BETHLEN MIKLÓS
ÉLETE LEÍRÁSA MAGÁTÓL

ELÖLJÁRÓ BESZÉD1

ELSŐ RÉSZ

Ennek a munkának mentsége. Az embernek holta után e világi dolgokra való nem figyelmezéséről.

Atya, Fiú, Szentlélek, egy bizony örök Isten nevében (melyben én is megkeresztelkedtem), annak dücsőségére és annak segítsége által légyen ez az írás. Azon szent Isten, ki előtt mindenek mezítelenek és nyilvánvalók, Zsid. 4: 13. és aki szíveknek, veséknek vizsgálója, Jerem. 17: 10. légyen bizonyságom nékem ezekről: 1. Hogy tehetségem s erőtelenségemhez képest valóságos igazsággal írok az én életemről mindeneket, noha, úgy hiszem, némely dolgokat alig hihet el az olvasó, de te tudod, Isten, hogy hazugságot nem írtam. 2. Hogy én ezt nem a haszontalan hírnek, névnek viszketeges kívánságából cselekszem. Ugyanis ilyen rendű embernek, csak amint én voltam, életének tudására mi szüksége vagyon valakinek, mind most élő, mind ezután következendőknek? Azonban mit használ énnékem, kiváltképpen holtom után, ha valaki az én életemet tudja, és ha jól szól is róla; viszont mit árt, ha nem tudja, vagy rosszul szól is róla? Az én életemnek utolsó órájában az Istentől énnékem kiadandó állapotomat meg nem változtatja, sem jobbá, sem rosszabbá nem teszi, nemhogy egynéhány embernek, de még az egész világnak is tudása, nemtudása, jó vagy bal ítíleti, dícséreti vagy gyalázatja. Nimród, Cyrus, Alexander Magnus, Julius és Augustus2 monarchiákat fundáltak; Herostratus a Diána templomát égette el3: melyik vagyon azért jobban vagy rosszabbul a másvilágon, hogy különböző formán szól ma ez a világ felőlök? Plato szép, tisztességes élete, józan bölcsessége, Diogenes hordója, Heraclitus sírása, Democritus nevetése a szánkon forog: de az ő állapotjokat az meg nem változtatja; noha világi életek igen sokat különbözött, és ahhoz képest az embereknek is mind amikor éltek, mind azután, az ő felőlök való ítéletek és beszédek. De ezek pogányok voltak. Szóljunk rövideden a szentekről. Mit ártott valaha a szenteknek a világnak felőlök való gonosz ítíleti, üldözése, gyalázása, vont-é le csak egyet is az égből közülök avval? Ellenben, mikor királyokat, császárokat és egyebeket az istenek közé számlált4, vajjon az égbe tette-é azzal? Erre nézve helyesen csúfolódik Flavius Vespasianus császár halála óráján, mikor azt mondja: Ut video, deus fio.5 Caracalla pedig istentelenül nem irigyli Getától azt az istenséget, így szólván: Sit divus, modo non vivus6. Salamon pedig egy summában bölcsen leírja ezt, Eccles. 9: usque ad versum 87.

Sőt a kereszténységnek az a része is, amely a mai nap a szenteknek felettébb való, majd isteni tiszteletet vagy imádást tészen, hibázik ebben; mert amint Esaiás próféta mondja cap. 64: 2. (én mindenkor a Tremellius verziója8 szerént citálok; ezt egyszer, úgy mint százszor megmondani légyen elég): Ábrahám nem tud münket, Izraël nem ismer münket, Jób is mit mond 14: 21.9, 22. Ha a magok legkedvesebb, sőt ugyan szent magvokról, maradékokról is nem tudnak semmit is és azokra nincsen gondjok: hát a tőlök idegen világnak felőlök való ítíletire s beszédére figyelmeznek-é?

Nincs is nékem egy nagyobb csudálkozásra való matériám s okom e világi nyavalyák s tévelygések között, mint az, hogy mint tudta a sátán e keresztyén világot e három dologra venni és véle ezeket elhitetni: 1. Hogy a boldog lelkek a világi dolgokat, legalább a nékiek könyörgőknek könyörgéseket megtudják, megértik és Isten előtt való törekedésekkel segítik. Mert ezt a tudományt soha sem a szentírásból, sem a sana philosophiából, sem a recta ratióból10, sem valóságos experientiából, tapasztalásból nem vehették, hanem némely szentírásbéli helyeknek nemértéséből, eltekeréséből, álmokból, ördögi csúfolódásokból és némely tudós püspökök, doktorok és orátoroknak a homiliákban vagy prédikációjokban a megholt szentekhez lett allocutiójokból, mely is a rhetoricában paronomasiának mondatik. Az olyanokkal élt az ördög gonoszul, et mundum ab honoratione sanctorum sensim deduxit ad invocationem, adorationem et omnem denique idololatriam11. Micsoda erőt és csaknem isteni tökéletességet kell annak a szentnek lelkének tulajdonítani, akinek, példának okáért a Boldog Szűznek, azonegy szempillantásban annyi sok százezer ember imádkozik, és ki egy, ki más szükségét, sok ezer különb-különbféle dolgokat bíznak törekedésére. De 2. Ámbár higgyünk olyan erőt az olyan szentben, dato sed non concesso speculo trinitatis12, hozzá fér-é a boldogult, és az isteni tökéletességeknek, titkoknak, szeretetnek, annak a véghetetlen objectumnak admiratiójától13; annak látásában való gyönyörűségtől elragadtatott és egészen absorbeáltatott, elnyelettetett léleknek állapotjához, melyet szem nem látott, fül nem hallott, ember elméje fel sem veheti, Esai. 64: 8. 1. Cor. 2: 9., hogy a világi dolgokra figyelmezzék csak egy szempillantásig is, nem hogy a világi sok könyörgések szüntelenül való hallgatására és azoknak az Isten előtt való prókátorságára érkezzék, mind az isteni előtte lévő véghetetlen majestásnak, mind a maga boldogságának megbántása nélkül? Azonban az egész világnál, és magánál, mikor írta volt, Szent Pálnál is jobban tudják a boldog lelkek, 1. Tim. 2: 5.: Egy az Isten, és egy az Isten és az emberek között való közbenjáró, az ember Jézus Krisztus. De tovább. 3. Harmadik álmélkodásra való dolog előttem ebben a megholtak tiszteletiben az: dato tisztelni, vagy imádni, és segítségül kell is hívni a szenteket, miért nem igazgatják imádságokat csak egyenesen azoknak lelkekhez az égbe, hanem azoknak csontját, porát, koporsóját, képit etc. háborgatják? Van-é azokban is az az erő, amely a belőlök kiköltözött boldog lelkeknek tulajdoníttatik? Jaj, bizony félő, kivált a papi rendnek kárhoztatására elé ne álljon az ítílet napján Socrates és azt ne mondja: Én kész voltam halált szenvedni azért, hogy az Athenás-béli népet a képek vagy bálványoktól az égbe igazítottam az isteni lélek tiszteletire: tü tudósok ellenkezőt cselekedtetek. Úristen, szánd meg a világot, kivált s hamar a keresztyén világot.

Így lévén azért a dolog, hogy Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Dávid, Ésaiás, Dániel, Szent Pál, Szent Péter etc. minden szenteknek állapotjához is semmit sem ér, sem tészen, sem vészen a hír, a fama sive bona sive mala14: én, vilissimus homuncio15, keressek-é hírt, nevet, glóriát magamnak? Ójjon Isten attól; hanem kételenít engem erre nagyobb részént az én maradékom és házam állapotja, melynek kezében én ezt, mint egy apologiát, vagy testamentumot és instructiót, úgy hagyom. Mert, minthogy én rajtam a világnak üldözése rendkívül való volt az én ifjúságomtól fogva, és kiváltképpen a kétszeri keserves rabság: azt fogja a dolgokat nem tudó maradék vagy világ mondani, hogy talán Erdélyben leglatrabb ember én voltam, hogy annyit szenvedtem. És noha abban, ki úgy fog ítílni és szólani, felette igen megcsalja magát s másokat is, és az engemet holtom után teljességgel nem afficiál: de a maradékimot szomoríthatja, sőt talán károsíthatják, bosszúsággal illethetik némelyek én reám való bosszúból őket. Azért ez az írás légyen fegyver, pajzs helyén nálok, mellyel oltalmazzák magokat, nem engemet, és az emberek száját dugják bé véle, vagy ha azt végbe nem vihetik, legalább vigasztalják magokat véle és a hazug világot nevessék. Nem is kívánom én, hogy a világra kibocsássák ezt az írást, mert azzal nékem semmit sem használnak, s talán magoknak ártanak véle. Sőt sok emberrel se közöljék, nisi ob gravissimas causas16, ha tudós, jámbor, vallásunkon való emberekkel; és ha azok úgy ítílik, hogy az Isten dücsősége és a reformata evangelica ecclesia épületi elémozdíttatik közönségessé tétele vagy kibocsátása által; és ha nékik veszedelmek, bosszúságok és az én nevem megcsúfoltatása és abból őmagoknak megszomorodása nem következik belőle, melyben jól megnézzék az üdőt, állapotot és az embereket. Igy, mondom, ha igen jó, tudós ember deákra fordítja s kibocsátja, lássák, ő dolgok; mert ebben énérettem semmit se cselekedjenek, minthogy én is ezt nem annyira magamért, mint őérettek és a posteritasért írtam. Lévén egyébaránt erre példám s kalauzom Szent Jób, Nehemiás, Augustinus, ama nagy doktor, Franciscus Petrarca és Jacobus Augustus Thuanus, kik magok írták le életeket. Azért is nem írtam deákul, noha bizony nékem könnyebb és alkalmatosabb lött volna deákul írnom; nem úgy értem, mintha deákul jobban tudnék, mint magyarul, mert azzal bizony nem kérkedhetem, nem is kérkedem: hanem azért, hogy a deák nyelv az ő bősége és annyi száz esztendők alatt a sok nagy elméktől lett excoláltatása miatt alkalmatosabb a dolgok leírására a magyar nyelvnél. Deákul pedig a feleségem sem értette volna, én pedig legnagyobbára őérette és az ő kérésére írtam le az én rendkívül való sok szenvedésimet; noha talán csak többet sír miatta. De mind ő, mind mások, kivált Erdélyben s Magyarországban, úgy hiszem, tanulhatnak sokat belőle, valakik isteni félelemmel és keresztyéni alázatossággal, szeretettel fogják olvasni. Azért is, ha ugyan kibocsátják, nemcsak deákul, hanem magyarul is bocsássák ki. Hogy pedig mégis minden ember inkább elhihesse, hogy én hírt, nevet ezzel magamnak nem keresek, noha ugyan egészen meg sem vetem: azért arról és minden világi hijábavalóságról micsoda értelemben voltam mindenkor, s vagyok most is, Isten előtt mezitelen Zsid. 4: 12. 13. lelkiismerettel letészek együgyűen. Mely légyen az én életem leírásának praefatiója, elöljáró beszéde helyén.

MÁSODIK RÉSZ

A jó hírről, névről vagy emlékezetről

Amint Salamon mondja, Eccl. 7: 1.: Az embernek jobb a jó hírnév a legjobb vagy drágább kenetnél; és Prov. 22: 1.: Kivánatosb a jó hírnév a nagy gazdagságoknál; ezüstnél és aranynál a kedvesség jobb. Hogy Salamon e világon minden embernél bölcsebb volt, maga az Isten mondja, 1. Kir. 3: 12. Azonban minden országok felett az egész világon kiváltképpen adta volt az Isten Zsidóországnak az opobalsamumot, balzsamolajat nagy bőséggel, melynek az ő minéműségeit, mind jó szagára, egészségnek, szép ábrázatnak megtartására, sokféle betegségeknek orvoslására nézve nem tudnak eléggé leírni s dícsírni az orvosok és physicusok. Erre az olajra és nemcsak a közönséges ennivaló faolajra céloz maga a próféta is a 104. zsoltárban, v. 15. Mert noha a faolaj ugyan jó étel, és a jó étel, jóllakás jó egészséget és szép fényes orcát is csinálhat, de senki avval az először, mikor új is, nem igen derék jószagú, az üdővel pedig hamar avasodó, kedvetlen szagú faolajjal nem köpülte bé orcáját, testét, mind magának, mind másnak kedvetlenségére, és ruhája mocskolására; hanem ezzel a balzsamolajjal szokták volt a holttesteket is megkenni a rothadás ellen, több fűszerszámokkal s olajokkal együtt. Az emberek is, mind férfiak, mind kiváltképpen gazdag asszonyok, igen éltek az ilyen drága, jószagú kenetekkel, nemcsak betegségeknek üdején azoknak gyógyítására, hanem jó egészséges korokban is, csak a szagáért, gyönyörűségből, kényességből, bujaságból illatoztatták, fényesítették orcájokat, kezeket, testeket meg ruhájokat, ágy-eszközöket, lepedőket is véle. Méltóságoknak vagy kedves vendégeknek is kedveskedtek véle, mint ez meglátszik, mind rossz alkalmatossággal, Prov.7: 16. 17.17  mind jóból, Matt. 26: 7. Joh.12: 3. et sequ. és Joh.19: 39. 40. etc.18  és a külső históriákból bővön. Jobb volt ez az Istentől adott zsidó asszonyok kendőzője a mai, az Istentől nékik adott szépséggel meg nem elégedő, vagy buja vagy bolond asszonyoknak pénzen vött hitván kendőzőjöknél, melynek alkalmatlanságát, és elvégre a véle élő fertelmes orcáknak elváltozását, feketeségét nem tudná ember leírni, nem is méltó, hanem ha hogy tanulnának rajta, mikor az olyan szép testeket kinyújtóztatva látják.

Azt állítják ma a tudósok és a geographusok, hogy az Isten a zsidó respublicával együtt ezt a balzsamtermő fát is kivesztette Zsidóországból, és hogy talán sohult az egész világon sem terem, hanem csak Aegyptusban, a török császároknak egy kőkertjekben, melyből néha igen nagy kedven kedveskednek a török császárok más császároknak, királyoknak, keresztyéneknek is; és hogy ez megbecsülhetetlennek tartatik. A patikákban árult balsamumok csak mind mesterséggel csináltattak.

Szükségesnek ítíltem a balsamumról és egyszóval a drága kenetekkel való élésnek szokásáról (mely is soha napnyugoton, Rómát mindazáltal kivéve, olyan szokásban nem volt, mint napkeleten) ezeket előbeszélni, azért, hogy világosodjék meg inkább a bölcs király szavának ereje, hogy miért hasonlítja ahhoz, és ugyan feljebb is miért becsüli a jó hírnevet a drága kenetnél? hogy így annál jobban tudhassuk meg, mennyire kellessék a jó hírnevet becsüllenünk, és magunknak kívánnunk, hogy az ő valóságos becsinél vagy áránál se feljebb, se alább ne becsüljük, és sem felettébb való kívánásával, sem felettébb való megvetésével, amint deákul szépen mondják, sem in excessu, sem in defectu19 ne hibázzunk, és magunknak kárt ne tégyünk. Ehhez azért elmulathatatlanul kívántatik, hogy ha balsamumnak vagy drága kenetnek minéműségéről szólottunk, szóljunk a jó hírnévről is, mert amelyeket egymással egybevetünk, vagy hasonlítunk, ha mindeniket nem tudjuk micsodás, egyáltaljában vakoskodunk, bolondoskodunk; természet szerént csak az egyiknek tudásából a másikkal, melyet nem tudsz, egybehasonlítást nem tehetsz; lehetetlen; mint aki a mérőserpenyőnek csak az egyik serpenyőjébe tenne mindent s úgy akarna mérni.

A hír közönségesen nem egyéb, hanem két embernek egymással más harmadik embernek, vagy állatnak, dolognak állapotjáról, minéműségéről vagy cselekedeteiről való beszéde, írása, vagy akármi formában való közlése. És ez a hír definitiója, minthogy felette széles, minden hírre rá illik. Példának okáért: Quintus Curtius, egyik ember néked, másnak hírré adja vagy közli véled a harmadiknak, úgymint Alexander Magnusnak cselekedetit, vagy viselt dolgait.

A név az emberektől a dolgok vagy emberek egymástól való megkülönböztetésére és annak jobban való megismerésére és mással is megismertetésére találtatott, szereztetett jegy, p. o. Isten, angyal, ember, ég, föld, tenger, ló, ökör; országoknak, városoknak, embereknek külön-külön a neve, vezetékneve; városról, faluról vagy akármi egyéb jelről másoktól megkülönböztető leírása, nevezése; mind csak olyan jegy, amely téged s engem segít arra, hogy azokról az én elmém s a tiéd jobban gondolkozhassunk és arról való gondolatunkat a szükséghez képest egymással közölhessük. Ez a név is csak szó, mint a hír, és abban, akiről már én s te beszélünk, sem az a név, sem az a hír, amelyet mü néki adunk, vagy róla gondolunk, szólunk, vagy írunk, semmi qualitast, valóságot, vagy változást nem okoz, nem szerez; és ő anélkül az ő Istentől adott állapotjában minden fogyatkozás nélkül megmarad s megáll, valamíg tudniillik a hír és név, melyet őfelőle más elkövet, csak a hírnek és a névnek őszinte, való együgyűségének határában marad. De mikor osztán azon túl mégyen a nyelv, amint Jakab apostol szépen leírja capite 3.20 bezzeg már akkor kezd szenvedni, megillettetni az, akiről a szó vagyon, amint a szólók őróla jól avagy rosszul szólanak, és ő azáltal az ő Istentől adatott állapotjában vagy segíttetik, vagy akadályoztatik. És így innét jöttek már a világba bé ezek a szók és az embereknek morális vagy civilis qualitasi21: jó vagy rossz hírnév, gyalázat, rágalmazás, szidás, vádlás vagy dícséret, becsület, méltóság, és éltekben is, holtok után is jó vagy rossz emlékezet. Melyek mikor osztán olyan valósággá és az embert megillető cselekedetté válnak, hogy az embernek azáltal élete, jószága, szabadsága, békessége s egészsége, vagy akármijében, akár maga a szóló által, akár akiknek szól, azok által, vagy előmenetele vagy akadálya, romlása légyen: már az a jó vagy rossz hírnév, amelyet embernek kívánni vagy távoztatni kell.

HARMADIK RÉSZ

A becsületről

És ebből jő már ki a világnak az a szép Helénája22 vagy bálványa, amelyet becsület neve alatt imád a világ; melyet is szükség jól megértenünk, hogy hányféle és valósággal micsoda; mert hogy űzöd, kívánod, teljes életedet érette nyughatatlanná, veszedelmessé csinálod, sőt el is veszted, ha nem tudod, micsoda: megéri-é, megérdemli-é azt a nagy árat és munkát, amelyet reá fordítasz mindenednek romlásával, veszedelmével, kárával? Qui bene distinguit bene docet23, azt mondják a scholák. A becsület azért kétféle; aminthogy az ember kettőből, úgymint testből és lélekből áll: úgy vagyon testi, világi, a testtel vagy világi élettel együttjáró és ugyanazzal együtt elmúló becsület, hírnév; és lelki, állandó, és valamint a lélek, úgy ez is halhatatlan, és azt nemcsak az életben segíti, hanem elkíséri a másvilágra is, szakadatlanul, változhatatlanul. És valósággal ez a becsület; a másik pedig a becsületnek inkább képi, álorcája, árnyéka csak, noha a világ nagyobbára csak amazt űzi és ezt gyengén illeti felette igen. Része vagyon pedig mind a kettőben mind a testnek, mind a léleknek.

A világi becsület nem egyéb, hanem az embereknek elméjekben egymásról való ítíletek és vélekedések, mellyel egymást amikor és amennyire becsületre méltóknak ítílik, elméjeket azon megnyugotják, osztán akaratjokot és indulatjokot hajtják arra, hogy azt, amint elméjekben meghatározták, mind a becsültetett embernek, mind pedig másoknak, azokkal a külső jelekkel, amelyek szokásban vannak a világon, megjelentsék és tudtára adják, úgymint: a főnek, térdnek hajtása, süveglés, ahol az szokás, maga előtt való bocsátás, helyének, útjának annak való engedése, attól való félelem, hallgatás, annak való engedelmesség, uralás, arról való jó, tisztességes beszéd, dícsírés, néha a szeretet is, néha a hízelkedés is, mindenféle titulusoknak adása, aminémű a pápának: sanctissimus24, beatissimus25; cardináloknak: eminentissimus26, és minden egyéb papi rendeknek adatni szokott nevezések; a külső méltóságoknak: invictissimus27, sacratissimus28, serenissimus29, potentissimus30, celsissimus31, illustrissimus32, excellentissimus33 és egyéb, melyekben annyira elbolondult már a világ, hogy az Isten, angyalok, és egeknek, napnak, holdnak, csillagoknak szépségeket, tisztaságokat, fényeket igyekezi az emberekre rakni, és Isten gyanánt imádja. Ez a világi becsület. Az állandó és valóságos becsület pedig nem az, hanem akit az Isten maga a fiában, az Úr Jézus Krisztusban szeretetre és becsületre méltónak ítílt; kiket is osztán, midőn e világra kibocsát, olyan ajándékokkal ruház fel, melyek angyaloktól és jó emberektől becsületet, tisztességet érdemlenek, kik is azt, mint az ő nagy urok, királyok kedves emberét, az Istenért és attól emennek adott kegyelmekért nagy készséggel, szeretettel, jó lelkiismerettel becsüllenek változás nélkül. Ő is pedig azt magában tapasztalván, jó lelkiismerettel mind az Istennek, mind az Isten után az őtet becsülő angyaloknak s embereknek kihez-kihez illendő kötelességgel megköszön, s alázatosan reciprocál, amennyire tőle lehet; és lelke csendességével ennek örül, tudván, hogy amint az Isten változhatatlan és ő is halhatatlan, úgy ez a becsület őtőle soha örökké el nem vész.

E két becsület annyira jár egymástól, mely messze az ég a földtől. Nézd meg erre Ésai. 55: 8. 9., 1. Sám. 2: 30. Zsolt. 18: 27. 28. 91: 11. 12. 14. 15. 16. Zsolt. 112. egészen34, Péld: 8: 17-22., Luk. 10: 20. És hogy egy summába rövideden béfoglaljam: a valóságos becsület, jó hírnév, avagy gyalázat, rossz hírnév az Istennek, angyaloknak, jó értelmes embereknek, és magában az emberben lévő Isten vicéjének, a lelkiismeretnek, az emberről való kedves, dícsíretes, avagy kedvetlen és gyalázatos, de mindenkor igaz ítíleti és beszéde. A másik pedig a jó és rossz, de mindnyájan tudatlan, erőtelen s változó embereknek és az ördögöknek az emberről való hibás, változó és hazudó, kedves vagy kedvetlen ítíleti s beszéde. Ezekből származik vagy ugyan természet szerént születik az emberben kettő: az ambitio35 vagy generositas36, gloriae cupido37, mely annak az ő felőle való jó ítíletnek kívánása; és a szégyen, szemérem, pudor, mely attól a bal ítílettől való félelem, irtózás. De mely gyenge és bizony a jégnél is állhatatlanabb fundamentumon építi a világ ezt az ő becsületi Bábel tornyát, úgymint az emberek vélekedésén, maga a dolog és a mindennapi példa mutatja. Mert az ember elméje, mind a tudatlanság, mind a bűnös megveszettségnek gonoszsága miatt ezer ítíletei között is alig tészen egyszer igaz ítíletet arról, hogy ki micsoda becsületet érdemel. Mert Isten szava 1. Moz. 8: 21.: Az ember szívének gondolatja csak rossz vagy gonosz az ő gyermekségétől fogva; és Jer. 17: 9.: Csalárd a szív minden dolgok felett és halált hozó, ki ismerhetné vagy tudhatná azt meg? Dávid pedig azt mondja a 49. zsoltárban, v. 13. és 21.: Hogy a becsületben tétetett ember, úgymint Ádám és utána minden fia, midőn (amint Salamon mondja Pred. 7: 29.) Istentől igyenességben, tökéletességben teremtetett volna, addig keresett magának sok okoskodást, hogy a baromnál is bolondabbá lött.

Ez a bolondság annyira elkábította az embert, hogy nem hogy mást ismerhetne jól meg, hogy mit érdemel tőle, de maga sem ismeri jól magát; hogy tudna hát másról igaz ítíletet tenni, ha magáról sem tud, noha az Isten kibe-kibe maga helyén adta bírónak a lelkiismeretet. Kicsoda az ezer közül is egy, aki másban megismerje azokat a minéműségeket, amelyek azt becsületre méltóvá teszik őelőtte, hogy ugyan valóságosan ex scientia et conscientia38 tegyen arról ítíletet, és úgy resolválja magát annak becsülésére, és osztán igazán és állhatatosan praktikálja azt mindvégig, azaz: vagy maga vagy a tőle becsültetett személynek haláláig.

NEGYEDIK RÉSZ

A becsület okairól

De minekelőtte tovább mennénk, lássuk még, miért becsültetnek az emberek, vagy mivel érdemlik meg a becsületet, micsoda qualitasok azok.

A királyok, fejedelmek és minden igazgatásba helyheztetett személyek becsültetnek azért a székért s méltóságért, amelyben ülnek, amelyből az őket imádó, becsülő nép a maga békességét, nyugodalmát várja, reménli és hiszi származni, elhitetvén magával azt, hogy azok a méltóságok eszekkel, bölcsességekkel, erejekkel, értékekkel, egyszóval minden az ő méltóságos hivataljokhoz szükséges kívántató qualitasokkal elégségesek az ő békességének, nyugodalmának megszerzésére, megtartására; és hogy akaratjok is vagyon arra, és hogy ő, úgymint a becsülő nép, ebben a reménségben meg nem csalatkozik. Ez minden világi méltóságok felállításoknak oka, eredeti, célja, vége, melyből jöttek ki amaz jeles mondások: Salus populi suprema lex39; és az: Non regna propter reges, sed reges propter regna creavit Deus40; és amaz: Cuicumque et quomodocumque tandem populus in se dominandi supremam potestatem et suam erga illos obedientiam detulit, id cum suae salutis et summae majestatis penes se reservatione fecit41.

Becsültetnek a papi rendek és minden tanítók, akármicsoda nemzetből, vallásból valók, azért az isteni és rész szerént világi dolgokban való tudományért és szentségért, melyet a nép őbennek hiszen vagy gondol lenni, amely által ő az Istennek kegyelmébe mind ebben, mind a másvilágban béférhet és boldogulhat, elhitetvén magával azoknak erre az ő végére és céljára való juthatására mind elégségeket, mind akaratjokat. Ez minden papságnak eredeti, rendelésének oka, vége, célja, úgy annak a becsületnek is, amellyel az mindenütt e világon tiszteltetik.

Becsültetnek az atyák, anyák gyermekektől azért, hogy azokat e világra hozzák, oktatják, nevelik, oltalmazzák, táplálják, és erre a világi, sőt sokan, ha lehet, a következendő örök életre is alkalmatossá tészik, vagy csak tenni igyekezik, és nemcsak addig amíg magok élnek, hanem azután is, jószágokot s mindeneket maradékoknak hagyván. Ez a becsület rész szerént a természeti indulat, rész szerént a szokásból jő, de akármely, szüléit legjobban becsülő gyermeknek is szájából ugyancsak kijő valaha az a szó: De el tudnék már én apa s anya nélkül élni.

Becsültetnek a tudósok, és akármely, e világi életet segítő vagy gyönyörködtető mesterségekben nagyra mentek azért az ő tudósságokért; orvosok, borbélyok s több affélék a nyavalyák ellen való segítségekért; az okosok, elmések, tanácsosok, mint a prókátorok s affélék elméjekért, tanácsokért, az orátorok ékesenszólásokért, a poéták versekért; komédiázók abban való mesterségekért; az erősek, bátor vitézek, hatalmasok erejekért, hadi mesterségekért; gazdagok gazdagságokért; szépek szépségekért; sokak csak azért, hogy a király úgy akarja, hogy így vagy amúgy becsüljék. Ilyenek amaz érdem nélkül, pénzen vagy hazugsággal szerzett fejedelmi, grófi, és egyéb titulusok; sokak familiájokért, genealógiájokért, születésekért becsültetnek csak.

Hogy pedig a világ ezeket becsüli, azt jól teszi, mert azzal az Isten akaratjának, és a világ maga jovára való megegyezésének engedelmeskedik. Nézd meg Rom. 13: 9. 10., 1. Petri 2: 13-19.42, Fil. 2: 3. Ugyanis, te ember, nem becsülnéd-é azt meg, akit az Isten maga megbecsült azokkal a tőled becsületet érdemlő ajándékival? mert valamit egymásban becsültök, azok mind az Isten ajándéki. Sőt a legkisebb embertől sem szabad néked elvonnod azt a becsületet, amelyet az Isten annak maga adott, mikor a maga képét adta néki. Azért mondja Salamon Péld. 17: 5. és 14: 31.: Aki a szegényt megnyomorítja vagy megcsúfolja, annak teremtőjét illeti gyalázattal. Ellenben Péld. 19: 17.: A Jehovának ád kölcsön, aki a szegénynek adakozik, és az ő jótéteményét az Úr megfizeti nékie. Hanem háromban vét a világ az egymás becsülésében.

ÖTÖDIK RÉSZ

A becsület hibáiról mind a becsületet adó, mind azt vevő részéről

1. Nem tudja igazán megítílni, hogy ki mit érdemel, amint azt oda fel bővön világosítottam; és így hamisan osztja a becsületet, sokszor vonja el az érdemestől, és adja az érdemetlennek, sőt gyalázatot érdemlőnek.

2. Nem azért becsüli az embert, hogy abban az Istennek becsületet érdemlő ajándékit látja, hanem magáért, hogy vagy fél, vagy valami hasznot reménl attól magának; és azt nem az Isten amabban feltaláltató ajándékinak, hanem az ő maga arra az emberre való szükséginek, és annak őnéki ártható, vagy őtet segíthető tehetségének serpenyőjével, és az üdőknek alkalmatosságával méri, és ahhoz képest neveli, vagy apasztja, sőt sokszor, ha osztán ellehet nála nélkül, vagy mást magának hasznosabbat talál, egészen is felhagyja, sőt bosszúságra, becstelenségre fordítja annak becsületit. És így

3. Nem az ajándékokat adó Istenért, hanem vagy szokásból, vagy félelem és kételenségből, vagy maga hasznát néző tekintetekből; egy szóval nem szívből és lelkiismeretből, hanem csak tökéletlenségből becsülik egymást; és sokszor minél inkább láttatik becsülni, annál inkább hazud; és ide illik ama bölcs mondása Salamonnak, Prov. 23: 6. 7. és 27: 14.: Aki áldja az ő barátját beszédével, jó reggel felkelvén, átkozás gyanánt vagyon annak. Sokszor kívántam, ha Erdélyben egy tudós szép elme ezt a locust felvette s megvilágosította volna, mikor láttam a nagy udvarló, úri, fő s minden rendnek szörnyű sorpogását a Teleki Mihály palotáján. Ám mi végét adá Isten csudálatos ítíleti által?!

E három nagy vétke vagyon a becsülő embereknek. Viszont akik becsültetnek, azok is annak felvételében nagyot vétenek négy vagy ötképpen:

1. Nem köszönik azt az Istennek s nem gondolják azt meg, hogy őket nem magokért, hanem az Istennek nékiek adott ajándékiért becsülik, tisztelik; kivált a nagy méltóságoknak nem forog eszekben, elméjekben úgy, amint kellene, az Isten szava, Psal. 82: 6. 743.

2. Nem gondolják azt meg, mennyi változás alá vettettek az őnálok letett Isten ajándéki, amelyeket őbennek mások becsüllenek. Nézd meg erre Jób. 12: 16.-tól fogva végig44; Sámson ereje45 Jud. 16; Achitófel tanácsossága 2. Sám. 16: 17; Salamon bölcsessége 1. Kir. 11: 4; Schebua kevélysége Ésai. 22: 15. etc. És viszont az őket becsülőknek is az őreájok való szükségek mely sok ezer utakon-módokon változhatik, és ez akármelyik úton oda lészen minden becsületek. Példa erre sok ezer a világon; mennyiszer mondják azt még a nagy királyi házaknak is, ami meg van írva 1. Kir. 12: 1646.

3. Merő rabi, jobbágyi szolgálatnak, adónak tartják sokan azt a becsületet, amelyet más jó akaratjából ád nékiek, és nem hogy megkölcsönöznék ők is, még jó néven sem veszik, meg sem köszönik, csak felfuvalkodnak a becsülettel, nem mondják azt, amit Jób 31: 13–15 47.

4. Sokan jól tudják magokban, hogy amely talentumokat őbennek mások becsülnek, közel sincsenek abban a mértékben, amint az emberek gondolják, mégis lelkek ismereti ellen csak felvészik a becsületet, sőt halálban űzik, a tiszteket pénzen vészik, minden hamis utakon-módokon keresik, és a becsülőknek nagy megcsúfolásával gonoszul élnek mind az Istennel, mind felebarátjokkal. Jaj, mennyiszer telik bé, amit Salamon mond Pred. 10: 2–448. De valósággal ez az olyan méltatlan becsültetett embernek semmit sem használ, mert ha az egész világ becsüli, tiszteli is, de a maga lelkiismereti azt hazugságban hagyja mind és lepirongatja, gyötri, mint Tiberius császárt; Tacitusnál lásd meg. Ellenben a méltatlan kárhoztatott s meggyaláztatott embert, ha az egész világ gyalázza is, de ha az ő lelkiismerete ellenkezőt tud s mond: elég vigasztalás néki, mint Jóbnak felesége és baráti bal ítíletiben is.

Sőt kevés jámbor, tudós embernek is felőled való jó, vagy bal ítíleti többet nyomjon előtted, mint a sok ezer tudatlan bolondoké, Pred. 9: 1949. Ami pedig legnagyobb; eszes, keresztyén ember előtt nagy kérdés és casus conscientiae50 lehet az: aki valamely tisztre in conscientia51 elégtelennek ismeri magát, veheti-é fel avagy nem, még mikor kéretlen, erővel adják is reá, nem hogy még ő maga ambiálja, űzze? Mert aki a tisztet úgy űzi, ha osztán abban hibázik: micsoda orcával, micsoda lelkiismerettel mentheti magát? hiszen az orcájára vetheti minden: miért állottál belé, ha embere nem voltál; hiszen magad űzéd, erővel vevéd rajtunk? Ellenben aki nem keresi, hanem kéretlen adják, sokszor erővel is, és aki nem színből, udvarice, világice52, hanem igazán alázatoson menti magát, az olyan, ha hibázik is valamit, mind Isten, mind a conscientia, mind az emberek előtt mentheti magát és bocsánatot érdemel. De nézd meg e világ eszét. Ha egy karmazsin vagy kordovány bőrt vinnél oly emberhez, aki vagy teljességgel nem csizmadia, vagy még céhben remek által fel nem szabadíttatott, rossz tanulócska csak, de másként magát jó mesternek alítja, s elvesztegetné a bőrödet: megperlenéd, meg is nyernéd. Veszessen el egy bolond tyrannus fejedelem egy országot, gázoljon öszve mindent egy érdemetlen nagy pap, pápa, cardinál, érsek, száz s több hamis törvényt tegyen a bolond bíró; senki nem perli meg, mert az uraságnak nincs remeke, céhmestere, hanem csak az Isten. Pred. 5: 8. és 12: ult53.

5. Megcsalják sokszor sokan az őket becsülőket, nem igyekezvén semmit is abban, hogy azoknak őhozzájok való bizodalmoknak és reménségeknek megfeleljenek és eleget tegyenek. Ilyenek kiváltképpen a tisztekben el nem járó magistratusok és papok, kiknek mit ígér az Isten, Ezek. 33. et 34: 1–1154. Rettenetes bűn és szörnyű számadás! Ilyenek minden háládatlanok, kiknek is fizetéseket megírja Salamon, Péld. 17: 1355. Ilyenek a hozzájok bízó, vélek confidenter élő, őket becsülő embereknek megcsalói, sőt sokszor megcsúfolói, kivált a császárok, királyok kedves emberei, akik mindeneknek ráígérik magokat és azt mondják: Jó szívvel, uram, bizony szolgálok etc. Másfelől azt mondják: Micsoda discretiót, ajándékot hozott, vagy hoz? Utoljára pedig, amit Salamon mond Péld. 26: 18. 1956. De bizony mindezek el nem kerülik az Isten ítíletit, aki megfizet kinek-kinek az ő munkája szerént, Jer. 17: 10.

HATODIK RÉSZ

A világi becsület hijábavalóságáról és veszedelmes voltáról

Ez azért a világi hírnév, becsület, mely is, amint már látjuk, mind az adó, mind a vevő tökéletlensége, állhatatlansága miatt mi lehet egyéb állhatatlanságnál, tökéletlenségnél? Ez valójában az Aesopus kuvasza57 szájában való koncnak az árnyéka, melyhez mikor a világ kapdos, magát a valóságos becsületet veszti el. Ehhez kapdosa Éva s Ádám, és az Istentől néki adott örökkévaló becsületet veszté el; Istenné akara lenni, az ördögnek is rabja lőn; bölcsességét akará nevelni, a baromnál is bolondabbá lőn, Zsolt. 49.; minden maradéka rosszat mond róla. Ehhez kapdostak és kapdosnak ma is mindazok a hatalmasok, akik a fegyver által kívántak s kívánnak magoknak dücsőséget szerzeni. Mit nyertek? Azt nyerték, hogy amikor a világot gázlották, az akkoriak sok átkot mondottak rájok, és a mostani emberek azt mondják, hogy nagy tolvajok, nagy hóhérok voltak, melyet ha hallhatnának s tudhatnának is, nem örülnének néki. De ez a rossz hírnév semmi volna; de mit mond az Isten maga felőlök Ezek. 32 a 18.-dik verstől fogva végig? Mintegy komédia- vagy tragédiabéli theatrumon vagy scenában írja le őket a koporsókban, kinek-kinek fegyverét, mint az ő hamisságának, istentelenségének címerét, bizonyságát a feje alá (ahonnét vették a keresztyének is a temetésekbéli sok bolond ceremóniát, zászlót, címert, kard-, kopiatörést etc.). Úgy beszélteti őket egymással a koporsóban, vagy a pokolban, az ő világon elkövetett sok istentelenségekről. Becsület-é, jó hírnév-é ez?

Hát tü, hogy már a becsületet őrző vagy kereső boldogtalan bolond duellizálók, mit nyertek? Nemcsak mást, hanem magatokat is, még pedig nemcsak testetekben, hanem lelketekben is elvesztitek, a szörnyű bűnnek munkájában haltok meg. Ki mondhat egyebet rólatok, ha nem azt, amit szoktak is utánatok mondani: Bolond volt, bolondul veszett, el is kárhozott. Mert a fa, amelyre dől, ott is lészen vagy marad. Pred. 11: 3. Becsület-é ez? Jó hírnév-é ez? Jól is teszik a papok, akármely valláson lévők, hogy temetési tisztességre sem méltóztatnak benneteket. Valóban jól méritek a becsületet és az örök emlékezetet.

Ne tegyétek tü azokhoz magatokat, mert bizony más sem tészen azokhoz, akik kénszerített, szükséges, igazságos hadakozásban leteszik életeket az Isten dücsőségeért, édes hazájokért, vallásokért, szabadságokért, feleségekért, gyermekekért, legitimus magistratusokért, pro aris et focis58, amint szokták mondani, és a Dávid két nagy generálisa59 is mondja. 2. Sámuel 10: 1260. Mert az olyanok tisztek, kötelességek szerént jó lelkiismerettel, üdvességesen tészik le életeket, és vétenének, ha azt nem cselekednék, az Isten ellen is, aminthogy ezen kötelességek ellen magokat elvonó, elbúvó, elszaladó emberek vétenek is, és méltán büntetést, gyalázatot, amazok pedig dícsíretet érdemelnek s jó hírnevet; de ez is, noha kívánatos és tisztességes, de ugyancsak mulandó és árnyékhoz hasonló becsület, melyet a holt nem érez, hanem ha Isten lelkében megjutalmaztatta, hanem maradéki, jóakarói gyönyörködnek az epitaphiumok, statuák, monumentumokban.

Ehhez az árnyékhoz kapdostak az épületekben örök emlékezetet kereső hatalmasok is, kik között első az első gyilkos Káin, 1. Móz. 4: 17. és az első tyrannus Nimród vagy Ninus, 1. Móz. 10: 8–11., az aegyptusi pyramisokat csináló királyok, Nabuchodonozor, Alexander, Seleucus, Antiochus, Constantinus Magnus és mások. Hol vadnak azok a világ hét csudáinak neveztetett szörnyű nagy épületek61, hol vadnak magok, mind, akik csinálták, mind, akik csináltatták? Ha némelyiknek a nevéről neveztetett város viseli is még ma a nevét, inkább csak a históriákban vagyon, mint valósággal, mert a most azt lakó nemzet más néven nevezi; de ha megmaradtak volna is, mit használna az építőknek? nagyobb részént bolond és kevély tyrannus a nevek a világ szájában. Ami nehezebb, maga az Isten Dávid által a 49. zsolt. 12–15. a barmokhoz hasonlítja, a koporsóba, a pokolba igazítja őket. Ez a jó hírnév, becsület, örök emlékezet?

A bölcsesség, tudomány, könyvek írása és egyéb kézi nagy mesterségek által dücsőülni kívánók is csak ehhez kapdostak; de mit nyertek? Homerust a görögök úgy tartották, mint a zsidók Mózest, de már az egész világ csak annak tartja, ami valósággal is volt, úgymint az Istenből még tisztességes embereknél is alábbvaló, fertelmes állatokat csináló, és azzal az embereket minden fertelmes istentelenségekre felszabadító s felindító ördög eszközének. Aristoteles, a Socrates és Platótól taníttatott, az embereket minden virtusra vezető filozófiát vitte az elmefuttató, haszontalan, tövises, veszedelmes argutiákra, agyarkodásra, szók, terminusok felett való hánykódásra, mely által az ördög még az igaz keresztyén vallást és minden jó tudományt annyira megvesztegetett, hogy ma sem tisztulhat ki belőle, mellyel is ezt a hírt, nevet nyerte magának. Az Aristoteles vagy a peripathetica philosophiának faja a theologia scholastica62, mely ha semmit többet nem szült volna is az egy transsubstantiatiónál, megéri Európa véle. Bezzeg bizony nagy hírnév ez, de rossz; hát ha minden egyéb fajzásit elészámlálhatnám, de nem is tudnám, nem is győzném, nem is célom, helye s üdeje sem ez; hanem tovább.

Apelles, Parrhasius képírók63, Phidias, Praxiteles képfaragók és olyan híresek voltak, hogy még a bálvány-isteneknek is nagyobb becsületek volt, akiket ők csináltak; de hol vagyon ma az egész világon vagy egy munkájok valóságos? Oda vagyon munkájok, oda magok, oda nevek s emlékezetek. Ugyanis mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki a jeget akarná gyémánt helyett gyűrűbe foglalni s viselni? Semmivel sem nagyobb okosság bizony, csakhogy nem oly hamar észbevehető: akik a mulandó, romlandó dolgokban keresnek örökkévalóságot. Nevetjük annak a phrygiai embernek együgyűségét, aki filemilét sohasem látott volt és az énekléséről azt gondolta, hogy valami szép nagy madár; kívánta azért látni és mikor meglátta, hogy olyan kicsiny s nem is igen szép, öszvecsapja a két tenyerét s azt mondja: Ez a madárka merő csak szó, semmi sem egyéb, vox est, praetereaque nihil. Nem mondotta igen helytelenül, és ha mü a világi becsület, hírnév felől azt mondjuk: Vox est, praetereaque nihil, azont mondjuk, amit Salamon: Jó kenő, jó szag, vagy illat, semmi sem egyéb, vagy annál egy kicsiddel jobb. Applicáljuk, szabjuk rá a hasonlatosságot.

A jószagú kenőnek szaga az orrodba hat, bőrödet valamennyire lágyítja, fényesíti, de a testednek belső részeire nem hat derekasan, kevés üdeig tart, oda lészen mind szaga, ereje, sőt sokszor magadnak le kell mosnod, hogy meg ne bűzhödjék rajtad. Így a jó hírnév a füledbe mégyen, onnét béhat az elmédre, lelkedre, azt egy kicsidég csiklandja, gyönyörködteti, és így jobb a kenetnél, mert az csak a testednek, és annak is csak a külső bőrinek csinál, amit csinál, de a hírnév a lelkedig hat, de mint a jó szag hamar elmúlik, sokszor meg is bűzhödik, gonoszra változik, még pedig igen hamar. Amely zsidó nép Krisztus Urunknak virágvasárnap azt kiáltja: Hosanna a Dávid fiának! ötöd nap múlva azt kiáltja: Feszítsd meg, az ő vére mürajtunk és a mü maradékinkon.

A jószagú kenővel felettébb való élés veszedelmes is, sok példa vagyon rá, hogy a felettébb való jó szag kit kórságossá tött, kit a gutával üttetett meg, ki meg is holt belé; különben is ártalmas. Rómában, mikor Sylla sok úri, fő és minden rendet öletett, egy Munatius Plancus nevű úr elbújt volt, de a rajta való nagy jó szagról feltalálják s úgy ölik meg. Egy római császár egy büszke, magát igen kenő, pésmázó úrfiat csak azért ölet meg, hogy a rajta való szagot neheztellette. Salamon is azt mondja, Péld. 21: 17.: Aki az örömet vagy jóllakást, a bort és kenetet szereti, nem gazdagul meg. Így a jó hírnév, ó, ki sok embert, még pedig az embereknek jovát, a nagyját vesztette eleitől fogva s veszti ma is az olyanoktól rendszerént félni szokott tyrannusok által. Azért mondja Tacitus: Saepe magna non minus quam mala fama exitio est64. Nagy példa erre Saulban és Dávidban 1. Sám. 18: 5. 6. 7. et sequens; Tacitusban Helvidius Priscus65, Paetus Thrasea, Julius, Agricola, Germanicus, és mások széjjel minden historicusoknál.

A kenő jó szag használ az élőknek, akik bévehetik, érezhetik. A holtnak pedig bizony csak annyit használ, mint a holt lónak a patkó. Mit használt az aegyptusi királyok testének az a kenés, mellyel minden nemzetek felett bujálkodtanak, hanem ha azt, hogy, amint mondják az orvosok ma, ha nem hazudnak, hogy múmiául az emberek megeszik s kiganélják osztán. Őrzött-é meg valaha csak egy testet is a kenés a rothadástól? soha sem. Ha újítják a kenését, eláll ugyan sokáig elszáradva, de olyan éktelen rút fekete, elirtózik az ember tőle. Lejdában a raritások között láthatni olyant. Magának pedig annak a testnek, vagy annak a léleknek, amely abban lakott, mit használ az az el nem rothadás? Igy a hírnév mit használ a holtaknak, oda fel bővön megláttuk.

Hasonlítja tovább Salamon Péld. 22: 1. a nagy gazdagságokhoz, aranyhoz, ezüsthöz, és azoknál is feljebb becsüli a jó hírnevet, melyet is ha rászabunk, a hírnév magasztalására vagy ócsárlására egy kicsiddel tészen csak többet, mint a drága kenet, mert a gazdagságnak állhatatlanságát ugyan maga leírja, Péld. 23: 4. 5.66, hijábanvalóságát Pred. 2: 5–12.67, és 5: 10–18.; sőt, hogy az urának veszedelmére tartatik sok gazdagság, 5: in versu 1368. Jéh, mennyi embert vesztének el a tyrannusok, akiknek semmi vétkek nincsen egyéb a gazdagságoknál! A nagy hír, nagy gazdagság, sőt sokszor a nagy virtus is veszedelmes az urának, mint erről csak nem messze, ide feljebb is szólottam, de kivált a gazdagság, mert a gazdagnak maga is, más is ellensége, nehezebben nyomja az irigység és a bolondok haragja a kőnél és fövenynél, Prov. 27: 3. 4. Felemeli, mint a sas, a kevélység, kelepcékbe vonja a telhetetlen fösvénység, 1. Tim. 6: 9. 1069. Ezért kéri az Istent Salamon, hogy néki ne adja, Péld. 30: 7. 8. 970. Azért dícsírik a közép aránt való értéket és állapotot is a poéták: Horatius, Seneca, Juvenalis stb., és minden józan értelmű filozófusok. Igen helyes azért a Salamon mondása: hogy a jó hírnév jobb a gazdagságnál, jobb a drága kenetnél.

HETEDIK RÉSZ

Kell-é s micsoda becsületre igyekezni az embernek, és annak hasznairól

De itt az a kérdés: amint oda fel a becsületet, hírnevet kétfélének találók, melyikre céloz abban a hasonlításban Salamon? és az embereket annak keresésére akarja-é indítani, vagy megutálására?

Felelet: Képtelen dolog volna arról a bölcs és Isten lelkétől igazgattatott királyról azt hinni, hogy amelyikben a világ boldogságát, dücsőségét keresi, ő pedig teljes életebéli experientiája által hijábavalóságnak, lélek gyötrelmének tapasztalt lenni, és azt mondja felőlök: vanitas vanitatum, hijábavalóságnak hijábavalósága; hogy arra a világi, hívságos haszontalan hírnévre, becsületre célozna abban a hasonlításban, és hogy annak keresésére, űzésére indítaná az embereket, holott maga azt mondja, Péld. 25: 27.: Igen sok mézet enni nem jó, azonképpen az őmaga tisztességét vizsgálni, azaz felettébb űzni nem tisztességes. Hanem az a célja, elméje: Te világ, a drága kenetekben igen gyönyörködöl, bujálkodol, a gazdagságnak, aranynak, ezüstnek keresésében ugyan megdühödöl, noha a jó hírnév, a valóságos becsület vagy kedvesség mindeniknél jobb annál; azért ezt keresd inkább, mint amazokat, és a bölcsességet, Péld. 8: 2., s másutt sok helyen. Melynek feje vagy kezdeti az isteni félelem, Péld. 1: 7. és az embernek mindene, Pred. 12: 1571.

Nékem is nem az a célom, édes fiam, akinek én ezt írom, hogy a becsületről, jó hírnévről és annak kereséséről lemondj, mert az igen nagy bolondság volna; hanem az a célom, hogy keresd ott, ahol, és abban, amiben vagyon, és amint a féldeák s félmagyar mondás tanít: Ubi non est72, ott ne keresd, hanem az ő helyén, ott pedig igen szorgalmatoson. Mert ugyanis ez a becsület, jó hírnév, és a gyalázat vagy dícsíret a virtusnak sarkantyúja, a vitiumnak, bűnnek, gonoszságnak pedig zabolája. Ugyan istentelen, utálatos most a világ, de ennél is fertelmesebb volna ezerszer, ha ezt a zabolát kivethetné szájából. Ha a szemérem, a pudor verecundia, a gyalázattól, rossz hírtől, névtől való félelem nem tartóztatná, kivált a nagyját a világnak, jaj mire fakadna. Volna-é csak ennyire is a szűzesség és tiszta élet minden rend között, amely ritka most is? Ellenben ha a jó hírnév, tisztességes dícsíret reménysége nem viselné az embereket, kivált a nagy szerencsében helyheztetteket, akiknek nagyobb része, ha szájával nem is, de szívével azt mondja, amit amaz hamis bíró, Luk. 18.: Noha sem az Istentől nem félek, sem az embereket nem becsülöm, de mégis igazságot teszek, mert tartok mind életemben, mind holtom után a becstelen hírtől, névtől; volna-é csak annyira is nálok a kegyelmesség, adakozás és egyéb virtusok gyakorlása, ha nem látnák mind a históriákban, mind a mindennapi experientiában, hogy ugyancsak a jóknak jó és a gonoszoknak rossz emlékezet a fizetések még holtok után is? mely a világi hatalmasok előtt, hogy annyit nyom, az Istennek nagy kegyelmessége a világon, hogy ez légyen az a zabola, melyről emlékezik Dávid a hitetlenek szájában, Zsolt. 32: 9. 10., kiket délceg lovakhoz és öszvérekhez hasonlít. A pogányok között, akik az üdvességet, kárhozatot és a lélek halhatatlanságát vagy nem tudták, vagy igen kevesen és igen gyengén hitték, ez egy volt minden virtusnak és tisztességnek anyja és officinája, műhelye. Ma a keresztyén világosságban is hányadik ember az, kivált a nagyjában, akit ez inkább nem visel, mint az isteni félelem, lelkiismeret, a mennyország és pokol meggondolása? Inkább megindulnak egy pasquilluson, mintsem száz prédikáción. Olyan korbács ez a nép kezében, amelyet semmi hatalom el nem fordíthat magáról. A zsidók, hacsak tisztességtelen temetéssel is, megbüntették a rossz királyokat.

Miletum nevű szigetben egyszer a leányok néki bolondulván, kezdették magokat felakasztani szaporán, melyet az atyák, anyák semmiképpen meg nem tudtak orvosolni, míg osztán azt találták fel, hogy a magokat felakasztottaknak testeket mezítelen, lófarkon vontassák ki, s ne temessék el; ezt meglátván a leányok, megszűntek a magok felakasztásától. Maga az Isten is a szamár-temetéssel, az ebek és madarak megevésével azért fenyegetődzik az Írásban.

NYOLCADIK RÉSZ

A becsület, hírnévre való vágyásnak igaz okairól és a religióról

Csudálatos dolog is ez, hagy még a pogányok is, akik, mint feljebb is mondám, a testi halál után a lélek állapotjáról igen rosszul értettek, a testnek feltámadását pedig még a tudomány és bölcsesség városában, Athenasban sem hitték, Actor. 17: 32. hogy mégis a holtok után való jó vagy rossz emlékezetről és temetésekről annyira szorgalmatoskodtak. Ennek okát a dolog maga megmutatja; hogy noha rész szerént amaz ördög ígíretinek, 1. Móz. 3: 573: Istenek lésztek stb. viszketegjeinek maradványai is, de egyáltaljában inkább az Istentől a természet által az emberbe oltatott qualitas vagy indulat: hogy amit holta után egyáltalában nem érez, attól mégis életében annyira afficiáltassék, hogy a jóra indíttassék és a gonosztól elrettentessék azáltal. Mert ez annak az Isten hármas zabolájának, melyeket az ördög soha az emberi nemzetség szájából ki nem szakaszthatott, egyike, a másik pedig, hogy higgyen valami Istent, és a harmadik a lelkiismeret. Ez a három olyan, hogy nem volt, nincsen, nem is lészen soha olyan balgatag, barbarus pogány nemzetség, hogy ez meg ne légyen benne. Készebb követ, fát, kígyót, békát imádni, mintsem magát Isten nélkül hagyni, akihez szükségében folyamodhassék. Nincs nemzetség a világon, akiben imádság, esküvés, áldás, átok, szitok, és valami kis szemérem, dícsíret, gyalázat, büntetés, jutalom ne légyen. Már tegyük fel bár, hogy a dícsíret, gyalázat, jutalom, büntetés egészen csak emberi találmány a közönséges békesség megtartására, és a szitok mintegy a megharagutt, felgyúladott kormos kéménynek, a szívnek kigyúlása. De az imádság, esküvés, áldás, átok volna-é, ha az ember az Istent nem hinné, akinek vagyon arra ereje s akaratja, hogy ha imádkozol, meghallgassa és segítsen; ha hamisan esküszik valaki, megbüntesse; az áldást és az átkot teljesítse? Mert hiszen azt minden tudja, hogy az mind csak szó, nyelvnek és aërnek mozgása, és ha nincs, aki erőt adjon néki, mind csak hijábanvalóság, elviszi a szél. Ezt az esküvő, és akinek esküsznek, az áldó vagy átkozó, és az, akire az igazgattatik, becsülné-é? élne-é véle? félne-é tőle? ha úgy nem hinné. Megpirulna-é, szégyenlene-é az ember ott is, ahol senki sem látja, a hatalmas, aki a büntetéstől nem fél, ha a lélekismereti nem ijesztené. És immár ebből látszik ki, hogy a Mózes írása nem fabula, a köntös nemcsak hideg, meleg, hanem a szégyen ellen való találmánya is Ádámnak. A szégyen, noha a bűnnel jött bé, de már az ellen való orvosság és pásztor, mint a skorpióról mondják, akit megmar, ha rajtaéri az ember és odamorzsolja, s béköti véle, maga meggyógyítja marását. Hijába s hamisan vetették némely bolond atheusok s profánusok azt is elé, hogy Mózes és más hasonlók magoknak becsületet, másokon való uralkodást, és az együgyű embereknek hozzájuk való engedelmességeket akarták szerzeni, és úgy költötték az Istent, a lelket, mennyországot, poklot etc. Mert amit a világ az Istennek annyi csudatétele után is olyan nehezen hiszen el, azt hitette volna-é el egy-két, a többihez hasonló ember mindnyájokkal? Hiszen, valamint néki szabad volt mondani: így vagyon! ezernek s többnek szabad volt azt felelni: nem úgy vagyon! Ha erővel fogott volna hozzá, egy ellen százezer s több is lött volna. Azért harmadiknak, mely az Isten, kellett mind a titkos inspiráció, mind újabb-újabb csudatételei és revelációk által az ember elméjét és akaratját arra hajtani, hogy higgyen Istent, és hogy amit Ádámtól fogva minden atyák a gyermekeknek fülökbe súgtak az Istenről és a teremtésről, nem hijábavalóság, hanem elhitelre méltó. Ez minden religiónak eredeti; melynek emlékeztetője a szombat, 1. Móz. 2: 3.

Ne légyen nehéz, ha itt egy-két szóra fakadok. Religio nem azt tészi, amit magyarul vallásnak mondunk, mert a vallás, prédikáció-hallgatás, templomba való járás, isteni tisztelet, imádság, és minden jó cselekedet, virtus, Isten és felebarátodhoz való szeretet, igazság, olyan a religiónak, mint a levél, virág, gyümölcs a fának; ebben majd az egész világ hibázik, mikor a confessiót, mely immár vallást tészen, religiónak elnevezi, s tartja. Nézd meg, mit mond Pál, Rom. 10: 9. 1074. Üdvezítőnk is azt mondja, Luk. 17: 21.: Az Istennek országa tübennetek vagyon, Mat. 12: 34. 37.: A szívnek teljességéből szól a száj, a te beszédedből igazíttatol meg és kárhoztatol el. Ezeket öszvetévén; világos, hogy a religio a fa, a törzsök, és az a szívben, vagy a lélekben vagyon, a vallás pedig, és annak mind az Istenhez, mind felebarátodhoz követni szokott mutatása akár szóban, akár cselekedetben légyen, annak a fának gyümölcse, virága, levele. A religio azért valósággal nem egyéb, hanem az embernek az Istenről a természet által belé öntetett értelme, és hüti, gondolkozása az Istenről. Ez a religio, melyben, mint már megláttuk, az egész világ megegyezett. Hogy pedig már ennek a mindnyájoktól elhitt Istennek megismerésében, tisztelésében annyi különböző értelmekre mentek az emberek, megmondja Szent Pál az okát, Csel. 14: 1675. Ismét Csel. 17: 26. 27.76  és 1. Kor. 11: 1977. Elbocsátotta az embereket az Isten, hogy tapogatva, mint a setétben járó emberek, keressék az Istent, hogy abból annál inkább tanulja meg az ember a maga nagy vakságát, erőtelenségét, az ördögnek rettenetes mélységét, dühösségét, és annál inkább megbecsülje az Isten kegyességét, akivel Isten magát megismerteti. Hogy tudniillik a szentírást adta, és amint az apostol írja, Zsidókh. 1:1., sokképen és sokformán, és elvégre a maga fia által szólott, és kiöntötte a maga lelkét Joel. 2: 28. Csel. 2: 17. minden testre; mert e nélkül az eset után a soha sem látott, sem látható Istent ki ismerte volna meg? Senki sem.

Valamennyi vallás, confessio, superstitio, babona, secta, értelem, schisma, szakadás, haeresis, eretnekség, és egyéb akármi névvel neveztetett különböző értelem volt, vagyon s lészen a világon az Istenről, az mindenik célul, objectumul teszi fel az Istent, hogy ő azt dücsőíti, és végül vagy okul, hogy ő azáltal minden dolgaiban boldogul. Mind a cél, mind a vég jó; de abban vétenek osztán mindnyájan, még azok, akiknek a szentírás kezekben vagyon is, azokon pedig értem, akik a római, augustai, helvéciai és görög confessióval neveztetnek, és magyarul közönségesen és rész szerént helytelenül is pápistának, lutheránusnak, kálvinistának, göröghitűnek (és Erdélyben az unitáriusokat is ha oda vehetjük) hivattatnak, mindenik keresztyénnek mondja magát, minthogy nincs is több religio, hüt, hanem egyedül csak a Christiana religio, keresztyén hüt, melyre a Krisztus mind testének üdejében, mind mennybemenetele után Szent Lelke és apostoli által tanította a primitiva, elődedenvaló ecclesiát; mindenik ez avval dicsekedik, hogy ő azon vagyon; de ami a keresztyén vallásnak legnagyobb jele volna maga Krisztus urunk mondása szerént, Joh. 13: 34. 35.: hogy egymást szeressék, nem, hanem halálra gyűlölik, üldözik egymást, sőt azt tudják, hogy minél inkább egymást gyűlölik, az Istennek annál inkább kedvét találják, mint maga Krisztus urunk mondja, Joh. 16: 278. Elfelejtik mit mond Szent János, 1. Epist. 3: 1079. és 4: 16. 20. 21., maga Krisztus urunk, Matth. 22: 37–4080. Vétenek másodszor abban, hogy minden aemulatiójok, disputatiójok arról vagyon, hogy melyik vallás ismeri jobban az Istent; és nem hogy melyik szereti, féli inkább, melyik érti, magyarázza jobban a szentírást, annak akaratját, mintsem hogy melyik teszi azt inkább életével, amint Pál apostol int Tit. 2: 1281. A jámborságnak nem volna külön papja, temploma, de melyik vallás fut verset a másikkal a jámborságért? Úgy kellene, hogy minél tisztább a vallás, az Istenről való értelem, annál tisztább volna az élet is; de bizony nem tudom, az evangélikus és református névvel dicsekedők is mennyire dicsekedhetnek az evangelica, reformata élettel. Harmadszor vétenek abban, hogy elfelejtvén, amit Krisztus urunk mond: Joh. 4: 2482. Esai. 66: 1. et sequ. Hos. 6: 683. Esai. 1. 11. et sequ84. Mich. 6: 6–8., melyik viszi rendesebben és formásabban végbe az isteni tiszteletnek külső ceremóniáit, azon perlődnek, félrehagyván a törvénynek a derekát, az ítíletet, irgalmasságot és a tökéletességet, Matth. 23: 23., és az igaz alázatosságot. Matth. 18: 4. Zsolt. 131: 2. És negyedszer hibáznak abban, hogy sok innepek, ceremóniák, imádság, böjtölés, fogadások és egyéb, hogy már az üdvesség elérése segítésére emberektől talált dolgoknak sokat tulajdonítván, és azokat az Isten maga rendelésével a lelkeket egyaránt kötelezőknek állítván lenni, magokot és egyéb teremtett állatokat társává teszik az Istennek és a Krisztusnak; de tekintsék meg Matth. 15: 1–1085. Kol. 2: 21. 23. 1. Tim. 4: 1–4. Vera religio est veri Dei vera cognitio cum vero ejus cultu, timore, et ejusdem ac proximi vero amore conjuncta; azaz: az igaz vallás vagy hüt az igaz Isten igaz tiszteletivel, igaz félelmével, és ugyanazon Istennek és embernek, felebarátjának igaz szeretetivel öszveköttetett ismereti.

Elvégzém. Semmiféle embert, akármi tévelygésben lévőt, még az atheust is nem gyűlölni, hanem szánni, szeretni, és nem erővel, hanem szép szóval, szeretettel kell megtéríteni, sőt a káromkodót is, noha meg kell kövezni, de akkor is nem szidni, hanem szánni, siratni, érte könyörögni kell. Ez a Krisztus vallása, ez a christianusoké. Matth. 23: 34. Csel. 6:60. Sok külön-külön való jelét adhatnám a vera religiónak86, de megrövidítem, s ezzel végzem a religio dolgát. Olvasd meg a feljebb citált locusokat és tedd rá az elmédet, kiváltképpen Joh. 4: 24., 7: 17., 13: 3587., Matth. 15: 9., 28: 2–4. Religio quo minus humani sapit, olet et viret, eo verior est; ergo quae minimum vel nihil humani habet, verissima est88. A hüt vagy vallás annál igazabb, minél kevesebb emberi íz, szag és szín vagyon rajta, minél inkább elvonod az elmédet vagy magadat a testtől, világtól, annál közelebb mégy a hozzájárulhatatlan világosságban lakozó Lélekhez. Nem láthatni az Istent, kivált a testben. 1. Tim. 6: 16. Exod. 33: 20. Minél kevesebbet magadnak tulajdonítasz, annál igazabban mondod 1. Tim. 1: 1789. Minél kevésbbé szereted magadat és a világot, annál inkább szereted az Istent és felebarátodat, 1. Joh. 4: 20. 21.

Üljön öszve szeretettel a keresztyén világ, vetkőztesse ki a religiót abból a ficamás, kendőzött, pésmázott, maga találmányú köntöséből, azaz: vegye el tőle, amit maga hozzáadott, viszont adja vissza néki azt, amit róla levont, az igaz szeretetnek és alázatosságnak fejér, candida köntösét: mindjárt feltalálja a Krisztus mátkáját, az első ecclesia religióját. El kell a keresztyén világból a pápista, lutheránus, kálvinista, görög, ariánus vagy unitárius nevezetet venni. Keresztyének leszünk mindnyájan, és úgy remélhetjük a gentilis pogányok, mahumedánusok, zsidók megtérését is; úgy lészen amit Szent Pál mond, Kol. 3: 11. Úgy és akkor lészen egy akol, egy nyáj, egy pásztor, Jézus Krisztus.

Keserves dolog kivált a római, augustai, helvéciai confessiók között: valami az Isten dücsőségére és a lélek üdvességére szükséges, abban mind megegyeznek, mégis osztán az emberi találmányokért, és ami annál is keservesebb, a protestánsok két vagy három scholai agyarkodó subtilitasért mit követnek egymáson. Miserere Domine, miserere nostri!90

KILENCEDIK RÉSZ

Az ember lelke valóságos halhatatlanságáról

Istentől az embernek először adott tökéletességének az eset után is nála hagyott árnyéka, nyoma, és az Isten s ember lelke lételének hármas bizonysága, mely szüntelenül mindennek azt mondja: Vagyon Isten, vagyon lélek, vagyon jó, melyen kapni, vagyon gonosz, melyet távoztatni igyekezik minden. Vagyon hát a jónak jutalma, a gonosznak büntetése mindaddig, valamíg annak létele vagy cselekedete tart. Annak a jutalom vagy büntetésnek érzése is lehetetlen, hogy mindaddig ne tartson, valamíg annak értése tart, mert annak értése egyszersmind érzése is. Ez az értés és érzés meg addig meg nem szűnhetik, valamíg az azt értő és érző lélek lenni vagy élni meg nem szűnik. Ezen az ablakon nézhetsz bé mennyországba s pokolba, mert az ebben áll valósággal. Hogy pedig a lélek a testtel együtt meg nem hal, vedd ezen fel: Nem tapasztalod-é, hiszem kedved ellen is örökké dolgozik, örökké bírónak teszi magát, mint Lóthra nehezkednek a Sodoma-béliek. 1. Móz. 19: 9. Salamon azt mondja Péld. 8: 7.: Senki sem uralkodik a maga lelkén. Az Istent és magát is nem ismerő, és azért nem hívő lélek azért erről a háromról megismerheti az Istent, s magát is. Soha bizony az örökkévalóságra olyan halálban, még rendeletlen utakon is nem vágyna, és teste halála után valókról nem szorgalmatoskodnék, ha Istentől adatott természete szerént halhatatlan nem volna; nem igyekeznék maradékiban, munkáiban, arany, ezüst, réz, kő és egyéb képekben, könyvekben, monumentumok, épületekben, híríben, nevében, egy szóval, valamint s valahogy, de csak élni; de ráemlékezik s visszaigyekezik eredetire, ha elvesztette is, mint az ördög, Jud. v. 6.; mert másként ignoti nulla cupido: Amit teljességgel nem tudsz, soha nem kívánod.

Ha azért halhatatlan: lehetetlen, hogy mint szinte ebben az életben, úgy azután is szüntelenül ne cselekedjék, vagy ne szenvedjen, mert valami él, az dolog nélkül soha sincsen; vagy magának, vagy másnak, de csinál valamit, vagy magától, vagy mástól, de csak szenved valamit. Quia vita est status agendi et patiendi capax: Az élet nem egyéb, hanem az élő állatnak cselekedésre és szenvedésre alkalmatos állapotja; a holttest sem csinál, sem szenved semmit is.

