindazonáltal, ha jól meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy talám meghadnák, és hogy a penitencia rövidebb volna, de oh mely hosszú volna a gyóntatás. Mert oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni, száz kérdéseket tenne, aki még a gondolatokot is meg akarná tudni, de meg ellenben könnyű penitenciát adna. Oh! édes néném, mint várom azt az időt! De talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, azután asszonyomék, ha soha papok nem lesznek sem bánom.

Vajon elhinnék-é azt nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de kivált meleg esők és sok mennydörgések. Kéd legalább higgye el, mert nem hazudok, nyárban sem hallunk nagyobb, se több mennydörgéseket, mint most. De a’ derék állapot, hogy igen-igen ritkán esik itt le a mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos erejét hallotta kéd a mennykőnek, de talám csudálatosabbat nem hallott kéd, mint amelyet én olvastam, mikor eszemben jut, mindenkor nevetnem kell, nevesse kéd is. Rómában egy francia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén a feleségivel, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a mennykő általmegyen a házban, ki-ki megijed, de semmi kárt nem tett. Amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki kéd, hol? És minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kezét, de asztal után maga is elfokad nevetve rajta, amidőn észreveszi, hogy a mennykő megperzselte. Gondold el, édes néném, hol kereskedett, és ki ne nevetné eztet?

Most jut eszemben, hogy egy kérdésire meg kell kédnek felelnem: én annak egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az ánglusok kezdették, azért hogy az évangyeliumban a’ vagyon írva, hogy az ige testté lett, és idővel azt a szokást másutt is bévették. Hát a franciák sok helyeken, karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig, szombatokon a húst megeszik, azért hogy azon időkben a boldogságos szűz gyermekágyban fekszik. Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy mi is a bujdosásban fekszünk. Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem egészen itt eltöltöttük, de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt a másikát is. Mely szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt, mert ha tudná, még előre kétségbenesnék, de nem tudván bízik, és reménli, hogy úgy fordul dolga, amint kívánja. Nincsen e világon hosszabb tánc a baráttáncnál, és csak azt kell járnunk mindaddig, amég vonják. Csak az Isten egészséget adjon, úgy legyen, amint neki tetszik, mert szép dolog az egészség. Azért arra vigyázzon kéd, és írjunk gyakrabban.

59

Rodostó, 16. januarii 1725.

Újesztendőben mi vigadjunk, és ha lehet tőllünk, meg is házasodjunk. De azt a lehetet elvették mitőllünk, és csak a gondolatot hadták szabadságunkban. De már az is unadalmas kezd lenni, mert ugyanis mi haszna itt arról gondolkodni; a bujdosók házassága igen szomorú házasság, de kivel, a kétek görög leányaival, távul legyen. A’ bizonyos, hogy azok nem érdemlik a feleség nevet; csak arra valók, hogy reggeltől fogva estig a kereveten üljenek, legkisebb gondjok a házra ne legyen, de igen sok a köntösökre, annyira, hogy minden nagy innepre az új köntösnek meg kell lenni, és ha egyszer elmúlnék, az urának szemiben megmondaná, hogy ha ő nem akar csináltatni, talál olyat, aki őnéki csináltat. Ötvenezer tallér árú köves portékát adna is itt ura a feleséginek, de abból asszonyom meg nem segítené egy polturával is az urát, ha szegénységben esnék, készebb volna száraz kenyeret enni, mintsem egy gyöngyös nyakravalóját eladni. Ha kétszer vagy háromszor napjában fel nem öltözhetik, akkor elúnja magát. Amicsoda selyem matériákban és gyöngyösön látja az ember, azt gondolná, hogy mindenik egy grófné, és az asztala is hasonlít a köntöséhez, holott egy kis száraz halból vagy egy kevés rizskásából áll az ebédje és vacsorája. Francia asszony sem kell, mert annak csak a kártya és az ének az eszében. A spanyolnék szintén úgy bujálkodnak a köntösben, valamint a görögnék, és abban, hogy kis lábok legyen, készebb is volna inkább mindenét megmutatni, mintsem a lábát. Hátha meg olyan kis lábok volna, mint a kínai asszonyoknak; ott amikor valamely leányt jovallanak valakinek, hogy elvegye, legelőbbször azt kérdi, ha nagy-é a füle, mert a legnagyobbat tartják legszebbnek, és ha nagy-é a lába, mert ha nagyobb volna a kisujjomnál, már el nem vennék. Eztet pedig nem fogja kéd csudálni, mihent azt kéd megtudja, hogy abban az országban a leánygyermek mihent másfél esztendős, mind a két lábát kitekerik, és azután az úgy marad, és nem sokat ugrándozik azután. A’ való, kis lábai lesznek, de holtig nyomorult lesz, és csak a házból sem mehet ki. Azt tartják, hogy a sánta asszonynak olyan forma mozgási vannak, amely tetszik. De szeretem másoknak. Nekem pedig, édes néném, erdélyi feleséget adjon kéd, mert nem tudok olyan országot, ahol az asszonyok oly érdemesen viseljék a feleség nevet, mint a mi tündérországunkban.

De amicsoda állapotban vagyunk, aztot még reménleni sem lehet: mindenütt a nagy békesség és csendesség, nekünk pedig zavaros vízben kellene halásznunk. Másutt nem tudunk hadakozást, csak a töröknek a perzsával, ez is már egynehány esztendőktől tart; minékünk azt kell kívánnunk, hogy a török legyen győzedelmes, mert kenyerit esszük. Nem is segíttik úgy a bujdosókot másutt, mint ebben az országban. Ez a nemzet nem is olyan irtóztató, valamint a híre vagyon; nem tudok olyan nemzetet, aki oly csendességben éljen, mint ez, és sohult olyan békességes maradásunk nem lehetne, mint itt. Istennek légyen hálá, legkisebb szerencsétlenség még közöttünk nem történt, akárhol találjunk törökököt, mindenütt jó szívvel látnak minket, mert a török leginkább a magyarokot szereti. Legjobbat nem kívánhatunk mindezért nékik, mint azt, hogy még valaha legyenek keresztények. Amen. Hogyha pedig ezzel a kevély görögökkel volna dolgunk, itt nem lakhattunk volna. Ezek noha keresztények, de bennünket gyűlölnek. A’ pedig bizonyos, hogy legkisebb ártalmokra nem vagyunk: ők ártanának nékünk, ha lehetne, de nem merik, mert legkisebb dologért a száz pálcát megolvasnák rajtok, és így becsületben és tiszteletben tartat minket a bot. Mert itt azt nem tekintik, hogy micsoda renden vagyon, hogyha gazdag-é, vagy régi familia, mindezek meg nem mentik, hogy a húsz körmiről le ne vonják, és a száz pálcát duplán meg ne kóstolja. Ki is lakhatnék az ilyen kevély nemzetséggel, hogyha így a földig meg nem aláznák őket.

Én leginkább azon búsulok itt, hogy hol nyomtassam ki a kéd leveleit. Ha olyan könnyen meglehetne, amint aztot megérdemlenék, nem kellene törődnöm, mert azt tudom, hogy mások is gyönyörűséggel olvasnák. Senkit nem kell szemében dicsérni, de 25 mélyföldnire meglehet, azért ha megszid is kéd, azt nem hallom, de azt kívánom hallani, hogy kéd egészséges, arra is kell vigyáznunk, mert az egészségesnek étel, ital és más egyéb fent állva is jólesik. Adjon Isten jó étszakát, igen kedves álomlátást és holnapra felvirradást.

60

Rodostó, 22. aprilis 1725.

Hol vagyon, hol vagyon az a puskás, ki meglőtte azt a farkast, ki megette azt a kecskét, kit apám vett a vásáron? Hol vagyon az az ember, ki megtalálta azt a levelet, kit innét írtam kédnek? Mit tehetek, édes néném, rólla, hogy már régen nem vette kéd levelemet? Ha nem írtam, azt nem kell csudálni, ha kéd nem vette. De ha írtam, hogy veszett volna el? De mit törődünk rajta, a mi leveleinket Bécsben is elolvashatják, hogyha pedig a tengerben veszett, a’ bizonyos, hogy a halaknak nem zsírozza meg a fogokot. Édes néném, ha egy-két levelünk elvész, írjunk tizenkettőt helyekben, a’ nem nagy fáradság, és a restséget meg nem háborgatja. De mit írjak, mert itt semmi hír nincsen. Hanem ha azt írom meg hogy most itt az örmény asszonyok nagy munkában vannak, mert most vetik a gyapotat. Írjunk hát a gyapotról, mert az itt nem bolondság, de sőt még nagy haszon, mert sohult nem terem annyi, mint itt, és az itt nagy kereskedés. A mi földünkön nem gondolom, hogy megteremne, mert meleg földet szeret. De Magyarországban csudálom, hogy meg nem próbálják, mert ott vagyon olyan hely, ahol megteremne, és a’ nagy hasznot hozna az országnak. Legalább az a pénz, akit gyapotért adnak, megmaradna az országban.

A gyapotmag olyan nagy, mint egy borsószem, de fekete, és most kezdik vetni. Nem nő nagyobbat másfél arasznyinál, de egy szálból, három vagy négy ág is jő ki, és azon, mindeniken egy-egy gömbölyű gyümölcs függ, amely olyan, mint egy kis zöld dió. És annak a virágja sárga, amég meg nem érik. Ha felnyitják, enyvforma matéria vagyon benne, de mikor érni kezd, abból az enyvből leszen a gyapot, és magában kinyílik, hogy a meleg jobban megérelhesse. Amidőn pedig septemberben egészen kinyílt, megfejéredett, és a haja megszáradott, akkor kiszedegetik a gyapotat hajából magostól. De minthogy sok magja vagyon, és a gyapot úgy jött ki szálanként abból a magból, hogy ujjal is nehéz volna a magról letépni a gyapotat, azért itt az asszonyoknak olyan kis kerekek vagyon, amelynek két tengelyje vagyon: egyik vas, a másik fa. Egyik egyfelé fordul, a más másfelé, úgyhogy amidőn a gyapotat magostól köziben bocsátják, csak a gyapot megyen által, a magról lefoszlik, és tisztán esik le másfelé, és így könnyen választják el a magjától. Az olyan kerek nélkül egy marékni gyapotat egy nap még nem lehetne talám tisztítani a magjától, de a kerékkel egy zsák gyapot kevés. Ihon már készen van a gyapot, csak fonja kéd.

De édes néném, minthogy a gyapot nálunk meg nem teremne, kéd más hasznot tehetne a mi országunknak, amelyért méltó volna a kéd nevét arannyal leírni az erdélyi históriában. Ha az Isten hazaviszi kédet, miért nem lehetne kédnek annyi selyme, hogy a szükségre valót nem kellene pénzen venni. Ha kédtől meglátnák, más úri asszonyok is követnék, és lassanként a haszonért a közönséges renden valók is felkapnák. Idővel nálunk is elbővülne, valamint más országokban, ahol ott is csak lassanként kezdették. Ebben az országban egy görög császár bővön megajándokozott két missionárius papot, azért hogy ők hozták messze országról legelsőben a selyemeresztő bogárnak a tojását. Aztot itt kiköltették, felnevelték, elszaporították, és megmutatták, miképpen kell bánni vélek és a selyemmel. Ők azt mint okos emberek mind megtanulták volt. Itt hogy elszaporodott, az oloszok is felkapták. A görögöktől, az oloszoktól a spanyolok és a franciák idővel felvették, és így terjedett el lassanként, és így jött bé a haszon a kereskedéssel az országban. Nevetném, ha kéd lenne első fundatora a selyemeresztő bogaraknak Erdélyben. Az ilyen dolgot, ha valaki elkezdené, a többi is követné. És az olyat olyannak kell elkezdeni, aki ahhoz tud, mert e’ csak éppen azért tetszik nehéznek, hogy nem tudnak véle bánni. Hogy is lehetne egy úri asszonynak kedvesebb mulatsága és hasznosabb, mint mikor látná, hogy egynehányezer hernyó micsoda nagy serénységgel dolgozik számára. De minthogy azok az állatok nagy ehetők, és mihent lesznek, azonnal enni kezdenek. Az ő legkedvesebb ételek az eperjfának a levele. A fejér és a veres eperjfa pedig csaknem mindenütt megteremne nálunk csak kevés fáradsággal. Énnekem pedig úgy tetszik, hogy nem kellene sajnálni a fáradságot az olyan munkásoktól, akik egy kevés falevélért selyemmel fizetnek nekünk. Még előre megmondom, és abban nem kételkedem, hogy kéd nem tudná, mint kell bánni azokkal a selyemcsináló munkásokkal. De minthogy egyéb dolgom nincsen, leírom kédnek, hogy mit olvastam az iránt, azután úgy dolgoztassa kéd őket, amint tetszik.

Legelsőben is egy tiszta házat kell számokra elkészíteni, akin jó ablakok legyenek, ahová a verőfény bészolgálhasson, és ahova az egerek, se más egyéb kis állatok ne mehessenek, a szél se érje. A ház közepin négy cövekre egy gyékényt kell teríteni ágyformára, vagy ha gyékény nincsen, apró vesszőkből kell fonni olyan formát, valamint a szilva aszalokon vannak. A ház már megvagyon, hanem hozzuk már a világra a munkásokot. A selyemeresztő bogárnak a tojása igen-igen apró, hogy elig látja az ember, és amikor tojik, egy papirosra teszik; a papiroson hagyván egynehányszáz tojást, az odaszárad, és azt jó helyre teszik tavaszig. Azért vegyük elő azt a papirosot, és adjuk oda valamely kövér leánynak, aki aztot a kebeliben tévén, a melegtől egy kevés idő múlva ott életre kapnak. Mihent azt észreveszik, hogy mozognak, a papirosra gyenge levelecskéket tesznek, már megmondottam micsoda fának a levelit. Amidőn egy kevéssé nagyobbak lesznek, a feljebb megmondott ágyra kell őket elhelyheztetni, és csak gyengén kell őket bétakarni falevéllel, a derekaljok is falevél legyen. De legelsőben is arra kell vigyázni, hogy ezeknek olyan dajkát kell adni, aki munkás és értelmes legyen, aki a fiait szeresse. Aki azoknak mindennap bizonyos órában friss levelet adjon, elsőben megtisztítván az ágyat mindennap a tisztátalanságtól és a levéltől; e’ meglévén, azután kell reájok hinteni szép lassan az új levelet, mivel semmi úgy nem árt ezeknek az állatoknak, mint a tisztátalanság és a nedvesség. Arra vigyázzon a dajka, hogy vizes levelet ne adjon nékik. Az esős időben szedett levelet meg kell száraztani, és ha látja, hogy eső leszen, még előre kell levelet gyűjteni. És nem kell, hogy böjtöltesse a fiait, mert ezek a kis állatok, minthogy kevés ideig élnek, azért az időt el nem akarják veszteni, és szüntelen esznek. Hogyha olyan nagy szükségben találnának esni, hogy falevelek nem volna, olyankor lehet saláta- vagy káposztalevelet nekik adni. Eztet ők megeszik, mert a szükség reá viszi, de ilyen eledeltől a selymek sem lészen olyan jó.

A dajka tisztán és jó eledellel tartván fiait, arra igen vigyázzon, hogy amidőn szép idő vagyon, az ablakokot estig nyitva tartsa, és a házat tisztán tartsa, mivel a tisztaság és a jó áer ezeknek igen egészséges. De egy kevessé nézzük meg, hogy micsoda változásokon mennek által.

Ez a féreg a tojásból kikelvén, igen-igen kicsid és fekete. Egynehány nap múlva fejéredni kezd, de ezt a köntöst leveti, és minthogy vastagodik, fejérebb és zöldes ruhát veszen magára. Egy kevés nap múlva az ételt teljességgel elhagyja, és elaluszik mintegy két napig. Azután hánkodni és nyughatatlankodni kezd, úgyannyira, hogy a nagy erőltetésben megveresedik; akkoron a bőre megráncosodik, és azt leveti, no már harmadik köntöst veszen magára. Hát nem elég egy holnap alatt háromszor változtatni egy köntöst? Azután enni kezd, és akkor egészen más formájú leszen, mint annak előtte. Egynehány napig jól évén, ismét mély álomban esik; abból felserkenvén, új inget veszen magára, azaz új bőrt. Azután ismét egy kevés ideig a jóllakáshoz fog, de végtire mind azt, mind az életet, mind a társaságot megunja, és mindezektől el akarván magát vonni, olyan kis remeteházacskát kezd selyemből csinálni, amelyet nem lehet eleget csudálni, se a teremtőt eléggé imádni. Édes néném, eluntam már az írást is, azért félbenszakasztom a mi remeténk munkáját; másszor leírom. Hanem most arra kérem kédet, hogy az egészségre vigyázzunk, mert én vagyok, aki voltam, és lészek, aki vagyok.

61

Rodostó, 23. maji 1725.

Édes néném, megbocsásson kéd, hogy hazudtam, vagyis inkább hogy a pennám hazudott, mert Rodostóról dátáltam, holott nem vagyok a városban, hanem mellette, mert tegnaptól fogvást sátorok alatt lakunk. Ha tanácsot kérdettek volna tőllem, másszorra hadtuk volna a táborozást, mert a vászonház csak akkor jó, amikor másképpen nem lehet. De az Úr akaratján kell ügetni. Elég a’, hogy itt a sok kevés semmi dolgaimtól lévén, szabadoson elkísérhetem kédet a mi remeténk látogatására. Menjünk már most hozzája, és nézzük meg, micsoda barlangot épít magának, mert az utolsó levelemtől fogvást elég ideje volt, és ha egyszer bézárja magát, azután nem szól hozzánk.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemben ott hagyók félben, hogy ez az állat végtire egy kis selyemházat épít magának. Amidőn ez az állat ahhoz akar fogni, az ételt elhagyja, és mindenütt keres magának olyan helyt, ahol építhessen. Azért seprűágakot hintenek néki, és falra is ágakot függesztenek számokra. Mihent az ágokra felmásznak, azonnal elkezdik a selyemeresztést, és köröskörül bépolálják magokot. Az első selyem nem olyan jó, mint az utána való. Amidőn magokot egészen és jól bétakarták volna, azt a kis házat belől ismét megbéllik olyan gyenge és tömött hártyával, ahová az áer nem férhet. Ezt az utolsó munkát elvégezvén, akkor elaluszik, és a változáshoz készül, valamint látjuk, hogy a hernyók pillangókká változnak. Ahhoz a változáshoz pedig két vagy három hét kívántatik. Amég ez eltelik, addig jó megtudni, hogy az a kis házacska olyan formájú és olyan nagy, mint egy galambtojás. A selymet, amelynek hasznát veszik, úgy kell gondolni, mintha a tojást selyemmel béborítanák. A hártya, amelyről szóllottam ide feljebb, olyan mint a tojásnak a haja. A három hét eltelvén, az állat halottaiból feltámad, de más formában, mert az házán egy kis ablakot fúrván, onnét szép fejér ábrázattal és szárnyakkal repül ki. Az előbbeni köntösét a házban hagyván, a házzal együtt a dajkájának hagyja fáradságáért. De minthogy a selyem egészen elromlik, amidőn a házát megfúrja, azért csak egynehányat hadnak meg magnak, és a többit a melegre kiteszik, hogy az állat bennek meghaljon, és fel ne támadhasson, úgy a selyem egy szálban megmarad. Mert az állat nem hagyván soha félben munkáját, a háza is egy szál selyemből áll, amelynek hossza kilencszáz lábni, és némelykor több. De még az a szál dupla, és egymáshoz vagyon enyvezve. Már gondolja el kéd, micsoda vékony szálnak kell annak lenni. Már visszátérek azokhoz, akiket magnak meghadnak. A házakból kifúrván magokot, ők onnét el nem távoznak. A nőstényje sokkal nagyobb a férjeknél. Egynehány napot szabadságban töltvén egymással, azután egy papirosra teszik a nőstényt, valamint a gyermekágyban, és a’ papirosra tészen legalább ötszáz tojást. Ebből elítélheti kéd, hogy nem kell sokat meghadni magnak, és hogy négy vagy öt pár elég maradékot hágy. Immár a selyem megvagyon, de az erősen a házhoz vagyon tekerve és enyvezve. Azt levenni meg más mesterség, de azt is megcselekszem, csak kedvit találjam kédnek.

Legelsőben is azokot a kis tojásformákot lágy meleg vízben vetik, hogy az enyv megolvadjon. Azután egy kevés seprűszállal habarni kezdik, azért hogy a selyemszál a seprűre tekerődjék. De csak hat szálat tekernek együvé, és amég egészen letekerik, addig mind a meleg vízben maradnak a kis házacskák. Aztot tudja kéd, hogy a selyem természet szerént sárgás, és ha megmossák, szép fejér. Immár bízvást nevessen kéd, hogy olyan dologra akarom kédet tanyítani, amelyeket kéd jól tud. De minthogy kéd úgy kívánta, engedelmeskedni kell. De aztot talám nem tudja kéd, hogy voltak olyanok, akik megpróbálták, hogy a pókháló még erősebb volna a selyemnél, hogy azt úgy meg lehetne szaporítani, mint a selymet. De minthogy több költségben telnék, abbanhadták, mert egynehányezer pókot hússal kellene tartani. Hát azt írtam-é meg valaha kédnek, hogy Egyiptumban egynehányezer tojást tesznek egy meleg kemencében, és húsz nap múlva annyi ezer pislent húznak ki belőlle. De azt tartják, hogy azért a gyúkhús ott nem olyan jó. Ma látom, hogy csak a gazdasszonyságról kell kédnek írni, de félbenhagyom, mert elfelejtettem volt, hogy táborban vagyok. De a mi táborunk olyan, mint az izraéliták tábora, ahol egy puskaszót sem hallani. Azért jó étszakát is kívánok kédnek, mert itt nem kell félni az ellenségtől, csak a fülbenmászótól.

P. s. Aztot tudja kéd, micsoda rendet tartunk a városban, itt is hasonló renden és szokáson járunk. Nincsen is szebb a jó rendtartásnál. Aztot egy közönséges ember is véghezviheti házánál. De arra a mi földünken nem igen hajtanak, még az urak is. De jól cselekszik-é?

62

Rodostó, 11. junii 1725.

Eleget nevettem, édes néném, a kéd udvaros köszönetin. Mintha én azt megérdemlettem volna, és mintha valamely új dologra tanítottam volna kédet. De el kell vennem, és meg kell tudnom, hogy a kéd köszöneti csak arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyit. Jó némelykor megbátorítani az embert, mert sokan vannak olyanok, akik szégyenlik világosságra tenni gondolatjokot, noha jobban gondolkodnak sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kipökik. Arról igen okosan gondolkodik kéd, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát és leányát, valamint ott Pérában nevelik a franciák. Édes néném, ott pedig csak kereskedőket lát kéd, de az országokban kellene látni, hogy a nemesember gyermekeit mint nevelik. A’ való, hogy nekik magok királyok vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is való, hogy egy országnak a boldogsága az ifjakot való jó neveltetésekből áll; a hadakozást, a tudományokot és a mesterségeket akkor kezdik tanulni.

A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen egy ifiúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az ifiakot, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közüllök sokan tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De ha magok is a tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre tanyíthatnák, mert egy jól neveltetett és oktatott ifiú a fiát aszerént neveli. Mert ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifiak. Közönségesen legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen, hanem addig a falusi iskolában jár. Addig az ideig megtanul olvasni, de az olvasással csak paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiában valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsököt oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván, eltanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak. És a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember gyermeke-e? Talám meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék. Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collégyiumban béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadul ki, olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifiú jó deák, jó histórikus, a gyeométriát, gyeográfiát szükségihez képest tudja, és már jó haditiszt. Nemcsak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája.

De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkot a collégyiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogy ha használhat-é valamit tudományával az országnak vagy magának. Legelsőben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy cifra köntöse és paripája légyen. Egynehány könyvit és filozófiáit valamely almáriumban eltemetvén, azután faluról-falura béjárja az atyjafiait. Aristotélesnek ott egynehány terminusit kipöki, de deákul már szégyenlene beszélleni, azért hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszélgetése a vadászatról, a lovakról vagyon. Ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még deáknak tartanák, ha magát mentegetné. Ebéd után vagy az asszony vagy a leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse, szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közül kettőt vagy hármat szereteinek fogadja. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai portól, ismét hazairomtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit tanult? Azt a tudományt előveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek, mert legnagyobb gondja is a’ lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse, és az apjától is azért dicséretet vegyen másnap. Eszerént tölt el két vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Vénus udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt csaknem mind elfelejti. Mit tanult volt annyi esztendőkig? Csak a deák nyelvet. És egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat vészi, és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a fizikájából annyit nem tud, mint a molnárja vagy a kovácsa, nem tudván csak annak is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a szőllője délre vagy északra fekszik-é. Kérdjük már aztot, hogy mikor fogja hasznát venni a logyikájának, ha megházasodván, a gazdaságakor annak semmi hasznát nem veszi. Az ország gyűlésiben elmenvén, az ország dolgához nem tud; nagy csendességben kell hallgatni a végezéseket, mivel ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is felugranék székiről, és felkiáltaná: nego majorem! De azokhoz nem értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nemhogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna, de azt sem tudja, micsoda országok szomszédi Erdélynek, hogy ha a Maros a Tiszában foly-é elsőben vagy a Dunában? De hol? – a’ meg más kérdés volna.

Mindezekből látjuk, hogy a nyolc vagy kilenc esztendeig való tanulásnak, se maga, se az ország hasznát nem veszi. Mert a deák nyelvnek úgy venné hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mi filozófusunk egy-két esztendő múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a tiszttartójának nem kelletnék írni, talám az írást és az olvasást is elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni, mivel amellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna. Egy parasztember gyermekének még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterségeket tanulni, mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifiúnak más tudományt nem lehet tanulni, mert nincsenek arra való collégyiumok, mint más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifiú négy- vagy ötféle tudományokot tud, és egy közönséges ifiú két vagy három mesterséget. De lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől, nem is kívánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák, úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák, mivel sokan vannak olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És ha csak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának. De a sok hejjehuja, a kopó, a virrattig való ital mindezekre időt nem ád, és nem engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát; és ha megvénül, jó tanácsot sem tud adni, mert ifjúságát haszontalan töltötte el. És egy tudatlan tanácsúr olyan egy országban, mint egy üres hordó a pincében. De édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet. Mindazonáltal, mint hazafia azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak is kédnek erről a dologról, azzal a mi ifiaink szokásokot meg nem változtatják, se az atyák az asztalnál való régi bévett rendet el nem hagyják. Kédnek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokot adasson, amelyekkel használhasson országának.

Én eleget predikálottam a fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel kéd is oda predikállani a leányokról, a’ kédet illeti. Mert a leányok neveltetésére úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra. De még többet mondok, és azt mondom, hogy jól oktatni a leányokot olyan szükséges, valamint a férfiakot, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika. Hogy lehet a’? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól oktatott eszes leány asszonnyá változván, a fiát mind jól tudja nevelni, oktatni és tanyítani, és aztot az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha leányokot jól nevelik és oktattatják. A régi rómaiak megajándékozták az olyan anyákot, kik a haza szolgálatjára jól nevelték fiokot. Erről többet nem írok, és többet nem írhattam volna, ha szinte fiam volna is, de nincsen, és azt bánom. De azt is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni, mert a napokban visszámentünk volt a városban. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy süt a nap itt minket, valamint a kolduslábat sütik a tűznél. Édes néném, az egészségre vigyázzunk, és mondjon el kéd egy olvasót érettem, mert a sok fülbenmászóval tele a sátorom.

63

Rodostó, 7. septembris 1725.

Édes néném, csudálta kéd azt, hogy lehet írni egy kocsonyának, mert mi csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva kezdek helyrejőni. Oka pedig annak a’, hogy tegnaptól fogvást visszájöttünk a mi megunt kedves városunkban, és már itt töltjük az időt, amint lehet szegény bujdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenül. De mireánk is az az Isten visel gondot, aki a hazájokban lévőket élteti; azokot ott meghadta, minket idehozott: aztot mind egy kéz cselekedte. Egy régi filozófus azt kérdette egyszer a másikától, hogy mit csinál az Isten az égben. Aki is azt felelte reá, hogy egyet felmagasztal, és mást megaláz. Okosan is mondotta volt Solon Krésus királynak, hogy nemo ante mortem beatus, mert senki nem mondhatja magát boldognak halála előtt. Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk, kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal.

Hogy pediglen kéd a Constancinápoly megvétele históriáját olvassa, az igen szép és hasznos időtöltés. Második Mahumet császár, ki aztot megvette a tizenötödik saeculumnak a közepiben, igen nagy hadakozó fejdelem volt. Azt is írják felőlle, hogy egynehány nyelvet tudott, amely igen ritka a török császárok között. Aztot pedig én is olvastam, hogy a pérai hegyen vitette által a gályáit és nagy hajóit, amely mostanában teljes lehetetlen volna, és amely akkoron rettentő munkának kelletett lenni. Az olyan munka a régi rómaiakhoz illett, akik csaknem hihetetlen munkákot vittek végben, és amelyeket még mostanában is csudálkozással látjuk. A mostani törökök nemhogy olyan nagy munkákot vinnének végben, de eszekben sem jutna. Mahumetnek pedig szükséges volt olyan nagy munkákhoz fogni, mert olyan görög császárral volt dolga, aki keményen oltalmazta a városát, és meg is oltalmazta volna, ha a mindennapi veszedelem után újabb-újabb hada lehetett volna. De a sok ostromokban mindennap fogyott a népe, és végtire az utcákon kelletett vetekedni a törökökkel, ugyan magát is ott ölette meg. Mahumet pedig a maga népit nem kímélette, és az ostromokkor aki csak visszáfordult is, maga ölte meg. De látván, hogy az egész népének megcsökkent volna a szíve, és nem örömest menne ostromra, az egész táborán kikiáltatá, hogy a várost prédára bocsátja. Erre az egész sokaság felzúdul, és parancsolatot nem várván, ostromnak megyen. A városbéliek is hogy megoltalmazhassák feleségeket, gyermekeket, keményen viselék magokot. Ugyan ezért lőn olyan nagy vérontás a város megvételekor. Azután az egész várost feldúlák, rablák és prédálák, és irtóztató dolgokot cselekedének a törökök. Azt a várost Constantinus építette vala, ugyan Constantinus nevű görög császár is veszté el életével együtt. De ha szinte a város megvétele históriáját olvassa is kéd, de lehetetlen, hogy le ne írjam kédnek Mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét. Talám nem teszi fel mindenik histórikus.

A város megvétele után egy igen szép görög leányt vittek egy basának, aki is a leányt szép voltáért a császárnak adja. A császár megszeretvén, harmadnapig csak a leánnyal töltötte az időt, senki feléje nem mehetett, se semmi parancsolatot nem adott. A vezér és a több basák azon megütközvén, kérték a vezért, hogy menjen a császárhoz, és jelentse meg, hogy az egész had nem tudja mire vélni cselekedetét. A vezér megjelenti a császárnak, aki is parancsolja, hogy hívassa eleiben a basákot. A basák eleiben gyűlnek. A császár nagy cifrán felöltözteti a leányt, akinek is volt neve, Erini. A basák csudálni kezdék a leány szépségét, és a császár kérdé tőllök, hogy ha nem volt-é méltó olyan szép leánnyal három napot tölteni. Mindnyájan felkiálták, hogy igenis. A császár mondá nékik: hát miért indultatok fel, és miért gondoltátok, hogy elfelejtettem volna hivatalomot? De mindjárt megmutatom néktek, hogy ha a magam gyönyörűségit szeretem is, de azt el tudom hadni, és méltó vagyok, hogy nektek parancsoljak. Erre felindulván a basák ellen, a kardját kivonja, és a szegény ártatlan leánynak a fejét elüti. És mondá azután a basáknak: aki ennek oka volt, a’ megfizeti ezt nekem. Meg is fizeték, mert csakhamar a tanácsadóknak elütteté a fejeket. De ha szinte ilyen bosszút álla is a szegény leányért, de annak nem kelletett volna maga lenni hóhérjának. Édes néném, mintha üsmértem volna, úgy megesett a szívem annak a leánynak halálán. És azzal minden nagy cselekedetit megmocskolta Mahumet, mert ugyanis egy olyan ártatlan személyt, akit annak előtte egynehány órával szeretett, és akinek virágját elvette, ugyanannak egyszersmind hóhérja lenni, irtóztató kegyetlenség! Az ilyen cselekedettől irtózik a természet, mivel az oktalan állatok között is látunk háláadókot. Ha Mahumet meg nem vette volna Constancinápolyt, nem lett volna a’ néki olyan nagy gyalázatjára, mint ezen cselekedete. De ne szóljunk többet arról a leányhóhérról, és ne sirassuk tovább azt a szegény lányt, hanem az egészségire vigyázzon kéd, és engemet igen-igen kell szeretni, mert én azt megérdemlem, ugy-é édes néném.

Hogy pedig azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy ajánljuk Istennek bujdosásunkot, és ha suhajtunk is, ne törődéssel suhajtozzunk, mert igen sokan vannak olyanok, akik rosszabbul vannak nálunknál. Erre azt mondja kéd, hogy a’ nem nagy vigasztalás, és hogy mi haszna vagyon egy éhelhalónak abban, hagy Kolozsvárt jó kenyeret sütnek. A’ való, de az is való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az Istent megbántja. A suhajtás enyhítti a szomorúságot, mert

 

suhajtás könnyítti a nyomorultakot,
nagyon engeszteli szomorúságokot,
azt tőllök nem tiltják, halljuk pogányokot,
kik panaszolkodni nem bánják rabokot.

 

De úgy a suhajtás mind könnyebb, mind hasznosabb lészen, ha aztot az Istennek ajánljuk, és ha csak az ő segítségit suhajtjuk. Nincsen könnyebb, mint jó tanácsot adni. Én olyan vagyok, mint az a pap, aki mindenről megfeddette a híveit, és mindenkor jó tanácsot adott. Egyszer azt mondották nékie, hogy másoknak mindenkor jó tanácsot ád, de maga nem követi. Azt felele reá: én csak néktek predikállok, nem magamnak. Talám én is azt mondhatom kédnek, szerencsés jó étszakával együtt.

64

Rodostó, 23. septembris 1725.

Az urunkkal Bercsényi úr látogatására jöttünk, aki is igen rosszul vagyon, és ha egy darabig elviszi is betegségit, de annyira nem viszi, hogy abból kigyógyuljon. A lábaiból igen sok víz foly ki, amelyet a borbélyok rosszra magyarázzák, és féltik attól a veszett cángrénától, aki is az árvíz után, ha kvártélyban száll, onnét egy compánia borbély sem verheti ki. Az Isten oltalmazzon meg minket attól, de ha az Isten azt reánk bocsátja, Jóbot kell követnünk. Az Isten mennyi szenvedéseket, betegségeket bocsátott a szentekre, akik őtet szerették, és szolgálták, azért hogy az ilyen rossz, mint én, megláthassa, hogy ha az olyan szentek szenvedtenek, hát én micsoda szenvedést nem érdemlek. Ők azért szenvedtenek, hogy például legyenek, és jobban megtisztíttassanak, valamint az arany a tűzben. Nekem pedig azért kell szenvednem, hogy akaratom ellen is végit szakaszthassam rosszaságomnak.

Édes néném, mely jó az egészség! Aztot pedig leggyakortább mi magunk rontjuk el. Mert miért látunk a szerzetesek és a munkásemberek között annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni, mert se a szerzeteseknek, se a munkásoknak az elméjek annyi változást nem szenved, a nagyravágyás, fösvénység, irigység nem gyötri. Ezeknél pedig semmi inkább nem rövidítti az életet; a nyughatatlanság, a gyötrődés az elmét megrontják, és az elme az egészséget. De ne szóljunk az elméről, hanem nézzük el, micsoda mértékletes életet élnek, mert az ő ételek és italok közönséges és mértékletes. Csaknem mindenkoron egyaránsú étellel és itallal élnek, a sokféle étellel gyomrokot meg nem terhelik, és ha vasárnap vagy más innepnap egy más munkásember többet talál enni vagy innya, aztot másnap a dolog és az izzadás megorvosolja. De aztot csudáljuk, hogy látunk az urak között öregeket, és ne csudáljuk, ha látunk betegeseket. Mert mi lehet nagyobb ellensége az egészségnek, mint a torkosság, mértékletlenség és tunya élet, és mi rövidítheti úgy az életet, mint a részegség? Az a sokféle savanyú és édes, az a sokféle hidegítő és melegítő micsoda zenebonát nem csinál gyomrokban. És mindezekkel halmozva megtöltik magokot, azután nemhogy valamely járással segíttenék az emésztést, de még aztot meggátolják két óráig való déli álommal. Hát még a rettentő ital mit csinál, amidőn nem az árvízben, hanem az árborban kell úszkálni a szegény gyomornak, akinek lehetetlen megemészteni mindazt, amit belétöltenek és vetnek. Az okozza azután a sokféle rossz humorokot vagy nedvességeket és a sűrű vért, és a sok nyavalyák ezekből származnak. Ezért mondja egy példabeszéd, hogy az ember a fogával ás magának vermet.

Elég a’, hogy a szegény úr nem gondolom, hogy meggyógyuljon. A szegény Zsuzsi azért igen szomorú; eléggé vigasztalnám, de csak fél fogra nevet. Nem is lehet másként, amennyi sok nyughatatlanságot kell szenvedni, mert akkor látszik meg a jó feleség, amikor az ura beteg. Édes néném, vigyázzon az egészségre kéd, mert a’ derék állapot. És maradok kéd szolgája, amen.

65

Rodostó, 4. octobris 1725.

Ma csak azért írok kédnek, hogy bizonyos alkalmatosság vagyon, és eztet ha elmulatnám, tudom, hogy megpirongatnának, és bosszút állanának, mert az asszonyok bosszúállók, ki egyben, ki másban. Hogy pediglen a kéd rettenetes haragját elkerüljem, inkább írok. De mit? Mert szakállomra mondom, hogy nem tudom mit írjak, mert itt oly csendességben vagyunk (Bercsényi úron kívül), valamint az Elizéum mezején lévő lelkek, ahol még Mahumet tanyítása szerént is a lelkek nagy kiességben vannak, és a kimondhatatlan szép leányokkal való gyönyörűségben élnek. Akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közüllök a tengerben találna pökni, azonnal édessé lenne, és elvesztené sósságát. Mert a törökök azt tartják, hogy ott másféle asszonyok lesznek, és nem azok, akik itt a földön élnek. Hát miről írjak, édes néném. Azt megírhatom, hogy ma nálunk nagy innep vagyon, mert a mi urunkot Ferencnek keresztelték. Ha pap volnék, le kellene tehát írnom a Szent Ferenc életét. De nem akarok úgy tenni, mint egy olyan pap, akinek minden predikállása csak a gyónásról volt, annál többet meg nem tanulhatott, és minden innepekben csak azt mondotta el. Egyszer arra kérik, hogy predikáljon Szent József napján; a predikációját így kezdi el: atyámfiai, ma Szent József napja, Szent József pedig ács volt, és minthogy ács volt, gyóntatószékeket csinált, azért beszéljünk a gyónásról. Nem szükséges tehát, hogy leírjam a Szent Ferenc életét, arra mindenik franciskánus barát megtaníthatja kédet. Aztot tudjuk, hogy angyali életet élt. De aztot is tudjuk, hogy megharagudott volna arra az együgyű fráterre, aki sok idővel halála után az írásiban a Krisztushoz hasonlította, mondván, hogy mind születésiben, életében, szenvedésében és halálában hasonló volt a megváltóhoz; hogy aki franciskánus köntösben hal meg, annak nem lehet elkárhozni, és hogy Szent Ferenc minden esztendőben egyszer lemegyen a purgátoriumban, és onnét felszabadítja a franciskánusokot, akik akkor ott találnak lenni. Az ilyen írást mi sem találjuk jónak, nemhogy egy olyan alázatos szent találta volna.

Itt most szűrnek, azért beszéljünk a szüretről, és mondja meg kéd nekem annak az okát, hogy mitől vagyon a’, hogy a szüret csaknem mindenütt egy tájban vagyon. Az aratásban nagy különbözések vannak, hol elébb, hol későbben aratnak. Voltam olyan tartományban, ahol a búzát májusban aratják, de a szüretet csak akkor kezdik, mint nálunk. Erre sokan azt felelik, hogy a régi római császárok megparancsolták volt, hogy az egész birodalomban a szüret egy időben légyen. Aztot megengedem, hogy a parancsolat megvolt, de a nap függött-é a parancsolattól. Azt nem gondolom. Ebben az országban a’ bizonyos, hogy nagyobb melegek vannak, mint Erdélyben, mégis a szüret itt csaknem azon a napon kezdődik, mint ott. Lehet-é tehát azt mondani, hogy a napnak meg volt parancsolva, hogy a szőllőt mindenütt egy időben érelje meg. Azt nem lehet mondani, hanem azt mondhatni, hogy a természet parancsolatjából vagyon a szüret csaknem mindenütt egyaránt. Mindazonáltal nekem úgy tetszik, hogy az olyan meleg tartományokban, ahol majd tél sincsen, legalább egy holnappal elébb kellene szűrni, mint nálunk. De elébb nem szűrnek, és a szüret Európában csaknem mindenütt egy időben esik. Azt tudjuk, hogy Magyarországban a Hegyalján novemberben szűrnek, de e’ nem közönséges még a Hegyalján is, annál inkább a több tartományiban. Amég pedig erre a kérdésemre megfeleljen kéd, addig azt adom kédnek tudtára, hogy Bercsényi úr igen-igen készül a másvilágra. Mindazonáltal akit az Isten meg akar gyógyítani halálos betegségiből, csak egy száraz figével is meggyógyíthatja. Most ez elég, másszor többet. Csak az egészségre vigyázzunk, édes néném, mely régen nem kérdettem, ha szeret-é kéd, mert azt el nem kell felejteni.

66

Rodostó, 29. Octobris 1725.

Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is olyan állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban különbözik, hogy az ágyban fekszik és nem a ganédombon. Mert nincsen olyan rész a testiben, amelyben valami kis épség volna, a lábaiból a víz kifolyván, a rothadás szállott belé. Megesik az embernek a szíve rajta, amikor látjuk, hogy metélik le a rothadt húst a szárairól, és amidőn halljuk jajgatni és ordítani a nagy fájdalomban. Úgy tetszik, mintha a régi martiromokot látnám a kínokban. A’ bizonyos, hogy ki sem mondhatom kédnek, hogy micsoda irtózással kell azt látni. Hát még micsoda kínban vagyon az, aki azt szenvedi. De a test fájdalmival a lélek gyógyul. És az irgalmas Isten az ő lábaiban tette a purgátoriumot, meg akarván menteni a másvilágon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménség életéhez, hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívül rothadni kezd. A testamentumát már megcsinálta. És a szegény Zsuzsit ítélje el kéd, hogy micsoda szomorúságban vagyon, de azt el lehet hinni, hogy nem marad nyomorúságra. Minthogy e’ szomorú levél, azért most nem is írok többet, mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni.