Ezt az oktalan s értelem nélkül való állatokban is látjuk: mihelyt meghal, sem csinál, sem szenved semmit is. Úgy az ember testében is. Sőt az érzékenység nélkül való, de másképpen némineműképpen élő fákban, plántákban is látjuk, mihelyt meghal, megszárad: sem levelezik, sem virágzik, gyümölcsözik. De hogy arról a hírnéven, örök emlékezeten annyira kapó lélekről tovább is szóljunk:

Nézd el, ember! soha semmi, ami egyszer az Istentől lételt vett a teremtés által, semmivé nem lehet. Egy tetűt morzsolj el, nem lészen semmivé: víz, föld, aërré lészen. Hát a lélek, amelynek az Isten ezerszerte nemesebb életet, lételt adott, hogy lenne semmivé? Nem fér az isteni majestashoz, hogy valamiről egyszer azt mondotta: fiat, légyen, hogy az nincsenné lehessen. Kisebb s rosszabb állat a világon nincsen talán, mint egy serke, mert a tetűnek már nagyobb tökéletessége, vagy mennyi- és minéműsége vagyon, mint a serkének, de ha egy serke semmivé lehetne, az egész világ irtóztató machinája bomlanék meg véle, semminek kellene annak is lenni mind; sőt az Istenség szenvedne, s maga megtagadná magát, mikor azt a szavát és akaratját bontaná el, 1. Móz. 1: 31.: Megnézé az Isten mind amit csinált vala, és íme igen jó vala. Zsolt. 104: 31: Örül a Jehova az ő munkáiban. 2. Tim. 2: 13. Ha mü hütötlönök vagyunk is, hű az Isten, magát meg nem tagadhatja.

Jaj hát, ó te bolond ember, hogy tagadod meg az Istent? Psal. 1491. Hogy tagadod és semmivé tészed magadat? mert a magad lételedet tagadod, amikor a lelked lételét és halhatatlanságát tagadod; szállj magadba. Nem tapasztalja-é a legegyügyűbb ember is meg ezt magában; ha az elméje valamire figyelmez, azonkívül, amire az figyelmez akkor, akármit halljon, lásson, semmit benne nem tud. Sőt sokszor amire a nyelve szokott, imádságot vagy mit a nyelve is elmond, de az elméje másutt járván, azt sem tudja, mondotta-é vagy nem. Néha másnak is szól, felel, de nem tudja, ha osztán rá kérdik, még csak úgy is, mint sokszori álma eszébe nem jut. Ezt legjobban megtapasztalhatja kiki magán, kiváltképpen a templomban, az isteni szolgálatban, mikor az imádságot a pap után mondja, vagy a prédikációt hallgatja; ha a lelke másutt jár, sem a nyelve szólásiban, sem a füle hallásiban semmit sem tud, de tudja azt jól, amire akkor az elméje figyelmezett. Ebből három nagy szép dolgot csalhatatlanul megtanulhatunk, úgymint:

1. Hogy a lélek a testtől külön gondolkozhatik, dolgozhatik, 2. Hogy azon üdőben, szempillantásban rásegítheti a lélek a testet a testi munkára, és mégis maga a lélek a lelki munkában, a gondolatban foglalatoskodhatik. 3. Hogy azon szempillantásban a lélek két különböző, derekas, valóságos lelki munkára, gondolatra sem érkezik, nem hogy többre; valaminthogy a nyelv két különböző szót egyszersmind nem szólhat, hanem egymásután kell lenni. Ezek mind világosak, a legbölcsebb és a legbolondabb vagy együgyűbb emberben is, csak próbálja meg. Lássuk rendre, mert bizony nagy szükségünk vagyon rá.

Mikor a pap után az imádságot mondod, de az elméd mást gondol, az a gondolat a testtől külön való munkája akkor a léleknek. Mindazonáltal azon szempillantásban (melyről oda alá bővebben szóljunk), vagy akkor, hogy a füled a pap szájából hallja, és a füled után a szád mondja, az a lélek segítsége által mégyen végbe, mert a lélek hallatja meg a füllel és ugyanaz szólaltatja ki a nyelvvel, mert hiszen látjuk, a holt ember sem hall, sem szól; miért? mert nincs lelke. Mindazáltal ebből azt ki nem hozhatni, hogy mikor a máshuvá figyelmező lélek ezekre segíti a testet, hogy két gondolatban foglalatoskodnék egyszersmind; mert a léleknek kétféle munkája vagyon az emberben, egyik egészen csak lelki, spirituális, intellektuális, a másik animális, testi, mely áll az ember érzékenységeinek, tagjainak, mint a száj, nyelv, fül, etc., az emberi munkák végbevitelére alkalmatossá való tételében; erre a más gondolatokra figyelmező lélek azoknak félbenhagyása nélkül is rá érkezik, és a tagok is végbevihetik a léleknek conscientiája vagy tudása nélkül, mert ha a lélek hírével s tudásával volna, avagy csak olyan hamar el nem felejtené az ember. Inkább hihető, hogy az csak úgy mégyen végbe, mint a cimbalom vagy virgina húrját ha megütöd a végén, elfut rajta az ütés végig s megpendül; vagy az orgonában, ha a szél a sípba elmégyen, szól. Úgy a pap szájából a szó hangja füledbe és onnét bizonyos húrokon a nyelvedre elhat, és kimondod, kivált, ha a szokás által már az olyan munka végbevitelére igen elkészítettek azok a testi tagok, mint az oktalan állatokban értő lélek nélkül mennek végbe az olyan munkák, mint hallás, látás, szólás, stb. De noha egy szempillantásban láttatik lenni a hallás vagy a hallott szónak bévétele és viszont annak kimondása, de valósággal egymás után lészen, csakhogy mü, a szokás szerént mikor legkisebb üdőt akarunk kimondani, azt egy szempillantásnak vagy percentésnek nevezetivel fejezzük ki. De hiszen a szempillantást az elméd ezer s több részecskékre is oszthatja, és azután a nyelved is kimondhatja így: fél szempillantás, vagy egy szempillantásnak tized, század, ezered, tízezered vagy száz s még több ezered része, melyet noha az emberi elme fel nem ér, bé nem foghat, nem concipiálhat, de azért az ugyancsak nem semmi. Mert aminthogy a tenger egészen víz, úgy abból csak egy csepp is víz. Egy mázsa viaszból csak egy tőhegynyi darabocska vagy részecske is ugyancsak viasz. A valami, akármi légyen már az, de ha valami valóság, deákul ens, és egész, deákul totum nevezeti alatt az ember elméjébe adatik: annak akármely legkisebb és in infinitum92 megfoghatatlan részecskéje is nem vesztheti el azt a természetet, nevet, amellyel bír a valami, a totum, mert a semmit az elme magának gondolatra vagy ideára sohasem veheti, annál inkább discursusra.

TIZEDIK RÉSZ

A semmiről

Noha non entis nullae affectiones93, mindazonáltal nem valljuk kárrá az üdőt, ha a semmiről is egy kicsidet beszélünk.

Nevetséges disputáció volna az, mikor valaki mástól azt kérdené, kivált deákul: Quid est nihil?94 Ha amaz hirtelen a szokás szerént azt felelné: Nihil est nihil95; emez kikaphatna rajta s azt mondhatná: Tu dicis, nihil est nihil; asine; dupliciter erras, quaestionem meam non intelligis: 1.) Non ego te interrogo de eo, quod est, sed quod non est, nempe de nihilo. 2.) Cum dicis quod nihil est nihil. Si est, ergo non nihil.96 De meg emez visszaadhatná a kérdőnek: Et tu, asine, in quaestione quare dicis: quid est nihil, quia uti ipse mihi dicis: si est, ergo non nihil97. Elvághatná a harmadik, aki hallgatná, ha esze volna, s azt mondhatná: Ambo aeque insanitis. De non ente solus ille potest respondere, qui ex non ente scivit ens facere.98 Ezt nagyobbára deákul azért írtam, hogy mivel az egész játék és erő ebben a szóban vagyon: „est”, magyarul sem a kérdő, sem a felelő úgy nem bolondoskodhatnék vagy jádzhatnék egymással; mert a magyar nyelv nem él avval a szóval: „est”, vagyon, abban az értelemben, mikor valamiről vagy valakiről tudakozik, mint a deák és más sok nyelvek: „quid est, quis est?” hanem csak így: „micsoda, kicsoda?” úgy a török is: „neder, kimder99?” talán más napkeleti nyelvek is. De majd mind egyet tészen, mert ami deáknak „quid”, németnek „was”, magyarnak „mi”, töröknek „ne” az. Úgy a „quis” németül „wer”, magyarul „ki”, töröknek „kim”; az „est” helyén vagyon a németnek „ist”, magyarnak „csoda”, a töröknek „der”. Noha a magyar anélkül a csoda-odatétel nélkül is tud kérdeni: Ki ez, mi ez? és hogy oda teszi: „kicsoda, micsoda?” abban nagy erő, szép titok vagyon, mert azt valósággal nem úgy kellene mondani s írni: „kicsoda, micsoda?” Mert az o-val csak euphoniae gratia100, szebb, könnyebb kimondásnak okáért élnek, hanem az o helyén u-t kellene mondani s írni, mégpedig két szóban: mi csuda, ki csuda? mi dolog, mi állat ez? Mert bizony csuda minden a világon, mind arra nézve, hogy az Isten a nincsenből hozott ki minden valóságot, mind arra nézve, hogy valamikor valaki valamiről tudakozik, vagyon abban valami csudálkozásnak neme és affectiója mindaddig, míg annak végére mégyen, aminthogy a csudálkozásnak az a természeti: minél újabb, nagyobb, szebb, végére-mehetetlenebb objectum akad az ember eleibe, azon annál inkább csudálkozik, de ha osztán végére mégyen, eltelik véle, megszűnik az admiratio, a csudálkozás, mely nem egyéb, hanem a szemben vagy elmében ötlött objectum, vagy valóság, dolog minéműségeinek vizsgálása és azokról való elmélkedés, tanácskozás, szemlélés, melyet követ annak megszeretése vagy utálása, fruitio, gyönyörködés, vagy attól való irtózás, félelem stb.

A magyar is azért, ha a semmiről disputálna és így tenné fel a kérdő a kérdést: micsoda a semmi? szinte úgy járna véle, mint a deák az „est”-tel. Sőt rosszabbul, mert a „csoda” és ez a kicsiny szó is: „az”, a magyaroknak valóságot tészen; a felelő is ha így felelne bár, minthogy úgy is szoktak: a semmi semmi, mégis megfoghatná a másik. Mert ez a mutató szócska „az”, valóságot tészen s mutat, semmit pedig senki sem mutat meg. Azért legokosabban így felelhetne: Nincsennek menj végire senkitől, ha feltalálod, mert én nem tudlak ráigazítani. Erre a kérdésre nescio, non est asinorum sed doctorum responsio101. Ez a semmiről való discursusom pedig légyen in parenthesi102, és az olvasó vétkül ne tulajdonítsa, mert azt én meg tudnám mutatni okos embereknek, hogy ez a semmiről való elmélkedés az én feltett feleletemmel: a nincsent én nem tudom, de non ente etc.103 (lásd meg oda feljebb) ezerszerte okosabb és hasznosabb, mint régen volt az, amikor arról perlettek, disputáltak, hogy a szamár árnyéka, hogy az úton alája üljön, a szamár urát illeti-é, vagy azt, aki az útra megbérlette? Volt mindeniknek pro s contra ratiója104, de restellem eléhozni.

Hanem menjünk elébb, és lássuk, a semmiből tanulhatunk-é valamit a léleknek tökéletességei és erőtlenségeiről és a mü üdvességünkről, mert én avval merlek biztatni, hogy felette sokat. Lássuk.

A semmiről vagy nincsenről való curiositasa, szorgalmatossága az embereknek, és hogy azt a vagyonnal, enssel nem tudták öszvevetni, csinálta az atheusokat, s csinálja ma is. Nem férhet a fejekbe, s azért nem is hiszik, hogy az Isten a világot semmiből, nincsenből tette valósággá, teremtette. Nem tudták az együgyű hüt által az enssel, és amint az Aristoteles imádságában vagyon, az entium enssel105, annak mindenhatóságával elnyeletni a nincsent, semmit, vagy non enset. Ahonnét az jött ki, hogy sok enset, valóságot semmivé csináltak, meg még némelyek a semminek is valóságot tulajdonítottak s ma is tulajdonítanak. Csudát mondok, de így vagyon. Ez csinálta a saduceusokat, kik nem hitték a léleknek valóságát, és noha az emberektől való féltekben, úgy hiszem, az Istent szintén nem merték tagadni, de nem tudom, mint hihették, ha közönségesen hogy lélek légyen, nem hitték, mert az Isten lélek, maga Krisztus urunk szava szerént, Joh. Ev. 4: 24. Ez adta hinni Aristotelesnek a világ örökkévalóságát, ez hiteti el a fél atheusokkal vagy fél saduceusokkal, hogy az ember testével együtt a lelke is meghal, semmivé lészen, mint mikor a tüzes vas meghűl. Ez mondatta Senecával: Post mortem vel in Deum vel in nihil resolvimur; azaz: Holtunk után vagy az Istenbe enyészünk, vagy a semmibe, és Ésai. 22: 23., Epicurussal: Edamus, bibamus, post mortem nulla voluptas106. Ugyanis, minthogy a lélek a nincsen vagy semmi és az érzékenység alá jövő testek között mintegy középaránt gondoltatik lenni és vagyon is, de nem láttathatik, tapasztaltathatik: hajlandóbb a testi ember arra, hogy vagy nincsennek, vagy igen vékony testecskének, párának, lángnak, vagy minek higgye lenni, mivelhogy amíg az életben vagyon, úgy, amint ő kívánná, nem concipiálhatja, fel nem veheti. Ez teszi az embert az Istenhez háládatlanná, mert minthogy a semmiségét nem tudja, úgy a teremtőtől néki adatott valóságot nem tudja megbecsülni, és annak becsi, ára, érdeméhez illendőképpen a teremtőnek megköszönni, meghálálni; mert nem tudja, hogy az egy teremtésért mivel tartozik ő a teremtő Istennek, hát hogy tudná, mivel tartozik a megkegyelmező Istennek, akit ő elárult volt, de emez maga szerzett néki váltságot a maga fia által, akit amint az atyja, úgy maga is adta magát a keresztfának irtóztató halálára érette, de ennek bővebb tractáját hagyjuk máshuvá. Ez teszi az embert Isten ellen kevéllyé, az Isten munkáiban piszkálóvá, azok ellen, kivált magának valami kedvetlen állapotjában, zugolódóvá, békételenné. Ez csinálta a keresztyén ecclesiában a sok barátot, apácát, remetét, szűzességgel, böjtöléssel, szegénységgel, és akármi úton, módon való maga sanyargatásával reménlett érdemet; a szabad akaratról, de libero arbitrio, az elválasztás, praedestinatio tudományában praevisa fides, praevisa opera etc.107 való, szörnyű mérges disputációt. Ez csinálta eleitől fogva az Istennek és az egy közbenjáró Úr Jézus Krisztusnak 1. Tim. 2: 5. és az érettünk törekedő Szentléleknek Rom. 8: 26. 27. társává az angyalokat, a Boldog Szűzet és minden szenteket és bálványokat, kiket semminek mond az apostol 1. Kor. 8: 4. Ez adta az emberek szájába azt a szót, Rom. 9: 19. 20. az Isten ellen: Miért haragszol reám? Miért csináltál engemet ilyenné? Egy szóval megmondva, hogy megrövidítsem, ez hozta a bűnt, még az angyalokét is a világra; ez nem engedi soha, hogy az ember eléggé meg tudja magát alázni az Isten, az ő teremtője előtt, és annak akaratjának egészen engedelmeskedjék, és az Istentől adott állapotjával megelégedjék, mert nem tudja valójában, mely semmi légyen a semmi. Nem gondolja meg, amit Dávid mond, Zsolt. 100. v. 3.: Agnoscite Jehovam esse Deum, ipsum effecisse nos, non autem nos ipsos108 etc. Az Isten csinált münköt, nem mü magunkat. Semmiből, s még pedig kétszer, mert amint először csinált volt tökéletesen, Pred. 7: 29., mü a bűn által magunkat semmivé, sőt a semminél gonoszabbá, rosszabbá, alábbvalóvá csinálók, mert amint mondják: Non entis nullae affectiones109. A teremtés előtt gondoltatott semmi senkinek sem ártott, sem árt ma is. De a bűn, noha sem test, sem lélek, és így semminek mondathatnék; de nem is az, hanem amint Szent János mondja első levelében 3: 4.: a  törvénynek általhágása, fogyatkozás; és olyan ereje vagyon, úgymint a halál, kárhozat és minden, üdő és örökkévalóság szerént való gonosz, hogy azt az ember nem hogy kimondani, de még csak meggondolni sem tudja, szinte úgy, amint a bűn előtt és a feltámadás után való boldogságát is az embernek, mert Ésai. 64: 8. 1. Kor. 2: 9. szem nem látta, fül nem hallotta, ember elméjébe nem ötlött. Noha az a nagy erő nem a bűnben, hanem az Isten törvényében vagyon; lásd meg Rom. 6. ult.110 és 7: 7. et sequ. Az egész világ mondja szájjal: Soli Deo gloria111, de másfelől azt vallja és nagy része tanítja: Deo et mihi gloria112. Ha azt állítod, világ: Regna et taedae non patiuntur socium; coelum duos soles non admittit113: miért csinálsz hát magadból társat az Istennek? Bár csak annyi hatalmat engednél az Istennek a semmin, magadon, amennyit adsz a fazekasnak a sáron; noha hiszen a fazekas maga is sár, és talán néha a fazekas más fazekasból lött sárból dolgozik, mégis a semmi ezernyi ezerszer perel az Istennel. Lásd meg Jer. 28: 2. 6. Rom. 9: 21.

De légyen elég eddig szólanunk a semmiről, mely világosabb lészen akkor, mikor ide alább az örökkévaló valóságról szólunk. Most lássuk meg tovább is, hogy mért vágy annyira a hírre, névre a semmi, az ember, kiről Seneca szépen írja: Omnis dies, omnis hora, quam nihil simus, ostendit.114 Vagyon-é több és méltó oka reá azon kívül, melyet bővöcskén forgattunk capite 8? Vagyon azért még más oka is, úgymint:

TIZENEGYEDIK RÉSZ

A hírnév és örök emlékezetre való vágyódásnak másodrendbéli okairól

A jó hírnév, akár igaz, akár hamis, de minthogy praesumáltatik, feltétetik az emberektől, hogy jó kútfőből, jó gyökérből, úgymint a híres, neves embernek virtusiból, jóságos cselekedeteiből, jó qualitasiból, minéműségiből vészen eredetet, azért az nemcsak a becsület és tisztességnek (mely csak szó, és külső, konyhára keveset hozó ceremóniákból áll), hanem e világi életnek táplálására és gyönyörködtetésére szükséges és alkalmatos valóságos dolgoknak is elérésében az embert igen segíti sokszor. Ellenben a rossz hírnév, ha igaz is, ha hamis is, de mindazokban felette igen megakadályoztatja sokszor, azért nem ok nélkül mondja a világ: Omnia si perdas, famam servare memento, quae semel amissa, postea nullus eris115.

A jó- vagy mondjam, nagyhírű, nevű ember, ha tisztre, becsületre, gazdagságra, jó házasságra igyekszik, ha ad, vészen, kereskedik, kölcsön kér, más mellett bizonyít, vagy perel, vagy más mellett törekedik, egyszóval, akármicsoda dolgában rendszerént jobban elémégyen, mint a rossz- avagy kicsiny-, alacsonyhírű-nevű ember sokszor. Azt mondom, sokszor, mert bizony nem mindenkor, mert mondja ugyan Salamon Péld. 22: 4.: hogy az isteni félelemmel, tisztelettel együtt való szelidségnek jutalma a gazdagság, becsület és az élet; és ez úgy is vagyon, vagy lészen az Istentől, de ugyan maga Salamon mit mond a világnak ezaránt való hamis ítíletiről Pred. 3: 16116. és 8: 13.117? Ismét mit mond ugyan Pred. 7: 11. 12. 15.118? Vesd öszve Pred. 9: 13119. Keresd rá, nem vesztesz véle, higgy Salamonnak, ne nékem, sőt annak a Szentléleknek, aki azt Salamonnal íratta, mert 2. Pet. 1: 21. nem magától írta; de higgy üdején, s járj eszeden, mert félő, késő ne légyen, mikor a világ magadon magaddal tapasztaltatja meg s úgy hiteti el károddal: Sero sapiunt Phryges. Felix, quem faciunt aliena pericula cautum, sapiens, quem sua, stultus, quem ne sua quidem.120 De nagy része a világnak ez az utolsó, én kiváltképpen bizony az és annak is a nagyja voltam.

Légyen elég ez eddig a hírről, névről. És itt el is végezném ezt a talán hosszúságával unalmat szerezhető elöljáró beszédet, de mivel a világ a hírben, névben az üdőt, saeculumokat, sőt az örökkévalóságot tötte fel célul, szóljunk egy keveset az üdőről és az örökkévalóságról, hogy annak az oda fel sokat forgatott semmivel és a szempillantással való öszvevetéséből és ennek megvilágosításából annál is inkább meglássék a világnak a hírnév körül lévő munkájabéli bolondsága és hijábavalósága, és az emberi léleknek mind ereje, mind erőtlensége. Ennek jól megértésére minden embernek ugyan, de azok között kiváltképpen énnékem magamnak nagy szükségem vagyon, úgymint kinek mind üdőm-, úgymint hatvanhat esztendőmre, mind a fejemre kimondott halálos sententiára nézve az örökkévalóság kapuja végig kinyittatott, és talán annyi napom, vagy csak órám sincs hátra, amennyi esztendőt eltöltöttem.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

Az örökkévalóságról való elmélkedés hasznairól

Az örökkévalóságról némely szép elmék egész könyveket is írtak, de én mind az üdőről, mind az örökkévalóságról, amennyire a dolognak nagy volta engedi, csak rövideden akarok szólani. De minthogy a véges elme, amint a jó és gonosz angyal és az ember, csak annak mehet végére, aminek vége vagyon, az aeternitasnak vagy örökkévalóságnak pedig nemhogy vége volna, de kezdeti sincsen: azért az arról való elmélkedésnek nem az a célja, hogy azt éppen kitanuljuk, megfogjuk, mert azt csak az viheti végbe, aki maga az, úgymint az Isten, hanem más oka, célja és igen nagy egynéhány haszna vagyon, melyeket szükség elébb megértenünk, minekelőtte magáról szólunk. Azok a hasznok ezek, úgymint:

1.) Mikor a lélek annak tanulásában elmégyen mindaddig, amíg lehet, mivelhogy felette messze is mehet, abból megtanulja azt, hogy mely nagy valóságot, erőt, tehetséget adott az Isten őbelé, hogy addig mehet. De mikor osztán megakad, hogy tovább csak nem mehet, abból megtanulja azt, hogy ő véges, erőtelen, és mely messze vagyon a véges teremtett állat a véghetetlen teremtőtől, és az ő tehetsége amannak véghetetlen tökéletességétől. Melyből következik:

2.) A teremtőnek annál nagyobb admirálása, csudálása, tisztelése, becsülése, félelme és imádása. És tovább:

3.) Midőn azt az Isten nagy ajándékát látja magában a lélek, lehetetlen, hogy az Istenhez való háladatosságra és annak nagy szeretésére ne induljon, mert természet szerént való dolog a háladatosság, mely kilátszik az oktalan állatoknak, még a legvadabbaknak és fenébbeknek példáiból is. Andronicus nevű szökött szolga121 mint járt volt az oroszlánnal? A véle jól tevőhöz minden állat hálaadó, és a jótevőt szerető. Kutyád, macskád, ökröd, szamarad, lovad tanítson meg erre, mert az Isten is oda igazít. Ésai. 1: 2. 3. A háládatlanság természet ellen való bűn, nincs is másban, hanem csak az ördögben és az emberben, de annak eredetiről majd ide alább csak közel szólok.

4.) Mikor a lélek azt a nagy szépséget látja magában, nem árt, sőt szükség, csudálja, szeresse és becsülje meg, mert bizony megérdemli mind az ajándékozóért, mind a maga szépségéért a lélek, hogy megbecsültessék másoktól is, de bizony magától is. Ha a király, vagy valami nagy ember, vagy a mátkád, kedves embered valamit ajándékoz, nem becsülöd-é, egyikért azért, aki adta, hiszen azt szoktátok mondani: Uram, az ebet is meg kell becsülni az uráért. Ha azt az emberek jól meggondolnák, bizony jobban becsülnék a lelkeket, mintsem követik, jobban viselnének reá gondot, nem mocskolnák e világnak, a földnek és a bűnnek fertőjében annyira. Azt mondjátok róla, ha kinek valami rossz emberek társaságában valami nyavalyája esik: aki korpa közé teszi magát, megeszik a disznók. Jaj, miért teszed hát a lelkedet, magadot korpa közé? Orcádot, kezedet, szép köntösödet, csak egy hitván sárga vagy veres új csizmád, cipelus vagy papucsodat félted a sártól, mocsoktól, de nem a lelkedet. Miért? Azért, mert nem tudod szépségét.

5.) De mint a páváról mondják, ha igaz, hogy a farkában gyönyörködik, kevélykedik, de mihelyt rút lábait meglátja, mindjárt elszomorodik, lebocsátja a farkát s kevélységét (ha nem igaz is, de argumenta etiam ficta arguunt, mint a fabulák és parabolák122, melyekkel Krisztus urunk is élt), azért, mint a páva farkát, úgy a lélek minden kevélységét eressze le, mikor a tehetetlenségét megtekinti, melyről primo puncto123 szólék. Azonban mikor azt a szép farkát nézi, s abban gyönyörködik is, gondolja meg, hogy kitől vette? ki adta? kételen volt-é véle? tartozott-é véle? volt-é szüksége reád? nem volt-é az Isten a világ teremtése előtt szinte olyan tökéletes boldog Isten, mint azután? mit mond Elíhu, Jób. cap. 35: 5–8124.? micsoda érdemedért adta? a semminek (melyről oda fel bővön szóltam) micsoda érdeme lehet, ha valósága sincs? nem veheti-é vissza tőled? Ha az angyal páva megnézte volna ezt az erőtlenségének lábát, és azokot meggondolta volna, nem esett volna el. És ez a bűnnek eredeti, melyet tertio puncto125 ígírék. Az elesett Ádámnak pedig annál is tovább kell gondolkozni. Mikor ő azt a szépséget egészen elvesztette, maga szabad akaratja szerént elvetette (mert bezzeg minden disputáció, vélekedés nélkül volt néki szabad akaratja, liberum arbitriuma), tartozott-é az Isten azt a maga igazságától, a törvény és sátántól, még pedig olyan drágán, a maga fia vérén visszaváltani és visszajándékozni Ádámnak? 1. Petr. 1: 19. Rom. 5: 18. 19. és 11: 35126. 1. Kor. 4: 7127. Keresd rá, te veszed hasznát. Ezekből tanul a lélek valóságos alázatosságot, jobban mint a klastromok, ciliciumok és fatalpakból128.

6.) Ez szakasztja el, de szépen, a lelket a világ szerelmétől, mint az anya a gyermeket a csecstől, és megérteti véle azokat, amit mond Szent Péter 2. Petr. 3: 5–8129. és 1. Petr. 4: 7. Ismét 1. János 2: 15–17130. Sok ezernyi ezer kedves bűnök alkalmatosságiban a fülébe súgja, amit a tudós Syrach mond: Memento mori et non peccabis. Momentum delectat, aeternum cruciat.131

7.) Ez nyugotja meg és alája veti a lelket egész engedelmességgel az Isten hivatalának, akaratjának teljes életében, hogy ne csak a szájával, hanem szívével, engedelmességével, békességes tűréssel mondja mind kedves, kedvetlen dolgaiban a Miatyánkban: Légyen te akaratod, mint mennyben, úgy a földön. Király, fejedelem, vagy akármi nagy igazgató, avagy más botja alá vettetett község, nemes vagy paraszt, gazdag vagy koldus, bíró, polgármester vagy poroszló, vagy hóhér, pap, professzor, tudós vagy hallgató, tudatlan s együgyű, beteg vagy egészséges, szabad vagy rab, egyszóval akármi vagy, tudjad, hogy néked is szól, amit Pál apostol mond 1. Kor. 7: 20132. és Zsolt. 75: 7. 8., és Szent Anna 1. Sam. 2: 6. 8. Salamon Péld. 22: 2; de mindezek felett maga a Jézus Krisztus Matth. 10: 29. 30133. Ez az értelem mondatta a szentekkel, amit olvasunk Ábrahám, 1. Móz. 18: 27134. Éli 1. Sam. 3: 18.135, Dávid 2. Sám. 15: 25. 26.136, Jób 1: 21137. Fogadd meg hát, ó én lelkem! ó édes jó társam, Júlia! ó édes fiam, József! amit mindnyájunknak mond Szent Péter, 1. Petr. 5: 6. 7.138  mondjuk azt mindnyájan. Semmiből tétettem élő lélekké az Istentől, mint az elesett angyalok közül akármelyik; miért nem lehettem volna én azok közül egyik, ha Isten úgy akarta volna, a semminek semmi ereje, érdeme, mivel voltam én jobb annál akármelyiknél? Hála Istennek. Ádámban adott vala az Isten nékem is minden tökéletességet, elvesztettem akarva, természet szerént haragnak fia voltam, Efes. 2: 3., mint Kain, mint Judás, vagy akármely magyar, aki Scythiában kígyót, békát imádott, mivel voltam én jobb akármelyiknél annál. Hála Istennek, aki engemet ezzé tett, aki vagyok, kegyelemnek és nem haragnak edényévé, Rom. 9: 22. 23. Efes. 1: 4–7. Minden nyomorúságunkban mondjuk Pál apostollal, Csel. 14: 22.139 Zsid. 11: 10 és 13: 14.140  Szempillantás ez az élet, az égben van az örökkévalóság.

8.) Minden, és nemcsak a nagyméltóságos, hanem egyéb embereket is megbecsülőkké teszen ez a tudomány bennünket; tudjuk meg, hogy nemcsak nékem, néked adta az Isten azt a nagy ajándékot, a lelket, az ő képét, hanem minden embernek, és kinek egy, kinek más helyet, tisztet vagy hivatalt mutatott az ő házában; kinek koronát, pálcát, kinek kardot, kinek könyvet, kinek kaszát, kapát adott, hogy ebben a világban éljen utána és keresse a majd rá rohanó változatlan örökkévalóságbéli állapotját, melyet ez a világi különböző rend nem gátol meg; szinte úgy üdvezülhet a pásztor, vagy kárhozhatik a csuklyával, mint a király a koronával, amint mindenik hüttel él az Isten hivatalával. Rom. 14. ult. és 1. Kor. 7: 20. 24. Ellenben a sokról nehezebb a számadás Luc. 12: 42–48. Azért senkinek sincsen méltó oka a kevélységre, sem a más megutálására. Nézd meg Jób 31: 13–15.141, Ésai. 30: 33. Isten előtt minden ember egyarányú, melyet megmutat az embereknek kezdete, a születés, és a vége, a halál, és azt követő változhatatlan állapot az örökkévalóságban, melyről szóljunk majd ide alább. Először szóljunk az embereknek az örökkévalóságnak képzelésében való hibáiról.

TIZENHARMADIK RÉSZ

Az örökkévalóságról való képzelődés hibáiról

Az üdő kurtább lajtorja, mintsem az örökkévalóság tornyába hághassunk rajta, melynek is egyik foga a szempillantás vagy órapercentés, minúta, melyet oda fel egykét szóval előhoztam vala; mindazáltal, mivelhogy más csak olyan sincs, és az emberi elme azon peckelődik, s igyekezik fel az örökkévalóságnak értésére, menjünk azon mü is, amíg mehetünk, legalább annak a tetejéről vagy gombjáról beléláthatunk talán jobban, mint aki valamely havas tetejére kívánván nézni, nem lát a havas aljából olyan jól oda, mint valamely nagy hegy tetejéről. Noha ezt a hasonlatosságot (mint szokták az emberek mondani: omne simile dissimile142) úgy ne vedd, mintha az üdő egy része volna az örökkévalóságnak, amint a kisebb hegy része a nagyobbik hegynek vagy havasnak, mert megcsalod magadat. Mü ugyan, erőtelen emberi elmék, úgy csináljuk magunknak az örökkévalóságnak143 valami ideáját, képzelését és conceptusát, mintha a véghetetlen üdőnek, duratiónak megszámlálhatatlan és elmével is megfoghatatlan sok ezernyi ezer millió szempillantásinak, vagy óra-percentéseinek masszája, rakása, sokasága, mintegy tengere volna: amint látjuk, a víz, a tenger hogy az megszámlálhatatlan vízcseppeknek öszvegyűléséből álló nagy test, nagy rakás, a föld megszámlálhatatlan morzsa fövenyecskéknek egybefoglaltatott halma vagy golyóbisa. Az aër másként láthatatlan, de mikor a nap valamely kisded lyukon vagy nyíláson bésüt, ha oldalfélt állasz, szemeddel is meglátható apró fényecskemorzsáknak, pillangócskáknak, melyek atomusoknak neveztetnek a physica scholában144, azoknak számtalan sokaságából álló nagy test, halom vagy rakás. A tűz hasonlóképpen megszámlálhatatlan szikráknak, lángocskáknak és a világosságnak véghetetlen, megfoghatatlan sok apró részecskéinek a napban öszvefoglaltatott golyóbisa.

És ami mindezeknél infinite nagyobb már, az ég, megszámlálhatatlan, amint a filozófusok nevezik, aethereus globusoknak145, égi, apró, tőhegynél is kisebb golyóbisocskáknak congeriese. Így képzelődünk mü már az örökkévalóságról is, hogy az az óra-percentésnyi kicsiny üdőcskéknek öszvegyűlt sokaságából szintén úgy alkottatik az elmében, és ugyanazokból is áll valósággal is, valamint imez említett elementumok, nagy totumok, testek állanak kiki a maga részecskéiből, amint leírók. Ez a gondolkodás a teremtett állatokban az Istentől adattatott örökkévalóságról, melyet én oda alább fél örökkévalóságnak, örök üdőnek nevezek, nem is idegen, nem is képtelen. És hogy az emberek így okoskodnak, képzelődnek, nem csuda, mert mindnyájan, valamennyin e világon vagyunk, testek vagyunk egyrészről, a lelkünk, ha nem test is, de annak tömlöcében vagyon, et anima quamdiu in corpore est, est organica146, a testi tagok által munkálódik, testtel lát, hall, tapasztal mind. És innét sült ki ama bölcsektől, sőt Aristoteles és minden peripateticusoktól, de bizony bolondul hirdetett és a keresztyén vallást tőből felfordító, atheusokat csináló mondás, axioma: Nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensu, azaz: Semmi sincs az ember elméjében, ami elsőbben az érzékenységbe nem ötlött, nem volt; mely mellett sok keresztyén filozófus ma is kész volna talán magát megöletni. Kifakadhatnék itt azok ellen, akik szegény Cartesiust atheusnak csinálták azért, hogy azt találta írni: Philosopho veritatem inquirenti semel in tota vita dubitandum est: an sit Deus?147 aki pedig azt állította, hogy non semel in vita, sed semper dubitandum est: an sit Deus?148 annyira becsülik és ugyan imádják, a pápista scholákban kivált. Volt a felső saeculumokban nagy tudós keresztyén doktor, aki azt mondotta: Si sacra scriptura non esset, ego Aristotelem pro sacra scriptura haberem.149 Jaj, szegény! de ezek maradjanak abban.

Mondom, csak nem csuda, hogy az emberek azt állították, és hogy az örökkévalóságról is úgy elmélkedtek; de hogy a dolog valósággal messze másképpen vagyon, mü keresztyének innen tudjuk, s hisszük, hogy az örökkévalóság az Istenben megvolt még teremtés előtt, mikor az üdő is, és azok az említett nagy testek, tengerek, nem voltanak is. Zsolt. 90: 2.150 102: 25. 26. Az üdő a teremtéssel kezdett lenni, azért mondja az Isten Mózes által, 1. Móz. 1: 1: Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. És osztán az 5. versben: Lőn estve és reggel az első napon. Ez az első nap az üdőnek első részi, kezdeti, mint a lineának legelső punctuma az, ahol elkezded vonni a lineát, minthogy a lineát helyesen mondják, definiálják a mathematicusok, hogy sok punctumocskáknak öszvekötött lánca avagy kötele. Így az üdő (melyben az egy szempillantás vagy órapercentés annyi, mint a lineában a pont) sok percentéseknek, szempillantásoknak elméd által öszvekötött lánca, kötele. Valamint azért a lineában minél több a pont, annál hosszabb a linea, úgy az üdőben minél több a percentés, annál hosszabb az üdő, melyet mindkettőt nyújts mindaddig, amíg lehet, vagy mehetsz elméddel. El is mehetsz, kivált szóval vagy írással, ha az arithmeticán vészed fel, irtóztató véghetetlenségre majd. Példának okáért: egy óra az egész világ megegyezése szerént hatvan percentés vagy inkább minuta, melyet én hatvannal multiplicálni most nem akarok; azért egy nap huszonnégy óra, vészen hát egy nap magának 1440 percentést. Egy esztendő áll 365 napból és hat órából, teszen 525.960 percentést, vagy órát 8766. Ez egy esztendő. De hogy órával, percentéssel ne mérjük ezt a kimérhetetlen üdőtengert, mert az igen kicsiny mérték, kivált a véghetetlenséget csinálóknak vagy csinálni akaróknak, tégy fel száz esztendőt, egy saeculumot, vagy még jobb, ezernyi ezer esztendőt, azaz egy milliót. Lám, az emberek jól értik a pénz dolgában a milliót, vagy milliókat, mikor az országokra vetik, még a parasztember is megérti, vagy ha nem érti is, de megérzi. Szeretném látni, kinek az elméje érti vagy fogja meg azt, amit mond a szája. Mit tészen egy millió esztendő? A világ még csak 6000 esztendőt sem ért a teremtéstől fogva, hát mikor telik el egy millió esztendő? De a te elmédnél nyelved tovább ér, mert nem mondhatod-é oda: Nem egy millió, uram, hanem tíz, száz, ezer vagy tízezer millió. Nyugodjék egy kicsinydég a nyelved, s kezdd mondani: nem százezer millió esztendő, uram, hanem kétannyi, tízannyi, százannyi, ezerannyi vagy ezernyi ezer annyi millió esztendő; kimondani ezt, leírni ezt, és in infinitum quasi151 rajta menni meglehet, de értelem, idea, elme megfogása és conceptus nélkül. De ha megfoghatni is, ez nem aeternitas, nem örökkévalóság, nem véghetetlenség volna, mert vége volna ott, ahol magad meghatározod, úgymint az utolsó milliónak legutolsó óráján vagy szempillantásán, percentésén. Kívánták ezt némely szép elmék (nem is vétkesen cselekedték) hasonlatossággal az elmékbe adni. Volna egy kis madár, amely a tengernek vizét meg akarná inni, de ezer esztendőben csak egy-egy cseppet innék, mikorra inná meg? De valahára ugyan csak meginná, vége lenne. Nem aeternitas ez, sőt ahhoz képest csak szempillantás, semmi. Ez mind csak üdő, duratio, tartás; hogy mégis jobban közelíthessünk az aeternitas vagy örökkévalósághoz, az üdőről való tudományt először végezzük el, és osztán úgy emeljük feljebb az elménket az aeternitasra.

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

Az üdőről és annak szakaszairól, óra, nap, hét, holnap és esztendőről

Az üdő nem valami nagy test, sem nem lélek, hanem az Istennek teremtett állati körül való gondviselésének a nap és hold teremtetések által magától az Istentől az embereknek adatott mértéke, órája, a világi dolgoknak, az emberek egymás között való igazgatásának, és az Isten akaratjának és jobban való megértésének segítségére. Maga az Isten adja ezt így elő, 1. Móz. 1: 14.152  és a maga szent és bölcs praxisával, gyakorlásával így authorálta, szentelte fel az egész szentírásban és meg is iratta az üdőnek szakaszai szerént a maga igazgatásának históriáját a mi tanúságunkra. Lásd meg Rom. 15: 4.153 1. Kor. 10: 11. 2. Tim 3: 16. Az Istennek ebben kimondhatatlan bölcsessége és az emberi nemzetséghez való nagy jótéteménye látszik meg, mert ugyan nagy ajándéka Istennek az emberben az írás, a szólás és a számlálás, mely hárommal különböztetik meg kivált az ember a baromtól; de ha ez az üdőnek mértéke nem volna, én bizony nem tudom, micsoda nagy hasznát vehetné imez háromnak? Legalább bizony annyit, és olyan alkalmatosan nem, amint most; sőt csak az emberektől osztán Isten tanításából ehhez találtatott kalendárium és óra is, mely az Isten nagy órájának noha csak követője, majma és árnyéka, de micsoda nagy szükség az emberi társaságban a magok között való dolgoknak igazítására és annak a nagy órának, az üdőnek megértésére, azt az ember alig mondhatná ki.

Ennek az üdőnek derekasabb szakaszait az Isten a szentírásban adta ki, úgymint a napot és az éjszakát, és a kettőből csinált egy napot 1. Móz. 1: 5–8. hét napokból egy hetet, 1. Móz. 2: 2. 3. Hogy pedig egy nap s egy éj 24 órából álljon, arra maga a nap tanította az embereket az árnyékóra által, mely is vezette az embereket erre a sokkerekű, eszközű óra találására, melyben áll egy óra 60 minutából. Hogy egy holnap, egy esztendő ennyi vagy amannyi napokból álljon, azt ugyan az emberek vették úgy rendben, mégpedig sok különbözésekkel, veszekedésekkel; de mindazoknak fundamentoma és Istentől nyitott kapuja, 1. Móz. 1: 14., az Isten órájának két nagy manusa vagy malleusa154 igazította rá az embereket: a nap és a hold, mégpedig először a hold, mely az ő ujságival és apadásival, minthogy az hiba nélkül, csalhatatlanul mindenkor 28 nap alatt (mely négy hetet teszen) végbe megyen, könnyű volt a négy hetes vagy huszonnyolc napos holnapot találni, mely hivattatik deákul lunaris mensisnek155, és napkeleten ma is a mahumedanusok azzal élnek.

De midőn osztán az emberek a nagyobbik, fényesebb manusra, a napra és annak járására fordították szemeket, elméjeket, és megtapasztalták világosan, hogy az az Istentől ő eleibe tétetett két határ (mely az astronomiában két ecliptica lineának156 hivattatik) között való utat 365 nap és 6 óra alatt végzi el, és ismét ujabban kezdi: helyesen rendelték azt egy esztendőnek, inkább járván a fő, mint a vicekalauz után, mely a maga világosságát amaz nagyobbtól veszi; mert hogy a hold maga nem fényes, hanem a naptól veszi azt, az eclipsisekből bizonyosan megmutatják az astronomusok. Amint pedig a 365 napon felül 6 óra marad, az kénszerítette a mostani kalendáriumot a keresztyénségben felállíttatókat, hogy három esztendő álljon mindenkor egymás után 365 napból, és osztán a negyedik esztendő, mely már bissextilisnek neveztetik, légyen 366 nap s nyelje el azt a négy esztendő alatt öszvegyűlt hat-hat és in summa157 24 órát. Ebből jött ki, hogy némely holnapban 30, másban 31, februariusban pedig 28, hanem a bissextilisben 29 nap vagyon, hogy azt a 365 vagy 366 napot különben nem oszthatták tizenkétfelé; az esztendőt pedig 12 holnapnál többre nem csinálhatták, mert sem a nap, sem a hold járásával meg nem egyezhettek volna, annál inkább, mert ám próbálták volna, hogy a lunaris mensissel éljenek, és legyen nem 12, hanem 13 holnap az esztendő; de azt sem találták volna alkalmatosnak, mert 13-szor 28 tészen 364 napot: úgy is a nap járásától hibáztak volna egy nap s hat órával. Ha azt mondod: hiszen amint most a nap alkalmatosságával a negyedik esztendőt tették bissextilisnek, hogy az nyelje el a fennmaradott 24 órát, csinálták volna az ötödiket annak, az nyelte volna el osztán a 30 órát: de nem lett volna vétek nélkül az Isten ellen is, ha az ember azt becsüllötte volna, úgymint a holdat feljebb, mintsem a napot, holott az Isten azt becsüllötte feljebb, 1. Móz. 1: 16.158  Más az, hogy a 12 holnapszám, mind a csillagok, melyek 12 jegyeknek neveztetnek, járására, mind az üdőknek számlálására nézve alkalmatosabb a 13-nál. Mindezeknél nagyobb: az Isten maga evvel a solaris annussal159, és a 12 holnappal él a szentírásban mindenütt, melyet a tudósok megmutatnak bizonyoson. Mennyit törődtek, veszekedtek légyen ezen az emberek, arra én most nem érkezem, vagyon elég chronologus és astronomus könyv; hanem csak ezeket a kérdéseket lássuk még meg:

1. Vajjon ugyanúgy különböz-é a nap járása a holdétól, és a 365 nap s 6 óra ugyanúgy vagyon-é, mint tartják? Miért nem 364, vagy 65 vagy 66, hanem a kerek napszámon felül ott fityeg, akadálykodik az a 6 óra? Talán csak az emberek nem mentek jól végére, vagy az emberi találmány-órát nem tudták hozzá alkalmaztatni, és csak azért látszik, de valósággal nem különböznek?

Felelet: Egyátaljában nem hibáztak, hanem úgy vagyon; melyet elhihetünk abból, hogy azon emberek, akik ezt így állítják, olyan jól végire mentek a nap és hold járásának, hogy azokban való fogyatkozásoknak, eclipsiseknek megjövendölésére azután ötven, hatvan esztendőre is nem hibáznak, és nemcsak a napot és órát, de még a szempillantást, minutát is megírják előre, sokkal azelőtt, hogy mikor kezdődik s mikor végződik a mü szokott óránk szerént, és úgy lészen. Ha ebben nem hibáznak, nyilván amabban sem, mert ha amabban hibáznának, bizony ebben is, mert ez amabból függ; a nap soha hamisan nem jár, mint egy rossz órás mondotta volt maga mentségében: a nagy órásmester azt megmutatta Ésa. 38: 8. 2. Pét. 20: 9–11. És az apró földi órás mesterek, astronomusok eszekbe vették mindjárt Babilonban160, 2. Kron. 32: 31.

2. De mi lehet az oka, hogy az Isten ezt úgy rendelte, hogy az az egyenetlenség legyen? Ki szép dolog lett volna, ha kerek számban egyeztek volna, nem veszekedtek volna az emberek annyit miatta a holnapoknak; Alphonsus nevű spanyol bölcs nagy astronomus király sem szólotta volna azt a bolond szót, hogy ha ő a teremtéskor ott lett volna, és az Isten tőle tanácsot kérdett volna, jobban s rendesebben teremtette volna e világot; hiszen, amint így teremtette, amint most vagyon, amúgy is teremthette volna.

Felelet: Talán azt várnád, hogy én azt feleljem, hogy ha akarta volna, másképpen is teremthette volna, de én azt nem mondom, mert én azt nem tudom, Isten mit akarhatott volna, mit csinálhatott volna, ezután is mit akarhat, mit csinálhat, ezen kívül, amit csinált; azt vizsgálnod sem néked, sem nékem nem jó, hanem csak azon kell megnyugodnunk, amit az Isten mond 1. Móz. 1: 31.: Megnéze az Isten mindent, amit csinált vala, és íme igen jó vala. Így ez jó, amint vagyon. Miért jó? azért, hogy az Isten így csinálta, így akarta, így tetszett néki. Ennél tovább én menni nem tudok, nem is akarok, nem is merek, sőt még csak arra az elmélkedésre is nem merek lépni, hogy az Isten ezt vagy amazt azért akarta, hogy így legyen, mert azt így találta jónak lenni, mert ez ilyenformán a teremtett állatokban gondoltatott jóság láttatnék az Isten akaratjának ennek ilyen formában való csinálására mintegy hajtó és indító okának tétetni, melyet akármint forgasson, és akármely formába öntsön az emberi elme, és azt a teremtett állatban lévő jóságot akár a teremtés előtt magában az Istenben, akár a teremtés után a teremtett állatban keresse vagy helyheztesse, mindenütt csak megbotlik és magának tévelygést és az Istennek kisebbséget csinál véle magában. Mert ha így gondolkozik: a teremtés előtt az Istent maga jósága indította az egész világnak, és következőképpen annak különösen minden részének, minden ensnek, állatnak, testnek, léleknek teremtésére, ezt én egészen helybenhagyhatom, de az én vélem disputáló semmit sem nyer véle, mert én nem azt mondom, hogy nem az Isten, hanem azt, hogy nem a teremtett állat jósága oka az Isten előtt az olyanná való teremtésének, hanem az Isten maga jósága, akaratja, örökkévalósága. Hiszem az, minthogy Isten az Eheje161, az a teremtett állat jósága pedig, ha a teremtés előtt kerestetik az Istenben, nem találtatik valósággal, hiszen accidens ante substantiam162, azaz: jóság a jónál, akiben vagyon, elébb nem lehet; hogy lehetne hát a teremtett állatnak valami jóságot tulajdonítani maga létele előtt, hanemha olyan képzelődéssel, mintha az Isten a maga isteni jóságából szakasztott volna ki és abból adott volna minden teremtett állatnak. De ebből az az értelem jőne ki, hogy az Isten nem a semmiből, hanem magából teremtette ezt a világot, amely is rettenetes balgatagság, absurdum. De azt vetik: per praevisionem divinam163, azaz: eleve látta, tudta az Isten, még a teremtés előtt, és így tanácskozott maga bölcsességében, hogy ez s az a teremtett állat ilyen s ilyen jó lészen, azért én azt teremtem. Én ezt is megengedhetem; de a disputáló csak annyit nyer véle, mint az elsővel, mert abban nincs kétség, hogy bizony az Isten örök üdőknek előtte tudta, hogy valamikor valamit teremteni fog, mind jó lészen; de abból nem következik, hogy az a jóság a teremtett állaté, és hogy az Isten azért teremtette volna. Mózes a teremtés históriájában, 1. Móz. 1: 4. 25: Látá az Isten, hogy az jó volna, mindenütt a teremtés után mondja: vidit, látta, hogy jó, nem a teremtés előtt, hogy praevidit, eleve ellátta, hogy jó lészen. Nem is ír semmi tanácstartást teremtések előtt az egyéb teremtett állatokról, hanem csak az emberről v. 26.164  De ott sem látok praevidit-et, hanem a többi közé foglalván azt is, v. 31: Látá, hogy jó volna minden etc. Ezek azért így lévén, teremtés után keresni azt a jóságot a teremtett állatban hijábavalóság, mert a meglett dolog után akármi jöjjön elé, de az nem lehet indító ok annak a dolognak csinálására a csináló előtt. Ezt maga a dolog természeti is tanítja.

Második felelet: Az embernek nem szabad az Istentől azt kérdeni: miért cselekeszed ezt vagy amazt, vagy így? azt mondja Szent Jób 9: 12.; amint az agyagnak nem szabad a fazekassal perelni, azt mondja az Isten Ésa. 45: 9., Jer. 18.165 és Rom. 9: 20. 21. Azért mondta igen bölcsen Szent Ágoston doktor is: ahol a szentírásnak szája, nyelve nincsen, ott az ecclesiának ne legyen füle. Az Isten amit elrejtett, felettébb vizsgálni nem szabad. 5. Móz. 29: 29.166, Rom. 11: 33 és 12: 3. Szabad ugyan és szükséges, sőt parancsoltatik is, hogy az írásokat vizsgáljuk Ján. 5: 39. A természetvizsgálás is szabados és szükséges is az Isten munkáinak kitanulására. Zsolt. 19. maga int Dávid, úgy a 8. 29. 33. 104. 107.167  és több sok zsoltárokban. Ezt az Isten egyik nagy könyvét, a természet könyvét tartozunk olvasni igenis, de ez csak addig jó, amíg az Istennek dücsőséges, néked üdvösséges; azért lassan járj ebben, mert a felettébb való curiositast gyakran követi furiositas, bolondulás, eretnekség, atheismus. Tudd meg azt, nem ok nélkül írta Salamon Péld. 25: 2: Az Isten dücsősége, hogy elrejtse a dolgot; és Pál 1. Tim. 6: 16. hogy magához járulhatatlan világosságban lakik az Isten. Hogy az az egynéhány órányi különbözés vagyon a nap és hold járása között, és hogy proportio radii ad peripheriam in circulo168 nem kerekszám, hanem végérehajthatatlan kis fractio esik benne (melyről egy egész könyvet írt egy ember169, és kicsiny, hogy meg nem bolondult belé), az Isten titkai a természetben, melyekről bővön szól az Isten Szent Jóbnál az utolsó részekben, maga pedig Jób mit mond azonokról 26: 14.170  kiváltképpen, és 28: 12. végig171. Megmondotta az Isten az embernek: Ihol az Úrnak tiszteleti, félelme a bölcsesség, és eltávozni a gonosztól, az az értelem. Az olyan természeti titkoknak tudása csak magában az üdvességre keveset használ, nem tudása keveset árt; sőt midőn józan és mértékletes vizsgálása után végére nem mehetünk, az a tudatlanság hasznunkra fordul, ha t.i. abból a magunk erőtelenségét megismerjük, magunkat megalázzuk, melyet minél alább leeresztünk a pokolig, annál feljebb magasztaltatunk az egekig, mint szépen mondja Dávid magáról 2. Sam. 6: 22, annál inkább felemelkedünk, felindulunk az Isten csudálására, imádására, annál jobban megzabolázzuk veszedelmes curiositasunkat, hihetetlenségünket amaz nagy titkok iránt, aminémű a szentháromságnak, az Isten fia megtestesülésének, a bűn béjövetele megengedésének titkai, és egyéb sok. Ha csak egy páva nyaka, farka szépségének sem tudunk végére menni, azt eléggé csudálni, Jób. 39: 16.

Eddig az üdőről, melynek neve deákul tempus, görögül chronos. Ezt imádták régen a pogányok Saturnus172 neve alatt, kinek is, minthogy egyéb ábrázatot az emberénél ők az isteneknek adni nem tudtak, adtak ugyan emberi, de igen durva, kegyetlen ábrázatot, és írtak bal kezébe egy kis gyermeket, jobb kezébe éles kaszát, mellyel a gyermeket kegyetlenül elvagdalja, megöli. Adták ezzel eleibe az embereknek az üdőt, hogy az szüli ugyan, hozza elé, mint egy anya a gyermekit, minden e világi dolgokat, de ugyan osztán maga megöli, megemészti minden kedvezés nélkül. Ez ugyan fabula csak, de bizony szépen eléadja az üdőt, mert az azt cselekszi: szül mindent, viszont megemészt mindent. Világ teremtésétől fogva vagyon az üdő, mint feljebb meglátók. Üdőben lettek az egek, föld, tenger, és abban mindenek; üdővel el is változnak, ha teljességgel el nem vesznek, semmivé lesznek is, mivelhogy az Isten megújítja a maga majestasa dücsőségéért. Seneca, pogány filozófus is, hihető nemcsak magától, azt írja a világról, hogy tűzzel kell megégnie. Lásd meg Zsolt. 102: 26. 27. 2. Petr. 3: 5. et. sequ. Salamon azt mondja Pred. 1: 4.: Egy nemzetség vagy embernyom elmégyen, s meg más jő elő, s meg úgy, meg úgy; consequenter megemészti az üdő nemcsak az embereket, hanem azoknak minden munkájokat is, még amelyekben hírt, nevet, örökkévalóságot kerestek is, monarchiákat, nagy impériumokat, városokat és rettenetes nagy épületeket, márvány-, arany-, réz-, ezüstből örökké-állandóság reménységével felállított oszlopokat, képeket, monumentumokat, egész nemzetségeket, azoknak nyelveket, híreket, neveket; megemészti az emberek indulatit is, szerelmet, félelmet, haragot, örömet, szomorúságot, dícséretet, kedvességet, gyalázatot, jó rossz hírnevet, panegyricusokat, epitaphiumokat, könyveket, nyelveket, tudományokat, egyszóval minden mulandó dolgokat. Hol vagynak az aegyptusi pyramisok, Salamon s Diána templomi, Babilonban függő kert, a négy monarchiák, Mausoleus koporsója?173 De ezek igen régiek; de csak nem régen, amelyet a magyarok bálványnak is tartottak, Szent István, Imre, László koporsói, monumentumi, csontjai? Igazán írta a poéta: Tacita consumit lapidem ferrumque vetustas.174 Hogy tennők hát az üdőt melléje is, nem hogy részének az örökkévalóságnak? holott éppen ellenkezni láttatnak. Az üdő minden fiát megöli, az aeternitas, örökkévalóság minden fiát élteti, megtartja; hanem ha csak üdeig tesszük egymáshoz, hogy a mulandó, véges üdő légyen mintegy grádus, lajtorja a kezdődött, de soha el nem végeződő örökkévalóságnak, és ez viszont a kezdet és végezet nélkül valónak tanulására.

TIZENÖTÖDIK RÉSZ

Az örökkévalóságról, mely is kétféle, úgymint: egész, azaz isteni, és fél,
azaz teremtett lelkekben lévő. Először az egész vagy isteni örökkévalóságról

Az örökkévalóság, aeternitas azért nem egyéb, hanem annak az ensnek, állat, valóság, substantiának, vagy dolognak, accidensnek, amelyben vagyon és mondatik lenni, azon egy állapotban való állhatatos és változás nélkül való megállása, valósága, maradása. Ez pedig kettő vagy kétféle, mert:

Vagyon olyan örökkévalóság, amelynek sem kezdete, sem vége nincsen, és az valósággal csak az örökkévalóság, mely is csak az Istenben vagyon egyedül. Vagyon még más, amelynek kezdete vagyon ugyan, de vége nincsen s nem is lészen. Ez az Istenben nincsen, hanem csak a teremtett állatokban, amelyeket Isten azzal akart felékesíteni, nevezetesen pedig az angyalokban, jókban, rosszakban, és az emberekben, kivált lelkekre nézve, mert a testünket látjuk, hogy elváltozik; de feltámadás után az is örökkévaló s változhatatlan lészen, szintén mint a lelke.

Az elsőt méltán tarthatjuk és nevezhetjük, avagy csak tanúságnak okáért, egész örökkévalóságnak, a másikat pedig fél örökkévalóságnak avagy örök üdőknek, mondom csak tanúságnak okáért, gyenge elménk segítésére, mert valósággal nem vethetjük vagy hasonlíthatjuk öszve a kettőt teljességgel semmiképpen. Hát a mulandó üdőt, jaj, hogy vethetnők öszve, nem hogy az elsővel, de még az utolsóval is? De tegyük félre már az üdőt, és csak szóljunk most a kétféle örökkévalóságról. Ezeknek tudományában ha avval a similével élnék is, hogy olyan messze vagyon az elsőtől, mint a naptól annak egy szikrányi fénye vagy melege, avagy mint az árnyék a testtől, mégis semmit sem mondanék a dolognak valóságára, nihil faceret ad essentiam subjectae materiae175, mert az egész örökkévalóság nem egyéb, hanem az Isten maga, mert csak az Istenben vagyon; az Istenben pedig valami vagyon, mind Isten az, mert Istenben részek, accidensek, hasonlatosságok, és kivált olyanok, amelyek nem Isten, nem lehetnek semmiképpen, akármint fantáziáskodjék, képzelődjék arról az ember, még ha a szentírásból akarna is arra fundamentumot venni magának az olyan szólások formáiból, melyekben az Istennek valami emberi indulatok, tagok, ábrázat, micsoda, és egyéb hasonlatosságok s több affélék tulajdoníttatnak. Mert az Isten az embernek ha az eset után emberi nyelven nem szólott volna, az ember meg nem értette volna; azért is mondja Hózeásnál, cap. 11 v. 4. emberi köteléknek az ő szeretetinek köteleit. Ha olyan hasonlatossággal élnék is, mint a semmi a valósághoz, vagy valóságtól, hogy az annyira jár amattól, az sem esnék jól, egyikért azért, hogy egy nemtudomot vetnék össze a másik nemtudommal, amely bolondság volna, másikért azért, hogy ez a fél örökkévalóság nem semmi, sőt az Isten teremtései között legnagyobb, nemesebb, úgymint mindazoknak megtartója, hogy kiki az ő Istentől néki adott állapotjában megmaradhasson; majd inkább hömpölyödöm arra, hogy az elme jobban megfoghassa: mondjuk véghetetlen vagy örökké megálló üdőnek, mert ezzel sem a szentírás, sem az igaz józan okosság, recta ratio, sem a természet ellen semmit sem vétünk, ha amint csak nem messze is mondám, az üdőt a fél, és ezt az aeternitasnak, örökkévalóságnak tanulására való grádusnak, lajtorjának tesszük elmélkedésünkben, és nem helytelenül különböztetjük így meg, ha az elsőt, úgy mint a magyarok szépen s helyesen is élnek véle, nevezzük öröktől fogván való, a másodikat pedig kezdettől, azaz: teremtéstől fogván való örökkévalóságnak. Hogy pedig az üdő singét oly igen ócsárlom, ez az oka: hogy nemhogy az elsőnek, de csak a másodiknak sem mehet végére; hogy is menne az ember végére, aminek vége nincsen, mert nincs hová menni? E világi minden dolognak vége, terminusa, határa vagyon, és kivált az ember elmélkedésében vagyon kezdeti, vagyon közepe, vagyon vége mindennek; a kezdet is vég, határ, terminus a quo176, a végezés is vég, az terminus ad quem177, és így mindennek két vége vagy határa és a két vég között közepe vagyon, principium, medium et finem, kezdet, közép és vég. Már nem képes dolog, annak végére menned, aminek végső vége nincsen, hát annak hogy mennél végére, aminek kezdő vége sincsen, sem eleje, sem hátulja nincsen, és consequenter bizony közepe sincsen, mert a közép a két végtől egyaránt eltávozó dolog? hogyhogy mutatod ki annak a közepit, akinek hacsak egyfelől is nincsen vége, honnét kezded mérni, az is lehetetlen, hát akinek egy felől is nincsen? Egy órában kezdet az első vagy egy, közepe 30. vége a 60. minuta. A magyarok szokták mondani: feleközepe; jól mondják, mert azt más is úgy mondja, mert a természet maga mondja. Ha az egészet, a totumot nem tudod, soha bizony a felet, a dimidiumot ki nem mutatod. Az üdőt osszuk rendszerént mindnyájan, és jól osztjuk a természet és dolog tanításából in praeteritum, volt, praesens, vagyon, futurum, lészenre. Azt kérdem már én tőled, akárki ebben a háromban melyik a valóság? lehetetlen egyebet mondj, hanem a vagyon a valóság, mert ami volt s elmúlt, az már nincsen, ami lészen is, az még nincsen. Mivel pedig az üdőnek részei a szempillantások, a praeteritum vagy a volt egy, a praesens, vagyon a más, a futurum, lészen a harmadik szempillantás, de valósággal csak egyedül a vagyon, mert a voltat már el, a lészent pedig még nem pillantottad, és így az egyik sincsen, semmi, non ens, nem vagyon, nincsen az. Ha már én tenéked ezekből azt mondom: hogy az az egy szempillantás a te üdőd, életed, a te valóságod, nékem az enyim, s kinek-kinek az övé, vajon hamisat mondok-é? Bizony nem, hanem igazat, mert nem életed az tenéked, amit már eléltél, sem az, amit még ezután élsz, aminthogy bizony nem te pénzed már az, amit elköltöttél, sem az, amely még a te erszényedben nincsen. Nosza hát erről, még a mü üdőnkről, életünkről emeljük fel az elménket az Isten életére, mert él az Isten, maga a szentírásban avval adja ki leggyakrabban magát: Élek én, Isten.

Ha már én tenéked azt mondom: hogy az Isten élete, örökkévalósága úgy vagyon, mint a tiéd, egy szempillantás, nem kövezsz-é meg, mint káromkodót, érette? Én nem bánom, ezt, amit én vagyonnak mondok, ha te azt szempillantásnak veszed is, ha az üdőknek, szempillantásoknak latjával méred is, és azoknak zsákjába teszed is, csak találj mérőserpenyőt és zsákot néki, akiben elférjen, de bizony nem találsz mást az Istenen kívül. Nincsen az Istenben volt, praeteritum, lészen, futurum, hanem csak praesens. Azon életet élte az Isten, az én gondolkodásom szerént in praeterito178, egynéhány százezernyi ezer millió esztendővel ezelőtt, azaz örök üdőktől fogván, amelyet ma is él. És éli az Isten ma azon életet, amelyet én in futuro, jövendőben gondolok, hogy élni fog milliónyi millió esztendők után, azaz mind örökkön örökké. Nem olyan az Isten élete, vagyonja, mint az embereké, akik a múltnak és a jövendőnek semmi hasznát nem veszik, az elmúltnak nem, mert vagy elfelejtik, vagy ha nem felejtik is, károkra vagyon inkább, mintsem hasznokra. Mert ha mi jó abban volt és kedves, annak elmúlásán búsulnak, kivált hogy visszajövését nem várják. Nem egyedül vagyon az a poéta e világon, aki azt mondotta volt: O mihi praeteritos referat si Juppiter annos179; nem egyedül van Lais, a korinthusi ritka szépségű kurva, aki megvénülvén, az ő tükörét Venusnak, az ő ítíletek szerént istenasszonynak ajándékozta, lássa, ha ő belénéz, mert amit ő azelőtt látott abban, már nem látja, amit pedig most lát, azt útálja. Mennyiszer mondja sóhajtva sok ember: Hej, régi jó! régi jó! Az embereknek, asszonyoknak jámbora is siratja ifjúsága szépségét, erejét, egészségét s minden gyönyörűségét; ha mi rosszon általment is, azon ugyan örül, hogy kimenekedett belőle, és eddig van keleti csak ama mondásnak: Praeteritorum malorum suavis est recordatio, sed certe non ipsorum malorum, sed evasionis ex illis recordatio180; magán a gonoszon bizony szomorkodik, bosszankodik, sokszor még álmában is gyötrődik miatta. A jövendőnek sem veszi hasznát, mert az elmúltaknál jobbat nem várhat; de akár jót, akár rosszat várjon, csak gyötrődik, a jót reménységgel, kívánsággal, a rosszat félelemmel nem győzi, ha megjövendölik néki, annál rosszabb. De ez a holtunk után leendő örökkévalóságban másképpen lészen, amelyről ide alább bővebben.

Az Isten előtt mind a maga isteni tökéletességei, mind a teremtésnek minden dolgai és munkái öröktől fogván örökké mind egyről egyig egyszersmind jelen vagynak, és azokban szakadatlanul egyszersmind gyönyörködik. Ez az Istennek emberi elmétől fogható legnagyobb boldogsága. Akarták némely tudósok ezt az aeternitast emblemában kitenni, írtak egy kígyót öszvetekeredve, a farkát a szájában, mintha maga magát megenné, és ismét maga magát helyben nevelné, példálóztak a circulusban a peripheriára, cujus lineae nec principium nec finis apparet181. Nem rossz okoskodás ugyan, de csak semmi; azért mü ne repüljünk tovább a magunk szárnyával, ne járjunk úgy, amint Icarust182 írják a fabulában, és mindennap látjuk, a pillangó mint jár a gyertyában. Menjünk a szentírásra; keresd fel 2. Móz. 3: 14., Zsolt. 102: 26–28.183, Zsolt. 2: 7. Vesd öszve 2. Pet. 3: 8., Zsolt. 90: 4., Jelen. 1: 8.184 és 11. Ésai. 42: 8., 46: 5., 55: 8. 9.185, 66: 1. 2., melyeket én nem magyarázok, mert nem merek; amit tudtam, ide feljebb elmondottam; az a Szentlélek, ki azokat iratta, és maga a szentírás megmagyarázza magát.

TIZENHATODIK RÉSZ

A fél, azaz a teremtett állatok, kiváltképpen az ember lelke örökkévalóságáról,
és mennyországnak, pokolnak állapotjáról

Lépjünk a második, vagy fél örökkévalóságra. Mindenikünk szerént közönségesen a teremtett állat örökkévalósága annak az Istentől a teremtéskor néki adatott és akkor elkezdődött állapotjában azon Isten mindenhatósága által vég nélkül való megtartása, maradása, valósága.

Ez a definitio, vagy descriptio, azaz magyarul kifejezés, leírás, mint illjék egyéb teremtett állatokra, angyalokra, ördögökre, ég, nap, hold, csillagokra, melyekben nagy állandóságot látunk, azon ne igen szorgalmatoskodjunk, hanem viseljünk csak a magunk, azaz az ember örökkévalóságáról gondot. Az a definitio az emberre is ráillik, kiváltképpen a lelkére, mert a testünknek sok változását, nevekedését, apadását, avulását, újulását, épülését, romlását és végre a halál által teljességgel való elbomlását, föld, víz, aërbe való eloszlását látjuk, melyből világos, hogy a testünk a teremtéskor vett állapotjában vég nélkül meg nem marad, hanem a halálkor vége leszen annak az állapotjának, életének. Addig is pedig a test szüntelen való változásban vagyon, kivált a vére, bőre, húsa, úgy hogy nemhogy az anyánk méhéből hozott húsunk, bőrünk volna már megért üdőnkben, de talán csak esztendeig vagy talán egy holnapig sem tart azon egy rendbéli húsunk, bőrünk, vérünk, hanem az étel, ital által naponként jő s megyen, változik, melyet bizonyossá teszen a körmünk, haj, szakáll, és egyéb testünkön nőni szokott szőr, mely gyakor elberetválás után is megnő, úgy a sebek gyógyulása, új bőre növése; és a vakaródás által szemlátomást mennyi vékony bőröcske kopik le rólunk, mely ha nem volna, a naponként való eledel által, mint szintén a fák az esztendőnként a földből beléjek jövő nedvesség által, úgy az ember is nem tudom mennyire nőne, mind hosszúságára, mind temérdekségére nézve. A csontunk ugyan talán az anyánk méhéből hozott, és mikor hozzá illendő növését elérte, valamivel állandóbb, de annak is a velejének nevekedését, apadását, újulását a kövér s ösztövér marha velős konca megmutatja, a halál pedig s az üdő és föld, tűz, víz, ha sokára is, de csontjokat porrá teszi, mindazáltal a feltámadás a testünket felépíti. Jób. 19: 25. 26.186  És osztán a feltámadáskor a minémű állapotba tétetik, abban vég és változás nélkül megmarad, mert a has, azaz az étel, ital eltöröltetik.

A lélek állapotja más; mert mivelhogy a lélek szakadatlanul gondolkozó, értő, akaró és magában megálló élő valóság, substantia intelligens, vagy rövidebben eleven gondolkozás, mely az ő teremtésétől fogva soha örökké élni, lenni, és munkálódni meg nem szűnik, és így vége nem leszen. Ámbár míg a testben vagyon, az indulatok és a lélek szenvedései, pathemata animae: harag, öröm, félelem etc. által, és a testből való kiköltözése után mind a boldog és boldogtalan lélek, az a szomorú, és a más a kedves, gyönyörű objectumok által afficiáltassék, de mindazok a lélek essentiáját, valóságát, mely egészen a gondolatból áll, el nem bontják s meg nem változtatják, mert az, akármi legyen, mind az értelem, gondolás által vitetik végben. Ezt a léleknek örökkévalóságát terjeszti, nyújtja, extendálja in infinitum187 az, hogy a halál kapuján az üdőből örökkévalóságra általment lélek bizonyos arról, hogy amely állapotba ő akkor tétetik, az osztán soha nem változik, sem el nem végeződik, ez már az örök élet, a mennyország, vagy örök halál, pokol. A boldog lélek gyönyörködik abban az ő boldogságában és fruál nemcsak avval, amely néki akkor jelen vagyon, hanem avval is, amely, ha üdővel mérnék a dolgot, akkor in illo momento188 jelen nincsen, hanem azután sok száz ezernyi ezer milliónyi esztendőkkel gondoltatik lenni, és leszen is valósággal; az a bizonyosság s abban való megnyugovás, hüt jelenvalóvá teszi azt néki mindörökké. Az, hogy már elmúlt, praeteritum is, nem úgy leszen, mint oda fel megírtam a testi életben, hanem az is mintegy jelenvalóvá tétetik előtte a léleknek az által a tökéletessége által, hogy akkor a lélek nem felejt el semmit is, és mivel minden dolga boldogság volt, az elmúlt is gyönyörűséggel áll szüntelen előtte. És így az üdvességbe való bémeneteltől fogva mindörökkön örökké e volt, vagyon, lészen, praeteritum, praesens, futurum egyszersmind egyaránt gyönyörködteti. Mely gyönyörűség e világi dolgait ha egészen el nem felejtetné is, de azoknak szomorítható erejét elveszi, elnyeli, sőt ha a világi dolgai eszébe jutnának is (minthogy a kárhozott léleknek felettébb is eszébe jut, mert az leszen egyik pokla, Ésai. 66: 24.)  nem szomorúságára, hanem örömére fordul, megtapasztalván akkor, amit Pál apostol mond 1. Kor. 14: 12. A hüt látássá vált, és tudom, kiben hittem 2. Tim. 1: 12. és 4: 7. 8. A nemes harcot megharcoltam. És pedig a boldogság, amennyire ez életben az ember arról elmélkedhetik, áll kiváltképpen ezekben: 1. Amennyire a véges teremtett lélek az Istent megláthatja, a Jézus Krisztus által meglátja, és annak kimondhatatlan, megfoghatatlan szépségeinek, tökéletességeinek szemlélésével, csudálásával egészen elnyeletik. 1. Ján. 2: 2. 2. Olyan bölccsé, tökéletessé lészen a lélek, mint Ádám volt az eset előtt, sőt bölcsebbé, mert Ádám is az engedelmesség által halál nélkül ugyancsak a földi paradicsomból mennyországra, arra a nagyobb boldogságra, bölcsességre és tökéletességre ment volna, amelyre mü megyünk már az örök életben. Ebben azért megtanulja a lélek, valamennyire belé fér, az Istennek mind valóságiban, személyében, mind tulajdonságiban, mind a teremtés és megváltásbéli munkáiban lévő titkait és bölcsességit, és nap, hold, csillagoknak, egyszóval az egész természet könyvét. 3. Megtapasztalja az Atya, Fiú, Szentléleknek egymáshoz és ennek az Istennek az angyalokhoz, az üdvezült lelkekhez, és viszont azoknak mind az Istenhez, mind egymáshoz, és azok között őhozzá is kimondhatatlan szerelmeket, és abban lévő gyönyörűséges társalkodásokat. Meglátja valósággal, amit János az Istenről mond, hogy szeretet, 1. Ján. 4., és hogy a szeretet mindörökké megmarad, 1. Kor. 13: 4. Hacsak a világi atyafiságos szeretetet is mennyire dícséri Dávid Zsolt. 133.,  mit gondolsz emerről? 4. Az anyák szerelmét magzatjokhoz az anyák, a házasokét tudják a házasok; de mit mond az Isten Ésai. 49: 15.189, ismét Esai. 62: 5–7., Pál Efes. 5: 25: Szerelem egészen a mennyország, igazság, békesség, és Szentlélekben való öröm. Rom. 14: 17. és 1. Kor. 13: 13. 5. Áll a léleknek kimondhatatlan csendességében, serenitasa, tranquillitasában, mikor ennek véghetetlenségét s változhatatlanságát tudja, melyről ide fel szólánk. Mint részesül pedig a test ebben a lélek boldogságában, arról majd ide alább szóljunk.

Vedd fel már, keresztyén lélek, az üdvezült léleknek ezt az örökkévaló boldogságát, annak azon mértékben és módokkal való ellenkezője a kárhozott léleknek az ő szomorúsága, a véghetetlen, tőle megbántatott Istennek véghetetlen haragjától, gyűlölségétől való kimondhatatlan irtózás, félelem, rettegés, amely mondatja véle Jelen. 6: 16.190; bűneinek Isten és emberek előtt az ítílet napján való kinyilatkozása és annak irtóztató szégyenlése, mint búkált Ádám a fák között. 1. Móz. 3.191; lelkiismeretnek soha meg nem haló férge Ésai. 66: 24. Márk. 9: 44.; mind az elmúlt, mind e jelenvaló, mind a jövendőtől, volt, vagyon, lészentől egyszersmind való szenvedése, és annak véghetetlen s változhatatlanságáról való bizonyossága. Ez az a tófet, melyről Ésai 30.192  Ez a kénköves tüzes tó; Jel. 20. Noha lehet ugyan testet égethető tűz is, de az is ide alább. Csak e világi rettegés, félelem, szégyen és lelkiismeret gyötrése is micsoda nehéz? Egy szikra tűz elszenvedhetetlen a testnek, hát ahol azok mind intensive, azaz hathatósságára, erejére, mind extensive, azaz terjedésére, tartására nézve véghetetlen, megfoghatatlan, kimondhatatlan, képzelhetetlen örökkévalóságok? Jelen. 19: 3. Felmégyen azoknak füstjök in saecula saeculorum193. Kitől az Isten szent fiáért őrizzen, szabadítson.

De lássuk mindezekben a test osztán a feltámadásban mint részesül, mert hogy a test addig semmit sem érez a léleknek belőle való kiköltözése után, azt mindnyájan látjuk s tudjuk.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Az emberi lélek és test szoros egyességéről és együtt való munkálkodásokról,
amennyire a természet világánál azt megláthatni

E világi életben mely szoros öszveköttetése, barátsága legyen a testnek a lélekkel, azt az ember ki nem mondhatja, és noha magunkban mindennap tapasztaljuk és érezzük, de mégis hisszük inkább, mintsem általértjük és valósággal tudjuk, és innét származik ama szó, melyet Salamon eléhoz, Pred. 3: 21: Ki látta, hogy az embernek lelke felment volna az Istenhez, és a baromé aláment volna a földbe. Ahol is Salamon nem az ő maga, hanem az atheus, profanus bolondok vélekedését, értelmét adja elő. Mindazonáltal ezt erősen bizonyítja annak az egymástól való elválásnak, a halálnak szörnyű irtózása, kerülése, halasztása, és az együtt való megmaradhatásnak minél tovább lehetne való nyújtása és arra való vágyódás, kívánság még a tudósok, szentek, és ennél az életnél újabb s állandóbb öszveköttetések felől bizonyos emberekben is, sőt magában a Jézus Krisztusban is meglátszik: Szomorú az én lelkem mind halálig; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen. Hiszen tudta a Krisztus, hogy még el sem rothad a teste, harmadnapra ismét egyesül a lelkével, addig sem szenved a lélektől megvált test: mégis irtózott attól az egynéhány óráig való elválástól. Már az emberekben, ámbár állítsuk azt, hogy a bűn és a kárhozattól való félelem szerzi, hiszen az egyik sem volt a Krisztusban; ha ki azt vetné, a világ bűne nyomta, de nem fér ahhoz az irtózáshoz, mert mindazon való győzedelmeskedéséről bizonyos volt. Azt ugyan megengedem, hiszem, hogy az a rendkívül való gyötrődés halála előtt, melyben való vigasztalásra angyali segítség nélkül is szűkölködött, a mü bűneinkért volt, és néminémű elmét, nyelvet felülmúlóképpen azt az Isten haragját, és azt a kárhozatot szenvedte, amelyet münékünk kellett volna örökké szenvednünk, kivált mikor az Eli Eli lamma sabachtani194-t kiáltja: de hát hová tesszük azt a szavát: A lélek kész, de a test erőtelen? Ez eléggé kimutatja, hogy az emberi és abban kiváltképpen a testi rész irtózott, mely a természet által még a lélek, bűn és egyéb affélék nélkül lévő, oktalan állatokba is béoltatott; irtóznak a haláltól, kerülik, távoztatják kiki a maga elromlását, minél jobban tudják, s lehet. Így az ember is, kivált testire nézve, minthogy az erőtelenebb rész; és a szentírásban is nemcsak a romlandóság, hanem a bűn is, úgy látszik, annak tulajdoníttatik és az ő neve alatt adatik majd inkább elő, mint erről lásd meg 1. Móz. 6: 3. és 13.195

Mint munkálódja a lélek az emberben mindazokat a testi munkákat, amelyeket az oktalan állatok értő lélek nélkül mind végbenvisznek, noha nagy filozófusok igyekezték megmutatni, s szépen is megmutatják: de bizony jobban megtanuljuk a theológiából, mintsem a filozófiából, mert másként a születés, élet, szaporodás, érzékenységek és a halál végtére nem különbözteti meg az embert az oktalan állattól, hanem ha az egy nevetés, amely szerzette azt az ember definitióját némely filozófusoknál: Homo est animal risibile. Az ember nevető állat. Ezért kárhoztatják vagy nevetik az emberek a medicusokat, hogy addig vizsgálják az ember testét, természetét, hogy sok lészen közülök atheussá, profánussá, és arra a voksra állanak, mint az imént is hozám elé, Pred. 3: 21. Ezért írták amaz könyvet: Religio medici196.

Mint cselekedjék együtt a bűnt197, bizony azt is nehéz megfogni, és jobb a szentírásból tanulni, mint a filozófiából, mert a philosophia naturalis nem igen tart bűnt, és innét jött amaz mondás: Naturalia non sunt turpia. Kivált a peripathetica erre teljességgel alkalmatlan, mert amelyet oda fel is eléhoztam, azzal az istentelen axiomával: Nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensu: ha a lelket semmivé is nem teszi éppen, de kiveti az urat a királyságból, és azt adja a testnek egészen; amely sophismához képest ellenkezőt cselekszik a neoterica philosophia egészen, azért is bizony jobb és józanabb, mert a lélek értelme (intellectus) és azt követő akarat (voluntas) igazgatása alá veti mind a testnek munkáit és szenvedésit. Mely noha valóban sokat teszen ugyan, de nem elég mégis. A rationalis philosophia, kivált a metaphysica ugyan felrepül, de csak Icarus szárnyával, azonban a sok bolond terminusok és szólások formáival azt nyeri méltán magának, amit méltatlan monda Szent Pálnak Festus, Csel. 26: 24198. A moralis philosophia noha de virtute et vitio, de pulchro et honesto, vel de turpi et inhonesto; a civile jus, jurisprudentia de justo et injusto, poenis et praemiis irattattak s tractálnak199, de nem elégségesek: mert csak a földön és világi életen határoztatnak, és azon túl nem mennek által az örök életre, örökkévalóságra. Nem szorgalmatoskodnak azon, mint keresik magoknak a test és lélek, és mint érdemlik együtt az örökkévaló büntetést. Nem is csuda, nem is tisztek, erejek, módjok sincsen reá. Azért mondja Krisztus Urunk: Ne féljetek vagy ne féltsétek magatokat azoktól, akik csak a testeteket ölhetik meg, de a lelket meg nem ölhetik; hanem inkább attól féljetek, aki testeteket, lelketeket a Gehennába vetheti: Matth. 10: 28.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

A lélek és test a bűn felett való perlekedéséről és megegyezéséről,
et consequenter a büntetéseknek együtt való megérdemléséről

Lássuk azért, a szentírás ebben a labyrinthusban mint igazít el. Labyrinthusnak mondom bizony, mert ha a testnek a lélekkel való peri, szemrehányása használna, eleget találna a gyarló ember olyant, mint Éva: Ez a kigyó! Ádám: Ez az asszony mondá nékem. Példának okáért: ha a parázna ember lelke azt mondaná: Te test cselekedted, mi szükségem nékem a szép asszonyra; a részegesnek: Te ittál, mi szükségem nékem a borra, sőt neheztelem, hogy engemet megbolondítasz, nem is gondolkodhatom a te italod miatt; a fösvény huzóvonónak, lopónak a lelke: Mi szükségem nékem a pénzre? és így nagy részét a bűnnek csak a testre vetné. Ellenben a kevélynek, irigynek, nagyra, hírre, névre vágyónak a lelkének vethetné a test: Mi hasznom nékem, mi szükségem nékem a te nagy tisztedre, nékem bajt, nyughatatlanságot kevélységed, ambitiód veszedelmet szerez, én a kevéssel megelégedném, nyugodnám; az irigynek: Csak engemet fonnyasztasz. Így a gyűlölséget, haragot, bosszút űzőnek mind vethetne valamit a test, mert bizony sok bűn inkább a lélek bűne, mint a testé. De mint Ádám s Éva járának, csak úgy járna. Ugyanis olyan ebben a házban a lélek, mint Ádám férfi s gazda, a test pedig úgy, mint Éva, a gazdaasszony. Mit ír Mózes 1. könyv, 3. rész: Látá Éva, hogy a gyümölcs szép volna a meglátásra, jóízű a megételre. De az ördög ezt egyiket sem mondotta, hanem csak azt, hogy bölcsességet hoz. Ím e két indító ok testi, és a harmadik lelki; megegyeze a test és a lélek Évában, hogy megegyék; így osztán Éva is azon argumentumokkal vivé rá Ádámot. Ez az első bűn, minden bűnnek anyja. Qualis mater, filia talis.200 Ehhez az anyjokhoz ütött minden bűn, melyet én minden bűnön meg tudok mutatni, hogy néki olyan természeti, minéműsége vagyon, és titkos mézes mérge, hogy azon mind a test, mind a lélek talál valami csemegére valót, ha ezt vagy amazt nagyobb vagy kisebb mértékben láttatik is afficiálni, és ők is nem egyaránt láttatnak is azon kapni, kivált egyelsőben, mikor a kísértet kezdődik, de azután megegyeznek rajta, mint az Éva s Ádám bűnében meglátszik. Olyan tulajdonsága is vagyon a bűnnek, egyedül sohasem jár, mihelyt születik, mindjárt kölykezik, maga hasonlítja magát, melyet szépen leír Jakab apostol 1: 14. 15.201  mind fogantatása, születtetése, nevekedése és munkáiról. Szent János is egy compendiumba veszi, 1. Ján. 2: 16, testnek kívánsága, szemnek bujasága, életnek kevélységének mondván minden világi dolgokat.

Az Éva kísértetiben és bűnében és osztán az Ádáméban is azt látjuk: a lélekhez ment először a kísértet és a bűn is, úgy fogott azután a testhez, mely bábája lett, végbe vitte; aminthogy némely bűnben a kísértet nem is megyen bé rendszerént, minthogy nem is mehet bé a lélekhez, hanem a szemek ablakjain és fülek ajtain. Némely pedig az ördög titkos sugallási által egyenesen csak a lélekhez megyen, úgy tetszik, a testnek híre nélkül, de ez ritkább dolog. Megtapasztalhatja azt az ember mindazáltal amaz nagy bűnökben, mint az ambitio, kevélység, bosszúállásra való gerjedezés, telhetetlen fösvénység, és minden egyéb gondolatban álló bűnök, amelyek sokszor forranak az emberben akkor is, vagy olyankor is, mikor a fül és a szem előtt semmi arra indítható objectum nincsen. Ismét néha könyörgés vagy prédikáció-hallgatás, vagy egyéb tisztességes foglalatosságod alatt, melyre rá is figyelmez az elméd, nem ütköznek-é elmédbe, mint a sebes nyilak, sokszor magadat is irtóztató, rút, gonosz, néha Istent is káromló gondolatok? Én ugyan elégszer tapasztaltam magamon, noha csak rá ne hajolj osztán, az olyan nem te bűnöd, hanem az ördögé, az ő kísérteti csak, ő is adjon számot s lakoljon róla. Szükségesnek ítílem a kísértet útjait megmutatni, hogy tudj őrizkedni tőle. Ehhez járul még az is, sem ördög, sem világ, sem a te magad lelked vagy tested a bűnt, mint gonoszt, úgy nem adja elédbe, valami jónak színével, amint a patikáriusok a pilulákat, megaranyozza, nem veszi is az ember bé különben: a természet és ratio soha arra, amit gonosznak tart, nem hajol, nem megyen, amint ez csak egy bokros lóban és egyéb oktalan állatokban is világos.

Ezekből jő már ki, és ezek szerzik, hogy a lélek és test a bűnben megegyez, kiváltképpen az újjászületetlen emberekben, kikről mit mond az Isten, 1. Móz. 6: 5. és 8: 21., Salamon Préd: 8: 10.202, Jer. 13: 23., Pál 1. Tim. 4: 2., Tit. 1: 15. Kiknek gondolatjok kicsinységektől fogva rossz, forranak, buzganak a bűnben. Nem tudnak jól cselekedni, mint a párduc és a szerecsen, a természettől adatott színeket nem változtathatják, bélyegzett a lelkek ismereti, és mind elméjek, vagy lelkek, mind lelkek ismereti megfertéztetett.

Nemcsak úgy egyez pedig meg a bűnben a test és lélek, mint az egymást szeretők, házasok, vagy jó barátok, akik sokszor megegyeznek oly dologban is, amely egyiknek semmit sem használ, sőt néha árt is, mint aki egészsége kárával kelletlen megrészegedik, vagy hazud más barátságáért. Nem is úgy, mint aki féltében kedvetlen, kételen megegyez mással, vagy csak egyezni láttatik; nem is magagondolatlanság vagy hirtelenségből: nem így, hanem mindezeknél feljebb és szorosabban, önként, szabad akaratból, maga hasznáért, tanácsból, végezésből.

Vethetné az ellen valaki Rom 7: 13. sequ.203, Gala. 5: 17.204, és több hasonló helyeket, de azok nem illenek csak a testre s lélekre, mintha azok veszekednének úgy egymással a bűn felett, hanem az új ember, vagy az újjászületett rész az ó emberrel, vagy az újjászületetlen résszel küszködik, harcol örökké. Az újjászületetlen embernek semmi köze azokhoz, noha a lelkiismeret visszamorgása, remorsus conscientiae megvagyon azokban is sokszor, és sok bűntől meg is oltalmazza, tartóztatja, mint erről oda fel szólottam a hírnév és szégyen alkalmatosságával. Így látszik meg a bűnnek nagy ereje; ha abban a Szent Pálban is úgy uralkodott, amint panaszolkodik ott Rom. 7: 13 sequ. hát mit csinál a hütötlenekben?

Mind meglátszanak ezek az Éva s Ádám bűnében. Nem mondja az ördög Évának: Né, mely szép gyümölcs ez, abból meggondolhatod, hogy bizony jóízű is lehet; hanem csak azt: hogy olyan bölcs leszesz, mint az Isten. Ha azt nem mondotta volna, hanem csak az íziről, színiről commendálta volna, nem hiszem, csak azért megette volna egyik is, de az ördög a kevélységet önti a lelkébe, a nyalánkságot szótétetlen csak a szemére, szájára bízza. Tudta, hogy ha annak a nagy jónak, a bölcsességnek ígíretivel a lelket felfuvalkodtatja s elfoglalhatja, övé lészen a test is, utána jő mind a több bűn, övé lészen egészen, mint mikor a gonosz asszonyt ha ki szívében elszakaszthatja férjétől, a test is övé osztán. Az Éva teste mindjárt talála ebben a bűnben csemegét, nemcsak a gyümölcsnek szépségét, jó ízit, hanem az ő lelkének az által a bölcsesség által mindenféle állapotjában való nagyobb boldogságát, és hogy ez a boldogság ő véle köz lészen, abban gyönyörködött, nem különben, hanem az ő szoros lelkéhez való kötelességéhez képest; még inkább, mint amikor valamely asszonynak férjét ha nagy úrrá, tisztté teszik, örül a felesége azon, nemcsak az urára, hanem magára nézve is, mert néki is része vagyon abban a becsületben. Így viszont a felesége becsületi, p. o. ha valakinek a feleségét a királyné főhopmester asszonyává tennék, abban az ember, mint véle köz és reá is hasznot hozó becsületben gyönyörködik, mint maga becsületiben. Micsoda pedig a házasok egymáshoz való szereteti, kötelessége, (noha Isten szava szerént is a kettő egy test) a léleknek a testtel való szoros egyesüléséhez képest? Mivelhogy pedig a bűn mindenkor valami álorcának színe alatt, valami jó alatt jő elé, azt akár a lélek, akár a test kapja elébb, de osztán mint köz jószágot, úgy tartja mindenik, úgy is veszi bé, s él, fruál, gyönyörködik benne, mint magáéban. Nincsen olyan bűn, gyilkosság, paráznaság, lopás, hazugság s akármi, amiben ez így ne legyen, melyet mindeniken meg tudnék különösen is mutatni, de üdőt, papirost nem akarok véle tölteni, ebből az egy példából, mint paradigmából, akárki feltalálhatja s rászabhatja. Hogy pedig egyedül nem jár egy bűn is, nézd el az Ádám s Éva bűnében. Első a kevélység, mert kívánnak Istenhez hasonlók lenni. 2. Hitetlenség, inkább hiszik az ördög hazugságát, mintsem az Isten igazságát. 3. Káromkodás, mikor irigységet hisznek Istenben, s hazugságot, hogy a bölcsességet irigyli tőlük, s azért fogta rá arra a gyümölcsre, hogy olyan veszedelmes, és azért tiltotta meg. 4. Engedetlenség. 5. Vakmerőség. 6. Tanácstalan bolondság. 7. Tobzódás, nyalánkság. 8. Háládatlanság. 9. Sorsával való meg nem elégedés. Nem mennek kérdőre vissza az Istenhez, hogy ihon ezt s ezt mondja a kígyó, csak megeszik. Ezt a bűn kölyközésit is minden bűnben feltalálja az ember, csak tegye rá az elméjét ügyiben. Mindezekből már világos, hogy nemhogy az Isten, ki az ő igazságában megemésztő tűz 5. Móz. 4: 24., Zsid. 12: (29) hanem maga az ember lelkiismereti előtt, és értelmes s igazságos emberek világi külső forumán is megérdemlik az együtt vétkező lélek és test az együtt való büntetést. Hiszen a világ közönséges szava: Facientes et consentientes pari poena puniuntur205, magyarul: A nyúzó s a lábtartó etc.

TIZENKILENCEDIK RÉSZ

A boldogtalan embernek az Istennel noha keserves, de méltatlan perlekedő panaszáról

De itt egy igen keserves búslakodó panaszt, kérdést teszen a szegény boldogtalan ember: Hogy fér az Isten igazságához, hogy egy kicsiny szempillantásnál is (comparate ad aeternitatem, azaz: öszvevetvén az örökkévalósággal) kisebb üdeig tartó bűnt véghetetlen, örökkévaló büntetéssel büntet meg? még pedig abban, akit ha nem teremtett volna és ha elesni nem engedett volna, nem vétene. Hiszen az ördög esett elébb el, ő csalta meg az embert; egyszóval, hogy engedte meg az Isten, hogy a bűn legyen? et coetera.

Felelet: Nem felelem azt, amit sokan erre felelnek, hogy véghetetlen, örökkévaló uraságot, majestast, és egyszersmind véghetetlen atyai jóságot, bonitast bántott meg, még pedig tudva, szántszándékkal, szabad akaratjából etc., maga főzte magának azt az étket, azért egye.

Noha ugyan én ezeket a feleleteket nem vetem meg, nem is ócsárlom, de nékem eleget nem tesznek, hanem megfelel maga az Isten Salamon által, Préd. 8: 10. 11. Ésaiás által 26: 10206. A gonosz, istentelen ember, ha örökké a világban élne, örökké vétkeznék, sőt minél jobb állapotban élne, annál inkább vétkeznék; és nyilvánvaló dolog ebből, hogy most mindennap látja a szemével mind a világi magistratus, mind az Isten büntetését, fülében zeng mindennap a pokol híre még pogányoknak is, mégis mint vétkezik? hát ha ez a zabolája sem volna, és tudná, hogy örökké él, senki sem bántja, mit csinálna az Istenért! Másodszor azt mondom: a kárhozott ember ott osztán örökké vét, nem lehet már ott nem véteni, azért meg nem szünvén ő a vétkezéstől, nem lehet az Istennek is megszünni a büntetéstől. A megtérésnek üdeje elmúlik a halálkor: az Isten maga, Zsolt. 95, Zsidókh. (10: 26, 27.) és a rendelt üdő Esaiásnál.

A panasznak vagy kérdésnek másik ága csak azt teszi, és igen régi, mint ezt felveszi Szent Pál, Rom. 9: 19. 20.: Miért csináltál engemet ilyenné? Meg is felel sequ. kivált a 22. és a 23., és az Isten, Jeremiás 18. Ennél tovább ki mehet? Szállj magadba, ember! hiszen a király s fejedelemtől sem veszesz minden dolgáról számot, sőt egy magad rendeden levő embert is, ha tízszer, hússzor igazmondónak tapasztalsz, nem igen veszed kétségbe szavát, sőt azt mondod felőle: Derék, punctualis, realis ember ez. Miért nem adsz bár csak ennyi tisztességet az Istennek? Az ég, nap, holdtól fogva a szúnyogig vizsgáld meg a természet könyvét, találsz-é az ő nemekhez képest csak legkisebb hibát is bennek? hát ha az átok előtt láttad volna a földet, 1. Móz. 3: 17. Az Isten világi igazgatásának és a kegyelemnek könyvét ha vizsgálod, érted-é az Istent igéreti s fenyegetésében valaha hogy hibázott volna? 4. Móz. 23: 19.207, 1. Sam, 15: 29., Mal. 3: 6., Jakab 1: 17208. Akit azért minden szemedbe ütköző vagy elmédbe férhető dolgaiban, munkáiban olyan tökéletesnek tapasztaltál, miért nem hiszed szintén olyan tökéletesnek azokban a nagy dolgaiban, amelyeket maga bölcs tanácsából elrejtett Péld. 25: 2. 5. Móz. 29: 29. Matth. 24: 36. Csel. 1: 7. Avagy, ha kijelentette is, s a te elmédbe nem fér, azért-é nem jó? 2. Pet. 2: 12. Egy verébre, egy hajszálra gondja vagyon, s a legnagyobb dolgában, mely ez: Fia megtestesülésében, bűn, mennyország, kárhozat dolgában vagy gondviseletlen vagy igazságtalan volna? Nézd meg, micsoda injuriát, igazságtalanságot követsz az Istennel. Te magad azt kívánod, hogy ne vizsgálja más, ne bújja fel minden dolgodat, mert te nem tartozol minden dolgaidról számot adni, másnak minden titkodat kijelenteni. Mégis te a mindenható Istentől azt kívánod, amit te mással nem követsz, sem mástól fel nem veszesz, noha mindketten erőtelen, bolond, mulandó emberek vagytok. Quod tibi non vis, alteri et quidem Deo quare facis?209 Matth. 7: 12. Hiszen ez a lex et prophetae, jus divinum, jus naturae, jus gentium210. Még a sült pogányok, kínaiak Istene vagy prófétája is, Confucius erre tanította őket: ne kövesd azt mással, amit te nem akarnál szenvedni mástól. Hidd el, ember, ha az Isten ebben a nagy matériában számot adna néked, igaznak találnád, helybenhagynád te magad is, és azt mondanád Dáviddal, Zsolt. 119: 15. Ha üdvességedre és maga dücsőségére valónak, szükségesnek ítílte volna, bizony ki is jelentette volna, úgy hiszem ki is jelenti ítílet napján, csak várd el. Mind mennyországban, pokolban nyilván lészen ebben is az Isten igazsága, bölcsessége, addig mü tartsuk ehhez magunkat. Péld. 16: 4., Rom. 9: 22. 23., 11: 36. Kol. 1: 16., Rom. 5:20.

Szépen és szentül mondotta Szent Ágoston doktor: Ha a bűn nem lett volna, az Isten fia a testben meg nem jelent volna, 1. Timoth. 3: 16. még pedig asszonyállat által Gal. 4: 4. még pedig bűnös testhez hasonló formában, Rom. 8: 3 hogy atyafiaihoz hasonló lenne, Zsid. 2: 17. Nem emberi nyelv, penna és elmére való dolog az, az Istennek mely nagy dücsőségére való alkalmatosságot szolgáltatott a sátán a bűn által; amikor azt gondolta a pártütő, rebellis lélek mind a maga pártütésével, mind osztán az embernek maga mellé vonásával, hogy ő triumphált, hát akkor esett legalább, és az Isten akkor magasztaltatott legfeljebb azáltal, amit a világ és az ördög bolondságnak tart. 1. Kor. 1. a 18. verstől fogva végig és kivált v. 25211. Ebben pedig kiváltképpen az egy álmélkodásra méltó, bölcs és igazságos munkája s ítíleti az Istennek, hogy az ördögöt, a bűnnek authorát, kezdőjét nem szánta meg, hanem az általa elejtett embert, hogy mikor a sátán társat és abban vigasztalást keresett magának amaz mondás szerént: Gaudium est miseris socios habuisse malorum212, ott szégyenült, nyomorodott leginkább meg. Zsid. 2: 14. 15, 16.

Ha pedig ebben a nagy materiában szabad tovább okoskodnunk emberi mód szerént, vagy inkább ha tovább is vakoskodnunk tetszik, én azt mondom: hogy mind evvel az eleshetéssel, labilitassal is így teremtette az Isten az embert legjobban, amint teremtette volt. Egy teremtett állathoz illendő s attól bévehető tökéletességet, ajándékot így adott néki többet, mintsem úgy adott volna, amint az ember okoskodik. Mert a léleknek essentiája, valósága: az értelem és az akarat; intellectus, hogy megértse az eleibe adatott dolgokat, voluntas, akarat, szabadság, hogy a megértett dolgokat vegye, ha szereti, ha nem szereti pedig, vesse meg, hagyja oda. Már minél nagyobb bölcsességet adott Isten a léleknek az értelem által a dolgoknak megismerésére, annál nagyobb szabadságot adott az akarat által az azokban való válogatásra, és azokkal való élésre. Mi haszna volt volna az értelemnek, ha az akarat nem volt volna az értelemnek hasznavételére? Úgy lett volna az ember, mint Tantalust írják a poéták213 a pokolban, álláig a vízben, mégsem ihatik, feljül majd az orrát, ajakát éri az alma, mégsem ehetik. Az Isten az embert minden földi, vízi, aëri teremtett állatival szabaddá, sőt azokon úrrá tette, és hogy azok engedjenek néki, megparancsolta 1. Móz. 2. Zsolt. 8.; úrrá a paradicsomnak minden fáin, gyümölcsén, azt az egyet vévén csak ki, engedelmességének próbájára, gyakorlására; sőt az akaratjának szabadságát az aránt a fa aránt is nem kötötte meg, mely ex eventu, a dolognak kimeneteléből tetszik meg, mert ha megkötötte volna, teljességgel meg nem ette, sem ehette volna, melyet az is bizonyít, hogy azt is, amikor megtiltja 1. Móz. 2: 17. ne egyél, mert meghalsz, az Isten nem a maga részéről veszi a tilalomnak okát, hogy azt mondaná: mert az nékem igen nagy bosszúságomra lészen; hanem az ember részéről, az ő romlásából adja okát a tilalomnak, melynek tacite, alattomban való értelme ez: én azt sem tiltanám tőled, ha néked jó volna és nem ártana; amint a többit hogy nem tiltom; de meghalsz, ha eszel, ha pedig nem eszel, élsz örökké. Előtted mind az élet, mind a halál, lássad, melyiket választod, én megmondtam! Így az Isten szabadságában hagyja, melyet ha az Isten úgy nem cselekedett volna, hanem azt a praetendált illabilitast214, eleshetetlenséget adta volna helyébe, nem lett volna-é kisebb azzal a szabadságnak ajándéka, amint volt. Vajon nem panaszolkodott volna-é úgy is az ember, hogy ő csak úgy vagyon, mint az arany kalitkában, igen kényesen, kedvesen, de ugyan csak fogva tartatott madár. Már avval a nagy, szép, igazán aurea libertassal215, az ő maga veszedelmére ha visszaélt, ne zúgolódjék Isten ellen, tulajdonítsa magának halálát.

Mondod tovább: de minek teremtette Isten azt a mérges fát? nem lehetett volna-é az a kert anélkül a fa nélkül? Ez bolondság. Mert hiszen nem abban a fában vagy annak gyümölcsében volt a halálos méreg, mint hogy némely füvek, gyökerek mérgesek, halálosak, hanem az a fa volt az Isten és ember között való szövetségnek jele, symboluma; az volt az egész törvény, evangélium, biblia, templom, egyszóval az Isten akaratja, és az ember tiszti az engedelmesség, melyet abban a templomban gyakorolván az ember, érdemlette, megkereste és el is érte volna osztán azt a boldogságot, amelyben meglett volna bezzeg a bölcsességnek, értelemnek tökéletessége, az akaratnak egész szabadsága a változhatatlansággal és eleshetetlenséggel együtt, úgy mint a mennyország[ban], melyet már a Krisztus az ő engedelmességével szerzett münékünk vissza. Hogy azt a tökéletességet először mindjárt nem adta, arravaló is volt, hogy az ember tanulja meg magára, hogy mind annyi ajándékival is az Istennek, az ő maga erejével az ember nem volt elégséges az üdvességnek megszerzésére, nagyobb kellett ahhoz: az Isten fia; és hogy így az Istent annál inkább becsülje, szeresse az ő maga megalázásával és annak akaratjának való engedelmességével, minthogy ma is ez a valóságos isteni tisztelet: engedelmesség, alázatosság és szeretet, 1. Sam. 15: 22., Mik. 6: 8., Mát. 22: 37–39.

Ha az a törvényfa nem lett volna a paradicsomban, csak olyan lett volna, mint egy étel, ital, gyönyörűséggel teljes vadkert. Ádám s Éva benne, mint egy pár szarvas vagy gerlice, ött, ivott, szaporodott, gyönyörűségben élt volna, de Istent nem szolgált volna, mert nem is tudta volna, mint kell szolgálni; embernek, azaz egymásnak vagy felebarátjának sem szolgált volna, mert senkinek semmire nem lévén szüksége, az egymás-segítésnek, igazságnak, irgalmasságnak semmi helye sem lett volna. Ez azért a legközönségesebb, leghaszontalanabb s legbolondabb disputációja az embernek az Istennel.

HUSZADIK RÉSZ

Ennek a haszontalan disputációnak a keresztyénségben,
kivált a protestánsok között való káros voltáról

És keserves dolog, hogy a protestánsok is, noha minden igazságban megegyeztek, efelett veszekednek halálos gyűlölséggel, melynek végére egyik sem mehet soha. Ez az anyja de praedestinatione, gratia universali, libero arbitrio való disputációknak216, noha bizony Luther Márton maga szép könyvet írt Erasmus ellen: De servo arbitrio217; megegyeznek azon, hogy ki üdvezül, s ki elkárhozik az ember, Matth. 22: 14218, 25: 34, 41, Ján 17: 8. 9; de levágják egymást osztán s a pokolra hányják, hogy mint kell magyarázni imez helyeket: Ján. 3: 17., noha a 18.219  vers azt mind szépen megmagyarázza, 1. Kor. 15: 22., ezt is a 23-dik220; 1. Tim. 2: 4. 6.

Az Úr vacsoráját az augustana és helvetica confessio221 egyaránt hiszi, hogy nem testi, hanem lelki vendégséggel, hüttel, lélekkel, nem foggal, szájjal veszi, eszi a Krisztusnak testét, igazságát, érdemét; sem a lutheránus, sem a református nem veszen sem többet, sem kevesebbet egyik a másiknál az Úr vacsorájában, egyik sem imádja az ostyát vagy a kenyeret, mint a catholicus pápista, mégis osztán eget, földet öszveforgatnak felette: hogy ott jelen vagyon-é test szerént a Krisztus, melynek vizsgálására mi szükség vagyon? Én azt félretenném, és én magam bizony részemről soha scrupulust, akadályt nem tartanék benne, hogy lutheránus prédikátortól felvegyem az Úr vacsoráját, és viszont a református prédikátor adná fel a lutheránusnak, ha veszi. Nem is látom más atyját a protestánsok egyességének, syncretismusának, hanem azt, hogy a keresztyén vallás szeretetnek vallása, és az Úr vacsorája szeretetnek vacsorája, mit mond az apostol Szent Pál Gal. 5: 15., Fil. 3: 2. és 15., Zsid. 12: 14222.

Ha ugyancsak öszve nem férhetnek, hagyják mint problematica quaestiókat223 a scholákra, ám disputálódjanak felette, de szeretettel, nem úgy mint a kutyák a koncon. Mi haszna arról a prédikációkban, a templomban hánykódni, amelyet ezer közül sem ért egy meg, maga a tanító sem érti. Én itt sokat szóltam felőle, de én bizony nem dicsekedem véle, hogy értem, hanem megelégítem s kötöm magamat, és azt mondom ami vagyon 5. Móz. 29: 29., Rom. 11: 33.224, 12: 3. Ha kitanulhatnók is, vajjon csak az üdvezülne-é, aki végére mehetne? Jaj úgy akármely vallásban is a sok együgyű embernek! Hiszem hüttel üdvezül az ember, Rom. 3: 28. nem tudománnyal, 1. Kor. 8: 1. Magammal együtt minden keresztyén atyámfiainak azt adom tanácsul: megójjuk magunkat, úgy ne járjunk a curiositas mellett lelkünkkel, mint Galileus nagy filozófus járt volt a szemével, mikor telescopium által nézett a napba, hogy a makulákat kitanulhassa, azon szempillantásban kisült a szeme, mert nem elégedett meg azzal, hogy a telescopiumon által bocsátván (de úgy, hogy fel ne gyujtsa) a napfényt papirosra, mind a makulákat, mind a napnak a maga sarkán való forgását akárki is kitanulhatja, amennyire kell.

HUSZONEGYEDIK RÉSZ

Mint részesül a test a léleknek boldog vagy boldogtalanságában a feltámadás után

Mint lehessen pedig a test a feltámadás után capax, alkalmatos vagy elégséges a lélek boldog vagy boldogtalanságának érzésére, az elég világos abból, hogy ez életben látjuk mind az öröm, mind a szomorúságban, a feltámadással pedig nem tétetik a test érzékenytelenebbé, alkalmatlanabbá, mint azelőtt volt az életben. Tovább nézzük meg a szentírást Dan. 12: 2. 3., Jób. 19: 25. 26., Matt. 13: 13., Matt. 17: 12., Fil. 3: 21., Jel. 19: 11. 14., Matt. 22: 30., Jel. 7: 14–17., 21: 4. 22. 23 225. A test dücsősége kilátszik ezekből. Köszönjük pedig ezt egyedül a Krisztusnak, mü, valakik üdvezülünk. Ellenben a szegény elkárhozottak köszönjenek mindent magoknak és akinek szolgáltak, az ördögnek. Matt. 25: 32. végig.226 Jel. 19: 3–20. és 20: 12. végig.227  Úr Isten oltalmazz ettől. Helyéről, módjáról mind örömnek, mind gyötrelemnek nem szükség felettébb szorgalmatoskodnunk. Hogy az örömnek helye az ég lészen, azt világosan kimutatja Énok, Illyés és Krisztus urunk mennybemeneteli. 1. Móz. 5: 24., 2. Kir. 2: 11., Csel. 1: 9–11. Hogy nékünk fejünk után kell mennünk, maga mondja János 14: 3.; Pál is oda ragadtatott volt 2. Kor. 12228. Az öröm mivoltáról oda fel szólottam, amennyire Ésaiás 64: 8. és Pál, 1. Kor. 2: 9.229  engedték.

A gyötrelemnek helye vagy állapotja pedig neveztetik Gehennának, Matt. 10: 28., külső setétségnek, Matt. 8: 12. és 22: 13, Tófetnak, Esai. 30.: utolsó, kénköves tüzes tónak, Jel. 19: 20. stb. Kivált a helyéről feltámadás előtt a léleknek szorgalmatoskodni nem szükség, mert hiszen a léleknek helye, setétsége, világossága nincsen, ez mind a testhez illendő dolog, annak vagyon széle, hossza, mélysége vagy temérdeksége, néki vagyon szeme a setétség és világosság érzésére. A világosság nékünk a földön nap, hold, csillagok, vagy gyertya jelenléte, a setétség azok nélkül való létel. Akár a földet forgasd a nap körül Copernicussal, mint a szakács a pecsenyét a tűz körül vagy előtt, akár a napot jártasd a föld körül Ptolomaeussal, mint a sütő a kenyeret béteszi a kerek kemencébe és a körülötte járó meleg megsüti; én nem bánom, azért üstököt nem fogok, lássa a sütő s a szakács. Elég az, hogy a setétség és világosság nékünk a naptól, szemtől függ: akármelyik ne légyen, ám az sem lészen. A napon felül ha mehetnél, soha éjszakád nem lenne. Jól mondotta egy részént, aki mondotta: az üdvesség és kárhozat status magis, quam locus, állapot inkább, mintsem hely. Az ördögnek az ég is pokol, mikor az Isten előtt áll is. Jób. 1: 6. és 2: 2.

Ezt a hosszas munkát én azért írtam, édes szívem, Júliám, – noha hogy ennyire terjedjen, célom és gondolatom sem volt, csak amint írni kezdettem, egy matériáról a másikra úgy esett a pennám, s elmém, mint a víz egyik kőről a másikra, úgy hiszem, Isten igazgatásából –; de jó leszen, lelkem, néked arra, hogy holtom után néha, ha sírásra leszen szükséged, vedd elé, olvasd, sírj édesdeden mellette; néked édes fiam, József, hogy tanulj belőle; mindketten vigasztalástokra lehet az az Isten ajándéka, mely ebben meglátszik, hogy énbennem volt. Te, tudom, maholnap a scholából kivágysz, azért azt hagyom: hivassa elé akkor anyád, ha Isten élteti, Kaposi Sámuel, Enyedi István, Pápai Ferenc, Kolosvári István, Bonyhai György komám uramékat, vagy más akkor élő, tudós, jámbor református embereket; adják kezedbe ezt a praefatiót, adjanak elég üdőt reá, ha igazán deákra fordítod, és ha anyádnak is, úgy amint kell, magyarul jól megmagyarázod azon tudós emberek előtt, bizvást mesterremeknek tarthatják; a világ inasesztendejéből, a scholából, mesterlegénységre kimehetsz, de bizony öregmesterségre nem, halálodig kell azt tanulnod, mint én hatvanhat esztendeig, és igen nehéz scholában, most is ezt írtam a rabságban, Eszéken, egy holnapi unalmomban.

(Az elöljáró beszédnek vége.)

ELSŐ KÖNYV230

ELSŐ RÉSZ

Nemzetségemről231

Született Bethlen Miklós Erdélyben, Kis-Bún nevű faluban s kastélyban, anno 1642. 1-a septembris virradólag.

Atyja volt Bethlen János, az ő üdejében erdélyi főcancellarius, tanácsúr, Fejér vármegyei főispán, Udvarhely széki főkapitány. Az erdélyi állapothoz képest tisztességes tudományú ember, melyet, és az unitaria vallásból való kitérést is vett volt árvaságában, az anyja Kemény Anna, mostoha apja Macskási Ferenc református emberek nevelése, és prédikátorságáról, gyermekek tanításáról nagyhírű tudós academicus mestere, Keresztúri Pál tanítása, és a nagy fejedelem, Bethlen Gábor kegyelmes protectiója által, ki is annyira szerette, hogy azt mondotta: ha az egy testvéröccsének, Bethlen Istvánnak fiai nem volnának, fiává fogadná. Így is nagy kárával esett az én atyámnak annak a fejedelemnek éretlen halála. Értéke, jószága volt az erdélyi állapothoz képest úri; Istenhez és annak házához való buzgóságának jele, hogy imez nagy külső tisztein kívül az erdélyi reformata ecclesia s kollégiumok főkurátorságát maga önként vállalta fel vén úrtársával Bánffi Zsigmonddal, és hamuból s szemétből csudálatosan állították fel az enyedi kollégiumot. Maga költségével, 4000 forinttal erigálta az udvarhelyi scholát, adott a marosvásárhelyinek is 2000 forintot, az enyedinek is ezret, egyébüvé is, amit lehetett. Különben is kegyes, jámbor, akárkit is segíteni inkább, mint rontani kész, és igazbeszédű, nem tökéletlen, sőt azt másban is utáló ember volt. Mezei állapotra is, hogy rossz nem volt, bizonyság az, hogy Rákóczi György fejedelem Lengyelországban, Krakkóban főcommendánsnak tette háromezer emberrel, melyet osztán, rászállván a római császár hada, a fejedelem levelére feladott, és abból a boldogtalan lengyelországi hadakozásból csak ő jött avval a háromezer emberrel tisztességesen s gazdagon édes hazájába. Holt meg Bethlen János anno 1678., életének 64 1/2. esztendejében, 28-a februarii, az istentelen világnak kivált vénségében rajta elkövetett üldözései után, és 3 1/2. esztendei irtóztató vízi betegségből mikor világ csudájára meggyógyult volna, száraz betegségben és szörnyű csuklásban. Temettetett maga testamentuma szerént a marosvásárhelyi templomba, mert mi okon, nem tudom, de nem akart Keresden temettetni. Extál egy kis magától kibocsáttatott erdélyi história is.

Nagyapja volt Bethlen Miklósnak Bethlen Farkas, az ő üdejében erdélyi főgenerális, tanácsúr, főárendátor, Küküllő vármegyei főispán, szamosújvári főkapitány; tisztei megbizonyítják, micsoda ember volt, és hogy harcokon, csatákon kapott tizenhét sebhellyel ment a koporsóba életének ötvennyolcadik esztendejében, egy istentelen úr megétetése által, amint az atyám mondotta. Tovább nem genealogizálok, azt a szegény Bethlen Elek elég szépen kicsinálta a régi levelekből237. Ezt is azért hoztam elé, egyikért kiváltképpen, hogy az én maradékim nézzék meg az Isten kegyelmét, hogy harmadízig mint szállott az erdélyi állapothoz képest az első renden való méltóság ebben a házban, és ők is féljék az Istent, s kövessék a virtust; azt is tanulják meg amellett, ha gonosz találja, hogy az a legősebb jószágok és legbizonyosabb jutalmok e világtól atyjok, nagy- és szüleatyjokról maradott reájok.

Édesanyja volt Váradi Borbára, Kolosvári Váradi Miklós leánya, mely Váradi Miklós volt még más Váradi Miklósnak fia, aki Váradról elbujdosott volt, mikor in anno [1598] Váradot a török vítta, s jött volt Kolosvárra, és ott házat vévén magának, Váradra vissza nem ment; hihető, ott nem volt annyija, amiért visszavágyott volna. Nemesemberségét sem állíthatom, mert az armálisokat, akit láttam, úgy jut eszembe, a második Váradi Miklós nevére szólót, Bethlen Gábortól adatott, én bizony nem tudom, hová lett. A nagyatyám, noha mind nagytól, kicsinytől generosus titulussal238 illettetett, de magát kolosvári városi embernek tartotta, és kereskedő ember volt, és minthogy abban az üdőben Kolosvár volt az erdélyi főemporium, erdélyi Bécs, kincses Kolosvár nevet viselt, görögnek, örménynek alig hallatott híre is239, azért Kolosvár igen floreált, és ott Váradi Miklós mind értéke, mind értelmére nézve első ember volt. A bíróságot is háromszor viselte, mely abban az üdőben, mint olyan virágzó városnak (melyhez hasonló kerített magyar város nem volt) bírósága, fejedelmek és mindenek előtt nagy becsületben volt. Annak felette ez a Váradi Miklós Bethlen Gábornak factora volt, sok maga szükségére való kereskedéseket (mert viasszal, mézzel, ökörrel a fejedelem is kereskedett) mind Bécsben, Velencében, Braszlóban ő igazgatta. Titkos követségeket is jártatott véle Velencébe és a német protestáns potentatorokhoz. Mind ezek felett való Istennek kegyelme ez is, hogy Kolosvár egészen unitaria város volt, s az az első Váradi Miklós vitte bé először a reformata religiót Kolosvárra, annak a házának a kapuja közi volt a legelső reformatum templom Kolosvárott, onnat vitte osztán az Isten elébb. A Bethlen Gábortól az ecclesiának és kollégiumnak hagyatott 76,000 forintoknak is, Gelei István akkori református püspök akaratjából, kurátora volt sokáig, az ecclesiának nagy hasznára. Élt hetven esztendőt, holt meg, már én tizenhét esztendős lévén akkor, az én szemem előtt Kolosvárott vízi betegségben; szép tudományú, mértékletes életű, bornemissza ember volt. Az Isten szép értékkel is áldotta volt meg, de bizony sok irigységet, üldözést, keresztviselést is szenvedett.

Anyámról való nagyanyám volt Túri Borbára, tordai, jó értékes, jószágos, gazdag ember, Túri János leánya, ki is abban az üdőben, Báthori Zsigmond üdejében, minden erdélyi sóaknáknak és aranybányáknak főinspectora volt, hihető, Gyulai Pál, abban az üdőben nagyhírű cancellarius által, akinek testvérhúga volt a Túri Jánosné, Szalai Kata asszony anyja. Ez a Túri János jó főember volt, az én tordai házam, jószágom erről áll, járai, oklosi kevés jószág Gyulai Pálról jött, Abafája is, Lupsa is szintén úgy eljött volna, ha Gyulai Pált istentelenül házában meg nem ölték volna. Az én szegény anyám a leveles ládában tartotta az inget is, melyben megölték volt. Én is láttam Tordán a híd végén a mi Túri familiánk temető kápolnáján, ha el nem veszett, egy faragott kő ennek summáját bizonyítja, de kiváltképpen a járai levelek.

Atyám után való nagyanyám volt Kemény Anna, abban az üdőben Erdélyben nagyúri ember Kemény Boldizsár leánya, Lázár Annától való, mely Lázár Annával egy testvér volt a Bethlen Gábor és István édesanyjok, és erről tartotta Bethlen Gábor olyan kedves atyjafiának az én atyámat, inkább mint a Bethlen ágról, mert noha ugyan ez a família mind egy volt régen, mint Bőjti historicus is ebből a miénkből hozta ki a Bethlen Gábor genealógiáját, de az már igen messze távozott volt, szintén mint az Apafi família is.

Én az atyámnak elsőszülött fia voltam, és annál kedvesebb, hogy az atyámnak már három leánya volt előttem, mely ebben a leányt nem illető jószágú famíliában240 igen szomorú dolog volt. Löttenek utánam sok fiai, leánya, de ihol csak én vénültem meg, a többi, ki gyermek, ki szép ember korában holt meg; maradéka sincsen többnek, hanem csak a két öcsém Bethlen Pál és Sámuelnek.

MÁSODIK RÉSZ

Termetem, ábrázat-, temperamentum- és indulatimról

Termetem sem hosszú, sem kurta, hanem tisztességes középaránt való volt, ábrázatom hosszúka, barnaszeg, piros. Ifjúságomban elég szemet szúrt; elég az, férfi ábrázatban sokaknál volt szebb, és vénségemig is tartott, sokaknak csudájára, szépségem, kivált nyomorúságos esetemhez képest. Hajam, szemöldököm, bajusz-, szakállom fekete vagy setét gesztenyeszín volt. Bajuszom nagy volt, szakállomnak is, mint szokták mondani, a tarisznyája megvolt, de a madzagja kétfelől a torkomon volt inkább, mintsem az orcámon, melyre nézve én soha meg nem hagyattam volna, ha a rabság 62 esztendős koromban meg nem hagyassa kedvem ellen vélem; a két felől lejövő hosszú haj elég tisztességes, megviselhető szakállá csinálta a szakállat becsülleni szokott szem előtt. Lassú és késő őszülésem volt; már 67. esztendőben járok, mégis bajuszomnak, szakállomnak fele ősz, a hajamban pedig talán huszonöt szál sem fejér, sőt observáltam ezelőtt huszonkét esztendővel, a bajuszomban néha egy-két szál ha fejéredni kezdett, egy kevés üdő mulva megsárgult s visszafeketedett, úgy, hogy az urak még reám fogták, hogy a szép ifjú feleségem tépi ki, én pedig bizony soha afféle bolondságot nem követtem, sem hajam, sem bajusz-szakállommal. Szemem felette fekete és fényes volt, akármely sólyom szeménél nem alábbvaló, leánynak sokat ért volna, jó erőslátó is volt, élesen messze, és akármi apró objectumot is jól láttam, horgast és egyenest, rútat és szépet igen megkülönböztető volt, úgy, hogy az emberek csodálták. Ötvennégy esztendős koromban mégis elkezdettem okulárral élni, nem a szükségért, hanem azt hallottam, hogy úgy az ember szeme tovább tart; most ugyan vénségemben anélkül sem írást, sem olvasást nem követhetek, de avval akármely apró írást, kivált nappal, igen jól látok, egyéb nézésben pedig úgy vagyok, mint ennek előtte húsz vagy több esztendővel. Orrom nem a felette való nagy orrokféle volt ugyan, de nagyocska, horgas, aquilinus nasus241, gyermeki csintalanság miatt való esés egy kicsinydéd a hegyét meglaposította volt, de minden dísztelenítés nélkül. Szaglásom felettébb is erős volt, akár jó, akár kedvetlen szag iránt majd a kényességig. Füleim nagyocskák, de nem is mód nélkül valók, és felette jól hallók, mely sokszor az álmomat is elbontotta. Az alsó állam éle hosszúcska volt, mely miatt az alsó rend fogam majd természet vagy rend kívül küljebb volt a felső rendnél, és emiatt a fogam maga pusztította el egymást; ifjanta fájt is. Izlésem igen jó, erős, sőt talán kényes is volt. Az én karjaim az én termetemhez képest felette hosszak voltak, nálamnál sokkal magasabbaknál is ritkán volt mása. Ahhoz képest kezem ujjai is, körmei is szép hosszúak, de lábam ujjai, körmei rút, ocsmány tekercsek voltak, talán a szűk, kicsiny csizma miatt, mert másként a lábam járni, futni, ugrani és minden láb tisztire bizony jó volt, kivévén a táncot és úszást, mert azt a két testi mesterséget soha meg nem tudtam tanulni sok igyekezetemmel is, azért is beléhagytam. A hajam soha a vállamig sem nőtt felette le, lágy és ritka is volt. Magyar hosszú hajnak ugyan meglehetett, mert terhemre nem volt, de német urfi nem adott volna jó szót érette; minden éjszakára felkötöttem és úton is, úgy osztán felkondorodott a vége annyira, hogy meglehetős volt. Én ugyan, mint ide alább meg lesz írva, fogadásért hagyattam volt meg. Viseltem, úgy látom; ha még élek, elkopik. Derekam vékony, csukahasú, kezem, lábam száraz, mint a szarvasnak, mondani csak bőr, csont; nagy temérdek vastag erek, inakból állott a testem, mégis az orcám, nyakam, torkom, combjaim, tomporám szép húsosak, teljesek voltak, úgyhogy az sem testesség és kövérség, ösztövérségnek vagy szikkadt szárazságnak nem mondattathatott, hanem Istentől áldásul adatott könnyűségnek tartottam; ahhoz képest jó gyalog és (nem kérkedem véle) de jó könnyű és kemény s merő derekú, meglehetős szép lovas voltam. Erőm is az én termetemhez képest nagyobb volt, mintsem ember külső s első tekintettel gondolta volna, kivált a karjaimban. Irhatnám próbáit, de hijábavalósággal kérkedni s papirosat tölteni nem akarok. Talán ez is sok.

Amint a filozófusok az emberben lévő négy temperamentumokról242 is szoktak szólani, én voltam melancholico-sanguinicus; amint minden emberekben, úgy énbennem is kétségkívül a phlegma és cholera is megvolt, de praedominált imez kettő, és talán egyenlő mértékben. Mert ha ki magamviselését kiváltképpen in sacris et in negotiorum tractatione243, és a részegség, kártya, tánc, s hasonló szokott mulatságoktól való magam elvonásában megnézte, merő melancholiának, képmutató, második Xenocratesnek mondott volna; ellenben mikor tisztességes conversatióban, beszélgetésben, vadászat, vagy olyan tisztességes mulatságokban, asztalomnál és hálóházamban s ágyban látott volna, bizony merő sanguinicusnak mondott volna. Kiveszem rabságaimnak és egyéb rendkívül való szomorúságaimnak napjait, aminémű feleségem, gyermekeim, és egyéb olyan kedves embereim betegsége s halála; de másképpen soha ebédemet, vacsorámat szomorúan nem ettem, még mikor sok országos gondok, búsulások közül mentem is asztalomhoz, az Isten kegyelme (mert bizony nem az én erőmnek, politica simulatio, dissimulatióhoz244 szoktatott erőszaknak tulajdonítom), úgy oda béhagyatta vélem, hogy vígan ettem kenyeremet; noha én muzsikást nem tartottam; a tisztességes fabula, história nem fogyott ki a számból, sőt talán trágárság, bolondság, scurrilitasig is excedáltam benne néha. A hálóházamról írnom nem illik, s nem is szükség, bizonyság tizenhét gyermek, melynek öte első feleségemtől lett ifjúságomban tizenhét és fél esztendő alatt, tizenketteje a másiktól, tizenhat esztendő alatt; ha az első feleségem olyan egészséges és tenyésző lett volna, mint a második, és ha az elsőtől a fogarasi rabság esztendeig, a másodiktól a mostani rabság már négy és fél esztendeig el nem választott volna, talán kalongya számig is szaporodtunk volna. Rabságom első napján is egy gyermeket veszte el a feleségem Szent György pohara245 miatt. A Venus énnálam nem bolond, buja és gyakor, hanem mértékletes, de buzgó, tenyésző és mindennapi volt, mely az által az Istentől adatott mértékletesség és erő által mai vénségemben is nem sokat fogyatkozott. A szeretet pedig és szerelem mindenik feleségemhez milyen volt, megmutatja az: soha egyiket is, nem hogy megvertem volna, de meg sem csaptam, sőt szemben meg sem szidtam, talán csak magamban; az elsőt kétszer, ezt egyszer ha megmorgottam, de soha békéltető csóknál egyéb közöttünk nem kellett, harag, ízetlenség, gyanúság, féltés sohasem volt, noha, kivált ezt a másodikat sokan kísértették. Bizony az üdővel a mü szerelmünknek buzgósága egymáshoz nem hogy meghült volna, de nem is változott, nem apadott semmit is. Mondhatja a feleségem annak, ha akarja, asszony-barátinak, olyan egy jelét, amely nem rút, sem szemtelen dolog ugyan, de csudálatos, és majd természet és rend kívül való, és talán elhihetetlen. Vétek lészen, ha az én holtom után a feleségem meg nem mondja a tisztességes, egymást buzgón szerető házasoknak javokra. Efes. 5:28. Elhiszem, ha egy asszonynak megmondja, világ titka lészen; én az én részemről nem bánom, mint tisztességes szerelem jelét, Tit. 1:15.246

Szokták az ilyen életek leírásában illetni az emberi indulatokat is, passiones animae247. Vigasság, szomorúság, szerelemről, mennyire volt bennek részem, már ide feljebb eleget szóltam. A félelemről maga az életem leírása fog szólani. Én vitéz ember nem voltam, de a bátorság és félelem nemcsak a táborban találja mezejét. Én hirtelen fellobbanó haragú embernek tartattam, mert, kivált ha vélem kötődtek, feleseltek és valami bolondságot állítottak s vitattak vélem, vagy láttam, hogy valami gonoszra igyekeznek, jót, törvényt, igazságot elfordítani akarnak, megindultam, s a dolgot, vagy ami nékem jó, igaz és helyesnek látszott, buzogván, és néha talán felettébb is urgeáltam, mordicus248 oltalmaztam, úgyhogy pertinax és magamnak egyedül tetsző, másoknak és mások munkáinak kevély, megvető nevet nyertem véle; és sokszor evvel a meleg zelussal a dolognak, magamnak pedig világi dolgaimra nézve mindenkor sokat ártottam. De ez nem a harag, sem az indulatból származott, hanem ex rei perceptione et judicio249, melyben a ratiónak, mihelyt megmutattatott, örömest engedtem s hajlottam; a dolgot a magam conceptusáért, kevélységből, vel ex pruritu contradicendi250 – amint ok nélkül, igen méltatlan azzal vádoltak, szőrszálhasogató, capriciosus, quinta rota-kereső, perpetuus contradictor etc.251 nevet adtak – sohasem vitattam, hanem ex dictamine conscientiae252, mely míg nem convincálódott más információ által, opinióm mellől el nem állottam. In publicis et seriis253 soha a szám mást nem mondott, hanem amit a szívem jónak ítílt és gondolt. Ezt az Isten jól tudja, és az életem megmutatja. Mert az egy Bethlen Gergellyel, Apor Istvánnal való dolgomat254 kivévén, és ha kikkel törvényesen perlettem, én vélem Teleki, gubernátor s Rabutin etc. sohasem az én privátumomért, hanem publicum, religio, vagy másoknak dolgának tisztem s keresztyéni kötelességem szerént való forgatásáért veszekedtek, gyűlölköztek.

HARMADIK RÉSZ

Haragos indulatomról

Ami pedig ugyancsak a haragot nézi, megvallom, kivált a szolgáim, cselédim és jobbágyim között hirtelen haragú voltam, szitkozódásra, és ha pálca volt a kezemben, hamar verekedésre is fakadtam; kivált vadászatban, mikor magam agárral állottam, ha valaki a vadnak rosszul bocsátott, öszveszidtam, egyszer az öcsémet, szegény Bethlen Pált is. Mikor valami kárt tettek bíráim, tiszttartó, jobbágy, béres, vagy mi afféle, bizony sokat morgottam, szitkozódtam, fenyegetőztem, hirtelen első indulatomban talán úgy megszidtam volna az embert, ha lehetett volna, hogy mindjárt szörnyű halált holt volna. Nagy bosszúságomra volt néha: valamely öreg legény szolgámnak parancsoltam, hogy afféle vétkest megcsapasson, mellette szólott, vagy csak ímmel-ámmal követte, nagyobb kárt tett annak is véle, mert engem felbosszantván, néha többet adattam osztán az olyan vétkesnek. Ha mindjárt vitette volna és ő is mintegy haragudni láttatott volna, jobb lett volna néki is, nékem is, a vétkesnek is. Melyre osztán magam meg is tanítottam őket, hogy csak vitessék el; és sokszor egy parányi üdő múlva megizentem, hogy ne, vagy gyengébben bántsák. Mert énnékem minden haragom egynéhány szempillantásban és morgásban állott; igen hamar elmúlt, és sokszor osztán inkább haragudtam azért, hogy megharagudtam volt, mintsem magáért a dologért, a haragnak okáért vagy matériájáért; vagy magamra haragudtam, hogy miért bolondultam volt úgy meg; ha pedig más haragított meg, kivált ha osztán megtapasztaltam a méltatlanságot vagy hazugságot, bizony elvette jutalmát rendihez és a dologhoz proportionaliter akárki. Azért is énelőttem nem igen mertek alattomban vádaskodni egymásra, hanem ha ugyan méltó dologban, vagy egymástól való kár, vagy bosszútétel miatt való panaszban, mert azt meghallgattam és orvosoltam.

Látván azért én a hirtelen vak indulatnak rajtam való uralkodását, és tudván Jak. 1:20. hogy az ember haragja az Isten igazságát nem cselekszi, mindenképpen igyekeztem orvosolni és ellene állani, mind Isten előtt való imádságom által, mind egyéb segítségekkel s observatiókkal; Seneca: De ira, és Plato, Cato és más sztoikus filozófusok szép példáit gyakran forgattam s tanultam, embereimnek meghagytam, hogy dolgokat vélem ne vitassák mód nélkül, egymásra ne vádaskodjanak, ne haragítsanak, káraimat bízvást mondják meg ugyan, de okosan, vagy feleségem, prédikátor vagy olyan öreg szolgám által, akire méltán ne haraghassam a megmondott kárért. Ha ki látja maga ellen való megindulásomat, hallgasson vagy ugyan menjen el előlem, vonja el magát; ha elfut, elbúvik s úgy szegődik is vissza, nem bánom, sőt magam akarom. Megmondogattam az inasaimnak is, ha ki vészi eszében, hogy rá igen megindultam, pálcát nézek vagy keresek, menjen ki, szaladjon ki az ajtón. Illyés Márton nevű szász jobbágy tiszttartómnak egyszer magam mondám sok morgásom után: eredj ki, Márton atyámfia, mert félek, megverlek majd. Ő is megfogadá, kiméne. Mikor valamelyik házamhoz mentem, tiszttartóm, mi, előmbe kijött, feltettem, hogy káraimról semmit sem tudakozom, vagy akármi légyen is, meg nem indulok rajta. Sokszor a pálcát szántszándékkal nem vittem ki kezemben a házból, hogy ne verekedhessem. Noha én ördögadta s lelkűvel nem szitkozódtam, talán életemben sem mondtam kétszer, teremtettét pedig soha egyszer sem, de a lélek-et és Isten úgy segéljent gyakran. Egyszer egy sustákot veték bírságul magamra érette, meg is adtam a koldusnak, úgy tetszik, el is szoktam vala róla; de osztán elhagyám, rész szerént azért, hogy nem okádhatván ki a mérget a szitok által a harag, rútabbul s tovább dúltam-fúltam, az emberrel is szitok nélkül rútabbul s keményebben-bántam. Egyszer theologus és egyéb tudós professzoroknak is proponáltam; szegény Komáromi István nagy tudós theológus azt állította: Jobb hogy szitkozódás nélkül veressem az embert; de a többi ellenkezőt állított. Én ugyan mindkét féllel azon megegyeztem, hogy jobb volna mind szitkozódás, verekedés nélkül, sőt a harag nélkül is ellenni, és olyan fogadásról gondolkoztam, hogy a harag ellen tegyek fogadást és bírságot, mert hiszen ha harag nem lészen, szitok, verekedés sem lészen; de minthogy a haragnak szolgáivá tett minket mind az én s mind a felebarátom bűne, mely is a természetnek betegsége és a mü hatalmunkban nincsen: olyan teljesíthetetlen, haszontalan fogadást nem tettem, hanem mind haragnak, verésnek, szitoknak a feljebb említett cautiókon kívül legjobb orvosságának találtam az Istentől imádság által nyerendő patientiát és az üdőnyerést, míg a megharagudt s kigyúlt szívnek lángját, kormát, hamvát a szájnak kéménye kiokádja, kihányja. Még a házat is hamarébb felgyujtja a megfojtatott, mintsem a szabadon égő kémény; a kihányt, emésztett sár nem árt úgy, mint a megrekedett; száz dörgésnél nehezebb egy mennykő, ezernél is. Szitok nélkül lévő, halovány, hallgató, mosolygó haragú-embertől Isten oltalmazzon minden keresztyén felebarátomat, engemet is, és az én gyermekem attól őrizkedjék leginkább; volt nékem affélével vitám. Nem tanítok én ugyan ezzel senkit is szitkozódni, esküdni; csak akarom a két elkerülhetetlen gonosz között a kisebbiket megmutatni. Én pedig az én Istenem kegyelméből dicsekedem és hálát adok érette, hogy az én haragomnak soha rossz, veszedelmes munkái nem löttenek, az soha sokáig nem tartott senki ellen, megbékélhetetlen nem volt, gyűlölség, irigység, conjuratio, más veszedelme keresésévé, bosszúállássá nem vált, akármicsoda nagy, közép és alsó rend aránt is. Magam dolgáért haragból, nem hogy idegen, nemes vagy szabad embert, de még csak jobbágyát is másnak meg nem verettem, az egy Érsek György, Bethlen Farkas jobbágyán kívül, nagy, engem becstelenítő morgásáért; azt is osztán, mikor nem is gondolta, megajándékoztam, s megköszönte. Magam jobbágyit is én mód nélkül nem verettem, kalafa, sok száz pálca az én házamban igen ritkán hallatott, felette nagy és majd halálos vétkekért, igen sok és felette ritkán volt, ha huszonnégy lapátig, vagy száz pálcáig ment a büntetés. Egy András nevű kolcsárom tett a boromban, a legjovában ősz felé, szűk bor üdején legalább kétszázötven forint kárt, házas ember lévén a kurvákkal itta meg, s osztán a jeges pince büdös rothadt szalmás vizével töltötte meg; minden emberek s maga ítíleti szerént is halált érdemlett: két vagy három holnapi rabság, háromszáz pálcával menekedett. Egy Kis István nevű jobbágy tiszttartóm ölte meg gondviseletlensége, részegeskedése, paráználkodása miatt legalább hatszáz forint ára ménesemet, egyéb kárt is iszonyú sokat tett egynéhány száz forintig: egy pálcázás és egy ötven forintos lóval fizetett. E kettőn kívül soha jobbágyból álló tiszttartómat sem verettem, sem tömlöcöztettem, számadásban is nem vesztegettem, egy vagy kettő fizetett egyszer száz forintért ötvenet, azt is azután megbántam, hogy vissza nem adtam néki. Havasalföldében a magam pásztorim adták, vesztegették el ezer forintig való ménes, juh és egyéb marhámat: a megítílt akasztófa egynéhány pálcává, szitkozódásommá vált csak. Nemes ember tiszttartómat csak egyet, István deák nevűt fogattam meg Zabolán tett rettenetes sok kár és istentelenségeért, de ez másképpen kedvem ellen menekedék, egyébaránt akasztófát érdemlett volna. Feltóti Mártonnak együgyűsége és Fogarasban vélem csak kevés üdeig való szenvedéséért kétszáznegyvenöt forintot, Boër Mihálynak, másként istentelen gonosz embernek ötszáz forintot, Tordai István deáknak, Istent s gyermekét tekintvén, ötszáz forintot elengedtem. Mások is mennyi kárt tettek nékem, de kit elhallgattam, kit, csak tudta kérni, elengedtem. Soha senkit jobbággyá nem tettem; jobbágyom marháját, hanemha adósságért, erővel el nem vettem; ha megholt, marhájával, pénzével sohasem osztoztam. Soha senkit sokáig, csak két-három holnapig sem tömlöcöztem, az egy Udvar Gyurkán kívül, hogy senki kezes nem akart érte lenni, azt is esztendő mulva osztán hütin elbocsátottam. Nem hogy egyebet, de még a kocsisomat, lovászomat, pecéremet, ha ok nélkül találtam bántani, megkövettem, s borral, pénzzel véle megbékéltem. Egyszer egy János nevű kocsisomnak három forintot adtam úgy, noha sebet sem ejtettem volt rajta, úgy tetszik. Soha nemes ember, inasi renden felül való conventiós szolgámat sem nem verettem, sem nem tömlöcöztem az én magam dolgaimért, kettőt Isten ellen való halálos rettenetes vétkéért, egyik megholt odahaza, a másik talán él még, és köszönje életét annak, hogy csak egy bizonyság volt ellene. Magam sem vertem a conventiós inasimon felül való szolgát, tudtomra, soha kettőnél többet, el sem űztem esztendeje előtt egynél többet; úgy tudom, azt is, ha a büszkeség csak két-három óráig hagyta volna mulatni, nem űztem volna el. Hanem mást ugyan méltán, az én magam asztalomról egy hatvan vagy hetven forintos zsacskó pénznek majd szemlátomást való ellopásáért, kit is szántam, hogy jó jószágos, gazdag nemes ember gyermeke volt, de nem mertem tovább tartani. Hogy pedig a nagy rendekről szóljak, én az engemet méltatlan nyomorgató, üldöző Apafi, Teleki, Bethlen Gergely és Székely László maradékin nem hogy bosszút űztem volna, inkább nagy jóakarójok voltam, mint ez ide alább világos lészen, akármint vádoltak légyen is engem ellenkezővel, mert az Isten tudja, hogy én ide hazugságot nem írok.