De hogy teljességgel a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely valósággal megtörtént. Egy úri embernek ifiú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De hogy jól megtudhassa, egy pohár vizet viszen a feleséginek, mondván, hogy azt meg kell inni. A szegény asszony reszketve innya kezdi, amikor félig megitta volna, az ura elveszi a szájától, és maga megissza a többit, mondván: énnekem is utánad kell menni. Az asszony azt meghallván, mindjárt megijed azon, hogy étetőt ivutt, és az ijedség olyan nagy volt, hogy mindjárt beteggé kezd lenni és hánni. Azonnal papért küld, és az atyjafiait is esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körül volnának, az asszony mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja hogy azért tette azt a gyónását, hogy halála után is az ura ne gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz megyen, és megöleli a feleségit, és felszóval mondja néki, hogy ne féljen, mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanóságot akarta megtudni, ha igazán való-é vagy sem. Akik a házban voltanak, és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván a szemeket megtörlik, és örülni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve, és a félelem is lassanként kimenvén az elméjiből, az ágyból felkél, és jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordul, vacsorához ülnek, és virrattig isznak. Mit mond kéd erre? A gyanóság való, hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával, nem jovallom mindennek, mert hátha az asszony is legelső alkalmatosságkor az olyanért bosszút állana. Kéd ítéletire hagyom, ha a férfiú jól cselekedett-é vagy sem. De én jó étszakát kívánok kédnek.

67

Rodostó, 6. novembris 1725.

Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemin foly ki, amennyit már a’ sírt. Méltón is, mert a szegény Bercsényi úr a bujdosásának végit szakasztván, ma reggel két órakor elhagya bennünket. Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal múlt ki e világból. E’ már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem szükséges szánni, hanem azokot kell szánni, akiket árvául hagyott itt idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és hozzája való barátságát holtáig megmutatta. Micsodás ez a világ, és miért kapunk annyira rajta. A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság. Ez az úr éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi jókban is volt része. Való, bujdosásban holt meg, de nem szükségben. Így fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bujdosókot temettünk el. Ezután még mint lesz, hagyjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkot, mert akármely gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják velünk.

 

Elmúlt gyönyörűség csak suhajtást okoz,
jelenvaló pedig hasonló árnyékhoz,
a jövendőbélin kapsz bizonytalanhoz,
ah! mért hasonlítod magadot boldoghoz.

 

Aztot már megmondottam, hogy a szomorú levélnek nem kell hosszúnak lenni. Ez elég szomorú, mert itt a halálról kell beszélleni, azért el is kell végezni. Tudja kéd, micsoda nagy dohányos volt a szegény úr, mindholtig is dohányzott, mert halála előtt két órával egy pipa dohányt kiszívutt, de megholt. Kédet pedig az Isten éltesse! Amen.

68

Rodostó, 12. novembris 1725.

Azt ne csudáljuk, édes néném, ha a szegény úr megholt. A’ való, mindennek meg kell halni, de ennek még inkább meg kelletett halni, mintsem másoknak, mert holta után a testit felbontották, de annak legkisebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak rothadva. Nem tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet Constancinápolyban, hogy sok költségben került volna, vagy azért, hogy nem engedték meg. De azt tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A testámentumát felnyitották: Zsuzsinak ezer aranyat hagyott és holmi portékát; a cselédinek is hagyott, még nekünk is holmi portékát, nekem a megholt felesége nádpálcáját hadta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt kell tekinteni, hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája, köntösök, ezüst- és aranymíves portéka a fiára szállott, amelyek mind együtt egy asszonynak kedvére lehetnek. Mindenikünk azt gondolta, hogy készpénze felesen vagyon, de holta után megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a gyenerálisnak többje volt, mintsem a régi római gyenerálisoknak.

A többi között egy Regulus nevű főpolgármester száznegyvenezer emberrel ment Afrikában a carthagobéliek ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége levelet ír néki, és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus arra egy levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyében más polgármestert, aki a hadakozást folytatja, mivel őnéki visszá kell menni, hogy a jószágában rendelést tegyen, mert a gondviselője meghalván, az emberek, akik a földit szántották, minden ekéit és a földi munkához való eszközit elvitték, és ha nem mívelheti a földét, a feleségit, gyermekit nem tarthatja. De nézzük el, miből állott az a nagy jószág: egy majorházból és hét szántóföldből. Édes néném, mint megnevetnők most az olyan gyenerálist, aki száznegyvenezer embernek parancsolván, azon panaszolkodnék, hogy egynehány ekéit ellopták, és ha hét darab földet meg nem szántat, a cseléde meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy olyan nagy hadiember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk meg más olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vonták el, hogy százezer embert adjanak kezében, és akinek királyok mentenek udvarlására, de a hadakozást elvégezvén, ismét a szántáshoz fogott. Mert a régi rómaiaknak egyéb jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit főpolgármesternek tették, az a majorkodást elhadta, hadakozni ment, és akkor a királyok és fejdelmek nagy tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a tisztséginek vége lévén, Rómában visszá kelletett menni és letenni a tisztségit, és a nagy kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy polturáig a város tárházában kelletett adni. És azután a nagy gyenerális, akitől annak előtte egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a nagy városok, akinek egynehányszáz aranykoronákot küldöttenek, és aki nagy pompával menvén bé Róma városában, előtte gyakorta a meggyőzetett királyok láncolva mentenek, ugyanaz a gyenerális közönséges köntösben öltözvén, a majorházában visszátért, ott borsóval, lencsével élt, és kevés számú szántóföldét szántotta, vagy szántatta. És az ilyen emberek vetették idővel a római birodalom alá csaknem az egész világot. Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt tartom, hogy boldognak mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak éppen a haza hasznát keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek, mert azt elmondhatni boldognak mind lelki- mind testiképpen, aki keveset kíván és kevéssel bééri.

De most veszem észre magamot, hogy Rodostón kezdettem el a levelemet, és azután a régi rómaiakhoz repültem. De visszá kell repülni, mert én azt a régi szokást visszá nem hozom, se a mostani gyenerálisokot az eke mellé nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kédnek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná máris tétetni a feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leánykorában is szerették egymást. Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany. De elég a’, hogy nincsen kedve hozzá, noha a szeretet megvagyon. Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az Isten valakinek nem rendelt, aztot nem is fogja bírni. Mi hír vagyon ott kéteknél, mert innét mindenkor szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség?

69

Rodostó, 7. decembris 1725.

Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom mit kell írni, és ha írok, csak azért írom, hogy kédnek válaszát vehessem. Azt írjam-é, hogy itt könyvem forrási s áradási induljatok, és hogy még a sírás, zokogás meg nem szűnt itt az özvegyek között. De idővel az is megszűnik, mert az a kegyetlen idő mindent elront és eltöröl. Erről írni kédnek nem nagy vigasztalás, de csak kell valamit írni. Azt írom hát, hogy itt most szántanak és vetnek, nálunk pedig azt már régen elvégezték, hogyha csak valaki a havat nem akarja szántani. A minap olvastam, hogy miképpen kell a búzát megszaporítani. Amidőn a gazdasszonyságra visszátér kéd, akkor meg kell próbálni. Példának okáért egy véka búzát főzessen meg kéd jól, de sok vizet kell reá tölteni. Amég a’ fő, addig tétessen kéd egy kádban négy véka búzát, amidőn pedig a búza jól megfőtt, a vizet szűresse le kéd rólla és melegen hadd töltsék a kádban lévő búzára, és azt bé kell jól fedni. Másnap vagy harmadnap, ha látja kéd, hogy a búzaszem kezd dagadni, és a vizet jól béitta, akkor küldje a mezőre kéd, és hadd vessék el valamely jó földben, de mentől ritkábban lehet, mert egy búzaszálon három vagy négy ág terem, és mindenikén egy búzafő, és így négy annyival több búzája terem kédnek, mint rendszerént. Ezt én olvastam, igaz-é vagy sem, nem tudom, de aki nem hiszi, próbálja meg, nem nehéz dolog, és ha igaz leszen, akkor nem bánja meg fáradságát.

De amicsoda hírt hallottam csak éppen ebben a szempillantásban, azt nem lehetne elhinni, hogyha csak bizonyoson nem tudnók. Kéd ott a franciák között hamarébb meghallhatta, de tudja vagy nem tudja kéd, megírom, hogy a francia király 5. septembris megeskütt, és lefekütt a Stanislaus király leányával. Ki hitte volna azt, hogy egy olyan nagy hatalmas király egy szegény bujdosó és csak névvel való királynak vegye el leányát, és hogy visszáküldje egy nagy királynak, mint a spanyol királynak a leányát, akit annak előtte akart elvenni. Ezek ám az olyan dolgok, amelyekben nyilván kitetszik az Istennek csudálatos munkája és hatalma, aki úgy bánik a királyok szívével, valamint mi a viasszal. Bízvást elmondhatja a francia királyné a boldogságos szűz után, hogy megtekintette szolgálójának alázatosságát, és hogy az alacson renden lévőket felemelte, és a fennvalókot levetette, mert lehetetlen volt csak hízelkedni is magának azzal, hogy még francia királyné lehessen. Ha az atyja Lengyelország közepiben lett volna, úgy mégis mondhatnám, de bujdosásban lévén, mindenektől elhagyattatván, és csak reménsége sem lévén, hogy Augustus székiben ülhessen, csudálni és imádni kell az Istennek az ilyen rendelésit, mert az ilyen munka fellyül haladja az emberi elmét: ludit in humanis, és hogy az Isten előtt a királyok és a fejdelmek olyanok, mint a gyermekek, akiknek hatalmok, nagyságok csak gyermeki játék. Imádjuk, édes néném, az Istennek minden rendelésit, és reméljük, hogy reánk is gondja lészen, mert irgalmas, és megsegíthet, mert hatalmas.

A szófiai pápista érsek ellen a görög püspökök és papok a portán sok hamis vádolásokot tévén, a vezér parancsolatot küldött, hogy megfogják mind az érseket, mind a papjait, és fogva vigyék Constancinápolyban. Az érsek azt megtudván, elszaladott, de a papjai közül hármat vagy négyet láncolva vitték Constancinápolyban. Az érsek ideszaladott, és titkon vagyon közöttünk. Tudom, hogy az urunk azon lészen, hogy kiszabadíthassa azokot a szegény papokot, akik még a botozást is megkóstolták. Így szenvednek a mi szegény papjaink a hitért, de nemcsak itt, hanem az egész világon, és a legkegyetlenebb nemzetek között. Ki tudná megmondani, hogy hány jezsuitát és barátot ettenek már meg Afrikában és Amérikában azok a vademberek, akik igen szeretik az emberhúst. De a barátokon nem kapnak, mert egy kapucinust megölvén, jó ebédet akartak belőlle csinálni, de hogy megsütötték, a húsát mind ösztövérnek, mind igen keménynek találták. Azolta nem kapnak a baráthúson. Hát egy szegény jezsuita, szokása szerént faluról falura járván, hogy valakit megtéríthetne, egy nagy erdőből kimenvén, egy falura talál. A vademberek látván egy nagy embert feketében, nagy kalap a fején, és hogy négy lábon jár, mind elszaladnak tőlle, mert hogy soha lovat nem láttak volt, azt gondolták, hogy a ló és az ember mind egy. A jezsuita azt látván, leszállott a lováról, és lassanként a vademberek is visszátértenek hozzája. Azt elmondhatjuk igazán, hogy csak a mi papjaink követik valóságoson az apostolokot. Bár követhetném én is mindenben őket, de csak abban követem, hogy ők aluttak, én is aluszom, azért jó étszakát, édes néném.

70

Rodostó, 16. januarii 1726.

A kéd méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha valamely idegen olvasná a kéd levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerént az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva. Hogy pediglen mi egymást szeretjük, arra mind az atyafiság, mind a hajlandóság kötelez minket, de még többet mondok,

 

mert kevéssel kédet, ha inkább szeretném,
nénémséget néha el is felejteném.

 

De azt valljuk meg, édes néném, hogy mi jók vagyunk azért, hogy úgy szeretjük egymást. Annál is inkább, hogy a mi szeretetünk nekünk semmit nem alkalmatlankodik, mi azért jól alhatunk, jól ehetünk, és semmi nyughatatlanságot nem okoz a mi szívünk; mindenkor frissen és hívesen vagyon és nem peshed úgy, mint a füstölt hús a nyárson. És ne legyünk olyanok, mint akiknek a szíveket a lángon vagy a rostélyon égetik, amelynek is régen hamuvá kelletett volna lenni, ha az igaz volna, amit mondanak. Lehet-é tőllem olyat kívánni, amelyet ott helyben jobban megtudhat kéd. Az örmény lakadalomról már írtam kédnek, azt tudhatom, mert közöttök lakunk, de azt kérdeni tőllem, hogy micsoda ceremóniával adja férhez a török császár a leányát, azt méltó nevetni. Mindazonáltal megírom, nem azért, hogy kédet arra megtanítsam, hanem azért, hogy megmutassam, mint tudok kédnek engedelmeskedni.

A török császár, amidőn a leányát vagy atyjafiát egy vezérnek vagy egy pasának akarja adni, oda sem pap nem kívántatik a megesketésre, se más egyéb tiszt a contractus csinálásra, mert oda csak a császár akaratja kívántatik. Hogyha egy fővezérnek vagy más főtisztnek akarja adni a leányát, a császár azt neki megjelentvén, annak (ha házas) minden feleségeit el kell bocsátani magától, sok ajándékot és sok rableányokot kell venni a császár leánya számára. Amidőn pedig a császárnak tetszik, hogy a lakadalom meglegyen, a vőlegényt magához hívatja, és a jobb kezében egy buzogányt ád és egy levelet. A levelet pedig a kebelében teszi, és azonnal megyen a császár leányához, akit annak előtte soha nem látott volt. A leány egyedül lévén a kereveten, a vőlegény bémenvén, háromszor térdet hajt néki, és azután megjelenti néki hozzája való nagy szeretetét, és hogy micsoda nagy örömmel vészi a császár kegyelmességit. A leány nem várván, hogy elvégezze beszédit, mintha igen haragudnék, felkél a kerevetről, és a hansárhoz nyúl, hogy azzal általverje. A hansárt vagy hosszú kést nem szabad más asszonynak viselni, csak a császári nemből való asszonyoknak. A vőlegény pediglen nagy sietséggel kivészi a kebeléből a császár levelét, és a leánynak megadja, akinek is mindjárt elmúlik az örömmel való haragja, a levelet elvészi, megcsókolja és elolvassa, amelyben látván a császár akaratját, azt feleli a vőlegénynek, légyen a császár akaratja. Arra a vőlegény megcsókolja a köntösét, és kimégyen. Másnap sok ajándékot kell küldeni a leánynak, és nagy pompával viszik a férje házához. Sokszor történik úgy, hogy egy holnapig sem lakik véle, hanem más pasának adják, főképpen ha asszonyomnak valamely panasza vagyon ellene, és ha nem úgy keresik kedvit, mint kívánná.

 

Mert a virágszálat szükséges öntözni,
másként a melegben el kéne száradni.

 

Édes néném, idétlen házasságnak tartom a török házasságot, egymást annak előtte nem látják, hanem csak éppen akkor, amikor már nem lehet megmásolni. Sokszor azt gondolja a vőlegény, hogy valamely szép személy mellé fekszik, másnap ha meglátja, hát ijesztő. De az ő törvények abban kedvezett a férfiaknak, és ha így megcsalatkoznak a feleségben, megengedi nékik, hogy újra kezdjék, mert egynehány feleséget tarthatnak, ha akarják, és ha módjok vagyon benne. De meg ezenkívül annyi rableányt tarthatnak, amennyi tetszik, és az ellen semmit nem mondhat a valóságos feleségek, csak nékik is megjárjon az adó, mert ha a gazda azt elmulatja három pénteken, a gazdasszonynak lehet azért panaszt tenni a bíró előtt. És ha ugyan csak továbbra is akarják halasztani az adómegfizetést, akkor az asszony elválhat az urától. E’ ritka példa, de a törvény megengedi. Hogyha pediglen a férfiú elválik a feleségitől, és azután ismét visszá akarja venni, a’ meglehet, a törvény azt megengedi, de olyan formában, hogy az asszonynak szabad, ha akarja minekelőtte visszámenjen, az ura hírével egy étszakát eltölteni olyan férfival, amicsodás neki tetszik. E’ csúfos törvény, és nem látom, mivégre rendelte a törvénycsináló, ő lássa, abban nem töröm a fejemet, hanem csak abban, hogy kéd egészséges legyen. De éppen most jő eszemben egy jó gondolat, hogy miért fedezik és takarják úgy bé magokot itt az asszonyok? Talám azért, hogy még inkább kapjanak rajtok, mert

 

mennél inkább légyen valami megtiltva,
légyen is előttünk erősen elzárva
ámbár ahhoz jutni kellessék fáradva,
annál inkább bírni, azt várjuk suhajtva.

 

Kérem édes néném kédet, hogy hadd ne írjak már többet, mert télben nem lehet hosszú levelet írni, azért hogy hideg vagyon, nyárban pediglen igen meleg. Itt pediglen tizenegy az óra, a pennám is alhatnék.

71

Rodostó, 13. martii 1726.

A kéd nádmézes téntával írott levelét tegnap vettem. A minap is vettem volt kettőt egyszersmind, úgy tetszik, hogyha csak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok. De abban bizonyos lehet kéd, hogy ha nem írtam, kéd sem vehette a választ. De oh, mely könnyen megbocsátjuk mi egymás vétkit. Mindazonáltal azzal el ne higyje kéd magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagyis talám büntetésül kíván kéd tőllem olyan dolgot, amely húsz esztendőben egyszer sem jut eszemben. Mert ugyanis, hogy jutott kédnek esziben, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal, ki ne engedelmeskednék kédnek, ha szinte írni nem tudnék is, megírnám én. Édes néném, csak azt írom meg felőllök, amit hallottam és olvastam. Ugy-é, hogy többet nem kíván kéd?

A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerardus nevű francia 1112. esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és a szarándokok számokra egy nagy ispotályt építtete, amelyet nevezé Keresztelő Szent János ispotályának, és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a szarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind hadi emberek lévén, Gerardus úgy rendelé, hogy annak egy része az ispotályban maradván, a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és regulát szabván nékik, az engedelmességre és a házasságon kívül való életre kötelezzék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket jeruzsálemi Szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst kelletett viselni, és a köntösökön nyolcszegletű fejér kereszt volt varrva. A saracenusok elvévén a Szentföldet a keresztényektől, ezeknek is ki kelleték menni, és Rodus szigetében megtelepedének. De idővel egy hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokot, a szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé. És a vitézeknek, akik megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből; akik is elhagyván a szigetet, Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak nevezék.

A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolc vagy kilenc francia nemesember egy társaságban lévén, a jeruzsálemi pátriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül való életre, és hogy minden jószágokot, életeket, a Szentföldre menő szarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind hadi szerzetesek lének. Azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi király nékik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak nevezék. Második Honorius pápa ezeknek regulát csináltata Szent Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselni; és harmadik Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá, hogy viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, csak háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, több lovat háromnál nem tarthattak. A vadászat nékik meg volt tiltva, még a madarászat is. A köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben különbözött. A templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokot vittek végben. A jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok jószágokot és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a Szentföld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a mindenféle mértékletlenségben elmerülének, főképpen a részegségben. Azért is mondják példabeszédben a franciák, hogy úgy iszik, mint egy templarista.

Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a francia király előtt hamisan vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson) bévádolák az egész szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a szerzetben bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokot, de más utálatos közösülés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá, de látván, hogy a pápa csak halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az országban lévő templaristákot megfogják. A pápa azért igen megneheztele a királyra, mindazonáltal maga eleiben hívatván vagy hetven templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokot. A pápa azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy vizsgálnák meg jól a dolgot, akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván Franciaországban Bécsben, az egész atyák azt ítélék, hogy az egész szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének. És így az a gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték. Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy igazságoson bántak vélek, némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly kegyetlenül bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a vétkesekkel esszeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi ellenségi. Elég a’, hogy jól vagy rosszul, de a hírek csak a könyvekben maradott meg. Még Magyarországban látni olyan romlott templomokot, amelyek övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres barátoknak, mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem voltanak, hanem hadiszerzet volt. De ők lássák, azon nem törődöm, akárminek nevezzék. Elég a’, hogy én engedelmeskedtem, és megírtam rövideden az ő históriájokot a parancsolat szerént, ennél többet ne kívánjon kéd tőllem. De azt szeretném tudni, ha volt-é lakások Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert meguntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindulás volt, ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó étszakát, és az ének szerént, ha szeretsz, szeretlek én is.

72

Rodostó, 12. aprilis 1726.

Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy megmutassam kédnek, hogy megírnám, ha volna mit, és hogy vegye el kéd a rest nevet róllam. Tegnap vettem a kéd levelét, amely tele köszönettel és dicsérettel; jó hogy nem szemben dicsér kéd, mert elájulnék szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a veres barátokért, de a’ nem árt, mert másszor bátrabban írok, és egy kis bátorság megélesíti az elmét.

A régi rómaiaknál nemhogy gyalázattal illették volna az olyan gyenerálist, aki a harcot elvesztette, hanem még dicséretekkel vigasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az ellenségen. Mert a’ nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes legyen, mindenkor okosan beszéljen; a fogyatkozásban részinek kell lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokot nem látunk a legnagyobb császárokban. A Nagy Theodosius császár egy csekély dologért két vagy háromezer embert ölete meg Thessálonikában. Való, hogy aztot megbánta azután, de a megholtak azzal fel nem támadának. A’ való, hogy gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való magamegalázását látni. Mert a templomban akarván menni az isteni szolgálatra, Szent Ambrus, a mediolánumi érsek, a templom ajtajában megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: még az ártatlan vérrel a kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni. Ha Dávid királyt követted vétkiben, kövessed penitencia tartásában is. A császár magában szállván, a templom grádicsára leborula, és kéré az érseket, hogy adna néki penitenciát, aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E’ szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.

A Nagy Constantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy ártatlanul azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti, és csak akkor tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetit. És ebben nem akará Seleucus király követni, talám más atyák sem követnék. Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen szerette. Az előbbeni feleségitől volt egy fia, akit halálban szeretett. A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván szeretetinek helytelenségit és nagy akadályjait, aztot magában sokáig mintegy eltemetve tartotta. De idővel a szeretet meggyőzvén, nagy betegségben esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhaták, hanem egy a többi közül sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná betegségit. De nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék vizsgálódni, és az ifiú fejedelemtől kérdezkedni, de e’ csak magában tartá a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé az ifiat, amidőn valamely asszonyok és leányok mentenek látogatására, de semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a király látogatására mégyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen vagyon és minden mesterségit arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson. Amint is hogy mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben, hol forróságban kezdett lenni, hol elsárgódott, hol elfejéredett. A doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifiú a királynét szereti. De hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne, elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására és mindenkor hasonló változásokot tapasztalván az ifiúban, akkor az ifiúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja, hogy a királynét szereti. Az ifiú meghallván a dolgot, a doktor magára vállalja, hogy szolgálni fog, amennyiben tőlle lehet. Az ifiú reá áll, noha semmit nem remelvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja, hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút, mert a fiát a szerelem csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem orvosolhatja meg. A király azon elbúsulván, mondja a doktornak: eredj, mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, odaadom néki, csak az életét megtartsa. A doktor arra mondá: hátha a királynét találná szeretni. A király igen szeretvén a fiát, felelé: ha a királynét szereti is, odaadom, csak éljen. A doktor futvást megyen az ifiúhoz, és megmondja néki. Az ifiú azon betegen örömiben felkél, és az apja lábaihoz borul. A királynét hívatják, és megmondja néki a király, hogy miért beteg a fia, és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén magát, másnap a király a fiának adja mind a feleségit, mind az országát. Ez igen ritka példa. Most a keresztények a’ való, nem követhetnék, de ha meg lehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király, második Philep, aki megkéreti a lányt a fiának, és amikor odaviszik, maga veszi el. Édes néném, jó egészséget kívánok, a’ vagyok, aki voltam, és a’ leszek, aki vagyok.

73

Rodostó, 24. maji 1726.

Tegnaptól fogvást táborban szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város széllyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk, mivel vagyon vagy háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbenmászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a kéd egészsége, a kéd karja és ujjai, mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a’ nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárassza kéd magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki sohasem olvasott könyvet azért, hogy mikor a levelet kell fordítani, a’ szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek, de a kéd tiszteletes kényessége, megbocsásson, és mindenkor ne tartson, mert az atyafiságot félretévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani. Édes néném, mi itt csak tengődünk, lengédünk, mint szegény bujdosók, töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a’ mégis mulatság, hogy a mezőn lakunk, mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek, Lengyelország felé készül, ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani, hogy aki idős leánnyal hál, az olyan jó cselekedet, mint a szegényeknek való alamizsnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet. Azt mondom, ha lehet, mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik. A’ nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az Istenen áll, és ha csak reánk hagyja, a’ nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy ha elmégyen, úgy nem keresztelünk.

Igaz néném, micsoda csúfos házasságról olvastam a minap; csak leírom, ha szinte tudja is kéd, mert egyéb dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén, aztot igen szerette. Az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifiú megszeretvén, sokáig kénszerítette az engedelemre. Végtire a leány megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdicséri, és mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének, hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifiúnak, aki is azon megörüle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamban feküdjél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén, addig várja a fiát, hogy el talál alunni. Az ifiú odamegyen, és azt nem vizsgálja ha alusznak-é vagy sem, hanem él az alkalmatossággal. Az asszony azonban felébred, de hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségben ne ejtse, magát megtartóztatja, és békességes tűréssel elvárja a dolognak végit. A’ meglévén, az ifiú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Másnap az asszony minden tehetségivel azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A’ csakhamar meglévén, elindítja, és sokat szomorkodék a fia után, de még inkább szomorkodék azon, amidőn észrevévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a kisleánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is feledkezett volt rólla. Az ifiú pediglen azon időben idegen országokról visszátérvén, azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték. Akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, odaadja, annál is inkább, hogy régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifiú hazaviszi a feleségit, az anyja haragszik, hogy a híre nélkül egy közönséges leányt vett el. De kevés nap múlva a békesség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni, de micsoda álmékodásban esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal közölvén ezt a dogot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifiú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a leányát, a hugát és a feleségit. E’ valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni. Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt, én hogy írjak, kéd meg, hogy olvassa, mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.

A szófiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány naptól fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában, mert noha eleget munkálodtak azon, hogy visszámehessen, de végben nem vihették, és ezeknek a szőllőmíveseknek csak hazájokban kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőllejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy ha jó egészségben vagyon-é kéd, engemet szeretnek-é, énnekem írnak-é.

74

Rodostó, 16. junii 1726.

Szánj édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom, mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? Soha semmi idegent nem látunk, semmi hírt nem hallunk, egyik nap olyan, mint a másik. Hanem hogy egyik melegebb vagy szellősebb, mint a másik, mert itt az esőtől nem igen kell félni nyárban. Elég a’, hogy végtire talám ellene mondunk a házaknak, és csak a sátorok alatt lakunk. Perzsia széllyin vagyon olyan nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a cigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik. Egyiptum széllyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden pereputyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép lovakból áll, a pénzt a más ember erszényiből veszik ki, és mind magok, feleségek, gyermekek mezítelenek volnának, hogyha csak a más ember köntösével nem fedeznék magokot. Azért, amidőn valami útonjárót jó köntösben látnak, szépen elkérik tőlle, mondván: add ide azt a mentét, mert apádnak szüksége vagyon reá; azon magát érti. Vagy pediglen, ha valami jó portékát talál másnál, arra is azt mondja: az anyádnak arra szüksége vagyon, azért add ide; azon a feleségit érti. És így kételen meg kell a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és kelletlen anyját ruházni. De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is, hanem inkább a pátriarchákot, akik megmutatták vászonpalotájokkal, hogy az ember ezen a világon csak szarándok, idegen és útonjáró. Való, hogy azok a szent szarándokok gazdagon bujdostanak, mi pedig szegényen maradunk egy helyben. És annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.

Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az olyan pásztori életet. Mert azok a szent juhászok csendes életet éltek. A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokot, ahol akarták, és ott addig maradtak, amég marhájoknak eledelek volt. A’ való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek, mert abban az országban az eső ritka lévén, a víz is szűk, azért is emlékezik az írás annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek, azokot gazdagon felékesítsék. Az unadalmas sok perlekedéstől mentek voltak, a sok udvarbíró, számtartó, kolcsár nekik nem alkalmatlankodtak. Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni, nyárban vagy ősszel ilyenben kell menni; a sok hintó, társzekér nem kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és mindennap újabb-újabb helyre építhették vászonvárosokot. A helyhez úgy kötelesek nem voltanak, mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt. Közönséges ruhával fedezték magokot, kivált a férfiak, mert az asszonyok akkor is csak asszonyok voltanak, valamint mostanában; azaz, hogy a cifraságot akkor is szerették, aranyperecet, fülbenvalót küldöttenek nekik jegyben. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékot, akik aranyfülbenvalót viselnének. Mostani időben aztot nem jovallanám. Egyszóval, mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzászoktunk. A’ való, hogy ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem akarta, hogy városokban lakván, a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyénlő élet. Példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember kenyerét eszik, és a más ruhájával fedezik magokot. Az ilyen nemzet mi hasznára vagyon a többi emberi nemzeteknek; az olyan élet csak tunyaság és tudatlanság, való, gond nélkül való élet, de üres, és a lakóhelye puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazdaembernek a maga ültetett gyümölcsfáit és szőllőit gyümölcsösön látni, és fáradságit a természettől megjutalmaztatni.

Mindezekből észreveheti kéd, hogy a sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk, mert a városból ide halljuk a kakasszót. De ez is unadalmas lészen ha sokáig fog tartani, mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül, nem tarthatom gyönyörűségnek. Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi sátorok alatt. Hátha valamely ország bennünket akarna követni? Ítélje el kéd, mint átkoznának minket a kőmívesek és az ácsok. De attól nem kell félni, mert nehezen válnék meg ki-ki a szőllőhegyétől. Kenyeret szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna fogyatkozás. Tudja-é kéd, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? Ott kemencét nem lehet a földben csinálni, mert mind föveny, se pogácsát nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazakakot tartanak, abban kóróból tüzet csinálnak, és kívül tésztával vékonyon béborítják, és így sütnek magoknak pogácsát. Vajon amelyet nálunk kolduslábnak hínak, nem lehetne-é így megsütni? De megbocsásson kéd, ha többet nem írhatok, mert a nap is melegen süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet, maradok, aki tegnap voltam.

75

Rodostó, 28. julii 1726.

Semmi panaszom nem lehet, mert a kéd levelei jőnek s mennek a kezemhez, de némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok. Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert unadalmas. De a kéd levelei jóízűek, csaknem megehetném a papirost is. Tudja kéd, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy kéd jól tudja a maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni, hogy nagynak látszik és tetszik. Mások pedig a nagy vagy hasznos dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok papirosat vennék a levélírásra. Mert azt nem szenvedhetem, hogy mikor látom némely asszonyokot úgy írni az uroknak vagy atyjafioknak, mintha valamely ítélőmesternek vagy püspöknek írnának. Ha egyébképpen nyájasok is, de a levélben reá akarják magokot tartani, mintha a nyájas és tréfás levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a kéd leveleit. Megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és ésszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok, mert már kéd azokhoz szokott, csak jóknak találja kéd. Én sem kívánok egyebet.

Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban, mert a rút idők béhajtottak, és a vászonházainkot meglyuggatták. De tegnap ismét más ellenség hajta ide bennünket táborban, aki előtt a Dárius hada is elszaladott volna. Jaj! édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis: ma jól lenni, holnap meghalni, éppen nem vigasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát, de bár ott maradott volna, ahonnét jött. Mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra. Példának okáért azt tartják, hogy a himlőt saracénusok hozták Európában. Azt a nyavalyát Ámérikában a vademberek csak azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak, a’ pedig nem régi dolog. Hát édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet mi francia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges erdélyieinknek, nem üsmerünk, aztot más messze való tartományokban nem üsmérik. Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje. De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszéljünk.

De amit akarok mondani, énnekem az sem örvendetes dolog, mert a kis özvegy Zsuzsi csak készül, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi, mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy kéd azon nem törődik, a kéd kegyetlen szokása szerént, de legalább egy kevéssé szánjon kéd, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmarasszam, gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki, de az elméjit nem nyerhetem meg. Mert a szeme hozzászokott tele ládákot látni, az urának pedig erszényje sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő ha engemet cirokál is, de jövendőre néz. Ha ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen, tudja, hogy én ahhoz semmit sem tehetek. Látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve, azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot. Mit szólhatok ez ellen? Mert a’ bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk, mert a szív csak a jelenvalót suhajtja, az okosság pedig a jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bujdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így semmit nem szólhatok a Zsuzsi szándéka ellen, mert amint a francia példabeszéd mondja: kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában. Az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő, miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is viselje. Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg, hogy végy el engem, te szegény, ketten leszünk szegények. Akiknek tetszik, kövessék, nem bánom, de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg, hadd végezzem el ezt a levelet, mert olyan meleg vagyon, hogy attól félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvösebb lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes, néném, vigyázzunk arra a drága egészségre.

76

Rodostó, 17. septembris 1726.

Édes néném, megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam, vagyis csak azért, hogy nem írtam, mert írhattam volna. Mondd meg, édes néném, hogy miért nem írtam, mert én nem tudom. Alkalmatosságom elég volt, a dolog meg nem gátolhatott, hanem a sok heverés és dohányzás. De hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más mulattatta el velem, hanem a halogatás. A halogatást pedig a restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a’ nem jó. A holnap eljő, de a végbenvitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban. Én is csak azt mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak folyt. Mit nyertem benne? Azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással is veszem, mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi. A’ való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De ha menteni lehetne a kéd ítélőszéke előtt magamot, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak. E’ nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne mondasson véle nyárban misét, mert sokat izzad, és elrontja a misemondó ruhákot.

De édes kemény ítélőbíróném, erre a mostani holnapra jobb vagyis inkább hidegebb mentségem vagyon, mert az elein és kezdetin a holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőllem; de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy melegekben is minden ember reszket a hideg miatt, mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsulunk, akin harmadnapi hideg vagyon. Éntőllem ma búcsúzott el. Ugyan ezekre való nézve is kelletett tegnaptól fogvást a vászonházakot elhadni és a városban költözni. A sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De Istennek hálá, nem veszedelmes hideglelések és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reméljük, hogy Isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi, mert készületiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha Isten kiszólítja e világból. Arra való nézve meg is csinálta a testámentumát, de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamot? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképpen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves, ha e’ használ, miért kell az indiai drága orvosságok után járni.

De már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg, mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indul. Meglátom-é valaha vagy sem, Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene engemet temetni. Azt Zsuzsi sem akarná. Hát osztán ki írna neki? Hát ő kinek ír azután?

Az ilyen kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres muszka cárt 1711. a Prut mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól, a sveciai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a cár feleségestől és egész táborával, vagy mind levágathatod, vagy rabul viheted Constancinápolyban. A vezér erre feleli: ha a cárt rabul fogatom, hát osztán ki visel gondot az országára? A sveciai király erre a feleletire esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az, édes nénékám, hogy szívesen bánom tőlle való megválásomot. Ha akarná, itt maradhatna, vagyis inkább az Isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek a rendelés szerént kell végbenmenni, és ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.

Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a francia, aki nem régen jött hozzánk, mert igen hazug. A’ colonelus volt a muszka cárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott; ha huszat szól, a tizenkilenc szava hazugság. Már itt némellyel elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talám megakad itt közöttünk, mert az olyan sokbeszédű, síknyelvű sohonnain itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát! Bona sera!

77

Rodostó, 4-dik decembris 1726.

Polatéti! Nénékám, két esztendő múlva, mert már két holnapja, hogy innét eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni, az egészségnek használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is csalod magadot, ha azt gondolod, hogy nagy mulatságom volt a faluban, ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a’ volt, hogy itt addig nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két holnapot. Egy holnapig néztem mint szűrnek, egy holnapig pedig eleget jártam, mert itt az ősz legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része itt a mulatságnak. Nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az ember. Az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és mulatják magokot. A bort édesebbé teszik jelen való létekkel és szedésekkel. Itt pediglen a szőllősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és puttonokban a szőllőt hazahordják, és ki-ki a maga házánál szűr, igen nagy csendességgel. Minthogy a szőllőről vagyon a szó, Constancinápoly körül láthatott kéd olyan vastag szőllőfát, mint egy szilvafa, a szőllőszemek is rajta vannak olyan nagyok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint azt, hogy némely ágain érett szőllő vagyon, némelyeken a szőllőszem még nem nagyobb az egresnél, más ágakon akkor kezd virágozni. E’ szép dolog, hogy egy szőllőfán ilyen háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut eszemben. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan nagy rosmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem találtatnak Zágonban, de el lehetünk nálok nélkül. Itt sincsen szilvafa, se fenyőfa. Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon.

 

Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
titkos barátjától való távozásnál,
de csak az időhöz kell magunkot szabni,
és suhajtásunkot a szívünkben zárni.

 

Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de hiszi-é kéd azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna. A távul való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az állhatatos barátságnál.

Franciaországban egy úri ifiú jegyben lévén egy kisasszonnyal, nem tudom hogy, az ifiat a tengeri tolvajok elfogják, és Afrikában eladják. És egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségit meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről megszabadulván, hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen, ilyen nevű török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy leánybarátjával esszebeszél, férfiú köntösben öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén, Afrikában érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon. Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég, amelyet a leány vitt volt, tanácsot tartanak hárman, hogy mit csináljanak: vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valamely atyafiak kiszabadítják. A leány arra reá nem állott, mondván: ha én visszámegyek, soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám vigyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társammal itt maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt, amennyi kívántatik a többihez. A férfiú erre teljességgel nem akart reá állani, mondván, hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja. A legnagyobb oka a’, hogy ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem férfiak, hat annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány erre felelé: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük, mert ha szinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne, az apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifiú a végezés szerént a gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá. Franciaországban érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a gazdájához visszátére, aki is amég ő odajárt, megtudta, hogy nem férfiú-, hanem leányrabokot hagyott helyében, mert a leány nem tehetvén másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván mátkájához való hűségit, elbocsáttá őket, és mind a hárman szerencsésen visszáérkezének hazájokban és házokhoz, és a lakadalom csakhamar meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is lakadalmaztak és táncoltak, mert tegnapelőtt nagy földmozgást érzettünk alattunk, azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová. Mind ennyi földindulások között is kéd szolgája, édes néném.

78

Rodostó, 8. januarii 1727.

Édes néném, azt igen bánom, hogy megelődzött kéd az újesztendőbéli atyafiságos és szíves köszöntésivel és üdvözlésivel, holott nekem kelletett volna azt a kötelességet végbenvinni elsőben. És azzal ne dicsekedjünk, hogy a megelődzés bizonyos jele a kéd felőllem gyakortább való gondolkodásának és az én lágy szeretetemnek, mert azt holtig meg nem engedem kédnek. És ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy a mérték felőlem többet nyomna száz fontnál. Mindazonáltal kéd is jó, én is jó. Énnekem a tengeri halak a bizonyságim, hogy elébb nem írhattam, mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a tengeren járni és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a levelemet, de kéd nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre felmászni. Ami pedig a kéd köszönetit illeti, én azokot mind visszákívánom duplán, és még azokon kívül új erőt a sok levélírásra. Éppen tegnapelőtt szedtem rendben a szokás szerént a kéd leveleit, amelyeket rendben veszem minden esztendőnek a kezdetin. Az enyimeket pedig, ha a tanácsomot béveszik, meg kell égetni, vagy akármely szükségre fordítsa kéd, nem bánom.

Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom a franciák honnét vették azt a szokást, gondolom, hogy a régi rómaiaktól, mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő kezdetin, és az a martiusnak első napján volt; pogány szokásban jó szokás, főképpen annak aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás maradott meg, de sőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot, amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen, lámpásokot és gyertyákot gyújtani a templomokban, a’ bizonyos, hogy azt szükségből kezdették, mert a pincékben és rejtett helyeken kelletett tenni az áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt ceremoniából megtartották, mivel a régi királyok előtt gyertyákot gyújtottak, és mikor valahová ment a régi római polgármester, égő fáklyákot és tüzet vittek előtte; a királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó mellett; hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás, annak okát már most nem tudják, de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan nagy áitatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét vettük a vízbenvető hétfüt, mondja meg kéd nekem. Hát bizonyos vármegyében Franciában micsoda szokás volt, mikor valamely úrnak egy nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték, akkor ha az olyan nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr fekütt a menyasszony mellé, de köntösösön és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad feltenni az ágyra és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a szokást, hanem a földesúrnak sódort adnak. Hát még micsoda szokás vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? Amennyi foglyot vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni, aztot meg kell készíttetni úgy, mint a kötésben vagyon feltéve, ha szinte a gazda otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig. Jaj! édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut eszemben. De azt tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis hideglelés volt az urunkon. Eluntam a sok szokásról írni. Az én szokásom pedig a’, hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki nem nyittom. Már tíz az óra, mert későn fogtam az íráshoz, és a jó szokást el nem kell hadni. Azért maradok az asszonynak köteles, alázatos szolgája. Az újesztendőben írott első levelet pompával kell végezni.

79

Rodostó, 15. martii 1727.

Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, és csak kéd tud nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni nénékámot, mert csak a kisujjunkban több ész vagyon, mint másoknak egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk, vonjuk az időt, minden mulatság előttünk fut. De ugyanis miért keresné a mulatság a bujdosókot, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás. Annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen. Azt írod, néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem. Ha Constancinápoly puszta volna, semmit nem szóllanék, de mindennap eszes, értelmes emberekkel vagyunk, mégis nekem tenni olyan kérdéseket. Az ilyenért ne haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszul is, megfejtem kérdésidet. Azok a mély kérdések pedig ha eszemben jutnak ezek: ha mindenkor elsőbb való volt-é a római pápa a constancinápolyi pátriárchánál? Mikor kezdődött a nagyböjt, három misét mondani karácson étszakáján, és hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a kérdéseket, mert a’ csak arra való, hogy engemet bosszontsunk. De azt csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket.