NEGYEDIK RÉSZ

Inclinatióim vagy hajlandóságimról

Noha Isten szavai: hogy az ember szíve gondolatja vagy találmánya az ő gyermekségétől fogva gonosz, I. Móz. 8:21., és hogy a testi gyakorlás kevésre hasznos, I. Tim. 4:8, és hogy valami e világban vagyon, testnek kívánsága, szemnek bujálkodása, életnek kevélysége, I. Ján. 2:16., Salamon pedig egy summában mindenről azt mondja: hijábavalóságoknak hijábavalósága, Préd. 1:2., mégis az ilyetén életek leírásához szükséges az embernek természeti hajlandósági, testi gyakorlási, mulatsági, diaetája és egyéb afféle dolgainak leírása is. Mert amint mondják: Quod natura tulit, nemo negare potest255; a magyarok is: Üdején meglátszik, amely tejből túró lészen. Látjuk, a vizek folyását emberi erő soha vissza nem fordítja, így a természeti hajlandóságot is; noha ugyan a nevelés, oktatás és a tanítás és szoktatás sokat igazít rajta az elme aránt, és a testi nyavalyák aránt a doktorok kúrája, s kivált a diaeta: de egészen elfordítani egyedül csak a teremtő, mindenható Isten munkája. Szólok magamban először a testiekről, és azután úgy mégyek a lelki- vagy elmebéliekre, így hozván ezt maga a dolog és az emberi természet is rend szerént.

Bölcső- és igen kicsinykorombéli inclinatióimról nincs mit írnom, bolondság is volna. Hallottam az anyámtól, hogy rettenetes síró voltam, annyira, hogy életemről is kételkedtek miatta; hihető, has- vagy valami egyéb tagom fájdalmától lehetett, mert elmétől vagy szomorúságtól, amint olyan még ratio ususa256 nélkül való aetasban az nem származhatott. De akármitől volt, ez bizonyos, hogy én midőn felnevekedtem, sem a has- vagy gyomorfájásra, sem másképpen akármi, még nagy szomorúságért való sírásra is hajlandó nem voltam, sőt mikor üdeje, helye, oka volt is, nehezen tudtam sírni; mikor elkeseredtem is nagy nyomorúság és szomorúságimban, gyakrabban vagy torkommal nyeltem, vagy orromon fújtam ki, vagy mély keserves sóhajtásokkal nyegtem el, amely sírás és könnyhullatásnál sokkal nehezebb volt; vagy néha elmorgottam, haragudtam, amely vétkes dolog volt. Sokszor bizony talán pénzen is megvettem volna a sírást, mert az könnyebb lett volna, mint Psammeticus aegyptusi király felől írják, hogy ő maga mondta.

Nevetség, hijábavalóság és játékra, mint akármely gyermek és ifjú, felettébb hajlandó, sőt vásott és a játékban telhetetlen s fáradhatatlan volt az én gyermekségem és felserdült ifjúságom; de nem veszteg ülő, mint a kocka, kártya, szák, sakk, micsoda, hanem a testnek ingatásával járó játékokban gyönyörködtem, mint a labda, forgattyú, parittya, teke, kézzel való hajigálás, vitéz játék, versfutás, küzdés, ugrás, melyek miatt néha meg is vertek, nyíllal való lövöldözés és madarászás, etc. Mikor osztán nagyobbat nővén, lóra, puskára, kutyára kaptam, lövöldözés hosszú puskával, pisztollyal, nyargalódás, futtatás, tőke-, árok-, üres hordó-ugratás, vadászat, fürjészés, magam kezemmel való rákászás, halászás, etc. voltak igen a mulatságim. Mindazonáltal, mikor osztán nagyobbat nőttem tanulásnak jobb üdejére, annál is inkább, mikor osztán a gyermekségből kikelvén, eszemnek, házasságomnak és emberségnek esztendeire jutottam, az én mulatságim nem mulatták el énvélem a szükségesebb és hasznosabb dolgokat, mint a könyvek olvasása, házi gazdaságom, és közönséges tisztem s hivatalomban való eljárást. Azért is sok napokat, heteket kívánó, házamtól messze való, és másokat terhelő vadászatokat sem magam, sem szolgáim által az erdélyi urak szokása szerént nem követtem, hanem csak magam jószágimban, vagy ahhoz közel, hogy szolgám, ebeim ételekkel ne terheltessék az idegen szegénység; amennyire eltávoztatható volt az olyan mások terhelése, az egy szénán, tűzön kívül házasságom után nem sokat adott a más ember jobbágya az én vadászimnak; nem is adtam én el, tudtomra, soha rókabőrt, mint sokan, hanem vettem inkább. Alkalmas puskás voltam ifjantan, és minthogy abban az üdőben a srétes puska igen ritka volt Erdélyben, mind egyes golyóbissal lövöldöztünk; majd harmincnégy vagy még több esztendős koromban kezdettem srétes puskával állani az erdőben, és egy stuc vagy tersényi puskám is volt mellette gyakrabban, nem is igen hibáztam hatvan esztendős koromig, noha csak karról lövöldöztem257.

Az építésre nagy hajlandóságom, melyet öregbített az, hogy az architecturát, mind civilist, mind militarist tanultam volt az academiákban; és hogy a sok szép házakat láttam a keresztyén országokban, és hogy énnékem, mint nagyobb fiúnak, mindenütt a puszták jutottak258, és így, ha nem gyönyörködtem volna is benne, és semmi architecturába nem kaptam volna is, kénytelen lettem volna az építéssel. De ez énnékem káros volt, sokféleképpen bujálkodtam benne, kevélykedtem véle, erőm felett igyekeztem s megszégyenítettem magamat véle; nagy bajom, sok gond és bosszúságom volt, jó ahhoz tudó mesterembereket nem kaphattam Erdélyben, mert az igen szűk volt. Magam sem tudtam éppen úgy hozzá, amint kellett volna, kivált in praxi259; ha mit magam tudtam volna is, nem volt kivel végbevitetnem, kivált elein, más országból mesterembert hozatni az atyám nem akart, pedig közköltséggel tartoztak volna a szentmiklósi házat megcsináltatni, de erdélyi módra mindent csak jobbágy, tudatlan parasztemberrel, pénz nélkül akart szegény végbenvitetni, és úgy estek nagy hibák a szentmiklósi házban, kiváltképpen, hogy a fundamentum felvetésében ott nem lehettem, hanem csak az első követ tétettem bé s el kellett mennem a feleségem hazahozására. Egy másképpen jó, serény praefectusa, de abban teljességgel tudatlan ember olyan emberekkel is rakatta, akiknek soha addig csákány s kalán sem volt a kezekben, melyen csak elijedék, mikor a menyecskével hazaérkeztem három hét mulva. El nem hányathattam, mert a víz felől való két bástya és a dél és napnyugot felől való közfalak s még a napkelet felől valónak is egy része ki volt rakva a földből, s úgy kellett hagynom; de csak jó mesterember legyen, könnyű megorvosolni, mert az csak attól esett, hogy ott sok búzaverem volt, és a kőnek, mésznek kímélléséért a praefectus a fundamentumot nem engedte aláásni, hanem azokat a búzavermeket pogonok alá vétette (Erdbogennek hívják németül), egy jámbor, jó, vén német Tobias nevű kőmíves tanácsából, aki még Bethlen Gábor üdején jött volt el fogott muskatélyos számban Erdélybe, és már medgyesi civis, jó magabíró ember volt. Erre bíztam volt az igazgatást, ez jó tanácsot adott volt, de a pogonhoz téglájok nem volt, hanem lapos, igen jó erős kövekkel pogonozták, melyet még jó derék kőmíves is igen nehezen síferezhet úgy ki, amint kellene, azok pedig semmirekellők voltak. Már azok a pogonok fogtak megpattanni vagy süllyedni, csak azok alá kell jó erős lábakat lopni egymásután, de nemcsak afféle külső támasztó-forma kőlábat, mert az haszontalan dolog, olyant csináltattam én az ebédlő háznak a folyosóra nyíló ablakánál, de látom, kevés haszna, hanem mind a pincéből, mind a gabonás házból alája kell ásni egy jó tágas lyukat igen jó mélyen, és úgy kell a lábakat egyenesen a pogonok alá csinálni, minél erősebben lehet, úgy, hogy az olyan lábnak az alja még szélesebb legyen a kőfalnál, és mindkétfelől úgy scárpázódjék alája annyira, amint a kőfal mostani vastagsága odabé a földben, hogy a láb teteje a fal két külső szélével szint tartson. Jó erős kő és erősen megégett tégla és jó kőmíves kell hozzá, azt a dolog is megtanítja, mihelyt egy lyukat megásnak és megcsinálnak; mert egyszersmind sok lyukat ásni nem jó. Igy vitettem én új lábakat és kőfalat a folyosó külső fala alá, mégsem lett a boltozásnak hibája. Ha ez a háborúság ne legyen Molnár Istvánnal, én ezt megcsinálom vala jól. Ezt tanúságért megírni szükségesnek ítíltem a maradékimnak, és adom tanácsul: ha mire csakugyan nagy szükségek nem lészen, csak mulatságért, kevélységből ne építsenek; mert noha én az én építésimet úgy igazgattam, hogy a jószágom el ne romoljék, de mégis majorkodásomnak és erszényemnek nagy kárával volt. Úgy látom, nem Erdélybe való a szép épület: vagy kárba megyen szemeláttára az embernek, vagy veszekedés a gyermekeinek, vagy mind a kettő. Vanitas vanitatum.

Hajlandó voltam a tisztességes kereskedésre is. Bort ősszel mindenkor sokat igyekeztem szerzeni, ha láttam, hogy a magam majorság- és dézma-, egyszóval, hogy a jövedelemborom nem elégséges minden szükségre és korcsmára260, ebben soha nem is vesztettem. Búzát is sokszor, mikor olcsó volt, sokat bészedtem, egyszernél többször ebben sem vesztettem. Sóval is kereskedtem s ebben sem vesztettem, sőt e háromból nyertem majd minden értékemet, mert csak a jószágom jövedelme soha azt a sok költséget végbe nem vitte volna, amelyet énnékem kellett tennem. Ökörrel, berbéccsel is néha, de ebben néha szerencsétlen voltam. A feleségeim néha méz, méhser, viasszal próbálták, minthogy azonkívül is az én méhem, égett bor, és a juhok, tehenek jövedelme az ő zsebben való pénzek lett volna, de nem nyertek a gond s reménységhez képest. Gonoszakaróim azzal is mocskoltak, hogy kiforr a kalmárvér belőlem, hogy az anyám annak a leánya volt; kiknek azt feleltem: inkább akarok kereskedni, mintsem húzni-vonni, ajándékot venni, mint ők, aminthogy nem is vettem, sem harmincadokat, arany, kéneső és egyéb affélét árendálni, publicanus lenni, uramot, hazámot akképpen megcsalni; noha kezemen volt volna talán nékem is a kulcs sokszor. Tiltom is a gyermekemtől, soha publicanus, soha számadó szolga ne legyen, amennyire lehet; ne is igyekezzék kereskedni, derekasan ne is űzze, kivévén a bort és búzát az üdőkhöz képest, kivált ha látja azt, hogy az egér a mezőn szaporodni kezd hirtelen s rendkívül, bízvást gyűjtsön jövendőre mindenféle gabonát: nem veszt benne.

A virtusok között legnagyobb inclinatióm volt az én nemzetségem, hazám, vallásom közönséges javának rendem, hivatalom, s sphaerám felett való munkálódására, mely volt bányája az én projectumimnak, és noha ennek a gyökere jó, Istenemhez, hazámhoz való szeretet és zelus, de tanuljon az én gyermekem, minden jámbor énrajtam, s gyakran eszébe jusson Préd. 7:16.261, Amos 5:13262. Vitézi, hadi állapotra is vágyódtam ifjantan, mint ide alább meglátszik jobban. A tudományok dolgában kivált a theologicum, mathesis és historicum studiumra263 és az olvasásra nagy inclinatióm volt; az egész bibliát ifjantan minden esztendőben egyszer általolvastam ab anno 1661 usque ad annum 1684264, azaz huszonháromszor rendesen, kezdetitől fogva végig, és azt mindenkor születésem napján 1-a septembris kezdettem, s akkorra el is végeztem hiba nélkül, sem út, sem vadászat, sem tábor azt el nem bontotta, hanem osztán a német üdőbéli sok deputatio, commissariusság, tanács és egyéb szörnyű gond és elvonattatások; de azután is együtt-másutt való forgatása s olvasása felette kedves volt, rabságomban pedig egyetlen egy kenyere volt lelkemnek, azzal élek máig; azt is adom tanácsul gyermekemnek, hogy minden könyvek felett olvassa, szeresse a bibliát, szintén úgy, mint én. És azt tanulja meg mind ő, s mind más akárki: hogy a szentírás nem olyan, mint más könyvek, melyet ha mikor az ember elolvas először, mint újság kedves, mulatságos, de azután minél többször az ember olvassa őket, annál inkább megunja. Ellenkezőképpen vagyon a biblia. Első olvasása, bizony úgy tetszik, sovány, de minél többször olvasod, annál ízesebb, csakhogy olvasd imádsággal, ahol nem érted, magyaráztasd meg tudós emberrel, és a paralellus locusokat265 keresd rá; megládd, bizony igaz Zsolt, 19:8, 11266.

A vétkek, vitiumok között leghajlandóbb voltam a haragra, de már erről oda feljebb eleget szóltam, írtam; annál is inkább pedig a Venus vagy fajtalanságra, mely is felette igen gyötrött a vérem, magom nagy bővsége és melegsége, sóssága miatt, elannyira, hogy mihelyt a tizenhatodik esztendőt meghaladtam, nem tudtam hová lenni miatta, a mag száma nélkül, csak a természet munkájától magától is kibuzdult, kifolyt bőséggel belőlem, álmomban is, émettem is, csak hasra találtam feküdni, sokszor lovaglásomban is, melyet is én utáltam és rész szerént bűnnek is tartottam; az Istennek sokat is könyörgöttem, hogy az Isten vegye el rólam, és házasságomig adjon donum continentiaet267; sokat is vélekedtem rajta, ha az önként való mag-kibocsátás bűn-é vagy nem? Mert hogy Diogenes és más pogányokról ne szóljak, láttam az Onán példáját, I. Mos. 38:9–10. De öszvevetvén 3. Mos. 15. és kiváltképen v. 16, 17, 18., úgy találtam, hogy az az Onán bűne nem abban a magnak az ő természeti folyása szerént való kibocsátásában és a földre való öntésében állott, hanem hogy azzal a feleségét, a bátyja emlékezetit, Judának, az apjának reménységét, parancsolatját csalta és csúfolta meg; sőt az Isten rendelését, és az Istentől a szaporodásra adott erőnek ajándékát, az Istennek magvát, amint Malachiásnál szól 2:14. 15. Annak kieresztésével Istentől magától szereztetett szent alkalmatosságot; a házasságot háborította, mocskolta, profanálta, sőt mintegy gyilkosságnak neme vagy célozása is volt benne.

Sokat vélekedtem én ezen, consultáltam könyveket is, de beszélni róla tudós emberekkel szégyenlettem és átallottam. Azonban égtem, egy szép személyre való nézésem ritkán volt gonosz indulat nélkül, isteni szolgálatomnak, imádságomnak, templomban, akárhol eszét vesztette, olvasásomban s tanulásomban is sok akadályt tett a bujaság, melynek is táplálója a vérnek bősége és a testből kiigyekezése, mely is ha akármint osztán elmehetett, minden tisztátalan gondolatok és kísértetek eltávoztak egyszersmind véle. Igyekeztem böjtöléssel is csendesíteni, de az egészséget el nem ronthattam, sőt amint ötödfél esztendeig vasárnap soha estig nem ettem, az egészségemnek volt akadályára, de a bujaságomnak csendesítésére bizony egy cseppet sem használt, azért is osztán elhagytam. Ennyi gonosz között inkább akartam a magnak önként való kiöntésével megmenekedni az ördög és testem sok kisértetétől, mintsem minden fertelmességre, paráznaságra kiáradni; mert ha ezt nem követtem, hanem a nőstény személyre rákaptam volna, bizony nem sok ifjú haladott volna meg engem a fertelmes életben. Elég az, hogy az Isten kegyelme mindenek felett, kiért dücsőség ő szent felségének, azután a francutól való félelem, és harmadik, az a mocskolódás vitte végbe azt, hogy én soha a két feleségemen kívül senkivel sem közösültem, annál inkább sodomiát vagy egyéb éktelenséget nem követtem. Abban pedig, a testiségben ha Istenemet megbántottam, kegyelmezzen ő felsége nékem, ki is a Szent Pállal elmondom azt, ami vagyon Rom. 7:14. végig268. Pap, barát, remete, se senki ne dicsekedjék szüzességével, mert sok ezer között csak ilyen sem találtatik, mint én voltam; de bezzeg bizony én nem dicsekedem véle, hanem csak az Isten csudálatos kegyelmével, amely ide alább még világosabb lészen az életemben. Az én szüzességem bizony az én részemről nem szüzesség, hanem szüntelenül folyó fertelmesség volt. Az volna a szüzesség, amely minden égés és mocsok nélkül volna, de az hol vagyon? Mi haszna azt ígírni magának, az Istennek, amely lehetetlen? és azért is az Isten soha sem parancsolta, sem kívánta, sem pap, sem próféta, sem apostol, az egy Jeremiáson kívül; annak is ott az oka: Jer. 16:2.269 Isten bocsássa meg mindnyájunk szüzességét, férfiakul kiváltképpen, hiszen mindnyájunk képében szól Ésa. 64:10.270 Adom mindezek után tanácsul gyermekemnek: ha mikor Isten módot ád benne, kövesse azt, ami vagyon I. Kor. 7:2.271 Míg pedig az lehet, ha az Istennek ajándéka nagyobb nem lészen nála, mint énnálam volt, mocskolódjék inkább a két gonosz között a kisebbel, mintsem a paráznáktól francut és egyéb sokféle nyavalyát, és az Istentől gonosz kurva feleséget, minden átkot, és végtére az örök kárhozatot nyerje. Ennek legnagyobb orvossága három vagy négy imádság, józanság, jó társaság és dolgosság.

 

Quaeritur: Aegisthus quare sit factus adulter?

In promptu causa est: desidiosus erat.272

Zsolt. I. et 50., I. Kor. 5:9–11., és 15:33.

ÖTÖDIK RÉSZ

Diaetám, egészség, betegség és ahhoz tartozókról

Minekelőtte ehhez fognék, vagy két szóval hadd szóljak az embereknek ezaránt való nagy tévelygésekről, bolondságokról, minél rövidebben lehet. Az igazság-szájú Krisztus Urunk azt mondja Luk. 12:15.: Senkinek sem áll abban az élete, amivel bővelkedik, vagy ami felette való. Egy liliom köntösét feljebb becsüli Salamon királynak minden pompájánál, noha ahhoz hasonló e világon nem volt, s nem is lészen, Matt. 6:29., I. Kir. 4. és 10273. Szent Pál írja Timotheusnak I. Tim. 6:8., hogy néki csak étel, ital, ruházat kell, s az elég. Amaz pogány nagy stoicus philosopho-theologus274 Seneca azt mondja: Si ad naturam vixeris, nunquam pauper, si ad opinionem, nunquam eris dives275. Az ember testi élete az oktalan állatéval mindegy; mert én nem szólok most itt azokról, amelyeket ennek az emberi, testi életnek hogy már boldogítására, de bizony, ha jól megnézzük, inkább boldogtalanítására, a világba béhozott a bűntől megbolondult lélek, melyet leír Szent János, I. Ján. 2:16276. Azokat én most félreteszem, szólok csak a testi életről. Ez az ember-, és minden oktalan állatokban nem egyéb, hanem étel, ital, szállás vagy lakóhely, köntös, álom, és fajzás, Venus, és ezeknek minél könnyebben és bővöbben való megszerzésére, és azokkal minél nyugodalmasabb és alkalmatosabban való élésre való vágyódás, és ha kaphatja, avval való szükséges és gyönyörűséges élés, az ő Istentől néki adott céljáig vagy haláláig. Ez a test élete csak; ami a sas, ráró, sólyom fészke a kősziklákban s a fákon, az a cinege vagy ökörszem fészke a mustár vagy egyéb kórón, csak fészek mindenik, csak lakik s tojik benne. Az oroszlán barlangja s az egér lyuka mindegy, lakik, nyugszik, fajzik mindenik a magáéban. A király palotája, aranyos ágya csak annyi, mint a disznópásztor hurubája, szalmaágya. Nem nyugszik, nem fázik, nem gyönyörködik feleségével és gyermekivel jobban amaz oda fel, mint ez ide alatt, sőt sokszor még rosszabbul. Nem esik a királynak jobbízűn a zsemlye, tokaji bor, tengerekből és egyéb vizekből, hegyek, erdők, levegőégből, százak, vagy ezer emberek munkájával szerzett hal, vad, madár, hizlalt marhákból nagy mesterséggel, talán százféle csemegéből öszvecsinált pástétom vagy alaputréta, mint emennek a málé s a szilva vagy kökény-cibre s a forrásvíz; sőt ennek erős, egészségesen megfejéredik a szakálla, amaz a nagy konyha s patika mellett üdő előtt elsorvad, elfonnyad, élve hal. A napfény úgy világol a királynak, mint a pórnak; a setétben gyertya nélkül mindenik egyaránt vak. A százezerekben álló virágos kert nem szebb, nem szagosabb a király szemének, orrának, mint a mező a kaszásénak. A fülemile nem mond szebb nótát a királynak, mint a pásztornak. Egy pakulár-furulya, s mellette egy szép leány dúdoló énekét nem haladja meg a király kápolnájának s minden kótás muzsikásinak kórusa. Hideg, meleg, hó, eső, széltől, egy rossz szúnyogtól, balhától nem szenved-é mindenik? A királyi kisasszony orrán, száján s egyebütt való emésztése nem pézsmásabb a cigányleányénál. A király a selyembogár ganéjával, tengeri csiga vérével, nyuszt szőrivel, juh gyapjával kevélykedik: mit gondolsz, ha azoknak esze volna, mit mondanának hozzá? Egy madár, egy róka, egy egér köntöse szebb, jobb annál, csak vizsgáld meg jól. A királyi menyasszonynak minden ficemája egy páva farkának, nyakának, bokrétájának árnyéka sem lehet. Sőt, amely aërt a király vizslája bészív és néha az alfelén is bocsát ki, azt a király szájával, orrával, tüdejével bészívja, s úgy él. Végezetre a halál egyarányú s egymástól meg nem különböztethető port csinál minden testből; ha soha egyébkor nem is, de bizony a születés és a halálban a király és a koldus fia egytestvérek s azonegy titulussal élnek.

Az elmém igen elragadta a pennámat, de nem egészen haszontalanul, amint majd meg fog látszani; mert e testi élet, egészség, betegség, jó vagy rossz kedv, nyugodalom, nyughatatlanság s több afféle nagyrészént a diaetától származik, noha a bűn annak gyökere. És mivelhogy a legrendesebb diaeta mellett is ugyancsak meg kell halni mindennek, sőt néha mértékletlen emberek sokat, és a mértékletesek keveset szoktak élni, azért az emberek a diaetával vagy semmit sem gondolnak, vagy az ellen is excessu et defectu277 vétenek; mely is nem csuda, és embernek oly szoros diaetát praescribálni is és azt követni igyekezni is bolondság, mint ember erején s dispositióján kívül való és lehetetlen dolgot. Mert a diaetának nagy, sőt mondani, semmi része sincs az ember hatalmában, és a világ, mint mindenben, úgy ebben is csak csalni és csalatni szeret. Mert dato a medicina olyan infallibilis ars278 volna, mint a mathematica, melytől olyan messze vagyon, mint az ég a földtől; és dato olyan perfectus medicus279 volna valaki, amely perfectus mathematicusnak írják Archimedest, aki azt mondotta: Da locum extra terram, ubi figam pedem: movebo terram280; noha ez is avval a mondással játszott, mint lehetetlen dologgal, conditióval; de posita et artis et artificis perfectione281, ezt mind haszontalanná tenné ez a kettő: 1) Az emberek között, talán az egész világot felmustrálnád is, nem találnál kettőt egészen egyábrázatút; de ámbár az történt légyen is, mint írják, hogy volt egy pár inasa Antonius triumvirnek, egyezett-é egészen termetek, minden külső, belső részek, tagok, szólások, hallás, ízlés és egyéb érzékenységek, testi temperamentumok, indulatjok, természetek? nem szólván semmit azokról, amelyek az elme, vagy lélektől származni szoktanak. Már ebben a kimondhatatlan különbségében a subjectumoknak, hogy-hogy tudná a medicus a praescriptiót kihez-kihez jól alkalmaztatni, még ha tudná is a subjectumnak minden in hoc casu282 tudásra szükséges qualitasit? Ami pedig mindezeket meghaladja, ez, hogy nem tudja; mert ki ismer s tud engemet az én testemben, úgy, amint vagyok, hanem ha post longam experientiam283, azaz: sok temetés, sok nyögés után. 2) Miből áll a diaeta? Abból, amivel élünk, úgymint: aër, étel, ital, nyugvás, mozgás, emésztés etc. Ez egyik sincsen még a királyok hatalmában is, hogy mindenkor olyan aërt szíjjon, aminéműt akar, vagy praescribáltak, hiszen az aër örökké foly egy helyből, egy testből a másba. Hogy mindenkor olyant, annyit, akkor és olyan jól egyék, igyék, nyugodjék, testét ingassa, emésszen (mely alatt értetik a Venus is) amicsodás, amennyi, mikor és amint kívántatnék, Salamon, aki mindeneket elpróbált, sem vitte volna végbe. Félretévén azért az ens rationis284 tárházába ezen diaetát, ami lehető, és az életnek, ha nem nyujtására, mert az Isten annak határt vetett, melyet soha senki sem meg nem előz, sem által nem hág soha is, de bizony egészségesebben való folytatására szükséges és hasznos, szólunk azokról. Magok az orvosdoktorok szép compendiumba vették azt: Ab adjuvantibus et nocentibus sunt indicationes petendae285. Mi használ, mi árt néked, te tudod, nem a doktor. Jelesül járt volt egy római úr Tiberius császárral. Mikor ebédre marasztja a császár, emez azzal menti magát, hogy néki elébb a doktorhoz kell menni tudakozni, hogy mit egyék, mit igyék. A császár kérdi: hány esztendős? imez felel, hogy ötven. Mond a császár: Be bolond ember vagy, ha ötven esztendeig, noha mind ettél, ittál, mégsem tudtad megtanulni, mit egyél, mit igyál. Légy medicus magad magadnak, ha eszed vagyon, az lehetsz. Legyenek doktorid az oktalan állatok; azonkívül is azt mondják, hogy a kristélyt a gólyától, az érvágást a lovaktól tanulták az emberek. Kérdezd meg hát az oktalan állatokat, hogy mért ők olyan egészségesek, noha halandók, és az embernél majd mind rövidebb életűek, kivévén a hollót, sast, varjat és a szarvast s az elefántot, ha igaz, amit felőlök írnak. Nézzük el kivált az állatokat, amelyek szabadságban élnek, az ember igáját, praebendáját nem tudják, vagy soha, vagy igen ritkán betegek, egészségesen élik, amit élnek, ha betegszik, maga tudja orvosságát; a kutyát ki tanította a perjefűre? az Isten a természet által. Azt hiszed-é, vélem egyarányú bűnös, bolond, boldogtalan ember, hogy az Isten a te egészségedre, életedre szintén úgy és még ezerszerte inkább gondot nem viselt volna? és orvosságot is nem rendelt volna a természet doktor által, mint az oktalan állatokra, egy ebre, egy verébre? amint azt maga mondja Matt. 10:29. 30. De te nem akarsz véle élni; ó ha úgy praktizálnád, amely könnyen s poronyán mondod: Natura paucis contenta286. Azt mondják a franciák: ha a férfiak többet nem innának, és az asszonyok többet nem ennének soha kelletinél, a doktorok, patikáriusok sokszor ennének, innának kevesebbet a kelletinél. Azért egész patika, diaeta, doktor, borbély, patikárius Isten után egyedül a mértékletes, természet szerént való élet. Optima diaeta semper cum famis reliquiis abire a mensa.287

Ezeket én nem azért írom, mintha én azokat egészen elkövethető dolognak tartanám, annál is inkább, mintha én azt olyan jól követtem volna, mert attól én felette igen messze vagyok, a magyar példabeszéd szerént, mint Makó Jeruzsálemtől, hanem hogy megtudja az én gyermekem és akárki, aki ezt olvassa, hogy én az én Istenemnek testi ajándéki között felette nagynak tartom a mértékletes életet és az által mai napig tartó jó egészséget és nyers vénséget, kiváltképpen ebben a tobzódó nemzetben és legközelebb ebben az életet borral megrövidítő Bethlen familiában, kiben régen meddig éltek, nem tudom, de másfélszáz esztendők alatt ezt az üdőt, a hatvanhét esztendőt, kivált ilyen erő és egészséggel, nem érte, mint én, egy is. Emlékezet, és ha használna, tanúság okáért leírom: Az én atyám a hatvannegyedik esztendőt ugyan egynéhány holnappal meghaladta, de a hatvanadik esztendőn felül való élete bizony egy hosszú halál volt, irtóztató hosszú vízkórság, süly, lábainak éktelen dagadása, sebessége, fulladás, csuklás, negyedfél esztendeig nem járhatott, le sem fekhetett, csak ülve kellett alunni, kínlódni. A nagyatyám ötvennyolc esztendős korában halt meg és talán többet is élt volna, de az atyámtól hallottam, megétették volt. A szüleatyám, Bethlen János (úgy hallottam) örökké ivott, emberkorban holt meg. Az öcsém, Bethlen Pál, negyven, Sámuel öcsém negyvennégy, a fiam, Mihály, harmincharmadik esztendőben hala meg, Bethlen Mihály harmincnyolc, annak atyja, György, ki egy veder bort sokszor ivott meg egy ebédre, negyvenhárom, annak atyja, ugyan György, negyvenhét, Bethlen Ferenc nem régen harmincnyolc, az atyja, Gergely, ötvenhat, annak atyja, Ferenc, ötvenkettő, Bethlen Farkas, a László atyja, negyven, Bethlen Elek ötvenhárom esztendős korukban haltak meg. Akik én éltemben halának meg, én mind intettem a mértékletlenségről, de nem fogadták, pedig hiszen az Isten a magok rettenetes véres természetjek és tüzes betegségek által is eléggé intette volna, ha fogadták volna. Bár csak tü, ha kik még éltek, tanulnátok ezeken és énrajtam, kiváltképpen te, édes fiam, József.

Gyermekségembéli diaetámról írni haszontalanság, említem csak, hogy igen kicsiny koromban két cápon, kis szekéren vittek volt Felső-Búnra szegény üdvezült Bethlen Ferenc gyermekeihez, és ott engem megrészegítettek, melyet nehezen szenvedtem, sírtam fejem fájdalma miatt, mind azt mondván, hangya jár a fejemben. Mint akármely gyermek, a gyümölcsöt, salátát, retket, káposztát és akármi fűből, gyümölcsből való ételt igen szerettem, mely e mai napig is, csakhogy okos mértékletességgel, megvagyon bennem. Nem is tapasztaltam soha ártalmát semmi gyümölcsnek egyébnek, hanem a dinnyének, kivált a görögnek, ha sokat ettem benne, és a nyári körtvélynek, baracknak; vérhast indított bennem, de a kevés abból sem ártott semmit is, sőt ez a gyümölcs és füvekkel való élés énnékem felette hasznos volt. Én nem panaszolkodtam volna, mindazáltal úgy, hogy lett volna egy kis pecsenye is mellette, mint a Rómában tartott tatár, mikor a török követ kérdezte, hogy mint vagyon, s felelte emez: mint a bárány, mert ő csak füvet eszik. Kiváltképpen a káposzta nékem nemcsak étel, hanem orvosság is volt. Én a nyers káposztasalátát fonnyasztatlan ettem, de ellenben a nyers ugorkasalátát nem szerettem. A sós-káposztás hús máig is minden csemege-specialénál kedvesebb étel előttem. Istennek hála, a gyomrom is jól emészti. Majd minden betegségemben a hajdúkáposztán kaptam életre. Nagy nátha-hurutban, erős hagymáz, forró hidegben, orbáncban próbáltam a sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, jól megettem; savanyú vizet vagy csak tiszta forrásvizet, néha megnádmézelve, gyakrabban anélkül, néha kávét, de bort sohasem, jó bővön ittam rá, kivált este; bétakarództam, aluttam s meggyógyultam utána, melyen a doktorok először csudálkoztak, de azután magok is az én meleg májom s hév természetemhez képest igen jónak találták; még doktor Köleséri Sámuel nádmézzel javallotta a nyers sós káposztát, de én ritkán próbáltam úgy, csak rend szerént praktizáltam, parasztosan követtem mai napig is.

Az édes ételt is szerettem ugyan, de a savanyún, ecetesen mindinkább kaptam. Lépesmézet minden akadály nélkül sokat ehettem. A kövér akármiben is kedves volt előttem, a húsnak az ösztövérét sokszor elutáltam, nem ment le a torkomon a csömör miatt, de a kövére jól lement. A csömör dolgában nagy Isten áldása volt rajtam: még a számban volt a falat, és ha csömörös volt, azon szempillantásban a vakszemem bal felől megnyilallott s fájni kezdett, arról csalhatatlanul megismertem mindjárt a csömört és azt a falatot kipöktem s mindjárt bort kértem sietve, s ha hamar úgy ihattam rá, a csömör és vakszemem fájása elmúlt egyszersmind mindjárást. Ha pedig ugyancsak meg találtam csömörleni, az a bal vakszemem fájása nagy vagy kicsiny volt a csömörhöz képest, az soha meg nem csalt, melyet is én haszontalan dörgöléssel, mivel, nem orvosoltam, hanem csak koplalással, álommal; ha ebéden csömörlöttem, vacsorát nem ettem, ha vacsorán, másnap ebédet, mindaddig, valamíg a vakszemem fájása el nem múlt. Nem ettem, tudom néha másfél nap is, nem is kívánta olykor a gyomrom is, az appetitus együtt járt avval a fájdalom múlásával, olyankor osztán ha kaphattam csukát, semling apró halat, csikot, vagy ha hal nem volt, tyúkfiat főzettem káposzta levében, tormával; egész patika csak az volt. Igen jól voltam utána, a levét kiváltképpen kanállal jó bővön hörpöltem. De soha jobb vakszemem külön, vagy mind a kettő az olyan csömörben nem fájt, hanem mindenkor csak a bal egyedül, az sem igen nagy helytt, hanem mint egy susták, fél vagy egész tallér a csömörhöz képest, a fejem egyebütt nem; ha pedig mikor a más vakszemem is, vagy fejem egészen fájt, tudtam azt bizonyosan, hogy nem csömör; hanem egyéb nyavalya, mint a részegség is, melyet is, mint nagy csömört, azon megírt módon orvosoltam, de az igen ritkán esett.

Gyermekségemből kikelvén, ebéd s vacsorát ettem csak, azt jól s mohón, de nem sokat, mert megéheztem ugyan igen, ebédre kivált, s nehezen vártam, néha szitkozódtam is, hogy az étket hamar el nem hozták, minthogy éhen hamarább öszvevesztem volna én az emberrel, mintsem részegen, de hamar megelégedtem; sokszor az első fogásbéli vastag étkekkel úgy laktam, hogy osztán akármi szép étket, csemegét csak néztem, vagy erővel ettem bennek, néha a feleségeim kedvekért is, akik affélével kedveskedtek; meg is hagytam osztán, hogy az afféléket mondják meg, hogy a káposzta vagy tehénhús ne foglalja el helyeket, az egész kvártélyt előttök. Néha fél óráig is az asztalra könyökölve csak néztem, kínáltam, szóval tartottam a több evőket; sokszor meg is untam, de asztalt nem bontottam, sem az étket el nem szedettem előlök. Mikor pedig osztán a gyümölcsöt elhozták, azon én is mások unalmáig is eltöltöttem az üdőt. Mikor feleségem, gyermekeimmel, vagy vendégekkel ettem, néha két órát is eltöltöttem asztalomnál, vagy ha ittak, többet is, de rendesen másfél órát csak, vagy kevesebbet is, az üdőhöz s alkalmatossághoz képest; vacsorán kevesebbet ettem. Ebédüdő tizenegy, vacsora hét óra volt rendszerént. Az igen sós vagy igen sótalan és az igen fűszerszámos étket nem szerettem, csak mennyire megveszett húst és avas szalonnát, olajat és felette vajat nem ehettem. A sajtot, túrót sem mesterséggel, sem erővel, noha szüleim is próbálták, én magam is Hollandiában, el nem nyelhettem semmiképpen. Túrós étket, ordás288, tejfeles levet, domikát289 szintén úgy, hanem a bálmost290, botsajtot291, jungátát292, édes tejet igen szerettem és mintegy húsz esztendőtől fogva a túrós bélest is megehetem. Készebb voltam jól megsült fekete kenyeret, mintsem rosszul sült és sótalan zsemlyét enni. Amivel magyar élni szokott, mind megettem, és noha erős ízlésem volt, de kényes nem voltam, imezeket oda fel kivévén. Idegen nemzetek étkéhez mindjárt hozzászoktam, a békákon kívül. Egyszer hírem nélkül, Bécsben, a velencei követ asztalánál, kecske-békát is sokat ettem apró hal képében, és noha ugyan asztalnál a követ őmaga megmondá, gazdálkodván többel is, mert márciusban újság volt, nékem semmi változást nem csinált, mindazáltal a megmondás után többet benne nem ettem, azt pedig más szép halakkal, főborokkal, rozsólissal megnyomtattam s jól megemésztettem; és úgy is tetszik, ha akartam volna, megehettem volna azután is, de nem ettem. Osztrigát is ettem keveset, és egyébféle tengeri s földi csigákat, vidrát, halhódat is böjtben, uraknál. Eddig az ételbéli rendtartásom.

HATODIK RÉSZ

Italbéliről

Minthogy Isten énnékem gyermekségemtől fogva jó bort, szőlőket Erdély földéhez képest híreseket is adott volt, én legjobb italnak a bort találtam, Dávid és Szent Pál értelme szerént. Igy szólok erről ab anno 1660. novembertől fogva, mert addig magyar módra ittam én is a bort, látván mástól s magától az atyámtól, praeceptor, paptól, és azok között az én merő fél apostolnak tartatott mesteremtől, Keresztúri Páltól, aki részeges ember ugyan nem volt, de a jó bort minden ebéden pesdülésig innya igen szerette, mástól is emberséges embertől nem kíméllette, főborokkal is élt mindenkor. A fejedelem, ki régen tanítványa volt, urak, főemberek is sok főhordóborokkal kedveskedtek néki. Minthogy nékem egynéhány esztendeig asztalt is tartott, sokszor csak akkor vettem én, mint gyermek, eszemben magamat, hogy részeg vagyok, hogy a kristály feneke, amint ittam, kettősnek látszik. Osztán fickó koromban az atyám szolgái éjszaka is elvittek innya, hogy ők jobban ihassanak és bort csalhassanak engedtem. Bizony egy rossz részeges ember lészen vala belőlem, ha gyermekségemben az anyám, bornemissza és részeg embert utáló lévén, nem zabolázott volna, és ha Isten in anno 1660. nagy halálos betegség, Várad akkori elveszése, és néhai praeceptorom, Isacus Basirius theologiae doctor (kiről másutt is lészen szó) tanácsa által a józan életre ne térítsen. Akkor fogadám fel, hogy a részegséget és a paráznaságot teljes tehetséggel igyekezem kerülni s távoztatni, és hogy a hajamat el nem vágatom, valamíg Isten Váradot Erdélynek vissza nem adja. Az említett Basirius még azt a tanácsot adá, hogy mivel már régen ismer, és ő medicus is, tudja bizonyosan, hogy minden nyavalyám a calida intemperie hepatis et frigiditate capitis293 vagyon, azért éljek józan, mértékletes életet, és minden ebéd, vacsora után igyam egy kis pohár hideg vizet, és egészséges leszek; mert ő harmincöt esztendeje azt követi, s nem volt talán kétszernél többször beteg, akkor sem esett csak harmadnapig is ágyba. Én ezt megfogadtam és azoltától fogva követtem mai napig, ha mikor jó bort ittam; ha mikor (de az ugyan ritkán esett) vagy bort nem, vagy igen erőtlent ittam, úgy nem kellett a vízi hívesítés. Tiszta víz helyett néha kávét, serbetet, sert ittam, csak azért, hogy az is víz és hívesít. Sokszor bizony kelletlen, embereknek csudájára is csak ittam és avval azt nyertem, hogy üdőközben és éjjel sohasem ittam akármely melegben, ha lovaglottam is; kit nevettem, kit feddettem az üdőközben való ivásért, oda nem értvén a paraszti munkásembert. Ha mások erős kínálására csak egy kis üvegpohárka bort kóstoltam is üdőközben, mindjárt a hideg kezdett borzongatni. Nékem azóta ebéd vagy vacsorai rendes praebendám a borból volt fél ejtel vagy három meszely, legfeljebb, mikor barátimmal vigasságra akartam is innya, egy ejtel bor. Soha azután a fogadás után jóakaratomból annál többet nem ittam, kéntelenség, egy vagy más tekintetekből ittam néha azután is sokat, három, négy s több ejtelt is, és gyakrabban huzonost egy meszely, sőt fél ejtelig is, de ezeribe egyszer, nagy ok és kéntelenségből. Adok Istennek hálát, az eltölt negyvennyolc esztendők alatt nem hiszen eszemet elvesztő részegségem lett volna huszonöt. Pesdülésemről nem szólok, amely lehetett, volt is, de mindenkor nyavalyámra s kedvem ellen volt, ha az én mértékemet meghaladta. Azért is mikor már, hogy már úri névre kaptam, ab anno 1688-tól fogva, hogy a tanácsi rendbe mentem, annál inkább azután nagyobb állapotomban, az én rendtartásom asztalomnál ez volt:

Minthogy jó boraim termettek, és mind én, mind a feleségem igen a bornak a javához szoktunk, vendégeimnek mindenkor jó bort, s bővön adattam, melynek gonosz-akaróim előtt is híre s irigysége volt. Osztán megmondottam: Édes uraim, kegyelmetek tudja, hogy én nem iszom, mást sem erőltetek, hanem jó szívvel adom, a micsodás ha tetszik, kegyelmetek maga légyen gazda magának, ki mint akarja, igyék. Igy a sellegből ürmös vagy más jó borból izibe megittak, mert az szakadatlan járt a hosszú asztalnál kétfelől. Azonban én kis kristálypohárt elköszöntem rendre a vendégimre, az elsőn kezdvén, alább-alább rendre a vendégim egészségeért, rendek és nevek szerént, amelyet, kivévén azt, akiért volt, mind megittak és így igen jól laktak. Sokszor osztán megmondottam: Édes uraim, én a kegyelmetek egészségeért köszöntem; én tovább természetem szerént nem mehetek, kegyelmetek a gazdák. Ha fel akartak kelni, szabadság volt, de gyakrabban, kivált a nagy rendek, néki riogatták egymást: Imhol az úr (úgy tetszett szólaniok), köszönt mü érettünk, hát mü ne köszönjünk a gazda, gazdaasszonyért? hozsza bort. Annyi pohárt köszöntek egymásra s úgy eltartották magokat s egymást, hogy merő mulatság volt; én józanon ott ültem, melyet is vétkül nékem senki nem vetett, mert én kicsiny, fenékre töltött borral, csupor, kupa, ezüst pohár, egyszóval láthatatlan kevés borral, s akármi mást részegíteni, magát józanon tartani szokott csalárdsággal nem éltem; kristályból ittam keveset, látta minden, mennyit, azt is tudta már minden ember, hogy én nem iszom, őket is meg nem csalom, és így ez az ingenuitas az én részemről, a jó bor, és a magok jó kedve, kinek szeretetéből, kinek hízelkedéséből származott légyen, de őket jól tartotta, elannyira, hogy osztán közönséges szó volt: Józan Bethlen Miklós örökké, mégis senki asztalától sem mégyen több részeg ember el, s annyi sem, mint az övétől. Úgy is volt; mindazonáltal ebben is arra vigyáztam, hogy rendkívül el ne részegedjenek, és valami garázdára magokban ne fakadjanak. Ez is nagy istenáldása volt rajtam: engemet az üdvezült Apafi fejedelem, noha bizony sokat ivott, de sohasem erőltetett, sőt maga megmondotta: Ne igyék kegyelmed, mü nem kívánjuk, tudjuk mü, hogy kegyelmed nem ihatik. Mások, kivált elein, mikor Németországból hazajöttem, inkább erőltettek, de én akkor vízzel elegyítettem a bort, és engem csak nem vehettek rá, hanem ezeriben egyszer Teleki Mihály, kitől félnem is kellett. Az ipam, Kún István, felettébb részeges ember volt, de ő sem vehete soha rá. Bizony elein, míg el nem szoktathattam magamról az embereket, sok rossz, barátságtalan ember nevet szenvedtem, nem azért, hogy én a vendégemnek elég és jó bort nem adtam volna, mert azt bővön adattam, hanem azért, hogy mikor én más vendége voltam, nem ittam. Úgy el is szoktak osztán rólam, talán felettébb is, hogy engem még alacsony állapotomban is, országgyűlésen, az uraknak a nagyján kívül igen kevés ember hívott ebédre, noha az én asztalom örökké tele volt vendéggel, kivált ebéden. Mikor lakodalmokban, vendégségekben voltam, társas, nagy poharakból az én részemet kitöltötték, néha lopták is a társaim, engedtem. Sokszor, ha én legfeljebb egy ejtel bort megittam, elbúcsúztam, elmentem, avagy az asszonyok háta megett sétáltam s beszélgettem. Elég az, hogy Isten segedelméből a józan életet, eszemet, egészségemet megtartottam, becsületem is volt, még nagyobb, mint sok részeges embernek.

Csuda volt az is, mikor megrészegedtem is, a bort mind ízesen ittam a részegségig; ha ízi elveszett a bornak, nem ihattam azután. Azonban sokszor elébb elhagyott a lábam, mintsem az eszem, igen részeg koromban is azon búsultam, haragudtam, hogy miért részegedtem meg, rosszul is voltam felette igen utána, néha egy hétig is, kivált mikor tokaji bortól találtam megrészegedni, egész hagymáz-forróhidegbe estem aztán miatta, egyszer, tudom, majd két hétig. Az égettbort örökké utáltam, és igen ritkán, orvosságul ha ittam igen keveset. Pálinkát, bor, ser nemlétiben, úton, étel közben, ittam talán életemben háromszor. Aquavitát, rosolist, fahéjvizet, igen keveset és igen ritkán, nem gyönyörűség, sem részegségért, hanem orvosságért inkább. Ser, csiger, nyír, alma, kökény, s afféle csinált vizeket megihattam mind, de nem kaptam rajtok, a jó sert kivévén, azt szerettem, meg is próbáltam egyszer szántszándékkal a tőle való részegséget, fejem, lábam nem bírt, de az elmém épen, helyén volt. Valamikor ittam, szaporán kellett vizelleni kimennem, s hamarébb másoknál, mely is gyomrom s májam nagy melegétől volt, úgy hiszem, noha különben mai napig is nékem mind éjjel, mind nappal gyakran kell vizellenem, nagy nyughatatlanságomra, só bősége lehet a véremben, úgy hiszem s tapasztalom bizonyosan. Eddig az ital diaetájáról.

Quod ad motum et quietem294, amint erről odafent részben említettem, ahhoz tészem ezt: soha dolog nélkül nem voltam, haszontalan beszéddel s melancholizálással üdőt nem töltöttem, olvastam, írtam, vagy valamit delineáltam295, computáltam296, vagy kertben, malomhoz, hová sétáltam, az építés körül sokat pallérkodtam, kőemelésben, hordásban, a szolgámmal együtt magam is sokat dolgoztam; csudálkoztak az emberek rajta; néha szénát is keményen takartam ifjanta, egyszóval sohasem henyéltem. Ezenkívül voltak tisztembéli foglalatosságim. Álmot délben, kivált nyárban, egy órát, néha kevesebbet is, többet pedig ritkán aludtam, melynek nagy hasznát is tapasztaltam, és ha elmulattam, a fejemre felmenő sok pára miatt rosszul voltam. Éjszaka hat, hét vagy nyolc órát aludtam, feküdtem rendszerént kilenc vagy tíz órakor, keltem fel hat-hét órakor. Istennek nagy áldása volt rajtam a jó álom, mikor beteg nem voltam, jól aludtam, haszontalan beszéddel még a feleségemmel sem töltöttem az üdőt az ágyban. Mikor Fogarasban és Szebenben megfogtak is, alkalmas egynéhány órát aludtam első éjszaka is, azután pedig Fogarasban még a vasban is jól aludtam; mert a házban bent strázsa nem volt. De Szebenben két német strázsált, puska és mezítelen fegyverrel a házban, kiknek egyike csak egy sing s három fertálynyira ha állott a fejemtől; ezek minden órán változtak és szokások szerént abgeleszt kiáltottak; és minthogy felette ébren aluvó voltam örökké, ezek miatt minden órán felébredtem, bizony a születésem napját is megátkoztam, fülem bédugtam miatta. Te tudnád egyedül, Isten, megmondani, micsoda szenvedés volt ez; bizony nem hiszem, néha esztendeig is volt volna éjszaka Szebenben egy óraütés, akit én nem hallottam volna, sőt úgy rászokott osztán a minden órán való felébredésre a szemem, még az ő átkozott abgeleszt kiáltások után is, hogy amikor osztán nagy későre, egynéhány esztendőre, megtilták azt a kiáltást, csak felébredtem én minden órán, de Isten csudálatosan úgy adta, mindjárt ismét elaludtam, ébredtem, szunnyadtam, s meg úgy, meg úgy; hanem már itt Bécsben, nem lévén most afféle, kezdettem két-három órát egymás után alunni. Isten minden keresztyén felebarátomat őrizze olyan álomtól, hanem adjon álmot Zsolt. 127.297 szerént. Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet is gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély hetenkint, mikor rabságomig a szakállomat elberetválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták. A hasam rendszerént hígan járt, és gyakor apró székem volt. Izzadást könnyen és gyakran sokat izzadtam. Hideg italt nem ittam, hanem csak hívest, azért is a jégen nem törődtem: kivált jeges vizet teljességgel nem ittam. Mikor szükség hozta, kevés álommal voltam, s tudtam táborokban vigyázni, köntösben is, rút ágyban is alunni. Hevet, hideget egyaránt jól tudtam szenvedni, szép vagy paraszt étellel jóllakni. Quod ad pathemata animi298 odafent szólottam III. részben; itt nem iterálom.

HETEDIK RÉSZ

Egészségemről, betegségemről

Az itt közelebb leírt diaeta után a dolog és rend úgy hozza, hogy szóljak az egészség és betegségimről, melyről gondoltam vala, hogy e felső részben szóljak, de így is reménységen kívül igen hosszú lőn; de mivel én ezt nem a világnak, hanem csak az én maradékimnak írom, talán nem unják meg olvasni, ha ki pedig megunja, hagyja el, én meg nem pirongatom érette. Ő dolgok. Azon jó Istenem, aki nékem a mértékletességnek kegyelmét adta, azt jó egészséggel, erővel és hosszú élettel is megkoronázta, mert ez mindenik csak azon Isten ajándéka, és nem is köttetett a jó egészség mindenütt elválhatatlanul a mértékletességhez úgy, hogy csak attól függene, és adhatja az Isten az elsőt a másik nélkül, kivált a hosszú életre nézve. Mindazonáltal a jó egészséget, úgy tetszik, maga az Isten a természet által láttatott öszvekötni a mértékletes és természet szerént való élettel, amely a testben levő tüzet, vizet olyan aequilibriumban tartja, hogy egyik a másik felett való erővétellel és ebben a microcosmusban való civile bellummal299 a test országát, amelyben ketten veszekednek, el ne rontsák. Ez az egész medicinának is célja, munkája és summája. Isten után ez volt életnyújtó és nemzőerőt adó eszköz a régi hosszú-életű pátriárkáknak, Ábrahámnak százharminchét esztendő után hat fiat, és Jákobnak hetvenöt esztendő után tizenkettőt ez adott, evvel élt Hippocrates, a doktorok fejedelme száztizenhét, Galenus, Cato…300esztendőket. Én magamról tudom, ha úgy élhettem volna, amint csak magam tudtam s akartam, mikor osztán észrevettem magamat, annyiszor sem betegültem volna meg, úgy hiszem, amennyiszer voltam, majd meglátszik.

Igen gyermekségemben is úgy hallottam az anyámtól, hogy nem voltam beteges. Amire magam emlékezem, szólok azokról. Anno 1653, mikor én még csak tíz és fél esztendős voltam, a hólyagos himlő erősen uralkodván az országban, én is megbetegedém belé, de minden testemen körülbé kétszázharminc volt csak, noha nagyok voltak. Hamar felgyógyulék, de ottan csakhamar minden testem megrühesedék szörnyen, mintha kásával hintették volna meg, nagy viszketéssel; borbély egynéhány hétig gyógyított, minden ember himlő-maradványnak mondotta. Az alig múlék el, veres himlő jöve reám, mintha az egész testemet veres posztóval vonták volna bé; senki sem orvoslott, mint azelőtt a hólyagos himlőben, mert akkor Fejérvárott országgyűlésében az atyám ott volt, s doktor kúrált, de ekkor, noha Fejérvárott voltam, de sem atyám, sem doktor, sem a nagyobb mesterem Keresztúri Pál ott nem lévén, senki ügyiben gondot sem viselt reám, nem is akartam, mint gyermek s bolond, ágyban fekünni, nyárban volt ugyan a dolog. Elég az, harmadnapra mind elmúlék kívül a testemről, béüte, és én mind a két szememmel olyan nyavalyába esém, hogy fel sem nyithattam, csak szüntelenül folyt a könnyem rettenetes bőséggel éppen harmadnapig, úgy, hogy nem is ehettem különben, hanem kenyeret, húst elémbe metélték, s mint a vak, tapogatva ettem. Harmadnap szinte egy kotyogós üvegből bort iszom vala, az ivás alatt nyílék fel a szemem, azután jól is láttam, a könnyezés is elmúlt, a himlő és egész betegség is odalett. E három mind egyvégtében volt, talán öt vagy hat holnap alatt. Ha igaz a doktorok értelme, hogy a himlő az embernek az anyja méhéből hozott anyai rossz vérnek maradéka, és hogy azt a természetnek vagy egyszer, vagy másszor ki kell a himlő által tisztítani, és azért ezer ember közül sem kerüli el egy, az is nagy veszedelmével, experientia teste301, így hát Isten kegyelméből én ezt a természetnek adóját üdején és könnyen lefizettem. Anno 1654-ben betegedtem meg ismét ilyenformán: Az én mesterem, Keresztúri Pál, mint fejedelem udvari prédikátora Radnóton (ahol II. Rákóczi György fejedelem igen szeretett nyárban lakni, a lovai bálványi kedvéért), a veteményes-gyümölcsös kertben a filagóriában szállott mindenkor, hogy a fejedelem fia is, Rákóczi Ferenc oda, és a prédikátor is könyörgésekre udvarhoz közelről jobban járhasson. Itt én, mint gyermek, gyakran kaptam fölöstökömre egy darab fejér cipót, elmentem véle a kertbe s egynéhány fő fokhagymát kihúztam s megettem, osztán jó radnóti bort ittam reá akkor is, ebéd és vacsorán is, mert mesterestől, tanítványostól avval bővelkedtünk. Ez a rossz diaeta engemet elhevített, fájni kezde a torkom, és balfelől olyan fluxus ereszkedett a torkom, nyakam s állomra, hogy egy nagy disznószaka, vagy tályog lőn belőle, melyet, kiváltképpen hogy először orvoslására s eloszlatására senkinek is gondja nem volt, osztán csak ki kelle érlelni s vágni. Míg ki nem vágták, rettenetes nagy fájdalmat és alutlanságot szenvedtem miatta, azután nem, noha nagy kérő járt belé, ha engedték volna, bé is gyógyult volna hamar. Ez ekkor meggyógyula, de a természet olyan igen ide csapódék és merő emésztő helynek csinálá ezt a fluxust, hogy azután is háromszor vagy négyszer lett olyan tályog mindenkor ott, és kiérleléssel, kivágással kellett, kivált házasságom előtt kúrálni, mert házasságom után csak egyszer volt. A fogam is mind onnét fájt, mely miatt mint bolond, két zápfogamat is vonattam ki onnét, melyet drága pénzzel is visszatennék most, ha lehetne. Ezt bizonyoson részegségem belső hevítése, és néha télben az ahhoz járuló külső hidegség okozta, melyet osztán észrevévén, józanság, külső meleg, és szüntelen vélem járó skorpióolaj, és a házasság megigazíta szépen és jól, hála Istennek. Ezzel bajlódtam ifjantan; egyéb betegeskedésem nem volt derekas tizennyolc esztendős koromig, hanem az orrom vére néha felette folyt, meg is orbáncoztam talán kétszer is arcul, köpölyöztek, lebelgettek, melynél mind jobb lett volna a Basirius ide feljebb említett praescriptiója. Mikor eret vágattam, vagy máson való érvágást néztem, hamar elájultam, de csak kicsidég ifjantan.

Anno 1660. hogy tizenkilenc esztendőmbe fordulék, rettenetesen megbetegedém. Alkalmatossága és szerző oka volt, úgy hiszem, sok mindenféle, mind szelíd, mind vad gyümölccsel való élés, dorbézolás és talán közbe-közbe a gróf Rhédei Lászlóval való részegeskedés; elég az, én reám rettenetes hányás és egyszersmind hasmenés esett, elannyira, hogy két nap s két éjszaka az az alól s felül való üresedés meghaladta az ötven számot. Huszton volt ez, ott doktor és egyéb tudós és főember sok volt, akkor esvén Várad török kézbe, mindnyájan kétségbeestek életemről. A forróság is nagy volt mellette, akármi orvosságot adtak, csak kihánytam; osztán szegény öreg gróf Rhédei Ferenc, az atyámnak igen jó ura, ki engem majd mint gyermekét, úgy szeretett, egész órát is elült az ágyam előtt, tokaji igen fő aszúszőlő borába mártott két vagy három kis falat cipóval állítá meg azt a szörnyű hányást. Harmadik nap osztán nem hánytam, csak a hasam ment, gyengébben mindazonáltal, mely is osztán elmúlék. A doktor mit adott osztán s mit segített, nem tudom, de az Isten meggyógyíta, s felkelék egy hétre, de a gyomrom úgy megháborodott volt, noha valósággal rajtam vérhas nem volt, sem a betegségben, sem azután, de gonosz diarrhoeám volt egynéhány hétig, az étel csak emésztetlen többre általment rajtam, míg Isten azt a Basiriust odahozá, s ő ada rebarbarumot, mely három vagy négy széken való tisztulás által helyben állítá az egészségemet, és én ekkor fogadtam azt az odafeljebb részben említett fogadást, és ezután sok esztendeig igen jó egészségem járt; úgy hiszem bizony, az említett Basirius praescribálta pohár víz volt a panacaea, mellyel ekkor kezdettem élni.

Az idegen országokban jártomban is egyszer kövér berbécspecsenyét evém, s úgy menék egy kis tengeröblöcskén más városba, rútul émelygett a gyomrom, s fájt a fejem, annál is inkább, hogy én a tengeren nem igen hányhattam. Ekkor igen megbetegedém forró hidegben, de ágyba nem ejtett, noha ha más okom nem lett volna, vagy csak egy-két nap bizony lefeküdtem volna, de csak elkövettem utamat, és Isten minden emberi orvoslás nélkül meggyógyíta negyednapra jól. Ez volt anno 1663. decemberben. Anno 1664. májusban úton valami rossz sertől, reggel tíz óra tájban a kolyészán ivám benne valami száraz kenyérre, úgy megbetegvém, hogy szörnyű. Nosza spanyol bort, égett bort ivám reá s kihányám, de olyan szörnyű forróságom lőn utána, mint egy bab, olyan fakadékok lőnek az ajakamon virradtig, és másnap útra menék, harmadnapra jól meggyógyulék, Istennek hála. Anno 1674. májusban Fejérvárott országgyűlése alatt estve igen meghevülvén, egy pohárba bor közé jeges vizet tölték jegestől, egy citromot is beléfacsarék s megivám, lehetett egy meszely, ottan mindjárt megborzadék, és másnap felmenék a gyűlésbe reggel, csak egy vékony selyem dolmánykában. Egy kis dara jégesőcske lőn, meg kezdém fázni, s a hideg ellele, az oldalam kezde nyilalni, és erősen megbetegedém. Pleuritisnek mondá a doktor, érvágás és izzasztókkal kúrált, hatod vagy hetedik nap a huszti hányás, hasmenésforma kezde bántani, de nem olyan mértékben, azt a doktor kolerának mondotta, sem én, sem más senki nem hitte, hogy én felkeljek, holt híremet is vitték a fejedelemnek s széjjel, a feleségemet is kivitték a házból előlem, de az Isten még, látom, sok esztendőket rendelt volt nékem, meggyógyulék két hétre jól, Istennek hála.

Anno 1677. a hosszas fogságban a gutaütésnek jelei kezdének rajtam látszani, kiváltképpen a bal kezemen, a hüvelykem s mutató ujjam között való nagy musculus reszketni kezdett erősen, úgy, hogy akárki láthatta; ennek ereje hatott a fejembe egy szempillantásban és onnét a szívemre, melynek nagy nehézséget szerzett; felette igen fájdalmat nem éreztem, de rettenetes háborodást szenvedtem; úgy hiszem, ha még el nem bocsátottak volna, el sem kerültem volna a gutát. Szabadulásom után egy vén úr, jó uram, adá tanácsul, hogy olyankor szagoljak reszelt tormát. Egykor Székely-Muzsnán vacsora előtt s alatt próbáltam, de bizony csak alig maradék, hogy meg nem üte. Annyira voltam, hogy tíz újabb-újabb matériát is kezdettem beszélleni, s minden értelem s conclusio nélkül elhagytam s felejtettem, úgy, hogy a vélem evő prédikátor és szolgáim s magam is vettük eszünkbe, hogy nem ügyiben vagyok, a jobbkezem is hülni kezde. Elvetém én a tormát, hanem meleg téglát markomba vévén, meleg ruhával és gyanta-olajos égett borral dörgöltetém a karomat. Következék jobbfelől a fejem felének rettenetes fájdalma, és az egész jobb oldalomnak csak, nem a balnak, lábom, karom s fél testemnek igen erős izzadása, a főfél fájása másnap is tartott. Ezután két vagy három héttel érvágás, purgatio s a gyógyi feredővel kúrála az Isten. Egyszer a szemem sokáig fájván, purgatiót vevék egy híres és bizony tudós doktortól, valami liktárium-forma vala, rámbízá a véle való élésnek módját és regimenjét, tamquam in re plane innoxia302, az is volt, úgy hiszem, bizonyosan. Ő hazaméne Kolosvárra, csak útjából tért volt hozzám, mint barátom. Élek én másnap véle (minthogy az első feleségem üdejében a majalis purgatio303 és érvágással én is minden betegség nélkül bolondoskodtam); olyan szörnyű purgálást követe rajtam, csaknem huszti módra járék, elmúlék ugyan harmadnap, de én bizony majd három holnapig férfiságomat nem érzettem, és soha azután mai napig az ujjam begyei, úgy mint azelőtt, meg nem töltek; a szemem ugyan nem fájt osztán akkor, de nem adom senkinek tanácsul, szemfájásban hogy úgy kúráltassa magát a feneke bajával. Anno 1673. az én jobb lábamnak vagy talpamnak a szive közepi fájt majd esztendeig, jártam ugyan eleget rajta, de néha nehezecskén, én azt köszvénynek véltem, az inasommal meg is verettem vesszővel, laxativum és sudoriferumokkal304 kúráltam, bolondoskodtam, elmúlt, ma sem tudom, köszvény volt-é. Az bizonyos, részegségeim után mindenkor érzettem kezemen, lábamon, az ízekben fájdalmat, most is látom a chyragrának jelét a balkezemen. Stranguriát egyszer érzettem, egy kis égett bor, szorulást egyszer egy csap kúrálta. Forróhideg vagy hagymázban egyszer egy hétig voltam, másszor kettőig, de akkor vadászat miatt kétszer estem recidivába, tizenhárom hét tölt el a sok jó és rossz egészségben. Ezek eddig az első feleségem üdejebéliek, az én életemnek negyvenharmadik esztendejéig.

A mostani feleségem üdejében majalis cura, purgatio, érvágás, köpöly nem volt körülem, hanem csak egyszer forróhidegben vágattam eret s vettem purgatiót, osztán a sós káposzta volt kúra. Ismét másszor, magam sem tudom micsoda alkalmatossággal vett nyavalyában vágattam eret, egy-egy hétig voltam rosszul. Egyszer meg a bú, és náthahidegben voltam rosszul majd két hétig, de feküdtem, költem, utaztam, in anno 1691. Ezek az én szebeni rabságomig. Rabságomban egyszer vérben négy nap, szél-kólikában majd tíz nap, doktor nélkül, minthogy azt nem is bocsátották hozzám, gyógyultam. Azután is a táborban szél-kólikában voltam négy nap. Erdélyből vélem hozott orvosság által gyógyított az Isten, kinek dücsőség ennyi kevés betegségért.

Most juta eszembe, anno 1654. ősszel ki akarván a fejedelem menni Várad és egyéb Magyarország részeibe, menénk Gyaluba. Keresztúri Pál mesteremmel én is ott voltam, én mint bolond gyermek, azt tudtam, hogy pokolba visznek, feltevém magamban, hogy valamint, de bizony megbetegítem magamat, hogy engem hagyjanak Kolosvárt nagyapámnál. Szabad lévén a gyümölcsös kert nékem, kellve, kelletlen mind ettem éhomra is minden gyümölcsöt és kivált szilvát, de bizony nem betegedém akkor meg, hanem osztán Váradon kezde a negyednapi hideg lelni, s márciusig mind lele; egyszer a lépem is, mint egy tyúkmony, kidagadott vala, és az a hideglelés csak déli álom helyett vala, hamar felbocsátott, tanultam volna is utána, ha akartam volna, vacsorán eleget ettem. Márciusban orvoslás nélkül elhagya. Soha azután betegséget nem kerestem, sem hazudtam. Házas koromban is a sok őszi dinnye miatt a negyednapi hideg öt vagy hat hétig lele, sok hánytató, purgáló, izzasztó orvosságokkal kúrála a doktor Isten után. Seb rajtam sohasem volt, de egyszer gyermekségemben a balta nyele, addig vagdaltam, kopácsoltam, a jobb tenyeremet feltöré; én azt kifakasztám, a hideg megcsípé, nosza dagadni, orbáncozni kezde, olyan seb s lyuk lőn rajta, ha derék borbélyhoz ne vigyenek Segesvárott, legalább a bolond ujjam vagy elszakad, vagy megbénul vala. Ismét in anno 1693. azon jobb tenyeremet, amint puskatöltéssel siettem s a vad után vigyáztam, a puskavesszőbe ütém, mint egy poltura, annyi sebe volt; nem gondoltam véle, hó vala, csak bétekerém, vadásztam, de ebből is olyan nyavalya kerekedék a hideg, és mivel gyűlésbe is kellett mennem, egyéb akadályok miatt, alig hogy el nem kelle vágni bokában a kezemet miatta. Fizettem két borbélynak hetven forintot, vagy még többet miatta. Tanuljon az én gyermekem az ilyeneken, én az ő kedveért nem restellettem leírni.

NYOLCADIK RÉSZ305

Tanulásomról és Keresztúri Pál methodusáról

Úgy hallottam, hogy mihelyt a hetedik esztendőbe fordultam, mindjárt tanítani kezdettek az abc-ére, mint gyermeket, játékkal. Első mesterem volt Naményi Mihály nevű, ki annakutána híres prédikátor volt, Marosvásárhely első prédikátorságában hala meg, noha academicus nem volt; én mind holtig szerettem, becsültem, ő is az atyámat, engemet és egész házunkat. Anno 1678. az atyám teste felett prédikálván, akkor virágzó ellenségeinek büntetéseket megjövendölte, alig hogy rosszat nem ejtének rajta érette, de azután ugyancsak bételék, még pedig némelyiken hamar; ő tisztességes értékre is kapott vala. Második mesterem volt Fogarasi Mihály, ki nemrégen még él vala szép nagy vénségben és esperességben. Ez initiált a deák nyelvbe, dirigáltatván Keresztúri Pál által, ki kedvéért az atyám az ország gyűléseire és terminusokra mindenkor elvitt mesterestől, és ott sokszor maga szeme előtt taníttatott, examináltatott véle Keresztúri Pál, és instruálta, hogy odahaza is mint tanítson; noha az atyám sem volt abban tudatlan, mint Keresztúri Pál tanítványa, minthogy Isten annak a Keresztúri Pálnak munkáját úgy megáldotta, hogy az ő tanítványában igen megvető csak egy sem volt. Egyszer Keresztúri Pál Búnra jöve az atyámhoz, akkortájban az atyám s mesterem olyan rendet szabtak vala nékem, hogy ebéd s vacsora előtt tanuljak öt-hat vocabulát, és amikor innya akarok, mondjak el abból egyet deákul s magyarul, és úgy adnak innom, de ha nem tudom, nem adnak. Ott ülvén már asztalnál, én előpattanék nagy felszóval, (mert úgy kellett mondanom nagyon) egy deák szóval, s innom adának. Hallván azt Keresztúri, végére méne, s meghagyá az atyámnak, hogy az napságtól fogva hagyják el azt a rendet, hadd ehessem bátran asztalnál s vígan, mert az az egynéhány szó nem éri fel azt a kárt, amelyet bátorságom, elmém és egészségemben tesznek véle, mely bizonyos is. Elhagyák azért énnékem nagy örömömre, mert bizony nagy iga volt rajtam, oly móddal nem is ehettem jól, csak a vocabulákat mammogtam magamban; ha nékem Keresztúri Pál akkori eszemmel, amint voltam, egy falut ajándékozott volna, nem vettem volna kedvesebben tőle, meg is szerettem, dícsértem, hogy micsoda jó vén ember az, még az apámnál is jobb. Amely is osztán a keze alatt való tanulásomra sokat használt volt igen, mert siettem keze alá, és örömmel tanultam tőle, mikor osztán in anno 1652. Fejérvárra vittek keze alá; annál inkább, hogy ez a Fogarasi rettenetes rútul vert, henyéltetett, amint ezt szokták mondani vagy nevezni; mert hanyattán fektetett a földre, fejemet, két kezemet, lábamat feltartatta vélem, hol egyik, hol másik talpamat csapta a lapockával, hol fejemet a három ágú lapos korbáccsal, hol féllábra állított kőre, mire, egyszóval igen rútul és bolondul bánt vélem, elannyira, hogy osztán az atyámnak panaszoltam, s megmondottam, hogy bizony nem tanulok. Ezt pedig nem az én tanulásomért vagy latorságomért, hanem maga bolondságából cselekedte csak, melyet tovább nem terjesztek, kedvezvén emlékezetének, minthogy azután tisztességes, tudós deák, és osztán prédikátor lett belőle, de az bizonyos, úgy elkedvetlenített volt a tanulástól, hogy ha keze alól ki nem vettek volna, bizony nem tanultam volna, azért is osztán elbocsáták. Melyet mind a szüléknek, mind a tanítóknak kedvekért írtam itt le. Én ugyan, noha rá nem haragudtam, szemére sem vetettem, hogy emberkort értem, sőt patrónusa voltam; és mivelhogy a második feleségemnek is a katekizmusban praeceptora volt, nem igen régen is magam és feleségemért egy-egy arannyal megajándékoztam, maga a feleségem keze alól, és megvendégeltem. Harmadik mesterem volt Békési Bálint, kinek keze alatt hagyott az atyám Lázár Ferenc, Lázár György fia, és Simjén Gábor, mind az atyám, mind Lázár György atyjafiával együtt. Fejérvárott az atyám házánál volt szállásunk, asztalunk, de a scholába nem jártunk, hanem Keresztúri Pálhoz; ő volt az inspector és főmester, és igen részeges deák volt, mint az atyja is bürkösi prédikátorságában vénüle s hala meg; az egy borosságon kívül emberséges, jeles, tréfás ember vala. Az atyja is bürkösi prédikátorságában részegen kiesvén a szánból, úgy fagyott meg. Ezt az atyáink elbocsáták, és osztán maga Keresztúri Pál kezde egy Jászberényi Pál nevű deákkal maga szeme előtt taníttatni s tanítani. Fejérvárott asztalunk, szállásunk Fileki János prédikátor házánál volt, az atyám házával általellenben anno 1653. tavasszal. Lázár Ferenc azon a nyáron meghala, Simjén Gábor nagy fickó s árva is lévén, a scholát elhagyá, csak egyedül maradék a scholában, hanem Rákóczi Ferenc, a fejedelem fia járt oda, és osztán csakhamar Kemény János a kisebb fiát, Ferencet odaadá, és asztalunk, szállásunk a Kemény János házánál volt. Tanula Kemény Ferenc talán esztendeig, de rosszul, s elhagyá a scholát, és énnékem asztalom, szállásom, utazásban szekerem osztán mind Keresztúri Pállal volt az udvarnál, egész anno 1655. decemberig, mikor Keresztúri meghala.

Ez a Keresztúri Pál gyermek-tanítani ritka és példa nélkül való ember volt, és Erdélyben s Magyarországban nem találkozott soha addig párja, aki a gyermeket olyan hamar annyira vitte volna, és nemcsak a latinitasban, hanem egyéb tudományokban is, melyeket az akkori üdő és szokáshoz képest ő tanult volt és tudott volt, melyben kivált Rákóczi Zsigmonddal és énvélem dicsekedett, hogy soha olyan két tanítványa nem volt. Sokszor bántam, s ma is bánom, hogy amíg Németországban jártam, gyermeki könyveim, írásim Kolosvárott elvesztenek, hadd tudnám a közönséges jóért kiadni azt a Keresztúri Pál methodusát, melyet így is, amennyire lehet, letészek, talán lészen valaha valaki követője s felvétetője, mert én üdvezült Csernátoni Pállal hijában igyekezém benne, opponálá magát a kevélység, az irigység és a restség a tudósokban; a tudatlanokban, kivált a patrónusokban, magából a tudatlanságból származó gyűlölsége mind a tudománynak, mind a tudósoknak, vagy azokat szeretőknek, és azok között az én személyemnek, melyről az ő helyén ide alább kell szólanom bővebben.

Keresztúri Pálnak az a boldogsága nem abban állott, hogy ő, amikor élt s tanított, mindennél tudósabb lett volna, mert nagy professzorok, prédikátorok voltak az ő üdejében őnálánál tudósabbak Erdélyben s Magyarországban, csak akiket én ismertem is. Nem is valami boszorkányos, babonás secretumokban, melyet hogy reá költsenek, egy részről maga (melyet nem dícsérhetek) adott okot reá, mikor a localis memoria, és Ars Lullianáról306 azt mondotta; hogy száz aranynál alább senkit meg nem tanít reá, engemet sem tanított, gondolom növésemet várta véle. Istennek hála a Lullianát nem tudom, azok csak bolondságoknak bolondságai, nemcsak hiábavalóságoknak hiábavalóságai, melyről többet nem szólok, hanem csak azt mondom: ha tudós embernek nagy búsulása vagyon, vagy melancholiája érkezik, olvassa Raimundus Lulliust, kivált cum iconibus307, elfakad nevetve rajta. A localis memoria tűrhetőbb, melyről majd alább szólok. Nem is abban állott, hogy ritka elmékre akadott, mert azok sem voltak egyarányúak sem az elmére, sem az épülésre nézve, de mégis ugyancsak ragadott valami reájok, mint Rhadák Imrére, ki is tanítványa volt, és ha nem egyéb, legalább jó író, másképpen életében profánus gonosz ember volt, – hanem állott az ő tanítása, boldogsága ezekben summásan:

1. Megért ember lévén, mint atya gyermekével, úgy bánt tanítványival. Hogy osztán éppen keze alatt voltam haláláig, majd három esztendeig tanított tizenegy, tizenkét, tizenhárom esztendős koromban: ki hinné, hogy sokszor ne hibáztam volna, egyszer csapott csak arcul tanulás közben, nem hogy vert vagy veretett volna; említém odafel is, micsoda igát vett le rólam; szerette tanítványát, az is őtet, játékra annyi üdőt adott, hogy meguntuk, asztalnál és minden conversatiókban nagy szabadságot. Játékban magyarul, egyébkor ugyan deákul beszéltünk, de úgy tudom, plaga nélkül voltunk már nála laktomban.

2. A scholákban classisokban való tanításnak formáját nem követte, a minimis usque ad maxima308 mindent megkönnyített, mely majd jobban meglátszik per particularia309; kerülte s megelőzte, hogy a gyermek meg ne unatkozzék, és felette terheltetvén el ne idegenedjék a tanulástól; igen reá vigyázott ama mondásra: Omnia sponte fluant, absit violentia rebus310. Gyümölccsel, dícséret, szép szóval etc. kedvet és kedvességet szerzett.

3. Olvasni s írni a sillabizálás után magyarul tanított, melyben felette sok áll; félannyi s még kevesebb üdőre is megtanul a gyermek a maga nyelvén, hogy nem mint deákul olvasni.

4. Olvasni s írni egyszersmind taníttatott, és igen szép írókkal, egy Feltóti András és Samarjai Péterrel (akivel én szegény fiam, Bethlen Mihálynak is írattam vala) íratott hártyára exemplart elémbe, többi között amaz értelem nélkül való, de minden betűt magában foglaló verset: Gaza frequens Lybicos duxit Karthago triumphos. Sok szép n. b. vagyon ebben az írásbéli tanításban. Rút példáról szép hímet ki varrna?

5. Ez is szép dolog volt: a megtanulandó vocabulákat magával a gyermekkel íratta le, csak amennyi in octavo egy faciesre311 fért deákul, magyarul, osztán úgy tanultatta meg; melyben az a haszon volt, írni is tanult, és írván magát a dolgot is tanulta, és osztán könnyebben jutott hozzá a gyermek.

6. Sem vocabulát, sem phrasest, sem egyebet semmit soha memoriter nem repetáltatott, hanem béfedtük a vocabuláknak, phrasisnak a magyarját, s olvasván a deákját, úgy exponáltuk, hol meg a deákot takartuk bé, s magyarból úgy fordítottuk deákra, ezt is hol felülről alá a columnán, hol alólról felfelé vissza, s meg úgy, s meg úgy száma nélkül, maga jelenlétében. Ugyan csengett a ház, úgy garagyoltunk órákig, osztán hol maga examinált, hol egyikünkkel examináltatta a másikat, ez a szüntelen való olvasás, expositio312, compositio313, lectio314, relectio315, és elé s hátra, alá s fel való forgatása a szóknak, idiotismusoknak, phrasiseknek, azt úgy bényomta az elménkbe, mintha azt repetáltuk volna. A nagyobb arsok- és disciplinákkal is így élt, mint majd meglátszik.

7. Grammatika, syntaxis, prosodia reguláit316 megtanította ugyan, de a theorián felette kevés üdőt töltött, mind csak ad exempla et praxim, ac exercitium317 sietett, és abban assiduus et indefessus318 volt. Corderius Colloquiumit és valami képecskékkel nyomtatott kis evangéliumot exponáltam kicsiny koromban; Comenius munkái a latinitasra talán akkor voltak munkában, mert én egyiket sem tanultam.

8. Mihelyt a feljebb írt mód szerént copia verborum et phrasium, és kivált a declinatio, conjugatio, comparatio igen nagy mértékben meglött; és a masculinum, femininum s több genusokban initiatusok319 voltunk, mert ezekre volt néki derék gondja, nem amaz sok sovány regulákra, – én quot rectorum, quot obliquorum320 hírét sem hallottam a mü aulica scholánkban (mert az volt a neve), – mondom, ezek meglévén, minden üdőt a stylusokra fordított, melyekben is mind munkája, mind mestersége nagy volt.

9. Úgy formálta a stylusokat, hogy a megtanult vocabulumok és phrasisek mind comprehendáltassanak bennek, és maga megmondta, honnét s mint juthatunk könnyebben hozzá, és amennyire lehetett, gyermeki, könnyű, néha tréfás és nevetséges dolgokról volt a stylusunk, úgy hogy sokszor, míg diktálta, s írtuk is, eleget nevettünk rajta; úgy hiszem, Bebelius és más hasonló írásokból sokat szedett. Soha, de kivált először hosszú stylust nem adott, hanem csak rövidet, de egy nap hatot, nyolcat, tízet s többet is megírtunk; tudom, egyszer talán két holnapig mind csak stylust írtunk; nem merném s nem is tudnám megmondani, hány száz volt, de felettébb sok volt. Voltak virtus és jó erkölcsre indító példák, históriák, voltak fabulák etc. Nagy részét ad calamum diktálta321, mellyel a hamar írásra is szoktatott; néha ajándékot ígírt, hogy ha ki közülünk akkor, mikor magyarul diktálja, a magyar leírás helyén deákul adja elé, melyet én is néha véghezvittem. Úgy is gyakorolta néha az elménket, hét, nyolc néha kevesebb magyar szót mondott, p. o. tűz, víz, ember, fa, ökör, város, falu, s meghagyta, írjunk valami magyar conceptust; mit írtunk, nem tudom, bizony hihető, igen derék dolog nem volt, de ő megdícsérte, osztán vélünk kivel-kivel a magáét deákra fordíttatta. A stylust először maga vagy Jászberényi corrigálta, mikor osztán annyira proficiáltunk, úgy is próbált, hogy ő megolvasván, visszaadta, mondván, hogy error vagy errorok vagynak benne, corrigáljuk; ha feltaláltuk, corrigáltuk, jó, ha nem, hát maga vagy Jászberényi. A rosszabbaknak munkáját a jobbakkal corrigáltatta cum laude hujus et vituperio istius322, mely nagy aemulatiót csinált és a koronánál haszontalan kiáltozó disputatiónál többet tett.

10. Mikor osztán a stylusokban sokáig exerceált, és látta annyira való profectusunkat, és a prosodia reguláin is csakhamar általment, vitt, egy nem tudom micsoda írást ada kezünkbe, abc után szedett vagy írt vocabulákból állott, jut eszembe az m-betűben ez vala az első vers: „molossus molestat monachum,” a többi is mind olyan íz és értelem nélkül való volt; mind ennek a három szónak első syllabája brevis, elébe is írta a papirosnak fenn a margóján, ki brevis, ki longa, ezeket az írásokat nagy szapora mammogással elolvastuk, garagyoltuk, sokszor előtte az asztalnál, a schola, vagy maga házában, mert az volt a classis vagy communitas, úgy hiszem, Smetiusból csinálta volt. Ezekből a quantitasokat utcunque323 megtanulván, megmutatta, hogy a hexametrum carmen sex et talis, et talis, hic et illic pesből áll324; a pentametrum similiter. Íra maga egy distichont, és mondja, írjunk verset. Dictionariumot, Smetiust, Thesaurus poeticust325 és az említett elgaragyolt írást kezembe adá, elkezdém én a versírást, elhiszem bizony ahhoz az aetas és tudományhoz való volt, ő megdícsére, nosza a stylus helyén egy holnapig, vagy talán tovább is mind csak verset írtam, ő csak matériákat adott: nosza erről írj egynéhány distichont, amennyit lehet, mert számát meg nem kötötte; erről is etc. Ő corrigálta, vagy mint a stylussal, ut supra326, úgy bánt és procedált, noha már csak egyedül voltam. Ekkor inkább mit írtam, nem tudom, kérdés kívül sok bolondságot, de arra a prompta versificatióra327 mentem, hogy egy nap hetven, nyolcvan, sőt száz distichont is megcsináltam, melyet minden ember csudált. Ritmusokra is magyarul, deákul tanított, és jól succedált.

11. Rhetoricára tanítani nem akart; azt mondotta, hogy haszontalan dolog, avagy ha ember tanítja, vagy tanulja is, hátrább kell mind azt, mind a derék poësist tenni, tanuljon dolgot, valóságot először, és azokkal a dolgokkal együtt azoknak neveit, nemeit, minéműségeit, hadd légyen osztán miből s mivel oratiót s poëmát írni, csinálni, amely tanácsáról azt mondom ennyi experientiám után vénségemben, hogy bizony salamoni bölcs tanács volt, és megsirathatatlan kár ez, kivált a nemes ember gyermeki részekről, akiknek szüléjük kényeztetése, és őstől reánk maradott, a scholát a judiciummal tanulható legszebb üdőben elhagyó gonosz szokás miatt kevesebb üdejek vagyon a tanulásra, mint a szegény emberek, városi és paraszti rend gyermekeinek, mégis azt a kevés drága üdőt hiábavalóságokban töltetik el a classisokban vélek. Írás, olvasás és az egy antichristiana latina linguának328 tanulásában telik el tíz, tizenkét esztendő, mégis van-é egész Erdélyben is nemes ember jó, csak középaránt való latinus is? nem értek literátort, mert az egész Európában is szűk. Ez csinálta Erdélyben a sok nyomorgató, istentelen főurat, főembert és ezekből osztán a sok istentelen hamis bírót, igazgatót, a sok bolond, egymással ellenkező, egymás házait elrontó, magoknak és mindnyájoknak s maradékjoknak is eszeket vesztő újabb-újabb articulusokat; ez adta az alacsony és sokszor parasztemberek gyermekeiből álló prókátor, director, secretarius és ítílőmestereket, mert a főember gyermeke nem volt arravaló, s osztán morgott, mikor utól kellett mosdani, hogy nem becsülik a hazafiat, hanem csak a sohonnaiakat; ki becsülné, mint Szent Jóbnál vagyon 11:12. Béadták a vadszamár fiat a scholába, tizenkét esztendő múlva kijött egy mindenfelé ordító, visító, nyerítő nagy vadszamár, sem az Istene, sem hazája törvényét, sem a históriákat, még csak az ő maga eleinek viselt dolgait sem tudta, mégis országot, ecclesiát, politiát, törvényt és országos hadakat, követség és tractákat igazgasson; igenis a kőmíves csákány, kalán, kő s mész nélkül várat építsen. De ennek orvosságáról, ha érkezem, másutt szólok, most ezt a caputot concludálom mintegy a syntactica és poëtica classissal329, melyből is engem Keresztúri Pál nem a rhetoricába, hanem a logika, filozófia és theológiára vőn.

KILENCEDIK RÉSZ

Tanulásom continuatiója Keresztúri Pál haláláig, anno 1655

12. Nagy secretuma volt Keresztúri Pálnak etiam in majoribus disciplinis tradendis330 ez: hogy valamit lehetett, mind in quaestiones et responsiones redigált331, és a quaestiót láttuk az írásban, a responsiót bétakartuk papiroskával, melyet kezünkkel alá s fel vontunk, mint szintén a vocabulák tanulásában, és bizony sokszor, hogy már lopva megnéztük meg bétakartuk; melyet is mintha neheztelt volna, szabadságot ugyan nem adott reá, de nem is igen tiltott, mert tudta mint bölcs ember, hogy annak gyakor bé- és felfedése, nézése, elrejtése, ugyancsak mind olvasás, tanulás és repetálás: semper aliquid inhaeret332 úgy is volt. Például adom elé. A logikában. Quaestio: Quid est genus? vel species? Responsio volt a definitio. Metaphysicában. Quid est ens? Similiter responsio a definitio. In quo constituebant summum bonum Platonici? Responsio etc. In quo peripathetici? Responsio etc. Theologia. Quot sunt libri didactici in scriptura sacra? Responsio etc. Quot historici? Quot sunt personae in deitate? etc. Responsio: Tres. Quot essentiae? Responsio: Una333; és így minden disciplinában mindenről. Ezeket a quaestiókat, responsiókat százszor meg százszor elgaragyoltuk, olvasván előtte, osztán examinált, mint szinte oda fel írtam a vocabulák és phrasesekről. Ez in rei veritate repetitio334 volt, de a scholákban szokott repetitiónál százszorta jobb volt. 1. Mert svavis és könnyű volt, insensibiliter inhaereált a memoriában335. 2. Hogy mind a maga házában, praesentiájában volt, mert így nem lehetett a tanulás és repetitióra való üdőt játék, imez s amazzal elvesztegetni, amint a gyermek azt el szokta vesztegetni, mikor a szokás szerént penzumot adnak: Abite, discite, repetite, cras, vagy ekkor s ekkor recitabitis lectionem336; nosza akkor osztán: Aha, asine! nescis, extende, da isti colaphum etc337. Ritkán hallatott a mü scholánkban olyan szó. Assiduitas vicit.338

13. Micsoda auctorokat tanított, alig tudom jól leírni, mert mind csak olyan excerpta quaestio-, responsióból339 álló írások voltak a kezemben; mindazonáltal, mivel akkor, mikor ő az akadémiákban tanult, a peripatetica és aristotelica floreált340, Ramus ellen tusakodtak, Cartesius pedig csak ezen gyermekségemben támada, úgy Coccejus is: úgy tudom Keckermann logikáját, Timplerus metaphysicáját, Zacharias Ursinus cathechesisét, és maga Aristoteles excerptáit redigálta in quaestiones et responsiones341, amint feljebb említém. A logikában sok üdőt töltöttünk: Barbara celarent342 etc. sokat gyakorlatta. Egyszer, mikor avval a sok quaestióval s responsióval eltöltötte elménket és az argumentumok, syllogismusok formálására kaptatott az eltanult quaestiókból, csak a matériákat kezdé adni: Erről írjatok argumentumokat, lássuk, melyiktek tud többet írni? Mit írtam én, bizony nem tudom, de mint feljebb a versekről mondám, én az argumentumokat olyan szaporán írtam, mint a distichonokat azelőtt: nagy kár, hogy meg nincsen. Raimundus Lullius és Epistolae obscurorum virorum343 mellé talán odaillenék, gyönyörűségemre volna nézni pupas ingenii puerilis344. Kérdéskívül abban solidum semmi sem lehetett, az aetas sem szenvedte volna.

Sokan az akkori tudós emberek közül ki nevette, ki kárhoztatta, de csakhamar csudálni s dícsérni kezdék, mikor látták, hogy én tizenkét és annál inkább tizenhárom esztendős koromban mind theológiában, mind filozófiában publice opponálok bátran, Kolosvárt az unitárius híres professzor Bongardus praesessége, és Fejérváratt nagy tudós Johannes Bisterfeldius alatt, ki is a thesiseket elküldötte üdején, és engemet névszerént invitáltatott mindenkor. Egyszer maga a fejedelem, Rákóczi György, urak, püspök, prédikátorok mind eljöttek a fejérvári kollégiumba, alig fértek az opponens deákokon kívül bé az auditoriumba a deákok a sok idegen auditor és spectator miatt. Én az opponensek között legelöl ültem a fejedelemmel általellenben. Thesis, amely ellen opponáltam, ez vala az egyik: „An ignis infernalis post resurrectionem corporum sit materialis vel formalis?” Affirmatur.345 A más thesis nem jut eszembe, amely ellen opponáltam, de valóságos dolog, hogy sokáig opponáltam cum applausu et admiratione omnium et ipsius principis346, ki is azt mondotta, hogy ha megvehetné tőlem azt a fia, Ferenc számára, megadna nékem tízezer forint érő jószágot érette. A disputacióra ugyan engem otthon Keresztúri Pál készített, de imitt osztán, in publico347, messze ült, és semmi suggestióval senki nem volt, hanem ha maga a szegény üdvezült Bisterfeldius praeses segített volna, ki is mint keresztyén nagy tudós ember gyönyörködött bennem, mint szajkóban, adott Istennek hálát rajta, mint ritka példán, dícsért, szeretett. Bongardus ellen de deitate Christi opponáltam348, ő is mint gyermeket szokás és illik, megdícsért. Elég az, énnékem az emberek közönségesen „kis bölcs” nevet adtak; elhiszem bizony, attól, mint hogy most is, akkor annál is inkább messze voltam, de hála Istennek.

14. Nem tudom, mások szavától indíttatott-é, vagy ugyancsak maga már üdejének ítílte, mondá egyszer: Veni Nicolae, discamus et nos rhetoricam349; két vagy három árkus papiroson való írást ada a kezembe, hat hetet fordíta reá, többet nem. Általmenvén rajta, csak megmutatá: ilyen a chria, ez az epistola, ilyen az oratio, nosza csak ad praxim et exercitia350; számtalan epistolát írtunk, azután chriát és oratiót is.

15. Egyszer rágondolá magát, hogy idegen nyelveket tanuljunk, oláhul, tót- vagy lengyelül, törökül, németül, franciául, de ezeket nem egyszersmind, hanem egymás után. Először oláhul ezer vagy kétezer vocabulát leíratott úgy, mint oda fel írtam a deákról; megtanulám, tudom, egyszer próbára, hogy egy nap hatszáz, sőt többet is mondhatnék, szót megtanultam. Osztán mind csak a beszélő praxisra adott üdőt, kevés hetek alatt három vagy négy nyelven kezdék én érteni és csácsogni, ő pedig azt egyikét sem tudta, és annál is inkább csudálták az ő tanítását és a tanításban való dexteritasát. Ezt akkor ugyan én egyiket sem tanultam jól meg, sőt azután sem perfecte, sőt már némelyiket nagyobbára el is felejtettem, de ugyancsak nagy seminis thesaurus351 volt jövendőre, és akkor nékem s néki nagy fama s admiratio, mert én ugyancsak azon a fundamentumon építettem azután, noha mind matera, és ha az nem annyira is, de a forma igen különbözött quod ad philosophiam et docendi ac discendi formam352, mely ide alább világosabb lészen. Az én tanulásbéli sok akadályaim és boldogtalanságaimból a Keresztúri Pál halála után én az én istenfélő ritka jó mesterem methodusáról ezt leírni pro publico rei literariae Transsylvaniae et Hungariae bono353 szükségesnek ítíltem, melyből egy nagy tudós, jóra igyekező és buzgó ember, kiváltképpen immár ebben a mind természeti, mind lelki tudományoknak megvilágosított üdejében mit nem tudna csinálni, ha elméjét rátenné, és patrónusi, segédi lennének a méltóságok, de erről másutt szóljunk.

Mathematica scientiára nem tanított, úgy hiszem, maga sem tudott, minthogy azok a magyar nemzetségben hírrel sem hallattak Apáczai János üdejéig az arithmeticának négy első speciesén kívül, kiváltképpen ezt a tudományt utáló fő s nemesi rend előtt, akik Bethlen Gábor halála után peregrinatióra sem mentek354 és nem is mehettek, az öreg Rákóczi György nescio quo, nisi barbaro Moscovitico brutali consilio355 csinált tilalma ellen. Ami szegény deákok academiákba mentek vagy promoveáltattak, mind csak theológiára, prédikátorságra készítették magokat, jus356, medicina357, philosophia358 s kivált mathesis359 és a valóságos literatura360, ethica361, politica362, historia363 újság s csuda volt a magyar academicusoknál. No, az én jó mesterem, apám, in anno 1655. decemberben az ő életének hatvanhatodik esztendejében Görgényben meghala, kit a fejedelem siratásával és Fejérvárott a fejedelmek temetéséhez a templomban való közel hellyel is megbecsüllött. Isten becsülte volt meg.

Említettem oda fel, hogy a localis memoriát, mint nagy secretumot, száz aranyon adta; láttam magam, Kemény Ferencet annyiért tanítá reá, münket mind kirekesztett olyankor a házból. Ezt az ő holta után egy Bocsárdi Ferenc nevű nemes ember, régi tanítványa mutatta meg nékem. In substantia364 csak ez: a bibliából két vagy háromezer locust kiszedett, kezdvén a Genesisen, Apocalipsisig365, és rész szerént jegyekkel, rész szerént csúfos figurákkal, nevetséges képekkel s fabulákkal distingválta s töltötte el az ember elméjét. Csak egyet hozok elé I. Móz. 15:5366. Ábrahámnak az Isten egy tölcsért ad a kezébe, hogy azáltal nézvén az égbe, számlálja meg a csillagokat: hoc pro paradigmate sufficiat367. Ez merő bolondság; de azonban a sok olvasással, examinálással az excerpált locusok inhaereáltak368 a tanítványnak, és ez nem volt rossz, de csak fucus volt, és úgy tetszik, drága volt száz aranyon. Én ezt nem tanultam, de ma Keresztúrival is versenyt futhatnék a locistaságból369, csakhogy sok üdőre és nagy munkával tettem szert reá, és mégis jobban kívánnám tudni a szentírást. Azért amotis nugis et questu370, javallom azt, hogy a bibliából szedjen ki az ember egynéhány száz vagy ezer locust, sive filo vel ordine historico371, amint a könyvek a szentírásban vadnak, sive secundum locos communes et controversias theologicas372, sőt legjobb lészen, ha külön könyvecskékben mindeniket elköveti. In quaestiones pedig et responsiones373 így csinálnám, exempli gratia: Ubi est: Semen mulieris conteret caput serpentis? Responsio: Gen. 3:15. Ubi: Justus ex fide vivit? Responsio: Hab. 2:4., Rom. 1:17.374 Így szépen, rendesen, két columnába írván a quaestiót és responsiót modo supra scripto375, fedje bé papirdarabocskával a responsiocolumnát, és kezdje úgy repetálni, garagyolni, mint a vocabulát vagy phrasist. Másszor meg ismét fedje bé a quaestiós columnát, és a más columna, mely az imént responsio vala, quaestióvá válik, mintha így volna írva: Quid est Genes. 3:15? Responsio: Semen mulieris conteret caput serpentis.376 Az examinálást is belőle a praeceptor, csak vegye a maga kezébe a gyermekéből, jól elkövetheti aszerént; melyben ad familiaritatem sacrae scripturae et localem memoriam sibi faciendam szükséges, tempore examinis377 legyen a biblia a gyermek kezében, és ha tudja is, ha nem tudja is, mikor a praeceptornak felel, mégis csak mondja ezt néki: Quaere. Kerestesse fel véle, és lészen az igaz, valóságos localis memoria. Ezt akárki experiálhatja magán, caputot, verset sokszor nem tudja, de tudja, hogy a faciesen mely tájon vagyon, s úgy talál reá. Második secretuma ennek az: a kiszedett locusoknak mindenik classisának legyen külön-külön jegye, és a bibliában azt a locust jegyezzék meg plajérccal azzal a jeggyel. Ezeknek a jegyeknek syllabusát, clavisát pedig akár elöl, akár hátul írják bé a bibliába, úgy rátanul és szokik az olvasó erre, hogy valamikor forgatja a bibliát, mindjárást megismeri, ez a locus erre a controversiára pápisták vagy unitáriusok ellen, vagy erre, vagy emerre való. Ezt az utolsót én a szegény fiam Bethlen Mihállyal próbáltam, talán Tőke-Vásárhelyi uram praeceptorsága alatt, de az első nélkül, melyet igen bánok, mert a kettő együtt teszi az egész dolgot; azt is bánom, hogy eddig közönségessé nem tettem, talán lett volna haszna, de nem rajtam múlt, amint ide alább megmutatom valósággal.

Anno 1654. engem Keresztúri Páltól, nem tudom mi okon, Kolosvárra vittek volt, ott akkor a mü scholánk az óvári templom mellett volt; egy Sikó Mihály academicus, és egy honn tanult, de igen tudós és jámbor, istenfélő, Portshalmi András nevű mesterek valának benne, akik engem is tanítának egy kevéssé, de csak ismét hamar visszavivének Keresztúri Pálhoz. Ekkor disputáltam volt Bongardussal, mint odafel említettem. Még egy Kobzos István nevű, deákul, görögül tudós polgár embert küldött vala a nagyapám el vélem, aki maga is erősen disputált, melyben ma is sok jut eszembe. Ekkor Bongardus keze alatt vala Bethlen Farkas, Gergely és Elek, de az atyjok ekkor halván meg: Bethlen Ferenc, anyjok, Kemény Kata, noha reformata, a bátyja Kemény János és a fejedelem unszolására nehezen adá a két nagyobbat Keresztúri Pál keze alá, Eleket kicsinségére otthon tartván maga mellett. Igy térének osztán meg in anno 1654. Csenger vagy Nagy-Pacalon a sógorok Kapi György jószágába. Én Keresztúri Pállal Ecsedben lévén a fejedelemmel, ők imitt karácsonyban communicáltak. Ekkor perpetuáltattak a balkácsi, sitvei jószágban, mert ezelőtt csak inscriptióban bírta az atyjok. Együtt tanultam Farkas és Gergellyel az udvarnál, és Rákóczi Ferenccel, ennek a mai Ferencnek az apjával a Keresztúri haláláig, de Eleket otthon taníttatta az anyja imígy-amúgy, mégis alkalmas latinus, és in historicis versatus378 volt, de igaz reformátussága holtig kétséges volt az emberek előtt. Farkas igen composite viselte gyermekségében magát, jól is alkudt vélem. Emberkorában is valóban csinos és vélem jól alkuvó ember volt, és én bizony igen szántam élete, becsületi virágában való halálát; és úgy hiszem, ha élt volna, nékem nagy jóakaróm lett volna, mutatta is igaz atyafiságának egynéhány nagy és bizonyos jeleit. Én is a fiát szerettem379, ma is szeretem, és Józsefnek is azt hagyom. Gergely gyermekségében is gyűlölt, mordállyal kétszer ütött meg, osztán mindjárt elszaladott; igazán: Quod nova testa capit, id veterata sapit380, haláláig mind ellenségem lőn szegény, én ellenben a fiát, Ferencet igen szerettem, ő is engem, éretlen halálát igen szántam, ma is szánom. Tízannyi virtus volt benne, mint az atyjában. Isten nyugossza meg mind a szegényeket, engemet is.

TIZEDIK RÉSZ

Ab anno 1655–59-ig való tanulásom, és üdővesztegetéseimről

Keresztúri Pál halála után engem vivének paripán, mert már jól nyargalóztam, Kolosvárra, de nem a scholába, hanem a néném Borbárának Haller Pállal való kézfogására, és onnét Búnra a lakodalomra anno 1656. farsangban, mely is meglőn, noha azután mind az atyámnak, anyámnak nagy keserűségére, mert az anyám arra való bosszúságából, hogy a Bethlen Ferenc veji Kapi György nagyságos úr, azért ő is a leányát nagyságos úrnak adja. Nagy részént az atyám kedve ellen adta Haller Pálnak, akinek abban az üdőben a nagyságos tituluson kívül semmije sem volt, mert az atyja Haller István a két fiának, Pálnak és Jánosnak az egy Fejéregyházán kívül semmit sem adott, az anyámnak kellett jó részént tartani a vejét. Azonban a néném pápistává lőn az ura kedvéért, az anyám igen buzgó lévén vallásához, megátkozá a nénémet, lőnek gyermeki, de eggyel megsérvék, meghala, és utána a gyermekek is meghalának, magva szakada, vő, titulus, vallás, minden oda lőn. Tanulhat erről, akinek Isten eszet adott. No én a telet otthon ellézengém, vadászám, egyszóval elvesztegetém.

Vűn osztán az atyám Fejérvárra a gyűlésbe, és azon alkalmatossággal ada a scholába Isaacus Basiriusnak keze alá, kiről más alkalmatossággal rövideden emlékeztem, de itt már bővebben kell szólanom róla. Szállásunk, asztalunk az atyám házánál vala egy Nyitrai Pál nevű öreg legény gondviselése alatt, szakács volt, szolgáló s minden. Az öcsém Bethlen Pál is ott volt, privatus praeceptora381 volt, de én attól nem tanultam, sem hallgattam, mint immár a szokott név szerént publicus, hanem a professiókra jártam, noha bizony volt volna még elég szükségem ide alább valókra is.

Ez a Basirius volt natione Gallus, patria Ratomagensis, religione reformatus, educatione et meliore patria Anglus382, Carolus I. megöletett angliai királynak sacellanusa, és amint ő mondotta, annak veszedelme alkalmatosságával, propter vitam salvandam profugus, exul383. Feleségét, gyermekét odahagyta, ment Konstantinápolyba, és mind ott, mind Syriában, Aegyptus és Ázsiában bujdosott, amíg Isten Erdélybe vezette, az pedig így történt:

Anno 1655. az erdélyi szokás szerént a tizenötezer arany adót (mert akkor az adó csak annyi volt) vitte bé Barcsai Ákos, ehhez akadván Basirius, hozta ki magával Erdélybe sub spe melioris conditionis ipsi dignae384, hogy a fejedelem accomodálni fogja, és Bisterfeldnek kollégája lészen. Bizony jól is jára, mert a fejedelem 1000 tallér fizetést, professzori hivatalt rendele néki, ottan csakhamar Bisterfeld is meghala, és az egész kollégium Fejérvárott, az előtteni nagyhírű Alstedius, Piscator, Bisterfeld híre, neve, tekintete becsületével együtt reá szálla, kivált, hogy ez is idegen, még pedig anglus nemzet, és ott is micsoda rendű, és onnét micsoda formán kiűzetett exul, semimartyrnak tartatott ob causam justitiae385; mely annál is könnyebben succedált néki, hogy abban az üdőben szegény goromba magyar, kivált Erdélyben, úgy hitte, hogy ha nem német, plundrában nem jár, nem lehet tudós ember; professzori nevet, theologiae, philosophiae vagy medicinae doctori titulust386 felvenni sacrilegium lett volna, valamíg Apáczai János, (kiről ide alább) ezt a jeget el nem rontá. Fejérvárott négy academicus simpliciter, stultis titulis syntacticae, poëticae, rhetoricae, logicae facultatis rector volt, a német gallér sacrae scripturae et theologiae professor. O vanitas et miseria nostrae burdae gentis!387

Ebben az üdőben invalescálni kezdvén a reformata ecclesiában Angliában az ecclesiae regimenre nézve az episcopale et presbyterianum388 név, úgy ismét a hollandiai academiákban philosophia peripathetica, harmonica, carthesiana, ramea, neoteriana etc., theologia coccejana389 és egyéb afféle. A mü deákink onnan felül lehozták ezeket a neveket és veszekedéseket Erdély és Magyar országba. A vén papok és mesterek, s azok között Keresztúri Pál is (noha ő igen moderate) episcopalis és a filozófiában aristotelicus volt, úgy ez a Basirius is; de ez mint Anglus, archidiaconus Northumbriae390 felette zelosus és szeles volt, mellyel az immár praeoccupatus fejedelem, urak és a vén Csulai György püspök és a prédikátorok előtt kedves, de a moderatusabb és tudósabb emberek és akkori híres pataki kollégium és jóindulatú ifjúság előtt unalmas volt, aminthogy haszontalan disputatiókkal (melyre Patakon cum sale et pipere391 megfeleltek néki) importunus turbo392 volt, és azt a szikrát nagy tűzzé gerjesztette, annyira, hogy Erdélyben (az ecclesiát értsed) a fejedelem s urak episcopalisok, ellenben a fejedelemasszony Lorántfi Zsuzsánna, a pataki schola, a prédikátorok színe Magyarországban, presbyterianusok voltak; jámbor emberek Heraclitusok, a pápisták Democritusok lettenek miatta. Én is episcopalis gyermek, még pedig igen mérges voltam, míg az üdő nem corrigált. Erről a Basiriusról azt írhatom: jámbor, mértékletes, józan életű ember, tisztességes magaviselő, affabilis, jó conversativus, kegyes és eloquens ember volt, latinus is jó, kivált a szólásban promtus, tersus, cum pronunciatione gallica. Theologus mediocris, et in aliis etiam praeter mathesim tinctus magis, quam solide eruditus393; zsidót, görögöt is igen gyengén tudott, noha tanítani akarta. Engem igen szeretett és optimus, charissimus discipulus394 nevem volt előtte, úgy Apáczai Jánostól is, kiről ide alább; derék emberek és az ő maga tanítványi ítíletek szerént is nem volt elégséges arra a provinciára és fizetésre. Prédikátornak a maga nyelvén, úgy hiszem, híres volt, abban is holt meg, visszamenvén in anno 1661. Angliába, megadatván sub Carolo II.395 tisztei, becsületi, szerencséje; meg is érdemlette hosszas számkivetéséért.

A theológiában Vollebiust tanította, a filozófiában bizonyos authora ki volt, nem tudom, mert maga írt otthon magának, és osztán münékünk sokat diktált; elkezdette a szón, azt egy darab üdeig anatomizálta; hucusque onomatologia, eamus ad pragmatologiam396; az bizonyos, hogy abban a diktálásban sokféle volt: philosophicum, philologicum, ethicum, politicum, historicum397, de én és az énnálamnál sokkal üdősebb és tudósabb deákok semmit tőle nem tanultak, és ha az alumnia a deákokat és engem az atyám ott nem tartott volna, bizony mind odahagytuk és Kolosvárra Apáczaihoz mentünk volna, aminthogy a deákoknak a java azt is cselekedte, Kolosvár, Debrecen s Patakra ment. Semmi alatta való dolgomat nem tudom megírni, hanem hogy theológiában, filozófiában mindenkor opponens voltam és egyszer de laudibus metaphysicae publice frequenti auditorio peroráltam398. Igy veszett nagy kárommal el az üdőm ab anno 1656. márciustól fogva usque ad annum 1657. júniusig; csakhogy a Keresztúri Pál kincsét el nem vesztettem mind, mert azt ugyan a talis qualis diktálás, professio, disputatio s exercitium mind conserválta399 és szaporította is.

Anno 1657. júniusban Fejérvárról el kelle futnunk, Munkácsnál kiütött lengyel hír400 miatt, és következék a lengyelországi és tatár miatt való veszedelme édes nemzetségemnek. Én otthon az atyám mellett fütőztem, fürjésztem, nyargalóztam, az üdvezült Bethlen Mihály defectusán a keresdi jószágot foglaltam401. Ritka dolog is esék egyszer rajtam. Nékem volt egy ölyvem, mely házi ludat, récét, pulykát, macskát, kicsiny malacot, kis városi vizslát is elfogott, azt gondolám én, hogy én nyulat, vadrécét, ludat, mit, rakással fogatok véle, de ő vad madarat, fürjet, foglyot, récét nemhogy fogott volna, de űzni sem akarta, mely miatt szörnyen eléheztettem, és iszonyú rívó lett. Egyszer a szőlőben Búnon egy szakadásban nyúl-süldőkre igazítának; el én mindjárt a szegény Pál öcsémmel a szőlőbe az ölyvvel csak gyalog, még menőben egy gémnek is bocsátám, de egy kevéssé ment utána, visszajöve, noha könnyen eléri s elfoghatja vala. Menénk a szőlőszakadásban, kerestetjük a vizslákkal, az én ölyvem rettenetesképpen rí, mely a madarászásnak üdején szokás és majd csaknem természet ellen vagyon. Én haragomban levetém az ölyvet a kezemről a földre, osztán ismét kezem mutatásával hívám, félvén, hogy azalatt a nyúl felugrik; de az én ölyvem nemhogy a kezemre, hanem egyenesen arcul, az orcám, orrom s ajkamba ragada olyan erősen, hogy némelyik körme az orromon által az orrom lyukába, némelyik az ajkamon, pofámon által a szájamba ment. Isten tartotta csak a szemeimet meg. Megfogtam két kézzel a derekát, úgy húztam, de ha a számba hatolt körmét a fogammal meg ne harapjam, soha bizony el nem szabadíthatom vala magam tőle, nem is szólhattam, a szememmel sem nézhettem addig, osztán a földön egy darab karóval egyberontám, cséplém, s utána megsiratám. Puerilis vanitas!402 Hogyha magamon nem történt volna, bizony el sem hinném, de valóságos igazság, későre nehezen gyógyula meg az orrom kivált.

Szintén akkor szaladván ki a fejedelem Lengyelországból, Szamosujvárott csinála országgyűlést, oda az én atyám is, de csak a véle Krakkóban lévő haddal tisztességesen elérkezék, mert a több erdélyi had vagy rabbá esett, vagy elveszett mind. Az atyám eleibe menvén, Németiben voltunk szálláson. A gyűlés után hazamenénk Búnra, vadásztunk, de csakhamar az atyám gondolá, Isten nyugossza meg, hogy énnékem nem jó úgy lézengenem. Egy hitvány tollas, feketenyelű csákányom vala, büszkélkedtem véle, azt elvéteté, hogy nem gyermeknek való, és az atyámmal együtt Berkenyesre és Kolosvárra menénk, és ott mindkettőnket az öcsémmel együtt Váradi Miklós gondviselése alatt a scholába Apáczai János keze alá adának, és az új Farkas utcai kollégiumban nappali tanulószállásul a kapu felett való házat rendelék, melyben senior Uzoni Balázs lakott, kiről ide alább lészen szó. Ez a szállás is nagy jómra lett, és bár az éjszakai szállás is oda lett volna. Az Apáczai János keze alá való kelésem az országos akkori sok változások miatt majd anno 1658-nak kezdetére vetődött, melyekről itt szólani sem hely, sem üdő nincsen. Megyek Apáczai János dolgára.

Apáczai János volt Barca-apácai szegény, ott aminémű szabadsággal élnek, olyan ember gyermeke; öccsével, Tamással együtt mindketten tudományok által tisztességes szép állapotra mentenek. Tamás tanulótársam, azután Zemplénben, és onnét bészorulván a vallás üldözése miatt, Hunyad vármegyei nótárius, igen szép író volt, de ő tovább nem ehhez az íráshoz való. János pedig theologiae et philosophiae doctor404 volt, és nemcsak tituláris, hanem valósággal ugyan doctus doctor405 volt, a zsidó és ahhoz tartozó chaldeica, syriaca406 és a görög nyelvben csudálatosan nagy perfectióra ment volt, Hollandiában meg is házasodott volt, és ha nemzetségéhez, hazájához, abban az Isten dücsőségéhez való szeretet le nem hozta volna, professzori tisztességes hivatala és kenyere lett volna oda fel. De az Isten házának és nemzetségének szerelme emésztette meg, melyet megmutat az ő Magyar Encyclopaediája. Bizony dolog, ha az Isten hamar el nem veszi vala, és bárcsak azt, amit éle, a haza békességében fordíthatja vala a közönséges jóra, sok nagy tudós embert csinál vala, és mind az egész nemzetséggel, külső-belső renddel megkóstoltatja, szeretteti vala a solida eruditiót407, kiváltképpen amikor osztán Kolosvárott tisztességes állapotra méne először Keresztúri Pál kegyes patrociniuma által; melyből is ítílhet az ember Keresztúri Pál nagy kegyes moderatiójáról, melyet is a közönséges jóért megjegyeznem szükségesnek ítílek.

Mikor ez a nagy tudós ember lejött az academiákból, az akkori erdélyi szokás szerént Fejérvárott adják kezébe a poëtica classist, melyet is nem lehetett megvetni az obedientia és szokás szerént, mind a mindennapi kenyérre nézve, melyre szüksége volt maga, felesége s gyermekének. Bezzeg ő tudott ex necessitate virtutem et gloriam408 csinálni: fogja a Virgilius Georgicáját409, azt kezdi fordíttatni magyarra a poëtákkal, de nemhogy azok tudták volna, de az egész kollégium mesterestől együtt sem tudta volna (amicsodások akkor voltak) végbevinni. Ő azért maga foga vélek együtt hozzá, és annak alkalmatosságával physicát, astronómiát, geographiát kezd tanítani, úgy, hogy egyszer azt az ő Georgicáját írni s tanulni kezdék a theológiára s filozófiára járók is, Bisterfeld német nagy professzornak és az Apáczainál ordine et professione410 felsőbb, de tudománnyal infinite alsóbb, rhetoricae et logicae magyar asinus rectoroknak411 nagy gyalázatjára és bosszúságára. Ez a jóravaló igyekezete Apáczainak először gonosz, de azután nagy javára lett, mert minthogy az oda fel említett secták szerént theologus presbyterianus, philosophus carthesianus412 volt, a fejedelem előtt úgy elvádolták, hogy hallatott akkor olyan szó, tudom, de a fejedelem szájából-é, vagy a vádlókéból, nem tudom: megérdemlené ez az Apáczai, hogy a fejérvári torony tetejéből vetnék le. Ellenben Keresztúri Pál fiának hívja, és ritka ebédje vagyon nála nélkül, ő adja tanácsul a fejedelemnek, vesse ki ebből a kollégiumból, tegyék mesterré Kolosvárott, a rákot a Szamosba. Igy is lett; és osztán esztendők és sok változási után a hazának az atyám szerze néki Barcsai Ákostól a rend szerént való kolosvári fizetésén felül esztendőnként az aknáról négyszáz forintokat413. A nagyatyám Váradi Miklós is jó patrónusa volt. No elég az, Apáczai nyitá meg Erdélyben a tudós embereknek mind a valóságos tudományoknak, mind a becsületnek ajtaját, megmutatá magán, hogy a magyar is megérdemli a doktor és professzori nevet és elviselheti. Szép projectumot írt vala egyszer, melyben megmutogatta vala, hogy a Basiriusnak rendelt ezer tallérból és az akkori fejérvári kollégiumra esztendőnként menő költségből nyolc professzor, akadémia, és classisok tanítására való gymnasium kitelik; nem hiszem, Barcsai Ákos, ha floreál vala, hogy fel nem állítja vala, de Isten ezt máig Erdélynek nem engedte.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

Azonokról

Minthogy Apáczai engemet még Keresztúri Pál keze alatt ismert, és minden oda fel említett dolgaimat kit látott, kit hallott, és jól tudott: tudta azt, hogy noha mint egy confusum chaos414, úgy vagyon az elmém, de mégis a tudománynak holmi magvai vadnak a fejemben, és talis qualis könyveket megértő latinitasom vagyon, és az elegy-belegy matériáknak rend és forma adással jót tehet bennem, igen örült nékem, ő is optimus és charissimus discipulus415 nevet adott, és mind publica professióban416, és mind házánál in privato collegio417 szorgalmatosan kezde tanítani. Publice a theológiában Amesiusnak a Medulláját, filozófiában Cartesiust és Regiust tanított. Privatum Ramus arithmeticáját, Metius geometriáját és a jusban Justinianus Institutióit kezdé tanítani, de mind ő, mind én szerencsétlenül járánk kettőben igen. I-o: Tanulótársakat, mint magyarok között új tudományokra nehezen talála, kedvetlenek voltak hozzá, csaknem erővel voná reá Macskási Boldizsárt, ki azután Erdélyben tisztességes úri ember, Vadas Gábort, ki egy haszontalan ember, Köpeczi Jánost, ki azután derék medicinae doctor, Apafi fejedelem udvari medicusa, Szentgyörgyi Györgyöt, ki theologiae doctor és jó prédikátor lett. II-o: Mikor legjobban belékapunk vala, béjövének a tatár chám, moldvai, havasalföldi vajdák, kozákság Erdélybe, túl meg a fővezér Jenőt, Lugost, Karánsebest elvevé, Barcsai Ákost fejedelemmé tevé, s elbomlánk. Lőn szertelen változás és romlás az országban, engemet vivének az öcsémmel, Pállal együtt az atyám s anyámhoz Segesvárra, rettenetes tanulásbéli kárunkkal, quasi vero418 Segesvár erősebb Kolosvárnál; de az Isten így akart meglátogatni és tudományomban meggátolni, mert ez a futás volt anno 1658. júniusban, és én Kolosvárra tanulni nem mentem, hanem in anno 1659. januáriusban. E fél esztendő alatt való üdővesztegetésem így volt.

Barcsai Ákos fejedelemmé tétetvén a fővezértől, Jenőnél jöve bé Segesvárra, ott lőn hogy már fejedelemválasztó gyűlés, ne látszassék mere csak töröktől obtrusus, ott azért választák, conditiózák, esketék; de Rákóczitól való féltében méne Dévára, és véle együtt az atyám, anyám is s én is. Ott igen kurta lévén a fejedelemséghez képest a kancellária is, én voltam egyik kancellista; a szegény Haller Gábor és a szegény atyám rettenetes sokat írattak publicumokat vélem, úgy hogy ugyan elállottam belé, akkor jócskán és hamar tudtam írni. Ott hirdetének gyűlést Maros-Vásárhelyre, és oda jöve mintegy másfélezer török hozzájok, mellyel először Segesvárra és osztán Maros-Vásárhelyre menénk gyűlésbe. Jut eszembe, egy nagy, óriásforma magas, testes ember vala a törökök tiszti, Hadzsi Musztafa bég vala a neve. Magyarul jól tudott igen, úgy hogy a gyűlésben egyszer maga tolmács nélkül proponálá a templomban a státusoknak, hogy legyenek hívek a hatalmas császárhoz és annak cirákjához, Barcsaihoz; másként ha tökéletlenkednek, azt nyerik véle, hogy a kemence nagyobb lesz a háznál. Nevetve beszélték akkor ezt a napkeleti proverbiumot, de bizony keserves magyarázatja volt a sok égett faluban felálló sütőkemence; de ez nem idevaló. Én addig nyargalóztam, puskáztam; menjünk a scholába.

Anno 1659. januáriusban visszavűn az atyám a nagyatyám és Apáczai János keze alá Kolosvárra, sok károm és lézengésem után, mert kikapott az elmém lóra, kutyára, kupára, és kicsiden múlt, Isten kegyelme által, hogy a nőstény személyre is nem; de ez maradjon másuvá. Hozzáfogánk ismét az elhagyott leckéinkhez, akik megmaradánk, de nagy baja volt a szegény Apáczainak ez is: hogy mathematicum instrumentumokra szert nem tehettünk; két globust ugyan szépet vőn a nagyatyám én számomra, melyek még ma is megvagynak, abból a geographia és astronomiába is bele nyalintata engem Apáczai: ekkor már a filozófiában, theológiában is respondens voltam, nevezetesen egy celebris disputatiót írt vala De peccato originali419, és én annak corollaria responsiót ex theologia et philosophia420, melyet ha a háború engedje, ki is nyomtatok vala. Unitárius professzorok, papok, pápista páterek is invitáltattak és opponáltak. Ezalatt meghala a nagyatyám, Váradi Miklós, és az atyám s anyám odajövén, eltemetteték, és engem s az öcsémet ott a háznál hagyának; onnét jártunk fel, mint azelőtt megírtam, a scholába, de nem sokáig tarta, mert ezen esztendőben nyárban béjöve Rákóczi feles haddal Magyarországból, Barcsait kiűzé s kiszalasztá Erdélyből Törökországba, kivel az atyám is elméne, és ezekre nézve engem öcsöstől, nem tudom micsoda világi okokból, de az Istennek (mint ez másutt meglátszik) az én lelkemre való kegyelmes gondviseléséből, az anyám elvitete magához. Eddig van az én erdélyi scholám.

Következik két esztendeig való káros vesztése az én tanulásra való legjobb ifjúságomnak, amelyet bizony keservesen említek, és álmélkodva Istennek adok hálát, hogy Keresztúri annyira készített volt, hogy a deák könyveket megértsem, és sokféle scibilének magvával eltöltött; Basirius ha igen sokat újat nem épített is azon a fundamentumon, ugyancsak nem hagyta elpusztulni; mint a jó gazda a házat legalább fedéllel tartja s tatarozza, így cselekedett vélem. Apáczai pedig az elébbeni chaost rendbevette, az ó filozófiát az újjal conferálván, annál nagyobb világot hozott az elmémbe, úgy hogy jómra fordult a hiábavalóságoknak is tanulása. A solida theologiát, és az Erdélyben új, de világi életre legszükségesebb és főember gyermekének kivált legillendőbb és gyönyörűségesebb tudományokat megmutatta, a probatus auctorokkal421 megismerkedtetett és egyszóval a tudományt és könyvek olvasását úgy megszerettette vélem, hogy azt senki és semmi ki nem űzhette az elmémből s kezemből a világnak minden jó s gonosz munkái s változási között is. Kívánva kívántam tanulni, valamikor lehetett, olvastam, még vadászó napjaimnak estvéin is, kivált a bibliát; úgy conserváltam, amennyire lehetett a két esztendő alatt, azt a kis tudománymagot, reménlvén, s vágyódván az academiákba, hogy ott Isten megszaporítja, megneveli s érleli. Apáczait azután nem láttam, mert az Isten ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt, kivette, azután az igen gyámoltalan belga feleségét, gyermekét is magához szedte; ha maradéka maradt volna, és módom lett volna benne, bizony megmutattam volna, hogy én Apáczait mint atyámat, úgy tartottam, szerettem, becsültem, s emlékezetét ma is becsülöm. A szörnyű tanulás, és az Isten háza és közönséges jó miatt való buzgó szorgalmatoskodás betegíté száraz betegségbe, melyben is semmit sem kedvezvén az erős lélek az erőtelen testnek, ki kellett menni belőle, úgy tetszik ultima die anni 1659.422, hogy az égben mondhassa igazán és örökké: Új esztendőben mü vigadjunk, dicsőült Jézust mü imádjunk.

Tanuljanak ebből, mert én ezt nem magamnak írom, a tanító szülék, kurátorok; a tanítók és tanulók, hogy a gyermeki üdőt siessenek jóra fordítani, mert nem tudják, meddig tart: Non aestas est laeta diu, componite nidos423. Ha valahol ezen a világon, bizony Erdélyben vagyon a helye s üdeje amaz apostol szavának: Drága pénzen, nagy áron is megváltsátok, vegyétek a jó alkalmatosságot, mert a napok gonoszok. Az Istenért, ne tékozoljátok, tanítók, a hiábavalóság tanítására a gyermekek szép gyengeségének, mint a viasz vagy spongyia akármit bészívó elméjének üdejét. Oda feljebb említém a biblia és locusok tanulását; nem volna-é jobb azt praemittálni amaz sok haszontalan grammatica, syntactica, poëtica repetitióknak424, vagy bár csak conjungálni a katekizmussal? Hány poéta, rhetor vagyon, akit a bajusza s azt cirókáló magistra felettébb is megtanít, s mégsem elég, hanem Ovidius kell, De arte amandi425, Catullus, Tibullus, Propertius426; familiaris az egyéb könyvek között, de Ésaiás, Szent Pál sat., az egész biblia sunt peregrina427. Ami pedig legveszedelmesebb, in aetate lubricissima428 vesztegetődik abban a két classisban el az ifjúság elméje, a filozófia helyét praeoccupálja a füles Zsófia és a theológiáét az atheológia. Az tanulná-é jól az Istent és annak igéjét, akit már az ördög elfoglalt? Bezzeg ez a tövisben való vetés; ez pedig nem az ifjak, hanem a vének, a tanítók vétke. Keservesen hallgattam és panaszlottam én tudós embereknek. Az én ipam, Kún István, kivált mikor osztán jól ivott, annyi verset citált a poétákból, hogy elcsudálkoztunk rajta, de a bibliából ezeriben egyet, noha azt avagy csak a prédikációkból vénségére kellett volna tanulnia. Mi ennek az oka? actus memoriae in puerili aetate et adolescentia nugis occupatae429. Mivel nehezebb ezt megtanulni Mózesből: In principio creavit Deus coelum et terram430, mint Ovidiusból: In nova fert animus mutatas dicere formas431? mindenik 35 betű csak és hét szó. Nem evangélikus ember szájába való pedig ama bibliaolvasást tiltó vallásnak a szava: nem gyermek, nem leány vagy asszony-ember kezébe való a biblia; mert mást mond Mózes sok helyeken, és Pál apostol Timotheust arról dicséri és inti, hogy anyja, nagyanyja az igaz hütben volt (az pedig tudomány nélkül lehetetlen), és hogy ő is gyermekségétől fogva tanulta a szentírást. Filep apostolnak (evangelistának) négy prófétáló leányát olvassuk, melyen nem jövendőmondót, hanem Istent tudósan dícsérőt kell érteni. Actorum 21:9.

Tanuljátok szeretni a könyvolvasást, ó főrenden való ifjúság, ha vagy a scholáktól elvett valami gonosz üdő, amint engemet, vagy ha rendesen hagyátok is el a scholát, olvasás által tartsátok meg, amit tanultatok. Sőt az üdővel érő elmével való olvasás, nem hinnétek, mely tudóssá teszen benneteket fáradság nélkül, gyönyörűségesen. Annak felette sok bűntől oltalmaz meg az olvasásbéli gyönyörű magad foglalása. Rút üdő vagyon, nem mehetünk ki, mit csináljunk? kártyázzunk, igyunk, hazudjunk, trágárkodjunk, vagy még rosszabbat is kövessünk; nem jobb volna-é annál egy szép historicus, politicus, vagy geographus, vagy valami szép fabulás, tréfás, mulatságos könyv olvasása, sine peccato, et cum profectu ac delectatione432? Osztán az is jusson eszedbe, egy ló-esés, bénulás, köszvény, vénség, háborúság, rabság elrekeszthet minden mezei és lóháti mulatságodtól, olyankor mit csinálsz? Hála Istennek, hogy én az olvasást szerettem, és az ördög azt el nem vehette; bizony ha az nem lett volna Isten után ebben a szörnyű hosszas inségemben, vagy guta, bolondulás, vagy még rosszabb is ért volna. Édes fiam, József, bárcsak tenéked használjon ez az írásom.

 

O, mihi chare433 puer, peperit quem Julia chara,
Quam vel pulchra Venus quondam vel casta Minerva
Invida palpebris potuisset cernere limis, –
Pervenit ad nostros oculos tua carmine scripta
Charta, voluptas est pueriles cernere ductus;
Consulo sed prosam verborum carcere salvam,
Nam natura jubet pedibus, puer, ire solutis,
Ut primo discat juveniles quam dare saltus,
Docta quibus certas jam sanxit fistula leges.
Sis prius orator quam vanus forte poëta.
Nam quae miramur quos donat Mantua versus,
Vel suaves nobis quas cantat Horatius odas,
Non illos pueri, cani docuere capilli,
Quos natura prius multum scrutata, vel orbem
Mellifluo scribens sermone historia doctos
Reddiderat, magnos sic tandem curia regis
Augusti, magnos sic fallax aula poëtas
Admirabatur sapiente aetate magistros.
Sic tu sis sophus, sis rhetor, sisque poëta,
Praecedant vocum, praecedant horrea rerum,
Quae tibi tu capitis condas in divite cella,
Aetati dum stat viscosa memoria bellae,
Nec delet pictas olim de mente figuras
Annis, et curis, et morbis fessa senectus.
Nec diu detineat verborum picta figuris
Ars, neque in argutis sapientia garrula tricis,
Quas nobis finxit multo molimine sudans
Quem Stagyra dedit spinosum graeca magistrum.
Accedendus erit Siculus defendere turres,
Quique loco terram se praecipitare paratum
Dixerat, et solem vitro temerare sereno
Ausus, qui damno alterius mox ipse fenestrae
Sensit, quid Phoebum speculis perrumpere prosit,
Et qui naturae nominatur filius unus,
Atque docens hominum, mores mollire feroces
Ethica, et aetates historia promere prompta:
Hae tibi sint artes, studium sint, cura laborque,
Et fortunati per te sint gaza magistri;
Omnia sed superent summo de numine curae,
Quas docet inceptus codex ab origine mundi
Per scribam, Nilum baculo domitare salumque
Doctum, et qui scivit de coelo jungere panem,
Quem finit Magnus, quem fervens frigore lebes
Nescivit, squalens nec scivit claudere Patmos.
Inprimis discas: quid sis tu, vitaque morsque,
Obsequium matri, doctoris amorque timorque,
Omnibus aequus honor mens sobria, vitaque casta,
Lingua tenax, pia mens, ad numen vota precesque.
Haec sint ex vinclis tibi nunc praecepta paterna,
Quae Deus ut faxit, valeasque, precorque precabor.
Amen.

 

Datae sunt Viennae ex aresto vel carcere.

Anno Domini 1708. mense Augusto.

 

Vén fűzfapoétaságom emlékezetire, a néked ekkor írt levél titulusa:

 

Haec pateant434 puero Bethlen cognomine nato,
Nomen Sphynx dicet, sapiens tantum Oedipus adsit.
Valde seni charum, quem rupit bestia ficta,
Solvit avara manus, sed vinxit foeda libido
Ulnis amplexus; quem mundus non capit alter;
Tertius hunc Saxo condit, qui condidit ipsum:
Haec tria sunt unum, si vis numerare ter aurum,
Dic mihi, nam magnum me semper habebis amicum:
Ubi Daca urbs incolitur per mures quos dat Hamela,
Flumen Aluta Getis ubi se infert alpibus, adstat.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

Ab anni 1659. Augusto usque ad anni 1661. Augustum435

Az atyám elmenvén Barcsaival, az anyám gyermekeivel méne Segesvárra s én is. Rákóczi fejedelem pedig az atyámnak minden ingó-bingó marháit elajándékozta, jószágit is elígérte kit egynek, kit másnak, s kiváltképpen Szentpáli Jánosnak, Kende Gábor és Csató Albertnek. Az anyámat minden gyermekeivel, javaival együtt árestom alá veték, Segesvárott boltját elpecsétlék, jószáginkat Szent-Pálon kívül elfoglalták, a szállásunkra szász őrzőket rendelének. Csató Albert az én aranyos kardomat az oldalamról, varratott lódingomat a nyakamból voná le. N. B. Ez nagy szegénységre jutván vénségében, egyszer a többi között Husztra jöve hozzám udvarlani, már én főispán lévén Máramarosban, és én tíz köböl búzával alamizsnálkodám néki, s maga majd sírva követett a régiről, s köszönte a búzát.

A szász strázsa csak alant volt a szállásunk kapuján, és szabad volt akárkinek hozzánk jőni s menni. Az árestomhírre a szegény Bethlen Ferencné odajöve az anyám vigasztalására, és nékibiztatá, hogy az elpecsételt boltnak kívül fütő kemencéje lyukán bútassunk bé, s ami jobb egyet-mást lehet, hordassunk ki, és néki a szállása csak általellenben lévén, vitessük oda, ő gondját viseli, melyet mü elköveténk, maga a palástja alatt is vitt ezüst marhát úgy el, és azután mindent megadott az atyámnak igazán; azért a házfelverésért nem tudom, hogy az anyámat fartatták volna azután is, mikor a boltot jó részént üresen prédálták el, úgy hiszem a fejedelem maga conniveált benne, mert a jószágunkat is visszaadatá szüret után üresen, noha azután odalőn minden.

Ez alatt az árestom alatt, én nem tudom, engem magam bolondságom-é csak, vagy mások szava elijesztett; én egyszer kilopám magam a szász strázsák között, hogy kiszaladjak, de minden afféle dologban kívántató készület és dispositio és az anyám híre nélkül, egészen gyermeki bolondsággal; menék egy házba bé, de onnét a szászné nagy óvégatással kiigazíta, ha az alsó várasban lött volna a dolog, elmehettem volna, de a várban voltunk. Elindulék a kőfal mellett, és egy istállóban, valami üres hordók mögé bújván, de kevés üdő mulván a szászok nyomomba igazodván, a hordók közé kezdének bészúrkodni hosszú csákány vagy a dárda nyelével, és mint a hörcsögnek, mikor a lyuk fenekén tovább nem vonhatja magát, az oldalamot kezdék döfni és kiáltani: hejsze. Én csak kibúvám, s visszavivének, de sem szidtak, sem ütöttek; jó, hogy el nem szaladhattam, mert úgy hiszem, ha lóra kaphattam volna, több nyavalyát csináltam volna magamnak s anyámnak.