Elég a’, hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én ítéletem szerént az alexándriai pátriárcha régibb a constancinápolyi pátriárchánál, és őnéki kelletett a több pátriárcháknak tudtokra adni, hogy mikor kezdődik a nagyböjt, és mikor kell illeni a húsvétot. Eztet pediglen Vízkereszt napja után meg kelletett nekik írni, hogy a napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a böjtöt, és egyaránt tartsák a húsvétot. Akkor nem volt annyi kalendárium, mint most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Constancinápolyban lakván, a pátriárchájokot nagyobb-nagyobb méltóságra emelték, úgyannyira, hogy azt tették alexándriai pátriárchának, akit a constancinápolyi patriárcha akart. De mindazokban a felmagasztaltatásokban is a constancinápolyi pátriárcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy magokot hasonlóknak tartsák a római pápákhoz, amint ezt látjuk egynehány conciliumokban, hogy a pápa követji mindenkor az első helyen ültenek. Hanem idővel a constancinápolyi pátriárchák nagy gazdagságok miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasakká lének, hogy magokot nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani, és végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak volt szabad. Ez ellen a császár nem mére szóllani, mert másnap kiugrott volna a székiből, ha szóllott volna, hanem csak a római pápa méré arról meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban szereté a pápával esszeveszni, és meghasonlani a napnyugoti anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a Caeruléus is kezdé az elszakadást, és az utánavalói őtet követék. Egynehányszor akarának visszátérni az unióra, de végben nem vitték, mert nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a pápára, akkor mindeneket fogadtak, főképpen mikor a törökök kezdének közelíteni Constancinápolyhoz. Akkor maga is a császár a pápához ment a pátriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván, hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a pátriárchájával is meg nem tartatá ígéretit. A’ bizonyos, édes néném, hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti anyaszentegyházban első volt mindenkor. E’ leginkább a conciliumokból tetszik ki, amidőn a pátriárchák együtt voltanak három- vagy négyszáz püspökökkel.

A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagyböjt? Közönségesen mi azt tartjuk, hogy a nagyböjt apostoli szerzés. De ha szinte százharmincadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot. A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás, három misét mondani karácson étszakáján? A’ bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem volt csak egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról, püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise szokott lenni, az is innepnapokon, ha tíz püspök volna is együtt, de mind a tíz egyszersmind mond egy misét: egy celebrál, a többi mind utána mondja. Némelyek, akik azon nem tőrödnek, hogy könyvekből keressék annak okát, miért mondanak 3 három misét azon az étszakán, azt tartják nagy áitatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik ki a számot. E’ jó ok-é vagy sem, nem nekem kell elvégeznem, hanem csak azt felelem a kéd kérdésire, hogy közönségesen azt tartják, hogy azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé; ez elég régi szokás. A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban. Erre az a felelet, hogy egy görög császár küldött ajándékban egy francia királynak egy orgonát; a’ volt első Európában. Mely tájban volt az, arra nem emlékezem, hanem azt írják, hogy hatszázötvennyolcban kezdettek orgonaszókot hallani a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom, mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen. No, édes néném, vagyon-é még több, már most, hogy beléízeledtem, azt akarnám, hogy volna vagy két fontni kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek szakasszuk végit, és újra ne kezdjük, hanem az egészségedre vigyázz, mert a sok kérdés annak megárthatna, és azon légy, édes nénékám, hogy Kelemen ne kelletlen, hanem kellemetes legyen nálad. Isten hozzád, mind holtig.

80

Rodostó, 7. maji 1727.

Nénékám, a mézespogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükséges megköszönni a kérdésekre való feleletimet, mert amit kéd jó szívvel veszen tőllem, a’ nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre, amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyosleves vagyon, miért ne volna rongyos elme; elég vagyon. Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék, mert nem lehet annál szebb lakóhely, nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta csak gondoljon el egy széllyes és hosszú tót, vagyon öt mélyföld a hossza, annak egyik vége a Fekete-tengerben megyen, a másika a Fejér-tengerben. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni. Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el, és a sok szép kis hajócskák. Itt pedig csak a fekete ijesztő örményasszonyokot látom. Minékünk pedig mindegy a mulatságra való nézve, akár május, akár december: mi csak itthon ülünk, s télben, nyárban egy szokást tartunk. Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint nálunk. A’ való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene esztendőt tölteni a noviciatusságban, mert itt mindent órára és minutára cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz, de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A’ bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet; csak arra vigyáz, mikor kimegyek a házból, hogy merre megyek, ha a fejdelemhez vagy a templomban megyek, meg sem mozdul, ha hínám is, már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál; az elefántot mondják, de még nem láttam őnagyságát, de olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abécét úgy tudta, mint egy kis deákgyermek.

Jaj! édes nénékám, elfelejtettem volt, hogy nekem úrdolgára kell még mennem, és a kéd kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded, édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban, és hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint Franciában, és ha a’ régi szokás-é. Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A Szentföldet a tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a mámertusok, ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot Cálifnak nevezték. A mámertusok Egyiptumot bírták, de akárki bírta a Szentföldet, de oda a keresztények minden esztendőben elmentenek, noha nagy félelemmel. A máltai szerzet és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra álíttatván fel a tizenegyedik saeculumban. Ez a két szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget, de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada Franciában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon, falukon predikállani a Szentföldre való menetelt. Onnét Németországban ment, és a predikációja oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek, aminthogy a fejdelmek, a főrendek közül igen sokan vevék fel a keresztet, mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból és keresztet kelletett felvarratni. A köznép közül pedig számtalan keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni, mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az újságon; azonkívül a sok lelki ígéret felindította őket, még a testi haszon is felvétethette vélek a keresztet. Mert egy keresztesnek nagy privilegyiuma volt, mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvényben citálni mindaddig, még visszá nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségit, cselédit még odajárt, senki semminémű okért nem mérte háborgatni. Nem kell hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had. És ezek valának, kik legelőbbször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejek micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszemben.

Elég az, hogy az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a Szentföldre érkezvén, arra sok idő kívántatott, még az ellenség megütközhetett. Az ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felit is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvitel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen keresztes hadgyűjtés és a Szentföldre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenül. De még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokot, ki jó szándékból, ki pedig szeretejekkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, úgyannyira, hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajultabb had nem lehetett mindenben, és nem kell csudálni, ha a Isten egyszer sem áldotta meg a keresztes hadat; és ha másfélszáz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem vittenek végben, addig hány százezer ember hala meg a Szentföldön. Legfelesebb keresztes had András királlyal ment a Szentföldre, mivel ő volt a fejek a francia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni, a görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén, azon igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arra való nézve sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból, a lisztet megelegyítették oltatlan mésszel, és amég a táboron azt észrevették, addig sokezer megholt. Csak fele érkezvén az elindult hadnak a Szentföldre; annak felét a betegség és az ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját és még kevesebb házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy legutolszor Szent Lajos francia királlyal ment sok had Szentföldre, mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabul fogták Alexandriánál; két testvéröccsit elvesztette, de a király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték. Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja kéd, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. Rövidebben is leírhattam volna, csak azt írtam volna, voltak és nincsenek, de így igen röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.

Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindul a levéllel. Harangszót hallani a templomokban régi dolog, mert még az ötödik saeculumnak az elein kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a kéd városában, azt nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban; ő azt nem szereti, neki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kalicka, eleget lát kéd, amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott annyira el a hintó. Egy francia király, Clovis, mikor elvette a feleségit, Szent Batildot, négyökrű szekéren vitette haza, és csak húszezer forintot adtak véle. Henricus quartus, más francia király, e’ nem régi dolog, mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Franciában? Azért, hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi, mert még a negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolcadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a kéd egészségiért, amelyre vigyázz, édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Polatéti!

81

Rodostó, 14. junii 1727.

Nénékám, mi itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet, hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténnyé akar lenni. Vagy két nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap megkeresztelték, a fejdelem volt a keresztapja, aki is ugyan könyvezett örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már keresztény lévén, a több atyafiai között nem lakhatik, se nem kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik a zsidót, hát nincsen; mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják, hogy több zsidókkal hajóra ült, és Constancinápolyban ment. Így csala meg minket az asinus zsidója, vagyis inkább magát. Itt pedig vannak olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mint Smirnán, mint pedig másutt is követett el hasonló dolgot, s egynehányszor megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni, hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon, mi azt csudáltuk. Hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak azt akarám kédnek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást elhiheted édes néném, hogy szeretlek. Amen.

82

Rodostó, 17. junii 1727.

Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Franciában ment, és onnét tegnapelőtt ide érkezett. El lehet ítélni, hogy egy olyan atya, mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennek előtte nem látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a szívbéli indulatú örömmel köszöntötte az atyát, mint az atya a fiát. Talám természet szerént, nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az atyák, vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint másokban. A’ szép példa a Cresus király fiában, aki is néma lévén, és látván, hogy az ellenség hátul le akarja vágni, olyan nagy erőszakot tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy vigyázzon magára. A mi hercegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifiú, eszes és értelmes, de természet szerént, mert a tudomány azokot fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem cifrázta. Valamint egy szép leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szójában, se magaviselésiben kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint az olyan kő, amelyet békasónak hínak. A mi hercegünknek semmi neveltetése nem volt, és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon; azt véghez is vitték, és azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Az atyja, aki általlát mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet rólla, már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még Bécsben sétál; elég sok jót mondanak felőlle, meglássuk még valaha, erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetit, csendes és nem haragos, de a fiat nem üsmérhetni addig meg, még az apja szárnya alatt vagyon, hanem mikor onnét kirepül. Nem tudom, hogy fog szokni a mi baráti életünkhöz, mert itt a néki való mulatságtól kopik az álla. Azt tudom, az apja kedvit keresi, vadászni elküldi, maga is kimegyen véle, noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten kétszer. Azért itt vadászhat, amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a vadászatnál, de itt csak a baráttáncot kell járni, más nótát nem fúnak. Én pedig úgy tudom már azt a táncot, hogy bízvást lehetnék táncmester. Egészséggel, édes néném! A vendég még igen új, hogy többet írjak felőlle.

83

Rodostó, 19. julii 1727.

Nénékám, az évangyeliumbeli Siméonnak ma adott a fejdelem audenciát, de ha szinte maga nem volt is, legalább az öccse. Mivel ma egy tiszteletes örmény patriarcha volt a fejdelemnél, akivel a fejdelem elvégezvén a beszélgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy hány esztendős lehetne. A patriarcha felelé, hogy csak százhét; de azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni, főként egészségesen, mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek közönségesen a szüleapjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a’. A szüleanya közönségesebb az asszonyok között, mert hamarébb lehetnek házasok. Ha tizenhárom esztendős korában a leány férhez megyen, amint a’ nem ritka, tizennégyben egy leánya lehet; tizenhárom esztendő múlva férnek adja, annak tizennégyben egy leánya lesz. Mind így számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüleanyának nevezhetik. Nem gondolom, hogy kéd helybenhagyja mindezeket, de nem tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak olyan állatok, akik tovább élnek, úgy mint a sas, a holló, a szarvas és más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, burgundiai király, gyakorta felült százesztendős lovára. De a’ csuda, hogy főként a munkásemberek annyit élnek, mert az bizonyos, hogy az állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember. Mégis mennyi öreg munkásembereket látunk.

Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok, mert azt írod, hogy a herceg nem olyan mint…, és hogy azt az egyebet öcsémuram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsémuramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy, de ha az herceget is üsmérnők, másképpen beszélnénk. De édes néném, máris meguntuk mi az itt való lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és böjti napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet simogatni. Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának csak itt valamely bóbitás foglyok vagy verdigályos nyulak, oh! úgy derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni, az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet sohasem viszik az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monté Átos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nemhogy szabad volna menni az asszonyoknak, de sőt még semminémű nőstényállatot nem szabad tartani, még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi nagyanyánkot. Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem sok héja. A’ való pedig, hogy senki Origyénest nem fogja követni közüllünk. Kérdje meg kéd másoktól, ki volt az az Origyénes, én meg nem mondom. Azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném, de már én ahhoz úgy hozzászoktam, valamint a muszkaasszonyok a veréshez, akik azon panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink eztet bé nem veszik, és másféle jelit kívánják a szeretetnek. Én pediglen főleg azt kívánom, hogy az egészségre vigyázz, és híreket írj. Maradok édes nénémnek holtig és nem tovább való szolgája.

84

Rodostó, 20-dik augusti 1727.

Ma nénékám visszáérkeztünk a nagy vizes vendégségből, mert azt jó megtudni, hogy öt mélyföldnire vagyon innét egy orvosságos forrás, a mi hercegünk pedig mindenkor beteges lévén az unadalom miatt, mert én egyéb nyavalyáját nem látom, az apja oda kivitte, hogy abból a forrásból igyék, és meggyógyuljon. Mint a szomjú szarvas a hideg forrásra, de amint észrevettem, inkább szomjúhozza a meleg forrást, de az apja hírével nem fog olyan orvossággal élni. Elég a’, hogy minekelőtte abból a vízből isznak, a sárban meg kell feredni. Talám írtam már valaha kédnek arról, ha hasznos? A’ való, hogy a természet igen közönséges orvosságot adott, gondolom, hogy a jeruzsálemi piscina tisztább volt, még akkor is, mikor az angyal felzavarta, mert a’ nem egyéb valóságos sárnál. Énnekem is bé kelletett mennem a herceggel, nem tudom belől, de azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, kik makkot esznek. Kell lenni valami hasznának, mivel a föld népe három- vagy négynapi járóföldről jő ide. Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magokot, és akik olyanok, mint az ijesztők sároson, de nem másként. Elég a’, hogy ott meg lehet látni húsz sárosit és annyi sárosinét egyszersmind. Abból a fekete apotikából a vízre kell menni; mi ott voltunk, jól megitattuk a hercegünket. De azt nem poháronként kell innya, hanem sellegenként, úgyannyira, hogy aki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a hasában tölthet, annak már nincsen szüksége Hipocrátes orvosságira. A’ való, hogy a mi hercegünk annyit nem ivutt, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját a baráttánccal kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál, mert a’ mind a testnek, mind a léleknek használ; se szebb tánc annál nincsen. Némely histórikusok ugyan azt mondják, hogy a menyasszony tánca vígabb. Kéd tudja jobban, mint én.

Azt írod hírűl, nénékám, hogy a francia királynénak még eddig nem volt gyermeke, hanem most lett két leánya egyszersmind. A kezdet elég bővséges, de inkább akarták volna, ha fiún kezdette volna. De az a jó áitatos királyné a fiúra is kiszerzi az engedelmet. Úgyis a királyok leányinál nincsen boldogtalanabb, ha hat közül egyet eladnak, a többinek valamely klastromban kell megkóródzani. De a’ rendes, hogy amely klastromban szokták a királyi leányokot tenni, ahhoz a klastromhoz nem messze két nagy klastroma vagyon a barátoknak, és mindenik klastromban a fejdelemasszony parancsol; ő visel reájok gondot, őtőlle függenek egészen. Aki ezeket a klastromokat fundálta, a’ kedvezett az asszonyoknak. De mit mondjak, mert azt tartják sokan, hogy amikor asszony uralkodik valamely országban, az az ország abban az időben mindenkor szerencsés. Micsoda okát adják ennek? Azt az okát, hogy rendszerént az asszonyok a férfiak tanácsokot követik, a királyok, fejdelmek pedig az asszonyokét. Azt látjuk, hogy az Isten megengedte azt, hogy a népit asszony igazgassa, a hadakozásra ő adott parancsolatot, törvényt ő tett a nép között. Egy fejdelemnek ez a két dolog a legnagyobb hivatalja. Nézzük Ángliában: mindenkor jól igazgattak a királynék. Erzsébet királyné igen nagy királynéjok volt; még nagyobb lett volna, ha két dologgal meg nem homályosította volna uralkodását. Ha a nénjit vagy öccseasszonyát olyan ártatlanul meg nem ölette volna, akinek a legnagyobb vétke a szépsége volt, a királyné azért gyűlölte. Ez az Erzsébet adott talám tíz fejdelemnek szót, hogy hozzájok megyen; soha egyhez sem ment, ugyan óleányul holt meg. De ami nevetésre való, még a pápának is izent, hogy hozzája megyen, ha elveszi. A második dolog pedig a’, hogy igen a vallás dolgában ártotta magát, és magát főnek tette, és minthogy a pompát és a ceremoniát igen szerette, azért a papi öltözeteket megtartatta. Azért is szokta volt mondani, hogy a kalvénista vallás igen mezítelen vallás. Minden időbéli példákból látjuk, hogy az asszonyok alkalmatosok az ország igazgatására, de a füstölő éppen nem a kezekben való.

Azt a kérdést teszi kéd tőllem, hogy hol kezdették megvakarni a lovakot? Azt édes néném, Rómában kezdették. Én azt kérdem, hogy mikor akasztották fel a legelső asszonyt Párizsban? De hogy akasztáson ne végezzem a levelemet, azt írom hírűl, hogy mi ismét felszedjük a sátorfát egynehány nap múlva, és innét három mélyföldnire táborban szállunk. A’ pedig mind arra való, hogy a hercegünk mulassa magát, de neki másféle mulatság kellene. Bizony nekem is. Jó egészséget, édes néném. Nem tudom, mikor írhatok, se azt nem tudom, mikor vehetem a kéd levelét. E’ mind sok nem tudom, de azt tudom, hogy senki úgy nem szereti kédet, mint ego.

85

Rodostó, 8. novembris 1727.

Polatéti! édes néném. Azt igen szükséges kédnek tudni, hogy a kéd kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevessé a levél igen kurta volt, de mit tehetünk rólla. A’ való, hogy én ahhoz nem szokhatom, de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétket és reménleni, hogy olyan szokásban nem mégyen. Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres foglyoknak kellete meghalni, a portázó nyulakot pedig mind rabul ejtettük. De minthogy az ellenség már kvártélyban kezd szállani, azért mi is bészállottunk a magunkéban. De ha igazat kell mondani, nem egyéb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket, akinek is már egynehányszor megköszöntem jó akaratját, mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész telet sátor alatt töltöttük volna.

Aztot meg kell vallani, édes néném, ha suhajtással is, hogy a mi életünk, úgy minden kereszténynek is az élete csak szarándokság, de a miénk duplán. Mert ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint szarándoknak e földön, és mint örökös hazáján kívül valónak, hát mi, akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk, csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha visszá nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokot hágy maga után, amelyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák. De mégis szerencsések volnánk, hogy ha másoknak például lehetnénk, de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett és vész mindennap a tengeren, afelől elegen mennek a tengerre. Hát minékünk nem volt-é példa előttünk? Volt, de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek: megtanulják, de el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a nyughatatlanság és a nagyravágyódás. Felinek sincsen esziben az ország jova, de mindenik tele torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb része csak az újság és a változás után fut, a jövendőt meg nem gondolja, se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsülni, hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsüli a maga állapotját, se azt, amit bír, hanem aztot amit nem bírhat; a bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az Isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafiának zűrzavart csinálni, se kívánni semmiféle szín alatt. Az Isten adja a fejdelmeket, mind a jót, mind a rosszat egyaránt kell az ő kezeiből venni. A jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedül, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak végit szakasztani; hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő. Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérésit, és akkor adjanak esőt vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedték, amikor esőt kért a búzájára, eső lett, amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt, mint másoknak. Azért panaszolkodni kezdett, de az istenek azt felelték neki, hogy maga a vétkes, mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét. A vallás arra tanyít minket, hogy az Isten vezérli az országokot: ő emeli fel egyikét, és ő veti rabság alá a másikot, ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejdelmeket; ilyen példával tele a Szentírás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban változást tenni.

Édes néném, gyakorta írok predikációt, nincsen egyéb dolgom, le kell írnom a már haszontalan gondolatimot, mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízben esett ember, akinek mindaddig kell vergődni, és minden ághoz kapni, még ki nem szabadul, vagy el nem vész, mert arról gondolkodni, hogy esett oda, a’ bolondság volna. A’ való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott, mert nem az Isten segítségihez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az Isten egynehány ember kedviért az ő közönségesen való rendelésit meg nem változtatja, csak ússzunk hát, édes néném, amég lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben bujdostam, és végtire 16 esztendős koromban a házamot elhadtam, a’ bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta. Így mondhatni természet szerént, de keresztényi módon szólván, Isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amellyel ostoroz. Többet már nem tudok írni, itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kédet, vigyázzon kéd az egészségére, én pedig maradok, aki ma reggel voltam.

P.S. A legelső asszonyt Franciaországban 1449-ben akasztották fel, de ha ugyancsak az akasztáson kell végeznem írásomot, egy kis históriát írok le. Párizsban egy embert akasztani vitték. Mikor fel akarták akasztani, csak ott közel talált elmenni egy herceg, aki is a királyhoz ment volna, és az a herceg igen-igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember kérdi, micsoda úr megyen ott? Megmondják neki a nevét. Arra mondja, hogy hadd híjják, mert nagy dolgot mondana neki. A herceget odahíják, és nagy titkon mondja az úrnak: látod-é mindezeket, akik itt állnak, úgy megijesztettek ezek engem, hogy a nadrágban kelletett bocsátanom féltemben. A herceg nevethetett volna, de eltitkolván, mondá a tiszteknek: ez az ember nekem nagy titkot mondott, hanem mindjárt megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban. A király már tudta, hogy vagyon néki mindenkor valami nevetésre való históriája, kérdi tőlle, mihent meglátja, no mi újságod vagyon? A herceg elébeszéli egészen a királynak a dolgot. A király azt igen nevetvén, gráciát ád néki, és a herceg azt megizeni a tiszteknek.

86

Rodostó, 12. januarii 1728.

Édes nénékámnak kívánok szívesen egy csinos és takarékos újesztendőt, és abban férfiúi állhatatos, hű és állandó egészséget. E’ kettőnk között elég kívánság, hagyjuk másokra a litániacsinálást, amely mind haszontalan, mind pedig a mértéken felyül való. Nem a leghosszabb kívánság leghasznosabb, hanem a rövid és szíves kívánat. Nénékám, hát ne haragudjam? Mindennap papokkal, barátokkal vagyon kéd, akik megfelelhetnének a kérdésire, de nem, hanem jobb, ha én tőllem kérdi meg. Felülök hát az ítélőszékemben, és onnét felelek kédnek.

Azt kérded, édes néném, hogy miért térdepelnek le az anglusok, mikor az úrvacsoráját osztogatják. Erre azt felelem, hogy ők ezt a szokást így vették volt az atyjoktól, akik is pápisták voltanak, mivel őnálok tartott ezer esztendeig virágjában a pápista vallás. És Henricus octavus, aki haragjában bévivé az országban a kalvénista vallást, eleget írt volt ellenek, de a harag és a szeretet megfordíttatá véle a palástot. 1552. kiűzé a papokot és a püspökököt az országból, a barátokot elszélyeszté, a klastromokot felnyittatá és pusztán hagyatá, és amely apácák a szüzességet megunták volt, azokot férhez adá, a papi jószágokot az urak közt elosztá, a püspökségeket meghagyván, kálvénista püspököt tén. Hogy pedig a közönséges nép fel ne támadjon, és észre ne vegye a vallásának teljességgel való megváltoztatását, a templombéli papi ruhákot szokásban meghagyák, úgy a külső ceremoniákot is, a templomban a képeket és más egyéb állapotokot, úgy mint az oltárokot és a bérmálást ugyanazon imádságokkal és ceremoniával, valamint szokás az anyaszentegyházban, és valamint a nálok lévő sok szent püspökök szoktak volt cselekedni. Mindezekre pedig a vak szeretet vivé a királyt, aki is megszeretvén egy úrnak leányát, Bulena Annát, azért örömest megvált volna a királynétól, de csak oly könnyen nem lehetne, mert még akkor az anyaszentegyházzal tartott. Hanem a pápától kelletett arra szabadságot nyerni, a pápa pedig arra helyes okot nem látván, halogatta az elválasztást. A királyt pedig mind a szeretet, mind Anna igen sürgeték az elválásra. A leánynak pedig az apja már titkon megváltoztatta vala vallását, úgy a leány is. Ez így lévén, mind az apa, mind a leánya foganatoson kezdének predikálani a királynak és jovallani, hogy álljon bosszút a pápán, mivel nem akar szabadságot adni; azért megváltoztatván a vallást, vigye bé a kálvenista vallást, és tegye magát fejének a bévett vallásnak. A leány prédikátornak ilyen gyakorta való predikációjára a király enged, és a leányt elveszi, a királynét magától elküldi, és a kalvénista vallást béviszi. A pápa ezeket a változásokot meghallván, hogy a nagy rosszat elkerülhesse, adott volna szabadságot, de már késő volt, mert a régit kiűzvén, az új vallás uralkodott az országban. Édes néném, csak rövideden így lett Angliában a vallásnak megváltoztatása, és így tartottak meg holmit a régi szokásokban. De az isteni rendelés nem hadta büntetlen, aki oka volt az ilyen változásnak, mert idővel Annát bizonyos állapotért a király megölette, és minthogy asszonyért kezdé az elszakadást, ugyan asszonyok által is lett büntetése. Mivel Anna után még két vagy három asszonyt vett el, de egymás után mindenikét megöleté.

Az ilyen nagy példa után lehetne, nénékám, írni az asszonyokhoz való szeretetről, hogy a’ micsoda nagy veszedelmeket okoz. De a héjával, egy auctornak, tanácsát kevesen veszik bé – aki is azt írja, hogy az asszonyokot csak a boldogságban lesz szabad szeretni –, mivel azokot a szép oldalcsontokot minden időben szerették, szeretjük és szeretni is fogják. És ebben a példa igen keveset használ. Sokan írják, hogy a legelső gyilkosság a két egytestvér-atyafi között asszonyért esett. Micsoda hadakozások nem voltanak, micsoda birodalmak nem fordultanak fel fenékkel egy asszonyért?! Egy francia királynak a’ való, hogy a példáját nem kellene követni, aki is egy dániai királynak a leányát elvévén feleségül, amikor elérkezett, úgy megszerette a leányt, hogy enni sem akart addig, amég meg nem eskütt véle. De mihent az esküvés megvolt, abban az órában úgy megutálta, hogy soha véle nem lakhatott. Talám még egy más királynak sem sokan követik példáját, aki szeretvén az asszonyokot, azon is igyekezett, hogy tíz parancsolatot megtartsa. A többi között egy asszonyt szeretvén, hogy mind a parancsolatot megtarthassa, mind a szeretetnek kedvezhessen, valamikor az asszonnyal akart fekünni, az urát is az ágyban hálátta. E’ nevetséges példa, noha azt tartják, hogy a szeretetben egy harmadik mindenkor alkalmatlan. Látod-é, néném, ha a pásztor ott nem lett volna, a farkas megette volna a bárányt. Azt elmondhatni, hogy a szeretet nem rossz, csak arra a végre igyekezzék, amerre az Isten rendelte. Azért, hogy a részegesek mennyországban nem mennek, a szőllőtőköt ki nem kell ásni. Minden jó, édes néném, mind az asszony, a férfiú, bor, ezüst, arany, csak arra a végre éljünk ezekkel, amelyre teremtettek. Az Isten semmi rosszat nem teremtett, de mi visszáélvén az ő teremtésével, rosszra fordítjuk, és rosszunkra válik; a bor betegeseknek, a bort kell-é okozni vagy a szőllőmunkást? Egyikét sem, hanem csak magokot. Ihon édes néném, vége vagyon már a predikációnak, feküdjünk le, és kivánok jó étszakát, és amellé kevés bolhát, édes kedves álomlátást és holnapra felviradást. Amen.

87

Rodostó, 19. februarii 1728.

Édes néném, egy keveset nevettünk a kéd panaszolkodó levelén, mert kédnek a panasza is kedves. Azt írod, édes néném, hogy a constancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A’ bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg, de itt mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt meg. A’ bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem fejérítti, mint csak egy holnapi bú vagy gond. Valamint történt egy ifiúval, akit hogy halálra ítélték, a haláltól való félelem és rettegés egy étszaka olyan változást tett az ifiúban, hogy másnap, mikor a halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember lett belőlle, úgy megfejéredett volt az egész haja. Ugyanazért grátiát is adtanak néki. A bujdosásnak hosszú voltáról panaszolkodni haszontalan, és nem jó, mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé és hosszabbá tésszük. A nyughatatlansággal való szenvedés sokkal súlyosabb, és a panaszolkodással való szenvedést az Isten meghosszabítja, mert olyankor mintegy rugodozunk akaratja ellen. Ha elhitetnők magunkkal, hogy a bujdosást az Isten jovunkra adta, könnyen szenvednők, a’ pedig nincsen másképpen, mert az Isten mindenben csak a mi jovunkot tekinti. De az ő bölcs ítélete másképpen tekinti a mi jovunkot, mint mi magunk, mert mi csak azt tartjuk jónak, amivel kívánságunkot bétölthetjük. A vallásunk szerént azt kell tartanunk, hogy bujdosásunk mind hasznos, mind szükséges. De azon kívül is, ha az Isten valakit hazavinne közülünk, jobban megtudná becsülni hazáját és örökit. Nám a tékozló fiú, amég a háza rakva volt kaláccsal, bélessel, addig esziben sem jutott a fekete kenyér, de mihent a makkra szorult, akkor elfelejtvén a kalácsot, csak a fekete kenyeret suhajtá. Ne panaszolkodjunk hát a bujdosásról, vegyünk mindent jó szívvel az Isten keziből, és úgy a bujdosásunk igen könnyebb leszen. Vagyok és leszek, ami voltam.

88

Rodostó, 24. martti 1728.

Kedves néném, tegnap egy kevés sírás, könyveknek forrási voltanak itt nálunk. A’ pedig azért volt, hogy György herceg tegnap elmene innét egy francia hajón Franciaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De a’ nem az ő vétke, németek nevelték, akik csak a miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja. Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne, de idővel talám elhagyja. De másként jószívű, és ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet, mert jó iskola. A szegény urunk, aki is igen szereti a gyermekeit, nehezen válék meg tőlle, de ebben az országban mit lehet tanulni, azt tudjuk. Sohult pedig úgy el nem unja az ember magát, mint itt, mert semmi üsmeretséget nem vehet, senkihez nem mehet, és hacsak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unadalomban forog. Hogy pediglen minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik. Mert ebédig az olvasásban és az írásban tölté az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia azt úgy végben nem vihetvén, jól tette, hogy elment. Kívánjunk neki szerencsés utat, és hogy hazáját még láthassa meg. Hát mi? Mi is. Azért éljünk egészségben, még Istennek tetszik.

89

Rodostó, 3. octobris 1728.

Kedves néném, hogy e világon lévő szarándokságunkot el ne felejtsük, az elmúlt holnapnak 9-dik napján táborozni mentünk volt csak három mélyföldnire, egy kis török falu mellé. Nincsen e világon semmi szomorúabb, mint amely várost vagy falut csak török lakja, mert olyan helyt sem embert, se asszont nem láthatni az utcákon, még gyermekeket sem. Azt tudná az ember, hogy mind kiholtak a faluból, mert itt ki-ki csak a maga házánál ül, kivált az asszonyok, nem úgy mint nálunk. Elég a’, hogy ott úgy töltöttük az időt, amint lehetett, de az urunknak a lábai hogy dagadozni kezdének, tegnap visszájövénk az édes keserű laktunk helyére. Azt tudom, nem fog kéd panaszolkodni a hosszú levélre. Édes néném, az egészségedre vigyázz.

90

Rodostó, 18. aprilis 1729.

Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a kéd levelét, hanem a’ volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon a’, hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják, hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors. Mindazonáltal, édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk egyezségben, mert én a csendes barátságot szeretem, a macskákhoz illik a morgolódó barátság. Az égi jelekből nem tud-é kéd valamit jövendölni? Mert hetedik napján a holnapnak itt mi délután egy órakor egy csillagot láttunk, 3 óráig jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel egyszer, mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kédnek a kisujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög érsek nagy pompával jött az urunk látogatására négy alatta való püspökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja kéd, hogy a szegénységtől vagyon, mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, a püspökök is, de a török birodalma alatt hintón nem járhatnak. Sőt még úgy kell magokot viselni, mintha szegények volnának, mivel azonkívül is gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög pátriarcha. Mert ez azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet; az érsekek pedig olyan püspököket választnak magoknak, akik legtöbbet adnak. A püspökök pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokot tesznek a falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már kéd, hogy a püspökök és a papok micsoda sokféle úton-módon húzzák ki a pénzt a szegényember erszényiből. Itt a sok innep, a sok böjt mind hasznos a plébánusnak, hát ezenkívül esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások. Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet tőlle, de hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni. De miből tanulna valami kis predikációt csinálni, és mikor? Mivel egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nálok, hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit, mivel egész héten mezei munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány gyermekeivel, és cifrán jártathassa. Egyszóval, itt a pásztorok nemcsak őrzik a juhokot, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam, nevesse meg kéd is.

A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Aaron ellen való feltámadásának, hogy egy szegény özvegyasszonynak csak juha lévén, aztot megnyírván, Aaron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént, dabunt sacerdoti lanarum partem, ex ovium tonsione, deut. 18, 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy szóllana Aaronnak, adná visszá a gyapját. De semmit nem nyerhete. Koré, hogy megvigasztalja, 4 ezüstpénzt ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván, Aaron azt is vevé, mondván, hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell szentelni minden elsőszülöttet, kiválaszd az Úrnak mind, ami az anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban, exod. 19, 2. 12. A szegény özvegyasszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé magában, hogy megöleti a juhát. De Aaron azt megtudván, odamene, és kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, mellyel néki tartoznak törvény szerént, aki is azt hagyja, ez legyen a papok igazsága a néptől, akár ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapockáját és a gyomrát, deut. 18, 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá, hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. Aaron erre a szóra az egész juhot elvévé, mondván, hogy minden anathéma az Izraelben a papokot illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképpen. Édes néném, jó étszakát!

91

Rodostó, 5. octobris 1730.

Hol jársz, édes néném, miért mentél Paphlagoniában? Olyan nagy dolgok történnek Constancinápolyban, s kéd ott nincsen. Hogy lehet a’? Hogy merték letenni a császárt, és mást tenni helyében kéd híre nélkül? Ezek pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha kéd jelen lett volna. A’ pedig csak rövideden így ment végben.

Aztot hallotta kéd, hogy már egy darab időtől fogvást, a vezér általszállott volt Scutariban táborban, olyan szándékkal, hogy a perzsák ellen menjen. A császárnak ott sok szép mulatóházai lévén, gyakran ment maga is által Scutáriban. Aztot tudja kéd, hogy a császár kastélya és Scutari között a tenger egy jó stuclövésnyi szélyességű. Úgy történék, hogy két közjancsár, ki mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót indíttának; az egyikének a neve Muszli basa, a másikának Pátrona. A császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban, 28. septembris ez a két jancsár a több társait esszegyűtvén egy piacra, mintegy ötvenre ha telének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utcáit járni és kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjek, mert ők csak a vezér letételit kívánják. A tömlöcököt felnyitták, a várost feljárák, a boltokot bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a’ csudálatos volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a városban negyvenezer jancsár, lovashad is vagyon, de senki a császár mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna széllyeszteni őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikben.

30-dik pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel), mindezeket magához hivatván, kérdé tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a rébelliónak. Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a cancelláriust, és két személyt is választván a papi rendek közül, követségben küldé őket a rébellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokot. Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek, de nem a vezérrel, tihájával és a muftival, mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották, és noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három személyt kezekben adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén, a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy mondaná meg okát a rébelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá okul. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon, hogy megszabadíthassa a vezért, de nem lehete, mivel már a kenyér és a víz is szűk volt a kastélyában a rébellisek miatt. Az ulémák is kénszeríteni kezdék, mondván, ha életedet szereted, engedj kívánságoknak, úgyis kételen lévén a vezért és a tiháját kezekben adni. De a muftit kezekben nem adjuk, mert az egész világ előtt gyalázatos volna kezekben adni a főpapi fejdelmet – ennek előtte 27 esztendővel egynek haláláért ma is büntet Isten bennünket –, hanem inkább küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszerítték a császárt az ulémák és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték megfogatni. Azután megizenék a rébelliseknek, hogy ezek már fogságban vannak, és kezekben küldik. De a muftit se kezekben nem adják, se meg nem öletik. Ha a kettővel megelégesznek, azokot nékik küldik; hogyha pedig meg nem elégesznek, válasszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz hitetlennek), mert ők kezekben nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket, de amég oda járnának, azalatt megfojták a szegény vezért; az a veszett, undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtiben megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszerítessenek kiadni őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája testeket egy szekérre tévék, és a rébelliseknek küldik. A kapitány pasán szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, a tihája testét pedig a kutyáknak veték. A vezér testét pedig visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép mindezeket látván, egészen hozzájok hajola.

A császár látván, hogy a vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az ulémákot, mondá: Ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának, szultán Mahmudnak engedem a császári széket. Hívassátok ide előmben. Jó szívvel minnyájotok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék meg ezen rebellió, és ne legyen oka senki veszedelmének. Ez meglévén, odavivék szultán Mahmudot, szultán Achmet székiből leszállván, eleibe mene, megölelé, és maga helyében felemelvén, császári székiben ülteté, és legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: mind nekem, mind néktek uratok és császárotok ez a személy, Istenre és a ti lelketek isméretire bízom. Legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, ha pedig a rossz dologban meg nem intitek, Isten előtt számot adtok az ítélet napján, melyről nékem is tartoztok felelni mind ezen, mind a másvilágon. Azután szultán Mahmudhoz fordulván, sok szép tanácsokot ada néki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész hallgatók sírának. Végtire mondá: távoztasd el, hogy a vezérid kezekben ne engedjed egészen szakálladot; a gyermekeimet Istenre és reád bízom, neveljed, tápláljad, mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen, el ne feledkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinek nem állandó.

Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára viradólag szultán Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszünék. Mely nagy változás!

Édes néném, mikor az Isten akar valamit, micsoda alávaló eszközzel munkálodik, azért, hogy az alávaló eszközből kitessék az ő mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt? Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták, arnót volt, és nem török, ez ennek előtte egynehány nappal dinnyét szokott volt árulni. A másikát hítták Muszlinak, ez a ferédőházban tellák volt, azaz feredős legény.

Hát még a szegény vezérről ne szóljunk, akik is itt olyanok, mint a királyok, mind kéncsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12 esztendeig bírá azt a nagy tisztséget, de még azonkívül a császár veje volt, a kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallér érő temetőt csináltatott volt magának.

Azt megvallom kédnek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt is lehet zenebona és prédálás, vigyáztunk is étszakákon, de itt minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió. Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rébellióban is micsoda rendet tartanak, és hogy ahhoz képest micsoda kevés károk vannak. Mert ugyanis ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen. A sok boltokot felverhetnék, a császár kincstartójára reá mehetnének. De nem, mert a tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott, mint azelőtt.

Minekelőtte elvégezem ezt a levelet, jó kédnek azt is megtudni, hogy a birodalomban az szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak hópénzit napjában egy pénzzel megszaporítják, és azon kívül mindenik jancsárnak 15 tallér (baxis) azaz áldomás adatik; mostanában hogy kiadták, ment 5000 erszény pénzre. Tudja kéd, egy erszény ötszáz tallér; nekünk fele elég volna. Jó étszakát, édes néném. A császárral álmodjék kéd.

92

Rodostó, 27. novembris 1730.

Édes néném, a komédiának még vége nincsen, meg is kell fizetni a komédiásokot. Ma hozák hírit, hogy Constancinápolyban 25. napján ennek a holnapnak a császár a rébelliseket megölette, amely ilyen formában ment végben, hallgassa kéd rébellisné félelemmel, mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utolsó levelemnek utolsó résziben való utolsó végin megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rébelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tüzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szüntelen gerjeszté. Mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképpen szaporodának, úgyannyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kételenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rébelliót ne kezdjen, mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (stámbol effendi), Deli Ibrahim minden úton-módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgyannyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adniok elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harcon elől szokott menni, mind az ostromokon; ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát. A vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé néki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát, de hogy teljességgel eziránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát, Muszli agát vennék arra eszközül, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén, eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának, hanem vállalja magára, hogy végben ne menjen ez a dolog. Muszli tehát eképpen cselekedék. Pátronához menvén, úgy téteté magát, mintha néki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne, azért mondák Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vigyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz a mészárosok fejéhez), aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell néki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle, mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt ígérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki. A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Molduvában, hanem a tömlöcben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb-nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgyannyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokot kére a ministerektől, amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyikét sem vevé el.

A császár nem tűrhetvén tovább kevélységit, Constancinápolyban hívatá Csánum Kosát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgyenerálisa), és a nissai pasát, hogy ez kísérné a Mekkában menő szarándokokot. Mindenik csaknem egyszersmind Constancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utolsót másvégre hívatták volna (amint is úgy volt), tanácsot tarta híveivel, hogy miképpen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. Erre való nézve az egész főtisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségit; a jancsár agát vezérré akarák tenni, Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni, hasonlóképpen az európai kadileszkert (főbírót). Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni, ha pedig ezt véghezvihette volna, felfordította volna az egész birodalmat. A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babiloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek, azért aki igaz musulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az egész ulémákkal és haditisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengesti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot ígére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengesti agáknak, csak menjenek Babilonia segítségire. De egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit nem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más dívánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy ki-ki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rébelliseket.

Másnap, tehát 25. napján a holnapnak mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helyt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár hámmal, a muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtiszteivel a rébelliseknek. A második udvarban Csanum Kocsa tart dívánt a szerdengestiek agáival és mindazokkal, kik Pátronához tartottanak. A harmadikban vala a nissai pasa más sokféle rendben lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyeken valának. Tanálkozék pedig valamely csorbasi, ki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végbenvinné szándékát, és sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban ki-ki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár hámot és a muftit magához; azalatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a csorbasi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér, a köntösit letévé, és csak a páncélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt esszekoncolák. Hasonlóképpen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala; a testeket szekerekre rakák, és a tengerben veték. Ez napon délig az egész rébelliseket kiirták, és csak ugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném.

93

Rodostó, 25. martii 1731.

Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen nem vettem kednek. Hát kéd kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen. Már én csak rébellióról fogok kednek írni, tavaly is írtam egy nagyról, most is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy kéd most nem lakik Pérában. Elég a’, hogy a minap ismét támadás lőn Constancinápolyban, eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot jancsárokkal elegyesleg, két- vagy háromezeren a városon elszéllyedének, és olyan nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát, akit végben vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy maga is veszedelemben lett volna, de eleit vévén a dolognak, és a főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közül sokat megölének, és elszéllyedének a többi. Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim vezér feleséginek, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a’, hogy igazán vagy hamisan néki tulajdonítták ezt a rébelliót, és büntetésül a tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt úgy tetszik, hogy másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit tehetünk rólla. Az egészség jól van-é, édes néném?

94

Rodostó, 15. aprilis 1731.

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kellett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kédet. Ezért a szóért megfizetnek nekem, de semmi. Elég a’, hogy a kéd levelit vettem, és leborulva köszönöm. Eddig való mulatásának helyes okát látván, absolutiót adok kédnek. De édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint a minap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kédnek, és többet nem. Ez is arról jut eszemben, hogy azt írja kéd, micsoda bosszúállók az oloszok.