Csakhamar, úgy hiszem a fejedelem akaratjából, a szegény néném, Bethlen Ferencné, engem magával együtt Keresdre vűn, és innét a szegény Bethlen Farkas maga paripáján magával vűn Radnótra a fejedelemhez. Ott senki sem őrzött, csak megmondák, hogy valahová ne bolondoskodjam, mert semmi nyavalyám sem lészen, a fejedelem hazabocsát, sőt az anyámat is elbocsátják, és a jószágunkat is visszaadják. Én a fejedelem palotáján és osztán Maros-Vásárhelyt a gyűlésen436 (mert a fejedelemmel együtt Radnótról odamenénk), szabadon jártam, ételem, italom, ágyam Bethlen Farkas provisiója által, és az ő szállásán volt, véle együtt a hopmester, vagy béjárók, vagy valamely úr asztalánál ettem. Úrfi módra tartottak, Isten áldja meg emlékezetöket érte, kiváltképpen Frater Pál az atyámnak kiváltképpen való barátja és atyafia lévén, ekkor a fejedelemnek igen kedves és belső mindenese, jó patrónusunk volt. Éntőlem a fejedelem reversalist vétete, hogy hű leszek, és ha az atyámtól valami hír jőne, azt is hírré adom. Én adék reversalist, de a szegény Bethlen Farkasnak mondám, ő lévén a reversalisnak expeditora és mediatora, hogy én sub patria potestate437 lévén, ha az atyám visszajő, félő, hogy a reversalis expirál438. Hazabocsátának, a fejedelem protectiót ada, az anyámat is elbocsáták, a jószágot pusztán visszaadák, de a res mobilist439 nem. Az anyám nem mervén az akkor széjjelkóborlók miatt sem Búnon, sem Keresden a maga házánál lakni, Fehéregyházára, a néném Haller Pálné házára, asztalára szorula. Én ismét lovat szerzék s fegyvert, és menék Szent-Pálra, távol akarván az anyámtól lenni, egyikért kiváltképpen azért, hogy ha az atyámtól az anyámnak valami tudósítása jő, ne kellessék vagy az adott reversalist, vagy a fiúi kötelességet megsértenem; meg is mondtam az anyámnak is, hogy énelőttem szintén úgy titkolódznék, mint Rákóczinak akármely katonájától, mert ha valamit értek, reversalisom szerént kiadom.

Szent-Pálra menvén, és megértvén, hogy akkori boldogtalan alkalmatosságon kapván, a mü jobbágyink közül tizenheten szerzettenek magoknak szabadlevelet a fejedelemtől, elküldék hozzájok, hogy jöjjenek szolgálatra, de közülök egynéhány odaküldé hozzám a fejedelem (ő úgy tudta, veszett) szabadlevelét; hát csak az akkori conservator deák (mert cancellárius és secretarius nem tudta) csalta meg szegényeket, lecta alatt440 adott nékiek protectiót és szabadlevelet. Én azzal megbátorodám, találkozának szolgák és jobbágy tanácsadók is, néki készülék felesd magammal, Lövétére menék éjszaka, hogy felköltsem az ottvaló nemes jobbágyinkat. Egy Endes Jakab nevű jó asztalos mondja: csak a bocskort kötöm fel; azalatt mezítláb az ajtón kiugrott, hátra a kertre s az erdőre; más, egy Endes Tamás nevű, hogy zaklattuk, bézárá az ajtót, és az ablakon kidugván a fejét, tolvajt kezde kiáltani. Egy kis rekesz kertecske volt az ablak alatt, mely miatt az ember az ablakhoz nem mehetett, éppen én paripán ülvén, a kertecskéhez menék, és mind a két pisztolyomat hozzá csappantám, de egyik sem süle el, hála Istennek, mert gyilkosságba estem volna, noha bizony erősen szikrázott; osztán mondók egymásnak: menjünk el, mert a falu nagy, éjszaka vagyon; különben is akkor az én atyám neve büdös volt, bizony agyonvernek; mely meg is lett volna, ha késtünk volna; csak csoportra verők magunkat tizenheten lovon, még én büszkén, mint harcra, a hegyes tőrt mezítelen a mentém karján általütém, és a pisztolyt jobb kezembe, és úgy jövénk el, az emberek már lázadni kezdettek vala, de semmit sem kezdének sem ők, sem mü.

A jobbágyok pedig ezalatt elküldtek supplicálni a fejedelemhez, és nyertek ott énellenem erős parancsolatot, amelyben a nevek mind fel vala téve, hogy ne háborgassam őket, mert megbúsulok miatta. Ez a fejedelem subscriptiója alatt nékem szóló commissio, ez legelső volt hozzám életemben, Rákóczitól pedig első és utolsó. Én a commissiót fogám, eltevém, s gondolám, hogy nem jó nékem ott Szent-Pálon azok között laknom, noha nagyobb része hű és jámbor volt, hanem az anyámat, Fehéregyházát megtekintvén, valamely felé osztán elvonszom magamat; leindulék.

Amint éjszaka a Szederjes erdején megyünk, hát ihol jő a vaskapui harcról szaladó székely441 csoportonként. Ekkor láttam az igen megijedt ember mely rossz; hol vagyon Vaskapu Szederjeshez? mégis ott is úgy féltek, amint egy szolgám, mint éjszakai dolog, megriaszkodék: micsoda ember vagy? mindjárt szaladni kezdének, kettő a lováról is leugrék, idehagyá, gyalog futa el az erdőre; talán heten voltunk, bizony megfoszthattunk volna, nem tudom mennyit is bennek. Ezektől megértvén, hogy Rákóczi fejedelmet a török megverte és Barcsait béhozta, gondolám én, hogy az anyámhoz mennem nékem nem jó, mert együtt a fejedelem engem onnét elvitet, vagy ha láb alatt járok, valami csavargó csoport megfoszt; másfelé fordulék, és imitt-amott Sink és Segesvár, Kőhalomszékben s Fejérvármegyében tekergék, facsargék, gyakrabban csak éjjel-éjjel jártam, néha erdőn, vagy igaz, bízott emberemnél napoltam. Kevés nap volt ez; azalatt a török felérkezvén a Kis-Küküllő és Maros-Vásárhely felé, az anyám hazajöve Búnra, én is odamenék, és az atyám magával a török táborra vűn. Itt ha historicus volnék, sokat írhatnék, de nem én dolgom az most. Rövideden azért: a török noha victor, de kevés lévén, sem Rákóczit Tordánál tovább nem űzte, sem Erdélyben kvártélyba szállani nem mert; Barcsai s az asseclái meg ismét Törökországba visszamenni sok okokra nézve nem akartak; nehezen, sok tractákkal vevék Szebent reá, hogy ezer jancsár és ötszáz lovas törökkel és talán két vagy háromszáz magyarral béfogadja őket. A vezér hazaméne, és mi Szebenbe bé december utolsó napján, én az öcsémmel együtt. Az anyám addig mulatozott Haller Pál vejivel, superveniált Kolosvár felől a Rákóczi hada, kirekede, az atyámnak szörnyű bosszúságára és szomorúságára, és ő magának keserves romlására.

Mert Rákóczi fejedelem anno 1660. talán szinte újesztendő napján megszállá Szebent, és az anyámat Bethlen Gergely (maga sollicitálván magának azt a hivatalt) által megfogatá, ki is hozatá először valami hitvány szász postaszekéren Szeben alá, és ott Rákóczi azt üzente bé, hogy az anyámat az ágyúhoz kötözteti vagy az ágyúból lőteti bé, ha az atyám fel nem adja s adatja a várost; melyre az atyám hasonló durva s kemény szókkal felelt, minthogy nem is állott csak rajta; onnét az anyámat fogva vitték Balásfalvára, Szamosújvárra és Kővárba, nagy részént ökörszekeren, csak egy hitvány szolgálóleánnyal és egy Nagy György nevű nemes ember öreg szolgájával, akit az atyám száz aranyon váltott volt meg a tatár rabságából; azért is adta volt az atyám a héjas-falvi jószágot néki; és ott a Zólyomi Dávid rabboltja mellett egy rossz kis setét boltba bétették; Isten tudná megmondani, micsoda keserű, becstelen és nyomorú szegénységgel élt rabságban majd hét holnapig.

Mü ott Szebenben megszállás, lőtetés, és mindennapi csatázás alatt a lovaknak kiváltképpen nagy koplalásával töltöttük az üdőt júniusig. A mü lovaink sok másokéhoz képest jóllaktak, szénát jó reggel, délben, este s éjfélkor egy-egy kis markocskával adtak nékik, magam voltam a szénaosztató, abrakot kétszer, annakfelette kenyérhaját, korpát, és hogy tavaszodni kezdék, nádjövést gyökerestül adtunk nékik; elég az, avval a hússal, erővel táborba menénk ki Ecsedig s meg vissza Erdélybe rajtok, még az előttök lévő aszú bikkfa vályút és a fűrészdeszkát is elrágták, a miéink ugyan nem, de másoké egymás farkát, serényit is elrágták s megették. A cigányt láttam a kutyahúst megenni; megnyúzta. Az atyám fő strázsamester lévén, a jel vagy parolya-kiosztást énreám bízta, minden este Haller Gábor főgenerálishoz mentem, és ő kiadván, a városi polgáremberrel minden éjjel a várost belől lovon egészen megkerültük, minden bástyákra (nem értem a tornyokat) felmentünk, megcirkáltuk, s a jelt kiadtuk. Egynéhány holnapig én csak egyszer sem feküdtem le elébb egy órakornál vagy néha éjfélkor, mindaddig, míg az én szokott torkombéli tályoggal megbetegedém, szerezvén azt jobb részént az, hogy a kerülő polgár elhívott néha a kerülés végén a házához, és ott jól megittunk.

Rövid notabenékben írhatom: 1. Barcsai Ákos maga és az atyjafiai fertelmes parázna életét. 2. Rákóczival, színes volt-é vagy szíves, de a dolog megmutatta, színes volt, az urak híre nélkül való tractáját titkon a város feladásáról, melyből olyan észveszés következett, hogy Barcsai egynéhány kevés alávaló magyarral, a szászoknak aljasával és a lovas törökökkel azon volt vagy láttatott lenni, hogy a várost feladjuk; magyarnak, szásznak a java és feje és jancsárság ellenben, hogy ne; sokáig kész, tekert, felporzott puskával, strázsával voltunk, kivált Haller Gábor, az atyám és Toldalagi Mihály szállásán éjszakákon, és a jancsársággal olyan correspondentiában, hogy a bástyákon lévő jancsár, ha valami támadás esik a városban, csak maradjon helyben a bástyán, a többi pedig Haller és az atyám és a polgármester házához jöjjön, mert a polgármester realis ember, vélünk volt. Én törökül tudván egy keveset garagyolni, voltam ebben egyik munkás. 3. Nemcsak a török, hanem a német császár is küldött biztató levelet, hogy fel ne adjuk a várost. Egy Ormándi János nevű magyarországi procator hozta vala bé parasztruhában másodmagával, ki is ott marada, és a társa a választ kicsiny golyóbisocska formában spanyol viasszal bécsinálván, elnyelé, s a hasában hozá ki; én írtam vala, csodálkozám rajta, méltán is.

Tavasszal azonban Sejdi Ahmet basa, budai vezér Rákóczit Gyalunál megvervén, mü Bonchidához menénk hozzá és onnét Zsibó felé Szatmár és Ecsedhez. Ezalatt Rákóczi Váradon sebben meghala. Kővárban az ott rabul tartott Ugron István, Basa Péter, Száva Mihály és az én anyám magokévá tették a praesidiumot és a várat, és a kapitányt, Mikes Jánost vasban tették az anyám szállására és az anyámat a kapitányéra; odamenénk az atyámmal; ki is az anyámat béküldé Erdélybe. Mü a táborra menénk. Szatmárt Barcsainak feladták, Bányát is, de Ecsedet nem is kérték, onnét a török Barcsait Váradhoz elvivé, és az atyámmal visszamenénk mü Erdélybe. Én akkor már karabinos katona voltam, szép ezüst csattos majcon hordoztam; az öcsém is jól nyargalózott üdejéhez képest, és oly kalyibacsináló mester volt, hogy jobbat nem láttam, ketten háltunk egy kalyibában.

A török ekkor szállá s vevé meg Váradot, amelyre nézve az én atyámnak első gondja volt, hogy az anyámat s gyermekeit Husztra küldje; Besztercéig el is menénk, de az anyám ott elmarada, hanem engem először, azután az öcsémet is, Husztra küldének. Az atyám Barcsai visszamenéséig a tanácsurakkal a locumtenentián volt Erdélyben, ahová visszajövén Barcsai, keveset uralkodék, mert Kemény János számos katonát gyűjtvén Aranyos-Meggyesen, Barcsaira reá méne442, és magát Gáspár és András öccsével a fejedelemségből s e világból kitudá. Azon télen az én anyám is meghala s eltemetők Keresden, talán csak egy holnappal érkezvén én bé halála előtt Husztról hozzája; keserves élete, halála és betegsége lőn, mert terhes lévén, az hala meg a betegsége miatt, és osztán ő a megholt gyermek miatt. Az én voksomból bizony a patikárius, aki kúrálta, abortivumot adott volna a holt gyermek kiűzésére, de az atyám s a patikárius nem meré avagy akará. Igy tetszett Istennek. Ez volt in anno 1661. februariusban és márciusban. Ha azért ember felveti ab anno 1655. decembertől fogva usque ad annum 1661. augusztusig, mikor Hejdelbergában tanulni kezdettem ismét, az én lézengésemet: Isten kegyelmes csudáját találja benne; hatodfél esztendő alatt a tanulásnak üdején, minden tanulásom Basirius és Apáczai alatt nem teszen többet huszonkét holnapnál, ez is diribban-darabban, kivált Apáczai alatt, egyszer öt, máskor hét holnap gyermekségemnek s ifjúságomnak 14. 15. 16. 17. 18. 19-dik esztendejében. Ha már én a rossz szokás szerént akkor a scholát elhagytam, és az academiákba nem mentem volna, mi lett volna belőlem? De az Isten igazgatásából halálban vágytam oda, úgy, hogy egy igen ritka szépségű kisasszony sem maraszthata honn. Tanulj énrajtam, gyermek, jódra lészen.

TIZENHARMADIK RÉSZ

Peregrinatiómról, academiai tanulásomról

Gondolhatja akárki, hogy mind a haza közönséges, mind a maga különös nagy romlási között az én atyám pénzzel nem bővelkedett, mégis nem szánta utolsó szükségére való költségével is engem felküldeni az academiákba, melyet bizony, ha tudatlan, fösvény, és valami eszem-iszom ember lett volna, sohasem cselekedett volna. Ada azért hétszázötven aranyat, ephorusul Csernátoni Pált, kiről oda fel emlékeztem, hogy Kolosvárott Apáczai alatt logicae et rhetoricae lector et classium inspector443 volt, és szép instructiót, melyben egyik nota bene volt: hogysem valami tisztátalan életre vetemedjem, inkább házasodjam meg.

In anno 1661. májusban indulánk el Besztercéről országgyűléséből, Kemény János fejedelem passusával és recommendatiójával Bécsbe, Teleki Mihály és Kászoni Márton pápista páterrel együtt, kiket akkor Bécsben lévő fő követje Bánffi Dieneshez küldött Kemény János a török ellen való segítség sollicitatiójára, mely is azon a nyáron bé is ment Erdélybe Montecuccoli generálissal, mely is ott semmit sem vitt véghez, de ez nem idevaló. Szatmárig magunk lovain mentünk, onnét osztán a német igazgatás által már régen felállíttatott rendes postákon, de mind lóháton, mert még akkor a postakolyeszák nem valának Magyarországon. A posták voltak: Szatmár, Tokaj, Kassa, Eperjes, Lőcse, Bajmóc, Galgóc, Pozsonra. Csernátonit a postalovak kevés volta miatt elhagyá Teleki Szatmárt, és osztán egyedül magára jött külön utánunk, Teleki pedig és a páter halálban siettek, mint olyan siető országos dologban járó követek.

Sok jeles nevetséges dolgokat írhatnék erről az utazásomról, de restellek ennél is nagyobb hiábavalóságokkal papirost tölteni, csak ezeket jegyzem meg, magamon lévő Isten gondviselésének tanúit. Rettenetes esők és árvizek lévén, amint Somkerék felé megyünk vala, csak közel a faluhoz jő az erdőről le egy patak, melyen, hihető, gyakor áradásai miatt, jó erős hosszú híd vagyon; ez a patak akkor úgy kivetett volt mindkét partján a rétre, hogy az ő maga árka nem látszott. Teleki, mint okos ember, megyen elöl a hídra, a páter, mint bolond, vagy engem játszattatni, vagy el is veszteni akaró lator, mondá nékem: Úrfi, csak erre menjünk, hiszen a sárga virág is mind látszik, a lónak a térdit sem éri a víz. Úgy is volt ott, de elébb lőn a bökkenője. Én, mint a bolond, megindulék elöl, a páter utánam, de messze s lassan; én csakhamar belé bökkenék a patak árkába, talán kopjával sem érték volna fenekét, úszni kezde a ló. Teleki meglátá s biztatni kezde: ne félj, ne félj, fordítsd a ló száját; nékem ugyan az ő szava nélkül is volt arra gondom, s fordítám a lovat; amint úszott a part felé vissza, aholott béestünk volt, hát meredek martja volt, csakhogy a víz miatt az nem látszott, a ló szügye megütközék belé, azért alább kellett úsztatnom, és ott ismét a part felé fordítván a lovat, megfogám a sarkantyúval, ott is meredek martos volt, de jó kemény paripa lévén, úszva is nékikeménykedék, s a két eleivel kiugrék a partra, és ott osztán kiesék csudálatosan, majd övemig érő vízbe vélem együtt.

Az Isten irgalmas gondviselése lőn, hogy nem vissza esék hanyatt a patak árkába, a mély vízbe, mert nem mentem volna, úgy hiszem, academiákba; osztán gyalog kigázlék, szolgáim is érkeztek azalatt, a csizmámból kifordítván a vizet, felülék, s bémenék Somkerékre szárazkodni. Engem Teleki megpirongata, de a pátert a tanácsadásért ugyancsak úgy szidogatá, kinél feljebb nem lehet. Ez volt második halálos veszedelmem a vízben. Az első pedig volt in anno 1659. Kolosváratt a Nádas patakában, rákászás, halászás alkalmatosságával. Kicsiny vízből másuvá, ide s tova nézvén s menvén, úgy estem volt egy nagy, kerek, mély göbébe, és a fenékre lemenvén, felütköztem egyszer, s egy fűzfaágat kapván meg ekkor, a kezembe törék, s ismét lemenék a fenékre, de ezt senki sem tudta, hanem egy Jancsi nevű inasom jövén le a patakon utánam, az is olyan bolond, véletlenül azon göbébe béesék s engem a fejével felütött a vízben, s kivetődvén én annyira, egy nagy vastag, éppen a víz közepire bécsüggő fűzfaágat ragadék meg, az inas az én lábamon kikapaszkodék az ágra, és azon mint a mókus kifut szörnyű megijedt tolvajkiáltással. Arra futottak osztán oda, én ott a fán csüggöttem a vízben, osztán egy övemet veték bé, kivonának. Ekkor énnékem a szívem úgy megrettent volt a víztől, noha az eszem el nem veszett volt, hogy azon a nyáron valami helyt a víz a szívemig felért a feredésben, mindjárt ájulni kezdettem, mely is nékem nagy lelki jómra lett. De menjünk vissza az útra, honnét a vízi veszedelem elvetett volt.

Amint Majtín s Vállaj között mentünk, az én szablyatarsolyom negyven tallér s egynéhány, közel harminc forintig való folyó pénzzel leszakadott s elesett; én eszembe sem vettem, hanem későn, és minthogy sok vizen gázoltunk, úgy hittem, abba esett s odavagyon; de hát az utánam járó Teleki szolgája, Késmárki, úgy tetszik, János, megtalálta, és kevés búsulásom után megadá önként, azért én is jól megajándékozám. Ez is az Istennek kegyelmes gondviselése és ajándéka volt. Az arany a foszlányomban volt, valóban meg is verte a két vállamot Bécsig.

Teleki s a páter, mint énnálamnál akkor mind testekre, mind rendekre nagyobb emberek, a postalovaknak a jovát nyergeltették magoknak, Késmárki is mind maga, mind az ura turbájára nézve, és így énnékem mindenkor a legrosszabbik maradott, mely miatt két ló is állott el alattam, de másként nagy Isten áldása volt rajtam, csak egyszer sem estem, noha a páter is kétszer, Teleki is kétszer rútul elestek lovastól. Sőt valamíg Németországban s széjjel peregrináltam, noha bizony sokat nyargaltam, éjjel is bolondul postálkodtam, de csak egyszer sem estem el, úgy hogy majd elhitettem magammal, hogy én soha lóval meg nem esem, de azután otthon egyszer egy róka, egyszer egy őz, még másszor egy nyúl miatt, meg más alkalmatossággal háromszor megestem; és a hetedik esésem volt gyermeki tizennégy esztendős koromban.

Posonba érkezvén, Bánffi Dienest ott találók egy Lanzer Gábor nevű főpostamesternél, ki ugyan maga magyar, de a felesége német, igen kényes, cifra, szép, ifjú, de nemigen jámbor asszony vala. Csernátoni Pál is odaérkezék, és osztán menénk Bécsbe a három követtel együtt. Szállásunk volt a Dunakapuhoz nem messze lévő Aranyos Szarvasnál, mely is az éjszakai királyhadának444 minden éjjel ott való szállása miatt valóban nagy, de rossz bűzzel vala. Asztalom Bánffi Dienesnél volt, de másként kevés atyafiságát tapasztaltam; minthogy fekete hitvány gyászban voltam, azt tudták először az udvarban, hogy inasa vagyok; maga ment az antikamarában és én is tudván, hogy sum, quis sum445, bátran megyek utána, de az ajtónállók zurückot kiáltának; egy szóval megigazíthatta volna, de nem cselekedte. Egyszer Laxenburgban az erdőben nappal is igen ritka császári comoedia lőn, abba sem vűn be, kinn a szolgáival hevertem, s bizony neheztellettem; Isten egy emberséges, nem tudom kicsoda embert támaszta, az engemet a muzsikások rekeszibe vűn, ahonnét a comoediát úgy láttam, hogy akárki sem jobban. Bécsben pedig látván egy becsületes magyar úr, Pető Zsigmond kinn a palotán, monda: Miért nem jő bé kegyelmed, öcsém uram? Felelék: Mennék, de nem bocsátanak. Fogá a kezemet s mondá az ajtónállóknak, hogy ki s micsoda ember gyermeke vagyok, ha feketében vagyok is; érkezék Szelepcsényi György is, cancellarius és akkori kalocsai s azután esztergomi érsek, s minden ajtókon való állóknak megmondák, hogy szabadon bocsássanak, kik is az eddigvalókról megkövetének, és azután szabadon jártam bé az antikamarákban, Bánffi Dienes fáradsága nélkül, talán nem is hírével. Szelepcsényi különben is jó patrónusom volt, ebédre egynéhányszor hívott, és minthogy maga is a bécsi késő ebéden majd mindennap megrészegedett, engem is úgy megtartott, hogy a maga hintóján küldött haza. Fiának hívott, az udvarhoz is maga hintóján felvitt. Sokszor ott is az úton a hintóban ülő káplánja precálván a breviariumot, azt mondotta, egy s más jövő úrnak köszönt, felelt: servus etc., meg vissza az imádságra; én azon csak el nem fakadtam nevetve; osztán a káplánt a császár vára külső kapujánál kiszállította, lelkére kötvén, hogy megjegyezze igazán, hogy hol szakasztják félben, hogy másszor ismét ott kezdhessék, valami el ne maradjon benne. Énnékem passust is szépet írata a császár nevével, mely, úgy tudom, ma is megvagyon az akkori diariummal együtt a Fortunatus erszényével a régi nagy tolyóka iskatulyás leveles ládában.

Bécsben Antoni Ferenc nevű gazdag olasz kalmár ada Wechselbriefet a hétszáz s egynéhány aranyról Francofurtumba ad Moenum, jócskán meg is dézsmálá, talán minden százból hármat vagy négyet, ha nem többet; de osztán Csernátoni Pállal együtt jól megvendégele a legalsó pincéjében, mely három rendben volt egymás hátán a háza alatt, nem hiszem a háza igen sokkal ment volna feljebb az ég felé, mint a pincéje alá, a föld centruma felé; soha annyi és annyiféle és olyan bort egy helyt nem láttam. Étel és csemege, confectumok és az üdőhöz képest gyümölcs is úgy volt, fejedelem is megelégedhetett volna olyan ozsonna vagy vacsorával, tokaji, ciprusi, candiai, spanyol, olasz, canariai és nem tudom hová való is volt, hordóstól pedig, aminthogy borból is állott egyik derék kereskedése; alig tudánk a pincéből kijőni, hintón külde haza. Német köntösbe öltözénk s felmenénk Linz, Ratisbona, Norimberga, Würzburg, deákul Herbipolis, Francofurtum ad Moenum és Heidelbergába in Julio.

Az úton semmi derék akadály nem talált, hanem csak két kicsiny. Egy Lesekol Márton nevű ratisbonai kereskedő emberrel jöttünk mü Bécsből Ratisbonáig, kihez hasonló kövér és reggeltől fogva estig mind evő embert soha nem láttam; ez az úton az ülésbe sem ülhetett fel, hanem csak a nagy landkocsi ablakában két ember helyén ült, mégis Ratisbonában a harmadik contignatióban vagy éppen a ház héjján lakott, és oda egy hitvány fűrészdeszka grádicson járt, vagy csigán tekerték talán fel. Odamenénk hozzá, és eljöttömben, még a cipellőshöz szokatlan lévén, a grádicson lefelé megbotorkázám, ha egy ajtó ne légyen, majd harmada lévén még a grádicsnak hátra, s annak a felső küszöbit meg ne ragadjam a kezemmel, talán a nyakam is kitört volna. Más: Ratisbonában mü egy kocsicskát fogadánk ketten, Norimbergáig alkudtuk két tallérban, azt mü úgy értettük, hogy mind a kettőnkért, ő pedig úgy értette, hogy egyikünkért két tallér, azaz négy tallér kettőnkért. Norimbergában odaadék két tallért, de ő többet kér, öszveveszénk szóval, és Csernátoni Pál nyakon csapá, termete s kezéhez képest ugyancsak jól a kocsist, s az ajtón kitaszítá; a csapástól esett volt-é, vagy odaki osztán maga indította-é meg az orra vérét (mert Csernátoni ezt állította), én nem tudom; elég az, ő ment a magistratushoz panaszolkodni véresen, ki is odakülde hozzánk, de csendesen, és a gazdánk jó patrónusunk lévén, semmi sem talála érette, csak a két tallért adók meg a kocsisnak és a nyakcsapást; a nyelvnek jól nem tudása volt az oka, és a passusok, s a gazda használt.

Városokon imitt-amott mit láttam, nem írom, sok volna az; hanem csak felvévén Francofurtumban a pénzt, menénk Heidelbergába, és ott szállást fogadánk a város kapuján kívül, amint a városba felmégyen egy utca, egy szegeletháznál szép helyen; asztalt meg ismét egy Husel vezetéknevű medicinae doctornál, aki maga szakácskodott többet a coquánál, örökké a konyhán ült, ott is olvasott könyveket; emberséges, tudós, de atheus, a felesége pedig rút, kicsiny, rossz asszony vala, mindkettő francia nemzet.

Az elector, Carolus Ludovicus, igen jó, kegyelmes uram volt, asztalához, kivált vasárnapon, sokszor hivatott, vadászni is, hol maga paripáján, hol magával együtt a maga hintóján elvitt, ő hátul, én elöl, majd mindenkor csak ketten ültünk; nyájasan sokat beszélgetett vélem. Vadászatban egyszer, amint őközöttök szokás, hogy ha ki a vadászat regulái és szólásoknak formái ellen vét valamit, a vadászat végén általfektetik a fogott vadon és széles jágerkés lapjával magok a fejedelmek egyet-kettőt ütnek csak gyengén az alfelére, engemet is pro memoria meggráciáza446 olyan két kis lapáttal, egy erdei disznón általfektetvén. Vétkem ez volt: az erdei disznóról azt mondottam volt: es stinkt447, a jáger terminus pedig ez: es wildlt448. Mikor osztán elmentem Heidelbergából, maga szép viselő ezüstös koszperdjével és egy pár hebenumfa-agyú pisztollyal ajándékozott meg, ennél jobb pisztoly sohasem volt a kezemben, a lakatosok magok is legalább negyven tallérra becsülék.

Laktam Heidelbergában usque ad Majum 1662449. Tanulásom ez volt: annyi esztendei felejtésem helyrehozására Csernátoni Pál revocálta vélem 1. Ramus rhetoricáját, logikáját privatim a szállásomon. 2. Ramus nagy arithmeticájára privatum collegiumot tartottam Lunelschoss nevű híres matheseos professornál. 3. Spanhemius, Fabritius és Hottinger theológiai professiójokra jártam. 4. Samuel Puffendorf, akkori igen ifjú, de azután nagy híres tudós juris doctor professiójára jártam, de jure belli et pacis450 Hugo Grotiust tanította. 5. Német nyelvet szállásomra járó mestertől tanultam. Algebrát is kezde tanítani Lunelschoss, de a négy első speciese után beléuntam, mint világi életre haszontalan, felette speculativa, mély tudományba. Hottinger, nem tudom, hízelkedett, de csudálatosan jövendölt nékem világi nagy szerencsémről. Vala ugyan Heidelbergában ekkor egy Joachimus Camerarius nevű vén főember, ki Fridericus V. cseh et Gustavus Adolphus svéciai királyok secretarius és consiliariusok volt, aki nékem igen jóakaró oktatóm volt, az electornak is tanácsosa, és igen tudós, nagy látott, hallott ember lévén, minden ember előtt nagy tisztesség és becsületben volt. A Neckar-parton, a városon felül vala szép udvarháza. Eddig heidelbergai tanulásom, anno 1662. májusig.

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

Tovább való peregrinatióm és tanulásomról

Anno 1662. májusban hajón indulánk le, először a Neckar- és az Manheimnál a Rhenusba bészakadván, a Rhenuson Hollandiába. Micsoda sok szép városok, várakban vagy mellettök mentünk el, bízom a geographusokra, quantum fieri potest, brevitati et compendio studeo451. Menénk azért Ultrajectumba ad Rhenum, amint szokták nevezni Mastrichttől való megkülönböztetés kedvéért. Itt esztendőnél tovább laktam. Tanulásom ez volt a publica professiókon kívül, mert azokból az akadémiákon senki tudóssá nem lészen: 1. Theológia. Amesiusra collegiumot tartottam Burmann Ferenc híres theologiae doctor és professornál. 2. Fizika vagy filozófiára Henricus Regiusnál. 3. Justinianus Institutióira Paulus Voë vagy Futiusnál. 4. Geometria. Euclidesre Dimmerbruck matheseos professornál. 5. Universalis, kivált sacra historiára452, vetusra Voë vagy Futius Gisbertus vén nagyapósnál. 6. Fortificatióra vagy militaris architecturára453 egy Wasner nevű igen vén, részeges, de nagy híres mathematicus tanított, a szállásomra járt, öten tanultuk úrfiak. Deákul sem tudott, csak belga nyelven, a keze úgy reszketett a vénség és a részegség miatt, hogy egy lineát sem tudott vonni, nemhogy szót írni, valamíg reggeli órán egy jókora kristály égett bort és ebéd után két pohár nyers bort meg nem ivott; ha azt megitta, osztán jól járt a keze. Azért még mikor megszegődtünk, ez hogy meglégyen, beléalkudá; mindennap reggel is, délest is egy órát tanított. Ezen a tudományon én igen kaptam, és azért Adam Freytag architecturáját németből deákra454 is fordítottam volt, az írásaim között van, ha el nem veszett. 7. Francia nyelvet derekasint tanultam, a nyelvmester járt hozzám. 8. Fechtelést, voltizsálást455 is. 9. Virginát is kezdék tanulni, de semmi sem lőn belőle, csak húsz tallér károm, melynek oka az én és mesterem bolondsága volt, mert a kótákat ugyan megtanulám, és egy lineált könyvbe a mesterem íra egy falka német, francia és mi ördög nótát, courante, allemande, sarabande456, de én annak egyiknek sem tudtam az elmémmel, szájammal a nótáját, csak pengettem, dongattam a kóták szerént a hitvány virginát, de annak sem íze, sem bűze nem volt, én megunám, s odahagyám; ha a zsoltárokat tanultam volna rajta verni, ma is jó virginás volnék, így semmit sem tudok: erről tanulhat akárki. 10. Könyveket sokakat olvastam ezeken kívül.

Szállásom egy vén özvegyasszonynál volt, kinek két nagy leánya vala: Hadviga a nagyobbik, a kisebb Sára. Hadviga mind csak olvasott szentírást és imádkozott; Sára viselte gondját az egész háznak, anyja, nénje számára; egynéhány szállást ott tartó német úrfi és mü számunkra mind ő vásárlott, főzött, mosott; bizony sok dolga volt; magunk mondottuk meg mindenkor, hogy mit főzzön; igazán jól vásárlott; felírta igazán, számot vetett minden héten; nékünk olyan jó magyar módra főzte az étket, mert a sok magyar deák már megtanította volt. Derék specialékra nem vágytunk, az erszény sem bocsátott; tehénhús, berbécshús petrezselyemmel, káposztával, murok paszternákkal, néha birsalmával is, rizskása tejben, pecsenye, saláta, hal, ott pedig a lazac igen bő, s a stokfis, héring, platajc; vadréce, tengeri nyúl, disznóhús, kolbász; nem tobzódtunk ugyan, de ugyan eléltünk. Bort kevesecskét mindenkor, sert eleget ittunk. Forró cipóban a szép írósvaj nyersen is igen jó volt kenyérrel, mert derék vajok vagyon, bő s nem drága sajtjok is, de én erre nem vehettem semmiképpen a gyomromat, noha mindenféleképpen próbáltam; Csernátoni sokat ett. Kenyerünk háromféle volt; igen szép fehér francia zsemlye, de hosszúkán sütötték, majd olyan volt ennek az íze s színe, mint az erdélyi szép fehér cipónak, de ez ritka és igen drága volt, csak csemegének hozattam néha egy-egy kis német fehér zsemlyét, kivált az írósvaj kedvéért, hanem a második rendbéli kenyérrel éltem. Búzakenyér volt, meglátszott, mert minthogy szitálatlan és lábbal dagasztva sütik, a három-négy darabba tört búzaszemet láttam s megettem; Erdélyben az olyat az asztali vagy alábbvaló szolgám sem enné meg, de itt jó volt. Harmadik rendbéli kenyér Roggenbrot volt, és színére nézve mint a szederjes vagy fekete posztó, nehéz mind a só, tömött mint a szappan, az ember nem is szelheti, hanem a késsel apró lepény vagy szeletekre reszeli. Ízét nem tudom, mert kóstoltam ugyan, és valami savanyú, sebes ízét érzettem, de soha reá nem szokhattam; ott igen eszik, még a gazdag kényes ember, asszony és leányok is, Csernátoni is jól ette. Házunk kettő volt, egyben én laktam, tanultam s háltam, másban Csernátoni. Hideget bizony sokat szenvedtünk, nem lévén ott a szokás szerént semmi tapaszos padlású házak, sem kemence, hanem csak kéményaljak, sem fa, hanem csudálatos égni szokott föld, törfnek hívják az ő nyelveken, melynek másként igen sebes tüze vagyon, de bűze, nagy szene nincsen, hanem csak mind lángba, hamuba, füstbe mégyen. Akkor pedig ritka erős hideg tél volt, a tűz előtt kuporgottam s úgy tanultam; afféle vékony fekete cserépforma követ, mely Németországban terem, és a házakat fedik véle, tartottam a tűznél, megmelegítettem s úgy írtam rajta; ha meghűlt, ismét megmelegítettem, mégis csak végbevittem tanulásomat. Templomba a gallica ecclesiába jártam; vasárnap böjtöltem negyedfél esztendeig.

Köntösöm, mint főember gyermekének, tisztességes, de cifra és igen drága nem volt; azonban, minthogy ott akkor bélelt mentével nem éltek, bizony a télhez rossz volt, én az alsó ingen felül egy kurta, jó vastagon töltött selyem jáponikát, mely is ott akkor olcsó volt, viseltem; azon felül más szép vékony keményített ujjú gyolcs inget, mert annak az akkori módi szerént a kihasított ujjain a kurta, csak ágyékig érő dolmány- vagy kazáknak ki kellett bugyogóson látszani; ezen felül vettem a kurta dolmánykát, vamsznek is hítták; ezen felül télben a kazákot, hogy már mente volt volna; ez ugyan tartott, ami kevés meleget tartott, mert valami fodor posztóval vagy micsodával meg volt bélelve, mert a vamsz csak olyan volt, mint az asszony-emberek válla, vagy akit gyermekkoromban az asszonyok filésnek hívnak vala, a derekam mind kinn volt, övem sem volt, hanem a keményített ing alatt szorítottam, azt is csak télben, meg a hasamat. Bizony a mostani német köntöshez képest bolond köntös volt, de jónak kellett lenni, mert francia módi volt, nyárban jó is volt; még akkor a kazákot, mely is akkor csak vékony selyem matériával volt bélelve, fel nem öltöttük, nem vettük, hanem csak a balkarunkon összefogva hordoztuk, tudják meg, hogy vagyon, mint most a paróka fodrát féltő németek a hónuk alatt a kalapot; plundra, salavári, cipellős és a plundra vagy nadrág alatt térdig érő jó kemény gatya, melybe hosszú ingeket, kit alól, kit felül béfoglaltam etc. Télben a nagy jó bélelt palásttal vetettem ellent a hidegnek. Parókát nem viseltem, hanem csak a magam haját, melyet is osztán az ő akkori találmányok szerént kétfelől jól lefüggő fodorított hajjal szaporítottam, hanem osztán Londinumban vettem volt parókát, és cifra köntöst is ott csináltattam volt, mikor hazajöttem; de ez oda hátra lesz.

Minthogy a francia bor, kivált nádméz, vagy nem tudom micsoda belga mesterség nélkül, sőt még avval is igen derekas, hetenként, kivált szombaton elmentünk ketten Csernátonival a Rhenus bor korcsmájára, és ott mint egy-egy budai iccécskét megivott egyikünk-egyikünk, francia fehér cipó és jó víg törftűz mellett. A torkunk bizony tovább is, vagy csak gyakrabban elhívott volna, de az erszény nem bocsátott, aminthogy minden takarékosságunkkal is majd minden pénzünk elfogya Ultrajectumban, úgy, hogy alig, és a vén gazdasszonyunk pénzével, hitelével menénk Lejdába, maga is mindenestől fogva Lejdába költözvén, és ott is mind szállással, mind asztallal hitelben tartván pénzem érkezéséig. Amely német úrfiak Ultrajectumban azon szálláson voltak vélem, Lejdában is mind egy házhoz szállánk, az említett anyós és Sára gondviselése alá, ez pedig, úgy tetszik, lőn in Julio, anno 1663457, az akkori diariumomban jobban meglátszik, de ez semmi. Nagyobb az, hogy Erdélyben in anno 1661. et 1662. egy darabig nagy veszedelem és romlás lévén, az atyám pénzt nem küldhetett, hanem csak in anno 1663. a portán lakó hollandus orator által kétszáz aranyat, és addig mü nagy szegénységre és desperatióra jutottunk volt, elannyira, hogy mivel Lejdában a német úrfiakkal egy asztalhoz kell vala ereszkednem, a szegény Csernátoninak külön, igen olcsó szállásra, és annál is rosszabb vékony-lakásra kelle menni, noha az én költségemen; inkább akart szegény koplalni, csak én lakhassam jobban. Annakfelette a német commensalisim is azt találták fel, hogy ne együnk kétszer, hanem csak ebédet, az mindazáltal az eddig való ordinaria ebédnél légyen jobb, és hogy így kevesebbel érjük meg, mégis jól elélünk. De ebből semmi jó nem lőn, mert annyit ettünk-ittunk ebéden, hogy osztán majd estig csak fúttunk, mint a disznók, nem is tanulhattunk, nékem pedig balfelől a nagy hurkám s lépem körül rettenetes zörgés, bőgés és fájdalom indula; adák a kenyeres társaim tanácsul, hogy minden reggel egy-egy pipa tubákot szíjjak fel; elkezdém, de nemhogy használt volna, a fejem is megbolondult tőle; odahagyám, azután sohasem vevém a számba. Menék egy híres medicinae professor Lindanus nevűhez tanácsot kérdeni, ki is végére menvén a nyavalyámnak és diaetámnak, mondá: Diaeta peccat, tantum illa corrigatur, omnia salva erunt458, ifjacska nevendékeny vagy, mégis csak egyszer eszel, távol legyen! Háromszor egyél, vagy legalább ebédet, vacsorát jól bőven; ti Erdélyben, Magyarországon, száraz földön, szép vékony meleg aërben hússal, fűszerszámos étkekkel, és rendszerént mindenkor jó borral éltek, a sört talán nem is tudjátok, mire való; te itt ebben a merő víztócsa országban tejet, vajat, halat egyél, osztán sört igyál rá? magnus error, absit459; hanem bort igyál rendszerént még pedig a francia bornak a javát, Rhenanum, Mosellanum, Hispanicumot460, minél inkább közelít a magyar borhoz; jó konyha, jó pince légyen a patika csak. Én szánnálak téged orvosságokkal vesztegetni, nincsen semmi szükséged reá; Isten áldjon meg, édes fiam. Most meg én is mondom, mondtam akkor is: Isten áldja meg őtet is, mert igazat mondott. Menék én Csernátoni Pálhoz a szállására, megbeszélém néki; monda: Bizony jó tanács, de ada-é pénzt melléje? Ekkor volt a mü legnagyobb szorulásunk, már a vén asszonynak voltam adós ötven tallérral, és az apám azt írta vala in anno 1662., maga is kiszorulván akkor Erdélyből, hogy úgy fordulhat, talán soha Erdélyben sem lakhatom, hanem ha szolgálat vagy házasság által életet szerezhetek magamnak tisztességesen, az alkalmatosságot meg ne vessem. Levél is nem jött osztán, Isten tudja mennyi üdőig hozzám, Kemény János halálával elvágódván a bécsi és vélem való correspondentia is. A doktor tanácsa után csakhamar érkezék az Isten kalácsa, a kétszáz arany, az atyám Isten tudja, mikor költ levelét az orator küldvén Konstantinápolyból Lejdába Jacobus Golius matheseos et arabicae linguae professor461 által kezemhez, hála Istennek; úgy látszott, mint az Illés hollója. Odahagyám én is az anyóst, a német asztali társaimat, és Csernátonival egy szállásra, asztalra s azelőtti diaetára menénk, ideértvén a Rhenanumot is a Lindanus tanácsa szerént, de nem a Hispanicumot. Lejdában a deáknak privilégiuma van, ha általaggal veszi a bort, az ország számára való accisát elengedik néki, és annyival olcsóbban veheti a bort; én is itt azért általaggal vevék. Csuda, két-háromféle bornak öszveelegyítésével való borcsináló mestersége is vagyon a hollandus köpöcéknek, hogy az embernek szája izint való bort csináljanak, melyet az arithmeticában regula alligationisnek462 hínak. Én Erdélyben is próbáltam, jó mesterség, csakhogy egyik se légyen rossz.

Úgy jut eszembe, voltunk ekkor cives academiae463 mindenféle deák circiter kétezernégyszáz, professzor huszonkettő, kik között theológiában híres Hejdanus, és még inkább Coccejus, filozófiában Raëy, litteraturában, philologiában Gronovius, Hornius etc. De én itt privatum collegiumot senkinél sem tartottam, hanem csak az astronomiára, Gassendusra Goliusnál, ugyan az ő kedvéért egynéhány hetet és tallért odavesztegeték az arabica linguára464 talán ketten vagy hárman voltunk abban tanítványi. Ismét egy Nicolaus Goldmannus nevű német öreg embernél (de ez professzor nem volt) tartottam collegiumot a civilis architectura és perspectivára465 német nyelven; a publica professiókra kivált a Gronovius, Hornius, Trysius, Raëy professióira jártam és a disputatiókra; Coccejust igen ritkán hallgattam, úgy Heerebordot is, noha híres ember volt. Disputatiót úgy mint respondens, sohasem bocsátottam ki, aetasom, rendem, erszényem, és elhiszem, tudományom is nem bocsátott reá, noha valami hitványkára én is rá tudtam volna talán vergődni, de láttam, hogy a főrendű ifjúság nem szokta, haszontalan büszkélkedésre költeni nem akartam. Eddig van az én tanulásom usque ad annum 1663. novemberig, mikor már huszonkét esztendőbe fordultam volt szeptemberben. Ezután következik csak peregrinatióm.

Excurrálánk egyszer Csernátonival Franekerába, annak a csekély kis városban lévő híres akadémiának látására, de talán csak öt vagy hat napot voltunk ott, fordulánk Zwolle, Kampen, Daventria, Neomagum, Rotterdam, Dordracum és vissza Lejdába; bizony néhol csak gyalog jártunk, igen nagy, szép városokat láttunk, de bizony nem tudom, mi haszna csak sok kőfalt és embert látni. Qui multorum mores videt et urbes466, az használ. Ezalatt felérkezék az öcsém Bethlen Pál egy inasával Lejdába.

TIZENÖTÖDIK RÉSZ

Peregrinatiómról anno 1663. december és 1664

Minekelőtte Lejdából elindulnék, egy beteges szegény vén anglustól öt vagy hat hétig angliai nyelvet tanulék, hogy avagy csak az ételt-italt tudjam megkérni, mely tanulás noha kurta volt, mégis nékem nagy könnyebbségemre s kedvességemre volt Angliában, ahol kénytelenítteték, ha rosszul is, ha rosszat is, csak mégis az ő nyelveken beszélleni, mert pap, professzor is merő csigázásnak tartja, ha deákul kell beszélni.

Az öcsémmel jött volt fel egy Háromszéken torjai Könczei Mihály nevű inasnak, és egy Udvarhelyi Mihály nevű typographus legény, de ez a maga költségén akarta a mesterséget tanulni, szolgált mégis ételért, mert énnékem eddig Németországban szolgám vagy inasom nem volt, az egyéb költség azt nem engedte, mert a sok collegiumra, mesterekre és könyvek s mathematicum instrumentumokra is sok pénz ment. Hozott ekkor a szegény öcsém nékem lemenetelemre száz aranyat és az atyámtól olyan instructiót, hogy Csernátoni maradjon az öcsémmel, Könczei vélem jöjjön haza. Én az öcsémet, Könczeit, Csernátonit hagyám Lejdában, s magam egyedül decemberben anno 1663. indulék Angliába, de mind a tenger szelességétől félvén, már télben, mind hogy Hispanicum Belgiumban is valamit lássak, azért intézém utazásomat eszerént.

Lejdából menék Hágába, noha voltam ott azelőtt is, de keveset, és most is csak kevés mulatásom után Rotterdam, Dordracum, Middelburg, Zierikzeere és onnét egy tenger öblén által Slusára. Amint Middelburgról Zierikzeere csak egy kis vitorlácskájú hajón éjjel mentünk, a refluxus egyszer a szárazon hagya, mert nem is a tengeren voltunk, de én a setétben azt tudtam, hogy a tengeren feneklettünk meg és már csak elveszünk. Én fogám a pennámat és hártyára két kis cédulára felírám deákul, franciául és németül nevemet, hazámat, atyámat, és tudósításra való alkalmatosságot, és ezt kis mértékbe öszvehajtogatám, s papirosba tűrvén, cérnával erősen bétekerém s spanyolviasszal oly erősen béöntém, csinálám, hogy a víz sokáig sem hatotta volna meg, és egy kis zsinórkánál fogva egyiket a nyakamba, másikat a balkezem bokájához kötém, avégre, hogyha a tengerbe vesznék, és testemre akadna valaki, tudják tudósítani, akiket illik; ezt azután is, valamikor tengerre mentem, mindenkor így praktizáltam. A víz a nappal megjöve, s hamar Zierikzeere jutánk. Én ott ebéden valami kövér berbécs pecsenyétől és osztán a tenger szeszétől megcsömörölvén, olyan betegen érkeztem Slusába, hogy rettenetes; de hát az Isten gondviselőt rendelt nékem. Amely nagyobb hajóban Zierikzeeről Slusába mentem, abban akada hozzám egy francia öreg nemes ember, Svéciából hazájába igyekező; Lugdunum felé volt, amint mondotta, egy faluja. Ez a hajóban megismerkedvén vélem, azon vendégfogadóba és szobába is szállottunk, látá, hogy rosszul vagyok, tudakozá, hogy ki vagyok, mint s hová megyek s a többi. Megértvén mindent, monda: Énnékem az utam nem az ugyan közel is, de én bizony el nem hagylak, valamíg jobban és kedved szerént való helyen és ismerőidnél nem lészesz. Melyet meg is teljesíte, Calais, vagy deákul Caletumig elkerült énérettem többet húsz vagy huszonöt mérföldnél és úgy viselt magamra s egyetmásomra gondot, testvér, atyámfia sem tett volna többet. Utunk volt Bruga, Nieuport, Ostenda, Dünkirka, Calaisre, mindenütt kicsiny hajón, canalisokon.

Brugában olyan nehezen voltam, hogy ha attól nem féltem volna, hogy pápista, mégpedig Hispanicum birodalomban reám jőnek, kivált ha nehezedem, a páterek, nagy fizetésért sem keltem volna fel az ágyból; a hónom alatt fogva úgy segített menni és a hajóból ki s bé. Nieuportnál hogy a terehhordozó felettébb sokat kér vala az én egyetmásomért, és ő annyit adni (noha az én erszényemet odaadtam, és kértem, hogy kicsidért ne veszekedjék) nem akart, és emez morgani kezde, hogy a turbát kiveszi a hajóból, a koszperd maroklatjára veté a kezét s mondá az embernek: Vedd ki a turbát, de az ördög elvigyen engemet, ha mindjárt meg nem öllek ezen szempillantásban. Emez nem mere hozzányúlni, elméne és mü is elmenénk a hajóval. Mondám néki: Azt Istenért kérlek, ne veszekedjél vélek, kiváltképpen énérettem, te gallus vagy, ezek spanyolok, vagy azoknak a subditusi, tü egymást gyűlölitek, bizony megölnek. Azt mondja: Nem ölnek, de ha tudnám, hogy megölnek is, énvélem ne veszekedjék, mert az ördög elvigyen, ha meg nem ölök elébb bennek. Igen kemény, noha csak kisded, vagy középtermetű ember vala, leányokon igen kapdosó, csicseréző vala, religióra pápista vagy katolikus, de hozzám az aránt is igen jó ember volt, melynek bizonyságát is adá, tudván, hogy református vagyok.

Calaisba érkezvén, ő kereste-é vagy csak az Isten igazgatta, református emberhez szállánk, kinek is recommendált, ez már Franciában lévén, ki is mint gyermekét, úgy fogadott s tartott. Itt egy-két nap nyugodván, jobban lők, ő mind ott volt és nem az enyimen, hanem mindenütt a maga költségén. Egykor kisétálánk a tengerhez, hogy én Angliába menő hajót tudakozzak; távolkán egy kis kapun hozzák a venerabilét ki előttünk oldalfélt, ő vallása szerént letérdeple valami ott heverő vas ágyúra, mert a föld havas, jeges és rút sáros vala; és nékem mondá: Ereggy hátra emerre, ne tégy botránkozást ezeknek. Én elindulék a tengerparton hátra; sok hajós volt ott, de nagy sár lévén, nem térdepelhetett, egy vén asszony is vala, ki is a pálcája végére támaszkodott és úgy imádkozott, én pedig csak megyek. Kezdék némely hajósok egyszer mondani az ott való neve szerént a reformátusoknak: Voyez un gueux, un huguenot467; a szüle meg ismét: Csak fogjátok, vessétek a tengerbe. De a hajósok csak nevették; mindazonáltal az én jó francia társam meghallván, felugrék az ágyúról, odajöve s mondá, hogy senki hozzám ne nyúljon, mert bizony tízet is megöl bennek, s koszperdre veté a kezét. Fordula a szülének: Aha vén boszorkány, ilyen szép ifjú gavallért kellene a vízbe vetni? inkább nosza hajós kenyeresek, vessük bé ezt a szülét, próbáljuk meg, lemégyen-é a vízben, boszorkány-é, nem-é. Kacagták a hajósok, a szüle elmorgá, mü is nevetve hazamenénk a városba a szállásra. Ő másnap hazaindula, s kére, hogy ha arra Lugdunum felé megyek, keressem fel, bizony jó szívvel lát, vadászni is viszen, mert vagyon tíz vagy tizenkét kutyája; magának, falujának nevét akkor felírtam volt, de most nem jut eszembe. Én pedig általmenék Angliába Dover nevű portus és városba, mely szép üdőben meglátszik, kivált perspectivával jól egyik a másikból, és onnét Londinumba, de az úton nagy szerencsétlenségem lőn.

Egy nagy imperii comes468 de Waldeck, ki azután fejedelemnek is tétetett volt, jövén Párisból Londinumba, engem a doveri postamester avval indíta el paripán, ő négy szolgájával volt, sietett, az én lovam elálla, ők csak elmenének. Egy erdőben, éjszaka, havas esőben, csak egyedül ott maradék, gondolhatja akárki, ha volt-é búsulásom; sarum, sarkantyúm nem volt, csak cipellősben, strimfliben voltam, mérgemben a bicsakommal öklödőztem a ló farát, de mivel setét volt, és a palást is a nyakamban békötve volt, annak a szárnyát mind elvagdaltam a szurkálással, mégis a lovon is sok esett, merő vér volt az alja ott a szakadozott palástnak, melyet csak azután a házban vettem eszembe. Leszállottam, vezettem, de a hó, locs s sárban nem lehetett csak cipellősben, a vizes palástban még a lóra felülni is majd lehetetlen volt; féltem is, idegen ország, nyelvtudatlanság, éjszakai setét, lovon sem ültem volt már harmadfél esztendőtől fogva, kalauz csak a ló volt maga és az út. Egyszer éjszaka kilenc óra felé bémászánk Rochester nevű városba, de én akkor az iszonyú setétben, város-é, falu-é, nem láttam. Egy házhoz csak bé, az özvegy asszonyé volt, és noha vendégfogódó nem volt, mégis béfogada, jól felserdült ifjú legény fia és eladó leánya vala. Mondom nékik, amint tudtam: hogy a ló állott el, s én is rosszul vagyok; úgy is volt. A legény turbámat leoldá s a lovat elvivé, az asszony s a leány szép, jó meleg házba felvivének, néztek, szántak, a palástot levették rólam, a sáros cipellőst, salavárit is levoná a leány, s melegvízben cseberben jól megmosá, nem is mosta teljes életemben leány meg az én lábam, csak akkor; az anyja jól látta, hogy félek: biztatott. Egyszer hallám, hogy az óra üte kilencet, úgy tetszik; megbizám magamat, de mégis nagyobb bátorság okáért, hogy el ne sikkaszthassanak, egy cédulát írék s küldék a prédikátornak a legénytől, ki is választ és egy kanna finom sert hoza, noha volt a gazdaasszonynak is. Látám én, hogy az Isten ló-kalauz által anyám, öcsém, húgomhoz vezetett, bizony úgy cselekedtek rajtam; jó vacsorát is készítének, de keveset ehettem, azelőtti egynéhány napi betegség maradéka és a fáradság s hideg általverése miatt; szép paplanos, derekaljas ágyat melegítének, s én abban virradatig aluvám jól. Reggel megköszönék, fizeték nékik mindent, a lovat még éjszaka elvivék az ő helyére, és noha én azt rútul megsebhettem volt, de énnékem elő sem hozták; menék a prédikátorhoz, látom, hogy nagy szép mezővárosban vagyok, flöstökömet ada, amely bizony jól esék, ló és postilio jöve, s bémenék Londinumba, hol is az Istennek ilyen gondviselését tapasztalám. Jászberényi Pál, a Keresztúri üdejében való praeceptorom, Londinumban híres gyermektanító ember volt a Keresztúri methodusával, úgy hogy osztán a király engedelméből publica scholát469 tartott, de kivált urak, főemberek gyermekeiből usque ad invidiam malorum et ipsius exitium470; azután egynéhány esztendővel mérget fogtak volt adni szegénynek. Evvel én Lejdából correspondeáltam, s megírta, hogy hol és micsoda utcában és micsoda jel alatt való házban lakik: Charingcross etc. Mondám én a hajósnak Gravesandnál, ki is engem csak nem messze szállíta onnét ki; és ott egy terehhordozó, ki a turbámat vitte, elvezete abban az utcában egy vendégfogadóba, hogy onnét osztán a szállást könnyen felkereshetjük. Hát Isten Jászberényit, noha semmit akkor énrólam nem tudott, éppen abba a vendégfogadóba hozta valami barátjával pityizálni; bémenvén a házba, sem ő, sem én egymást meg nem ismertük, kilenc esztendő kivált az én gyermekségemben, és mind a kettőnkben a köntös nagy változást csinálván. Én ott a gazda szolgájával kezdvén tudakozni a Jászberényi szállásáról, meghallá, odajöve, kérdé, hogy mit akarok, talán Bethlen Miklós vagyok? Mondám, hogy az. Elhüle, megölele, mintha fiát vagy öccsét kapta volna, megcsókola és felette sok emberséggel, barátsággal volt hozzám, valamíg Angliában laktam, és pénzt is majd százhetven vagy kétszáz tallérig adott, kit ajándékon, kit kölcsön, melyet azután egynéhány esztendővel fizettem meg egy Jászberényi Mátyás nevű atyjafiának és legatariusának, az ő halála után szegénynek. Bezzeg ez, ha Isten éltesse, és az enyedi kollégiumban az atyám és én munkám által lejöhessen, feltámasztja vala Keresztúri Pált és Apáczai Jánost.

Megtelepedvén én Londinumban, írék az öcsémnek, hogy jöjjön el oda mindenestől, el is jöve ő, Csernátoni, Könczei, Udvarhelyi; mely bizony valóban rosszul és bolondul esék, mert mü, a Jászberényi erszénye is taszítván, szállás, köntös, asztal dolgából, mindenből urizálni kezdénk, csak azért, hogy a királyt, dux Eboracensist, Rupertus palatinus Rhenit471 köszönthessük és udvarhoz járhassunk. Mivel a király, Carolus II-dus472 ekkor gyászlott, fekete köntösre nagy haszontalan költséget tevénk; meglőn ugyan a király köszöntése in publica solenni audientia473, rettenetes sok úr jelenlétében egy palotában; a király a tűz előtt fenn állván, kalap a fejében, egyet-kettőt ellépék a tűztől a palota közepe felé, bizony nem hiszem érettünk, hanem hogy a sok hercegek és urak körüle férhessenek, kik olyan közel állottak hozzá kereken, hogy alig volt egy singnyire a kezek a királytól, jobb kezeket mintegy a királyt rátolulástól oltalmazó formán fenntartották, akik legközelebb estek hozzá. Francia nyelven köszöntém, és a kesztyűjét elfelejtvén üdején a jobb kezéről levonni, fél térden ott kelle állanom, míg levoná csókolásra nékem, öcsém és Csernátoninak; osztán fennállván én is, tudakozék szép kegyelmesen holmit Erdély felől, és hogy hol tanultam, rövideden, s elbocsáta. Egy ceremoniarum magister474 vitt fel a szállásáról a maga hintóján s az is hozott vissza; az említett két nagy fejedelmeket is házoknál köszöntöttem. Némely nagy urak híttak ebédre, gazdag és pompásan tartottak, aminthogy rendszerént úgy is élnek, és bizony barátságos emberek is az anglusok természet szerént.

Egy gallus prédikátor Duvel nevűvel ismerkedtetett volt meg Jászberényi, minthogy úrvacsorát is a gallica ecclesiában vettem karácsonyban, az ismerkedtetett osztán sok emberekkel meg. Kivitt Hamptoncourt királyi lakóhelybe és Windsorba, itt hallottam legszebb orgonát, és itt láttam legszebb asszonyt életemben, egy windsori canonicus feleségét475.

Minthogy Angliában az asszonyoknak, leányoknak köszöntésének módja a szájok végének megcsókolása, mint a magyarok között a kézfogás, egyszer én s az öcsém rútul jártunk. Ebéd előtt egy főembernél rendben állván a felesége és egy házas s két hajadon leánya, a leányát megcsókolók, de az öreg asszonyt nem, melyet megszégyenle, de Duvel megmente, és osztán megtaníta, hogy kezdjük azt a tisztesség csókját a nagy asszonyon, amint rendet állanak, és végezzük az ifjabb leányon, gyermeken; ebéd után pedig csak a gazdaasszonynak köszönjük úgy csókkal meg a jóltartást. Úgy követtük osztán mü is, de Csernátoni sohasem csókolt egyet is.

Oxoniumba is a nagy híres akadémiát látni elmenénk, és ott öt napot mulatánk. Ennek magának, kollégiuminak, bibliothékájának, tanulói számának, épületeinek etc. leírására könyv kellene. A professorok igen becsülettel láttak, s rendre vendéglettek, de nehezen beszéllettek deákul.

Egy Vilhelmus Curtius nevű öreg német úrral is ismerkedtem volt itt meg, aki Fridericus V. cseh király tanácsa volt, nagy tudós ember, ezt adta volt Isten nékem itt atyául. Mint könyörgésemben is említem, én mind a részegségre, mind a paráznaságra szintén vetemedni kezdek vala. Sok szép intéssel intett, menjek el onnét, mert tudja, az ő ura Fridericus mátkaságában mennyi sok jó erkölcsű ifjak vesztek ott lelkekben, testekben el az Anglikák miatt, maga íra Párisba Turenne fejedelem prédikátorának felőlem, s elküldte. Bizony egyszer részegen a jó intésért Csernátonival egymás haját is megtépték. Isten bocsássa meg, és dücsőség ő felségének, hogy elvetemednem egészen nem engede.

TIZENHATODIK RÉSZ

Peregrinatiómról anno 1664. a Martio ad Junium477. Szélvész, hajótörés a tengeren

Az öcsémet Csernátonival s Udvarhelyivel visszabocsátám Lejdába, és én Könczeivel hajón indulék Franciába, Dieperre, márciusban. Első nap gyönyörű szép üdőnk, csendes illendő szelünk volt; csak gyönyörűséges volt széjjelnézni a tengeren s a két partra azon a keskeny fretumon; de hogy osztán Calais és Dover között elmenénk, egyszer mintegy porozni, vagy mondani, szikrázni kezde a tenger, mely szélvésznek elöljáró jele szokott lenni; csakhamar osztán szél kezde, de nékünk ellenkező, és mind nagyobb-nagyobb; egy darabig mind igyekezénk a szelet megcsalni oldalfélt keresztül-kasul való mesterséges evezésekkel, hogy egy Lydd nevű kis portusba szaladjunk, de hiába, csak meg kelle fordulni és a szélnek kelle ereszkedni, nagy szerencsének tartván, ha Doverbe szaladhatunk, hogy a rettenetes szélvész vagy el ne süllyesszen, vagy egy néhány száz mérföldnyire el ne vessen valahová; és valami nagy nehezen ugyanoda bészaladánk. De amint a portus szája vagy kapuja erős tölgygerendákkal, cövekekkel vala megerősítve: a szélvész ereje, vagy a kormányos tudatlansága miatt-é, a hajónak az oldala balfelől, csak gyengén mégis (Isten kegyelméből), valami fában vagy kőben megütközék s meglyukada benn alatt a vízben, melyben mü semmit sem tudtunk a hajóban; bévetődénk az ütközés alatt a portusba, és a hajó azonban kezdett vízzel telni, melyet a parton lévő sok ember vévén eszébe, kiáltani kezdék anglusul: sunk, sunk, azaz süllyed, süllyed, és mint egy sereg réce, a számtalan csolnak körülvevé a hajót. Én Könczeivel csak néztünk, nem tudván, mi dolog; a kormányos mondá franciául: sauvez vous, azaz: szaladj; és egy csolnakba ugrék. Én is Könczeinek mondám, hozza a turbát, ott csak közel volt, kapá s a csolnakba ugránk, más is minden ember, még pedig egyetmása nélkül, mert siető vala a dolog; talán a partra sem érkezénk jól ki, csak leméne a hajó fenékre, csak az árbocfája látszik ki. Isten irgalma volt, hogy erősebben nem ütköztünk, mert úgy a portus kapujában süllyedtünk volna el, és nem sok jött volna ki, mert ott csolnak nem volt; én legalább, mivel olyan jó úszó vagyok, mint a kő, odalettem volna. Rettenetes spitzen maradánk, mégis egy ember sem vesze; a refluxussal leapadván a tenger, az egyet-mást is mind kihordák a hajóból, de a víz sok kárt tett benne, negyvenezer talérra vetették. A hajót is azon apadás alatt megfoltozták, de én belé nem ültem volna, ha mindjárt indulhatott volna is, noha az mikor és mint lehetett, nem tudom. A fő hajósmester, vagy gazda sírva kért alamizsnát, mondván maga: Én tudom, hogy nékem semmivel sem tartozol, de én már koldus vagyok; mert a víz tette kárt énrajtam keresik; én megszánám, egy vagy két tallért adék néki, a kezemet, köntösömet is csókolá, de más sok szidta, fenyegette, hogy tudta ő maga hajója sorvadtságát; meg is parancsolták volt már néki, hogy azon egy útnál többször a tengerre ne üljön véle. Nékem ugyan semmim sem vizesedett, mert nem volt.

Szörnyű lőn a szélvész azután egynéhány nap, mely miatt ott kelle várakoznom nagy bosszúság és békétlenségemmel. Harmad- vagy negyednap csendesedvén a szélvész, mondák az emberek, hogy a Paket-Bot, levélvivő posta ordinaria, elmégyen Calais-re által, az közel vagyon, hamar átalkaphatunk, és onnét osztán Párisba szárazon jól mehetek. Különben is dicsérék azt a hajót, hogy az kicsid, épen borított, csak úgy jár a vizen mint egy tök vagy réce, és ezeriben vész el vagy egy afféle hajó. A szó, s kis szél-csendesedés és tűrhetetlenség beléültete; de jerünk elébb, majd megbánjuk.

Nyolcan vagy kilencen (hajósokon kívül), kik között egy svéd ifjú gavallér is, ekkori úti és kenyeres társam, beléülénk, és egy darabig szépen megyünk, noha borongott ugyan a tenger, és az ég felleges volt; egyszer villámlani kezde messziről, jobb kezünk felől, és olyan szélvész indula, hogy semmi volt az előtti, úgy hogy nemcsak én (ki egyébkor is nehezen hánytam, csak főfájással voltam a tengeren), hanem a hajósok is, úgy okádtunk, amint kifért a szánkon. A mü tökhajónk, mint a réce, felemelkedett a habnak, mint egy hosszú halomnak vagy bércnek a tetejére, osztán meg, mint egy hosszú keskeny völgybe, béereszkedett s meg kihágott a más hab tetejére, s meg alá, s ez mind így volt. Mikor először láttam, hogy úgy ereszkedünk majd csaknem főmeredek le, azt tudtam, hogy no, most süllyedünk, még az ülőhelyemből is emelkedtem, mint a nyargaló a nyeregben; de hogy osztán látám, hogy szépen ismét felmenénk, s meg le, meg fel, megbízám azaránt magamat, hanem máson ijedék meg. Én nem tudom, miformán esett, úgy hiszem csak féligmeddig volt a szél miénk, ha ellenkező nem volt is éppen, azonban rettenetes volt, és a mü vitorlánkat oldalfélt fútta. Árbocfánk a hajóhoz képest mint egy lószekér rúdja, olyan volt, a vitorla is ahhoz képest kicsiny, melyet egy istrángnál fogva a hajós kezén tartott, hogy amikor akarja, elbocsáthassa; ezt a vitorlácskát a szél oldalul fúván, a hajót úgy felfordította, hogy a hajó baloldala majd félig a vízbe, és a hajó feneke a vízből jobbfelől majd félig kifordult, mint aki féloldalon úsz és így sokszor az árbocfa s vitorla talán egy sing vagy félölnyire látszott a víz színétől, és olyankor a hajós a kötelet, vitorlát elbocsátotta hirtelen, és ugyanazon szempillantásban az árbocfa fel s a hajó rendesen a maga fenekére állott. Ez százszor meg százszor mind így volt, ha a kötelet, vitorlát úgy el nem szalasztgatta volna, a hajó fenékkel felfordult volna, és mindennek vége lett volna. Szörnyű volt ezt nézni s képzelni, én nem hittem soha, hogy a szárazra jőjek, mégis.

Csudát írok, s tudja Isten, hogy igazat. Elgondolván én azt, hogy életem-halálom, noha ekkor ebben a kis rossz tökhajóban, de valósággal az Isten kezében vagyon, és akármint nézzem, elmélkedjem, szepelkedjem, abból a hajóból ki nem ugorhatom: én csak imádkozám és Istenre bízám magamat, béfekvén oldalfélt egy lyukban lévő ágyába a hajósnak, és minthogy a fejem is erősen fájt a sok hánykódás és okádás miatt, az Isten olyan mély álmot bocsáta reám, mint Jónásra régen, és elaludván igen jól, egyszer odajön a hajós, felkölt, és érzem, hogy csak szép gyengén egy helyben hintázik a hajó. Mond a hajós: megholt a szél; én mondám: de bár régen holt volna meg; azzal kibúvám, és a hajó tetejére menvén, látom hogy béesteledett, egy szálnyi szél sem fú, csak helyben lóg a hajó, napnyugatról erősen villámlik. A hajós mutatá a calais-i portusban a nagy lámpást, s mondá: ihon jött ide két csolnak Calais-ból, az ide még vagyon másfél mérföld, ha el akarsz vélek menni, elvisznek; én az üdővel nem biztatlak, mert sokszor, mikor a szél így meghal, rendszerént még nagyobb szélvész szokott támadni, de ezek az evezőkkel majd kivisznek oda jól. Nem sokáig tanácskozám én, hanem csak kérdém azoktól a hajósoktól, mit kívánnak? mondák: egy tallért egy személytől; mindjárt megígérém s belészállék Könczeivel; gondolám, micsoda két tallér; talán százat is adtam volna, ha kérte és sok pénzem lett volna; a svéd sokallja vala, pedig ő csak egyedül volt, lepirongatám, és ő is eljöve. Kétfelől vala jó erős lapátos, én bizony nem tudom, hány ember, négy pár fogott lenni; jó hosszú, és közel egy kis öl szélességű volt, deszkáit is belétudván. Ezen megindulánk még éjszaka, és csak az Isten tarta meg, kiváltképpen egyszer, hogy a hab el nem boríta, egy része ugyan a hajó farában majd reánk loccsana, de jól vigyáztak a habra, és úgy megrántották a lapátokat, hogy a habot elugrattuk. Csakhamar rá a hirtelen megholt szél a hajós szava szerént hirtelen feltámada és meg kezdette vala bántani vélem a csolnakba való ülést, de Isten osztán kivűn Calais-be, majd éjfél felé; az elhagyott postahajónk másnap flöstökön nyolc óra tájban érkezett oda sok veszedelmes hányattatási után, mert a szélvész messze elvitte vala Calais-től Dünkirka felé.

Calais-ben csak egy nap mulatván a decemberi gazdám embersége által messager (amint ők mondják) alkalmatosságával paripán, mely énnékem igen kedves dolog volt, elmenénk Boulogna, Montreuil, Abbeville, Amiens, Clermonton át Párisba jó egészségben.

Párisban St. Germain hostatban volt szállásom, s asztalom Isten vezérléséből egy református emberséges embernél; maga, felesége, cselédje mind az volt. Vendége sokféle nemzetből álló, mind fő- s nemes ember gyermeki; talán tizenketten voltunk egy asztalnál; én magamtól szállás és asztalért egy holnapra adtam húsz tallért, és Könczeiért tízet. Bizony a szállás és tartáshoz képest kevés volt, mert jól tartott étel- és borral, csak a sótalan kenyér a hasamat hogy elcsapta vala, mert a párisi kenyér majd olyan, mint az erdélyi városi kenyér: jó, de igen sótalan. A felesége kisded, jókedvű, meglehetős ábrázatú, és a haja, mikor ritkaságul nékünk megmutatá, a földön is vondozódott utána, mását nem láttam.

Felkeresém én a Vilhelmus Curtius levelével a Turenne maréchal és fejedelem prédikátorát, aki urával, asszonyával és atyjafiaival, és a többi között marchio de Ruvigny, a gallica reformata ecclesiáknak Párisban resideálni szokott generalis procuratorával478 igen emberséges, értelmes, jámbor, buzgó ember vala, és énnékem sok emberséggel volt; de én Párisban keveset múlattam, mind azért, hogy kevés pénzem volt, és hazáig az útra sok kellett, mind pedig, hogy haza siettem, melyhez ilyen ösztön is járula.

Nagy hadakozása lévén ekkor a töröknek Magyarországban a keresztyénséggel, a francia király is adott nyolcezer válogatott hadat oda. Én erre nézve annál is inkább siettem haza, hogy ott elkészülvén, a hadban kijöhessek, noha talán ha akartam volna, engemet Turenne fejedelem, aki procurálta ennek a hadnak készítését és küldését, úgy mint legelső maréchal de France479, abba a hadba tisztességes állapotra bészerzett volna. Ez a Turenne engemet a királynak hírré adott, és csakhamar a király nevével mondá, hogy a király kegyelmességét ajánlja, hanem menjek de Lionne nevű secretarius-statushoz, egy ennek szóló bépecsételt cédulát adván kezembe. Ez a négy nagy status-secretariusok közül való volt. Ezt értvén, elmenék, és a cédulát megadám, melyet megolvasván, engem becsülettel fogada, sokat beszéllett vélem, kiváltképpen az erdélyi dolgokról, Török- és Oláhországról etc. s osztán elbocsáta, hogy harmadnap múlva, vagy ha mikor ő hívat vagy Turenne küld, menjek oda ismét őhozzá, szállásomat is megtudá. Ekkor elmenék, és nem tudom hány nap mulva Turenne kérdezé, hogy ha elhozhatnék-é Erdélybe a fejedelemnek egy levelet a királytól, de azzal sietni kellene, mert az Erdélynek és a fejedelemnek nagy javára való. Én mondám, hogy jó szívvel elhozom. Hagyja, hogy menjek Lionnehoz, ki ismét beszéle vélem, a többi között a levélvitelről s ada egy pecsételt cédulát hozzám, Colbert nevű úrnak szólót, ki volt surintendant de la maison du roi480, nagy tiszt felette igen, első s igen kedves minisztere a királynak, másként nemzetségére nézve nemes ember volt csak, nem is akart titulusokat acceptálni481 a királytól is, köntös és minden egyéb magaviselései is mind alázatosságot mutatott, de annyi volt az audientiát kérő a házánál, hogy rettenetes: urak, úrasszonyok és egyéb mindenféle nagy, közép és alacsony rendek.

Ezt observáltam pedig nála, mely előttem ritka csudának tetszett; kivévén az igen nagy urakat, mert látám, hogy egy cardinál jövén hozzá, az ordinaria audientiát482 elhagyá, és kiméne eleibe s maga házába vivé, és egy kevés üdő mulva azt ismét kikíséré, és visszajövén, az audientiát kezdé folytatni, melyet így követtek el: A házában, mely noha felettébb kicsiny nem volt, de nagyságára nézve palota nevet nem érdemlett, csak jó középaránt való nagyocska háznak mondhatom, egy darab által volt rekesztve olyan aranyos fa orsókkal, övig vagy valamivel feljebbecske érőkkel, ő azon belől állott, ott volt asztal, ténta, penna, papiros, deák is nem messze a rekeszen kívül; ellenben azon házban, mondom, a rekesszel ellenben seregel a sok supplicans. Úgy vettem eszembe, szolgájánál volt a series, aki mikor érkezett, mint a malomban szokás, aszerént szólították, és elément a rekeszen belől; ki csak supplicatiót adott s elment, némely, ha akarta, beszéllett is, valamennyit kellett, de nem igen nagyon, úgy hogy az ellenben sem igen közel, sem igen messze, de ugyancsak ott jelenlévő népecske nem hallotta; kinek csak elvette supplicatióját, kinek csak szóval, kinek írással is felelt, compendiose csak, és így őrlött. Egykor mondja a szolga: Ennyit s ennyit ütött az óra. Csak fejet hajtott, egyszersmind mindeneknek, mondván a szolga, holnap vagy mikor jőjenek. Az úr béméne a maga házába, és csakhamar fel a királyhoz, minden pompa nélkül, két ló, két lakáj, közönséges hintó. Én is megadám az audientia végin a cédulát néki, kevés emberséges szó után külde egy, hihető komornyik vagy deákkal második vagy harmadik házba, és ott énnékem, mikor álmomban sem láttam, adának száz aranyat, quietantiát vévén tőlem az odavitt cédula hátára; megijedék tőle, mint a koldus a garastól, noha én bizony nem kértem, nem is gondoltam, de a levélvitelért maga magnanimitasából adatta a király, noha evvel szemben nem voltam, itt nem is udvariaskodtam, sem nagy emberekkel nem társalkodtam. Ebéddel sem igen terheltek az egy Ruvignyn kívül. Akadémiát, bibliothékát, király házát, nagy királyi ispotályokat és sok számtalan ritka dolgokat, parlamentet483 és egyéb igazgatásoknak rendit, pompáit csudával néztem, a városnak rettenetes nagy voltába csak belébámultam, de Párist esztendeig sem győzné az ember kitanulni, amint Londinumot is, noha én Párist nagyobb, szebb és mindenképpen elsőbb városnak találtam. Néztem azt is, amint a király a golyvás embereket kezével illette nagypénteken Tuilleries nevű kertben, és sok egyéb dolgokat, melyeket le nem győznék írni, sokat el sem hinne az olvasó.

Kezembe adá azalatt Turenne a fejedelemnek szóló levelet. Húsvét elérkezék; a reformátusoknak a városon kívül Charenton nevű faluban lévén templomok, akkor én is ott communicáltam, Turenne is akkor vallásunkon volt, de azután vénségére pápistává (vide de Bussières Historiam Franciacam pag. 660.484) lett volt. Úgy hallottam, ekkor huszonháromezer ember communicált volt, a templomon kívül két helyt is osztották az úr vacsoráját; azután ez a templom, cultus és minden elvétetett a reformátusoktól szörnyű üldözés által.

Indultam Párisból hazám felé 24. aprilis, és mintha az egész világ megmaradása abban a levélben állott volna, bolondul éjjel-nappal úgy siettem, hogy 1. junii Huszton, és osztán, úgy tetszi, 9. junii Fejérváratt a fejedelem táborában voltam, amellyel semmi hasznot sem tettem, kárt pedig a költség, törődés és egynéhány országnak (kiken csak általnyargaltam) nem experiálásával magamnak sokat tettem, mert a posta kétszer drágább volt a más alkalmatosságnál; noha ugyan postán nem mindenütt; nem is tölt volna ki az erszényből, hanem Páristól fogva Bruxelláig, Cambray, Valenciennes, Mons által, Bruxellából Antverpia, Dordracum s Lejdába, ott az öcsémmel talán három nap voltam, az úton Bruxellában is egy egész napot mulattam a király vára, és egyéb sok szép dolgokért. Ott a király kertjében olyan echo volt, hogy a szót vagy kacagást háromszor, vagy négyszer perfecte osztán apadva, szakadva kétszer vagy háromszor, in summa majd hatig visszaadta. Bruxellától fogva Hamburgig nem postán mentem, hanem vízen néha, de többet csak lassú szekéren.

Lejdából Amsterdam, Franekera, Levardia, Groninga, Oldenburg, Brema, Hamburgumba, ezekben mindenikben napoltam, Oldenburgban betegségem miatt másfél nap. Bremában egy magyar, a város és akadémia, Hamburgban maga a város és egy lengyel, és az ordinaria kolyesza485 indulása napja kedvéért; az említett magyar és lengyel az ő helyekben jól megvendéglettek.

Hamburgumból az ordinaria posta-kolyeszán a levelekkel együtt kételen éjjel-nappal mentem, (mert másszor csak az én kedvemért szekeret s lovat nem adtak volna) Francofurtumig ad Oderam. A kolyesza, paraszt, fakó, keskeny, bak nélkül való, úgy rázott, hogy azt tudtam, agyam, fogam is kihull, mert halálban sietett az órás cédula miatt; ha mondottam is, lassabban járjon a rút helyeken, nem fogadta; lehetetlen volt csak mi keveset is alunni rajta csendesen, mert úgy ütötte az ember a lajtorjába a fejét, hogy szörnyű. Ülve is nehezen fértünk el rajta hárman, én, Könczei s a postilio. Egy városban várakozván másunnan jövő ordinaria után, majd egy napot aludtunk. Könczei a házban felállva elaludt s feldőlt. Megsirathatnám ezt a bolond sietést, kiváltképpen hogy Berlinben és Francofurti ad Oderam nem mulathattam bár csak egy vagy két napot egyikben-egyikben; ugyan a két helyben való mulatásom tenne talán egy napot.

Baraszlóba érkezvén, Schmettauer nevű nagyhírű kereskedő emberrel és Henricus Schoellenius nevű svéciai residenssel végezék de correspondentia epistolari486, melyet egynéhány esztendeig tartottam. Ugyanott lévén gróf Szunyogh Julius evangelikus úr (kinek huga volt Rhédei Lászlóné), az emberségesen látott és parancsolá levele által bilszkói embereinek, hogy jól lássanak és segítsenek elébb Árváig; meg is cselekedték és recommendálának egy lengyel podstarosztának, mert itt Lengyelország széliben mentem, Krakkóhoz talán csak tizenkét mérföldnyire. Ez a lengyel alatta való jobbágyihoz felette kegyetlen, de énhozzám merő emberség vala, ajándékon jól tarta, jó kocsin tizenkét hajdúval Árváig külde.

Árvából a gróf Tököli István praefectusa Késmárkra külde az urához, ki is igen becsülettel, örömmel láta; négy nap nyugodtam, és osztán maga paripáján két vagy három szolgával Husztra külde. Odaérkeztem 1. junii, és ott Rhédei Ferenc, noha menyétől, fiától megfosztatott, igen keserves ember, nagy örömmel láta, egynéhány nap ott tarta, és osztán Erdélybe békülde. Huszton egy férj nélkül való, más férjes, de mégis özvegy, két igen szép ifjú úri dáma pántlikás köntösömet s magamat sokat nézett, dicsért, szeretett.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Anno 1664. a Junio ad finem anni487

Édes hazámba érkezvén az édesatyám mint látott légyen, az ítílheti meg, aki elsőszülött fiát annyi esztendő, annyi költség és búsulás után felnevelkedve és reménysége bételjesedésével látja; mert az én atyám énvélem contentus volt mindenképpen. A fejedelem, urak, főrendek is mind jó szívvel mutatták magokat, hihető az atyám tekintetiért egy részről, és másról: új szita szegen függ.

Megadám titkon a fejedelemnek a király levelit, és mivelhogy franciául volt írva, magammal is fordíttatta meg; kapa rajta a fejedelem s az atyám, de ebben osztán semmi sem telék, azonban az atyámra s énreám az akkori uraktól a titkolódásért azaránt nagy nehézség esék, de azt is elfútta a szél. Kiöltözém én a pántlikás köntösből magyar ruhába; elég botránkozásra voltam mind egyik, mind másik köntösben a dámáknak, mint az ide alább meg lészen talán bővebben írva, de nékem ekkor csak a Marssal volt teli a fejem, nem Vénussal, csak a hadba siettem az atyámnak nem kicsiny kedvetlenségével, mert az atyám honntartani és minél hamarébb megházasítani kívánt volna, de én mind csak azon unszoltam az atyámat, készítsen és bocsásson hadba Zrínyi Miklós, akkor leghíresebb vitéz magyar úr mellé. Meg is cselekedé, köntös, jó paripák és szolgákkal elkészíte, költséget is jócskán ada ugyan, de megmondá, ha keveselem, hát az anyámnak maradott tízezer forintból harmados lévén, én költsem azt, mert többet adott már tanulás és járásomra ezerkétszáz aranynál, és azonkívül sok ló, köntös, etc.; néki több gyermeki is vadnak. Nem vádolom ezaránt, mert én ugyan bizony sok pénzt el tudtam volna sétálni s költeni, csak adtak volna bővön, noha kártya, kocka, kurvára s kupára nem költöttem.

Megindulék én augusztusnak a végén, úgy tetszik, és az úton Kassán egy híres páncélcsinálóval alkuvám egy halhéjas kuracélt sisak- és karvassal együtt, cifrát, aranyos egynéhány pléhek rajta, kin a címerem, symbolum, kin egyéb emblemák voltanak, és hogy stuc, muskatély meg ne járja, szép s jó volt, de százharmincöt magyar forintot adtam érte, és igen nehéz volt. Első rabságomkor a feleségem Teleki Mihálynak ajándékozta, de ő megadta az árát igazán, nem vette el anélkül.

Menék feljebb jó bízott úr gróf Tököli Istvánhoz Késmárkra, ki is nemcsak jó szívvel tarta, láta, vendégle mind ott, mind Rosenbergen, hanem szálokon maga jobbágyival ajándékon lekülde Trencsínig. Ennél szebb, magunknak, lovunknak nyugodalmasb és kevesebb költségű utazásom nem volt sohult és soha.

A töröknek Szent-Gotthárdnál való erős megverettetésének488 híre még Erdélyben ért volt, és annál inkább siettem; de itt Tököli István a békességet is megmondá, melyen én megszomorodám, mint az én experientiám alkalmatosságának elveszésén, de feltevém, hogy csak elmegyek afelől, az akkor híres Bottyáni, Zrínyi és több magyar urak kedvéért; és onnét Velencébe, és ha a velencések még hadakoznak a törökkel Candiában, odamegyek, valamint járok véle.

Trencsínben akada hozzám Radics András, ekkor kassai secretarius és város követe Posonba, kihez s miért, ő dolga. Ez azután híres kuruc, munkácsi kapitány volt. Már a békesség meglévén, a hadak oszlottak téli kvártélyokra, ki éppen hazájába. Trencsín s Poson között a föld a két fegyver miatt elpusztult, sok tolvaj, éhség volt, Trencsínben rakással hevert a ganéjdombokon a gyermek, az éhség miatt ki halva, ki betegen; szomorú spectaculum volt. Az emberek és a kételenség tanácsából mü a Fejérhegyen által bémenénk Morva szélébe, és osztán úgy fordulánk Holics, Sassin, Malacka, Szakolca és Posonba.

Morvában egy nagy, nemrégen tatártól elégetett, és újabban épülni kezdett faluban egy az utca közepire csak egyedül épített kis viskóba szállék én a szakáccsal, a lovak, legények és Radics a derék utcaszerben házakhoz szállának csak délre. Az én szakácsom mindjárt fanyárson pecsenyét kezde sütni, nem tudta ő, hogy a kürtő, még pedig igen bölcsen, pozdorjával–mivel bé volt dugva, senki sem mondotta; a dugó meggyúlván, attól a héján való gaz, és a ház fedele belől; eszembe vevém én, kapám az asztalon lévő pár pisztolyomat, melyet abban az üdőben mindenkor magam szoktam volt a tokba ki- s bétenni s vinni, és nappal az asztalon, éjjel fejem alatt tartani; mondám a szakácsnak: Jere menjünk el. Én menék a lovakhoz és mondám: lóra, katona, hocca a pejt; ahhoz biztam leginkább, minthogy a paripának a legjava is volt; felülék, őket is felültetém; Radics szolgástól a tűz oltásán szorgalmatoskodék, mondám néki: bizony jobb ha felül, s elmegyünk; ő is megfogadá, a szakács a nyárspecsenyét úgy hozta, mint a flintát. Hát ihol jő mindenfelől a falu, de nem cseber vagy kártyával, hanem dárda, dorong és fejszékkel, szidnak veszedelmesül bennünket; mü csak eljövénk, és a falun kívül meg is rugaszkodánk, félvén én attól, hogy ha a falu derekasint meggyúl, lóval is utánunk jőnek, de nem gyúlt meg, a viskó külön egyedül a patak mellett, és csendes üdő is lévén. Más faluban megsüté a szakács a flintát, abraklánk, hálni meg elébb menénk. Holicson Czobor Ádám gyermektutora, Sennyei István veszprémi püspök egy nap jól tarta, nemet vetvén vélem mint erdélyi familia, és az én nagyatyámnak a néhai Sennyeiek Erdélyben kedves atyjafiai és barátjai lévén közelről.

Posonban keveset mulattam, az érsek, Lippai György igen kegyelmesen látott, az öccse, ugyan Lippai, ifjú, de házas báró, és egy Liptai nevű komornyikja barátságosan éltek vélem. Majd mindennap ebéden az érsek asztalánál voltam. Írhatnám szép, de csendes vélem való disputatióját, kit a vallásról thézis vagy kérdésül tett fel: Elkárhoznak-é mind a pápisták? Én feleltem: Az apostoli első ecclesiától fogva a Luther Márton és társai által lett reformatióig sok különb-különb formában volt az ecclesia, de valaminthogy akkor sok ember üdvezült, úgy ma is sok pápista név alatt való üdvezülhet. Sok volt a szó, nem ide való.

Posonból mentem Sopronba, híres lutheránus prókátor és főember Vitnyédi Istvánhoz, onnét Kőszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szívvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtől, mellyel azelőtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, hogy holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya). Emberséges szolgát ada kísérőt éppen Csáktornyáig, aki a szentgotthárdi harchelyen mindent megmutogatott, Németujvárban s Dobrán az ura jószágiban ajándékon tartatott. Dobráról mentünk Rakicánra gróf Szécsi Györgyhöz, ki is egy nap becsülettel látott, és onnét Csáktornyára Zrínyi Miklóshoz. Érkeztem pedig oda 13. novembris, nagy szerencsétlenségemre, mert csak öt nap lehete véle ismerkedésem, s oda lőn.

Engem ez a nagy ember érdemem felett becsüllött; és amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztaltam, szeretett. A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külső házat külön, lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bő prebendát rendele, minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsőrendű szolgája, s papjával, nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett, lévén más nagy asztal uraiméknak a nagy palotán; melyet az akkori üdőben nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után489 a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fő vagy vitézlő rend vendége érkezett. Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én. Nem sok tál, mint a német szokása, de ugyan szép úri asztal volt a belső; nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bő, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.

Magáról hogy írjak, nincsen erőm s üdőm reá, csak azt írhatom: igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás képmutató s üldöző, mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, az olyanokat és az igazmondókat szerető, részegest, hazugot, félénket gyűlölő, nagy és szép termetű, lelkű és ábrázatú, in summa: akkor magyar virtuosus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sőt az én vékony ítíletem szerént Bethlen Gábortól fogva máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sőt talán ezután sem lészen, noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.

Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz490, nemcsak a szokott nagy pecsétű mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum491 volt előtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta ő felsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségről etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet492; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.

Ezalatt szép őszi üdő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédi az első, én a hátulsó ülésben bal s ő jobbfelől ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója493 helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felelé: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felelé: Úgy vagyon az, de most mégis ők visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.

No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő; elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyat fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon hosszú veres bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt buvában. Igy lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.

Én osztán ott voltam az öccse, Zrínyi Péter odajöveteléig; azalatt Légrádot, Kotorit, minap épült, minap romlott Zrínyi-Újvárat jártam meg. Odaérkezvén Zrínyi Péter, emberséges magyar nemes ember szolgáját adá mellém egész Grobnyik és Buccari tengermelléki jószágáig, ahol ekkor a felesége lakott. Utunk volt: Varasd, Zágráb, Brezovica (itt által a Száván) Oszályra a Kupa vize mellé. Ez akkor Zrínyi Péter vára vala. Szakácsom, lovászom s lovaimat ott hagyám kvártélyban, az úr tartotta jól ajándékon; Rettegi, Istvándi István és egy olaszul, deákul, magyarul tudó horvát új szolgámmal – a comissarius adatván mindenütt lovakat, és ennünk, innunk, – Brodra és onnét Grobnyikra menénk karácsony előtt egynéhány nappal. Az asszony igen nagy becsülettel látott, tartott egynéhány nap, és az innep eltelvén, jobbágyi jó lovain elkülde Tergestumba, és onnét osztán a hajón, a tengeren mentem Velencébe talán szinte újesztendő napjára. Velencébe is recommendált az asszony ismerőinek. Csaknem Oszálytól fogva Tergestumig az olyan ország, hogy az emberek a szekeret és az ekét nem tudják micsoda, sok mérföldig nem föld, hanem csak mind kőszikla; de ezt a geographusokra hagyom.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

A Januario anni 1665. ad finem ejusdem anni494

Szép csendes széllel érkezvén Velencébe, szállottam a Rialto nagy utcában Fejéroroszlán alatt lévő híres nagy vendégfogadóba.

Velence leírása sem tisztemben, sem tehetségemben nincsen; Páris vagy Londinum és talán Amstelodamnál is kisebb, vagy az utolsóval egyarányú nagy, de mindeniknél szebbnek ítíltem akkor. Bűnnel felette teljes, kivált paráznákkal; de igazság és bölcs igazgatásnak is kell lenni belső és lelkiképpen benne, hogy Isten már tizenharmadik száz esztendeig tartja szabadság és világi boldogságban. Ami kiváltképpen valót láttam: 1. Az Arsenal vagy Cejtház495, mely vagyon akkora, ha nem nagyobb, mint Meggyes vagy Szászsebes. 2. A Szent Márk kincse496, mely egynéhány carbunculus és drága kövekből és reliquiákból áll, nem pénz, arany, vagy ezüstből. 3. A herceg, noha a ducale palatiumban497 lakik, de mikor csak a tanács nélkül in suo privato statu498 vagyon, asztala, konyhája, cselédire nem ismernéd meg a brassai bírótól; nem is szabad néki pompáskodni, sőt ki is járni, úgy, mint Dogenak, a tanács nélkül, hanem búkálva, incognito. Mind erő, pompa, dücsőség a tanácsé, respublicáé. 4. Az egész nemesség, mikor a calculusokkal a tiszteket választja499, és a tanácsnak minden rendi bezzeg megmutatja az igaz aristocratiát; nem hijába kerül a velencei nemesség, ha kit közikbe bévesznek, amint mondták, nyolcvan ezer scudi vagy tallérba; nem él véle, de bizony reális gróf a velencei nemes ember. 5. Az ő farsangi sok ezer maszkarájok, bolondságok; mely álorcák alatt mind országos, titkos, jó és gonosz dolgok, mind privatus embereknek, úr, pap, barát és község szörnyű paráznaságai mennek végbe, noha ennek egyéb üdőben is szemérem nélkül való szabadsága van az avval kereskedni szabadíttatott kurvákkal. 6. Comoediák vagy operák. 7. Muran nevű szigetbéli üvegcsűr, és egyéb sok dolgok.

Ide érkezvén, mindjárt megmondák, hogy a törökkel megbékéllettek, és így én nem meheték Candiába veszni; azonban hogy hijába ne jöttem légyen oda, olasz nyelvmestert fogadék s belékapék abba a nyelvbe. A mesteremnek a jobb kezén való kis ujján olyan körme volt, mint az igen nagy sasnak, szántszándékkal maga hagyta volt úgy megnőni azt az egyet, hogy el nem metszette; a többi néki is olyan volt, mint más emberséges embernek; azt mondotta, hogy feje vakarni tartja, nem széles, hanem mint a medve- vagy sas-köröm öszvekuporodott, hosszú, horgas és hegyes volt.

Látván, hogy sereggel gyűlt körülöttem a bámészkodó nép a magyar köntös miatt, francia köntösbe öltözém és a farsangot ott töltém, mely bizony elég bolondság volt, bárcsak Páduát jártam volna meg. Ennek a bolondságomnak valóságos okát és mentségét ma sem találom fel. Én ugyan, Istennek hála, nem kurválkodtam, ha Velence is; de a szolgáim, kivált Istvándi István, minthogy az atyja gazdag ember lévén, sok pénzt adott volt néki, felette igen elvetemedett; az én nevem alatt is fogott néhol járni, osztán nem fizethetvén meg a kurvának, az engemet írás által supplicált (Lucietta volt neve) hogy fizettessek én meg. Én megszidogattam Istvándit, kiverém előlem, fizessen meg; de nemhogy megfizetett volna, inkább házához menvén kardot vont, korsóit, üvegeit rontotta; ma is meg fog lenni a supplicatiója. Egykor én osztán el akarván már indulni Velencéből, a hajóban vagyok mindenestől; odajöve egy város szolgája, egy írás a keziben, mint a szolgabíró citatoria instructiója500, Lucietta távol, fátyolboríték alatt, egy ház szegletinek veté a hátát. Az ember az írásból meghirdeté nagy felszóval: hogy ilyen s ilyen Bethlen úr szabadon mehet, de Istvándi István nevű szolgáját semmiféle hajós el ne vigye nagy büntetés alatt, valamíg Lucietta asszonyt meg nem elégíti szolgálatjáról etc. Soha életemben olyan haragom nem volt, ha a hajó fedele meg ne akadályozzon, hogy a koszperdet ki ne vonhassam, és Rettegi István meg ne öleljen: megöltem volna Istvándit. Osztán ott akarám hagyni, vesszen ott örökké kurvástól Velencében; Rettegi szóla, hogy az atyjáért, Istvándi Bálintért, ki Kolosvárott igen gazdag első református ember, és a veszett tékozló fiú egyetlen eggye volt, és az atyám s az én híremért adta volt inasnak hozzám, ne hagyjam el; maga meg a lábomat ölelte, csókolta. Adék három aranyat néki, elméne az említett szegletnél álló kurvához, és noha sokkal több volt a praetensiója, de lehagyá csakhamar, kevés beszéd lévén közöttük, és azon tiszt által felszabadítá felszóval: Elmehet már Istvándi uram is.

Meglátszik ebből is, mint vagyon ott a kurvák dolga; és hogy mihelyt béérkeztem, mivelhogy Velencének minden utcájának a közepe vízkanális (és noha mindenüvé szárazon is elmehet az ember, de ott lónak, hintónak, és hordozó széknek híre sincsen); szép, könnyű, feketén festett (melyben fedeles szép ülőhely is vagyon) csolnakok vannak hintó helyett, gondolának hívják: az ilyen gondolás, aki Zrínyi Pétert és feleségét is hordozta, mindjárt bécommendálta nékem magát, hogy néki szép fedeles gondolája vagyon, maga pedig minden velencei uraknak, idegen követeknek és a legszebb kurváknak házait tudja. Jött énhozzám termete, ábrázata és emberkori aetasa s köntösére nézve hogy már tisztességes formás ember, kerítő; jött zsidó is azonféle mester. Aki Zrínyi Péternek rendszerént való szállásadó gazda-asszonya volt (mert sokszor járt Velencében), egy öreg asszony, az is kínált szállás-, ágy-, asztal-, és kiváltképpen való, ha akarom, szűz hálótársakkal is. Azon esküdt az az átkozott Istvándi, hogy az az ő Luciettája néha hajnalban, mikor ő a hasán munkában volt, meghallván az Ave Mariára szokott harangozást, mindjárt kapta feje alól az olvasót, és mondani kezdette; melyről ő, mint igen egybe-illetlen dologról, szitokkal intvén, azt felelte: Láss ahhoz te, én ehhez. Ezt nem hinném, de olvastam Hispaniában is, hogy szokás. Úr Isten, szánd és térítsd, világosítsd őket.

No én Sodomából kiindulék februarius vége felé csak egy kis hajócskán; mint két öreg, hosszú csónak tenne, nem sokkal volt nagyobb; volt egy öreg abrosznyi vitorlája, egy szekérrúdnyi árbocfája, hajós épen egy, neve Pavinato. Egy darabig jó kedvünk szerént vitorlázánk Tergestum felé; egyszer nékünk jöve az éjszaki szél, Bóra ott a neve; ha az Isten tizenkét erős lapátos csónakot ne hozzon, és az ő nagy köteleket hajónk orrára ne kössék, és erős evezésekkel ki ne vontassanak az aquileai folyóvíz torkába, elragad vala a Bóra bé a nagy tengerre; nem hiszem, hogy el nem vesztünk volna azon a borítatlan katyma csónakon, kivált amicsoda szélvész osztán éjjel lőn, mü pedig szinte alkonyodatkor szaladánk ki. Abban a háborúban Pavinato az imádság helyén csak a bórát szidta: buzzarona, buzzarade, idest: patiens vel agens sodamitasággal és egyéb minden éktelen szitkokkal. Istvándit pedig tekintém, hát egy olvasót vetett a nyakába; én Pavinatót megintém, de nem fogadta, Istvándit pedig erősen megpirongatám, szidogatám: ez s ennek a fia, ihon a te paráznaságod s hüttől való szakadásod miatt az Isten majd ideveszt bennünket. Azalatt, mint feljebb írám, kiszaladánk Caorle nevű falucskába.

Ott a tenger mellékin a parasztság nagy szerencséjének tartja, gyermekének ha valamely szélvésztől kivetett embert, kivált úri rendet, híhat keresztapának. Eszerént engem egy odavaló paraszt ember mindjárt komának híva, hozzátévén, hogy az ő méltatlan voltához képest, ha nem megyek is, csak szolgámat küldjem képemben. Küldém Istvándit a horvát szolgámmal és egy tallért a keresztfiamnak, kit is szokás szerént az én nevemre kereszteltek. Az én komám egy berbécs címert, tyúkot, tyúkmonyat, kenyeret, nagy kancsó bort, egy cseréptál citromot, egy tál mondolát, egy tál malozsa szőlőt hoza ajándékban a páter és a falu eleivel. A két szolgámat sokáig vendéglették éjjel, én a tenger miatt rosszacskán lévén, keveset ettem. Reggel mondja Pavinato, hogy mivel a szél rossz, várakozzunk ott, míg csendesedik, ő osztán alkuvása szerént elviszen Tergestumba. Én mondám, hogyha kételen nem leszek véle, soha ebben az életben tengerre nem ülök; illendőképpen megfizetek néki és ökörszekéren Aquilejába megyek, csak közel lévén oda. Ez most csak egy olyan falu vagy városka, mint Kis-Selyk vagy Nagy-Ekemező vala azelőtt. Én Attila tekintetiért felmenék a templomnál lévő, nem régen épült kőtornyocskába, a régi Aquileja romlásit nézém; úgy látszik, nagy hely volt, most csak a helye s neve. Innét ló, paraszt-szekéren a Timavo vizéig, és ott, mivel ez nagy víz is, áradva is vala, nehezen hidason által gyalog menénk egy rossz faluba. Itt látám, mely hamar sütötték rostélyon a tehénhús pecsenyét, vékonyan szelvén, mint a pirítni való kenyeret. Innét ökörszekéren vagy talyigán Szent János kútjára. Ez ilyen forrás: erős kőszikla nagy hegynek a töviből három vagy négy kútfőben ömlik ki. Olyan nagy víz, mint a Maros Kocsárdnál, vagy talán még nagyobb; de csak annyira, mint Csüged vagy a váradgyai híd Fejérvárhoz, a tengerbe mégyen, és azért csak a Szent János kútja névvel marad, folyóvíz névre nem méltóztatták az emberek. Itt mü sem ökör-, sem lószekeret nem kaphatánk, hátas lovat sem. A nagy forráson lévő malomnál vala két szamár, meg akarám azt fogadni az egyetmásunk alá, de azt sem adták, mint malomba hordó talyigást; csak kiadák a választ, hogy Santa Croce nevű faluig gyalog menjünk, ott hátaslovat eleget találunk; az pedig vagyon egy erős erdélyi mérföld. Én mondám a szolgáimnak, hogy mivel sem az emberek, sem Krisztus Urunk lovát nem adják, menjünk el az apostolok lován; úgy is lőn, elmenénk, de Istvándinak egyik lába rossz lévén, csak alig jöhete el. Santa Crocén jó erős hátaslovakat kapánk s fogadánk, s menénk Grobnyikba, ahol és Buccariban egynéhány nap mulatánk Zrínyi Péterné asszonyomnál, de nem sokat. Két raritást említek.

Buccarinál vagyon a tengerparton egy kőbarlangban egy nagy darab kő, úgy hiszem, nyomna legalább másfél vagy kétszáz mázsát, de ez úgy áll egy kis szegelet hegyén a lapos kő padimentumon, imilyen-amolyan gömbölyűsége lévén az oldalainak, és a teteje is hegyes, hogy már az ember is alája vetheti a vállát. Szemünk láttára egy erős hajós jól megmozgatá. Más jeles dolog előttem: Zrínyi Péterné hív egyszer kártyázni501, hogy véle, leányával, (ez volt osztán Rákóczi Ferencné), fiával, (ez halt meg osztán rabságban), és a páterrel játszódjunk. Én mondám: Nékem fogadásom, soha pénzben nem játszom. Mondá: Fogadásom bántása nélkül való játékot tud ő. Egy zsacskó veres rézpénzt hozata elé, mindenikünknek egy-egy marokkal ada, sokat játszánk, osztán mind nyerő, mind vesztő otthagyák s a zsacskóba visszatölték. Adná Isten, hogy királyok, fejedelmek és utánok valók vennék fel ezt, megorvoslódnék az az ördög nagy műhelye. Ez volt az én utolsó kártyázásom; az említett fogadást pedig tettem volt Bécsben in anno 1661., elvesztvén akkor három forintot; nem is játszottam azután eddig, és ettől fogva máig, ultima die anni 1708502.

Az asszony lovakat és comissarius szolgát adván Oszályig, az urat ott találám, elhagyott szolgáimat is jól; és az úr Oszályban, Karlócon egynéhány nap vendéglett; száz aranyat is ada, én azt tudtam, ajándékon, de hát kölcsön adta volt, noha akkor obligatoriát nem vett volt; én megfizettem, a kölcsön is jól esett akkori szükségemben. Szolgát ada mellém Csáktornyáig. Oszályban nagy csuda raritás, az Istentől csinált kősziklagát a Kulpa vizén által, és azon a malom, rettenetes szakadatlan vízzúgás, egymás szavát ember nem hallja, hacsak nem kiált. Ez a Kulpa vize a Nagy-Küküllőhöz majd hasonló Oszályon alól szélességére, de olyan mély, keskeny, három Küküllőben sem hiszem annyi víz légyen, kivált alól Karlócon.

Igen rút üdőben, márciusnak közepe táját rossz úton, Bosákovina, Brezovica (mindkettő Zrínyiek jószága), Zábrágra mentem. Két raritást jegyzek meg: Brezovicán az udvarháznál láttam a Menyankcsics (úgy tetszik Pál) képét – híres kapitány volt –, amint harcon egy töröknek, mind magának, mind lovának egy csapással fejét elütötte a pallossal. Ezt úr, főember, nemes, paraszt igaznak mondotta. Ezé volt ez az udvarház, a dolog sem volt régi. Ezen faluban láték egy paraszt embert, volt hatvan esztendős legalább; oda Zábrág városa csak annyi, mint Váradgya Fejérvárhoz; mások is, maga is azt mondotta, hogy soha Zábrágon nem volt. Kérdém tőle: hogy állhatta meg? azt felelé: semmi dolga, járója nem volt ott.

No én Csáktornyára, (hol már Zrínyi Miklóst el is temették volt) és onnét minden úti mulatozás és urak udvarlása nélkül Sopronba, és a jég, hó, sár miatt igen megsebesedett lábú lovaimat, szolgáimat ott Vitnyédi házánál hagyván, menék Landkocsin negyedmagammal Bécsbe az Aranyos Szarvashoz. Sopronban való mulatásom alatt én addig próbálám, hogy ki ugorhatik tizenkét lábnyomnyit, amint csizmás lábbal az ember azt elmérheti: az én bal lábam térdemben megficamodék, alig tudám Bécsben egy hétig meggyógyíttatni. Itt az Isten több pénzt adván, vásárlék holmit, képemet leíratám nagy és kicsiny mértékben. Sopronba a szolgáimnak írék (már egy Topos Ádám és Ebner Dániel nevű nemes emberek gyermekeivel meg is szaporodtak volt), hogy a lovaimat hozzák Posonba, én is odamenék, és az egy érsek Lippai Györgyöt udvarolván csak meg, hazafelé indulék április vége felé.

Menőben én (az Osztrozith urak közül lévén egy Miklós nevű, de már meghalt volt, ez házasodott volt Erdélyben) Ilovára bétérék Osztrozith Mátyás becsületes evangélikus úrhoz, ahová is engem a fátum vetett volt inkább, mint a tanács, vagy szándék, mert én Kaszára Petróczi Istvánhoz akartam menni, imide nem is gondolkoztam volt; de látván, hogy a nap szintén hanyatlik, bémenék Ilovára, ott az úr becsülettel láta. Nézem, hát itt két kisasszony vagyon, egyik Osztrozith Miklós leánya, Borbára (ez a Bethlen László anyja), másik Osztrozith Pál leánya, Erzsébet, úgy tetszik, ennek is az atyja és anyja megholt volt. Én ezt megszeretém, de ekkor semmit sem szólék, a marasztásra ugyan jó szívvel megmaradék másnapra is, de osztán hazasieték, Petróczi István, Tököli István, Keczer András, Barakonyi Ferenc jó uraimhoz térvén csak bé utamban. Érkezém haza május vége felé, és otthon első gondom is ez lőn:

Az atyámat kérém, hogy azt a leányt kérjük meg nékem, írjon maga, irasson a fejedelemmel is Osztrozith úrnak; nehezen reávevé magát, Rettegi István szolgámat felküldők. Válasz ez lőn: a leány még gyermek, mindazonáltal, ha kedve lészen hozzám, a maga asszonyságában vagyon, sem apja, sem anyja nem lévén, és a bátyja nem erőltethetvén. Ha a szerelem miatt eszem lett volna, ez elég negativa volt; de lássuk jövendő esztendőben, mert ezen esztendőben jegyezvén el Bethlen Farkas az említett Borbárát, én azon annál inkább megbizakodtam.

TIZENKILENCEDIK RÉSZ

Anno 1666. harmadik vándorlásomról

Mind a szerelem, mind a curiositas, már majd megszokott, édesedett, vándorló nyughatatlanság és egyéb okok in anno 1666. kihozának engemet Erdélyből. Indulék májusban Teleki Mihállyal együtt, ő igen nagy pompával, sok vezeték, szolga, katonák, hadnagyok, hetven lóval volt, én pedig mintegy csak húsz lóval; noha én úgyis abban az üdőben elébb mosdottam nálánál az atyámra s familiámra nézve: ő maga előtt bocsátott, másként a valóságos becsület bizony övé lehetett volna, de mind nékem, mind az atyámnak hízelkedett, hogy arra mehessen egyrészént az atyám által503, amire azután ment; énnékem is kötelezte ultro hüttel is a barátságra magát, és mind az atyám, mind az én hírem nélkül kéretlen szerzette a fejedelemtől az udvarhelyszéki főkapitányságot énnékem. Nagyobb okai és alkalmatosságai ennek máshová valók, most mégyek csak vándorlásomra in meo privato504.

Rettenetes árvizek voltak Szamos, Tisza, Bodrogon; de hogy az úton ne mulatozzak, menénk Késmárkra gróf Tököli Istvánhoz, kinek Telekivel már igen nagy, szoros barátsága, fogadott atyafisága volt régen, mindkettőnek nagy világi haszonra célozó okai lévén. Szörnyű vendégség, részegség, muzsika, tánc, vadászat, mulatság telék el tovább egy hétnél, mert Tököli István ebből a rosszból Magyarországban minden urakat, sőt egyéb rendeket is meghaladott, melyet ha megmértéklett volna, bizony nagy virtuosus emberbe való qualitasok voltak benne. Józanok is voltunk ugyan néha, én és Teleki Mihály, de a gazda és a több vendége körülöttünk minden istenadta nap részeg volt, és gyakrabban kétszer is napjában; mégis csuda, ez az úr igen gazdag volt, nemcsak el nem tékozlotta az atyjáról reámaradtat, hanem sok úri jószágokat is vett, maga pedig pompás, splendidus és liberalis505 építő ember volt. De mindezekre őtet segítette egy Keczer Ambrus nevű, köszvény miatt kezetlen, lábatlan, ágyban fekvő és székben hordozott főember szolgája, kihez hasonlót sem láttam, sem hallottam, sem olvastam soha, hogy a más ember dolgában, kihez sem atyafisága, sógorsága, sem semmi világi, testi relatiója nem volt, sem magának, sem atyjafiainak semmi haszna, interesse nem volt (mert magának sem felesége, sem gyermeke, másként szép főemberi jószága, melyet vesztében hagyott az öccseinek, András és Menyhártnak, kik tisztességes gazdag főemberek voltak), olyan szorgalmatos légyen; mert az erre az emberre magára, gyermekeire (mert özvegy volt ekkor Tököli), a disznópásztorra, bérese bocskoráig úgy viselt gondot, hogy azt nem lehet kimondani. Fuit miraculum voluntariorum servorum.506 Szép compendiumba vette, mondván Teleki néki az én hallatomra: Tü urastól elkárhoztok, te azért, hogy sem Istennek, sem magad lelkének nem szolgálsz, hanem csak arra van gondod, hogy az uradnak jóra, rosszra minden bővön kiteljék; az urad azért, mert engedted semmire gondot nem visel, nem dolgozik, Istent sem szolgál, eszik, iszik, táncol, pompáskodik, bujálkodik. Adta légyen Isten, lelkére nézve lett légyen hibás próféta Teleki, világ szerént bizony keserves végek lőn magoknak és házoknak, noha buzgó, evangélikus, tisztességes emberek valának.

Beléfáradván a sok tobzódásba, mind gazda, Teleki és én menénk a palatinushoz507 Vesselényi Ferenchez Murányba, hol is sok főembert találánk, itt is sok vendégség lőn, a palatinus, mint erőtlen, kéz és láb nélkül való ember, Tökölit vallván gazdának. Innét Teleki méne Erdélybe; más kiki házához; én Petróczi Istvánnal Kaszára, Ilovára leányt kérni. Utunkban mentünk Besztercebányára, és mivel az én szerettemnek anyja Ujfalusi Éva volt, annak atyjafiához Ujfalusi János és András református derék főemberekhez Divék-Újfaluba, hogy consensusokat végyem; kik is jó szót adtak, palatinus, Tököli és sok református, lutheránus főrend mind commendált, Petróczi fogadott bátyám szívesen kérte, a leánnyal magam untig beszéltem. Ide s tova elajándékozék negyven aranyig bolondul, a leány sem lőn, csak eljövék nagy inamszakadva. Még az volt bosszúságom: a szegény Bethlen Farkast nem tudom kicsoda, rossz bűzbe keverte, annak a mátkájával kínáltak, hogy tőle elveszik s nékem adják; de illendő választ adtam. Menék Rosenbergre Tökölihez, és onnét Batizfalva, Szent-Ivánra, s által osztán Csertova-Szvadba nevű (megfelel nevének, mert ördög-lakodalmat tészen) úton Breznó, Poloszka, Murányba a palatinushoz, ki is a várban úri szállást, magával asztalom, szolgámnak, lovaimnak elégséges prebendát rendele tisztességesen.

A palatinusnál laktam szeptemberig; azalatt lőn ilyen dolog. Egy Balassi Imre nevű nagy gazdag vitéz, de igen zavaros elméjű gróffal a palatinusnak veszekedése lévén, arra vitte a dolgot, hogy mint notorius proscriptus508 megfogattassék; emez sem el nem tudta vagy akarta vonni, sem rabul adni magát: fegyverhez nyúlt, sok katona tartott hozzá, több szép urasági között Diviny várát is bírta, és innét kivált a palatinus jószágiban sok kárt tett. Ez a vár nem erős, de ő nagynak tartotta; volt szép lövőszerszám, munició és gyalog benne, minthogy véghely is volt; ebben bízott és hogy ebből megszerzi dolgát. A palatinus instantiájára a császár az akkori végházakból, kivált Fülekről rendele bizonyos számú magyar hadakat, lövő szerszámot és német gyalogot is nyolcszáz tájba, hogy vonják ki onnét. Elmenénk a palatinussal Balogvára, Fülek, és osztán Diviny megszállására, a németeket egy Delon nevű gallus vice-colonellus commendírozta; erősen lőtt bizony ki egy Sándor Gáspár nevű főember, sellyei kapitány; lábát is bokában ágyúval ellövék, de mégsem hala meg. Sáncot vetvén csakhamar egy éjjel, négy vagy öt ágyúval reggel lőni kezdék; én is ott peckelődtem, a palatinus küldözött, kivált hogy Delonnal is tudtam beszélleni; megijedének a mellette lévő nemes embereknek az elei, elárulák s feladák a várat discretióra. Ezt a terminust a közkatona, talpas nem értette meg elébb, hanem csak akkor, amikor maga puszta kézzel s a felesége egy hitvány párnával méne el, noha Balassi és én, akik jártuk a tractát, megmagyaráztuk nékik, maga a palatinus is megparancsolván magyarázását, de a corruptus, magokról külön, titkon gondot viselő, egynéhány nemes ember eláltatá őket, voltak háromszázan. Rút spectaculum volt. Szoros várban, a sok ló s marha étlen, majd térdig a ganéj az udvaron, még osztán hogy mindent elprédálának, egynéhány száz párnai derekalyt kihasogatván, mind a földön, mind az aërben úgy volt a toll és pih, mint a nagy hó és fergeteg. A palatinus harmadnap jöve a várba, mégis akkor is volt pih, esőnek mondá.

Én a palatinus parancsolatjából addig is benn a várban Balassi salva gvardiája voltam, és felette nehezen tudám megőrzeni a boltját, belső értékit egy Balassi Bálint nevű gonosz atyjafia és Delon ellen. Azt mondá Bálint, néki csak a leveles láda kell, lészen harmincezer tallér nyereségünk. Delon az osztozásban felit nékem igírte, osztán öszveveszett, ő koszperdre, én kardra vetettük kezünket, de tovább ő sem mere menni. Nékem azért a nagy szolgálatomért Balassi a nagyobb fiától külde egy szép gyémántos rózsát, úgy hiszem, hogy legalább ezer forintot ért volna, de visszaküldém, izenvén néki: Volt az üdeje, hogy az én atyámnak mindene úgy veszett el, mint az övé most, anyám s magam rabok voltunk; nékem fogadásom: supplicáló, perlő embertől soha ajándékot nem veszek, hanem küldjön egynéhány darutollat, s azt külde. Csúfos zelotypiából azután reám panaszlott a palatinusnak, hogy a feleségét, ki erdélyi Barcsai Zsigmond leánya volt, szép, ifjú, szeretem, de bizony hazudott; vette volt abból, hogy mikor az uráért és javokért törekedett, sírva a mejjemre borult, kezével rajtam esdeklett; de ez sok ember előtt volt. Vége lévén ennek a divinyi dolognak, menénk Murányba; Balassit is igen tisztességes arestom alatt, felesége, javai és fiaival együtt lévén, vivék oda. Engem a palatinus, palatinusné száz arany, s majd meg annyit érő ezüst marhával megajándékoza; s menék haza Erdélybe. Ennek a Teleki és én járásomnak oka volt titkos követség Apafi fejedelemtől a magyar, máig is tartó, még in anno 1663. kezdett nehéz dolgokról.

HUSZADIK RÉSZ

Ifjúságom bűneiről

Így folyt az én életemnek huszonnegyedik esztendeje, Salamon amint mondja Praed. 12509: Örülj, ifjú stb. de tudd meg, hogy az Isten ítíletre vonszon és a 2. versben: Az ifjúság hiábavalóság stb. Nem szégyenlem Augustinussal, Petrarcával megvallani ifjúságom mocskait, és azok között az én Istenemnek én körülöttem, majd emberi hütel felett való kegyelmes gondviselését dücsőiteni álmélkodva, mert bétölt én bennem nemcsak az, ami vagyon I. Móz. 6:5. és 8:21.510, hanem az is, ami van 2. Kor. 12:9.511 és I. Móz. 20.-nak az utólján.

Alig haladtam vala meg a tizenhat esztendőt, az anyámnak egy dajkáját megkísértém a vétekre, de csak nevette s elvete magától. Egy fraucimmert véletlen találván árnyékszéken, ha megbírom vala, és ha enged vala, megfertéztettem volna, ellenben más fraucimmer, imeznél majd szebb, hanyatt is dőlt előttem szemtelenül, ugyan elváltozott, halványodott bujaságában, s hívott; csak ketten bátorságos helyen voltunk; de én nem akartam, noha ez két próba után volt, úgy tudom. Segesvárott elmenék részegen egy jó szabású szásznéhoz csak egyedül, kit azelőtt ismertem, csak magát találtam, kezét szorítám, tenyerét vakarítám, s mondám, hogy szeressük egymást; ő az én szómat nem érté, gyümölccsel kezde kínálni. Menék mindjárt máshoz, sokkal ifjabbhoz és szebbhez, ott sem kapék semmit is, jámbor egyik sem volt, kivált az utolsó. Ezután egynéhány esztendővel reám is izent készségéről, és minden ahhoz kívántató alkalmatosságról, de én akkor nem akartam, jobb eszet adván Isten már akkor; noha az egész erdélyi szász natióra vetették, hogy ő a legszebb asszony, és az ura legrútabb férfi. Az én próbám volt anno 1658-nak a végén, az övé 1665-nek a közepin. Ez én előttem csuda.

Anno 1659. Kolosvárott láték egy igen szép, ifjú, de nem oda való, hanem máshunnét való nemes asszonyt; egy igen jószavú inasomat küldém hozzá kántáló mendicans képében, ki is kész voltát meghozá. Elmenék egy éjjel hozzá, cselédét kitudta a más házba, lefekvék az ágyba szoknyában, én dolmányt, övet levetvén, egy nadrágban csak mellé fekvém, de nem fér ma is a fejembe dolga, a cselédház ajtaját bé nem vonta egészen, hogy bézáródjék; sőt az égő gyertyát is tartójában annak küszöbire tette; azonban az ágyban feküdtünk, csók, ölelés, melly-tapogatás mindkét részről megvolt, de annál alább sem én, sem ő nem nyúltunk, annál inkább a Venus játékjára, hanem csak úgy válánk akkor el. Igérkezék, hogy eljő hozzám a kertbe, el is jöve kevés nap múlva csak egy szolgálóval; messze a városon kívül volt ez a mü kertünk a Szamos mellett, szép filagória volt benne. Én is csak egyedül voltam szolga nélkül, a szolgáló elméne a kertben messze, hogy a szót se hallja, mi ketten fel a filagóriába, voltunk legalább egy óráig ott. Csók csecsén, orcáján sok volt, de le sem feküdt, egymás szemérmét nem láttuk, sem fogtuk, nem hogy Venus lett volna, pedig én úgy égtem mind az ágyban, mind itt a kertben, hogy a mag is elment tőlem. Csuda Isten zabolázásából lett ez, kivált az ő szemtelen bátorságát hogy úgy megtartóztatta. Ez majd elhihetetlen dolog; de hogy így volt, az Isten tudja, nagy inaszakadva méne el, mert igen szeretett. Egyszer szemtelenül csak bémenék hozzá, hát bibliát olvas, én az Énekeknek énekét, mert szinte azt olvasta, kezdém rászabni, Isten bocsássa meg; ekkor egy-két csókkal hamar elmenék, de elvégzők, hogy azután többre menjünk, de az Isten azt nem engedé; kicsiny híja, mint a XIII. részben megírtam, hogy a vízbe nem halék, melyen megijedék, és amint a XII. részben megírtam, Kolosvárról elmenék, hála Istennek; mert emberi mód szerént soha többször úgy el nem váltunk volna, azután pedig sohasem láttam.

Anno 1660. őszig semmit affélét nem próbáltam, hanem ekkor így esém kísértetbe. Huszton a több sok odafutott főrend között vala egy nagy nagyságos úr, kinek termetre, ábrázatra, s minden a szépségben kerestetett dolgokra nézve ritka híres felesége, nagyságos kisasszony, circa tizennyolc esztendős vala. Ennek az úrnak szállása éppen az enyém mellett lévén, gyakran mentem beszélgetni hozzá, mint az atyám nagy jóakarójához; legkisebb gondolatom sem lévén arról, ami kerekedék belőle. A szállás ott szűk lévén, az udvar vagy fehér háznál azon házban lakott a feleségével; csak deszkával volt külön rekesztve az asszony asztala, ágya, és minden alkalmatossága az uráétól. A deszkarekesz ajtaja volt a középen és nyílt bé a házba, az úr asztala sem messze, sem felette közel a rekeszhez, és két ablak között volt. Engemet, mint emberséges ember vendéget az asztalnak felső végére ültetett, maga másfelől az alsó vége felé ült, és úgy beszélgettünk. Egyszer-kétszer ez meglévén, tekintem egyszer, hát a rekesz ajtaja kicsinydég nyitva vagyon, és az asszony ott ül egy kis széken, és ez úgy esett, hogy ő engemet és én őtet jól láttuk egymást, de ahol az úr ülése esett, nem látta az úr, hogy az asszony ott ül, sőt az ajtó nyitva lételét is (csak afféle hitvány s egyszerű, deszkás, fakilincsű lévén), egyszóval semmit eszébe nem vehetett. Az asszonyt, minthogy akármely szemet is elvonhatott volna, oldalfélszemre kezdém nézni én is: hát egyszer szemével, keze intésével, mejje tapasztásával és messze hányható csókkal oly hathatósan kezde beszélleni vélem, s én is, de igen vigyázva felelni néki, hogy mü felette nagy szerelembe esénk egymással, úgy hogy ebéden, vacsorán, mindennap együtt lévén, mások is észrevették. Izenék néki és bizony rossz véggel, de ő azt izené, hogy ő kurva nem lészen, hanem ha elveszem, minthogy az urától mint lány elválhatik törvényesen, valamint az első felesége is elvált volt, elválik, s hozzám jő feleségül; talán el is hagyhatom érette németországi utamat. Tovább ennél a mü szerelmünk nem ment. Ezután négy esztendővel becsületes özvegy főasszony által is izent eszerént, és az atyám el is akarta vétetni velem, mint vallásomon való, úri nemű, tisztességes jószágú, szép személyt; de nem akarám én, mert Isten nem akarta, melyen minden ember csudálkozott. Ez az, akiről emlékezém a XII. részben, hogy az akadémiától el nem vonhatott; ekkor volt az én betegségem és fogadásom, mely van a VII. részben.

Ezután egy szoptató szász menyecskének a gyermeke szájában lévő csecsének tapasztásán kívül jámbor voltam sok esztendeig; de csak alig hogy Londinumban el nem veszék ilyenformán: Hallván én azt, hogy ott noha reformátusok mind az emberek, de mégis sok titkos bordélyházak vannak, mondám Jászberényi Pálnak és Enyedi Gáspárnak: menjünk el ex curiositate512, lássuk, úgy vagyon-é (Enyedi, szegény, bizony, minthogy medicus is vala, nem volt jámbor ez aránt, s tudta az ilyen helyeket), de az Istenért megkértem, rá ne bocsássanak teljességgel éppen a vétekre. Menénk egy szerecseny király képe alatt való házhoz, ők ott ismeretesek voltak a vendégfogadós vén asszonynál. Este későn volt a dolog, nosza mindjárt collatiót, spanyol bort, kanári szektet513, kurvát kettesével, melynek egyike csak tizennyolc esztendős leány kurva volt, és azon panaszolkodott, hogy ő nemes ember gyermeke volt, de apjától, anyjától árván maradván, a bátyja elűzte és így kénytelen adta arra a keresetre magát. Szép vala. Evvel minden tisztátalan tapogatásra elmentünk mindketten. Más házba menvén, ágyba feküdt hanyattán, felfedvén magát; de jól adta Isten, Enyedit bévitte volt vélem, és nem közösülék véle, egy dukatont adék néki. Én olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vétkeztem kezével. Bocsássa meg az Isten, és áldassék, hogy tovább engem nem bocsátott. Ennyire sem azelőtt, sem azután sohasem mentem, de ha Isten Vilhelmus Curtiust, kiről a XV. részben, ne támassza, és ha a francutól nem féltem volna, bizony elmentem volna. Ez volt 1664-ben. Jámbor voltam azután 1667-ig, ekkor ismét kicsiden maradék.

Fogarasban menék az udvarhoz. A gazda asszony jószágos, szép tizenkilenc esztendős-tájbéli menyecske vala, az ura öreg ember, barátom volt, honn nem volt. Kevés beszéddel megalkuvánk, csókot váltánk és a más házba menénk a többiért. Az Isten ottan mindjárt a szolgálót béhozá; mintha csak beszélgettünk volna, csak elválánk. Én sem próbáltam ezután sem azt, sem mást soha, hanem házasságra adám elmémet.

Ezeket gyóntam meg Istenemnek az én leírt imádságimban, és itt is, a zabolázó Isten dücsőségére és az én pirulásomra és az olvasónak tanulságára.

 

(Az első könyvnek vége.)


MÁSODIK KÖNYV514

ELSŐ RÉSZ

Anno 1667

Látván az üdővel és testi erővel a bűnnek is bennem való nevekedését, édesatyám intését, jóakaróim tanácsát és az Isten parancsolatját I. Kor. 7:2. megfogadám, és in anno 1667. adám elmémet valójában a házasságra; és eltökéllettem volt elmémben azt, hogy mivel Isten engemet addig, akármint, de csudálatosan meggátolt az asszonyember megismerésétől: özvegy asszonyt, ha nem tudom micsodás lészen is, de sohasem veszek; hanem leányt, hogy osztán házas koromban az ördög és a test szűz leányra ne vágyódtasson, és rútabbul meg ne essem, mint nőtelen és világ szerént szabados koromban; mert ez volt valósággal az oka, hogy szép, ifjú, özvegy személyeknek alkalmatosságait, melyek másként készek és bizony nem alávalók voltak, megvetettem. Feltettem azt is, az atyám is azt javallván, hogy pápista vagy unitária feleséget sohasem veszek, hanem magam vallásomon valót, vagy amint nevezik, lutheránát. Volt ugyan köztünk emlékezetben egy havasalföldi igen nagy úr, Dragicsan Cantacusenusnak a leánya is, mely is, úgy hiszem, végben is ment volna, de Istennek nem tetszett; eszközképpen a mostoha anyám veré el mind az atyám, mind az én elmémet róla. Másként ekkor az én rendemen és vallásomon való s tőlem atyafiság gátlása nélkül elvehető leány Erdélyben szűk vala, Magyarországban pedig már elpróbáltam vala.

Az atyám s mostoha anyámmal kettőt találánk: 1. Béldi Pál, ebben az üdőben Erdélyben nagy úr leányát, kit azután Bethlen Elek eljegyze s odahagya, és osztán Vesselényi Pál vevé. 2. Osdolai Kún István tisztességes, de imeznél sokkal kisebb és alábbvaló főember leányát, Kún Ilonát, melyet a többi felett commendált Basa Tamás, jószággal, gazdagsággal, és úri tisztekkel híres-neves, hogy lészen száz ház jobbágya, pénze etc. Volt is, ami volt, mint ide alább meglátszik. A szegény atyámnak kedves jóakarója lévén Nemes János (ki is már ekkor a Basa Tamás igen bölcsen cselekedett tisztei letétele után háromszéki főkapitány vala), véle közlők, és ugyan véle elmenék Fogarasból in anno 1667. márciusban ilyen szándékkal, hogy mind a két személyt megnézzem, és amelyiken az Isten az elmémet megnyugottja, azt az atyám megkéreti számomra. Elmenék én azért Nemes Jánossal Bodolára való szándékkal Brassóba, hol is azelőtt soha nem voltam; atyám és egyéb tekintetekért a szász szomszédok igen jó szívvel láttak s tartottak. Ott Brassóban megtudók bizonyosan, hogy a Béldi kisasszony Vargyason Daniel Ferencné keze alatt vagyon, nem az atyja és anyja neveli; erre nézve én Bodolának feléje se menék, hanem csak egyenesen Zabolára Basa Tamás és akkor ugyanitt lévő Kún Istvánhoz. Nemes János fogta volt disponálni, hogy Osdoláról oda jöjjön az ipához.

Zabolán engem, mint afféle tűzház-látót, igen jó szívvel látának, vendéglének; Kún István, mint azonkívül is igen borozó ember, innya kezde Nemes Jánossal; az öreg Basa úr igen üdős, circa hetvenhárom esztendős, és másként is józan, mértékletes ember lévén, nem ivott. Én sem akartam innya, meglévén már ab anno 1660. józanságról való fogadásom, melyre nézve is én abban az üdőben a bort vízzel elegyítve ittam, kiváltképpen ha hol köszöneteket kellett innom, hogy ha az embereknek kedveskedem is italommal valamit, az eszem maradjon meg. Ott Kovásznán igen derék híres savanyúvíz lévén, Basa Tamás is azzal elegyítette rendszerént a maga italát; én is mondtam, hogy adjanak egy palack savanyúvizet az inasom kezébe, hogy az én boromat az én szokásom szerént azzal elegyítse szemem előtt. Adtak, de minthogy gonosz szokás, hogy a leánynézőt, ha lehet, megrészegítsék, Hab. 2:15., valakitől sült ki, kerestek szász bort, olyant mint a savanyúvíz színére nézve, és hasonló üvegpalackba tették a savanyúvizes palack helyébe, a jeges vízbe; az inas sem tudta, nemhogy én. Gyógyi bort ittunk, de ők, hogy már savanyúvízzel bőven elegyítém, köszöngetni kezdék nagy fennyen. Mondok magamban: Ezek engem a borral akarnak kitanulni, de bizony megcsalják magokat, én iszom ki őket. Bezzeg úgy. Természetem és szokásom szerént gyakran menvén ki vizelleni, tekintém, hát oly részeg vagyok, hogy az embernek az orra is kettőnek látszik. Hihető, Venus asszony innyaadó inaskája, Cupidó is töltötte. No én ki nem menék asztalhoz többször, hanem csak lefeküvém, de haragudtam; noha azt a fortélyt akkor nem tudtam, hanem csak a sok, noha elegyes bornak tulajdonítottam; és jó, hogy nem tudtam, hanem azután esztendővel, mert valami rosszra fakadtam volna, úgy lehet.

A leány gyászban volt Basa Péter bátyja miatt, és csak nemrégen gyógyulván meg hagymázból, haja is igen elhullott volt, úgy hogy fel sem csinálhatták kisasszony módra, de nékem mégis tetszék, aminthogy bizony alkalmas, szép, mind termetű, mind ábrázatú asszony is lőn azután belőle testére nézve, lelkére pedig kiváltképpen való jó asszony lőn: tudós, jó hamar író, kegyes, tiszta erkölcsű, jó gazdaasszony, engem halálban szerető etc.

Másnap engemet ebédre marasztának, de rosszul lévén a tegnapi bortól, keveset ettem és csak savanyúvizet ittam. Ebéd után elindulék hálni Nemes János úrhoz, ki még reggel eljött elébb Zaboláról. Voltam olyan szándékkal, hogy Vargyason a más leányt is megnézzem és úgy válasszak a kettő közül; de nézd az Isten rendelését: Teleknél találám elöl Daniel Pétert tisztességes szép készülettel; kérdém, hogy hová szándékozik; mondá: hogy Basa és Kún István uramékhoz. Elválánk. Gondolat ütközék elmémbe, talán ő is leánynéző; úgy is volt, és mivel én semmi szót nem adtam a leányos házhoz, hátha elüti a kezemről; azonban hátha a vargyasi nékem nem fog tetszeni, osztán sem egyik, sem másik nem lészen. Én hirtelen mindjárást csak resolválám magamat, és egy Bacsó István nevű, jeles, tréfás, jó iható, prókátor, Basa Tamás ekkor engem kísérő szolgájától kezem béadásával visszaizenék, hogy a leányt én elveszem. Én osztán a másiknak látására sem menék Vargyasra, hanem csak haza az atyámhoz, ki is helybenhagyá, és kevés hetek mulva Nagy Tamás tanácsúr, az atyámnak s nékem jóakarónkkal Osdolára menénk, és megesküvénk a mátkámmal; de mivel igen gyenge és kicsiny üdejű is volt, esztendeig kellett várnom mátkaságban, és in anno 1668. 11. júniusban volt a lakodalmunk ugyan Osdolán, lévén ő akkor tizenöt esztendős három holnapi csak, én pedig huszonöt esztendős két holnapi. Bár lett volna üdősebb, talán egészségesebb lett volna.

Ezen 1667. esztendőben installáltattam én az udvarhelyszéki főkapitányságban boldog emlékezetű Apafi Mihály fejedelem gráciája, az atyám resignatiója, és Teleki Mihály mind az atyámtól, mind annál inkább éntőlem nem kért szerzése által, melyet cselekedett volt in anno 1666, mikor én a palatinus Vesselényinél laktam, ut supra. Ezen 1667. esztendőben bocsátotta az atyám kezembe a székelymusnai porciót, melyben akkor kilenc vagy tíz jobbágy, szántóföldek, és egy, mint szokták mondani, pokol üdő malma is volt, hogy jószág és residentiátlan kapitánynak ne tartassam; a szentmiklósi, kápolnai, szászvölgyi, szent-iványi porciókat is, de nem az örményesit, Vajdakamarást is; a tordai kevés ősanyai jószágocskát is, melyben az öcsém Bethlen Pállal és húgom Bethlen Zsófiával való osztozásunk és alkuvásunk is ezen esztendőben lett, úgy tudom, egymással. Kevés anyai arany és ezüst marhát is hármunk között felosztotta, az anyánk pénzéről is hogy már excontentálni látszatott, tízezer forintot adván, hogy már hármunknak, de felette károsan, mert 1668-ban a szegény húgom Lázár Imrével mátkás korában meghalván, az aranyműbéli része majd mind a mostoha anyámhoz vesze. A néki a tízezer forintból jutott részében is nékem az atyám pro florenis 1000515 ötven ökröt ada, az öcsémnek is úgy: igaz dolog ugyan, hogy az atyámat magát is megcsalván a marhaszedő szolgái (mert akkor az ökör Erdélyben olcsó volt), annyiban állott. Vétette vala az atyám azért, hogy Bécsbe hajtsák tavasszal, és a húgomnak aranyművet vásároljanak véle, de néki az Isten mást rendelt volt az égben in anno 1668. májusban, mátkájának s nékünk és az atyánknak is nagy szomorúságunkra. Őróla szállott, noha az atyám néki a magáéból adott és osztán imide jó helyre fordíttatott, négyezer forint az udvarhelyi scholára, mellyel áll az a schola. Emberi mód szerént szólván, hala meg azért, hogy meghimlőzék Szent-Miklósról Ozd felé menő útban; megmondám, hogy maradjunk Ozdon, vagy hagyják ott, én hozzálátok; nem akará az atyám s mostoha anyám; nem lehet, úgymond, az árva Pekri Lőrinc jószágában, hanem eresszék le a hintó bőreit, menjünk holnap Kutyfalvára, holnapután Teremibe. Április végén igen erős hideg üdő vala, béüte a himlő, s meghala circa 4-am maji516; így tetszett Istennek.