Oloszországban volt egy úrnak valamely vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közül a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban fekütt, de nem láthatta. A szolga mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudván okát elszökésinek, csak úgy hagyja. Hanem egynehány napok múlva, a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra. Azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észreveszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenféle levelet, hogyha nem láttak-é valahol ilyen-ilyen legényt. Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképpen az ő szolgájaféle rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt ígér a papoknak, kik odajárnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják, és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől; egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legént, firtatni kezdi, hogy miért lőtte volna meg a szarvasát. A legény menteni kezdi magát, de az olosz azon meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E’ valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, mert hiszem nevetni is kell, nemcsak olyan szomorú dolgokról írni, hogy azok a kalmárnék, úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A’ bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok, mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utcán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan cifra, és olyan kényesen lépik, mikor pedig hazamegyen, jó ha három polturás ebédhez ülhet. Erről jut eszemben, Karolus quintus Bruxelában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett. A vendégségre pedig két nagyúri asszony nem akara elmenni, azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a’ valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. Evégre az udvarát esszegyűjté, és nagy ceremoniával a székiben üle. Azután a két asszonynak prokátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással, ki-ki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget, de nem akarván egyikét is magára haragíttani, ilyen ítéletet monda reájok, hogy a kettő közül, amelyik legszerelmesebb, az az elsőséget is kívánhatja. És a gyűlésnek vége lőn, minden helyesnek találá ítéletit. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt. A kéd ítélőszékinél nem tudom, ha ilyen ítéletet tesznek-é. De nem volna-é jó, valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne üsmérni a szerelmes asszonyokot. De minthogy a szerelemről vagyon a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek ura, akinek jó minden munkája, hanem mi élünk rosszul véle; azt a kérdést teszem, hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egy valaki el akará ragadni, de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szereteje ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szereteje mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a másodika keserűségében elájula; a harmadika mindjárt segíteni kezdé és kötözi sebeit. Azt kérdik, a három közül melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amég erről is ítéletet teszen kéd, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget, édes néném.

95

Rodostó, 1731. 20. septembris.

A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én pedig a hírért hírrel fizetek, mert tegnap ment itt el nagy ceremoniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó ember, egy kevéssé kemény, amint jelit is adta útjában, mert egy falusi kadiát felakasztatott az ajtajára; hihető, hogy nem tett jól igazságot. Eztet Topál Osmán pasának híják, azaz Sánta Oszmánnak, mert sánta, valamely harcon sántult volt meg, de az esze nem sánta, mert nagyeszűnek mondják, noha keveset olvasott és írt életében, mert egyikét sem tudja. E’ már harmadik vezér, amiolta a császárt letették. Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom, az új császár megfogadja a letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a’ jó tanács-é vagy rossz, a kéd ítélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák. Mentől tovább uralkodnék, annál inkább megtanulná az igazgatást, mind belső, mind külső dolgait az országnak, az idegen ministerekkel jobban tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak, mert olyankor teszik le, amidőn már egy kevessé kezdi üsmérni a dolgokot. Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna vezér. Mindez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék, mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az alattok való tisztek megmaradnak. Ha a főcancellariust leteszik, az egész cancellariakon lévő tisztek, secretarusok, irók mind megmaradnak, és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok folynak, és azokot követi. Az új kincstartó hasonlóképpen megtudja az alatta valóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. Eszerént az újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly, de nekem úgy tetszik, hogy ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még jobban folyna. De mit mondjak, Ibrahim pasa sokáig vala vezér, ugyanazért is lőn az utolsó támadás, mert minthogy amég vezérek, addig igen nagy hatalmok vagyon; csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne éljenek hatalmokkal. E’ pedig soha egyik a másikáról nem tanul, csak mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni, hogy olyan hamar ki ne tegyék őket. Ők aszerént cselekedhetnek, mint Pilátus cselekedett volt.

Éppen most jutott eszemben, a híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt, úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátta Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetin; hogy vagyon a’, hogy én azért hívattam ide Pilátust, hogy számkivetésben küldjem; de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom. Mi lehet annak az oka? De Pilátus annál inkább csudálkozott a császáron, mert ő sem gondolhatta ki az okát. A császár ismét hívatja Pilátust. Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremoniával fogadja. A császár annál inkább csudálkozik dolgán, Pilátus hasonlóképpen. Egyik sem tudja minek tulajdoníttani. A császár egynehány nap múlva ismét hívatja Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségire hirtelenkedvén, mind más újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy felkölt volna előtte, de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé Galliában. Eztet úgy higgyje kéd, amint tetszik. És maradok, aki vagyok.

96

Rodostó, 24. decembris 1731.

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kédnek, mert már kéd idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképpen Franciaországban, csak újesztendőben köszöntik egymást, nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás, azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását, a’ legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna, de mi itt oly csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bujdosóknak? Édes nénékám, a kéd bölcs és okos levelire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni, az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kédé, hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félretévén, csak egyre felelek meg.

Azt írod, néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E’ mind igaz, és úgy vagyon. De az is való, hogy a török császár nem rendelt nékik tahint, mégiscsak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közülünk, de az a veszett irigység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénül, talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó Isten el nem veszti közüllünk őket. Úgy tetszik, hogy a bujdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvératyafiaknak, de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és az egyenetlenség. E’ mindenkor így volt, szomorúan látom, hogy így is lesz mindörökkön örökké (de nem mondok reá ament). Azt el lehet mondani, hogy a mi aitatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokot elűzze közülünk, de még eddig végben nem vihette. De amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben. Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket, mert ugyanis mit keresnek közöttünk, egy állapotban vagyunk, egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak, az északi szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják, hanem csak az a különbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon, a másika többet ehetik, ihatik, a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irigységre, vigyük a János pap ítélőszéke eleiben, hadd ítélje meg. De amég odaérkezünk, én azt gondoltam, hogy e’ mind csak attól vagyon, hogy a bujdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megunják a bujdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elunják, és ha együtt laknak, magokot is elunják, és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elunják, és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány, de szép fejdelemasszony adja, tudniillik a nevezetes Cleopátra asszonyom őnagysága. Aztot tudja kéd, mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harc után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni, mert a szerencsétlennek a szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Cleopátra egy kis itallal a másvilágra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet végyen magának. Aztot Cleopátra észrevévé, és olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek, virágból kötött koszorú volt fejeken. Elítélheti kéd, hogy micsoda szép koszorút csinált Cleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem ítélheti kéd, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében, a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz, akit is látván, hogy nemcsak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegülni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a pohárában veté, és meg akará innya Cleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá, mondván: Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbenvinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Ítéld el abból, hogy ha az a gyanóság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem. De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédiben, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöcből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és a hihetetlenségből, az orvosság igen durva volna.

De hadd hozzak még egy példát elő az irigységről is. Egy francia királynak, aki még új vala királyságában, hízelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elő, hogy az előbbeni királynak idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tiszteitől; azért meglehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a laistromot, sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a laistromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömökben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokot. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára, ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: Miért szaladtanak el udvaromtól, nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltettek. Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irigység. Azért nem is beszélek már többet felőlle.

Hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak, ebben a holnapban csak kétszer, ha tüzet csináltattam. Azt kérdik kédtől, melyik szeret jobban, az-é aki egy jóakarójától el nem búcsúzik, vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed s töltsd el édes néném az újesztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak, mert amint szeretjük egymást, a miénk már egészen megperzselődött. De miért vettük mi azt szokásban a pogányoktól? Szerencsés újesztendőt, szerencsés utat kivánok, az Isten áldását vagy segítségit elő sem hozzuk, csak a sok szerencsét. Minthogy Isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene aztot üsmérni. No már elvégezem levelemet és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok.

97

Rodostó, 14. martii 1732.

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a’, hogy mi sohasem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a’ mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a kéd hírét, azért már méltó haragudni. Ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A’ való, a németek elhiszem, hogy akarják, mert gyűlölte őket. Mivelünk pedig, az Isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így, két-három esztendő alatt egy török sem lesz, aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevált, ha török is, mert az Isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittőlszakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babiloniában vagyon, akit vezérnek mondják, hogy tesznek, mikor jő a’ még el, de a’ mégis becsületesebb, hogy doktor fia és nem borbély vagy favágónak, amint a’ már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porban vetik. Erről egy kis históriát hozok elő.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jóformák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy basának adák, aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtanyíttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifiú, akit már Ibrahimnak fogunk híni, mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgyannyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná, Szulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Szulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivelhogy egy idősű volt véle, minden mulatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észrevévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal, de nem rosszra fordíttá, hanem arra, hogy jóakarókot csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Szolimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn, mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává.

Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjinek állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségek és azoknak keserves halálok. Elméjében szomorú gondolatokot okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjit, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvit, amely sokszor tetszett Szulimánnak. Aztot észrevévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván, hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem meggondolván hozzája való nagy kegyelmességit, ő attól tart, hogy az a kegyesség irigyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván, abban a keserves állapotban ejtik, amelyben már estenek sok nagy urak. És hogy végtire ő is olyan utálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szüntelen elméjiben lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amellyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békességben életét, mivel az alábbvaló rendben is megmutathatja hozzája való kegyességit, szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Szulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó természetit, nem is akarván elmulatni semmit is, ami megvigasztalhatná. Erős esküvéssel fogadá néki, hogy soha életihez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra.

Ibrahim ilyen nagy ígéretre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Szolimán pedig, hogy még nagyobb jelit adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Szolimán mind Magyarországban, mind Perzsiában nagy szerencsés hadakozásokat vitt végben. Ibrahimnak mindazokban nagy része vala. Olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegtek tőlle.

A szultánnék, úgymint az anyja és Roxelán, a felesége Szolimánnak, mindezeket látván, igen kezdék irigyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog. Erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim azt megsejdítté, és tartván attól, hogy a henyéllés okot s alkalmatosságot adhat Szolimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetiből és a feleséginek ölelgetésitől, arra való nézve újabb hadakozásra indíttá Szolimánt a perzsák ellen, akinek is az ilyen ösztön igen tetszék, mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királlyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronómust hívata, akinek neve volt Muley, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokot jól tudta. A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. Szolimán kíváná látni az astrológust, Ibrahim hozzája vivé, de elsőben beszélle a fejivel. Az astrológus azt jövendölé, hogy ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog még tétetni. Szolimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet tett a perzsiai királlyal, hanem csak megindula ellene hatszázezer emberrel. Ott egynéhány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Constancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind astronómus, mind a vezérje ellen. A szultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdonítták a hadakozásnak szerencsétlenségit, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Szolimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királlyal egyetértvén, sokszámú pénzt venne fel tőlle, és a portára hívatván a babiloniai pasát, titkon Szolimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyanabban az időben a szultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Károlus quintussal és Ferdinándussal levél által sok correspondenciája lett volna, abban módot is találának, hogy azok közül a levelek közül kaphatának, és azokot a szultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerinek vétkit és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát.

De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjteté predikátorjait és papjait, a mufti is jelen lévén, elejekben tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének; hanem egyik a papok közül mondá Szolimánnak, minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg őtet, amidőn aluszol, mivel az álom mintegy halál, azért így eleget tész ígéretednek. A többi is ezt jónak találák. Szolimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adó, hogy olvasná el. A’ meglévén, a szemire hányá árulását és háláadatlanságát, és megfogatván, parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg, amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimot megöljék. Mert máris elég vagyon.

98

Rodostó, 4. martii 1733.

Édes néném, a királyok is csak úgy béhunyják a szemeket, valamint mi, mert éppen most hozák hírül, hogy első februárii a lengyelországi király, Augustus, csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember: a lélek kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az Isten nyugossa, mert jó király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette, mert talám soha király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle mulatságot adott volna, mint ő. Az asszonyokról nem is szóllok, mert azok száz esztendeig gyászolhatják. Éltében a paradicsomról sem gondolkodtak, úgy tudta őket mulatni és kedveket keresni. Egyszóval, elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát venni, mind e világi gyönyörűségre fordítani. Eleinte, a’ való, hogy igen tövises volt királysága, mindaddig, amég a sveciai királyt meg nem verék, de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével. Luter Mártontól fogva Saxoniában volt a gyükere és fészke a luteránus vallásnak. Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxonai electorok palotáiban nem mondották a szentmisét; de most mind ott, mind másutt az országban azt mondják. Micsoda nagy dicsőségire az Istennek és nagy hasznára lett az anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista, annak a gyermekei pápisták, kevés idővel ezután az egész országa is a’ lesz. A mi urunknak igen jóakarója volt. Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában annyi sok ideig tartó békesség után, mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott csendesen végbenmenni. Ahhoz most kettő tart számot: a megholt király fia és Stanislaus. Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka cárné, a másodikának pedig a francia király, mert minthogy a leányával hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom, hogy ezeknek rézprokátorok leszen, valamint mikor a francia király a feleségit illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt kérdé Leopoldus a francia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az urának, hogy hadakozást akar indíttani. Azt felelé a követ, hogy azt nem tudja, hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszázezer prokátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném, micsoda szép állapot annyi prokátorral perelni. De az is szép dolog, ha kéd egészséges, főképpen a böjtben.

99

Rodostó, 15. septembris 1733.

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném, gáncsot találsz. Szép dolog a háláadatlanság! Nem hejában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedül magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről a minap két asszonynak a beszélgetéseket olvastam. Nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

 

Szilvia – Juliánna

 

Juliánna. Honnét vagyon a’ kedves Szilviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedül, holott rendszerént sokadmagaddal szeretsz sétálni.

Szilvia. Mindennek ideje vagyon; vagyon olyan idő, melyben sokadmagammal szeretek lenni, vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel, azért is küldöttem éretted.

Juliánna. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívül való dologtól jö-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?

Szilvia. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indulat cselekedteti velem. Elhitethetnéd-é magaddal, szép Juliánna, hogy egy kis féltő irigység van bennem.

Juliánna. Noha az ilyen féltő irigység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon, de mégis nem lehet, hogy ne örüljek annak, hogy aztot te üsmered. Mert amidőn azt mondod, hogy a féltő irigység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és értelemmel valakihez köteledzed magadot.

Szilvia. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irigység van bennem, de a’ héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

Juliánna. Hogyhogy, a féltő irigységet érzed, és senkit nem szeretsz?

Szilvia. Bizonyára nem. Aztot irigylem, hogy Télámon Diánnának oly igen kedvit keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy csak hozzája járjon, és hozzám nem, ámbár a’ nekem szomorúságot okozzon is, de én Télámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.

Juliánna. Hogyne csudálnám beszédedet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és ha a’ nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

Szilvia. Igen megcsalod magadot, szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irigységet gerjesszen szerelem nélkül is.

Juliánna. Hogyha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irigységed csak Diánnát tekinti és nem Télámont, mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vigyáznod.

Szilvia. Én irigy legyek Diánna ellen? Olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon, azt tudom, és azt megvallom, de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Télámon őtet nálamnál inkább becsüli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alábbvaló nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint velem egy személyt szeretőt, és az a bosszonkodás, amelyben vagyok, azért hogy Télámon csak őtet látogatja, és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől, amelyért azt allíttom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsülni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.

Juliánna. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem, azt tartottam, hogy az olyan belső indulat, mely igen becsülteti mivélünk magunkot, és igen keveset tartat mások felől. Ilyen formában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk. De azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indulat lett volna, amely nékünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.

Szilvia. Ah! szép Juliánna, mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indulatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amellyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekeszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, utálunk, azáltal adunk, vagy nem adunk, bosszút állunk, vagy megbocsátunk. Egyszóval, olyan indulat, amely minden cselekedetinkben csak mi magunkot tekinteti.

Juliánna. Hogyhogy? Hát az én kegyes barátságom, amellyel hozzád kapcsolom magamot, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért.

Szilvia. Nincsen különben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim néked nem tetszenének, vagy ha szokásim ellenkeznének a tiéiddel, se engem nem szeretnél, se hozzám nem jönnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad. Ha nekem alkalmatlan, haszontalan vagy unadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a’ miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem, hanem csak magáért és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket való szeretetben. Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk, mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük, azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.

Juliánna. De ezáltal eltörlöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a szimpátiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket. A legszebb cselekedeteket megkisebbíted, és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen. A kötelesség csak bolondság, és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

Szilvia. Én ezeket nem cselekszem, sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek, felindíttatván a magokhoz való szeretettől, egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dicséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek, mit tekintettek mást, ha nem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval, csak találunk mivel megelégítteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban. E’ mindenikben feltaláltatik.

Juliánna. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett. De a’ lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet köteledzem, hanem hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek.

Szilvia. Kedves Juliánnám, ha szinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt, de el vagyon-é a’ rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érzesz-é magadban olyan belső örömet, amellyel vagy a te nemesi cselekedetedhez. Ez olyan indulat, mely közönséges az emberi nemzetnél, tégedet sem vesznek onnét ki. És az az indulat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihírdetteti?

Juliánna. Akivel én valamiben jót tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám, mivel én azt csak magamért cselekedtem?

Szilvia. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségit a vételben? A te jóakaratodnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? Nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyanő is tészen háláadókká.

Juliánna. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifiú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szeretet. De hogy bizonyítod azt meg nekem, hogy a’ megegyezzék az öregséggel és azzal, ami rút?

Szilvia. Sohasem erősebb, mint az ilyen állapotokban, mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregülésünkkor, helyrehozzuk, vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjúság és szépség nélkült is nem dicsekednek-é a tudománnyal, az okossággal, adakozósággal és bővkezűséggel, és amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nemcsak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot, hanem hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok, mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen, mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érezünk magunkban valamely jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

Juliánna. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz, holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, fel nem találtatnak? Akik jó ítélettel vannak magok felől, nem az-é a magához való szeretet?

Szilvia. Igenis nem, mert a’ mintegy szemfényvesztés az emberek között és esztelenség az asszonyok között. Becsüld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akinél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket; és ugyan a magához való szeretettel terjesszük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, melyekből lehet dicséretet, becsületet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.

Juliánna. Ez így lévén, szép Szilvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

Szilvia. Legalább ő az oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.

Juliánna. Kedves Szilviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem, de hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Télámon Diánnához kapcsolja magát.

Szilvia. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a’ meg is vigasztal engem, és azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.

Édes néném, ezekre mit mondasz, vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban, asszonyokban, de azt is elmondhatni felőlök, hogy ők bízvást elmondhatják: úgy szeretlek, mint magamat. Mert ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni, mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: úgy szeretlek, mint magamot. De ha szinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert Szent Pál azt mondja, hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kédet úgy szeretvén, mint magamot, és magamot úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.

100

Rodostó, 4. decembris 1733.

Tudod már azt a hírt, néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz. De tudod-é annak az okát? Octobernek a vége felé a francia a német császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki. Ennek pedig az oka nem más, hanem mihent Augustus, a lengyel király, a szemét béhunyá, a francia udvar azon igyekezék, hogy Stanislaust válasszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem mindnyájan reá állottak volna arra a palatinusok, Stanislaust Lengyelországban küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben királynak választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka cárné segítségivel mene végben. Eleinte mindjárt e’ nem tetszék állandónak lenni, de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjeket, és erre a részre állának, és mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál többen hajolának Augustus mellé. És eztet mind a császár alattomban való munkája cselekedé. A francia udvar azért megharaguvék, és hadakozást hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról ki kelleték menni és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mihasznunk lesz benne, Isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk, mindaddig, még meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a’, csak bé kell a szemünket hunni egyszer. De addig csak jó az egészségre vigyázni, édes néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a meláncolia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy francia úr volt, aki eltemetvén a feleségit, ugyanazon estve a vacsorát hogy felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen a felesége. A várakozást elunván, mondja a konyhamesterinek, hogy jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. A konyhamester mondja neki, hogy nem jöhet, mert eltemették. Akkor tér eszire az úr. Sokféle bú van e világon.

101

Rodostó, 15. februarii 1734.

Ideje már egy leveledet vennem, édes néném! Én hármat is írtam ebben az esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danckán tölti a telet, meglássuk, mint lesz dolga a tavasszal. A francia és a spanyol had erősen takarodik Oloszország felé, a sardiniai király is készül. Nem tudom mit gondol a császár, de én azt gondolom helyette, hogy ha Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat, hogy maga is Oloszországból ki ne kőtöződjék. A spanyol király fia meg nem elégszik az ő két hercegségivel, az apja még királlyá is teheti, most van ideje. Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem mulatja, eleget ír mindenfelé. Mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyeliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is azt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon, mert mi magunkkal jó tehetetlenek vagyunk. Az Isten elhozza még a mi óránkot is, ha most nem, másszor.

Ki ne nevetné, édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a franciák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben, és hogy egy francia két-három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind szeretni. Az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy franciát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymással, egymásnak titkokot megvallák, és egymástól megtudák, hogy a francia mint hitegetné őket. Egybebeszélvén, a franciához mennek, és sok szép szín alatt, mintha csak tréfálódnának véle, úgy békötözik és pokálják, valamint a kisgyermeket, hogy csak a fejit mozgathatta. A’ meglévén, a falhoz támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek és két legénnyel a bépolált szeretőjököt is odavitetik. Ott enni adnak neki, valamint egy gyermeknek, azután az asszonyok lefeküsznek, és közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni, el nem mulatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem hagyják alunni. Reggel felé megígérik neki, hogy elbocsátják, csak tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad, az asszonyok felkelnek, felöltöznek, és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vénasszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az asszonyok. Mondja a vénasszony, hogy vagyon már két órája, hogy hintóban ültek, és ki-ki a maga jószágában ment. Másszor többet, jobbat, de most nincsen egyebet mit írnom, azért maradok az asszonynak nemcsak spárgás, de köteles szolgája.

102

Rodostó, 18. februarii 1734.

Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csinos és takarékos levelet írni, mint ma, se soha olyan nagy egyepetyém nem volt, mint ma a hosszú levél írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét sem viszem úgy végben, hogy a kéd szép szemeinek tessék, azért elvégezem levelemet, és ebből megtudhatja kéd, hogy még élek, és hogy vagyok és maradok az asszonynak, jó nénémnek jó atyjafia.

P.s. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres gyenerális írt volt a feleséginek a harc után, mondván: az ellenséget megvertük, egy kevéssé elfáradtam, jó étszakát édes feleségem.

103

Rodostó 15. martii 1734.

Mindenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készülnek a hadakozásra, a sok német, francia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek oda. Eugyénius pedig a Rénus vize felé igyekezik, azt mondják, hogy a francia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, miért gyűlnek oda? Talám halászni akarnak. Stanislaus király pedig Danckán vagyon, a muszkák és a saxok készülnek, hogy Stanislaust oda szorítsák. Ott meg másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, Isten tudja. Úgy tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a’ megtörténhetik, amint folynak máris dolgai. De ha azt elveszti is, francia királyné az ő leánya. Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki is mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? Talám csak semmi, még a mi óránk nem jött el, addig csak baráttáncot kell járni. Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy jóakarómnak levelit leírom kédnek, a levelet küldöttem volna el, de franciául vagyon.

Aztot jól tudod, kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam Juliánnához, és hogy micsoda sokféle utakon és ösvényeken hordozott engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára állottam, harmincnál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedtem véle. Mindaddig szerettem, amég úgy megőszült, mint egy ősz macska, de mégis olyan amicsodás, igen nehezen juthaték hozzája. Mindazonáltal az én szemeimnek szép vénnek látszik. A’ való, hogy sok haszontalan suhajtásokot bocsátottunk együtt, azért hogy hamarébb meg nem házasodtunk. De ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképpen nem álla házasságunkra, mindaddig, még egy fog marada a szájában. A jegygyűrűmre is ezeket a szókot metszettem: szeretetemnek harmincegyedik esztendejében. Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném, az egészségre!

Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Károlus Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem akarta adni, azért hogy el ne távozzanak tőlle. Nyert is benne, mint Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriusával jó barátságban lévén, a többi között egy este a secretárius a fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig mulata, hogy azalatt nagy hó esett. A secretarius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván, hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni az udvaron. A fejdelemasszony vévé észre, hogy mitől tartana a secretárius, mondá neki: majd általviszlek az udvaron, hogy ne lássák, hogy férfiú ment volna ott el. Azonnal nemcsak mondá, mert meg is cselekedé, és a hátára vévé a secretáriust, és általvivé az udvaron. Szerencsétlenségekre vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem alhatott, hanem az ablakhoz ment idő tölteni. De ítéld el, néném, mint elbámula azon, hogy meglátá a leányát, mint vinné terhit. De semmit nem szólla, hanem másnap a tanácsuraknak megmondá, és elvégezék, hogy a fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.

104

Rodostó, 12. aprilis 1734.

Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat, amely duplán érdemli a köszönetet. Egyszer azért, hogy nénékám küldötte, másodszor azért, mert böjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka a jó hal, azért-é, hogy a tájékát a hal nem szereti, vagy pedig a mi halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet böjtölni a hallal, de a tojásban van részünk, mert azzal böjtölünk. Úgy tetszik némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok, ha mondom, hogy több kél száz tojásnál napjában. Szokotálja fel kéd egész böjtön, és a négy után tegyen kéd három cifrát, meglátja kéd, hogy négyezerre megyen, mégpedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni, mert azt írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve, ki főve, és meg másszor hétezerféle madár. Mind e’ soknak tetszik, főképpen olyanoknak, mint mi, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta, talám kitelhetett. De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé megfelelhetne. De addig mi csak esszük a rántottát. Nem is volna jó annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka böjtön, mint a mostani, mert talám sohasem érte kéd, hogy a nagyböjtben esett volna Szent György. A bort is köszönöm néném, de nem annyira, mint a halat, mert borunk elég vagyon, de nemcsak elég, de jó is, asztali bornak bévehetni. Nem kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani, de elég jók a szükségre és a táplálásra. Mi kell egyéb? A mértékletes ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett négyszer innya elég: az elsőt mi magunkért, a másodikát jóakaróinkért, a harmadikát a vigasságért és a negyedikét az ellenséginkért. Eztet nem tartják a mi édes tündérhazánkban.

Azt mondod, néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A’ bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot megigazítani. De talám nem főbenjáró dolog, talám csak abban vétettem, hogy elfelejtettem egy i felében punctumot tenni. Éppen most jut eszemben, hogy egynehány ifiú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a’ nyerje el, amelyik közüllök legszebb képet ír. Az egyike legszebbet írt, annak is kelletett volna az ajándékot elnyerni. Aki is a Krisztus utolsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire meg találta igen szépen spékelni a húsvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt, a zsidók pedig nem ették meg a szalonnát, és így másnak adták az ajándékot. Ha kéd is ilyenforma fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt kéd, bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem, de mit tehetünk rólla, megbocsátom a kéd kérésit, bocsássa meg kéd is, ha meg nem cselekszem. De jó egészséget kivánván, maradok.

105

Rodostó, 16. junii 1734.

Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danckát, minden ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repülhessen. A várost mind lőni, mind megvenni könnyű, de azt igen nehéz megoltalmazni, hogy a király onnét el ne mehessen, akinek és még arra kell szánni magát, mivel a francia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely várat pedig meg nem segíttenek, megveszik, annál is inkább, hogy soha a danckai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hagyjuk el Danckát, úgyis ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az odagyűlt sokféle hadak. Azt mondják, hogy ott már két vagy három várat megvett a francia, de ami legnagyobb, még Médiolánumban sem kiáltanak már berdót. Ilyen formában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban. Hogyha pedig a Spanyol Ház egyszer gyükeret kezd vetni Oloszországban, amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából. A spanyol király fia az anyjára maradott három hercegséget ment volt bírni Oloszországban, de ha szerencsés lehet, talám még felállítja a siciliai királyságot. De akármit csinálnak ők, csak nekünk is valami cseppenne hasznunkra. De szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordulhatna, az is meglesz annak idejében. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát még ha élünk, mit nem érünk! Azt is megértem, hogy mikor valamit küld kéd nekem, megpanaszolja, de a panaszostól az ember hízik. Noha azt szokták mondani:

 

Nincs keservesb kenyér, kit adnak panasszal
bővön elegyítve van mérges kovásszal,
áztatni kell gyakran sok könnyhullatással,
és annak étele van nagy suhajtással.

 

De édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és azt ne tartsad, azonban:

 

Te nagy ajándékot ne adj barátodnak,
mert őtet csinálod háláadatlannak.

 

De én is utána teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:

 

Ki ajándékjinak a számát felírja,
már azoknak többé érdemit ne várja.

 

Tudom, azt fogod mondani, hogy jól aluttam az étszaka, mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalulni. Elrakván hát a verscsináló szerszámimot, maradok édes néném, mindenkor etc.

106

Rodostó, 27. julii 1734.

Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk, másutt meg erővel fektetik le arra a hosszú álomra az embereket. Ha szinte azok a nagy dolgok minket kirekesztenek is magok közül, de imádjuk az Istennek munkáit másokon is. És azután léptessünk Danckára, ahol is megszüntek már az álgyúlövések, mert a város feladta magát a muszkáknak, akiknek is kell fizetni egynehány százezer forintot, hasonképpen a saxoknak is, hogy a várost fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető, hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy elrontották a városokot és annak hostátjit, hogy húsz esztendeig sem állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutána onnét Stanislaus király kirepült volna csak harmadmagával, aki is nagy veszedelemre adta magát, és akit minden rejtékben megkeresték a muszkák. De már késő volt, mert a kalickából kiszaladott volt a madár, és prussiai király földére ment Kénispergában, ott már ne féltsük a muszkáktól. A’ való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De aki legelső indíttója volt az akadálynak, hogy lengyel király ne lehessen, drágán fizeti meg, mert ez a példabeszéd, aki másnak vermet ás, maga esik belé, nemcsak az olyanoknak szól, mint mi, hanem a császároknak is, amint aztot meglátjuk, mihent Danckáról Oloszországban érkezünk. Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek, mert sok császár-madarát öltek ott meg, mivel azt bizonyoson írják, hogy a spanyol, francia és a sabaudus megverték volna a németet, és a harc Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végin. Mindezen örvendetes dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is igen közelít a korona elnyerésihez. Mi jól lovagol az, akit Isten kegyelme hordoz, mi könnyen végbenmegyen dolga az olyannak, akit az Isten segít. A Rhenus mellett pedig a francia megvette Philisburgot, Eugénius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a vár megvételéről. Amely francia generális megszállotta volt, azt kevés idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Ítélje el kéd, ki volt erősebb! Magunk felől is írnék kédnek, ha volna mit, de mi még mindezeket távul nézzük, mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli, minket is lát, és megemlékezik róllunk annak idejében. Szeress néném, és légy jó egészségben. Amen.

107

Rodostó, 12. octobris 1734.

Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára, tudom már eleget nevetett kétek együtt. Ha végbenmehetne, amiért ment, csakhamar Franciaországban mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a francia követ megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván, minden ceremonia nélkül Bécset elhadta, és Velencében érkezett. Már egy Rákóczi sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő ide, hanem Rómában megyen, az apja pedig igen várja. Nekem úgy tetszik, hogy ide kellett volna jőni elsőben. De csak nehezebb és hosszabb az atyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kisebb, annál inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne; mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, még magok is kereshessenek ételt, és módjok szerént magokra vigyázhassanak. A fecske csak addig hord enni fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hagyja őket, hogy hadd hagyják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak. Mindenikében a természet munkálodik. Ezt látjuk közönségesen az emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem várhat a szüléitől, olyan könnyen elhagyja a házat, valamint egy fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni, mindazért, hogy okos teremtett állat, mind pedig azért, hogy azt parancsolják néki. Hogyne kellene a spanyol király fiának szeretni szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nekie, mivel az elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harc Guastálla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király elvévé tőlle Spanyolországot, annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi koronát, aki is, ha jól jut eszemben, harmadfélszáz esztendő múlva felálítja ismét a Francia Házból való neápolisi királyságot. Meg kell vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett koronát, de a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet elvégezem, mert ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánam várakozik. Jó egészséget!

108

Rodostó, 14. decembris 1734.

Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények vendégeskedhessenek. Ezt neveti kéd talám, de ez úgy van, mert ők elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval, de annak harmad- vagy negyednapi hónak kell lenni, mert úgy mind jobb izű, mind pedig keményebb és porcogósabb. Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De tudja-é kéd, mi légyen a’? A szőllőt nagy üstökben megfőzik mindaddig, amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő. Azután leszűrik, hordókban töltik, olyan színű és olyan édes, mint a méser. Így elkészítvén tehát azt a levegőégből lehullott étket, a ház közepire teszik. Akkor a gazda az egész cselédivel körülveszi, kinek-kinek egy kalán lévén kezében, és azt csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a szopógyermeknek is. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy a gazdaasszony így vendégelje mindennap a gyermekeit. A’ már sok volna, és nem mindennap papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek, és hogy ki-ki jókedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most ki vannak, mert mind hó elég van, mind pedig e’ lakadalmas holnap lévén, a kéthúrú hegedűt eleget rángatják nekik. De a’ csúfos szokás nálok, hogy mihent az egy gazdaasszonynak a fia a feleségit a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják, valamint a pápa a cardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni, valamég az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a háznál, mint a néma, csak az urával beszélhet, de mással senkivel sem, mikor a gazdaasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a menyecskének csak inteni. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor hat, hét esztendeig, ha a gazdaasszony szereti a fia feleségit, hamarébb felszabadítja a némaságból, de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka, hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel függjön az ura anyjától. Vajon nálunk nem volna-é jó ez a szokás? Elég már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttök lakunk.

Mindenfelől csak azt hozák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várat, várost vettek meg Oloszországban; talám semmit nem hadnak a jövő esztendőre. Erről jut eszemben, hogy Carolus quintus nem tudom micsoda várat szállott meg az impériumban. De minthogy későre adták fel a várat, azért megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból. Hanem azt megengedi nekik, hogy amit a hátakon elbírnak, azt elvihetik magokkal. Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az asszonyoknak akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán: az asszonyoknak a férjek, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelme szerént ők drágább portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném, engedje meg az Úr, hogy megérhessük az újesztendőt nemcsak ebben a bőrünkben, hanem még az egészségünkben is.

109

Rodostó, 16. januarii 1735.

Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátramász, nem elő. A porta nem adta teljességgel válaszul, hogy az urunkot el nem bocsátja Franciaországban, hanem hogy most nem jovallja, és hogy még annak nincsen ideje. De a császárok nemjovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi nem telik. Ki volt annak meggátolója, Isten tudja. De azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekeszik, ez is jovunkra fordul, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük, de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni, mert ugyanis hátha a békességet oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék a hadakozást. Akkor ott mit csinálnánk? Visszáfogadnának-é a fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi atyánk nálunknál, hogy mi jó nékünk, háláljuk meg néki, amidőn kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkot meggátolja. Ide az Isten olyan nép köziben hozott, aki a másokkal való jótéteményt követi, és az ő kezek által bővséggel táplál minket, akiért háláadással kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény. Soha senki azért meg nem szegényedett, de sok gazdag ház pusztult el azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak megbecsülhetetlen hasznát veszik, de ha szinte nem vennék is (amely nem lehet), micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vigad akkor a szívünk, mint az estig való táncolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány császár mi szép példát ád, akinek is estve esziben jutván, hogy azon a napon semmi kegyelmességit nem mutatta, mondá: a mái napot elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem. A minap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókot írták a koporsójára: Amit elköltöttem, azt elvesztettem. Amit bírtam, azt másnak hadtam, és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem. De attól nem tartok, néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért, mint egy lengyel királlyal bántak. Hát az egészség mint van, mert régen nem vettem leveledet, vagyon harmadnapja. Polatéti!

110

Rodostó, 12. martii 1735.

Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak, és az idő sokkal vidámabb az elmémnél, mert már egynehány napoktól fogvást nem látom az urunkot olyan állapotban, mint azelőtt. Mert ha igen titkolja is, de észre lehet venni, hogy vagyon valamely belső baja. Az ő természet szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha erőszakkal volna. Azt is hozzáteszem, hogy már egy kevés időtől fogvást igen kezd apadni az ő kövér teste, és ábrázatja igen vékonyodik. Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságban vetettek engemet, mert ha ezek a belső szomorúságtól vagy valamely belső nyavalyától, vagy egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy. A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el véle; az urunk véle tölti az időt és a munkásival, mivel kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vigasztalom magamot, hogy az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilenc esztendőt könnyen elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vigasztalás csak fövenyre van építve, és boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel, mert akármely erősnek is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami vigasztalást keresnünk szomorúságunkban, noha nem kellene, ha jó keresztény volnék, mert mindent az Isten akaratjára kell hadni. De amikor erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a láthatatlant. Hogy teljességgel predikáción ne végezzem levelemet, azt írom, hogy Abdulla, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném, mert most nem nevetek.

111

Rodostó, 25. martii 1735.

Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet, ezt szomorúsággal írom, mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént nyolc órakor estve le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta; én jelen lévén, kérdé tőllem, ha nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg, és nem fázom. Erre felelé, hogy igen fázik. Ezen mindjárt megijedék, de meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is a szállásomra megyek. Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hánt volna. Én arra mondám, hogy talám valami olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett. Másnap, hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házban megyek, de micsoda ijedségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját, aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgult, valamint ha sáfránnyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez, szüntelen való hideglelés van rajta, és mintha az egész vére sárré változott volna, úgy elsárgult az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagymisét meghallgatta, de nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak.

112

Rodostó, 8. aprilis 1735.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.

113

Rodostó, 16. aprilis 1735.

Itt édes néném, könnyhullatással esszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testámentumát felnyitottuk, és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott, énnekem ötezer német forintot, Sibrik uramnak is annyit, de mindenikünknek azt a pénzt Franciaországban kellene felvennünk. Mikor vesszük fel, Isten tudja. A vezérnek szólló levelit is elküldöttük, amelyben kéri szegény, hogy bennünket el ne hagyjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén, a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták, mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Constancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát, mert a gyomra és vére tele volt sárral, az egész testit elborította volt a sár. Az agyaveleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni, esze is volt annyi, mint 12-nek. A szívét Franciaországban hadta, hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyujtoztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni, harminc török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az istenszolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, még szabadság nem lesz, hogy Constancinápolyban vihessük.

114

Rodostó, 17. maji 1735.

Rendszerént, édes néném, mennél inkább távodzik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk, és mennél távulabb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik. De itt nem úgy van, mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovatovább jobban észrevesszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó Istenünknek, ha egyik kezében a vessző, a másikában a vigasztalás. A porta ideküldötte Ibrahim effendit, hogy itt nézze meg, miben van dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk, ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezült urunk nagyobbik fiát idehozassa. Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszéljen Sibrik urammal, az urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin iránt, amilyet rendelt nekünk a porta, tíz tallért minden napra, hogy aztot felosszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk. De erre se Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk osszák, mivel sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott volna, hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni, abból éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifiú fejdelem elérkezik. Édes néném, eddig csak belsőképpen voltam magyar vagy székely, de már külsőképpen is, mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a francia köntöst.

115

Rodostó, 18. julii 1735.

A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Constancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belézárattam, hajóra tétettem, és egynehánymagammal 4-dik megindultam. 6-dik Constancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját, akinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójában bézárták, és együtt eltemették. Mely csudálatos az Isten rendelése! Amég abban a nagy városban mulaték, a vezért letévék. Én is onnét megindulék, és tegnap ide visszáérkezém a szomorúságnak helyére, ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová forduljak, mindenütt azon a’ helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt s beszéllett velünk. Most pedig azokot a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könnyhullatással vigasztaljuk árvaságban való maradásunkot! Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam, mert még attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon, mivel Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap, és mikor meggondolom, hogy ha megtalál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifiú fejdelem el nem érkezik, az énvelem szomorú órákot töltet. Elvégezem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kédet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.

116

Rodostó, 15. septembris 1735.

Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vigasztalást venni a leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is e’ valóságos vigasztalás, melyet az igaz szív ád, mert itt egynehányan vigasztalnak olyanok engem, akik belsőképpen örülnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák. De az Isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott. Noha szabadságot adtak kinek-kinek arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik, de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja mikor lészen a’! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utána. Addig pedig itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinek-kinek asztala megleszen, mint azelőtt, a’ kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára. De senki nem várhat többet. Harminc vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára, jól fizethetett. Jól is fizetett, mert kinek 6száz, kinek 4száz és sokaknak 2száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből keveset sem adnak, először azért, mert a rendelt pénz esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is kérne és zúgolodnék. De hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolodásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes néném.

117

Rodostó, 8. octobris 1735.

Amely keresztet még előre ellátjuk, hogy viselni fogjuk, úgy tetszik, hogy aztot könnyebben kellene viselni. A szegénységet is könnyebben tűrik, ha csak lassan, lassan esnek abban, mert hozzászokik. Édes néném, a jó Isten újabb keresztet adott reám, amelyet még előre általláttam volt, hogy reám fog szállani, de azzal könnyebbnek nem találom, de reménlem, hogy aki reám adta, erőt is ád a hordozásra. Ítéld el néném, ha nem nagy kereszt-é rajtam, hogy a mi jó Sibrik apánkot el kelle tegnap temetnünk, annyi nagy és hosszas betegsége után az Isten magához vévé. Egyrészint halálán nem kellene szomorkodnunk, mert az Isten végit vetette sok szenvedésinek, de másrészint lehet szomorkodnom, mert az egész gond és baj reám szállott, amely nem kevés olyan állapotban, mint melyben vagyunk. Kétféle nemzettel van bajom, akik egymást nem szeretik. Vannak olyanok, akik nem voltak kezem alatt, és akik nem szoktak a tőllem való függéshez, akik azt tartják, hogy már most felszabadultak minden más alatt való lételtől, akik azt gondolják, hogy a fejdelem csakhamar elérkezik, azért addig nem szükséges függeni valakitől. Azt is tekintik, hogy éntőllem, akitől kell függeniek igazság szerént, én magam sem üsmerem a fejdelmet, azt sem tudom, mint leszek elméjiben, mivel az gyakorta történik, hogy akit az atya szeretett, azt a fia nem kedvelli. Azt is hozzáteszem, hogy akitől se adományt, se büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész, mert az embereket vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezéreli, ritkán a szeretet vagy a becsület. Egy feljebbvalónak pedig nem lehet magának azzal hízelkedni, hogy szeressék mindenek csak ajándékon, hogyha tőlle valamit nem várhatnak, mint éntőllem, hogy nem várhatnak. A’ való, hogy mindenkor csak azon kell igyekezni, hogy az alattunk valók inkább szeressenek, mint féljenek, de azzal nem kell magunknak hízelkedni, hanem azt kell egy feljebbvalónak magában feltenni, hogy kinek-kinek a maga rendihez való becsületit megadja. A maga hivatalját ne az emberekért való nézve kívánja jól végbenvinni, hanem az Istenért, és igen szeresse az igazságot. De ámbár mindeneket jól végbenvigyen is, hagyják-é szó nélkül? Nem. A tisztségben lévőkre mindenkor balítéletet szoktak tenni, de aki az igaz úton jár, van mivel vigasztalni magát. Vigasztalj, édes néném, mert van szükségem reá, de egyik vigasztalásom a’, ha az egészségedre vigyázsz.

A vezérnek írott búcsúzó levelét urunknak, most jut eszemben, hogy eddig el kelletett volna kednek küldenem. Soha keresztény fejdelemhez a porta olyan hitellel nem volt, mint őhozzája szegényhez, az ő tanácsát mind becsülte, mind követte. Hidd el, néném, hogy tudott is jó tanácsot adni.

 

A fényes porta fővezérjének, Ali passának,
halála előtt írott búcsúzó levelének párja.

 

Ezen dicsőséges birodalom első méltóságában tündöklő, nagy bölcsességgel felékesített fővezér, kedves szívbéli barátom, kit Isten mindenható jókkal megáldjon.

Kétségkívül csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az Istenhez való szeretet hívott, hogy hozzá készüljek, és a győzhetetlen császárhoz való háláadóságom ösztönzött, hogy búcsúvétlen világból ki ne menjek. Melyre nézve, még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az udvarom főtiszteinek megparancsoltam, hogy halálom történvén, amidőn a vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék. Hassanak azért szívére igaz barátjának utolsó szavai, és mutassa bé a császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utolsó beszédit. Mindenkor az Isten megfoghatatlan bölcsessége rendelésének tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet, de kiváltképpen azon indulatomot, amelytől viseltetvén oly időben jöttem, amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az Istenben vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy engemet el nem hágy, és ímé életemnek utolsó órájában is mondhatom, hogy meg nem csalattam, mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól megoltalmazott. Én is mind ezeket szemem előtt viselvén életemben, orcám pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból, mert nem vádol lelkem üsmereti, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem kerestem volna. Vigasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen egyenes szándékomot a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel voltanak, és így csendes nyugodalomban élvén, ezen utolsó órámhoz készültem, amelytől egyedül várhattam minden nyomorúságimtól való felszabadulásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az Istent mindenekfelett és barátomot őérette, mint önnönmagamot szeressem, mondhatom, hogy mindazokot, akiket Isten ezen a világon gondviselésem alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván szerettem, és ezen indulattól viseltetvén, irásban tett rendelésim szerént, amim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani oly megszűkült állapotomot, hogy a császár mellém rendelt és engemet jó szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő megjutalmazásokra semmit sem hagyhattam. Melyre nézve, ha a győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára, egyedül csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de kiváltképpen Ibrahim hív tolmácsomot a mindenható Isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményjit. És azon Isten nevében kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül hagyatott juhok írásban tett rendelésimet véghezvivén, testemet az édesanyám mellé, minden világi pompa nélkül nyugosztatván, minden háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy akinek tetszeni fog, a birodalomba megmaradhassanak. Mindezek után pedig azon Istentől minden testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és hamuvá leendő.

 

R. F.

118

Rodostó, 15. novembris 1735.

Egynehány levelidet vévén, néném, a sok vigasztalásid között annak leginkább örülök, hogy egészségben vagy. Az ifiú fejdelemtől is vettem egy vigasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokot teszen. E’ mind jó, csak füstben ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítélet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De ki tudja, micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménséggel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőlle, meglássuk, mikor eljő. Az Isten segítségivel azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta, és ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak. Nem azért, hogy kedvit találjam, hanem azért, hogy Isten áldása legyen rajtam. Hogyha máris sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak irántam mondani magának a fejdelemnek. De én azt csak nevetem, mert nem igazat mondanak, és az Isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton járnak, ha őtet káromlották, hát engemet miért nem. Talám kéd még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan megcsalják eziránt magokot; ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való ezüstmívek, a’ sem sok, mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy kalmárnak több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám, de házieszköz elég, mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli vagy köves portékát ő sohasem vette, mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen, ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebbe való órája maradott, egyikét a szegény Sibriknek hadta, a másikát nekem.

Ezekből észreveheted néném, hogy nem sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt, mert az olyanért a pénzt nem kímélte, és az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette, mert neki semmi házieszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak, a székek, asztalok úgy elbomlottak egymástól, hogy kis ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már kéd, hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvesek. Egyszóval, néném, a francia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja, hogy boldog fiú az, akinek az apja elkárhozott, értvén az olyan apát, aki sok hamis keresettel való jószágot hagy a fiára, mert ő szegény az igazán való keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a kalamáris ládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt kérdhetné kéd, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja járt egy napra. Két szóval csak azt felelem kédnek, hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott, és meg annyit költött az építésre. A harmadik és leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért és a kápolnájáért volt, de ő annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna neki azt mondani, amit mondottak egy francia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelekor meg akarván ajándékozni, mondá az urak előtt: Ezt a követet meg akarnám ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közül, aki tréfás volt, mondá a királynak: Add oda a kápolnádot, mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A’ bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának. De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék, azért elvégezvén, maradok kedves néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.

119

Rodostó, 18. januarii 1736.

A mindeneknek teremptője meg adta érnünk ezt az esztendőt, hálá legyen az ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a keresztet adja, a vigasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét vettem, gróf Bonválnak elküldötte a procurátioját, hogy amég ideérkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezéhez vegye. A’ nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz kire igazítanom. De szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát és jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogvást szolgálták az apját. De abban menthetem a fiat, hogy az atyja szolgáit nem üsméri, Bonvált pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még gyenerálisságában üsmérte, akinek is a portán, hálá Istennek, igen kevés hitele vagyon. Isten ezt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet akarnák követni, tanuljanak rajta. Azt írod néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek vala, a Sziliktár agát tették helyében. Ilyen a világ! Hihető, hogy alkalmatosabb a hadakozásra, mivel nincsen több negyed napjánál, hogy itt a városon kihírdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem bánom, nékünk abban semmi kárunk, se hasznunk. Csak az Isten az elménkben való békességit adja meg. Amen.

120

Rodostó, 15. maji 1736.

Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna, még élek, mert eszem és írok. A halottak, pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jóllakik, de az elménk igen koplal a vigasságtól. A többi is érzi a maga bibéjét, de én duplán érzem. Mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, ha szinte nem tehetek is rólla. És soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja Isten, hogy többször legyek. Legkisebb vigasztalásom nem lehet, a jó Isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom, de az Isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsületemet. Egy kis jó kedvem nékik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való beszédeket. Mindezeknek pedig néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszéljenek, csak én az igaz úton járjak. Másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király, Dom Carlos neápolisi király, a loteringus hercegnek Loteringyiáért a toscanumi hercegséget adták, és Loteringyiát a francia Stanislaus királynak adta, hogy bírja holtig, és így ki-ki megelégszik a részivel. Itt pedig más hadakozás kezd gyulladni a töröknek a muszkával, már a boncsokokot kitették Constancinápolyban, ez a jele a hadakozásnak, és hogy egy holnap múlva a vezér megindul a hadakkal. Az Isten aki minden dolgokot vezérel, adja vigasztalását nékünk.

121

Rodostó, 15. augusti 1736.

Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban, a muszkák pedig Tatárországban igen vadásszák a tatárokot. Ha mind megeszik sem bánom, de azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott szívünk és kedvünk, csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvigasztaltam a több kenyeres társaimot. De a vigasztalás csak harmadnapig tart, azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vigasztalnom, és biztatnom; énnekem pedig nagyobb szükségem volna a vigasztalásra, mint másoknak, de engemet csak az egy Isten vigasztal, és ő ád erőt a kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot, haszontalan volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. De sőt még ami legnehezebb, meg kell magamot türköztetnem, és úgy tétetnem magamot, mintha legjobb kedvű volnék, holott belsőképpen mind mást érez a szívem. Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen. Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szüntelen látván, reám fordítják panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. Amely állapotban teszen Isten, ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.

Sokszor jut eszemben a szegény urunk jövendölése. Mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást, hogy odaadtam volna (mert én vásároltattam, ami a köntösihez és a házbeli eszközökhöz kívántatott, a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejdelemnek), de azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harminc vagy negyven tallért, hanem ha tíz vagy tizenkét poltura égő portékát olcsón vették-é vagy drágán; az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált –, a számadásban tehát egynehány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezemben adja a számadást, és elfordul tőllem érdemem szerént. Én is kimegyek. Másnap semmit nem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon, meg másnap, akkor sem szól semmit is. A’ már nekem nehéz volt, mert megüsmértem volt ostoba cselekedetemet. Harmad napján már nem tűrhettem, bémegyek utána az íróházában, ott eleiben borulok, és könyves szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatát. Erre az a ritka és nagy ember megölel és mondja: megbocsátok, sokszor eszedben jutok én neked, ha meghalok, sokszor megemlegetsz engemet, de akkor késő lesz. Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek. Isten így akarta, mindenben dicsértessék szent neve. Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is végzem.

122

Rodostó, 2. decembris 1736.

Hálá légyen Istennek, ha sokára is, de elérkezék Rákóczi József. Azt gondoltuk, hogy mind a kettő eljő, de csak a nagyobbik jött el. A hajó Gallipolinál maradott, maga egynehányadmagával idejött szárazon. Tegnap estve nem akarván közinkben jőni, csak a vendégfogadóban szállott. Elérkezésit tudtomra adatván, odamentem hozzája. Ma is voltam egynehány órát véle, mivel Constancinápolyban ment. Még nem tudhatok ítéletet tenni felőlle. Isten tudja, micsodás lesz? Csak azt vettem észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett, nekem azon örülni kell, a sok bajtól megmenekedem, nem volt több tíz tallérnál az egész ház költségire. De aki a fogat adta, ennünk is ád.


Rákóczi József fejdelemnek
  ebben az országban érkezéséről való levelek


123

Rodostó, 2. januarii 1737.

Adja Isten, hogy az ő áldásával és vigasztalásával kezdhessük és végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot mulatván Constancinápolyban, a bujdosó felekezeti közi az elmúlt holnapnak 17. napján ide visszátére. Ennek a hirtelen való visszátérésnek pedig oka az, hogy mihent a porta megtudta, hogy Constancinápolyban érkezett, mindjárt megizente, hogy ide visszátérjen. Nem is kelletett volna odamenni, de Bonneval volt az oka. Mert minthogy a portának a császárral való békessége még tart, de sőt még, minthogy a császár a porta és a muszka között való közbenjáró, a porta nem akart okot adni a császárnak a panaszra, hogy miért hozatta maga mellé a fejdelmet. Mert itt igen tartanak attól, hogy a császárt valamiben megbosszontsák, mert nem akarnak két ellenséget csinálni, az egy is elég most nekik. Ezen okból küldék oly hamar ide visszá a fejdelmet, aki is mint fogja magát hozzánk alkalmaztatni, nem tudhatom. De amint észre kezdem venni, igen messze esett alma fájától. Légyen Isten akaratja. Másszor többet.

124

Rodostó, 8. martii 1737.

Bezzeg néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban, vigasztalásunkra vártuk ezt az ifiú fejdelmet, de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani, és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordíttá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét. Úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztényi és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marada meg, minden eltöröltetett, és csak a nagy rendeletlenségnek ködje szállotta meg a házunkot. Csak ebből elítélheti akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mi, akik oly nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet nagy rendeletlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való bujdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most suhajtják leginkább mi megholt urunkot, mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való nagy különbséget, de már ebben benne vagyunk. Mihent ideérkezett, az atyjának minden jószágát híven kezében adtam. Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam, mert a hamis atyafiak sokkal vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánam alattomban. De becsületem megsértésére valót semmit nem talált, ezt nékem maga is megvallotta. Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni. A’ volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné, meg, mert a’ bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utána, hogy micsoda természetű. Azt kérdhetnéd, néném, hogy én mint vagyok az elméjiben. Csak úgy, mint a többi. Nékem csak egy istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot. Itt tegnap nagy földindulás volt, a föld sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném.

125

Rodostó, 20. julii 1737.

Itt néném, minden dolgaink rendeletlenül és zűrzavar módjára folynak, és minden felfordulva; csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk. A’ bizonyos pedig, hogy az Isten ebben a fejdelemben sok szép tálentumot adott, eszet szépet adott. És ha ezt úgy oktatták, nevelték volna, amint kívántatik, dicséretre méltó dolog lett volna. De a természetit kellett volna megzabolázni és rendben venni még igen ifiú korában, de mindenben szabaddá hagyták, és a természet rendeletlenné, változóvá és állhatatlanná lett, azért is oly haragos és változó. Arra sohasem tanították, a természet sem vitte reá, hogy azon inkább igyekezzék, hogy szeressék, mintsem féljenek tőlle. Minthogy bőségben nem neveltetett volt, hanem csak nagy szabadosan, azért se azt nem tudja, hogy mi a fösvénység, se a helyes megtartás, se azt, hogy mi légyen a helyes adás, se azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott. A’ már bizonyos, hogy ebben a holnapban a császár a passorovicai békességet a törökkel felbontotta, és letévén a mediátorságát, a muszka mellé állott. Ha lehet-é olyanformán a békességet felbontani vagy sem, azt a teológusok végezzék el, mert azt elvégezték, hogy nem keresztyéni tartás a hitetleneknek a hitet meg nem tartani, mivel a töröknek az Isten szintén olyan igazságos és örökös Istene lévén, mint nekünk, őhozzája is olyan igazsággal vagyon, mint hozzánk. Azt nem tudom, mikor bontotta volna fel a török a békességet, de azt tudom, hogy egy keresztyén császár felbontotta, meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménlenék, hogy az Isten most is igazságot teszen nekik, kétségbenesnének, amint hogy igen tartanak, méltán is, mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik (de tegyük utána, ha Isten úgy rendelte). Talám már erre való nézve a portán is inkább néznek reánk, mert még most is igen rossz renden vannak dolgaink. Érdemlünk-é egyebet?

126

Rodostó, 13. septembris 1737.

A békesség fel lévén bontva azért a portának sem lévén szükséges, hogy arra vigyázzon, amire eddig kelletett vigyázni: erre való nézve a kalmakán egy levelet külde ide egy vezéragától, amelyben tudtára adja a fejdelemnek, hogy a porta kívánja Constancinápolyban való menetelét. A porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a német császárnak, és belőllünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejdelem, ha most élne, mit gondolna és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokot tegyenek Erdélyben. Elég a’, hogy mi bémegyünk, Isten tudja mire. Azt is jó megtudni, hogy új vezért tettek a táboron. Többet nem írok, mert készülni kell, amely helyben pedig sok esztendőket töltött valaki, onnét nehezen mozdul ki. Jó egészséget, néném.

127

Constancinápoly, 21. septembris 1737.

Elhagyók, néném, Rodostót, annyi esztendők múlva kibontakozánk onnét. De hogy? Csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesedmagával indula meg, de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi időt sem adott magának se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E’ talám csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: nem halok én itt meg, mint az apám. Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még Erdélyben sem. Elég a’, hogy tegnap ebéd tájban a város mellé érkezvén, egy udvarházhoz vivének, ott a császár tisztei a fejdelmet megvendéglék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mialánk paripákot adának. Onnét megindulván, pompával kísérék a császár tisztei a szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az idevaló mód szerént a császár parancsolatjából.

Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom idő töltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észreveszi kegyelmed, hogy az egy éléfánt. Ez a nagy állat egérszőrű, a feje olyan, valamint írják, a fülei, valamint az asszonyok legyezője; a szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom. Azok pedig hosszak, az ételre azok néki nem használhatnak, de az is bizonyos, hogy a természet azokot néki hasznára adta. Az is bizonyos, hogy az esztergárosok sok szép drága munkára fordítják azokot. De amit leginkább csudáltam abban az állatban, az orrát, de orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy olyan fityelék, valamint a pulykának, a’ pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom, az úgy hajlik, mint egy korbács. Annak a vége olyan, mint a disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mindvégig, valamint két szivárványon. Azon szíja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal fecskendezi, azzal ád magának enni. A’ neki olyan, mint nékünk a kezünk, ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi, mert a farkának azt a hasznát nem veheti, akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, azki azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop, vannak olyan vastagok, mint egy embernek a combja. A magossága 13 arasz volt, de e’ még csak a kisdedek közül való. Csudálatos az Isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni.

128

Constancinápoly, 11. octobris 1737.

A fejdelem 7-dik a kalmakánynál volt audencián, aki is egy paripát küldött a fejdelem számára, hasonlóképpen mindenikünk alá is szépen felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy pompával vitte a kalmakányhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nusztos mentét adata a fejdelemre, mireánk pedig mindenikünkre egy kaftánt, és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakányi kezét, és visszátérénk hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentől nagyobb becsületet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed. Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theatrumról hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a citromból a levit kifacsarják, elvetik, és mikor az ember a csorgóból akar innya, meghajol előtte, de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ! A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna, mert a moldovai és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesedmagával. Mindenik reá tudta magát tartani, a fejdelmet megajándékozták, bennünköt is egy-egy keszkenővel, mindenik cifrán volt, mindenikének pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel, valamint egy majorháznál a sok tyúk. A’ való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg szemekkel nézte ezeket a görög fejdelmeknéket, se a szép tyúkoknak balfelől való gondolatot nem adott, mert még abban az órában is a hideg volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját, való, hogy egy szempillantás alatt elmúlik, de minden szempillantásban megújul. Jó egészséget, néném.

129

Constantinápoly, 2. decembris 1737.

Már ezután néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk által, amelyet leírom, ha unadalmas lesz is.

Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audenciája lenne a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész udvarával, és a constancinápolyi kapu előtt kiszálla, ahol már várt bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. A fejdelem a császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, 8 órakor a császár második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevessé a kapu között leülteték; e’ pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a császár kapujánál várakozni kell, akárki légyen a’. Egy kevés idő múlva a csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun bémenvén, csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok, az udvaron pedig vala lerakva, messze egyik a másikától, ötszáz tál étek. Amidőn az udvar közepin valának, egy kiáltásra a jancsárok nagy zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el hamarább egyet belőlle. Egy szempillantás alatt egy tál sem marada a földön. A’ pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot azon a napon, amelyen fizet nekik. A’ pedig igen rossz jel a császárnak, amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. Balkéz felől pedig az út mellett tizenkét paripa volt sorjában, mindenikét két ember tartotta ezüstláncokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve, kivált a négy utolsó, mindenikének rubintos szerszáma volt, a fejeken toll és gyönggyel varrott cafrag rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se cifrábbakot nem lehet másutt látni.

A fejdelem előtt két csauz pasa menvén, a dívánházba bémene, a kalmakán és a több főrenden lévők felkelének és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház pedig négyszegletű nagy bolthajtásos palota; a kalmakán a vezér helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént, olyan embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek egyenként menvén a kalmakány eleiben, suplicatiót adának neki. A suplicatiót felszóval elolvasák, egy-két szóval arra, mit felelt a kalmakán, a suplicatióra felírták, és a kérőnek a kezeiben adván, a házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról. Akit halálra ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja adatni, a’ mindjárt végbenmegyen. Ezek a rövideden való törvényes dolgok véghezmenvén, azt szép dolog vala nézni. Azután a palota közepiben, három sorjával, kilencszáz erszény pénzt rakának, mind bőrzacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár parancsolatjával. A kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá, amelyben a’ volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt ezt a sok pénzt mind kihordák nagy renddel és csendességgel.

A’ meglévén, valakik a dívánban ültenek, mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú étket vittek. Egyszersmind legalább mindenik asztalra vittek egymás után húsz-húsz tál étket, de azzal az ebéd nem tarta tovább fél óránál, mert a török gyakorta eszik, de keveset egyszer; egy tálból két-három falatot eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben, abból is annyit, és így mindvégig, ha száz tál étek volna is. Ebéd után a dívánházban olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a házban, noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. Egy fertály óra múlva ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával, a császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben érkezék, akit is köszöntvén, a császár felelé néki: Az apád énhozzám sok ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni. A fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a második kapun kívül a császár paripájára üle, akit is odaajándékozák. Mi is lóra ülvén, a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának és ennek a levélnek.

130

Constancinápoly, 16. decembris 1737.

Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Esopus mondása mindennap bételjesedik, mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat mondott. Mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az istenek az égben? Azt felelé reá, hogy minden dolgok csak a’, hogy kit felmagasztaljanak, kit megalázzanak, egyiktől elvegyék, a másikának adják. E’ ma megtörténék a vezéren, aki is a táborról visszátérvén, nagy pompával ment keresztül a városon, talám ugyan érzette, mert szomorú ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a házhoz alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből kiiktatták, mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig hozzánk jó volt, de még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a vezér fővámos volt, elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném.

131

Constancinápoly, 25. januarii 1738.

A vezér tegnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kellene indulnunk, és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával, mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket felkaftányozának. E’ meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a vezér a fejdelem kezében adá az Ethnámét, amely levélben a császár erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet. A fejdelem is a vezér keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúznak egymástól. És a nagy esőben megáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a császár harminc lovat külde a fejdelemnek, a fele szép paripák voltak, a fele közönséges lovak, és ezek mellé bécsi hintót hat lóval. Elég a’, hogy mi készülünk a már bévett szokás szerént, tudniillik igen szép rendeletlenséggel, mert holnapután el kell indulnunk, vagy akarjuk vagy sem. Azért nem írhatok többet.

132

Drinápoly, 5. februarii 1738.

Kedves néném, mi ideérkezénk úsztatva, mert azt elmondhatni, hogy mindenütt úsztattunk a sárban, de már azt is meg kell mondani, hogy mikor indulánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a komédiát, az elmúlt holnapnak 27. napján, elkészülvén nagy hirtelenséggel, elindulánk ebéd után ritka és fényes rendeletlenséggel. Mert hogy a portán és másutt nagyobb gondolattal legyenek irántunk, a porta 2 kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból; egy pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton mindenre, és egy tefterdárt, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap, előre ellátjuk, micsoda kedvetlen utozás lesz a miénk, mind az időre, útra és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsülettel fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek.

133

Csernavoda, 19. februarii 1738.

Mi Istennek hálá ideérkezénk tegnap igen nagy bajjal, de egészségesen. Tegnap húshagyókedd volt, de mi még tegnap kezdettük a böjtöt, és ha mind úgy böjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a vége, mert semmit sem találtunk. Talám jobban lesz ezután, mert itt fogunk maradni egy darabig. Utunk pedig igen havas volt, főképpen, hogy általjöttünk a hegyeken; csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol ennivalót lehetett találni, bort eleget. Már azokban a falukban szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát, másképpen nem adna. Oka ennek az, hogyha egy töröknek adna szalonnát, azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmány helyt vagyon, de nagy falu, szép házak vannak benne, fele oláhok, fele bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt, mind inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformára vannak építve. Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek.

134

Csernavoda, 5. martii 1738.

Talám már az írást el is felejtette kegyelmed, én még el nem felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestről. A fejdelem Constantinus vajdát küldött volt köszönteni, aki is nagy becsülettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán száraz lábbal mentem és jöttem által, attól igen féltem, hogy a lábam belé ne sipadjon, rosszabbul jártam volna, mint Szent Péter. A vezér levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővölködnek, abban a sok biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje, de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni, mire mi végre, Isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekkel, és vázt akarnak belőllünk csinálni, mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne, de most, hogy hozzánk jöjjön valaki, Isten ne adja. Hanem kédet tartsa meg.

135

Vidin, 7. aprilis 1738.

Már azt is végbenvittük, hogy idejöttünk, de postán, mert mi egyébképpen nem tudunk járni, ha szinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a’, hogy az elmúlt holnapnak 27-dik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent szaladva cselekeszünk. Posta lovakot mindenütt adának alánk és a portékánk alá. Azt elmondhatjuk, hogy a portékánk több pénziben áll már a császárnak, mint magunknak, mert a sok posta lovat mind a császár fizeti. Az utunk nem volt unadalmas, mert igen szép földön jártunk, csaknem mindenütt a Duna mellett. A’ való, egy kevessé pusztás, mert a falak is puszták most a hadakozásban. Ezt a szép földet mind rácok bírják, kik nem igen dolgosok. A fejérnép igen csúfos süveget visel. Tegnap, amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három- vagy négyszázig való lovasokot külde előnkben, akik mind cifrán, mind jó paripások valának. A Duna-parton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a pasa sátorai fel valának verve, a tihája előnkben jövén, a pasa nevével köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén, nagy pompával érkezénk a városban álgyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég.

136

Vidin, 11. aprilis 1738.

Tegnap a mi főgenerálisunk megvendégelé a fejdelmet. Úgy tetszik, hogy ezt a pasát méltán nevezhetem generálisnak, ha a’ nem elég, gubernátornak nevezem, mert e’ három boncsokos vezér, és legalább hatvan- vagy hetvenezer embernek parancsol hadakozás idejében. Az ő pasasága pedig mind szélyesebb, mind hosszabb, mint csaknem kétszer Erdély országa. Hát az ilyet nem lehet-é híni generálisnak vagy gubernátornak? Ő pediglen az ő tartományának mintegy örökös ura, mindaddig, valamég ki nem teszik belőlle. A pasa tehát sátorokot vonatván fel a városon kívül, tegnap 8 órakor odamenénk nagy pompával, a pasa is egy óra múlva nagy ceremoniával odaérkezék, és a maga sátorában letelepedék. Erre jó vigyázni, hogy nem ő várt minket a sátorok alatt, hanem mi őtet, mert a török igen meg tudja tartani a ceremoniát. Egy óra múlva a fejdelem hozzája mene, és a beszélgetés egy óráig tarta. Ez a pasa szép ember, vezéri módon termett; ez örmény volt, azért is nevezték Halvács Mehemetnek, igen kegyes és okos ember. Való, hogy nem volt hadi ember, mivel a főharmincadosságból tették pasának. Ebben az országban egyszersmind nőnek fel az emberek az ilyen nagy pasaságra, valamint a gomba. Elég a’, hogy most minden órán meg fog innét indulni legalább ötvenezer emberrel, Orsovát lőtetni. A beszélgetés után a fejdelem a maga sátorában mene, és a tiszteivel ebédhez üle, amelyet a pasa készíttetett volt, legalább ötven tál étek volt egymás után az asztalon. A pasa a maga sátorában ett. Ebéd után vagy hatvan jó paripással csidáztatott a pasa, azután célt lődöztetett flintákból, azután nyilakkal; a paripáit megjártatta. Mindezeknek vége lévén, öt órakor a vacsorát elhozák, és vacsora után lóra ülénk, és hazaballagánk. Egy kevés idő múlva a pasa is visszámene a várban. A török vendégség ilyen szomorú vigasság; ebédre hivutt, de velünk nem ett, azután nem is láttuk, mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török urak így szokták vendégelni főkeresztyéneket, akik bort isznak.

A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros, de a városon kívül szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot látunk, mert mindennap látjuk, hogy utcáról utcára hordozók a rabokot, hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg, mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét; egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerülnek. De a’ rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, utcáról utcára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára, de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nemhogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is, haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy finsa kávéért. Ilyen olcsú itt a császármadár.

137

Vidin, 9. julii 1738.

Mi repülőfélben vagyunk, mert innét is a szokásunk szerént szaladva kell készülnünk és megindulnunk, kivel és hová, hallgassad békességes tűréssel. E holnapnak ötödik napján a vezér Nissa felől ideérkezék nagy sietséggel, vagyon véle fegyverfogható 80 ezer ember. Minthogy siet, azért a hadát tovább nem nyugosztalja, és ma megindultunk Orsova felé. Oka ennek a’, hogy az idevaló pasa már vagyon másfél holnapja, hogy Orsovát megszállotta és lőtette, de már annak vagyon két hete, hogy Königszeg generális eligazította volt alólla, és a várat megsegítette. A vezér ezt megtudván, azért jött ilyen sietséggel erre, és azért is indulunk meg ma reggel, hogy a pasát megsegítse. Nagy álgyúkot viszen magával és mindent, ami kívántatik a várvíváshoz, olyan álgyú is vagyon, akinek előtte hatvan bival sétál. Tegnapelőtt a vezér megizené a fejdelemnek, hogy hadná el Vidint, és menne táborban véle. Elkészülénk tehát a bévett szokásunk szerént, és a vezér táborára menénk. De hogy menénk? Mert példa nélkül való dolog a mi dolgunk, senkinek közüllünk lova nincsen, se semmi tábori eszköze. Lovakot eleget adatott a vezér alánk és a katonák alá, de azok posta lovak. El lehet ítélni, ha posta lovakon kell-é táborban menni? Elég a’, hogy mi azokon megyünk, ugyan postán is térünk visszá. De e’ mind meglehet a komédiában. Ugyanazért is hurcol oda a vezér, gondolván, hogy ha a táborban lészünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hálá Istennek egy valamire való nem jött, akik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást kerülték el. Csak a sok szép szót adják, de nem akarják egyéb hasznunkot venni. Kedves néném, egy kis imádság hasznos volna egy olyanért, aki posta lovon táboroz.

138

Fetislán, 11. julii 1738.

A’ bizonyos, hogy a vezér sem adja a császárnak tudtára nagyobb szorgalmatossággal, hogy hová megyen, és mit cselekszik, mint amellyel megírok mindeneket kegyelmednek. Úgy tetszik, mintha a kedves nénémnek kellene igazgatni ezt a hadakozást. Legelőször tehát a fővezér megindula Vidin mellől egész táborával igen jó reggel; mi is postán utána lépteténk. A megindulás pedig 9-dik volt, ide pedig ma 11-dik érkezénk déltájban. Tegnap pedig reá vett minket a vezér, de nemcsak minket, hanem az egész táborát; azt pedig ma tudtuk meg, a’ pedig eszerént ment végben. Tegnap estve hat óra után a vezér megindula az egész udvarával. Sok fáklyákot vittek előtte és utána, az egész tábor, és mi is azt gondoltuk, hegy azon helyt fogjuk az étszakát tölteni, és hogy a vezér azért indult volna meg, hogy étszaka a hűvösön érkezzék Fetislánhoz. Mert a török táboron olyan szokás vagyon, hogy a had nem indul meg egyszersmind a vezérrel, a had már tudja a szállóhelyeket, vagy előre, vagy a vezér után indul meg, az is ki egy úton, mi máson. Mikor pedig a vezér megindul, egyet lőnek ágyúból. A vezérrel pedig más nincsen, hanem a maga udvara, amely igen sok, és azok a testőrzők, akik már mindenkor mellette szoktak lenni. A jancsár aga pedig mindenkor meg szokott indulni a vezér előtt egy nappal. A vezér megindulván tehát tegnap estve, amint mondám, amidőn két kis mélyföldnire lett volna a tábortól, tarackokból lőtetni kezde, és azután flintákból, mintha ugyan ellenség ütött volna reája a Dunán, mivel mindenütt a Duna-parton kelletett elmenni. Arra az egész tábor felzendül, gondolván, hogy a vezér valamely sajkákra lőtetne. Noha setét volt, de ki-ki felszedi sátorát, és a vezér után megyen. Egy kevés idő múlva érkezék hozzánk egynehány csauz a vezér parancsolatjából, mondván, hogy induljunk meg mi is, ha veszedelemben nem akarunk lenni. Elkészülénk tehát nagy sietséggel, és megindulánk a vezér után a nagy setétségben. A török táborral nappal is bajos, de étszaka igen veszedelmes, mert annak a rettentő sok rakott öszvére, tevéje a’ csak megyen ki egy, ki más úton igen szép rendeletlenséggel, és ha szüntelen az ember magára nem vigyáz, a’ bizonyos, hogy felüttetik, és eltapodtatják. Elég a’, hogy ma ebédtájban ideérkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér azért lőtetett az estve, hogy a had hamarébb utánamenjen.

Mi egyik partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik; az utolsó levelemben megmondottam volt az okát, de már ismét kezdik lőni, mihent a sáncok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dik lőtetni fogják. Azt tartják, hogy a két táboron vagyon másfélszázezer ember, de ha számlálnánk mindazt, aki kenyeret eszik, kétszázezer embernél is több volna, mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval, egy városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a táborán, még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű és más egyéb portékát mind Constancinápolyból kelletett a Duna mellé hurcolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit nem nyernek. Csak szekér több vagyon harmincezernél, ahhoz mindjárt harmincezer ember. Amicsoda rendeletlenség vagyon, mikor a tábor megyen, a rend szintén olyan nagy, amidőn helyben vagyon, mert itt a nagy csendesség; gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy renddel verjék a sátorokot; utcákat ugyan hagynak, de ki-ki oda veri sátorát, ahová tetszik, senkinek szabott helye nincsen. Fetislán pedig egy nyomorú rác falu. A Trájánus császár híres kőhídja is itt volt, most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval, azt akarom mondani, hogy ilyen nagy török tábort láttam, de úgy tetszik, hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek, hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megvesszük Orsovát. Addig is maradok etc.

139

Fetislán, 26. augusti 1738.

Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem berdot, hanem allát kiáltanak benne. Ez a változás eszerént mene végben: a komendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana alólla, valamég meg nem venné, azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalon igen sok ajtókot csinálnának mindennap. De leginkább a’ vivé a feladásra, hogy a hada igen betegeskedett, mert a sok nyughatatlanságon kívül a sziget igen egészségtelen. Tegyük ehhez azt is, hogy a vezér kikiáltatta volt, hogy aki ostromra megyen, annak huszonöt tallérja leszen. Erre való nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a várban, gondolkozhattak a feladásról. A komendáns megizené 12-dik a vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár feladásáról. A vezér Ibrahim effendit küldé, aki is mindeneket elvégezvén, 15-dik a komendáns a vezérhez jöve; nagy tisztelettel fogadá, és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsáttá visszá. Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a táboron. A mi hadunk máris kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel. Az idén nem is tart tovább a hadakozás, a mi dolgunknak is csakhamar vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készüljön, mert 30ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az Isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a’, hogy holnap innét megindulunk, és elhagyjuk a fekete, szalmával, földdel, fűvel, fövennyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megígérte, hogy az úton szemben lesz a fejdelemmel; meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek.

140

Vidin, 1. septembris 1738.

Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsületesen leszállítának, és a vezér minden ceremonia nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Izrael. Az elmúlt holnapnak a 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után menénk Vidin felé, igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt, hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel; a vezér minthogy mindenkor előttünk indult meg, kilenc óra tájban megszállott ebédelni, nékünk pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel, azért utána siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen, azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelíttünk sátorához, fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előlünk. E’ már nem volt tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A vezér Vidinhez érkezvén sokkal előttünk, már sátorok alatt volt az egész udvarával. Amidőn mi is közelítenénk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy most nem lehet szemben velünk, mert rosszul vagyon, hanem csak tartsuk a ló száját a szállóhelyünkre, amely a Dunaparton volt, városon túl. Erre csak lesütők a fülünköt, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk. Micsoda változás! Ennek előtte egynehány holnappal nagy pompával vittek bé Vidinben, most pediglen még a városon sem akartak keresztülvinni bennünket, hanem a városon kívül, kívül a kertek között kelleték sokat kerülni. Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak magunk, mint a számkivetettek. 29-dik érkezénk ide. Már ezután a fejdelem sem fogja mondani szokása szerént, hogy nagyobb becsülettel vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt. Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak menjen hozzája, de egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet, mert a feje fáj. Nemakarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig innét jó reggel megindula az egész udvarával, és idehagya bennünket. Már itt meddig leszünk, télre hová visznek, Isten tudja. De azt tudjuk, hogy a fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon, soha nem is volt egészséges, amiolta ebben az országban jött, de kivált egy darab időtől fogvást igen sárgodik; a harag pedig igen árt egészséginek. Jó egészséget kívánok kegyelmednek.

141

Vidin, 4. octobris 1738.

E’ sem igen nagy vigasztalásra való levél lészen, se semmi hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő, mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen keskeny; vagyunk mindenestől másfélszázan. De most minden órán fő nélkül maradunk, mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon; szüntelen való forróságban az ábrázatja vész, a teste vastagodik. E’ nem jó. De ő afelől csak mulatná magát, ha volna kivel és mivel, és csak örömest el akarná titkolni nyavalyáját. Orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással akarná magát meggyógyítani. A minap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. De amikor visszájöttünk, kétszer is elájult, nem is gondoltuk, hogy életben érkezzék haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni és a sátorában vinni. A nyavalyájának nyughatatlansága miatt, már egynehány naptól fogva, a sátorát messze verette a többitől, de ott sem maradhatott, hanem a mi sátorunk mellé vettetett ágyat; estig ott fekütt, estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájult, én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra magához tért. Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg, a hús mintegy hull rólla, de a harag el nem hagyja, amelyet mind a természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készülnünk kell, a vezér egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen, mert a Dunán megyünk le Oroszcsikig, onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindulunk, azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vigyázni.

142

Oroszcsik, 14. octobris 1738.

Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazonáltal ideérkezénk szerencsésen, hol az ellenség hátán, hol egynehány ezer között kelletett eljőnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk. Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet: nem nagy veszedelem-é, amidőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hát ha felfordították volna a hajónkot? Elég a’, hogy ezen holnapnak a 6-dik napján mind hajóra ülének a bujdosó urak, úgymint Csáki úr, Zai úrfi, Ilosvai, Pápai, Dászti, ez olasz, Pázmány uraimék és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorult állapotban tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában, amelyet mi nem igen bántunk, mert nagyobb mulatsággal vittük végben a vizi utunkot. A’ bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint mi voltunk, a Dunán lemenni, mert minden két óra múlva nagy szép szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk el. A városok pedig mind Törökország részin vannak. A híres Nicápoly a többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve; a várossal általellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem láthattam suhajtás nélkül, mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve. Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték a hajót, mert olyan vastag gyükerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha megreszelik sárga, és jó, ha mindjárt eszik; de ízetlen, ha egy keveset áll reszelve. Vérontás is volt, mert kivált Havasalfölde részin való szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket, vadok vagy szelidek, nem tudom, mert azok örökké a szigetekben laknak csak magok, talám gazdájok is lehet. Elég a’, hogy egy szigetben kettőt megöltünk, jóllaktunk, még bennek tartott. De mennyi átokkal ettük, mert a főhajósunk török volt, eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját; mi azt csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt. De amicsoda jó muszulmán volt, talám el is adta azután a hajóját, azért hogy tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-dik ideérkezénk szerencsésen. Istennek hálá, a fejdelem már ideérkezett volt igen nyomorult állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel maradok.

143

Csernavoda, 7-dik novembris 1738.

Én ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed levelit vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk, hol a vízen, hol a földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról és ne csak mindenkor a nyomorúságról kellene írnom. Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indulánk meg Oroszcsikról, három vagy négy óra múlva ide is érkezénk rossz állapotban, de a fejdelem végig meg akarja tartani a természetit. Három vagy négy nap múlva, hogy ideérkezénk, mindenikünket eltiltá magától, még a borbélyjait is. Való, hogy itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte szállásáról, csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött olosz muskotérost és két asszonyt tart maga mellett, ezekből áll az udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmérte ennek előtte egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? A minap étszaka úgy volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De hogy meg ne haragítsam, nem mentem eleiben, csak azt feleltem, valamint Esther: hacsak a király nem hívat, nem mérek eleiben menni. A török tisztek látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy venne valakit közüllünk maga mellé, ha halála történnék, legyen valaki mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette, azért már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy kitelen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy bosszúból, eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.

144

Csernavoda, 10. novembris 1738.

Kedves néném, végit érők Rákóczi Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz, mint a gyertya. Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és komunikált, a testamentumát megcsinálta. Mára viradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszélt tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról üsmert meg mást. Tizenkét órakor délben a szova elállott, és igen nagy forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor délután a pap fel akarván néki adni az utolsó kenetet, amidőn az imádságot elkezdé, az Istennek adá lelkét 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon néki! A testet felbontották, a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy pincében tétettem, mindaddig ott lesz, még válasz jő a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék. Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó, de a haragról soha meg nem intették, noha a’ mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé; se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég, másszor másról.

145

Csernavoda, 15. decembris 1738.

Nem kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam, hogy ismét fő nélkül maradánk. De nemsokára szükségünk nem lészen főre, mert a minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyien már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket például tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról. De kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mi tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a’ lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tészi a maga jószágában. Mert énnékem soha semmi egyéb okom nem volt hazámot elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejdelmet, noha a mennyei atyám előtt más okból kelletett elhagynom, imádnom is kell rendelésit. A minap érkezék ide egy vezéraga a császár és a vezér leveleivel, amelyekben szép ígéretek vannak. Mindeddig, a szegény fejdelemnek rendelése szerént, minden jószág a kezemnél volt, de ennek előtte egynehány nappal, a porta parancsolatjából, a török tisztek idegyűlvén, mindent felírának, kezekhez vevék és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást, és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen? Ezzel maradok etc.

146

Csernavoda, 1. junii 1739.

Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszáérkezék ide a porta parancsolatival a teftedár, és minthogy a porta arra szabadságot nem adott, hogy a szegény fejdelem testit Constancinápolyban vigyék, azért tegnap estve egy görög templomban eltemetők. Akit is az úr Jézus állítja jobb keze felől az utolsó napon. Itt most minden órán az apostolok eloszlása lészen, a parancsolatok elérkeztek: Csáki úr Vidin felé fog menni, Zai úrfi Kocsinban, én pediglen Jásziban. De mi ketten együtt fogunk járni egészen Jászig; innét Bukurestre megyünk, és onnét keresztül és végig Havasalföldin, Molduvában. Innét pedig mi megindulunk 4 nap múlva, mert a fermányunkban a’ vagyon feltéve, hogy egy órával elébb induljunk meg. Mert itt nem teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy siessen, hanem egy órával elébb induljon meg, mintsem kellene, és egy órával elébb légyen ott, ahová küldik. Elég a’, hogy ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom, mert az erdélyi havasok mellett menyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből. Köszöntöm ezeket a kegyelmed nevivel is. Úgy tetszik nekem, hogy elég bőséggel adtam kegyelmednek tudtára a szegény fejdelemnek minden dolgait és életének végit. Már itt két Rákóczit temeténk el, a harmadikát Isten éltesse, a’ nem eszik török kenyeret.

Minekelőtte ezt a levelet elvégezzem, és az íráshoz való szerszámimot elrakjam, lehetetlen, hogy egy kis nevetségre való históriát ne írjak, elég szomorúságra valót írtam. Elég a’, hogy nálunk szökött német muskotérosok is vannak, akiknek az erszények igen lapos lévén, a vizet is megunván, nem tudták, miképpen ihassanak bort. Mert pénzek nem volt, azért tanácsot tartottak egymás között, hogy miképpen ihassanak bort pénz nélkül. Egyik a szomjúhozó gyűlésben mondá a több tanácsoknak: csak azt cselekedjétek, amit én mondok, és lesz borunk. Elküld tehát négyet a többi közül ásóval és kapával; ezek estve későn egy görög papnak a kapujához mennek, ott igen kezdik ásni és hánni a földet, mintha sírt ásnának. A pap meghallván, hogy dolgoznak a kapuja előtt, kimegyen, és kérdi tőllök, hogy mit akarnak. Azok felelik, hogy egy holtat akarnak eltemetni. A pap inti, hogy másutt temessék el, de ők csak ásnak keményen. A pap gondolkodik, és kérdi tőllök, ha pestisben holt-é meg az az ember? Ezek felelik, hogy abban. A pap azon megijed és mondja: barátim, csak ide ne temessétek, inkább 3 veder bort adok néktek. De azok csak ásnak. A pap 4-et ígér, azután ötöt: Mikor az alku megvolt, a pap hátranéz, és látja, hogy hozzák a halottat egy deszkán. Arra annál inkább megijed, és a kapuján belől nézi, hogy mint megyen végben a temetés. A muskotérosok kiáltják néki, hogy ha az öt veder bort megadja, a halottat tovább viszik. A szegény pap megígéri, csak megmenekedhessék. Ezek is mindjárt bémennek, és az öt veder bort kihozák. A pap is utánok megyen, hogy lássa, ha elviszik-é a halottat. De micsoda csudálkozással látá, hogy a halott felkelvén, legelőbbször is ő kezde innya a borból. A szegény pap nem tudta, ha haragudjék-é, vagy nevesse, mint megcsalták. Kedves néném, már ezután Molduvában kell a leveleket igazgatni, és úgy nem kell tenni, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, se nem varrott azért, hogy szégyenletre az oculárét feltenni. Én pedig maradok kedves nénémnek etc.

147

Csernavoda, 4-dik junii 1739.

Csak annak örülök, édes néném, hogy egészséges vagy. Itt most minden órán eloszolnak az apostolok, ki napnyugot felé, ki északra. A fermányok elérkeztenek, amelyekben olyan rendelés vagyon, hogy gróf Csáki úr, a nem okos, hazájokot elhagyó magyarokkal, Vidinben menyen. A kéd édes, jó és szép szolgácskája pedig Molduvában iromtat, Zai úrfi pedig Kocsinban, de együtt járunk Jászig. Kérdje kéd, ha bánom-é ezt a rendelést? Azt felelem reá, hogy nem. A fermányinkban pedig azt parancsolják a két vajdáknak, hogy becsületesen fogadjanak. A posta fermányunkban pedig a’ van feltéve, hogy egy órával elébb induljunk meg, mintsem kelletnék. Ez a cancellária szokása, mert itt nem teszik, hogy hamar induljon, vagy siessen, mikor valahová küldenek valakit, hanem azt írják a fermányban, hogy egy órával elébb induljon meg, és egy órával elébb legyen ott, mintsem kelletnék. Én ezt jó mondásnak tartom. Énnekem már ne írj néném, valamég Jászból nem írok. De akkor egy órával elébb kell írni, hadd vehessem elébb egy órával. Én pedig még Bukurestről is fogok írni. Mi jó vagyok én, de kéd is jó.

A szegény fejdelem azt hadta volt, hogy az apja mellé vigyék temetni, de azt meg nem engedték, azért ennek előtte egynehány nappal eltemetők estve egy görög templomban. Az apja felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondották volt, hogy ha született, bár soha meg nem holt volna. A fia felől pedig, hogy ha e nyomorult világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta. Mert szegénnyel úgy bánt a vezér, valamint a gyermekkel, noha már negyven esztendő felé jártunk; csak a sok szép szót és ígéretet adták a külső dolgok iránt, mert ami a belsőköt illeti, arra nem lehetett panaszunk, mert eleget adtanak, a sok paripát, a sok szép szerszámot és nyolcvan tallér egy napra csak elegendő, hogyha tudtunk volna abból élni és megfelelni a méltóságnak. De semmiben nem tudtunk magunknak segítteni, a tanács pedig nem kellett. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de igen rossz neveltetése volt, és nem szeretett semmit is tanulni, mert nem szokta volt meg a tanulást. Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll. Más országban talám inkább mehetett volna valamire, de éppen nem erre való volt. Minden magaviselése, szokása ellenkezett az itt való nemzettel, mert sohult úgy nem vigyáznak az embernek magaviselésire, mint itt. Ha pedig a nemzetit nem szerette, azt nem kell csudálni, mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket. De kivált bennünket, akiket az apja szeretett, éppen nem kedvelhetett. Elég a’ hogy minden élete és dolga szegénynek ebben az országban csak olyan volt, mint a szalmatűz. Azért ne beszéljünk többet felőlle, az Isten irgalmazzon szegénynek. Hanem arról beszéljünk, hogy nekem készülnöm és rakodnom kell, mert holnap vagy holnapután innét elillantok, és ha magát Erdélyt meg nem látom is, de a köpönyegit meglátom, mert az erdélyi havasokhoz nem messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy a Bozzára menjek kaszáltatni, de bosszúságra, iszom a Bozza viziből. Minthogy minden írószerszámimot elrakom, azért a levelet is elvégezem. De engemet el nem kell felejteni, és az egészségre kell vigyázni. De írni is kell, és úgy ne tégy, valamint egy olyan úriasszony, aki se nem írt, se nem olvasott, se nem varrott soha is, azt pedig csak azért, mert szégyenlette az oculárét feltenni.

148

Bukurest, 11. junii 1739

Meg kell tartani mindenkor az ígéretet, mert az ígérettel adóssá tesszük magunkot, és az adósságot meg kell fizetni, akárminémű dologból álljon a’, példának okáért ha egy csókból állana is, de meg kell fizetni. Éppen a csókról kell nekem most beszélnem, amidőn még innét hetven órára kell ügetnem, hát ha még valamely keringő embertelen katonák bépolálnak, és úgy visznek bé Erdélybe, a’ nekem rossz tánc volna. Itt bennünket nagy becsülettel fogadtak, a városon kívül egy klastromban az ebéd készen várt bennünket. A vajda a secretáriusát küldötte előnkben, ugyanaz is vendégelt meg a vajda részéről. Ebéd után pedig a mariászá voda hintójában mentünk bé pompával a városban. Én is ott kezdem el, ahol végezni kellene, mint aki elsőben elvette az atyafiát, és azután kért szabadságot. 5-dik indulánk meg Csernavodáról jó társaságban, Pápai János sógor, aki gyógyíttatni jött ide magát, Zai úrfi, s magam, mert magamot el nem kell felejtenem. Tegnap a vajda hintaját küldötte utánunk, és szemben voltunk véle, csaknem egy óráig voltunk nála. A szeme kancsal, de az esze nem a’, mert elegendő van neki, ha szinte görög színű is, mert a görögöknek másféle színű az eszek. Nem mondhatni teljességgel, hogy fekete, de igen barna, mert mindenkor azon van, hogy csalhasson meg másokot. A vajdának a városon kívül kertje, háza vagyon, ott voltunk szembe véle, ugyan maga is ott vagyon táborban. Hát nem kell-é a káposztát őrizni? Nappal házban vagyon, étszaka a sátorban hál, mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell szállani, ha szinte a káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni, valamég a vezér táborban vagyon. Már minékünk a vajda egy hintót is adott, posta lovakot és szekereket, azért Isten segítségivel innét elébb megyünk holnap. Egynehány oláh katonát is adnak mellénk, hogy kísérjenek, mert hogy megőrízzenek, azt nem gondolom; mégis hírt visznek a vajdának, ha elfognak. Itt semmi egyéb hír nincsen, hanem tegnap ment itt el egy muszka követ, a vezérhez megyen. Könnyű elítélni, hogy a békességet járják, gondolom, hogy itt is reá ropják. Soha, édes néném, nem kelletett úgy vigyázni az egészségre, mint most; inkább több fizetést kell neki ígérni, csak el ne menjen, mert én az enyimnek pitesdi bort kell adnom, mely nagy büntetés.

149

Jász, 21. junii 1739.

Ideérkezénk mi, édes néném, szerencsésen, Foksánig úri módon jöttünk a vajda hintójában, talán még a legelső havasalföldi vajdáé volt, akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy nyugodalommal kocogva, mert mindenütt hatalmas rossz posta lovak vannak. De micsoda gyönyörű utozásunk volt! Az időről nem szóllonk, mert mindenkor esők voltak, kivált Molduvában, olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik. Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak, mert két nap alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam, gyönyörűség volt a mi utozásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk, mert Bukuresttől fogva Jászig csak a sok különb-különbféle szép virágon járt volna. Mindenütt a mezők bé voltanak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipántra léptek a lovaink. Egyszóval, mindenütt virágoskertben jártunk, de mit mondok, mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hát ha még az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félsszel, mert attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy ők arra nem hajtottanak volna, és hacsak erővel is, Labkovicshoz vittek volna ebédre, mi pedig éppen nem ohajtottuk azt a becsületet. A mi őrzőink pedig ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették. Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el; örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfedezte előttem az oda vivő utakot, mert az egész föld övé.

Tegnap másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki is köszöntvén bennünket az ura nevével, azután a vajda hintójában helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városba és a szállásunkra. Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szembe lehetünk véle, és a hintóját küldvén érettünk, nagy ceremoniával fogada bennünket sátorok alatt, mert ez a vajda is táborban vagyon. Majd másfél óráig voltunk véle, inkább is tudja e’ magát alkalmaztatni az idegenekhez. Nem is kell csudálni, mert a portán főtolmács volt. A beszélgetés után visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket, mert meg vagyon parancsolva nekik, de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög, főképpen hacsak egy arasznira is felemelik a földtől, ha a közönségese meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogyne volna, amidőn egy országnak parancsol. A muszkák közelítnek Molduvához. Most ezeknél többet nem írhatok, másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha egészségire vigyáz, jó szolgája.

150

Jász, 22. julii 1739.

Már egy holnapja, hogy unadalommal töltöm az időt ebben az ízetlen városban csak egyedül, mert Zai is már régen elment Kocsinban. A vajdánál egynéhányszor voltam, de amiért ide küldöttek, a’ látom, hogy csak hejában való lesz. Az unadalomra pedig mindennap elég alkalmatosság adatik, mert ezek a boérok olyanok, mint a medvék az idegenhez. Nem tudom, ha természetből cselekszik-é, vagy pedig nem mérnek az idegenekkel társalkodni, de igen vadok. Voltam már egynéhánynál, akiknek kétfejű sas a címerek, mert ezek mind a Cantakuzéna familiájából mondják magokot. Talám még a gazdám is abból való, megnézem a címerit, noha szabó. Hogy itt valaki az idegenhez menne, ebédre híná, amint szokás az emberek között, azt nem kell várni ezektől a medvéktől. Én is feltettem, hogy egyikhez se megyek. Mikor a vajdához megyek, reám hintik a mariászá nevet, mert látják, hogy a vajda mint vagyon hozzám, de azonkívül úgy vagyok itt, mintha csak én volnék egyedül a városban. Még eddig senkinek annyi barátságát nem tapasztaltam hozzám, mint az idevaló érseknek. Mikor hozzá megyek, igen örömmel lát, és hogy megmutassa hozzám való jóakaratját, egynehányszor már holmi ételnemű ajándékot küldött, olyat, ami itt ritka a városon. Azt én igen kedvesen vettem tőlle, nem az ajándékját, hanem hogy jó szívvel vagyon hozzám, mert énnekem itt olyan asztalom vagyon, hogy tíz emberrel többet tarthatnék, mint amennyi van. Mégis az a szerencsém, hogy egy olosz páter vagyon itt, azzal eszem és beszéllek, mert ha a’ nem volna, sohasem tátanám fel a számot, hanem mikor eszem. Ha a korcsomára volna kedvem elmenni, ott eleget beszélgethetnék az oláh papokkal, mert itt a korcsomákon minden hordó mellett vagyon legalább tíz pap, és aztot úgy veszik körül, valamint egy halottat.

Mindezekből el lehet ítélni, hogy nem kopik a nyelvem a beszédben, hadd koptassam tehát a pennámot az írásban, mert arra elég időm vagyon, és a’ beszélgetés gyanánt legyen. Beszélgessünk hát mind a városról, mind az itt való állapotról egy keveset. A város dombon vagyon, elég szép helyt, de a vizet messzenünnen kell hordani a lakosoknak. Öt vagy hat rongyos klastrom cselekszi, hogy Jászt városnak lehessen mondani, mert másként a benne való házakért csak falunak nevezhetnék. A kereskedést a zsidók és az örmények tartják, hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, és olyanok kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne itt felállítani, sokkal könnyebben, és nagyobbat, mint Bukuresten. Hová lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld terempt, az itt mind jobb, mint másutt, mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákot látni, mint itt? Hol lehet olyan jóízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik, a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcseghetik. De a lakosok olyanok, mint a vadállatok, a gyönyörű szép és jó földet pusztán hagyják, és az erdőkben laknak. Itt a boéroknak számok igen kevés, ha tízen vagy tizenketten vannak olyanok, akiket uraknak lehetne mondani, a többit számban sem veszik. Való, hogy a török birodalma alatt vannak, de bezzeg a görög igája alatt vannak. A nagyobb, hasznosabb, fő és alacson tisztségeket a görögök bírják; a fejdelem mindenkor görögből lévén, kedvez a maga nemzetinek, és azoknak inkább hiszen, és azt cselekszi a boérokkal, amit akar. Csak mostanában is kicsoda itt a főhekmány, aki az egész hadaknak parancsol? Egy gazdag görög szőcsnek az öccse, és előtte térdet, fejet kell hajtani a több boéroknak. De mi közöm nekem mindezekhez, amidőn nagy unadalommal kell enni a kenyeremet és innya a gotnári bort.

Itt mindennap a sok rossz hír, a muszka közelít Kocsinhoz, mindenek félnek és készülnek. Az Isten viselje gondomat, ő tudja, mi okért hozott ide. A minap egy muszka követ ment itt által, a vezér táborára megyen. Én is a vajdánál voltam, elbúcsúztam tőlle, mert tegnap nagy pompával mene ki innét az egész hadaival. De micsoda had? Nem is mondhatni hadnak, hanem csak szőllőpásztoroknak. Egy pasa van véle, talám 40 vagy 50 emberrel, mind egész hada volt talám bővön számlálván másfélezer ember. Legutoljára vitték a faltörő álgyúkot, amelyeket szükségben dióval is meg lehet tölteni. Ezek így mind kitakarodának, és idehagyának, már lássam, akármit csináljak. Azt tudom, hogy a vajda jó rendelést tett felőlem, és a kalmakánokra bízott, mert itt három kalmakánt hagyott helyében, akik három idevaló főurak. Az egyike közüllök a cancellárius. Ezek meg nem oltalmaznak minket, úgy lehet, hogy Csikból reánk üthetnek, és egy étszaka az ágyban találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem. Maradok édes nénémnek szolgája.

151

Jász, 23. augusti 1739.

Itt édes néném, ebül vannak a dolgok. Amiolta a vajda innét elment, szüntelen való zenebona a városon, minden készül, rakodik, szaladófélben vagyon. A boérok már régen az erdőkre küldötték feleségeket, kivált amiolta a muszka tábor általjött a Nesteren, azolta nagy félelem van itt. A vajdának a két fia is elillanta innét. Ilyen felbódult állapotban magam sem tudom, mit csináljak, legkisebb zörgést hallok, azt gondolom, hogy a kozákok az udvaromon vannak. A kalmakányok gyakorta jőnek hozzám, biztatnak, én meg azon kérem őket, hogy küldjenek el innét, mert ők ha valami történik, akkor ülhetnek lóra, amikor akarnak, énnekem pedig három vagy négy cselédem vagyon, és nincsen több egy lovamnál. Ítéld el néném, micsoda állapotban vagyok, csak amiolta ezt a levelet írom, háromszor hagyatta el velem a gazdaasszonyom, mondván, hogy már a városon vannak a kozákok. Eleget biztatom, de magam is azt akarnám, hogy ne volnék itt. Reggeltől fogva estig itt csak a kozák hír, itt most egyéb litánia nincsen, hanem a kozákoktól szabadíts meg uram minket. Szüntelen küldök a kalmakánokra, hogy küldjenek el innét, ők szüntelen biztatnak, hogy gondjok lesz reám. De én szüntelen való nyughatatlanságban vagyok, és ilyenben soha nem voltam. A legnehezebb, senki nincsen, akivel egy szót szóljak. Bár csak lehetne vagy írni, vagy olvasni, de nem lehet, szüntelen való lárma a kapum előtt. Meg nem indulhatok magam erejével, nem is lehet addig, amég a vajda maga nem mondja. Itt lenni pedig a megrémült nemzetség között egész nyomorúság. Nincsen jobb, mint Isten keziben ajánlani magamot. Ennek a holnapnak az elein mene itt el a vezér postája Kocsin felé, aki viszi a hírit, hogy a németeket megverte a vezér. Ha ez igaz, elmondhatni, hogy az Isten ujja vagyon itt. Tegnap meg más posta hozá hírit, hogy Belgrádot megvették. Ezek mind nagy hírek, arrafelé az Isten győzedelmet ád a töröknek, errefelé szaladni, kell a muszkától. Tudja Isten, mindennek mint kell lenni, ő aláz, ő magasztal. Elég a’, hogy én szívesen kivánnék innét elrepülni, de minekelőtte elinduljak, írok csak azért is, hogy megtudjad néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek.

152

Jász, 3. septembris 1739.

Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról, mert soha nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van, kiváltképpen amiolta a törökököt megverék. Már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet tartani a kozáktól, szüntelen tele is vannak most is a templomok, de nem azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy pompával, mint mikor elmene. Ilyen a világ! Mihent ideérkezék, én is megizeném néki, hogy küldjön el innét, ma pedig magam voltam nála. Eleget beszélgettünk a mostani dolgokról, de én leginkább azon sürgettem, hogy megindulhassanak, mert tudom, hogy ővajdasága sem várja bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is készültem, és Isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap idehagyom őket, mint Szent Pál oláhokot. Soha örömestebb meg nem indultam, mint én fogok megindulni, ha lehet, még egy órával indulok meg elébb, mintsem kellene. És maradok édes nénémnek.

153

Bukurest, 18-dik septembris 1739.

Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt már talám nem kell tőllök félni, de ha a kozákoktól nem kelletett félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a’, hogy Jászból 4-dik indultam ki, a vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak harmadmagammal indultam olyan veszedelmes útra, mert a többit nem számlálom. Mikor a városon kívül voltam, mintha egy nagy követ vettek volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost nagy zűrzavarban hagyám, de ők lássák. Pedig hogy én megszabadulhattam, de ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem. Mert minthogy megindulásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort, azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Molduvában és Havasalföldiben a sok kóborló azon fog igyekezni, hogy ha megverték, legalább vihessen valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban a török had igen húzó-vonó, kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen tarthattam a rossz társaságtól, azonkívül is mennyi sok erdőket kell általmenni, kivált Foksánig. De az Isten úgy adta, hogy egy törököt sem találtam Foksánig, azontúl találtam, de idevaló törökök lévén, nem kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, de sőt még moldovai embert sem láttam, mintha csak én lettem volna egyedül az egész országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a kis tartalékot kiveszem, de azonkívül gyönyörűséges utozásom volt; a mező mindenütt szállást adott. És a török szokása szerént, amely igen jó szokás, idején indultam meg, és idején szállottam estvére.

Mindezekből általláthatod, édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az Isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap volt. A szegény Pápai sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel való békességet, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből látogatására ne jöjjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, Isten tudja. De aki a fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám, ezután is hiszem a’ lesz, elég nagy bútól, gondtól szabadított meg, ezután is ő viselje gondomot. Viselj, édes néném, magad is gondot az egészségre, és írj.

154

Bukurest, 23. octobris 1739.

Gondold el néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert ha szinte a békesség meglegyen, de a muszka ármádából sok százan elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha csak engemet keresnének, és ha idejöttek volna, az ágyban találtak volna, mert ennek előtte egynéhány nappal estve, amidőn le akartam volna fekünni, egy kis hideg jött reám; egész étszaka aluttam, de másnap, mintha minden tagomot, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam, semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimot sem. Egyszóval, valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam. Se meg nem fordulhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha igen nagy belső forróság lévén rajtam, szüntelen szomjúhoztam, de legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig, azután egy kevessé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús, mintha egy holnapig feküttem volna, a belső nagy forróság emésztette volt meg. Azután eret vágattam, fele a véremnek olyan volt, mint a hideg étek, fele mint a ténta. Eztet a jászi mulatságos lakásom okozta volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam éppen azon a napon, amelyen meg sem mozdulhattam az ágyban, mert a szolgám mondja, hogy uram, itt rossz hír vagyon, mert a vajda udvarában igen rakodnak szekerekre, a vajda kiment a városból, és a városon minden ember futófélben vagyon, mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak. Ezt hallván, csak gondoltam, hogy most oda vagyunk a tyúkoknak, és csak azt vártam, hogy mikor jőnek bé a házamban, mert tudtam, hogy olyan embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot, már mindenemet nekik szántam volt. De az Isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a széllyeken kóborolnak; azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedünk a veszett kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól béállott, de a vajda, aki mindenkor jól volt hozzám, most megváltozott, mert nem állottam akaratjára, az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és nemzetségemet. Vigyázz, néném, az egészségre, mert a’ drága portéka, és írj.

155

Bukurest, 15. martii 1740.

Nem kétlem, néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted volna, én is vettem a februariusi leveledet, csak ugyan annak is tulajdoníttom, hogy eddig meg nem fagytam, mert itt rettentő irtóztató tél vagyon, 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket Láponiában vittek, a Jeges-tenger mellé, mert senki nem emlékezik ilyen kemény télről, e’ pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek volna Dániából Svéciában, de nekem ahhoz mi közöm. Ahhoz több közöm vagyon, hogy rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban; van is okok hozzá, mert nekik engedtem a meleg házat, én inkább tűrhetek, mint ők, és nem zúgolódom. De a nagy drágaság és szükség itt; az utcákon egymás keziből vonják ki a kenyeret, sokszor történt, hogy ebédhez ültem volna, de kenyerem nem volt. Mindezeket nem lehet csudálni, mert másunnan semmit nem hozhatnak, itt pedig vizimalom, molnár, minden esszefagyott. Megvallom, hogy örömest megválnék Bukuresttől, mert itt igen unadalmas a lakás. Nem tudom én micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni. Nem kell félni, hogy se Molduvában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot hozzám nem mutat; mikor hozzámegyek, a szót nem kímélli, mind az a többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mérnek a vajdától az idegenekkel társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss néném, ha elvégezem levelemet, mert egész penitencia írni, valahány betűt írok, mindannyiszor kell a tűzhöz tartanom a pennámot, hogy a ténta megolvadjon. De micsoda tűz ez is, mert még az is sokszor megfagy. Fát igen ritkán és drágán lehet kapni, ami keveset kaphatok, azt inkább a konyhára adom, mert inkább szeretem fázni és jóllakni, mert a hidegben jobban esik az étel. Könyörögj néném, hogy meg ne fagyjak már tavaszig, noha már közél van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha most kezdené a telet. Jó egészséget, néném, nekünk meg egy kis lágy időt.

156

Bukurest, 22. maji 1740.

Istennek hálá, a tél elhagyott bennünket, de mit mondok, majd a tavasz is elhágy, mégis az időről azt észre nem vesszük, hanem csak a kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen, mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részit Havasalföldinek, amelyet bírt, azért Krájovára ment, mintegy visszáfoglalni és magát vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békesség felbontásának. És az Isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék, mivel egyikben sem tett kárt a török, kivált Erdélyben, hálá Istennek, amely emlékezetre való dolog. Itt még most is minden ritka és drága, kivált a pite, de nem igen törődöm rajta, mert az Úr segítségivel egynehány nap múlva megindulunk Zai úrfival együtt Rodostó felé, és örömest idehagyom ezt a kéreggel fedett várost. De itt hagyjuk egy kedves bujdosó atyánkfiát, a szegény Pápai sógort, aki elvégezé hosszas bujdosását. Így fogyunk lassanként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a vigasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nemcsak mi. A’ való, hogy igen sovány vigasztalás, de csak kell valamivel vigasztalni magunkot. Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki bárány, azt gondolta szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát, valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a Szent Ferenc köntösét, de nem akarta. A minap hozzám jövén ebédre, egy embertelen török a pipaszárral az orcáját megsimogatta; ő azt szegény békességes tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkötvén a köntösit, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A levelemet elvégzem, de csak azért, hogy hamarébb készülhessek, megindulhassak, és megláthassalak.

157

Rodostó, 22. junii 1740.

Néném, jó egy lépés Bukurestről ide. Az Isten ismét visszáhoza ide, még volt itt a rakás kenyérből, arra visszá kelletett jőni, amint a török mondja. Annyi időt tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal, és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélybe kell menni. Az elmúlt holnapnak 26. napján indultunk meg, és tegnap érkezénk ide. Azt kérdhetné kéd, hogy mit csináltunk annyi ideig az úton? Én magam sem tudom, hanem azt tudom, hogy sokat aluttunk, későn indultunk meg mindenkor, és igen idején szállottunk meg. Sok helyt egynehány polturáért a bolgár leányokot megtáncoltattuk, de ők soha el nem fáradnak a táncban, mert csak egy helybe táncolnak, a lábokot ritkán mozgatják, egy-két lépést tesznek előre, meg annyit hátra, mind abból áll. De a sok éneket nem kíméllik, mert magok fúják, magok járják. De micsoda ének, hogy ugyan a foga csikorog az embernek, mikor hallja, mint mikor a vasat reszeli a lakatos. Hanem csak az a különbség van benne, hogy mikor valamely szépecske énekelt, annak a szava mégis egy kevessé simábbnak tetszett. Az ő cifraságok abban áll, hogy sokféle pénzt rakjanak magokra, hajokot, nyakokot, egyszóval mindeneket megrakják a sokféle rézpénzzel és polturával. De még más ceremonia is vagyon, mert mikor bémegyen az ember valamely bolgár faluban, valamely vénasszony egy rostával eleiben megyen, abban búza vagyon, és marékkal az emberre hányja. Kell ugyan valamit neki adni, mert ő sem tartozik elhinteni ajándékon a búzáját. A Balkány nagy hegyeit harmadnapig hágván, az Isten szerencsésen ide hoza visszá minket az előbbeni régi és szomorú lakóhelyünkre tegnapi napon.

Micsodás a világ, és micsoda gorombaság azon kapni, de mégis kapnak. Mi haszna már a vezérnek abban, hogy olyan nagy dolgokot cselekedett, ha kitették. Mikor történt a’ meg, hogy a török megverte volna a németet? De ő azt a csudát végbenvitte (tudom, hogy nem magától), Bellegrádot visszávette, és a töröknek a német ellen való dicsőséges hadakozását jó békességgel megkoronázta. Nem érdemlette volna-é a holtig való vezérséget? Vagy legalább, hogy egynehány esztendőkig bírja. Annyi nagy emlékezetre való dolgok után nem bírhatá másfél esztendeig a vezérséget. Mit cselekedett Achmet Nissánsi, hogy helyiben tegyék, ha nem azt, hogy ő már jól tudta mindenféle levelekre a császár nevit felírni. Már e’ mint lesz hozzánk, Isten tudja, de úgy leszen amint ő parancsolja. Innét csakhamar Constancinápolyban megyünk, azért hogy meglássuk, miben vannak dolgaink. A prussiai király májusnak a végin holt meg.

158

Rodostó, 20-dik augusti 1740.

Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről-hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni. De ha nagy baj és fáradság is, de annak meg kell lenni, főképpen az olyanoknak, mint mi, akiknek mástól kell várni. De az Isten ebben az elhagyatott állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót. Áldassék szent neve érette! Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment, és a pápát nem látta, mert láttam a császárt, éppen a szállásom előtt ment el. Egyébképpen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az Isten hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki, mert ő ád kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk, mert Isten gyűlöli a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot, hajóra ültem, és ma ide visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indultam meg, ma reggel itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható Istennek tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja, ha innét máshuvá küld, abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Amen.

159

Rodostó, 19-dik novembris 1740.

Micsoda nagy hír e’ néném, cseng-é a füled. A római császár megholt 20-dik octobris. E’ dupla nagy hír, a’, hogy egy nagy császár holt meg, mind a’, hogy az Austriai Ház elfogyott a férfiú ágról. Micsoda szép állapot élni, mert ha megholtunk volna, nem értünk volna meg ilyen nagy dolgot. Eztet a mi atyáink meg nem érték. Micsoda nagy változást okozhat ez a világban, ebben a nagy vendégfogadóban! Az ó törvényben, akik levelesek voltak, visszámehettek a főpap halála után. Hát mi várhatjuk-é azt? Erre a hírre nézve százféle gondolatok jőnek eszemben, de talám egyik sem leszen úgy, amint gondolom, azért hagyjuk arra a nagy cselédes gazdára. És ha a levél igen kicsiny, a hír igen nagy. Mint vagy, néném, az egészség jól szolgál-é? Vigyázz reá néném, mert látod-é mi jó élni! Majd elfelejtettem volna, hogy az Isten jó pápát adott, augustusnak a végin választották cardinális Lambertinit, most Benedictus 14-diknek híják, 64 esztendős.

160

Rodostó, 27-dik decembris 1740.

A kalendárium szerént már a tél elkezdődött, de az idő arra nem hajt, és úgy viseli magát, mint a nyár. Még eddig tüzet nem csináltunk, hogy is csinálnánk, micsoda melegek járnak, éjjel-nappal nyitva az ablakaink. Az elmúlt tél olyan nagy volt, hogy talám soha Európában nagyobbat nem értek, most pedig télben is nyári mentét kell viselni. Ki mondhatná meg annak az okát? Én megmondom, aki jobban tudja, mondja jobban. Az elmúlt télen nagyobb hidegek jártak, azért fára is többet kelletett költeni; a mostani télen jó idők járnak, fa is kevés kívántatik. Mindezekből tehát azt hozom ki, hogy most nem kell annyi fát venni. Miért? Mert nincsen hideg. Látod-é néném, micsoda jó filozófus öcséd vagyon, hát ha még tanultam volna. De ha nem tanultam is, üsmerek olyanokot, akik filozófusok. Nem elég-é a’? Ne beszéljünk csak a hidegről, hanem arról is, hogy az idén igen nagy rendeket kaszáltak le, és a halál megmutatta, hogy nemcsak a szalmaházakban kaszálhat, hanem még a palotákban is.

Legelőbbször 12-dik Kelemen pápát az Isten magához vévé; a prussiai király 31 maji meghala, egy özvegy spanyol királyné utána mene 6-dik; Károly császárt az Isten kiszólíttá 20-dik octobris, eztet a muszka cárné csakhamar követé 8 nap múlva. Mindezek nagy változásokot okozhatnak Európában. Vagyon több 4száz esztendejinél, hogy a császári korona ki nem ment az Austriai Házból amely háznak most lett vége. De már azt a puszta házat is hárman fel akarják osztani, a spanyol király, a bavarus és a prussiai király Siléziát akarja elfoglalni, már el is kezdette ez az utolsó a hadakozást. Ezenkívül is még tart a spanyol és az anglus között való hadakozás; a francia is segítséget adott a spanyolnak. Mindezek nagy dolgok, és egy esztendőben ennél nagyobbak nem történtenek. A fejdelmek mindenütt készülnek, és nagy mozgásban vannak. Csak mi vagyunk igen nagy bujdosó csendességben, mintha a mi dolgunk volna legjobban. De a gazdag akkor eszik, mikor akarja, és a szegény, mikor kaphatja. Már most mindennünen gyűlnek essze a követek Frankfurtumban a császárválasztásra. De a’ nem lesz még olyan hamar meg. Meglesz, nem lesz, az ő dolgok. Mi csak imádjuk a teremtőt, akinek akaratjából vagy engedelmiből lesznek mindenek, és adjunk hálákot néki, hogy megadta eltöltenünk ezen esztendőt.

161

Rodostó, 15. martii 1741.

Édes néném, egynehány rendbéli leveleidet vettem, olvastam, és választ is adtam reájok. De az elég szomorú hír, hogy a főtolmácstól elvették a fejit. Annál nem vallhatott soha nagyobb kárt. Tudom, hogy drágán megváltotta volna, de nem lehetett. Azt írod, hogy úgyis elvették mindenit, és a feleségit is megfogták. Micsoda szamár ez a világ, vagy mi vagyunk szamárok, hogy úgy kapunk rajta. A moldovai vajda testvéröccse lévén, tudom, hogy most szepeg. Mennyi pénzt, portékát nem találtak nála, csak elhiszem, a fiának keresett és a feleséginek, mert maga semmijinek nem vette hasznát, igen-igen soványul és ösztövéren élt, valamint szoktak élni a görögök. Három esztendős mentét is láttam rajta, noha tudom, hogy nusztos mentéje is elég volt. Azt pedig láttam, hogy a feleséginek meg volt a feje terhelve gyémánttal és smaragddal. Úgy tetszik, hogy az az úr még gyermekségitől fogva megérzette ezt a veszedelmit, mert én mindenkor szomorúan és olyan mord ábrázattal láttam, talám sohasem nevetett. Érjük meg mi, néném, amink van, azzal, noha igen kevés, de adjunk hálát Istennek a mi mindennapi kenyerünkért.

Már úgy cselekszem, mint mikor hárman, négyen esszegyűlünk, és nem lévén miről beszélni, csak az időről beszéllünk. Én is arról írok, mert még eddig csak ősz volt, mindenkor száraz idők; az egész télen háromszor havazott. De az is micsoda havazás volt! Csak az örményeknek sem volt elég; mi is megehettük volna, ha bodzakása lett volna. A világi hírek azt mondják (mert mi azon kívül vagyunk), hogy a prussiai király dolga Siléziában igen jól foly, és hogy mindenütt mindenek hadat gyűjtenek. Ha ki-ki megérné a magáéval, micsoda csendesség volna e világon! Írj, néném, de igen ölelgetni kell az egészséget. Itt mi, Istennek hálá, csendességben töltjük bujdosó napjainkot. Gazdaságra is adtam magamot, mert a kertemben egynehány szőllőfát ültettem, meg is fogontak, két gerezd szőllőt is hoztak. Én azoknak úgy örülök, mintha a tokaji hegyet bírnám. Édes néném, mely kevéssel meg kell elégedni egy bujdosónak.

162

Rodostó, 15. maji 1741.

Mint vagy, édes néném, az egészség mint szolgál? Szoktak-é írni abban a nagy városban tavasszal? Talám nem, mert már régen nem vettem leveledet, vagyon hat napja. A jégszívűnek, mint az én néném a’ nem sok, de egy székely szívnek igen sok. Én pedig nem régen küldöttem egy nagy levelet, mert itt szeretnek írni tavasszal is, és még nagyobb gyönyörűséggel, mint egyébkor, mert úgy tetszik, hogy tavasszal a virágokkal együtt a barátságot is meg kell újítani, és most több édesebb szók jőnek az elménkre, mint más időkben. Annak mi az oka: az asszonyok jobban tudják. Elég a’, hogy a nagy száraz tél után száraz tavaszunk vagyon, de minden bővséggel mutatja magát. Mi pedig csak hervadunk, mind magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott Isten áldása. Hárman, négyen vagyunk, mégis meg nem alkhatunk, mert az a veszett egyenetlenség csak közöttünk marad, noha tahinja nincsen a portától, de csak élődik, mert mi magunk tápláljuk veszedelmünkre. Ha rajtam állana, régen eltemettem volna, de amint látom, ő fog minket eltemetni. Itt semmi olyas hírek nincsenek, amelyek minket illetnének, hanem csak azt látjuk, hogy mindenütt készülnek a hadakozáshoz, a brándéburgus jóformában elkezdette. A követek mindenfelől mennek nagy pompával Frankfurtumban, a császárválasztásra. Ők lássák, azzal nem törődöm, hanem csak azzal törődöm, hogy a néném egészsége friss legyen.

163

Rodostó, 15. julii 1741.

Ne csudáljad, néném, ha gyakrabban nem írhatok, mert igen nagy szárazságok járnak, a téntám is elszáradott. De a’ mind semmi volna, csak a vizek el ne száradtak volna, mert csak szükségre valót is nehéz kapni. Ne mondják nékem ezután, hogy a száraz esztendő szűk esztendő, mivel öt holnaptól fogvást öt óráig tartó esőnk nem volt, mindazonáltal az aratás bő volt, termettebb gyümölcsfákot pedig nem lehet látni, mint az idén. De aki száz emberrel százezret megverettethet, eső nélkül is adhat bőséget, amint azt látjuk az idén. Ez az Istennek a mezei áldását illeti. Nézzük már a városon való irgalmasságát. Igen tartottunk attól, hogy a szárazságokban betegségek ne uralkodjanak, főképpen a pestistől tartottunk, de Istennek hálá, egy esztendő sem volt egészségesebb; ami legnagyobb, a császári városba sem hallatik. Miről panaszolkodhatunk tehát? Egyébről nem, hanem ha háláadatlanok vagyunk és leszünk az Istenhez annyi áldásáért. Amég a borszüret elérkezik, addig tegyünk egy kis fordulást Frankfurtumba, mindenféle királyoknak a követjek már régen ott vannak a császárválasztásra, de még ahhoz nem kezdettenek. A fejdelmek mindenütt hadat készítenek, a prussiai király negyvenezer embert vitt Siléziába, a bavarus Csehországra vágy a francia segítségivel. Legyen Isten akaratja. Néném, jó egészséget kívánok.

164

Rodostó, 21. augusti 1741.

Azt kérded néném, hogy mi mit csinálunk, és mivel töltjük az időt? Az első kérdésre azt felelem, hogy a legnagyobb dolgunk a’, hogy eszünk, iszunk; a másikára azt, hogy aluszunk és a tengerparton sétálunk. Nem elég dolog-é mindez egy bujdosónak. Azonban várjuk, hogy valaki hazavessen minket, valamint Jeruzsálemben a betegek várták a Siloé tója mellett, hogy az angyal felkeverje a vizét, és abban vessék őket. De azt az angyal keverte fel és nem ember. Hagyjuk a bölcsességnek angyalára magunkot, ő tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám jovát és csendességit kell kívánnom, és nemcsak különösön a magamét. A bavarus a Csehországért való hadakozást elkezdette a francia segítséggel. A magyar királynét is megkoronázták 25 junii, a lovon való ceremoniát is végbenvitte, a világnak három részire vágott a karddal, megmutatván, hogy annyi felől való ellenségtől megoltalmazza az országot. A ceremonia igen szép. Hagyjuk Isten akaratja alá magunkot, ahol nincsen emberi reménség, ott vagyon az isteni segítség. Másszor többet. Polatéti!

165

Rodostó, 15. septembris 1741.

Hacsak az időjárásról diáriumot nem csinálok, nem tudok mit írni, ezután csak azt írom, ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és még előre ellátom, hogy mire ítélné kéd az olyan levelet. Istennek hálá, kedves néném, nagy csendességbe töltjük napjainkot. A mi napjainkak pedig egyszínűek, semmi különbözés nincsen közöttök, ma olyan, mint holnap, holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. Mindenkor egyaránsú dologba foglalatoskodunk, és mindenkor vonjuk magunk után hosszas bujdosásunkot, amelynek talám csak a halál veti végit. Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel, a perlekedésben a fejünk nem fáj, a kvártélyos nem szomorgat, a jószágszerzésen vagy elvesztésin nem törődünk, a más sorsát, tisztségit, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük; gondolom, hogy más sem irigyli a miéinket, a gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se supánkodását, hogy ez vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünköt, hogy a gyermekinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik. A bavarus a királyné ellen hadakozik a franciával Csehországért, a prussus meg Siléziáért. Micsoda a telhetetlenség, mikor az ember bé nem éri a magáéval. A bavarus cimbora nélkül Csehországot se el nem veheti, se meg nem tarthatja. A keresztyének egymást fogyasztják, a török azt békességes szemekkel nézi. Én is békességes egészséget kívánok nénémnek.

166

Rodostó, 1742. 29. aprilis.

Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették a kerékről, Ali pasát emelték fel helyiben. E’ már másodszor vezér, példa nélkül való dolog, de jó emberséges ember, mikor nem akar is valamit megadni, legalább emberségesen bocsátja el magától a kérőt. E’ nem jó természet-é? Igen jó, nem úgy, mint azok, akik nem is adnak, mégis dérrel-durral adják ki a választ. Ennek az apja a császár doktora volt. E’ mihozzánk mindenkor jó volt. Micsoda szép dolog, mikor az ember felől jót mondanak, néki jót kívánnak, a’ mind annyi imádság Isten előtt. Mennyi sok száz szegény férfi és asszony monda jót a Krisztusról holta után, akikkel jót tett volt. Mikor Szent Péter feltámasztá Tábitot, a sok szegény asszony a vállokot, szoknyájokot mutogatják vala néki, amelyeket Tábit csinálta vala nékik. Akik felől jót nem mond senki, igen szegényül megyen ki e világból, ha gazdag is. Egy jó keresztyén azt szokta vala mondani:

 

Elvesztettem, amit elköltöttem,
másokra hagytam, amit bírtam,
a’ megmaradott, amit másoknak adtam.

 

A’ bizonyos, hogy megmarad nemcsak az adomány, de még csak a szép, kegyes és felebaráti szeretettel való szók is megmaradnak. Hát mit mondhatni az olyanokról, akik azzal nem törődnek, akármit mondjanak felőlök holtok után. Azt mondhatni minden balítélet nélkül, hogy durva volt a szívek, és kevés felebaráti szeretetek. Való, hogy nem kell csak magunkért keresni a jó és emberséges nevet, hanem csak az Istenért. De meg az írás azt mondja, hogy mások látván cselekedetinket, azért az Istent dicsérjék. Való, Szent Pál azt mondja, hogy nem törődik azon, akármit mondjanak felőle az emberek, azaz a rossz nyelvek, a háláadaatlanok. De soha senki több okot nem adott az utána való jót mondásra, mint ez a Szent. Való, hogy az írás azt mondja, hogy ha csak azért akarunk emberséges emberek lenni, hogy az emberek megdicsérjenek, elvettük a jutalmat, amely csak füst jutalom lészen. Azért a jót nem magáért a jóért kell cselekedni, hanem az Istenért és ne a testi, hanem a lelki haszonért. Mondjuk el mindezek után, hogy a keresztyéni emberséges ember felől midőn jót mondanak, az Isten áldása száll reája, holta után pedig az ő irgalmassága. Mint vagy néném?

167

Rodostó, 1742. 25. junii.

A császár halálától fogvást igen nagy dolgok történtenek, a leányát ki akarák fosztani minden jószágiból. A bavarus Csehországot akará elvenni, hadakozék is érette, de rossz vége lett. A prussus pedig azt álította, hogy nagyobb közi volna Siléziához, mint az Austriai Háznak, a hadakozást elkezdvén, másfél esztendeig hadakozék érette, végtire el is nyeré, és a békességet megcsinálá a magyar királyné a prussussal ebben a holnapba. Abban bizonyos vagyok, hogy az Austriai Ház soha el nem felejti Siléziát, valamikor akkor, de a békesség felbomlik; megérjük-é mi azt vagy sem, az Úr tudja. Azt tudom, hogy a nénémnek egészséget kívánok.

168

Rodostó, 1743. 15. octobris.

Csak a mennyekből nem lehet leesni, noha onnét leestek a rossz angyalok. De ezen a földön akármely magosra hágjon az ember, de csak le kell onnét szállani, valamint történék mostanában Ali pasával, aki nem ülhete másfél esztendeig a kereken, csak le kelleték fordulni. Ő már kétszer próbálá azt a kereket. De jó szerencséje a vezéreknek, hogy már egy vagy két török császár megváltoztatá a régi szokást, hogy a letett vezéreket megfojtsák. Micsoda nagy eset egy vezérnek a vezérségből kiesni, mert azt elmondhatni, hogy királyi tisztség. Ura az egész imperiumnak, őrajta vannak mind a hadi, mind a törvényes dolgok. Egyszóval, minden igazgatás, mindenféle tisztségek őtőlle függnek. A vezérek fizetése igen kevés, de ki mondhatná meg, mennyi ezer módjok vagyon a gyűjtésbe. De ebben az országban, ha a főtisztek húznak-vonnak, meggazdagulnak, az a császár hasznára vagyon, mert ha leteszik őket, sok erszény pénzzel kell megváltani fejeket, hogyha pedig megölik, minden jószágok a császáré. A vezérségnél nagyobb tisztség Európában nincsen, se hatalmasabb, se nagyobb jövedelmű, de se mulandóbb nincsen, mert az óráját sem tudja, mikor már letaszítja a kerékről. Már a’ sok, aki abban két esztendőt eltölt. A vezérek bízvást elmondhatják Szent Pál után: nincsen maradandó városunk. A letett vezérek soha többé meg nem látják Constancinápolyt. Ilyen fejdelmi tisztségre pedig nem választnak mindenkor az uraknak az eleiből, hanem csak amint a császárnak tetszik. Azt elérheti egy borbély, egy favágó, egy mészáros, egy hajós, ezekből mind voltak vezérek. Az új vezérünk pedig a fő jancsár aga, meddig ül a pócon, azt maga sem tudja. De azt tudom, hogy néném egészségit kívánom.

169

Rodostó, 1746. 15. augusti.

Itt a legnagyobb hírünk a’, hogy a vezért letették, és a tiháját, Mehemet pasát tették helyiben. E’ már 14-dik vezér, amiolta ebben az országban uralkodunk. Mondám, hogy uralkodunk, mert Isten ő szent Felséginek nagy gondja lévén reám, se bajt, se szükséget nem tudunk. Való, hogy azt nem mondhatom, hogy úgy élünk, mint a hal a vízben, mert ők szomjúhan meg nem halnak. Itt pedig a vízünk is megszűkült, és a csorgók elszáradtak. Azt pedig nem kell csudálni, mivel hat holnaptól fogvást egy jó esőt nem látunk, köpenyegre nincsen szükségünk. De azt lehet csudálni, hogy mégis elég termett minden, még bor is elég lészen. Másutt ilyen szárazságot az éhség követné, de itt csak terem minden bővön, úgy tetszik, mintha a föld is hozzászokott volna a szárazsághoz, amint is hogy itt rendszerént a nyár igen száraz, és csak tavasszal legyen valamely kevés eső, minden elég lesz. Ha itt annyi esők járnának, mint másutt, a bor igen szűk volna, mert itt a szőllőköt fel nem karózván, mind elrothadna, amelytől itt igen tartanak, hacsak két nap vagyon is eső. Minden országban más szokás, mert a természet is mást szokást tart, ha itt a szőllőköt felkaróznák, mind elszáradna. Úgy tetszik, hogy eleget beszélt a gazdaságról egy olyan, akinek egy talpalatni földje nincsen. Maradok, édes néném.

170

Rodostó, 15. septembris 1747.

Miért kívánni hosszú életet, mivel Matuzsálem megholt, és miért vágyni a nagy tisztségekre, mivel Mehemet vezért letevék az elmúlt holnapban. Ha mindenik letett vezér után egy predikációt akarnánk csinálni az életnek, a szerencsének változásáról, állhatatlanságáról, sohasem volna annak vége, hanem ezután csak azt mondjuk a letett vezérekről: adjatok számot sáfárságtokról. A vezér pedig Abdula pasa.

Ennek a holnapnak az elein érkezék Constancinápolyba gróf D’Ésalleur, hogy követ lenne a portán. A felesége lengyel, Lubomérczki familiából; ez a francia úr Párizsból Saxoniában, onnét Lengyelországban került Törökország felé.

A keresztyének között nagy hadakozás vagyon; a török békességben vagyon. Adja Isten lelki békességit nekünk.

171

Rodostó, 1748. 15. aprilis.

Immár a keresztyének is megbékéltek. Ennek a holnapnak a kezdetin volt meg a békesség a magyar királyné és a francia király között; ugyanebben a békességben engede a magyar királyné Oloszországba két vagy három tartományt Dom Filepnek. Legyen hosszas békesség, de a királyok között csak támad valamely per, amelyet az álgyúprokátorokkal folytatják. Itt mi csendességben vagyunk, a császárunk a békességet szereti, a szomszédival jól vagyon, a nép szereti. Aki pedig valami izgágát keres, és a bőriben meg nem fér, azt csakhamar a halak országában küldi, de fő nélkül. A török urakot pedig nem a hazához való szeretet indítja fel, hanem csak az a veszett fösvénység. A jancsárok itt ha feltámadnak, a pénzzel mindjárt lefektetik őket. Ez a császár olyan kezlár agájának véteté fejit, akinek fejdelemhez illendő kincse volt, mégis a bőriben meg nem fért, hanem a császár ellen kezdett holmit indíttani. A kezlár agáknál boldogabb nem lehet e világon: szüntelen a császár előtt vannak, az asszonyira ezek vigyáznak, annyi kincset gyűjthet, amennyit akar, noha minek, mivel gyermekek nem lehet, feleségre szükségek nincsen, mivel ami azt a szükséget okozná, azt tőllök egy késsel elmetszették.

172

Rodostó, 1748. 20. maji.

Kedves néném, látom, hogy már elfáradtál a leveleimben csak az esőről, hidegről, melegről olvasni, hanem azt kívánod, hogy írjak valamit is a török udvarról, annak szokásáról, igazgatásáról, rendtartásáról. E’ mind jó és hasznos, de ilyen formába nem levelet, hanem könyvet kellene írnom. Látom én azt, hogy az asszonyok is megokosodnak idővel; tegyük oda még a férfiakot is, azoknak is szükségek vagyon arra, hogy az idő legyen mesterek. Azelőtt csak a mulatságról gondolkodtunk, most pedig azt akarjuk tudni, hogy mi szokás vagyon a birodalomba. Micsoda változás ez? Kedves néném, ebben is kell engedelmeskednem és véghezvinnem kívánságát, amint tőllem lehet.

Legelsőben is azon kezdem el, hogy nem lehet eléggé nem csudálni ennek a nagy birodalomnak annyi ideig való fenttartását és ne tulajdonítani annak a fegyver által való nevekedésit inkább az Isten rendelésinek, mintsem a török rendszerért való igazgatása módjának vagy az okosságnak, akik azt igazgatják. Nem is gondolhatunk mást, ha megtekéntjük a császárnak egészen való hatalmát, amely gyakorta mind okosság, mind jó erkölcs nélkül vagyon, és akinek beszéde és cselekedete, ha kevés okossággal volna is, de törvény és példa. A portán nem a nagy nemből valóság, se nem az érdem emel fel valakit a nagy tisztségekre, hanem a császárnak hozzája való jóakaratja. Micsoda az orvossága az ilyen rendeletlenségnek? A kemény büntetés, mivel azt hamarjában megölik, aki a birodalom ellen kezd valamit, és e’ zabolában tartja a basákot. A keménység és az erőszak természete a törököknek. Ők az igazgatásnak módját a hadakozásban kezdették, azt meg sem változtatták, mindenben természetté vált, hogy úgy legyen, mint a rab. Ebben a nagy birodalomba szükséges, hogy mindjárt még kezdetiben eleit vegyék annak, aki az ellen akarna valamit indítani, de sőt még itt csak a gyanóság is a megöletést követi. Most ez elég, másszor többet vagy kevesebbet. Talám azt kívánod, néném, hogy a birodalom históriáját írjam le. Csak azért is jó egészséget. Jó étszakát! Ki látta májusba sokat írni!

173

Rodostó, 26. julii 1748.

Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk? A vízi postáink igen sokáig maradnak az úton. Azt írod néném, hogy kedvesen olvastad a porta iránt való levelemet, és hogy csak kövessem, mert kedvesen veszed. Én pedig mindenkor azon igyekeztem, hogy kedvet találjak; elkezdem tehát nem az úr, hanem az asszony dolgát.

Azt tudod, néném, hogy a törökök fegyverekkel nyerték meg Európában, Ázsiában és Afrikában a nagy és gazdag tartományokot, akiknek teljességgel való örökös ura a császár, de ezekből ki kell venni a papi és a templomokhoz való jószágokot, mivel a papok nálok is szeretik a jószágokot.

A földnek ős örököse lévén tehát a császár, a fegyverrel meghódoltatott tartományokot a császár még eleinte mindjárt felosztá a vitézinek, hogy megjutalmaztassa jó magokviseléseket. Ezeket a jutalmakot pedig timároknak nevezék, de nem a magyar timáraink. És azok, akik olyan jószágokot bírnak, tartoznak bizonyos számú lovasokot tartani a császár szolgálatjára. De azt jó megtudni, hogy azok a jószágok noha örökösök legyenek is, de azt úgy bírják, mintha bérbe bírnák, mivel a császár elveheti tőllök, amikor akarja. A császárnak ilyen teljes hatalmára való nézve nevezik őtet a törökök földi Istennek, vagyis az Isten árnyékának, ezért is tartják a törvény doktorai, hogy feljebbvaló a törvénynél. Való, hogy bizonyos dolgokba a császár a mufti ítéletihez folyamodik, de ha úgy nem ítél, amint néki tetszenék, mind irgalmasság nélkül kiteszi a muftiságból, és olyant tészen, aki inkább tudja kedvit keresni. A törökök azt is tartják, hogy a császár megmásolhatja fogadásit és ígéretit, amidőn a’ valamiben megsérti, vagy kisebbíti az ő örökös hatalmát. Való, hogy mikor császárrá teszik, megesküszik és azt fogadja, hogy oltalmazni fogja a török vallást és a Mahomet törvényit, de ugyanazon törvény a törvény szájának és magyarázójának nevezi. De az is való, hogy a tudós törvényes doktorok a császár hatalmát meghatározzák a vallás dolgaiban, de az országos dolgokban egész hatalomba hagyják. Immár eleget írtam, a krimi tatár sem íratna ilyen melegben a rabjával többet.

174

Rodostó, 26. octobris 1748.

Itt kedves néném, bő szüretünk vagyon, ürmösbort is csinálok. A szőllő olyan olcsú, hogy egy polturán három okát adnak a gyönyörűséges szép édes szőllőből, a’ 9 fontot tészen. Ha a szőllő olcsú, a munkája sem sokban telik, valamint a több mezei munkák. Példának okáért, a pamutot felszedi ebben a holnapba, ugyanazt a földit decemberbe elsőbe elvetteti, azután egy nyomorú ekével s két ökörrel felszántják, juniusba olyan búzát arat, mint a nád. Elfelejtettem vala, hogy az asszony dolgára hínak.

A törökök a több jó erkölcsök között az engedelmességet legnagyobbra becsülik, leginkább erre is tanítják azokot, akiket a császár udvarában nevelik, és akik a nagy tisztségekre rendeltettek. Amint is hogy azokot, akik a császár parancsolatjából való halált engedelmességgel veszik, martyroknak tartják, és hogy azok mindjárt egyenesen postán mennek paradicsomba. Ugyanezen okból is adják mindazokra, akik tisztségekbe vannak, a kul nevet, úgymint a szultán rabjai. Sőt még a fővezér is nagy-nagy tiszteletnek tartja ezt a nevet adni magának. Elmondhatni azt is, hogy a birodalom csak rabokból áll. Az ifiakot, akiket az udvarba nevelik, ott 20, 30, 40 esztendeig is zárva tartják, mint a tömlöcbe. Többire a pasáknak az anyjok rab leány volt, a császárok mindenkor rab asszonyoktól valók; ettől vagyon, hogy a törökök oly hajlandók rabhoz illendő szolgálatra. Többet nem írok, mert tegnap nagy fogyatkozás volt a napban, csillagokot is láttunk.

175

Rodostó, 19. novembris 1748.

Ez a levelem abból fog állani, hogy mi formában nevelik az ifiúságot a császár udvarában. Mivel a törökök azt tartják, hogy a császárt olyanoknak kell szolgálni, akik tőlle vették a neveltetést és az eledelt, azok az ifiak pedig többire keresztyén apáktól és anyáktól valók. Ezek a nagy tisztségekre vannak hivatalosok, a törökök ezeket isoglánoknak nevezik. Ezeknek az ifiaknak pedig igen szépeknek és szép termetűeknek kell lenni, minden testi fogyatkozás nélkül, mert a törökök azt tartják, hogy egy szép testbe mocskos és piszkos lélek nem lakhatik. Minekelőtte bévegyék őket, a császárnak bémutatják, aki elosztja őket az arra rendeltetett iskolákba. De elsőben a könyvbe felírják neveket, hány esztendősök, hová valók, és azután fizetések jár napjára négy vagy öt pénz. Ezek el vannak osztva egy nagy vagy kis iskolában, rendszerént a nagyba megvagyon 400, a kicsidbe 200. És igen nagy vigyázással és szorosan nevelik őket, a mesterek a vallásra, török, perzsiai, szerecsen nyelvekre tanítják őket. Ezekre pedig a fejér herélt embereknek a fejek visel gondot. Mind köntös, mind étel dolgába tisztességesen vannak, az ágyok sorjában vagyon, és minden ötödik ágy között egy herélt ember fekszik, hogy valami rendeletlenség ne történjék közöttök. Amidőn a gyermekségből kikelnek, olyan foglalatosságba gyakoroltatják őket, amelyhez erő kívántatik: dárdát, láncsát hajíttatnak vélek, a nyilazásra tanítják, ezeken kívül kézi munkára is tanítják, a nyíl, nyereg csinálásra, muzsikára, kutyákot, madarakot neveltetnek vélek. Ezekből az iskolákból feljebb való hivatalokra emelik őket, úgymint a császár ingeit mosni, gondot viselni a drága italjira. A fizetéseket is megjobbítják, napjára 8 pénzek jár. Ebből a két házból még feljebb való házba fognak menni, amelyet cház odának híják, amelyben negyven inas lakik, akik szüntelen a császár mellett vannak. Ezek közül tizenkettő az udvari főtisztségeket viselik, ezek azok: a Seliktar aga, aki a fegyverhordozója, a Rikiabdar aga, aki a kengyelét tartja, az Ibriktar aga, aki a vizét hordja, a Tulbendar aga, aki a császár csalmáját ékesíti, Kem Husar aga, aki a köntöseire visel gondot és fejér ruhákra, a Chernegir basi a feje azoknak, kik a császár ételét megkóstolják, Zagargi basi, aki a kutyákhoz láttat, Dirnakgi basi, aki a császár körmeit metéli, Barber basi, az első borbély, Muhascsegi basi, aki a költségre vigyáz, a Teskeregi basi, secretarius. Ma többet nem.

176

Rodostó, 15. februarii 1749.

Ma a félemberekről írok, vagyis a heréltekről, mivel vannak a császárnak kétféle herélt emberei, vannak fejér és fekete. A császárnak a belső udvarabeli főtisztei mindinkább heréltekből állanak; a császár első papja és a császári templomoknak plébánusi heréltek.

A fekete heréltek az asszonyok szolgálatjára rendeltettek. Ezek teljességgel meg vannak herélve, és ezeknél rútabbakot, se ocsmányabbakot nem lehet látni. Ezeknek a legelső tisztje a Kizlar agasi.

Úgy tetszik, hogy itt beszélhetünk a császár udvarában való leányokról. Ezek mind különbféle országból való rab leányok; kiválasztják a legszebbeket.

Ezek két házra vannak elosztva, mint az inasok. A foglalatosságok a varrás. Mindenikének különös ágya vagyon, és minden ötödik ágy között egy igen vigyázó öregasszony fekszik. Ezeket a muzsikára és a táncra tanítják. A császár anyja ezekből veszen maga mellé, akiket akarja. Az öregasszonyt, aki ezeknek parancsol, nevezik Kaden kiája, a leányok anyja.

Amidőn a császár közüllök akar választani, sorba álítják, amelyik megtetszik, annak veti a keszkenőit, és azt pompával viszik a császárhoz. Ha szerencséjire első fiat hoz, megkoronázzák, és a Hasáki sultana nevet viseli. A többi, ha fiat hoznak is, azután nem viselik ezt a nevet.

A császár halála után, akiknek leányi voltanak, az udvartól kimehetnek, de akiknek fiok volt, azok bé lesznek rekesztve holtig, hogyha csak a fiok császárrá nem leszen. Mindezekből kitetszik, hogy a császár belső udvara olyan mint egy iskola, ahol nagy rendet tartanak. Már ezután a császár külső udvaráról lesz a szó.

177

Rodostó, 21. junii 1749.

Fogjunk az asszony dolgához, és kezdjük el a fővezéren, akit a törökök Vizir Azemnek nevezik, úgymint a tanács fejének. A császár csaknem az egész hatalmát kezében adja, a keziben adván a maga nagy pecsétit, amelyen a maga neve vagyon metszve. Ezt a tisztséget az első Amurátes kezdé. Vannak még más hat díván vezérek, akik a dívánban csak akkor adhatnak tanácsot, amidőn tanácsot kér a vezér tőllök.

A vezér udvara fejdelmi udvar. A nagy ceremoniákba a’ háromszegletű csalmáján két tollat visel, a császár hármat. A vezér előtt három lófarkat visznek, ezt a nagy becsületet csak három basának adják meg az egész birodalomban. Minthogy a császár képit viseli, minden a maga perit őeleibe viheti; egy hétbe négyszer tart dívánt a császár udvarában, kétszer pedig a maga házánál. A vezér oly hatalmas légyen is, de meg nem ölettethet egy basát a császár kezeírása parancsolat nélkül, még csak egy jancsárt is a főtisztje híre nélkül, ámbár minden kérésnek a vezér keze által kell meglenni. Ha történik, hogy valakinek nagy igazságtalanságot cselekedtenek, amelyben a vezérnek is része volna, olyankor szabad a császárra híni, tüzet tévén a fejére, és úgy menni a császár udvarában igazságot kérni.

A vezér fizetése csak húszezer tallér esztendőre, de az ajándékok, amelyeket a basák adnak az egész tartományokból, és a sok pénz, melyet veszen fel mindazoktól, akiknek dolgok vagyon a portán, rettentő sokra megyen, amelyet a császár láttatlanná tészi, mivel az a kincs még az ő ládájában fog menni.

Vannak még a vezér után nagy tisztségek, úgymint a beglerbégségek, ezek a tartományok gubernátori. Ezek mind három boncsokosok, és urai mind a hadi, mind a törvényes dolgoknak. Az anatoliai beglerbégség legelső, ennek egy millium kis pénze jár esztendőre. 22 beglerbégség vagyon. Ezeknek a nagy gubernátoroknak mindenikének vagyon magának muftija, reis effendije, canceláriusa, tefterdárja, kincstartója.

Hát a havasalföldi és a moldovai vajdákról ne szóljunk? A kettő között a moldovai az első és szegényebb; a moldovai a császárnak hatvanezer tallért ád, hát még a sok imede-amoda való ajándék még annyira megyen; a havasalföldi vajda százharmincezer tallért. Régenten a törökök olyan együgyűek voltak, hogy magok mentek az adópénzért. Volt olyan havasalföldi vajda, aki utána küldött a törököknek, és tolvaj képiben elvették tőllök az adópénzt. A török egyszer-kétszer csak elszenvedte, de a szemit felnyitotta, és már most a vajda emberei viszik az adópénzt Constancinápolyba, ha elvesztik, nem a császár kára.

178

Rodostó, 21. octobris 1749.

Itt attól nem igen kell tartani, hogy a távul való tartományokba a gubernátorok az engedelmességet félbe rúgják, és magokot szabados urakká tegyék, mivel arra igen vigyáznak, hogy olyan gubernátorokot tegyenek, akik a császár udvarában nevelkedtek, akik nem tudják se apjokot, se anyjokot, se semmi pereputyjokot, akiknek nem lévén semmi támaszhoz reménségek, nem lehet valamit kezdeni a császár ellen.

A császár azt meg nem engedi, hogy az atyának gazdagsága a fiára szálljon, minden pasának az öröksége a császáré, és abból annyit ád a gyermekeknek, amennyi elegendő, hogy élhessenek.

A császár, ha nem jó szemmel látja valamely pasának nagy hatalmát vagy gazdagságát, akkoron vagy húgát vagy más atyjafiát adja néki. Az eljedzéskor nagy summa pénzt kell adni, és drága ajándékokot kell adni a házasság előtt, házasság után pedig tartani kell nagy fényességgel. Úgyannyira, hogy akármely nagy kincse legyen, de a felesége megüresítti a ládáit. Mégpedig véle sem lakhatik, mert a császár atyjafiait ki nem viszik soha Constancinápolyból, magának pedig a pasaságban kell lakni. A régi familiákra itt semmi tekintet nincsen, az olyan pasa pedig, aki császári vérből valót veszen el, a feleségit, akit annak előtte vette volt el, el kell bocsátani, akármely nehéz dolog légyen a’. Minthogy pedig az új feleségivel sem lakhatik, azért a felesége ád neki csemegére egy-két halajkát vagy rab leányt. Nekünk is csemegére elég bő szüretünk volt.

179

Rodostó, 1750. 16. januarii.

Kedves néném, e’ jubileum esztendő, szent esztendő, bár a Szent Péter templomában mehetnénk, de oda nem mehetünk, imádjuk itt az Istent. Nagy az én nevem mindenütt, és mindenütt áldoznak az én nevemnek. Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették, tihája béget tették helyiben, ezt Mehemet pasának híják.

Már mostanában a török vallásról kell írni és azt mondani, hogy minden hamis vallások között legveszedelmesebb a Mahumet vallása, mert azonkívül, hogy az érzékenységeknek leginkább kedvez, de másként egynehány punctumokba megegyezik a keresztyénséggel. Mahumet a valóságos és mindeneket teremptő Istennek üsmeretségére fundálta a vallást, azután a felebaráti szeretetre, a testi tisztaságra és a csendes életre. A török vallás keményen tiltja a bálványozást.

Mahumet pogányságban született a szerecsenek között 570-ben. Neki természet szerént való értelme volt. Azt tartják, hogy egy Nestoriánus Sergius nevű barát, aki elszökött volt Constancinápolyból, hogy a’ hagyatta volna el véle a pogányságot. Kitetszik az Alkoránból, hogy ez a két ember a Szentírásból vették ki, ami legjobb a vallásba. De minthogy az ő idejekbe Arabiában sokkal több zsidó vala, mintsem keresztyén, azért nem is vevének ki annyi szokást az újtestámentumból, mint az óból, arra az okra való nézve, hogy a zsidókot a magok vallásokra hódíthassák, és a keresztyénektől se távozzanak el teljességgel. Ha a Mahumet bolondsága a’ nem lett volna, hogy őtet az Istentől küldetett embernek tartsák, az ő vallása nem igen különbözött volna a sociniánusok vallásától. De rendkívül való nagy dolgot akara cselekedni, el akarván hitetni másokkal, hogy néki szövetsége vagyon a magosságbéli lelkekkel, de minthogy se nem küldetett volt, se csudatételekre való ajándékja nem volt, kénszerítették a vallása felállítására, hogy az okossághoz, a világi tudományhoz és a csalárdsághoz tegye az ő elragadtatásit, amelyeket okozák vala a nagy nyavalyatörések. Végtire mindezek csak elhiteték a néppel, hogy ő sokkal feljebb való volna a több embereknél, és hogy a mennyekből venne oktatásokot. A felesége, Fátima, és a jóakarói tele torokkal kiáltják vala, hogy ő volna hirdetője, magyarázója az Úr akaratjának, e világra pedig csak azért jött, hogy az Úr parancsolatait hirdesse. A galamb, akit arra szoktatták vala, hogy a feje felett repdessen, nem kevessé emelé fel a nép előtt, aki azt tartotta, hogy ez a madár Gabriel angyal lévén, a füliben beszél a követnek. Itt félbenszakasztom, másszor többet.

180

Rodostó, 1750. 15. maji.

Ki ne örülne a májusi szép napoknak! De a’ bizonyos, hogy itt a május nem olyan kedves, mint másutt, mert leveles fákot csaknem egész télen látunk, zöldséget szüntelen, sőt még májusban a szárazságok elkezdődnek, a fű is hervadni kezd, a fák pedig már aprilis kezdetin virágoznak, zöldülnek.

De itt nem a gazdaságról kell beszéleni, hanem Mahumetről, aki hogy el ne vadítsa magától a pogányokot, se zsidónak, se keresztyénnek nem akará magát mutatni. De hogy mind a zsidóknak, mind a keresztyéneknek kedvezhessen, mindenikének holmi részecskéit kivevé a vallásából, és a magáé közi toldá, és azt tanítá, hogy háromféle írott törvént adott ki az Úr az embereknek, mindenikében lehet üdvezülni, mert mindenike azt hagyja, hogy higgyenek az egy Istenben, minden embereknek teremtőjében és bírájában. Az első törvény Mojses által adatott ki, de minthogy igen nehéz volt, azért igen kevesen is vihették azt jól végben. A második törvény a Krisztusé, amely noha teljes legyen is kegyelemmel, de ennek sokkal nehezebb a megtartása, mivel igen ellenkezik a megromlott természettel. Az okáért mondá: az Úr teljes lévén irgalmassággal, énáltalam küld néktek egy olyan törvényt, amely könnyű, és a ti gyengeségetekhez való, úgyhogy azt követvén egészen, mindnyájan boldogok lehessetek mind ezen, mind a más világon (ez igen nagy ígéret). Az Alkorán könyve olyan könyv, amelyben a jók között sok gyermekség és haszontalanság vagyon. De ez a könyv akármicsodás legyen, mindazonáltal magában foglalja mind a papi, mind a városi törvényt, és elejekbe adja a törököknek mindazt, amit hinni és követni kell. Ők azt meg nem mernék nyitani, hanem először a fejekre teszik, amely nálok a tiszteletnek legnagyobb jele. Azt nagy szorgalmatossággal olvasák a parancsolat szerént, amely azt hagyja: foglalatoskodjatok gyakorta annak a könyvnek olvasásában, amely néktek küldetett, és könyörögjetek szüntelen, mert az imádság eltérít a vétektől. Azt tartják, hogy aki azt elolvassa, annyiszor, amennyiszer, már annak bizonyos száma vagyon, hogy a’ megnyeri a paradicsomot. Ők azt főkönyvnek nevezik. A török vallás három ágra szakad: a szerecsenek tartása legbabonásabb, ezek Bubeker szerént tartják a vallást; a perzsáké, amely tisztább, ezek Halit követik; a törökök pedig Ömérrel tartanak. Ezek a többit eretnekeknek tartják és kárhoztatják. Én pedig nem kárhoztatom azt, aki hosszabb levelet nem akar írni, sőt még azt mondom, emberséges ember, érette.

181

Rodostó, 16. septembris 1750.

Mely szép dolog ilyen mezei városba lakni, mint a miénk, akkor megyen a mezőre az ember, mikor akarja. A nagy kerített városok, mint a tömlöcök olyanok. Most a kertekbe enni gyönyörűség, ott a sok gyümölcs, noha nem sokféle, mert a kertészek rosszak, oltani nem tudnak. Körtvély, alma, szilva nincsen, hanem a sok őszibarack, a sok két- háromféle dinnye, kivált most az őszi dinnye, amely decemberben is tart. Olyan őszi dinnye pedig, mint itt vagyon, nem adatik sohult, az igen hasonlít az ugorkához, aminthogy amelyik nem jó, egész ugorka. De ennél a dinnyénél nem lehet kedvesebb gyümölcsöt enni; kívül a szemnek nem tetszik, ha megmetszik, még annál inkább, mert a belső része tiszta zöld, de ha megkóstolják, gyönyörűséggel esznek belőle, mert olvad a leányok szájában, és olyan édes, mintha nádmézbe főzték volna meg. Menjünk már az asszony dolgára.

A törököknek egy hitágazatja vagyon, tudniillik, hogy csak egy Isten vagyon, és hogy Mahumetet az Isten küldötte. Ami pedig a törvénybéli parancsolatot illeti, a törökök öt részre osztják: 1. hogy napjában ötször imádkozzanak. 2. hogy a ramazánt megböjtöljék. 3. hogy alamizsnát adjanak, és az irgalmasságnak cselekedetit kövessék. 4. hogyha lehet, búcsúra elmenjenek Mekkában. 5. hogy semmi tisztátalanságot el ne szenvedjenek a testeken. Ezekhez meg más négy parancsolatot adnak, de ezek nem szükségesek teljességgel az üdvességre: 1. hogy pénteket megüljék. 2. hogy környülmetéltessék magokot. 3. hogy bort ne igyanak. 4. hogy disznóhúst ne egyenek, se olyan állatot, akinek először a vérit ki nem bocsátották.

A törökök tisztelik pénteket, és tartoznak azon a napon a templomba menni délbe; az asszonyoknak megengedik, hogy oda ne menjenek, azért hogy a férfiak figyelmetesebben imádkozhassanak. A török kereskedő délig ki nem nyitja a boltját azon a napon, de sőt még egy áitatos török a keresztyén házában sem menne, amint e’ velem megtörtént.

A közönséges jó vivé a törvénycsinálót arra, hogy a tanítványinak megtiltsa a boritalt. Óhjátok magatokot, mondá, a bortól, a kocka, a sakk játékoktól, ezeket azért találta fel az ördög, hogy gyűlölséget és veszekedést szerezzen az emberek között, hogy őket eltávoztassa az imádságtól, és meggátolja őket, hogy az Isten nevét segítségül híják. Minket pedig meg nem gátol, hogy ne adjunk hálákot az Úrnak, hogy a pestisnek hírét sem hallottuk ebben az esztendőben. Ne is halljuk.

182

Rodostó, 1751. 14. februarii.

Kedves néném, annak igen örülök, hogy a kéd tetszése szerént írtam még eddig a török szokásról és vallásról, kívánom, hogy ezután is úgy legyen. De azt szükséges megírnom, hogy itt igen zűrzavar idők járnak, de a’ nekünk hasznunkra vagyon, mert most fársángba csak hozzák nekünk a sok túzokot, halva és elevenen, akiket az ónós esőkbe fogták. A török nem kap rajta, mi pedig már meg is untuk. A túzok rettentő fejes, makacs állat, jobban szereti éhel megölni magát, mint enni, hanem a fiatalt fel lehet nevelni. Ideje az asszony dolgára menni.

A muftit a törökök úgy tekéntik, mint vallásoknak, törvényeknek fejit és oráculumját. Ennek választása teljességgel a császáron áll, aki erre a hivatalra okos, értelmes és igaz embert választ. Ámbár az ő decretumit és végzésit a bírák törvénynek tartsák is, de a császárt semmire nem kötelezhetik. Mindazonáltal olyan nagy az ő hatalma, hogy semmiben néki ellent nem mond, se ellent nem tart végezésinek, amelyek csak egynehány szókból állanak, és utoljára mindenkor hozzátészi: Az Isten tudja, melyik jobb. Mindazonáltal, amidőn a császár tanácsot kér a muftitól az országos dolgokban vagy valamely pasának haláláról, vagy a békességről, hadakozásról, és ha úgy talál lenni, hogy ez a főpap másként gondolkodik, mint a császár mindezekről, minden halogatás nélkül leteszik, és olyan főpapot tesznek, akinek olyan gondolati legyenek, mind a császárnak.

A császár mikor a muftinak ír, ilyen titulust ád neki: Ésádnak, aki minden bölcseknél legbölcsebb, minden tudományokba legfeljebb haladó mindazoknál, akik fent haladnak. Te aki minden nem szabados dologtól megtartóztatod magadot, eredete a jó erkölcsnek és a valóságos tudományoknak; a próféták és az apostoli tudománynak örököse, aki megfejted a hitnek ágazatját és kinyilatkoztatod annak valóságos értelmit. Te vagy az igazság kincsének a kolcsa, te világosítod meg a homályos magyarázatot, meg vagy erősítve a felső igazgatónak és az emberi nemzet törvénycsinálójának kegyelmével. A nagy Isten adja, hogy szüntelen megmaradjon a jó erkölcsbe.

A muftit mihent választották, a császár egy nusztos mentét küld néki, és ezer tallért, aranyul egy keszkenőben, azután 2000 pénzt rendel néki napjára. Egy poltura három pénzt, e’ mintegy 16 tallérra és 30 polturára megyen. Vannak olyan császári templomok, akiknek jószágiból felvehet ötvenezer tallért.

A mufti után vannak a két kadileskerek, az egyik európai, a másik ázsiai. Ezek eleiben mindenféle törvény elmehet, és mindenféle törvényt megítélhetnek. Ebből a tisztségből a muftiságra mennek.

A kadileskerség után való a molla, ezeknek 500 pénzek jár napjára. Ennek az egész tartományba való kadiákra vagy birákra hatalma vagyon. A mollákból lehet mufti. A mollákot és a kadiákot egyházi embereknek tartják, mert a törökök között a vallásbéli törvényt a városi törvénytől meg nem választják.

Az imánok vagy papok olyanok, mint a parochusok. Ezeknek megfedhetetleneknek kell lenni. De szükséges, hogy jól tudják olvasni az Alkoránt, és hogy elsőben abban a hivatalban, mint azok, akik a toronyból a népet az imádságra szokták híni. De még az is szükséges, hogy a nép a fővezérnek szóljon mellette, másképpen abban a hivatalba nem állhatna a vezér parancsolatja nélkül. Ahhoz nem kívántatik más papi bélyeg, se a mufti nekik semmit nem parancsol, ki-ki szabad a maga parokiájában, hanem a városi bírák alatt.

Az emireket az egyháziak közi számlálhatjuk, mivel ezek a Mahomet familiájából valók, hogy pedig a többitől magokot megkülönböztessék, zöld csalmát viselnek, a Mahumet színét. Ezeknek sok szabadságok vagyon, a törököknek meg vagyon tiltva, hogy gyalázatosan bánjanak vélek, de ha haragusznak reájok, és részegen látják, a csalmájokot leveszik, és jól elverik minden tisztelet nélkül.

Az emireknek egy fejek vagyon, akit nakib esrefnek nevezik. Ennek oly nagy hatalma vagyon rajtok, hogy megöletheti, és megkegyelmezhet nekik, de hogy a botránkoztatást elkerüljék, a büntetés mindenkor titkoson megyen végbe. A főnek egy vicéje vagyon, akit alemdárnak híják, e’ hordozza a Mahumet zászlóját. Az emirek mindenféle nagy tisztségekre felmehetnek. Én pedig tovább nem megyek, hanem jó egészséget kívánok nénémnek.

183

Rodostó, 15. augusti 1751.

Kedves néném, azt igen jól cselekeszed, hogy bátorításra valót írsz a leveledbe, írván, hogy kedvesen olvasod a törökökről való leveleimet, mert a’ bizonyos, hogy régen félbehagytam volna, ha tudnám, hogy unadalmasok.

Azt jó megtudni, hogy a törökök szeretik szép és cifra templomokot építtetni, és igen bőkezűek a templomoknak fundációkot tenni, és jövedelmet a szegények számokra, akik mindennap imádkoznak a jótévőjöknek lelkekért.

A császári templomoknak vagyon legtöbb jövedelmek, ezekre pedig a kezlár aga, aki a császár asszonyira vigyáz, visel gondot, és parancsol a templomokhoz való tisztségekből. Az impériumba sok templomok vannak, főképpen olyan helyeken, ahol a császárok szoktak lakni, úgymint Brusában, Drinápolyba, Constancinápolyba, ahol sok császároktól építtetett drága templomok vannak, császárnék is építtettek.

Ezek között legfővebb a Szent Sophia temploma, ezt Justiniánus császár építtette volt, a törökök megtartották, és valamint annak előtte, az Isten szolgálatjára rendelték. De a jövedelmét megnagyobbították, amely esztendőre százezer aranyra megyen. Ezt pedig a városban szedik fel. A császár tartozik maga is ezer és egy pénzt fizetni a földért, amelyen a kastélya vagyon építve, mert a keresztyén császárok idejében az a föld a templomhoz tartozandó kert volt.

A török császárok pedig a templom körül egynehány kápolnákot építtettek, ahová temetik őket; azokban szüntelen való égő lámpások vannak, bizonyos jövedelem pedig azoknak számokra, kik az ő lelkekért imádkoznak. Azokban a kápolnákba ezenkívül mindennap bizonyos órákban sok számú koldusoknak alamizsnát adnak. (Mely boldogok volnának, ha a Krisztusért adnák!)

Sok templomok vannak, ahol iskolák lévén, a törvényt tanítják. Vannak ispotályok, szállások az utozók és az idegenek számára; vannak konyhák, ahol a szegényeknek ételt készítnek. Mindezeknek a jövedelmek bizonyos, mert faluk, földek, tartományok vannak arra rendeltetve. Szerencsés falu az, amely valamely templomhoz tartozik, mert annak sok szabadsága vagyon. Ha valamely különös ember valamely templomnak fundációt akarna tenni, földet nem adhat, hanem készpénzt ád, amelyet interesre kiadják, de ez csak a templomért szabad, mert a törvény tiltja az interesre való adást. Az egészségre vigyázzunk, néném!

184

Rodostó, 26. octobris 1751.

E’ már rendkívül való dolog, hogy ma havazzon, ezt még sohasem értük, még pedig sok szőllő és pamut a mezőn. Talám jovunkra esik, mert három holnaptól fogvást a pestis igen uralkodik; a’ változást tehet az áerben. Hihető, hogy a pestisnek nincsen egészen való ereje, mivel sokan meggyógyulnak belőle. A törökök tanítások szerént ezeknek nem lehet meghalni pestisben. Akik pedig abban megholtanak, lehetetlen volt azt nékik elkerülni, mert az ő tanítások az Isten előre való rendelésiről mód nélkül szoros. Sőt még az Istennek tulajdonítják a vétket, mert azt nem lehetett nékik elkerülni. Azt tartják, hogy kinek-kinek a homlokára vagyon írva, hogy mit rendeltek felőle, és azt el nem kerülheti.

A törökök a perzsákot eretnekeknek tartják, mert ezek Halyt követik, a törökök pedig Mahumetet, és nagy gyűlölséggel vannak egymáshoz. Úgyannyira, hogy a császár udvarában mindenféle nemzetből való rab gyermekeket bévesznek, de perzsát nem, mert azt mondják, hogy lehetetlen egy perzsának megtérni valóságoson. Egyszóval, azt tartják, hogy egy zsidó, egy keresztyén remélheti, hogy még idővel a hívek közi állhat, de egy perzsa sohasem. A törökök között a vallás iránt véghetetlen szakadások vannak, akik mind annyiféleképpen magyarázzák az Alkoránt. Vannak sokan olyanok, akik az Istenséget nem hiszik.

A törökök között is vannak egynehányféle szerzetesek, akik megkülönböztetnek magok között a ruhájokkal. Azok között legnevezetesebbek, legközönségesebbek a dervisek, ezeknek Iconiumba vagyon a fő klastromok, amely klastromba 400 vannak rendszerént.

A dervisek fogadást tesznek a szegénységről, tisztaságról és engedelmességről. A superiorjok előtt igen nagy alázatossággal vannak. Az ő ingek igen vastag vászon, azon felyül vastag, szürke darócból való hosszú dolmány, a vállokra terítve egy fejér pokróc; a lábok szára mezítelen, a melyek kinyitva, az övök vastag, széllyes bőrből vagyon, elől kötik meg, a süvegek teveszőr és olyan formájú, mint a csákósüveg csákó nélkül. Ezek a bort titkon megisszák, és akit megcsalhatnak, azt el nem mulatják. Ezeknek csötörtökön nem szabad enni estig.

185

Rodostó, 1752. 20. maji.

Kedves néném, öt esztendeje, hogy leveledet nem vettem, igazán mondván öt holnapja. Nem sok-é a’? Azelőtt gyakrabban írtunk egymásnak. Mitől van az? Talám attól, hogy vénülünk? De a’ héjával bétöltöm a kéd akaratját, és a törökök szokását végig leírom. Az utolsó levelemet a derviseken hagytam el, és ismét rólok írok.

A derviseknek legfővebb külső foglalatosságok a’, hogy táncoljanak kedden és pénteken. De amég ehhez a komédia áitatossághoz kezdjenek, a superiorjok predikációt csinál; azt tartják, hogy ezt a predikációt akármely valláson lévő meghallgathatja. A szerzetesek pedig kerekdéden ülnek a térdeken, a predikációnak vége lévén, a kórusba az énekesek és a flautások elkezdik az éneket, amely sokáig tart. Amidőn bizonyos verseket énekelnek, a superior esszeveri a kezeit, és erre a jelre a szerzetesek felkelnek, a karokot kiterjesztik, és keringeni kezdenek kerekbe; azt pedig oly sebességgel, hogy aki nézi, a feje szédülni kezd. Szoknyaforma van rajtok vastag posztóból, és noha oly sebességgel forogjanak is, mint a szekérbe a kerék, de egyik a másikát meg nem éri. A superiorjok jelt adván, egyszersmind elhagyák a táncot, és ki-ki a maga helyére lekucurodik. Minthogy pedig ehhez igen ifiúságokba szoktatják őket, azért legkisebb főszédülést sem éreznek. Énnekem pedig a fejem szédelgett, csakhogy néztem is őket. Négyszer vagy ötször kezdik így el a keringést. Ezek megházasodhatnak, de el kell hagyni a dervisséget.

A török vallást jobban nem lehet elvégeznem, mint azon, hogy micsoda tisztelettel vannak a Krisztushoz. A’ nem igaz, hogy káromlással volnának hozzája, mint sokan azt tartják, mert itt nem közönséges népet kell érteni, hanem az írástudókot. Ha pedig oly boldogtalanok, hogy nem hiszik a Krisztus Istenségit, legalább úgy tisztelik, mint az Isten fuvallását, mint az Úr mellett lévő nagy szószóllót. Azon megegyeznek, hogy az Isten küldötte el, hogy olyan törvényt hozzon, amely teljes kegyelemmel. Ha pedig hitetleneknek hínak minket, nem azért, hogy a Krisztusba hiszünk, hanem azért, hogy nem hisszük, hogy Mahumetet az Isten küldötte volna. Jól cselekesszük.

186

Rodostó, 1752. 2. augusti.

Ki ne írna, kedves néném, örömest, mikor annyi sok jó dinnyét eszünk, mert itt most a dinnyeszüret. Azt tudom, hogy nem jóüzüen eszi a dinnyét a vezér, akit az elmúlt holnapban letevének, vagyon is oka. Helyében pedig Imrehor Musztafát tették, e’ főlovászmester volt, már most a birodalomnak fejdelme, emberséges ember, hozzánk máris mutatta jóakaratját. Az elmúlt holnapnak a végin estve felé jól megijesztettek volt bennünket, mert olyan nagy földindulás volt, hogy annál nagyobbat sohasem értem. A házak, a falak úgy hajladoztak, mint mikor a szél a fákat hajtogatja. De semmi szerencsétlenség nem történt.

Már most írjunk a törökök házasságiról, akiknél a házasság szent és tiszteletes dolog; a papoknak ott nincsen semmi részek, mert a kötés a bíró előtt megyen végben. Amidőn pedig valaki törvény szerént akar megházasodni, a leány atyjával és anyjával végez arról. A házasságról való levelet vagy kötést a bíró és két bizonyságok előtt csinálják meg, amely kötést elronthatja a két rész. Egy asszony kérheti az urától való elválást, ha tehetetlen, ha háromszor egymás után péntekre viradó étszakán elmulatja az adót megfizetni, amely étszaka arra az adóra rendeltetett. Egy olyan férfiú, aki annyira valót nem ád a feleséginek, hogy kétszer egy hétben a feredőben mehessen, tarthat az elválástól. A leánnyal pénzt nem adnak, hanem a legénynek kell adni. A lakadalomnak napján a menyasszonyt nagy pompával, dobbal, síppal viszik a legény házához. A legény a kapunál várja, és leveszi a szekérről, kezet adnak egymásnak, de a leány ábrázatja bé vagyon fedezve, úgy hogy őtet nem láthatják, de ő láthatja a legényt. A szekérből leszállván, fogadást tesznek egymásnak. Azután a napot vendégségbe töltik, a férfiak külön, az asszonyok is külön. Annak idejében a menyasszonynak valamely asszonyatyjafia viszi a vőlegény házában, és csak akkor látja meg, ha szép-é vagy rút. Nem magyar humorhoz való az ilyen házasság.

187

Rodostó, 17. novembris 1752.

Itt kedves néném, szép idők járnak, az ablakok nyitva vannak, lehet tehát most írni a török lakadalomról.

A császároknál a házasság nem szokás, hihető, hogy ők abban az ország csendességire vigyáznak, de az is hihető, hogy a lakadalmi irtóztató költségeket akarják elkerülni. A császár annyi rableányt tarthat, amennyi néki tetszik. Akik férfiú gyermekeket hoznak e világra, azokot úgy tekintik, mint császárnékot, és a fiok császárok lehetnek idővel.

A törökök között kétféle házasság vagyon: a törvény szerént való házasság és a bérben való házasság; a harmadik, a rab leánnyal való ágyasság. A törvény szerént egy török akármely gazdag legyen, de három vagy négy valóságos feleségnél nem vehet többet. A bérben való házasság minden ceremonia nélkül megyen véghez, hanem megalkusznak a leány apjával és anyjával, akik bérbe akarják adni leányokot a bíró előtt, aki írásba teszi, hogy egy ilyen legény, egy ilyen leányt magához akarja venni, hogy feleség helyett legyen. Köteledzi arra magát, hogy étellel, ruházattal fogja tartani, úgy a tőlle leendő gyermeket is, de olyan formában, hogy visszáküldheti az apja házához, amikor néki tetszik, megfizetvén a bért az alku szerént. Ami pedig a rab asszonyokot illeti, a törvény szerént a törökök arra fordíthatják őket, amire szeretik. A törököknél a gyermekek egyaránt osztoznak, akármely asszonyoktól valók legyenek. Hanem az a különbség vagyon, hogy a rab asszony gyermeke rab lesz, valamint az anyja, hogyha az atyja fel nem szabadítja.

Amidőn a férfiú hal meg előbb, az asszony kiveszi a néki kötött pénzt; ez a valóságos feleséget illeti, mivel a többivel nem gondolnak annyit. A török a valóságos feleségit elveszi, akinek fizet, bérben tartja, a rab asszonyát pénzen veszi.

Egy ember, aki el akar válni a feleségitől, tartozik néki megadni, amit néki kötött házasságakor, az elválás a bíró előtt megyen végben, és azután mindenik rész szabad.

188

Rodostó, 1753. 22. martii.

Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városba, tegnap 33 esztendeje múlt el itt való uralkodó bujdosásunknak. A’ bizonyos, hogy mint a negyedrésze, annyi időt nem töltöttem Zágonban. Hát azt megírjam-é, hogy mennyi ideje, hogy onnét kiugrattam? A’ nem ártalmas, még hasznos, mert meglátom, micsoda nagy háláadással tartozom Isten ő Felségihez, aki olyan hosszas gondviseléssel volt hozzám. Annak jól felszámlálva 45 esztendeje vagyon, áldassék Istennek szent neve. De térjünk az asszony dolgára.

A törökök, azaz az írástudók, a környülmetélést nem tartják hitágazatnak, se az Alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták környülmetélni. A környülmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek atyja házánál; a gyermeket pedig felöltöztetik mentől cifrábban ha lehet, azután lovon az utcákon hordozzák muzsikaszóval. A gyermeknek keziben egy nyíl vagyon, amelynek vasát a szíve felé tartja, meg akarván azzal mutatni, hogy készebb azzal inkább a szívét általverni, mintsem a hitet megtagadni. A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba, ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el véle. Azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván és megszorítván kis fogóval, a borotvával elvágja. És az elvágott bőrt megmutatja a jelenvalóknak, mondván: az Isten nagy. Azonban pedig a gyermek sír és kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, hogy már ő is a hívők köziben vetetett. Azután visszáviszik a gyermeket ceremoniával az atyja házához, ahol harmadnapig vagyon a vendégség. Azt jó megtudni, hogy a pap nem ád nevet a gyermeknek, hanem az apja születése után a keziben veszi, és felemelvén, az Istennek ajánlja, egy kevés sót tészen a szájában, mondván: tessék az Istennek fiam Ibrahim (vagy más nevet), hogy az ő szent neve néked mindenkor olyan jóízű legyen, mint ez a só, és meg ne engedje néked a földi dolgokot megkóstolni.

Minthogy a törökök azt tartják, hogy ami a testet megmocskosítja, a lelket is megszennyesítti, és hogy ami egyikét megtisztítja, a másikát is megtisztítja, erre való nézve a mosodással készülnek az imádsághoz. (Istenes ember, mondja az Alkorán, amidőn az imádsághoz akarsz fogni, mosd meg az orcádot, kezeidet, karodot és lábaidot, a házasok, kik együtt hálnak, megferedjenek, hogyha betegek és az utozók vizet nem találnak, tiszta porral súrolják meg orcájokot; mivel az Isten szereti a tisztaságot, azt is akarja, hogy az őnéki tett könyörgés tekélletes legyen, hogy hálákot adjanak néki kegyelmiért, és hogy segítségül híják az ő szent nevét.) E’ mind szép és jó egyrészint, de másrészint haszontalan való intés, mert szegény Mahumet nem kértél a Krisztus nevében, anélkül a kérés meg nem hallgattatik. Én pedig annak nevében kérem a néném egészségit. E’ most elég.

189

Rodostó, 1753. 11. junii.

Kedves néném, azt írod, hogy úgy tudod a törökök szokását, vallását, mint a mufti. Úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolódni, még a muftihoz tenni magát, akinek térdig érő szakálla vagyon, és olyan csalmája, mint egy méhkas. Meg ne bosszonts, mert többet nem írok, noha már félben nem hagyom. És azt mondom, hogy a törökök a mosodásról való parancsolatot két mosodásban tartják, nagy és kicsid mosodásban. Az első abban áll, hogy az egész testet megmosák, ezzel leginkább a házasok tartoznak, és ahol feredők nincsenek, a férfiú a folyóvízben vagy tengerben háromszor lebukjék, akármely hideg legyen. A kis mosdás pedig abból áll, hogy arccal Mekka felé forduljon, megmossa orcáját, orrát, kezit, karját, lábait.

A mosdás után szemeket a földre vetik, és úgy vannak egy kevés ideig, hogy magokhoz térjenek, és az imádsághoz készüljenek, amely ötször vagyon napjában. Az első hajnalba, a 2. délben, a 3. dél és napnyugot között mintegy négy óra felé, a 4. napnyugtokor, az 5. mintegy másfél órakor napnyugot után. Hogy pediglen minden megtudhassa az idejét ezeknek az imádságoknak, nem harangszóval adnak jelt, mert nálok harang nincsen, hanem arra rendeltetett emberek vannak, kik felmennek a mecsetbe, az ujjokkal bédugván fülököt, egész teli torokkal éneklik ezeket a szókot: Az Isten nagy, nincsen más Isten az Istenen kívül, jöjjetek a könyörgésre, ihon világosan hirdetem néktek. Ezek a bőrharangok ezeket a szókot először dél felé éneklik, azután észak, napkelet és napnyugot felé.

Ezt mindenek meghallván, megmosdanak, és a templomba mennek. Az ajtó előtt ki-ki leteszi a papucsát, vagy a keziben béviszi, nagy tisztalettel meghajtja magát, és köszönti a rejtékbe lévő Alkoránt, amely rejtékhely jelenti Mekkát; azután ki-ki felemelvén szemeit, a hüvelykét a füleibe teszi, minekelőtte letérdepeljen. Azután a pap felkél, és kinyitott kezeit a fejére teszi, a füleit a hüvelykével bédugja, és igen felszóval, de halkkal énekli: Nagy Isten dicsőség tenéked, Úr, hogy a te neved áldassék és dicsőíttessék, hogy a te nagy voltod megüsmértessék, mert csak te vagy a nagy Isten. A nép csak lassan mondja utána.

Rendszerént pedig ezt az imádságot mondják, a szemeket a földre függesztik. E’ nálok olyan imádság, mint nálunk a miatyánk. (Az Istennek nevében, aki teljes jósággal és irgalmassággal, dicsértessék a világ ura, aki teljes jóságú és irgalmasságú. Isten, minden embereknek ítélő ura, mi tégedet imádunk, mi tebenned vetjük minden bizodalmunkot, tarts meg minket, mivel igazán való úton hívunk segítségül, ez az út az, amelyet te választottad, és az melynek kedvezel kegyelmeddel, e’ nem a hitetlenek útja, se nem azoké, akikre méltán haragszol.) Ennek az imádságnak a kezdete jó, de a vége farisaeusság.

A törökök az imádságot mindenkor azon végezik el, hogy köszöntik a két angyalokot, akik tartások szerént kétfelől állanak. Ezt pedig így viszik végben: a szakállokot kezekben veszik, jobbra és balra fordulnak. A törökök pénteken olyan szándékkal imádkoznak, hogy az Isten kegyelmét nyerjék az egész törökökre; szombaton, hogy a zsidók megtérjenek; vasárnap a kerésztyének megtérésekért, hetfün a prófétákért, kedden a papokért, szeredán a holtakért, a betegekért, a rabokért, kik a hitetlenek között vannak, csötörtökön az egész világ megtérésiért.

Kedves néném, alkalmasint tudja már kéd a török vallást, de nem tartok semmitől is, mert még soha egy keresztyén asszonyt sem hallottam, hogy törökké lett volna, a rabokon kívül. Ők azt tudják, hogy a francia azt mondja, hogy Törökország a lovak paradicsoma és az asszonyok purgátoriumja.

190

Rodostó, 15. octobris 1753.

Kedves néném, ha mind így lészen, most minden órán vége lesz az én levélírásimnak, mert ennek előtte egynehány holnappal magam csudálni kezdettem, hogy nem kezdek jól olvasni, mintha a szememre valamely vékony hártyikát tettek volna. A könyvet olvashatom, de nehezen; az írást könnyebben olvashatom. Azoltától fogvást a szemeim mind homályosabban látnak, áldassék Istennek szent neve érette. De az asszony dolgát még véghezvihetem.

A törökök böjtje a holnapról neveztetik, amelyben esik, amely ramazán holnap. Az ő esztendejek 354 napból áll, azt 12 holdra osztják, az ő holnapjok az újsággal kezdődik.

Az ő böjtjök ramazán holnapban rendeltetett, mert Mahumet azt hirdeté, hogy az Alkorán abban a holnapba küldetett mennyből. Abban az egész holnapba reggeltől fogvást naplementiig nem szabad se enni, se innya csak egy csepp vizet is, ami pedig nékik legnehezebb, még dohányozni sem szabad. De mihent a nap lemenyen, a böjtnek vége vagyon, és mindnyájan a dohányon kezdik a vendégséget, mert akármely szegény török is, jól vendégli magát, cselédit. Sok egy holnap alatt elkölti, amit esztendeig keresett. A vendégség pedig estvétől jó hajnalig tart, nappal alusznak, főképpen akinek nem szükséges dolgozni.

A perzsák micsoda nevetségre való dolgot tartanak ezen böjt iránt. Azt tartják, hogy Mahumet az Istennek akarván tetszeni, és hogy az övéit gondviselése alá vegye, az Istenhez felment, és azt ígérte, hogy az ő vallásán lévők ötven napig fognak böjtölni. Isten ő szent Felsége elfogadta az ígéretet. Mikor pedig Mahumet leszállott volna, a harmadik égben találta a Krisztust, aki is kérdezte tőlle, hogy honnét jőne? Mahumet felelé, hogy az Istentől jőne, és hogy azt ígérte az Istennek, hogy az övéi ötven napot fognak böjtölni. A Krisztus mondá néki, hogy sokat ígért volna ötven napot. Mahumet arra felmene az Istenhez, és megjelenté, hogy sokat ígért volna, hanem hadd lenne negyven napig. Isten ő Felsége arra is reá álla. Mahumet leszállván, a Krisztus kérdé ismét tőlle, hogy mit végezett. Felelé, hogy negyven napot ígért volna. A Krisztus mondá néki: látod-é, hogy én az enyimeknek negyven napot rendeltem, és hogy micsoda rosszul viszik végben. Mahumet ismét felmene a harmadik alkura, és kéré az Istent, hogy a böjt hadd lenne csak harminc napig. Az Isten azt is jóváhagyá. A Krisztus pedig miért nem mehete feljebb a harmadik égnél, mert a köntösinek az ujjában egy gombostő találkozék, a mennyekbe pedig semmi földi dolog nem mehet. Én is elvégezem a levelemet ezen a nem okos tartáson.

191

Rodostó, 8. decembris 1753.

Kedves néném, csaknem egészen megvakultam, három lépésnire mást meg nem üsmérhetek, a nyomtatást éppen nem olvashatom, az írást mégis inkább. Magam pedig írok, mert tudok írni, de nem tudom, mit írok, az oculárék semmit nem használnak. Ezt már elvégezem, de a más esztendőben a levelek ritkák lesznek.

A ramazán eltelvén, a nagy bairam következik, ez olyan, mint nálunk a húsvét. A bairamot az újságon kezdik el, azt pedig a sok álgyúlövésekkel hirdetik ki dobokkal, sípokkal, és ki-ki azon igyekezik, hogy mentől kedvesebben tölthesse a három napokot.

Ezt az innepet nagy ceremoniával üllik a császár kastélyában. A császár a hajnalba megyen paripán a Szent Sofia templomában. Amidőn visszátér, a vezér, a pasák, a mufti, egyszóval minden nagy tisztek köszöntik; legutoljára a jancsár aga köszönti. A császárnék, akik esztendő által zárva vannak, azon a napon elmehetnek a császár, a császárné látogatásokra. A dívánban a császár nagy ebédet ád ma a fő ministerinek.

A jó törökök azon a napon megbékélnek azokkal, akikkel rosszul voltanak, és az utcákon egymásnak kezet nyújtanak. A predikátorok pedig, minekutána holmi részt megmagyaráztak volna az Alkoránból, a templomba ezeket az énekeket éneklik: Köszöntés és áldás legyen rajtad Mahumet, Istennek barátja. Köszöntés és áldás legyen terajtad Jézus Krisztus, Istennek fuvallása. Köszöntés és áldás legyen terajtad Mojses, ki kedves voltál az Istennél. Köszöntés és áldás legyen terajtad Dávid, az Istentől rendeltetett monárka. Köszöntés és áldás legyen terajtad Salamon, aki hű voltál az Úrhoz. Köszöntés és áldás legyen terajtad Noé, akit megtartott Isten kegyelmével. Köszöntés és áldás legyen terajtad Ádám, Istenek tisztasága.

A törökök szeretete elterjed az állatokra, a fákra és a halottakra. Azt tartják, hogy a’ kedves Isten előtt. Vannak olyan testámentumba hagyott fundációk, ahol bizonyos számú kutyákot, macskákot tartanak eledellel.

192

Rodostó, 1754. 16. augusti.

Kedves néném, igen nevető állapotba nem vagyok, mert aki igen rosszul lát, nem igen nevethet. Mindazonáltal mindent jó szívvel kell venni az Istentől. Már tizenöt holnapja, hogy nem olvashatok, mással kell íratnom, mert a mostani írásomot még magam is nehezen olvashatom. De az asszony dolgát el nem kell mulatnom.

A törökök nagy szorgalmatossággal mossák meg a holttesteket, a test mellett temjént égetnek, hogy a gonosz lélek eltávozzék, azután eltemetik olyan lepedőben, amelyet bé nem varrják se fent, se alatt. Nékik arra okok vagyon, mert azt tartják, hogy amidőn a test a sírban vagyon, két angyal megyen hozzája, akik térdre álítják, és számot kérnek tőlle minden cselekedeteiről. Ugyanezért is viselnek a fejek tetején egy kis üstököcskét sokan a törökök, hogy az angyal megfoghassa. A törökök sírja olyan, mint egy kis pince, a tetejét deszkával béfedik, és arra földet.

Hogyha a halott istenes ember volt, a két angyal után, akik számot kértenek, más két angyal mégyen hozzája, kik olyan fejérek, mint a hó. Ezek csak arról a gyönyörűségről fognak néki beszélleni, amelyekben leszen a másvilágon. De ha igen vétkes találna lenni, két olyan fekete angyalok mennek hozzája, mint a holló, akik kínozni fogják; az egyik mélyen a földbe leveri, a másika egy vashoroggal onnét kivonja, és akik így fogják magokot véle mulatni mind a nagy ítélet napjáig.

Mahumet kedvezni akarván a szerecseneknek, bé is tölté kedveket, mert minthogy az ő földjök puszta, száraz és terméketlen, hogy pediglen őket megvigasztalja, olyan paradicsomot ígére nékik, amely tele volna forrással, és kerteket olyanokot, amelyekbe olyan fák vannak, hogy a verőfény meg nem hathatja, mindenkor tele virágokkal, és a fák rakva mindenféle szép gyümölcsökkel. Ebben a kedves helyben foly bőségesen a téj, a méz és a bor, de az a bor nem részegíttő, se az okosságot meg nem háborítja. Ott is sétálnak azok a tekélletes szépségek, akik se nem kegyetlenek, se nem könnyek, akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közüllök a tengerbe találna pökni, mindjárt elvesztené keserűségit. Azoknak a szemek olyan nagy, mint egy tojás. Mindenkor a férjekre néznek, akiket úgy szeretik, hogy csaknem megbolondulnak érettek, mert azt vehetik el, amelyik nékik tetszik. Ott a leányok Mahumet szerént mind tiszták, mert ott semmiféle nyavalya nincsen. Mahumet nem mondott semmit is jobbat a másvilágról, mint mikor azt mondotta, hogy nem kell a holtak közi számlálni azokot, kik az Isten útjában halnak meg, mert azok az Istenben élnek az ő jovaival és szeretetivel; de ellenben a kárhozottak nagy égő tűzbe vettetnek, ahol az ő bőrök mindenkor megújul, hogy a kín is nagyobbodjék, szomjúságot irtóztatót szenvednek, más italt nem isznak, hanem mérges italt, amely megfojtja őket, de meg nem öli. De ami még legnagyobb, a’ hogy ott asszonyokot nem találnak. Micsoda rettentő nagy kín a’, hogy ott asszonyok nem lesznek! Ezen a világon arról gondolkodni szükséges, de a másikán gorombaság. Én nem tudok már mit írni többet a török vallásról, úgy tetszik, hogy elég.

193

Rodostó, 23. novembris 1754.

Minden bizonnyal tudom, hogy örülni fogsz azon, hogy Isten kegyelmiből a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Sohasem szabad senkinek is, még az ellenségünknek is, rosszat kívánni, de a’ bizonyos, hogy másnak vakságát kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden orvosság nélkül, csak az Isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Ennek előtte pedig egynehány nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudtam pedig, hogy semmi nem esett a szemeimbe. Másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A’ jutott eszembe, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak, talám azok akarnak leesni. Úgyis lett, mert harmadnap múlva nem érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban láttam. Egyszóval, az Isten kegyelmiből ma az innepem napján az imádságoskönyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva. Én is immár jobban szánom a vakokot, de ha a testi vakság nagy dolog, a lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az Isten mindenikétől.

194

Rodostó, 14. decembris 1754.

Kedves néném, lehet-é nagyobb hírt írni, mint egy hatalmas császárnak halálát. Ma hallottuk meg, hogy tegnap Mamut császár elhagyá a világot. Egynehány napig betegeskedvén, a nép igen kívánta volna látni, olyan helyre viteté magát, ahol megláthatá. Tegnap, hogy a népnek kedvit találja, nagy erőt vévén magán, lóra ült, és a Szent Sofia templomában ment. Mikor visszátért volna, ha meg nem kapták volna, leesett volna a lóról, és amidőn a házához érkezék, csakhamar meghala. Elmondhatni, hogy nagy császár volt. A hadakozásba szerencsés volt, azt elmondhatni. Azt is elmondhatni, hogy nem kívánta a hadakozást elkezdeni, és békességben akart uralkodni. Egynehányszor akartak zenebonát indíttani ellene. De ő annak elejit vette, lecsendesítette, és az indítóktól a fejeket elvétette, hogy többé azt ne cselekedjék. A nép igen szerette, mind keresztyén, mind török, maga is a keresztyénekhez jó akarattal volt. A birodalmat csendesen igazgatta, kegyetlen nem volt, a vezérit sokszor megváltoztatta, de egyet sem öletett meg. Elmondhatni felőle, hogy nagy császár volt, noha kis termetű. Helyiben Oszmánt tették, az atyjáról való testvéröccsét. A’ pedig legkisebb ellenmondás nélkül mene végben. Oszmánnak az anyja még él, az is megmenekedék a rabságtól. Mind Mamut, mind Oszmán a Musztafa császár fiai. Immár harmadik császár vendégi vagyunk; az Isten ő szent Felsége az ő kezekből táplál minket bőséggel. Kedves néném, kalinitza!

195

Rodostó, 6. aprilis 1755.

Az új császár változtatja igen hamar a vezérit; februariusba letevé a vezért, és a jancsár agát tette kalmakánnak addig, amég az új vezér elérkezik, a kalmakánság pedig vicévezérség. Az új, vagyis az ó vezér, Ali pasa, az elmúlt holnapnak a végin érkezék Constancinápolyba. Azt mondám, hogy ó vezér, mert e’ harmadikszor vezér, és köszönje a császár anyjának, aki is a vezér apjának rab leánya volt, és az apja adta volt a mostani császár atyjának. Ez a császárné most hetven esztendős.

196

Rodostó, 26. augusti 1755.

A császár változó táncot jártat a vezérekkel. A’ bizonyos, hogy elmondhatják, hogy nincsen maradandó városunk. Ali pasát martiusba tevé vezérnek, majusba azt kiiktatá, és majusba Abdulát tevé helyiben; ez az ország kincstartója volt. Ma hozák hírit, hogy ezt is letették, és sziliktár Ali pasát tették helyiben; e’ fegyverhordozó volt, és igen kedves embere a császárnak, tehát sokáig kell maradni a pócon vagy a kereken. Ennél többet most nem tudok mit írni, ha nem sok is, de nagy emberektől való hírek. Ebben a holnapban kezdé a prussiai király a hadakozást a királyné ellen.

197

Rodostó, 25. octobris 1755.

Ki gondolta volna, kedves néném, hogy az a kedves szeliktár Ali pasa oly hamar leessék, de még nem úgy, mint a többi, mert a többi a földre estenek, de ez a föld alá esett. Elég a’, hogy erre haragutt a császár anyja, mert e’ mesterkedett azon, hogy azt az Ali pasát letegyék, akinek a császárné pártfogója volt. A császárné is bosszút állott, és addig beszélt ellene a fiának, és mások által is tudtára adatta a császárnak, hogy micsoda húzással-vonással akar kincset gyűjteni magának. A császár a vádolást igaznak találván, a vezért megfogatta, és parancsolá, hogy fejét vegyék. De a császárnak tudtára adták, hogy nem szokás a vezéreknek fejeket venni, hanem megfojtani. A császár azt felelte reá: no hát fojtsák meg előbbször, és azután fejit vegyék. Úgyis lett, és a fejit kitették mindenek láttára. Amiolta ebben az országba vagyunk, nem tudok egyet is mást, akit a császár megöletett volna. E’ helyiben következék Zaid effendi, e’ franciául tud, mert Franciában kétszer is volt, követ is volt.

198

Rodostó, 1756. 15. januarii.

Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk, hogy első novemberben Lisbona városa a rettentő földindulásba elsüllyedett és elromlott volna. Egy nagy darab részit a földi tűz megemésztette. A templomok tele voltanak néppel, mivel innep volt, a templomok reájok estek. Az egész város cinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az utcákon hintók emberekkel, lovakkal elsüllyedtek. Az Istennek micsoda rettentő ostora volt azon a városon, mivel nemcsak a földindulás, hanem még a föld alatt való tűz kiütötte magát az utcákon, hát még a rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké odalesz. Ami földből való, annak földdé kell lenni.

199

Rodostó, 30. aprilis 1756.

Ennek a holnapnak a kezdetin a császár aprilist járata Zaid effendivel, mert letevé a vezérségből. Az új vezér Imrehor Musztafa, Moriába lévén, ma ideérkezék, Constancinápolyba megyen. E’ már másodszor vezér. A francia és az ánglus hadakozást hirdetének egymásnak. Az anglusok igen kegyetlen, kemény szívűek és háláadatlanok. A minap olvastam egy anglusról, aki ugyan érchercegje volt a háláadatlanoknak, lehetetlen, kedves néném, hogy le ne írjam. Tudom, hogy azt mondod utána, hogy szamár volt.

Elég a’, hogy egy rendes ifiú anglus, az atyja kereskedő volt és gazdag, de ő igen fösvény lévén, még többet akara szerezni, azért más több kereskedőkkel Amérikában indula. Mikor Amérika széllyin volnának, a hajóskapitány egy sziget mellett megállapodék, hogy innyavaló vizet hordasson a hajójában. Amég a vizet hordották, az anglus kereskedők kimentek a hajóból, hogy vadásszanak. Az ifiú anglus is kiment vélek, de mint nem okosok, igen eltávozának a parttól, a vademberek reájok rohanának, és mind megölék a többit, csak éppen az ifiú anglus szaladott el. A kapitány észrevévén a dolgot, csakhamar onnét megindula, az ifiú ott marada. Aki is rettentő keserűségbe és rettegésbe bujdosott imede-amoda az erdőben, nem tudván hová lenni, szüntelen tartott attól, hogy valamely vademberre ne találjon, aki mindjárt megöli. Az éhséget is már kezdette volt próbálni, megszabadulásról semmi reménsége nem lehetett. Nem is mért a tenger partjához közelgetni, hogy valamely hajót láthasson, akin megszabadulhasson, se valami ételre valót keresni, hogy valakire ne találjon. Elfáradván az erdőben, egy kis dombocskára heveredett, de mint elhüle azon, hogy hátratekintvén, egy leányt láta a bokor közül kijőni, aki hozzája mene. És mindenik álmélkodni kezde egyik a másikán, és mindenik kegyesen kezdé egyik a másikát tekénteni. És ha az ifiú megkedvellé a vadleánynak termetét és személyit, aki is mezítelen volt, a leánynak is megtetszék az ifiúnak termete, fejér ábrázatja, és annyira megszereté, hogy mindjárt azon kezde gondolkodni, hogy tarthassa meg életét. És egy barlangba vivé, és minekutána szép gyümölcsökkel megvendéglette volna, egy szép forráshoz vivé, hogy innék. Hihető, hogy a leány előkelő renden való volt, mivel mindennap felékesíti vala magát igen szép csiga-nyakravalókkal. Azután a leány vadállatok bőreit vivé a barlangba, hogy a legény reájok feküdjék, és sokféle színű tollakkal felékesíté barlangját. Hogy pediglen mulatságot szerezhessen néki, kiviszi vala őtet estve vagy a holdvilágon valamely szép kies helyre, valamely forrás vagy patak mellé, ahol a legény nyugodhatott, ő pedig addig vigyázott, vagy pedig az öliben aluttatta, és felköltötte, mihent valamely zörgést hallott. Eszerént töltik vala idejeket, amég magoknak új nyelvet nem csinálának. Akkor a legény megérteté véle, hogy szerencsésnek tartaná magát, ha őtet bírhatná a maga hazájában, ahol néki szép köntösöket csináltatna.

Egynehány holnapokot töltöttek vala el nagy szerelembe, amidőn a leány a tengeren egy hajót meglátván, és már tudván, mit kelletnék cselekedni, jeleket mutata, hogy a hajó a parthoz közelítene. Estve mind a ketten a hajóban ülének, a hajó Barbád szigetében igyekezett, az ifiúnak is oda kelletett volna menni. Nagy örömbe valának, hogy megmenekedhetének a sok nyughatatlanságtól és félelemtől. De a leány micsoda víg szívvel hagyá el hazáját és szüléit, hogy azzal tölthesse életét, akit úgy szeretne, és akinek élete veszedelmével tartotta meg életét. De menél inkább közelgetnek vala ahhoz a szigethez, a mi ifiúnk annál kedvetlenebb és gondolkodóbb kezde lenni, megvizsgálván azt magában, hogy ő mennyi időt töltött el hejában, hogy azon idő alatt az ő pénze semmi interest néki nem hozott, az ő kereskedése azon idő alatt nem folyt. Hogy pedig visszászerezhesse azon vesztéseket, és jó számot adhasson szüléinek az útjáról, elvégezé magában, hogy attól a társától, aki véle annyi jót tett, megváljék, mihent a szigethez érkezik. Ahol, mihent a hajó odaérkezik, a tengerparton vásárt tartanak, ahol a rabokot eladják, valamint nálunk a lovakot és az ökrököt adják el. A szegény nyomorult vadleány sírni és reménkedni kezde, de csak hejában. Azt is értésire adá, hogy terhes volna tőle. De az ifiúnak a szíve semmin meg nem esék, hanem csak a maga hasznán. De sőt még, hogy megtudá, hogy terhes volna, még nagyobb áron adá el egy kereskedőnek. Kedves néném, mit mondasz erről a háláadatlanról? Én csak azt mondom, hogy az Isten megfizette irtóztató háláadatlanságát. Legalább ne adta volna el, ha magának meg nem akarta tartani. Oh fösvénység, mennyi lelket vesztesz el?!

A prussus ebben a holnapban kezdé el a királyné ellen ok nélkül a hadakozást, és foglalá el igazságtalanul Saxoniát.

200

Rodostó, 17. januarii 1757.

Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Musztafát letették, és az álepi pasát tették helyében. E’ rézeffendi volt annak előtte, és ami még rosszabb, keresztyén volt, mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb, mert a’ bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új vezér még Álepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezzék. Azt írod néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok, mivel nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többire öreg pasáknak adják őket. A’ való, hogy a házasságot éppen nem kívánhatják, mivel akár öregnek, akár ifiúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után Constancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom, azért cselekeszik, hogy valamely zenebonát ne indítson. Hogyha pedig férfiú gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni, noha tudok olyan vezért, akinél a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem történik, mint a Nagy Károly császár leányával történt.

A császárnak volt egy Eginhárt nevű secretáriusa; ez a maga hivatalját oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a többi között a császárnak egyik leánya még inkább szereté őtet, viszontag ő is nagy szeretettel volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen veszedelmes dologra és próbára adá magát, mivel egy étszaka az Imma ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent bébocsáták, Immának más dologról kezde beszélleni, aki is örömmel hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt maradának. Hajnalban pedig Eginhárt visszá akarván térni, látá, hogy sok hó esett volna, amég egymással mulatták volna magokot. Attól igen kezde tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmerjék, és meg ne tudják, hogy honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana, és micsoda nyughatatlanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképpen cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony talála módot abban. A’ pedig a’ volt, hogy a szeretejét a hátán kivigye a hóból.

A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és látá a leányát, hogy micsoda nehezen vitte a terhét, és azt letévén, nagy sietséggel visszátére. A császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhárt bizonyos lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara válni az udvartól, és a császár lábaihoz borulván kére arra engedelmet, mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé, hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja adni szándékját. Azon a napon pedig a császár esszegyűjté a tanácsit, elejekbe tévé a secrétariusnak vétkét, és elébeszélé, amit látott vala. Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Ki-ki mást tanácsola, maga pedig azt mondá, hogy Eginhártot ha megbünteti, azzal nemhogy megkisebbítené, de meg nagyobbá teszi a familiája gyalázatját, azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfedezni a házasságnak palástjával. Eginhártot béhívaták, és azt mondák néki, hogy a szolgálatjáért jutalmul a császár leányát adnák néki. Igenis, néked adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhárt kezire adák. Ők lássák. Én pedig jó étszakát kívánok. Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a francia királyt megölni, de megfizetett érette.

201

Rodostó, aprilis 21. 1757.

Az elmúlt holnapba érkezék el az új vezér Rekeb pasa Alepből, csak jó legyen. De hogy lehetne jó, mivel görög nemzet? Ugyan a görögök prédálák fel ebben a holnapban húsvét napján Jeruzsálemben a mi kápolnánkot. Azt tudod, néném, hogy a kápolna azon a helyre vagyon építve, ahol a Krisztus koporsója volt. Azt a kápolnát sok császárok, királyok ékesítették fel, sok drágaköves eszközök vannak benne, a görögök elfordították az igazságtól a pénzzel, és így az Isten tudja, mint lesz annak vége. A törökök nagy csendességbe hagyják a mi papjainkot Jeruzsálembe véghezvinni az isteni szolgálatot. De a görögök mindenkor irigylették az ott lévő szent kápolnát nékünk, ugyan a dühösség vivé őket arra, hogy felprédálják. Azt kérdheted, hogy merték ők azt megpróbálni az ott lévő pasától? Oh, ebben az országban a pénz mindent elcsinál. Azt a várost sok görögök, örmények lakják, de ezek nagy békességben vannak a mi papjainkkal. Húsvétra pedig mindenünnen oda gyülekeznek, de sőt még a zsidók is elmennek, hogy csak a régi templomoknak a helyit megláthassák. Ha ezek még most is elmennek, hát még a Krisztus idejében micsoda szép dolog volt annyi rettentő zsidót felmenni látni a templomba.

Mennyi véghetetlen számú zsidó vala jelen, mikor szamáron mene bé dicsőségesen Jeruzsálemben, és mikor megöleték egynehány nap múlva. El lehet ebből ítélni, hogy az Üdvezítő mennyi rettentő népnek láttára akara meghalni, akik mind kívánák halálát; hogy rendszerént húsvét napján két óráig dél után kétszázötvenötezerhatszáz bárányt öltenek meg, azoknak megételére két millium ötszázötvenezer személyt számláltak. Micsoda rettentő gyülekezet volt a’, micsoda rettentő sok gyilkosok voltak azok, mivel mindnyájan reája állottak, hogy megöljék királyokot. De ők csak azt kiálták: feszítsd fel, nincs királyunk! Ugyanezért az irtóztató gyilkosságért szálla is reájok az Istennek rettentő ítélete és bosszúállása erre a népre. El lehet ítélni abból, hogy amidőn Titus megszállá Jeruzsálemet, amég megvevé, addig a városban tizenegyszázezer embert temetének el, hogy pedig megvevé és elpusztítá, kilencvenhétezer embert tett rabbá. Való, hogy a büntetés rajtok nagy volt, de a véteknek nagyságát micsoda nyelv mondhatná ki?

202

Rodostó, 28. maji 1757.

Kedves néném, ebben a holnapban szoktak eret vágatni. Ennek a holnapnak a 6-dik napján sok érvágások voltak Prága mellett, mivel a királyné hadának nagy harca volt a prussiai királlyal, végtire a királyné hadát Prága felé nyomák, és oda bészoríták. A várost is megszállották. Isten tudja, mint lesz vége, hanem azt tudom, hogy ha a levél kicsid, a hír elég nagy.

203

Rodostó, 30. junii 1757.

Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok, mert a prussiai királyt megverték. A’ pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága segítségire ment, a király eleiben mene, minthogy pedig mind a két résznek volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harcot adának egymásnak. Kolen nevű város vagy falu mellett a harc 18-dik volt. A harc sokáig tarta. A győzedelem pedig a királyt elhagyá és Daun mellé álla, minthogy kedvesen fogadá, a harcot is megnyeré, Prágát felszabadítá és kapuit megnyitá. De Prágában a harcról semmit nem tudtak, hanem aznap-é vagy másnap egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a hírt a megnyert harcról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot, romlásokot, égéseket szenvedtek volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt!

Minthogy a minap olvastam az Amurátes császár históriáját, ott is a harcról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem hosszabb legyen. Elég a’, hogy az ötödik Lajos király békességet csinált volt Amurátessel, hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogul egy szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a király minden ok nélkül felbontá a békességet és sok számú magyar haddal a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborba kelletett menni a magok seregekkel. Azt is tartották abban az időben, de nem az évangyélium szerént, hogy a hitetleneknek nem kell megtartani a hitet vagy a fogadást. A harc Várnánál volt, a magyarok eleinte mindjárt tüzesen viselék magokot, úgyannyira, hogy a törökököt visszányomák, és szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna a harcot, a fél szentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé emelvén, kéré az Istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békességet felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közi nyargal, visszátéríti, és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megrémülnek, megszaladnak. A király is amint szaladott volna, valamely tós vagy mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak hínak, hitetleneknek, mert nem hisszük Mahametet. Mely jól tesszük!

204

Rodostó, 2. novembris 1757.

Kedves néném, ismét nagy hír! Oszmány császár sok betegeskedése után a sok mindenit másra hagyá. Mondám, másra hagyá, mert az a más is nem másnak, hanem másra hagyja, valamint a dervis mondá egy perzsiai királynak. Egy dervis bémenvén a király udvarában, egy filegorjában egy gyéként leteríte, és a pipáját meggyújtá, mintha ő lett volna az úr. A király meglátván, hozzájá külde, megizenvén neki, hogy mérte volna megpróbálni, hogy szabadság nélkül bémenjen. A dervis azt izené, hogy a vendégfogadóban mindennek szabad bémenni; a királynak szüleatyja, nagyapja, apja egymásra hagyták a kastélyát, valamint a vendégfogadót. A király megneveté a dervis bolondságát. Oszmány jó császár volt, békességszerető, a keresztyéneket nem gyűlölte. Az elmúlt holnapnak 29. napján hala meg. 2 esztendeig, 10 holnapig és egynehány napig uralkodék. Másnap Musztafát tevék császárnak, mintegy ötven esztendős, ez az Ágmet császár fia. Isten tudja, micsodás lesz.

Azt írod néném, hogy Franciaországba vadászatban egy hercegné leesvén a lóról, kitörte mind a két karját; a’ bizonyos, hogy holtig fogja viselni a bélyegit. Abból látjuk, hogy az ifiú asszonyoknak nem kellene megengedni, hogy lóra üljenek; az öregeknek mind inkább megengedhetni, nincsen annyi szükségek a karokra, lábokra, mint az ifiaknak. Azt olvastam, hogy Tessálonika tájékán volt egy úri asszony, akinek egy kedves paripája volt, akin igen szerete járni. A ló is olyan kevély volt, hogy mást nehezen vett magára. Úgy történik egyszer, hogy Rómából egy pápának Constancinápolyba kelletett menni a császárhoz, minthogy földön ment, tehát az asszonynak jószágán kelletett általmenni. Amidőn odaérkezett, az asszony nagy tisztelettel fogadá. Mikor meg akara indulni, az asszony kéré, hogy ülne a lovára, és vinné végben azon az útját. A pápa kedvesen vevé jóakaratját, és a lovára üle. A pápa elvégezvén dolgát, visszátére, és a gazdasszonyához szálla, és a lovat nagy köszönettel visszáadá, és megindula. Egynehány nap múlva az asszony a lovára akara ülni, de nem lehete, mert azután soha magára nem vevé az asszonyát, mintha mondotta volna, hogy egy szent pápát hordoztam, ezután egy asszonyt nem hordozhatok. Néném, cálinitza!

205

Rodostó, 29. novembris 1757.

Kedves néném, a hadakozáskor a verekedésről kell írni, mi itt csendességben aluszunk, de Sléziába szüntelen talpon kell lenni, ugyan talpon is kell meghalni, valamint történék a prussusoknak ennek a holnapnak 22. napján Breslo mellett. A királyné hadát úgy tetszik, hogy gróf Nádasdi komendírozta, a prussiai hadat Bevern herceg. Ha egészen leírnám is, hogy mint volt az a harc, a végin csak azt kellene mondani, hogy a prussust megverték, és a herceget elfogták, egynehány nap múlva Breslót is feladák Nádasdinak. Hát már Siléziát visszányerte a királyné. Breslót nem sokáig ostromlák, mivel a harc után két nappal feladák. Pedig hogy úgy nem történék Nádasdival, mint egy görög királlyal, Filipussal. Ez a Nagy Sándor apja volt. A király valamely várat szálla meg, azalatt egy kevély görög a táborára érkezék, és kéreté a királyt, hogy fogadná bé szolgálatjára, mivel olyan nyilas volna, hogy a madarat reptiben lelövi. A király talám akkor nem lévén jókedvibe, azt felelé reá, hogy nem volna szüksége a vadászra, hanem katonára. A görög sokat álítván maga felől, a válaszon felindula, és ugyanazon estve a várba bészökék, feltévén magában a bosszúállást. Egynehány nap múlva a király megkerülé a várat, de szerencsétlenségire közelebb mene a várhoz, mintsem kelletett volna. Amint pedig a várat vizsgálná, a várból nyíllal a szemit meglövik. Mikor pedig a nyilat a szemiből kihúzták volna, írást látának rajta, e’ vala reája írva: a Filep jobb szemére. Úgyis volt, mert a jobb szemén volt a lövés. A király és mindnyájan általláták, hogy a nyilas ember lőtte meg bosszúállásból. A kevélység és a bosszúállás mit nem okoznak! Énnekem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a néném levelit.

206

Rodostó, 29. decembris 1757.

Már mostanában új és hideg szokást vesznek, mert a hó között is hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján nagy harc volt Lissánál, Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és Marsalus Daun komendírozták, a prussiai király maga komendírozta a maga hadát. A harc nagy volt, mind a két rész vitézül viselte magát, de végtire a győzedelem a király mellé hajola, és a harcnak azt a hasznát vevé, hogy Breslót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig bírja.

Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik a szava igen elnehezedvén, hetedik 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában. Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt, amazért holt meg, mert ilyen betegsége volt, mert az orvosság nem volt jó, mivel csak azért holt meg, mert az Isten elvégezte, hogy minden ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencnek. Már mi csak ketten maradtunk Zai úrfival, mi vagyunk a legutolsók, mert legutoljára hagyott minket az Úristen, mire, meddig, ő tudja. Elég a’, hogy adjunk hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy ne hagyja el ezután is a szegény bujdosókot, el nem fordítván szent szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a szájat hallgatják meg, de az Isten a szívet tekénti, valamint történt egy szent remetével.

Egy püspök a tengeren utozván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik, a püspök maga mulatságára a szárazra kimegyen. Amint alá s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között, gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De mint elcsudálkozék, hogy az, aki bent volna, eszerént imádkozék: átkozott legyen az Isten. Ezeket a szókot pedig szüntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: atyámfia, ne azt mondjad, hogy átkozott az Isten, hanem áldott az Isten. A remete úgy kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a hajóhoz, és megindula a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén, nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távul vala már a parttól, de a remete nem vigyázva arra, ha a földön vagy a vízen futott-é, néki csak az imádság volt az esziben. A püspök és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén, kiáltá a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát, mondá néki: atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a példából látjuk, hogy az Isten a szív imádságát szereti, és nem a szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az újesztendőt egészségben elérni. Amen.

207

Rodostó, 20. decembris 1758.

Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimennem az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. A szokás szerént engemet tettek básbuggá, mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országba az öreg Rákóczival jöttünk, azok közül csak én maradtam, hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk. Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem, az ő kezében vagyok, hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni, és boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bujdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál.

Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.




Kezdőlap Előre