Ezen 1667. esztendőben intézteték nékem közmegegyezésből a szent-miklósi ház, hogy a többinél rosszabb lévén, minthogy bizony négy rossz alacsony ház, és egy kis bolt vala csak, azt rontsák el, és közköltséggel nékem csináljanak olyat, aminéműt én szeretek, fundáljam el magam. Úgy rajzoltam, fundáltam el bizony nagy munkával, pepecseléssel, melyről ide alább eleget, s felettébb is szólhatok.

Kezdettem azért a világi élethez avagy gazdasághoz in anno 1667. Legelőször a tordai alsó házat vettem fedél alá ab anno 1658-tól fogva való pusztulásából, ott való ős puszta szőlőket felfogni, és először keveset szántatni; minthogy Peterden két és Okloson kilenc hitvány jobbágy volt csak hozzá.

Első lószekerem volt egy régi magyar kék posztóernyős kocsi, valami kancellária-taksáért adták vala a brassaiak, ehhez én négy szürke vagy fehér lovat szerzék, melyen ugyan csak háló szerszám, kalamáris, ládám és egyéb egyetmásomat hordoztam: mert én mind paripán jártam forgósan, hol sas-, hol daru-tollasan. Büszkécske lettem volna, ha a festékem érte volna, de az nem volt kívánságomhoz képest, noha ugyan az atyám adott volt harmincöt negyvenes hordó bort korcsomára valót, mely circiter ezer forintra ment, bő és olcsó lévén akkor. Nőtelen koromban az atyám szekerében is ritkán és nehezen ültem.

Egy nagy hiábavalóságomat nem hallgatom el. Én a tánchoz semmit sem tudtam, és azt szégyenlettem, Németországban hogy nem tanultam volt, hála Istennek. Erdélyben ahol csak a hajlandóság, a bor és a muzsika a mester, akarám megtanulni; az atyámnak egy Mihály nevű hegedűsével elbújtam messze félre, ő vonta s mondotta is néha; így, ne úgy etc. Én, mint Noé részeg cápja, ugrottam, mentem elé s hátra, de abból bizony semmi derék dolog nem telék; mégis ugyan én is széltiben bolondoskodtam a többivel, és kivált a süveges tánc igen kedves volt előttem, de osztán anno 1670. tájban örökösen elbúcsúztam tőle, amint a kártyától, kockától még in anno 1662. elbúcsúztam volt; és a részegeskedéstől in anno 1660. per votum, quantum possibile517, és a paráznaságtól is, ajándékvételtől is.

Török lovam kettő, paripám egynéhány volt, szépek s jók, de nagy bosszúságomra egy sem volt udvari benne; a török lovak ki is veszének még ebben az 1667. esztendőben kezemből, még esztendősök sem voltak kezem alatt, elhalának.

Az atyámétól külön ebem s pecérem sem volt addig, minthogy külön sem laktam, hanem egy pár igen szép és jó Armás és Talpas nevű agaram, vizslám, pudlim; fegyvert sokat hoztam volt utolsó utamban Bécsből, melynek egy részét küldém Moldovába a vajdának és bojároknak ajándékba; de megcsala amaz vers: Munera qui mittit, sperat majora remitti518. A vajda adott egy nagy gindárt, mely olyan átkozott volt, ha árpába takarták volna is, mint a szekszena, úgy állott a csípeje; egy szolgámmal cserélém egy huszonöt forintos fejér szekeres lóért el; a bojárok tizenkét talléros fegyverért egy-két forintos keszkenőt küldtek. Pénzen hoztak két paripát, jót, és tizenkét kanca lovat. Hic sit finis anni 1667.519

MÁSODIK RÉSZ

Anno 1668

Híttak először regalissal januariusi gyűlésre Besztercére, és kezdettem az ország között voksolni. Külön szálláson, de az atyám asztalánál voltam. Sokat írhatnék erről a gyűlésről520, ha históriát akarnék írni, de ez nem ide való. Ezt az egyet jegyzem csak meg: nem jut eszembe mi felett, az ország és fejedelem között nagy contestatióra jutott a dolog, annyira, hogy Bethlen Gergely által felküldé az ország a fejedelemnek a conditióit, és emlékezteté azokra tett hütire; kapja a fejedelem a keziből a conditiókat, akkori nyomtatott articulussal (köszönte Bethlen Gergely követ, hogy rajta rosszabb nem esett) a földhöz csapja a conditiókat; és őket kipirongatja vagy szidogatja. Rútul bomlék el, kicsiny híja, hogy nem conclusum s articulus nélkül a gyűlés.

Marháit az atyám ebben az esztendőben maga, felesége, én, Bethlen Pál, Sámuel és Zsófia húgom részére felosztatá deákok és nemes emberek által in formam realis mobilium bonorum paternorum divisionis521; célozott, amint a dolog osztán megmutatta, amaz locusra Decr. Par. – tit. –522. Mert sem nékem, sem Pál öcsémnek soha azután az atyánk res mobilisében523 egy pénz ára sem jutott, hanem csak ezzel maradtunk. Jutott ekkor nékem marha, tinó, binó, borjú in summa harminc; juh, bárány gidóval százharmincöt; disznó, süldő malac circa huszonhét; ménes semmi; méhkosár száz; pénz, arany, ezüst marha semmi. Állította az atyám azt, hogy nékem és az öcsémnek, Pálnak, tanulásunkra sokat adott volt; ez ugyan így is volt, de Sámuel öcsénknek is külön kiadta volt arra az ezer aranyat, Zsófia húgunknak is ezeret, mely osztán, mint feljebb említettem, az udvarhelyi scholához adatott: mégis maradott volt az atyámról a mostoha anyámra és Sámuel öcsémre pénz, arany és ezüst marha csak könnyen harmincezer magyar forintig. Nem az atyám becstelenségére írom, mert hiszen azzal már sem néki, sem a mostoha anyámnak, sem Sámuelnek, akinek kedvéért ez és idehátrább több hasonló s még nagyobb is esett, semmit sem csinálok, magamnak sem sokat használok; hanem azért, hadd tudja meg az én maradékom és minden, aki ezt látja, ezeket: I-o. Hogy én csak ennyivel maradtam az atyámtól, és ennyivel kezdettem a világi életet. II-o. Bethlen Sámuel kezében ezt az Isten meg nem áldotta, sőt a házasságával kezére ment húszezer forint készpénzt sem; én e mostani háború előtt gazdagabb ember valék sokkal Sámuel öcsémnél, mind külső, belső értékéből, maga a szegény öcsém panaszlotta nékem, hogy annak nagyobb részét az ő gyermekségében Pekry Lőrincnek vesztegette az anyja. Ihol az Isten mint vevé is el őket életeknek legjobb korában; bár én holtam volna inkább meg, már megért gabona, mintsem az Isten házának és a hazának olyan erős, ifjú oszlopai. III-o. Ne vádoljon engem senki engedetlen fiúi névvel és az atyám átkával, mert még nehezebb dolgok következnek, amely valóságok, és az Istennek az ötödik parancsolat mellé tétetett ígíretinek524 rajtam lett teljesedése engem attól eléggé megment.

Bethlen Pál öcsém is in anno 1667. mátkásodott vala, és jegyzette vala el Bucsesti Sárát, kit azután Székely László és Haller István vettenek volt; ezt a mostoha anyám csudálatos mesterséggel rontotta vala el, csak visszaadaták a gyűrűt az ártatlan és egymást szerető személyekkel. O quantum potest apud senes etiam sapientes uxoris pulchra facies!525 Az is atyafia volt ugyan a mostoha anyámnak, de közelebb lévő atyafiát, Tordai Margitot szerzé néki, és lakodalmok lőn anno 1668., elébb, mint az enyém, úgy tetszik, márciusban.

Azután, mint feljebb írtam, hala meg a húgom májusban.

Azután júniusban lőn az én lakadalmam, és azután öltözénk mindnyájan gyászba; így elegyíté meg az Isten a szegény, ekkor egyszersmind három mátkás gyermekű atyám kezében a lakadalmas pohárt keserű ürömmel. A szent-páli jószágot, mint az anyánk pénzén vettet, az atyám a húgomnak intézte volt.

Noha valóságos osztály köztünk az atyámmal még ekkor nem volt, hanem csak állandó intézés a derék lakóhelyekről: mindazonáltal együtt nem laktunk, nem is lehetett volna, hanem én laktam Szent-Miklóson és bírtam oda a szent-iványi részt, Tordán az anyámról való részt, Vajda-Kamarást és a muzsnai portiót. Pál lakott Búnon és bírta Berkenyest, és az anyám után a kolosvári házat, szőlőket. Igy-úgy tetszett mindennek s magunknak is, igen szépen és jól élünk, mind az atyánk, mind a mostoha anyánk, mind mü, a fiai; de a következők megmutatják, mely szüntelenül való házi kereszt és a sátán agitatiója volt mindnyájunkon; kit-kit az ő helyére és üdejére hagyok.

Ezen 1668. esztendőben májusban kezdettem a szentmiklósi ház rakatásához, a végén májusnak, melyhez való derék készület tétetett volt in anno 1667, amint erről oda fel a negyedik részben írtam; azt itt nem kettőztetem, csak ezeket: 1. Csudálatosan mutatta az Isten disznótúrás és egy disznópásztor által a galgovici határon egy régi pogány várnak a fundamentumát meg, melyből áll a köveknek a dereka. Irtóztató régi épületnek kellett lenni, mert annak sem históriából, sem levelekből, sem tradiciókból árnyékát sem vehettük fel; semmi faragott követ és írást sem találtunk; iszonyú temérdek és olyan erős fala volt, sokszor könnyebben elhasadott az erős vízi kő, mintsem a mész felszakadott; sok vasat emésztett meg a hányása, olyan tölgyfák nőttek volt rajta, mint egy negyvenes hordó kereksége. Három forint, nyolc véka búzáért mutatta meg az az ember; először alig hogy oda nem hagyta a tiszttartó, harmadnapig tizenkét emberrel semmit mészpornál és apró schifereknél nem találván egyebet; de mü osztán az atyámmal beszélgetvén, száz embert küldénk reá, s meghagyók, hogy ássák keresztül a hegyet tetejin, és úgy akadtunk reá a fundamentumra. Volt a kerületi hatvannyolc öl, és a formája a helyhez képest ovális, melynek két végén egy-egy torony, melynek aki a bérc felől esett, temérdeksége volt egy és fél öl. Ha Isten ezt nem mutatta volna, nem hiszem, semmi is abban a házban tölt volna, mert: 2. Ott a tájatt Balásfalván kívül palakőnél egyéb nem igen vagyon, az is a kisaknai határon, és amelyre nem igen régen találtam, a balásfalvi erdőtetőn. 3. Nagy öreg dufla téglát még in anno 1666. csináltatott volt az atyám száznyolcvanezret, az alsó kertben amaz nádas tócska abból áll, de nem próbálták volt meg. Egyszer égetni kezdték, úgy pattogott, mintha egy compánia vagy regiment muskatélyos lőtt volna, százban sem maradott tíz vagy húsz épen, az is csak olyan volt mint a málé; semmi hasznát sem vettük, hanem az istállót csináltattam belőle, égetetlen jobb volt; a házban csak azt a pogont csinálták belőle a pincében az első palota alatt, akin közfal nem áll, és a pince két tyúkmony ablakának pogonját a tanuló-bástya felől. Erre nézve elhitették az atyámmal, hogy Szent-Miklóshoz közelebb téglát nem csinálhatni, hanem Ozdon, a pogonok téglái ki ozdi, ki segesvári, ki medgyesi. Én keresém osztán a téglaföldet a kápolnai akasztófánál. 4. Mikor a feleségemmel hazaérkeztem, azután rakták a tanuló-bástya fundamentumát, tettünk ketten egy kis faragott követ belé, melyre az én és az ő neve vala metszve, annus, dies; én egy aranyat, ő egy tallért tettünk reá, az aranyat Tóbiás apám, a tallért a többi kőmíves vette el. 5. Még eddig a régi udvarház fennállott, és az egyik oka a hibáknak, hogy egyszersmind nem ásták volt fel, és egyszersmind nem mérték jól ki. Az a ház ott állott, ahol most a pitvar, leányok háza, és a mellette lévő bástya; ezt én ezen nyár kezdetin elrontatám; a fedele rontásában pallérkodván, a kakasülőről leszalasztott egy fejsze nyele vagy foka csak kicsindég úgy éré balfelől a fejemet, süveg is volt pedig ott, mégis fél tyúkmonnyit gulyázék; ha a fejem tetejére esett volna, három vagy négy szál deszka lett volna a házam. 6. Én költözém lakni oda, ahol most az élés, sütőkemence, sütőház vagyon. Az élésház volt az ebédlő palotám, a sütőköz pitvar volt, a sütőház a feleségem és leányok háza, a mellette való kis viskó téli hálóház; nyári két házat csináltaték pedig kettőnknek a kertben, egyet magamnak, mást a feleségemnek szép gyalult deszkából, szélessége circa egy és fél öl, hosszúsága circa két és fél. Egyik oldala volt a sütőház mostani fala, fél kis zsendely fedélkéje, mert magassága is egy ölt kicsinnyel haladott meg; szép fél boltozása volt, az is mind deszkából állott, tolyóka deszka ablaka papiros kristállyal; egy ágy, egy kis asztal, négy vagy öt embernek való szék elfért benne. Az én házamra az ajtó nyílt a kertbe az ebédlő házból, és a feleségemére a leányok házából egy hosszúka köztornácra, melyen mü egymáshoz is mehettünk és a kertbe is. Öt, hat szőnyeg mind a kettőnk házát békárpitozta. Ezekben laktam majd öt esztendeig, és talán ez volt az én életemnek legjobb és gyönyörűségesebb része. 7. Öt esztendő alatt készüle az alsó rend ház annyira, hogy in anno 1673. beléköltözém az első, vagy udvar felől való részébe, én a tanuló bástyában, a feleségem az ellenében valóban. Ebédlő ház volt, ahol most egy deszkarekesz vagyon, a leányok háza azzal ellenben való. 8. Mennyire készült esztendőnként, nem is tudom, nem is szükség említenem; elég az, hogy énnékem eszem, kedvem, munkám, költségem erre ment egészen az öt esztendő alatt, annyira, hogy sok tapodás miatt alig hogy meg nem köszvényesedtem. Az atyám első két esztendőben minden jószágával, pénzzel, borral, búzával erősen kezde segíteni ugyancsak valójában, úgy, hogy bizony semmi panaszom sem lehet; de a harmadik esztendőben megcsökkenék a segítség, sőt osztán egészen elkopék, és csak az én szegény nyakamra, erszényemre marada minden teher, melyben bizony nagy károm és injuriám volt, az igazság, decretum és megegyezés ellen; azért is haladott a felső rend annyi esztendőre azután, sőt csak le is tettem az elmémről annak soha is megépítését.

Az én lakodalmom (ha a sok gyülevész ember, tékozlás valami hasznot tenne) elég. nagy volt. Fejedelem képe volt Bánffi Zsigmond első tanácsúr, de más nagy rendek a vármegyékből és magok a Bethlen atyámfiai is restelték Osdolára fáradni, hanem Rhédei Ferenc, Teleki Mihály nagy jóakaróim eljöttek; násznagy ugyan Rhédei Ferenc volt, az átkozott ambitio nem engedvén Béldi Pálnak, hogy felvegye, csak azért, hogy miért nem kértük őtet először csak egyedül, hanem más urakat is kínáltunk véle. De ez a lakadalmi hiábavalóság ám múljék.

A Basa Tamás és Kún István értékéhez képest az én feleségemet bizony rosszul, igen csekélyen házasították, hintót s lovakat sem adának véle; én ugyan szép kék bársonyos hintót és szép választott hat pejlovat vittem volt. Adott volt az atyám énnékem még in anno 1647. Rákóczi Zsigmond inasi számára csinált vén, kétfelé eresztős hintót, melyet én kétszer is újíttatván meg, a kurucok vagdalták el anno 1704. Sem magyar, sem német szekerem ilyen nagy, és ilyen könnyen rengő nem volt, nyolc ember beléülhetett. Azzal jól járék, hogy a lakodalomkor a fejedelem Bánffi Zsigmond képe által egy nagy öreg virágos kupával, a szász városok is egynéhány szép virágos kupákkal ajándékoztak meg, azonkívül más vendégek is, úgy gondolom hat vagy hétszáz forintot meghaladott; másként, mikor hazamenénk a menyecskével és számot veték ládával, erszénnyel, nem hiszem huszonöt forintnál több pénzem volt volna.

Még in anno 1667. kezdettem volt prédikátor-házat csináltatni; ez megkészülvén, fogadék prédikátort, Uzoni Balázst, néhai condiscipulusomat, Apáczai János tanítványát, honn tanult emberben sok akadémikust tudományával, buzgóságával meghaladó merő apostol embert. Ez volt, aki Szent-Miklóson legelőször az evangéliumot az ő tisztaságában hirdette, mert Szent-Miklós régen pogány, azután keresztyén, de pápista, azután unitárius volt. Ez az Uzoni fundálá itt a reformata ecclesiát, itt is az asthmában hala meg; az Úr házának szerelme emészté meg, mert noha Bethlen Farkas, kivált először semmit sem fizetett néki, mégis mindennap kétszer tett nála könyörgést, nálam kétszer, a faluban kétszer. Scholát is csináltata vélem, és mind férfi, mind leány gyermekeket tanított. Vasárnapokon reggel én mentem Bethlen Farkashoz, déljest ő jött énhozzám a prédikációra cselédestől együtt. Igy kezdők itt az ecclesiát, legelőször egy Ispány András nevű nyolcvanhat esztendős ember tére meg. Légyen ez elég itt eddig pro anno 1668526.

HARMADIK RÉSZ

Ab anno 1669. usque ad annum 1673. inclusive527

Esztendőnként megyek ugyan, amennyire lehet, boldogtalan életem folyására, de mindent, és mikor mi esett rajtam, nem írok meg, nem is jut eszembe; nem is érdemel annalest egy ilyen hitvány privatus embernek az élete. Jegyzem azért csak meg maradékim tanúságára életembéli nevezetesb munkáim, igyekezetim, akadályim és szenvedéseimet ezután, és amennyire lehet, rövidítem, compendizálom. NB-be vévén mindenkor és mindenben az Istennek reám kiváltképpen való gondviselését, és az ördög és világ ellenem szüntelen követő üldözései között való vigasztalást, melyet az értelmes olvasó eszébe vehet mindenütt az én egész életemben, és tanulhat énrajtam, úgy tetszik, nem közönséges, nem rendszerént való, sem teljességgel megvetendő tanúságokat, hogy experiálja valósággal amaz versnek igaz voltát: Nunquam bella piis, nunquam certamina desunt, et quocum certet, mens pia semper habet528. Bizony tüköre vagyok én ennek egész e mai napig, mikor szinte hatvannyolcadik esztendőmbe lépem, ha én esztendőmnek mondhatom; hát még halálomig mi lészen, Isten tudja.

Szép és jó feleségemmel ifjúságom esztendeit gyönyörűséggel töltöttem volna, de egymást érte a kereszt, bosszúság, kár, gond és akadály. Mely gazdag voltam, meglátszik ide feljebb, bezzeg nem mondhattam én ekkor, amit a gazdag. Azért az anyámról maradott és a lakadalomkor adott aranyos kupákat eladám hatszáz vagy hétszáz forinton, és mind korcsomára való bort vevék véle; ezt az Isten megáldotta, ezt azután is mindenkor elkövettem, ősszel szüret után mindenkor annyira töltöttem pénzzel is a pincémet, hogy asztalom, korcsomám esztendeig meg ne szűküljön; ez volt az én aranybányám nagy részént. Második a búza, melyet is, mikor olcsó volt, száz, sőt néha ezer köblönként pénzzel is megszaporítottam, és noha igyekeztem eladásában si aliis non melior, saltem minus malus esse529, mégis szépen nyertem rajta. Erről ide alább bővöbben való írást hoz a dolog magával. A majorkodást, amennyire a kevés jószágom ereje és a nagy építés terhe engedte, követtem. Tehenet, disznót, juhot, ménest pénzen vettem, kerteket, szőlőket magam plántáltattam vagy vettem, mert nékem, mondom, semmi majorság, szőlőm nem jutott az atyámról, mikor derekasan termett, sem ment ezerötszáz vedernél feljebb, az is a legjobb és nagyobbik, a kápolnai elsüllyede, ott már szintén gyümölcsöző majd háromszáz cseresznye és egyéb mind magam ültette oltoványokkal; azért kellett a Függőt csinálnom sok veszekedéssel és a Vashegyet, ezek is süllyedni kezdvén, még a Sütőné vápáját. A tóim is egyen kívül mind puszták voltak, egy jó csűr, egy jó istálló sem volt sehol, nemhogy ház volt volna, és így volt bizony énnékem mivel töltenem az üdőt, elmémnek, testemnek hiába való fordítása nélkül is; nem talált az ördög soha henyélve, azonban ő is értetett ottan-ottan mulató szegekkel, melyeket örömest elhallgatnék, hogy Cham nevet ne nyerjek, de lehetetlen ennek az írásnak, ha életemet akarom leírni benne, anélkül lenni teljességgel; mindazáltal mértékletes leszek abban is, amennyire csak lehet, azt is kiváltképpen azért, hadd tudja az én maradékom magát alkalmaztatni a két öcsém maradékával a jószági dolgában, mindazonáltal gyűlölközés nélkül.

Régen írta volt egy poéta: Lurida terribiles miscent aconita novercae530. A mostoha anyámnak solennis rendtartása vala: vagy vélem, vagy az öcsémmel örökké öszvevesztette az atyámat, de nem egyszersmind mind a kettőnkkel, az öcsémmel gyakrabban a felesége miatt, kit, noha igen közel való atyafiát, sohasem szeretett, emez sem viszont őtet; de énvélem nagyobb matériák felett. Esztendő sem telék jó móddal el, az atyámmal Kamarást elvéteté tőlem, hogy ott Samukának kell marhát tartani, Szent-Miklósban elég nagy a mező. Ítéld meg Isten! hát Pagocsán, Teremiben, Bonyha, Keresd, Szent-Pálott nincsen mező, széna és szalma? No ez csak oda lőn, de Isten engem megszána, ottan mindjárt adá helyette Szilvást, Csürülyét, Szelecsét, mellyel az én tordai majorságom, házam felálla. Egy Laskai Szabó György nevű öreg legény szolgám volt a feleségem mellett, kit az anyám nevelt volt többnyire fel, magyarországi legény volt, és az én száraz dajkámat vette volt régen, emberséges vén ember vala; csak rám izent az atyám, hogy az asszonynak hopmesterre vagyon szüksége, bocsássam oda. Ez is meglőn, mintha az én feleségemnek nem lett volna öreg emberre szüksége, és hiszen tíz olyat is könnyebben kaphatott volna az atyám, mint én egyet. Egy Rettegi István nevű Magyar-, Horvát- és Olaszországban vélem járt szolgámat, szent-miklósi, már derekasint megtanult tiszttartómat, aki bizony félkezem, mindenesem volt, hasonlóképpen erővel, magának Retteginek is kedve ellen, csak elvéteté. Azután ismét néhai nagy tudományú Medgyesi Pálnak a fiát, Sámuelt, hogy én jól megtanítottam, szintén úgy: az úrnak jó iródeákra vagy secretariusra és praefectusra van szüksége, mert Rettegi praefectus volt, emez deák; mintha a főkancellárius megszűkült volna deák dolgában és a legelső úr praefectusból. De jaj nékünk szegény gyarló embereknek az én mostoha anyámtól. Semmik ezek a következőkhöz képest. Budai Péter fejérvári, az Ompolyról egy lóval vízhordó és azt pénzen eladó szegény ember gyermekéből virtusa után főemberré lett, magtalan, gazdag ember, bírván Rákost, és sok kívánója lévén, az atyámot vevé bátyjának, Bethlen Sámuel öcsémet fogadván fiának. Én mondám az atyámnak: Édes apám uram! hiszen Rákost a kegyelmed atyja is bírta, per contractum531 bocsátotta ki kezéből egy részből, hányszor sollicitálta kegyelmed arra a jusra a fejedelmektől, hányszor mondotta, hogy Macskási Ferenc, a kegyelmed mostoha atyja, tutora malitiose impetrálta532, hányszor akarta kegyelmed perleni, hiszen ahol vannak a leveles ládában mindenek hozzá; ne igyekezze hát kegyelmed a mü kirekesztésünkkel csak az öcsémnek szerezni. Meglőn a válaszom; ez is meglőn; de itt nota bene: Bethlen János öcsém vagy maradéka és József, a sükösdi jószágról való leveleket kezetekből a Sámuel maradéka kezébe ne adjátok. Isten megtanít.

Minden én és Pál öcsém kivánása nélkül (mert mü az atyám életében soha említeni sem akartuk) micsoda erőszakos és kivált énnékem elszenvedhetetlen divisiót tőn Kutyfalván in anno 16[73.], sok szóval sem írhatnám le, nem is akarok Chám lenni, megvadnak az acták. Bona conscientia533 az én gyermekeim új divisiót kivánhatnának a Sámuel gyermekeivel, melyet Borgó megtartásával igazíthatnának legcsendesebben meg. Én mind Sámuel, mind János öcsémmel úgy akarom vala megigazítani, ha ez a háborúság ne légyen, hogy Borgóban ne praetendáljanak, kiváltképpen Sámuel, mert noha Kutyfalván Pál is sokkal jobban járt énnálamnál, de kész volt nékem mindjárt pótolni; Sámuelnek pedig Teremi s Rákoson kívül is jobb rész esett sokkal, mint nékem.

Ez légyen azért második n. b. jel. Lehetetlen lévén azért énnékem a kutyfalvi divisio mellé állanom, tíz koldus puszta testét és tíz cigány gyermeket acceptálnom, úgy haragvék meg az atyám, és az örményesi részt is elvevé. Isten tudja mind, mit szenvedtem halálig tőle, de az Isten és ezeket tudó jámbor emberek megítílék Teremiben in anno 1678, és ugyanazon Isten mai napig is ítíli az én ártatlanságomat ezaránt, sőt azon esedezem az Istennek, hogy azt a méltatlan átkot ő felsége ne retorqueálja tovább is a Sámuel öcsém házára, melyről sok tekintetre nézve bizony igen féltem.

Az Isten engem ekkor is mindjárt megszána, Zabolát Örményes helyén adá, és a bényei, medvesi jószágocskákat, úgy hogy az én szentmiklósi alkalmatosságom lábra álla, sőt sokat terjede, és azután Örményes is fiastól jöve vissza. Ilyenek az Isten munkái.

Felette sokat gyakorla az ördög engemet az ipam lábáni és nábáli törvénytelenségével534, mert Basa Ilona holta után soha az anyai jószágból és jókból feleségem részét szépen ki nem adá; hol az ő életéig, hol a fiai defectusáig akarta a feleségemet részetlenné tenni mindenben; kénteleníttettem osztán erővel nyúlni hozzá. Basa Ilona halálának esztendeje előtt Gyógyon lévén Kún István, Zabolára bészállék feles fegyveres emberrel, uti plenipotentiarius uxoris535; ha Béldi Pál s Nemes János ne vigyáztasson, sok ember hal vala meg. Harmadnap múlva menék Brassóba, a Basa Tamás ezerkétszáz forintos zálogos szállására, ott a gazdát megrészegítvén, magam lakatosommal házat, boltot megnyiték, circa 15 000 forintot elvivék tőle, az ipam semmit nyere. Én is osztán divisionaléval procedálék536, én is, ők is eléadánk mindent, s feloszták a sógorim, feleségem és maga Kún István között. Irtóztató furor s átkokkal volt majd a feleségem haláláig, ha néha juhászott, de gyengén, tovább tizennégy esztendőnél. A leánya temetésére sem jött, Alamort is törvénnyel kellett felosztanom s úgy esék más kézre; mégis azután én in anno 1690. s azután conserváltam jószágit; sírva követett meg, nem fiának, hanem atyjának hítt, jószága jövedelmét is azalatt néki adattam.

Isten házasságomat meggyümölcsözteté, egybekelésünk után circa húsz hónappal lőn leányunk Zsófi, azután ismét esztendővel Mariska, és azután egy és fél esztendővel Mihály fiam; hogy a fiú olyan későre adatott, bizony nagy szomorúságunkra volt, mikor lett pedig, nagy örömünkre, de az mindjárt ismét nagy keserűségünkre változék, mert a fiú még hat heti alig vala, a két leányka, egyik három esztendősnél, a másik kettőnél nagyobb, szép, nyelves, futkosó korokban tizenkét óra alatt egymás után meghalának in anno 1673. júliusnak a végén, Zsófi pénteken estefelé, Maris szombaton reggel. Zsófika vérben megbetegedvén, hozaték medicust, Kolosvári Tolnai János, másképpen theologiae doctort és professort537, aki híres medicus is volt. Ez amint Zsófit orvosolja, s Maris ott futkos, játszik, táncot jár, mondja a doktor: Szép gyermek, de sok geleszta van benne, ihol adok egy kenőcsöt, csak kívül kenjék meg a köldökét véle, elvész a geleszta. Megkenék, csakhamar számos apró gelesztát emészte, de osztán olyan szörnyen purgálódék a gyermek; ötvenhárom széke volt egy nap. Eleget mesterkedék a doktor, soha bizony meg nem állíthatta; a kenés után ötödnapra, nénje után tizenkét órával meghala, együtt nyujtóztatták, temették. Faolajban tört földi tök, colocynthis-bimbó volt az a kenő; búsult, szégyenlette, de ez csak meglőn. Tanuld megfogadni a Krisztus szavát: Az egészségesnek orvos nem kell.

Ekkor a vér az egész háznépemre úgy ráesék, hogy énrajtam, Mihók és a dajkáján kívül senki el nem kerülte; feküdt egyszersmind huszonnyolc cselédem, a feleségem is; de meg nem holt senki, hanem csak a két gyerek és a feleségem öreg asszonya.

Mint ember én is igyekezvén a világon, a járai porciócskát perleni kezdém; úgy hittem, igazságomhoz képest mindjárt elnyerem, de ezt a levelekben meglátják a gyermekim, mennyi esztendővel jutottam azután hozzá.

Lupsát Fekete Pétertől, kinek is, mint sógorának, az atyám szerzette volt, elalkuvám, de praevaleála a mostoha anyám, ezt is azután Isten énnékem adá; ott vagynak a levelek.

Az udvarhelyszéki kapitányságból pénzjövedelem felette kevés volt, tudok oly esztendőt, harmincöt forint és tizenkét szita volt; itták pedig meg derék székek alkalmatosságával egy-két negyvenes boromat, mert engemet a szék nem tartott ajándékon; nagyobb hasznom volt esztendőnként száz kaszás egy hétre Szent-Miklósra, noha ritkán jött el csak kilencven is, de az jó munkát tett. Én is bizony panasz nélkül jól tartottam, hús, kenyér, sajt, ser, és a tisztjeket borral, útravaló kenyér és egy-két tallér ajándékkal. Elég ez anno 1673. végéig; hanem egy, noha talán hiábavalóságot jegyzek meg. Anno 1668. augusztusban feleségemmel együtt aluván, hajnal felé álmomban Keresztúri Pál régi mesterem-forma, tisztességes vén ember, fejér szakállal, kalapban, violaszínű papi köntösben az ágyhoz jöve, jobb kezével megillete, s monda: Fiam, ne szorgalmatoskodjál felettébb e világon, mert az Istentől néked harminc esztendőnél több napjaid nem rendeltettek; és ezzel odalőn, én felébredék. Beszélém reggel Uzoni Balázsnak, feleségemnek s Szabó Györgynek, s mondának: Álom s esős üdő! avagy ezután harminc esztendeig élsz; ez sem semmi, ötvenhat esztendeig élni. Én ettől mind tartottam, mikor a harminc esztendőmet elértem, úgymint in anno 1672; azt elugorván, ismét mint bolond féltem, a dato somnii538 harmincadik esztendőben, in anno 1698.

De amint Salamon mondja Praed. 5:7.539 vanitas vanitatum; hanem gyanakszom: hogy in anno 1673. költöztem abba az én szörnyű gonddal csinált szentmiklósi házamba540, in anno 1703. kiköltözém belőle ugyan augusztus tájban, azolta nem voltam, talán nem is leszek soha benne; vajon mintegy köd által, nem arra a harmincra célozott-é? mert én ugyan ab anno 1703. Szebenbe menetelemtől fogva való üdőt nem tarthatom napjaimnak, hanem keserűség és halál éjszakájának. Fiat voluntas tua Domine.541

NEGYEDIK RÉSZ

Ab anno 1673. usque ad annum 1674542
Bánffi Dienes tragoediája

Nem elegyítettem e felső három részbe semmi publicumot, ha valamennyire engem illethetett, vagy az én kezem benne forgott is, szántszándékkal. Ezután is az olyanokat, mint históriára tartozókat én csak annyi részből illetek, amennyire az én életemet és azokba való elegyedésemnek ítíletit az embereknek nézhetik. Én pedig, amit írok, tudja az Isten, igazán írom: ha mások megbántatnak is véle, arról nem tehetek, ezt pedig én nem a világnak írom, hanem csak az enyimeknek, hadd tudják azok aránt is a valóságot; és ha mit attól távozót, vagy avval ellenkezőt hallanak, tudják megigazítani vagy cáfolni, és magokat igazgatni. Az esztendőkre pedig nem felette vigyázok.

Az én atyám, amíg a mostoha anyám el nem idegeníté, engem igen szeretett, és az Isten nálam lévő ajándékit becsülte; a publicumokat vélem közlötte, sőt a deák expeditiókat nemcsak vélem közlötte, hanem mind én concipiáltam; ezt tudták a tanácsurak is, és nemcsak javallották, hanem magok is, kivált a nagyja, mint Bánffi Dienes, Zsigmond, Kapi, Béldi, Teleki, Rhédei közlöttek vélem minden nagy dolgokat. Ehhez képest sokban forgottam. A szegény üdvezült fejedelem nagy erőtlensége, melyet egész Erdély közönségesen érzett, és az uraknak azzal az erőtlenséggel való visszaélések csudálatos monstrumokat szült egymásután mindaddig, míg ők elmúlának; és a haza amint igen megaláztatva maradott vala is, teljességgel felfordula, és erre juta, amiben ma fetreng, mint Ezsaiás mondja 51:20543.

Székely László két lovú szegény jenei nemes ember, postamester név alatt a fejedelemnek olyan kedves embere vala, hogy a felesége, minden atyjafiai és tanácsi sem tettek előtte annyit, mint Székely László. Ez egyszer ide nem írható rossz és rút alkalmatossággal és okokból a fejedelemmel megfogatá Fleischer Andrást, szebeni királybírót544, tanácsurat és küldeté Dévára a tanácsurak híre nélkül. Ez nagy gonosz példa az urakat felette megrettenté, és minél hamarébb lehete, megszabadíták; és büntetének alávalókat. Implicat ut muscas, transmittit aranea vespas.545 És hogy több olyan ne légyen, a tanácsurak conceptis verbis546 írásban öszveesküvének547, és amennyin valának, annyi párt subscribálának, pecsételének, hogy mindeniknél egy-egy álljon, melyet, ha ki meghal, felesége vagy gyermeke felszakasztatlan (mert kívül is bépecsételték) amely tanácsurat legközelebb ér, küldjön annak. Ez noha felette nagy titok volt, de én tudtam; summája csak ez volt: hogy a fejedelmet olyan excessustól oltalmazzák, és olyat semmiképpen meg nem engednek; ha pedig mégis csak megfogat valakit, ha különben nem lehet, extremumot, erőt is adhibeálnak megszabadításában. Ezt magok közül egyik, Nagy Tamás a fejedelemnek elárulá csakhamar; az Istennek irgalmassága lőn csak, hogy a fejedelem s az ország – szinte gyűlése is vala akkor Fejérvárott, – egymást le nem vágák; úr, főember, szolgástól mind fegyverben volt, kivált egy éjjel, mikor a fejedelem a gyalogit fel akarta gyűjtetni a várba, és az urakat fogatni, vagy öletni is. Mü egynéhányan a statusokat az urak részére disponáltuk. A fejedelemasszony, Gilányi Gergely és Topheus udvari pap (kit ugyanén ráztam az én atyám szállására gyűlt urak akaratjából fel az ágyból, hogy felmenjen a fejedelemhez) csendesítették első furiáját, és másnap osztán addig járának, Teleki kiváltképpen, noha pars, sőt mások felett inventor és author volt, mediator548 mere lenni. Hála Istennek, amint lőn; ha olyan fejedelem és olyan tanácsadói lehettek volna, a Báthori Zsigmond kolosvári gyűlése549 mása lészen vala. Ez lőn sok tragoediáknak prológusa Erdélyben, melyekbe az én szegény fejem is belévonatott sokszor azután, hol nagyobb, hol kisebb mértékben.

Ennek más actusa lőn a fejedelem belső embereinek, Gilányi Gergely, Toldalagi János, Székely László, mások és a többi között fogarasi Boër Zsigmond nótára való evocáltatása550, kiket a fejedelmet rosszra késztető oldaltanácsoknak neveztek ekkor; talán ártatlanabb sem volt Boër Zsigmondnál, azt in speciem megnótázták551, és az ország előtt térdenállva követteték meg az atyámat, Bánffi Dienest és Fleischer András királybírót véle, hogy a portáról kapitihaságában nem tudom mit írt volt a fejedelemnek a három úrról; osztán elereszték, és nemsokára Fogarasban főporkolábnak tevék. Hoc erat catellum coram leone castigare.552

Más, de igen titkos actus lőn. A szegény boldogtalan fejedelemnek a Báthori Zsófia fejedelemasszony régi szépségét fejébe ütötte az ördög; annyira ment a dolog, hogy Inczédi Mátyás által jártatta a fejedelem, hogy ő a feleségét elűzi, tészi ide vagy tova, s emezt elveszi. Horrendum et incredibile553, de így hallottam az uraktól. Elvégzék, hogy Inczédi szerzőt azután megölessék, sőt ha ugyancsak megforr a dolog, hadat állítsanak, a menyasszonyon is az úton feladjanak, és az elméjében annyira megbántódott fejedelem helyébe mást tegyenek. Járt az elméjek Rhédei Ferencen, de az én atyám a fejedelem egész kivettetésén meg nem egyezett, a többit az éktelen házasság aránt, hogy meggátoltassék etiam extremis, ut supra, adhibitis554, javallotta.

Harmadik felette szomorú actus lőn a Bánffi Dienes tragoediája, már in anno 1674., melyben az én atyám már a vízi betegségben csak házánál vesződvén, semmit sem tudott először, én sem tudtam. Teleki Mihály és Székely László volt a kezdője, Teleki vette rá Béldi Pált, másképpen a generálisság, praecedentia és Szinyefalu miatt Bánffi Dienesnek nagy ellenségét555, úgy Kapi György és Bánffi Zsigmondot is, nagy gyűlölőit. Teleki concipiálta az ellene való ligát, íratta purumba Macskási Boldizsárral, subscribálták Bánffi Zsigmond, Kapi György, Béldi Pál, Haller János és Pál, Teleki, Rhédei Ferenc tanácsurak, Naláczi István fő hopmester, Székely László belső favorita, gróf Csáki László, Kornis Gáspár, Keresztesi Sámuel, Macskási Boldizsár. Két originál volt, az egyik Telekinél, a másik Béldi Pálnál olyan végzéssel, hogy mindenik minél több főemberrel lehet, subscribáltassa hüt alatt.

Én akkor udvarhelyszéki főkapitány lévén, eszközül felvettek, minthogy a dolgot a székelységgel akarták véghezvinni, és Teleki politica subtilitasa556 volt, a fejedelmet, ki ebben semmit sem tudott, a székelységgel s tumultusával ijeszteni, és az egész dolgot Béldi Pálra fogni a fejedelemasszony és Bánffi Dienesné előtt, noha azután mind napfényre jött, amint Üdvezitőnk mondja Matt. 10:26557.

Nékem in privato558 Bánffi Dienes ellen semmi nehézségem nem volt, sem az én atyámnak s atyámfiainak, sőt jó uramnak tudtam, az is volt, mert mikor in anno 1674, mint oda fel első könyvben VII-dik részben megírtam, igen beteg voltam, holt híremet vivén fel vacsorán a fejedelem belső kis asztalához, mindjárt elveti a kést Bánffi Dienes, mondván: bár három-négy holt volna meg más, csak ez ne; dícsért, becsült és osztán felfuttatott egy inast, és életemet értvén, örült mind ő, mind a fejedelem; noha én ezt így az ő halála után tudtam meg, bár elébb tudtam volna meg, mert nem hittem volna mindent olyan könnyen el felőle. De Teleki Mihály hívata engem Sorostélyra magához, és hosszú ahhoz készült praefatio után kívána tőlem parolát de secreto rei mihi et pro publico, et pro privato intellectu necessariae, et quod periculum extremum in mora559. Én Telekit is abban az üdőben jó confidens uramnak és barátomnak tartottam, ugyan hütet is adtunk volt még in anno 1666. az állandó barátságról egymásnak, azért is könnyen adék parolát de silentio560, akármit mondjon, csak szintén hogy Isten, uram és hazámhoz való kötelességem ellen ne legyen. Arra mondja: Nemhogy azt megsértené, sőt annak javára vagyon éppen. Én mondám: No hát én kegyelmedet sub bona fide christiana assecurálom de silentio561, halljam, mi a dolog. Elévevé az említett sok pecsétű ligát, s adá kezembe, hogy olvassam meg. Hosszú vala; ha el nem veszett, az én leveles ládámban megvagyon egy kis fasciculusban, melyre ez van írva: Bánffi Dienes tragoediája. Megolvasván én, mondám: Ezek rettenetes dolgok, de ezeket megbizonyíthatni-é rá? Esküvéssel mondá: Meg, sőt annyiban van a dolog, ha Bánffi Dienes erre a 18-dik novemberre hirdettetett gyűlésre eljöhet, Apafi tovább nem fejedelem, és sok főrend, s azok között te is nem élsz tovább. Azért ez a tanácsi rend conclusuma: Kegyelmed Udvarhely, és Kornis Gáspár Marosszékről vegyetek számos hadat fel, és Bánffi Dienest Fejérvárra jöttében, vagy a miriszlai bereknél, vagy ahol lehet, meg kell lesni, fogni, vagy is ölni. Béldi uram Háromszéket, Csikot kihozza Haller Jánossal Szent-Pálra, és Kornis Gáspárral correspondeáljon kegyelmed, és ezzel sietni kell, mert Bánffi Dienes ante 18. novembris562 egynéhány nappal akar Fejérvárra jőni és a fejedelmet maga birtokába venni. Most uram az üdeje, ha Istennek, urunknak, hazánknak akarunk szolgálni: aut nunc, aut nunquam!563 Mondám én: Mi mellett ültetem én fel a hadat, hol a fejedelem parancsolatja? Mondá reá: A fejedelemnek az ő nagy gyengesége és a felesége sógorsága miatt ezt nem lehet, nisi post factum564 megtudni, az őmagok javára, et propter multas rationes565, de Kapi, Bánffi Zsigmond, Naláczi, Rhédei és én megmondjuk, amikor kell. Erre én: Akár csak a tanácsi rend parancsolatjának, de kell lenni valaminek, amelyet én a szék eleinek mutathassak. Mondá: Itt egyéb nincs ennél a ligánál, instructio pedig Haller Jánosnál. Erre én: Azt a pecsétes ligát hadd adja ide kegyelmed. Difficultálá. Én mondám, hogy anélkül én bizony meg sem indulok. Osztán ideadá, és hogy az atyámmal, Bethlen Gergellyel és más főrendekkel is az alkalmatosság hozván, subscribáltassam, hüt alatt mind; azonban hogy járjam meg úti ember képében Csanádon a Bánffi Dienes házát, hogyha úgy történnék, hogy ahhoz a házhoz jőne a gyűlés előtt, ott mint verhessük fel. Ezt másnap arra térvén ebédre, én megjárám. Vége ez beszédnek ez lőn: Én elmegyek, és amint el tudok járni benne, eljárok, ha lehet, megfogatom, de én bizony meg nem öletem, lássák osztán a gyűlésben ország s fejedelem, mit csinál véle. Ez a beszéd circa 1. vel 2. novembris volt, úgy jut eszembe, vagy még későbben; elég az, hogy a koppándi dolog előtt csak kevéssel, úgy, hogy Sorostélyról Szent-Miklósra menvén, kevés napok mulva mindjárást csak megindulék a dologban, és

Menék Keresdre beteg atyámhoz, kivel közlém, s monda: Én ugyan ezeket ennyire nem tudom, de régtől fogván ismerem Bánffi Dienest, és ambitiójához képest könnyen elhiszek akármi rosszat is felőle, én őtet effélétől mind féltettem, Kemény János is meg akarja vala öletni. Engem már Isten a világi dolgokból kitett, én itt Keresden fekszem, te menj el s járj el az urak rendelésében, Isten igazgasson minden jóra benneteket. Menék Búnra Bethlen Gergelyhez, ki is subscribálá, s még azt végzé vélem, hogy Szent Lászlónál megegyez vélem, és ő is eljő a munkára; de megmáslá, sőt Bethlen Eleknek és Farkasnak a hüt és tilalom ellen prodálta, és Farkas lóhalálában tudósította Bánffit, de akkor érkezett a szolgája, amikor Koppándra érkezett Csáki László és Kornis, Macskási Boldizsár, Keresztesi Sámuel; és Bánffi elszaladott volt Kolosvárra, s a feleségét az említett urak egy rész marosszéki haddal küldék fogva Maros-Szent-Pálra fogságba. Ez pedig csak azért lett, hogy Bethlen Farkas hírt nem tehetett Bánffinak, hogy ő is későn vette volt a két öccsétől, mivel én is csak akkor közlöttem volt Gergellyel, mikor másnap indulni akartam Keresztúrról a haddal; mert:

Szent-Miklósról én írtam volt, hogy ordinaria mustrát566 teszek Keresztúrnál, azért ott készen volt a had. A pecsétes ligát egynéhány főemberrel subscribáltattam, és azt költők, hogy Kolosvárhoz kell a váradi török excursiója miatt nyolcszáz vagy kilencszáz lovassal mennünk. Dictum, factum567, csak megindulék, és első szállásom Nagy-Csergőd lőn; onnét hamar éjfél után megindulék és mindenütt úgy mentem a bérceken, egész a Hari határban lévő Somodi nevű faluhelyig, ott szállék meg estefelé, hogy a Kornis uramék tudósításához képest alkalmaztassam magamat. Menőben senkit a hadból a faluba menni nem hagytam, gyalog vagy lovas utazó embert, akárkit, aki szembetalálkozott vélünk, felfogattam, és csak este bocsátottam el; két szárnyul közel mindenkor lovasom járt.

Bethlen Gergely dolgából divinálván az imide feljebb említett tudósításokat, harminc lovast gyalog hagyék, csak a lovakat adám vezetékül más harmincnak; és elküldém a Maros révihez, Kocsárd, Nagy-Lak, etc. Kicsidden múlt, hogy a Bethlen Farkas szolgája beléjek nem bökkent, csak avval nyerte, hogy Mikes Kelemennek is azon szolga vitte azon hírt, Csesztve felé ment az ispánlaki oldalon, látta is az én portásom; ugyan az atyám, és azután Bethlen Farkas és én szolgám volt, Pápótzi Györgynek hívták.

Somodihoz az én portásom visszajöve Fekete János és Csipő János hadnagyokkal, külön voltak tizenöt katonával. Csipő azt hozá, hogy Kocsárdon német trombitaszót hallott; hazudott pedig, mert semmi sem volt, hanem amint azután, szegénynek halála után (melyet ide alább), megértettem, azért költötte volt, és másképpen is megértvén, hogy Bánffi a cél, akinek ő conventiós prókátora568 volt, el akarta zsibongásával a hadat állítani mellőlem, hogy csak menjenek haza, de a főemberek ezt megelőzték, noha én ekkor nem tudtam. No én arra a hírre nézve mindjárt portákat küldék Nagy-Lak, Kocsárd, Maros-Újvárra külön-külön, és egyet csak heted magával, hogy ha elmehet Koppánd és Tordáig. Magam a haddal menék a kocsárdi révhez; kicsiny volt igen a Maros, gázló seregenként jöhetett volna, ha lett volna ellenség, és az én székelyem bizony, úgy hiszem, mindjárt csak 100 előtt is mind elfutott volna, mind a Csipő János zsibongása, mind a maga rosszasága miatt. Kiteszek egynéhány főembert, és kivált Sándor Gergely vicekirálybírót. Mert arra a hazug trombitahírre nézve, melyet én akkor egyébre nem gondolhattam, hanem a kolosvári praesidiumból való Salis német compania trombitálásának, vagy maga Bánffi Dienes trombitálásának; egyebet is sokat hazudott vala ez a Csipő öszve. Elég az, én öszvebeszélvén Ugron Ferenc és Sándor Gergellyel, Somoditól megindulék rendelt seregben a Maroshoz olyan resolutióval, hogy az elbocsátott portások meghozzák, mi dolog, ha Csáki és Kornisék vadnak-é ott, barátink; ha Bánffi, azt is megtudjuk, mint jó, s mennyid magával. Azonban csak jobb a rendelt seregben való menés a nyulánkozásnál a kitudjára mindenkor. A Marosnál álljunk meg, oda várjuk a portákat vissza, és ha oda reánk is jő, jobb a kevéssel aprónként az általjövetelt perleni, mintsem egész mezőben megverekedni.

Eszerént elrendelők, amint tudók, éppen abban a kerek fordulóban a révnél magunkot; egyszer tekintem, hát a kopjátlan nemes szász mind kivonta a kardot (bizony féltében esze nélkül volt). Én nevetve, de farkas nevetéssel mondám: Tedd el a kardot, mert bizony százszor is kivonhatod addig, amíg vágnod kell. Éjszaka szép holdvilág vala, osztán a vízparton leülék s mondám: hozzák elé, ami sült vacsorának vagyon, s a főemberekkel, hadnagyokkal evém, a had is, a strázsákon kívül, ett, de seregbontás nélkül. Azalatt a három említett faluba küldött portám megjöve, s meghozá, hogy sehol semmi nincs, nem is volt, minden ember aluszik. Bizony haragudtam, de tettettem Csipőre, de százszorta inkább haragudtam Csáki és Kornisékra, hogy semmiről sem tudósítottak, csak mint a bolond, mentem. No én falatozás után azon órában megindulék s bémenék Kocsárdra, Úti István aranyosszéki első hadnagy és vice-királybíróhoz bészállék, s meghagyám, hogy másnap a szék vitézlő rendit felvegye mümellénk; onnét menék Harasztosra, és ott tudtam meg a koppándi dolgot, melyről ide elébb. Onnét ugyanazon éjjel Tordára csak vigyázva.

ÖTÖDIK RÉSZ

Bánffi dolga continuatiója

Tordán én a piacon megállítám a hadat és három zászlót küldék az új tordai templomhoz, magam sem mentem bé a házamba, hanem a korcsomaházam előtt egy kőre leülék s hivaték az emberekből oda, kik között Jó Mihály első ember az egész dolgot megbeszélé, hogy ő ott volt Koppándban és szemével látott dolgot mond.

Vitéz Ferenc hívatta volt Bánffi Dienest keresztelőbe, eljött, és mikor már az étek is az asztalon volt, mosdottak, s ülni akartak, érkezik Bánházi Pál és Teremi András sebes nyargalvást ilyen hírrel: A Király-rétiben vagyon ezer, vagy plus, minus569 lovas, micsoda nép, nem tudjuk, de a hegyeken strázsájok vagyon, és minden utazó, járó, dolgozó embert elfognak, münket is sokáig űzének, alig szaladhatánk el. Erre a hírre nézve az úr mindjárt szólítá Pályik Jánost, s mondá: Ülj fel erre s erre az én paripámra, s amint mehetsz, menj, és az egész lovas praesidiumot, városi seregeket, summa, minden erőt hozz ide énutánam, ha ez a paripa meghal, sem nagy kár. Pályik evvel elméne; ugyan mindjárt az úr az asszonyt vivé által Vitéz Ferenc házától a Vitéz Gáboréhoz, és egynéhány dragonnyal otthagyván, lóra üle s elméne Peterd felé bizonyosan. Nem hiszem, csak a hegytetőre is érkezett volna, addig ott termének Csáki, Kornis uramék a marosszéki haddal, és a Vitéz Gábor házából kevés puskázás után kivévén az asszonyt, fogva küldék Szent-Pálra, magok is a haddal az estve vagy az éjszaka itt a városon és hídon menének által, merre, én nem tudom. Ez a beszéd lőn hajnal előtt mintegy két órával. Harasztoson ugyan Felvinczi Zsigmond ennek valami részét nékem megmondotta vala, hozzátévén azt, hogy ő reggel leindul, parancsolatja szerént, a gyógyi feredőbe, Kapi, Teleki, Rhédei, Naláczi uraimékhoz ezzel a hírrel, mint kik őtet várják, osztán úgy fogják magokat alkalmaztatni. Öszvevetegetém én a Jó Mihály beszédével az üdőt és órákat, és úgy ítílém, hogy Pályik a kolosvári haddal Koppándnál lehet addig, aminthogy úgy is lett volna, de Bánffi Dienest Felek alatt találván elöl, visszavitte, csak Salis német kapitányt küldte Koppándba, hogy a feleségéről bizonyost értsen; ott is volt Salis Koppándban companiástól, amikor én Tordán; ő sem tudott engem, én sem őtet, Kornis uramék is nem tudósítottak semmiről, mely bizony nagy fogyatkozás volt.

Én aznap éjjel kerengettem legalább nyolc mérföldet, a hadamnak lovát és az estéli idétlen kardvonásból a szívét is ismervén, lehivatám Új-Tordából a zászlókat, s által a hídon, éppen mikor világosodni kezde, szállék Gyéresre a Rhédei Ferenc házához, ott megnyugodván lovastul, menék Lónára s megegyezém Csáki, Kornis, Macskási, Keresztesi, Vér Györggyel etc.

Ezek verték volt fel, ut supra, Koppánt, úgy gondolom, 13. vagy 14. novembris anno 1674. Sokat feddődém a nem tudósításért és az asszonyembernek fogásáért, fosztásáért; azt mondák: az asszony megfogása parancsolva volt, hogy a fejedelem mellé ne menjen észveszteni etc.

Azon nap és éjjel nyugattuk a hadat, ahová hozák a Bánffi Dienes kemény feddődő levelét, mely alkalmatossággal írék én külön néki egy levelet, hogy küldje hiteles emberét, hadd vigyem ki abból a tévelygésből az elméjét, hogy nékünk, egynéhány ifjú legénynek tulajdonítja; bizony megcsalja magát, mert országgal vagyon dolga, mü csak szolgák vagyunk, eszközök benne. Nem hívé, sem emberét ekkor hozzám nem küldé, hanem azután (melyről az ő helyében). Azonban a somlyai, csehi, sebesvári, kolosvári praesidiumokat öszvehíván, Kolosvárról ment Szamosújvárra, mü pedig Lónáról Szent-Mihályfalvára, ahol Szamosújvárra való menését értvén, menénk Mező-Csánba olyan elmével, hogy aranyosszéki és mindennap várt, de rákháton jövő háromszéki, csiki haddal megerősödvén, Szamosújvárba szorítsuk. Csánba jöve tőle az ekkori református püspök570 másodmagával, oly véggel, hogy Fejérvárra menjenek a fejedelemhez, de nékünk az uraktól az volt instructiónk, hogy mindenekfelett csak az légyen gondunk, hogy valamíg az urak a fejedelem mellé nem mennek, sem magát, sem emberét a fejedelemhez ne bocsássuk semmiképpen; azért ekkor a papokat csak visszaigazítók, relegálván az urak tudósítására mind magunkat, mind a papokat. De Csánból visszaszállának Gyéres-Szent-Királyra Csáki úrék, és engem hagyának Egerbegyen, melyre én mondék: Ezt én értem, de hiszen még tegnap s azelőtt is megmondám, hogy a mü kevés hadunk (mert Marosszék jobb része a prédával, az enyimből is sok, hírem nélkül elszökött) nem arra való, hogy harcot álljon avval a praesidiumokból álló német és fizetett katonákból összehívott haddal; ha Bánffinak esze és szíve lészen a reánkjövésre, számmal is nem igen haladjuk mü azt meg; azért jobb távol berzenkedni, irogatni, tractálni, üdőt nyerni, míg a több székelység is érkezik Béldivel, és az urak is a fejedelmet magokévá teszik, és tudósítanak és segítséget is küldenek, mintsem láb alá menni, hogy felverjenek, vagy futva többire retiráljuk magunkat; azért jobb a Marost sáncnak tennünk Nagy-Laktól fogva Enyedig és a torockai s több utakra vigyáztatnunk, ad communicationem praescindendam571: ha azért retiráljuk magunkat, amint látom, már menjünk éppen által a Maroson tisztességesen etc. Nem tetszék nékik, kivált Vér Györgynek, ki azelőtt somlyai kapitányságában a töröktől sebet is kapott volt, és tanult vitéz embernek tartatott, üdősebb is volt mindnyájunknál. Szégyen volna, úgymond, de csak maradjon itt kegyelmed, így s amúgy segítjük, Isten úgy segéljen. Mondám: Jó, én itt maradok; Isten kegyelmetekkel s vélem is. Elmenének Gyéresre.

Én beszélgetvén Sándor Gergely, Bihari Péter régi sok hadakban forgott öreg hadnagyokkal, három vagy négy rendbéli fiók és derék strázsákat veténk az egerbegyi és boldoci völgyeken messze a falutól majd fertály mérföldig; osztán a hadat seregenként a falu végére rendbe állítám ilyen dispositióval: hogy oda vigyenek szénát a falusi emberek (vittek is eleget), és csak kézről étessék a lovakat, fele aludjék mindenik seregnek, ha csak elnyomja az álom, de fele ébren legyen. Én, mondám, csak rövid vacsorát eszem, én is mindjárt kijövök ide kegyelmetekhez a faluból, egy éjszakai alutlanság keveset teszen. Bémenék az eleivel egynéhánnyal, s vacsorához ülénk s eszünk, hát ihol hozzák a gyéresi atyafiak levelét. Úgy találák, nem jó szakadozva lennünk, menjek által én is a haddal Gyéresre, hozzájok. Elküldék a strázsák után, addig jóllakánk, osztán által Gyéresre; de hát az én társaimnak hült helyek, alig érem bé őket Gerendnél késő éjszaka éjféltájban, és osztán általszállánk Nagy-Lakra a vajdaszegi réven, de könnyű volt mennünk, mert egy csepp szekerünk nem volt, falun, honn voltak.

Conscius ipse sibi de se putat omnia dici.572 Mikor én Lónán az urakkal szemben voltam, Csipő az ablaknál hallgatódzott, kik is Bánházit, Teremit szidták, így amúgy kellene nyársolni. Ezt Csipő magára vette, és másnap Szent-Mihályfalvára menő útban a pisztolyát a mejjébe csattantotta, de nem sült el; én megtudván, biztattam, vigasztaltam, és hogy az említett lármáért még csak pirongatás sem találja, nemhogy nagyobb; assecuráltam, de nem tudtam akkor a más oda fel említett factióját, és így arról nem tudtam assecurálni. Vacsorán poharat köszöntem rá, semmit sem használt, irtóztató volt a keresztül való nézése és ábrázatja, azért strázsát rendeltem néki, hogy ne bánthassa magát. Csánban egy ingben, nadrágban éjszaka elszökött, a strázsái aluván, a pallosát a nyakában elvitte vagy kezében, és harmadnap mulva a szováti határon egy vad gyümölcsfán találták, a pallosa szíjánál fogva felakasztva s halva. Szántam igen és neheztellettem nemcsak a strázsáira, hanem a főemberekre is, hogy azt a factio-csinálást nem mondották meg, talán ha arról specialiter assecuráltam és meggráciáztam573 volna, megcsendesedett volna. Református ember, alkalmas prókátor, lovas puskások hadnagya vala szegény.

Ezalatt a Felvinczi Zsigmond és Csáki uraimék tudósítása felhozta az urakat Gyógyról Fejérvárra, s ihol jő Nagy-Lakra egy béjáró ifjú a fejedelem levelivel, mind a hadhoz a nagy-, mind mühozzánk, Csáki, Kornis és énhozzám a titokpecsét alatt, melyekben maga ügyének agnoscálja az egész dolgot, dícsér de praeteritis574, parancsol de futuris575, biztat, ígír, etc. A tanácsi rend is hasonlóképpen. Ilyen a világ.

Nagy-Lakról menénk Tövishez, és utamban Csesztvén Mikes Kelemennel subscribáltattam a ligát, promptissime cselekvé, de féltében; nékem parancsolatom volt, hogy ha reluctál, megfogassam, azért még mikor Somodinál voltam, akartam hivatni, vagy ha ellenkezik, erővel is elhozatni, és Szent-Pálra küldeni. Ezt a tökéletlen hadnagy, Lajos István azután kifecsegte néki s megszaporítva; mely énnékem nagy veszedelmemre szolgált azután, amint ide alább meglátszik; sok helyeken fakés helyében, aki kardot köt, gyakran jár rosszul.

Ezalatt a szegény Bánffi Dienes az én lónai levelemre nézve küldé hozzám Pályik Jánost (kiről Jó Mihály szavait feljebb megírám). Ez azután holtig kolosvári vicekapitány lőn. Én ennek a subscribált originalis ligát576 megmutatám s üzeném Bánffi Dienesnek: ne fegyverkezzék, hanem minden késedelem nélkül menjen Magyarországra és onnan békéljék vissza, mert bizony elvész. Ezt én csak magamtól és titkon cselekedtem, és mikor osztán megtudták, én sem felettébb titkolódtam, Teleki igen neheztellette, de én két okért cselekedtem: 1. Nem kívántam sem néki, sem másnak halálát senkinek, hanem hogy ez a tragoedia vér nélkül végződjék; láttam pedig azt, hogy ha ő el nem mégyen: avagy ő, avagy mások, avagy mind a két fél és talán az ország is consequenter elvész; mert olyan desperata conjuratiója577 volt ez az uraknak, hogy akiket a gyógyi feredőben menteknek írtam, oda olyan resolutióval mentek volt, hogy ha Bánffi a fejedelemhez mehet és azt magáévá tészi, ők Gyógyról mindjárt Karánsebesbe menjenek, Béldi hasonlóképpen Háromszékről bé Havasalföldébe, és osztán megegyezvén, a portára, és más fejedelmet kérjenek etc. Aminthogy mikor mü egynéhány ifjú Bánffira mentünk, Béldi postán ment bé Háromszékre, későre is tuda a haddal kijőni. Ezek valóságos dolgok. 2. Jó, és a miénknél sokkal jobb, és talán számosabb haddal, lovas és gyaloggal, kiben circa négyszáz német volt, és torockokkal megindula Bánffi és Ajtonig el is jöve: semmi kétségem sem volt benne, hogy a mü székelyünk két mérföldnyire sem várja meg, bizonyosan elfut, mert szíve sem volt, kedve sem a dologhoz, és Fejérváratt az urak sem várják meg, hanem vagy a fejedelmet is elijesztik, elviszik magokkal Dévára s Törökországra; vagy elfutnak mellőle, s ők elmennek; vagy a fejedelem maga nyakon kötteti őket, és Bánffival összebékéllik rajtok. Ezek is valóságok: ha eljő vala, bizony praevaleál vala, tanácsi rend, Bethlen Farkas. Nagy Tamás nem is tudta, nem is javallotta; egyéb úr, főember és az egész szász natio similiter; de az Isten megfordítá vissza Ajtontól, pedig a csiki, háromszéki hadat csak mü híresítettük, de Kőhalomszékben ha volt ekkor. Ez mind Isten csuda munkája lőn, reánk sem tuda jőni, el sem tuda szaladni, a fejedelem és urak megcsinálák a praesidiariusokat, s azok fogák meg magok, de mü még azt nem tudván, hanem csak hogy Ajtontól visszatért, és hogy a Fejérvárra járt egynéhány praesidiarius tisztet (kiket is infelici suo fato578 maga küldött oda, hogy törekedjenek mellette) a fejedelem és urak megnyerték, s mennek vissza: mü is megbízók magunkat, nosza Enyedhez, és onnét egy nap s egy éjjel Hidas, Mészkő, Szind, Szilvás felé Gyaluhoz menénk; és ezalatt arestálta a praesidium.

Menénk osztán kész dologra Kolosvárra. Béldi is Nemes Jánossal, háromszéki haddal más vagy harmadnappal elérkezék azután, mert Nemes János sem tudott semmit benne üdején, hanem én circa 12. novembris casualiter579, mikor az udvarhelyszéki hadat indítani akartam, útban találkozván véle, úgy subscribáltattam véle, s úgy ment bé a had felvételére, s jött ki későn Béldivel, a csiki had pedig annál is későbben.

Eddig jöttön jött a fejedelem s urak levele Csáki László, Kornis Gáspár és énhozzám in titulo conjunctim580, ezután már az egész főcommendo Béldié, mint főgenerálisé, kinek is eleibe menénk s békisérők Kolosvárra, a trombitákat nem engedte fúni. Bánffi Dienes a maga házában volt arestumban azelőtt őtet tisztelő praesidiariusok őrizeti alatt.

Jöve ide a fejedelem s urak parancsolatja: 1. Hogy a praesidiariusok fejedelem s ország hűségére újólag esküdjenek meg. 2. A székely hadak tétessenek kvártélyba a Bánffi Dienes jószágiban és Nemes János commendirozolja. 3. Hogy Bánffi Dienes vitessék fogva Bethlen várába, és ott őriztesse maga Kornis Gáspár. 4. A feleségét is vigyék oda hozzája. 5. Béldi s a több főrenddel menjünk bé Fejérvárra a gyűlésre. Ezek mind meglőnek. Én megmondám Béldinek, hogy ha százszor parancsolnák is, de én bizony az én váramba nem küldeném, hanem ország várába, Szamosújvárra, mert bizony megbánja. Nem fogadá, s azután maga s maradéka siratja ma is.

Látván én (melyet bizony nem is javallottam), hogy Bánffinak, aki mijét kaphatja, prédálja, én magától kérék öt pár kopót, s ada. Ez volt a Bánffiéból minden nyereségem. Menénk Fejérvárra, ahol már a gyűlés megvolt, de nem kezdettek semmi dologhoz.

Sok hosszú tanácskozások tartattak ennek a munkának fejeitől, és ez a Béldi szállásán mindenkor, és néha a Bánffi Zsigmondén; melyekben engem felettébb is adhibeáltak azután következett nagy veszedelemmel. Summa consultationis581: mit kell Bánffival követni? oda kell-é hozni, és úgy kell-é véle jure procedálni582? Én azt mondottam, hogy oda, mert nec conscientia, nec fama, nec consequentia, vel exemplum permittunt, ut inauditus condemnetur583, avagy csak elsikkasszák. De úgy találák, hogy ha odahozzák, bizonyosan megszabadul a fejedelem lágy állhatatlansága, a fejedelemasszony sírása, a maga dexteritasa, eloquentiája584, és sok barátinak és e dolgot nem javalló embereknek voksa által; hanem azt végzék: az ellene való vádak az ország előtt elolvastatván, ítélőmester pecséti alatt küldessenek el néki; adassék üdő, hogy írásban feleljen meg, úgy de merito, hogy finalis deliberatiója és sententiája585 lészen. Én bizony sokáig vitatám, ut coram audiatur, de evincálának586 mindnyájan, hogy bizony nemcsak megszabadul, hanem a fejedelemmel úgy nyakaztat meg sok embert, mint a felső saeculumban Kolosvárott Báthori Zsigmond cselekedett volt; melyet nem lehetett nékem is el nem hinnem ex magna personarum et circumstantiarum notitia et consideratione587. Találkoztak, akik ettől az írás által való mentségtől is féltek, fogva tartásától is féltek propter eosdem respectus588, és csak elsikkasztását avagy a vádak néki küldését, és mentségének meghallgatása nélkül való sententiázását javallották volna; de én a segéljével mondám: Ha legalább úgy írások által meg nem hallgatják, én reá nem voksolok, és úgy hiszem, más is sok azt cselekszi. Ha törvény nélkül megölik, lelkek rajta. Az lőn azért a conclusum, melyet fejedelem, tanács, ország-tábla és minden akkor elkövete; szívében ki mennyire javallotta, azt ő tudta. Bethlen Pál öcsém bizony teljességgel nem javallotta, és azt a voksot akarta mondani: hogy Bánffi Dienesben sok és nagy büntetést, nótát érdemlő vétek vagyon, tudom, de nem egyedül ő olyan, azért ha büntetni akarja az ország, az olyanokat is tegyék melléje. Ezek pedig magok voltak az ő elméje és sokak itíleti szerént, kivált Teleki, Kapi, Béldi. Ezt az urak tőlem bizonyoson megértvén, voksot tőle, noha ott ült, nem kérdeztek egyszer is, kivált utólszor. Bánffi Zsigmond, mint Bánffi, ad tempus a praesidensségből589 kiálla, substituálá a fejedelem Kapi Györgyöt. Teleki concipiálta a vádokat in punctis 30590 úgy jut eszembe, és énvélem concipiáltatának praefatiót a propositióknak591, melyek közül legelső volt a Bánffi Dienes dolga; arra a praefatióra csinálták volt azt a hírt, hogy én írtam volna a vádokat, de így vagyon, Teleki írta, nem én; ugyanis mit tudtam én akkor azokban a titkos dolgokban, amelyek a harminc vádok között találtatnak.

Bánffi Dienes leveles ládáját hozák a Béldi szállására; nékem és Daniel Istvánnak parancsolák meghányását, de én a jószágokról való leveles ládát teljességgel nem hánytam. A missilis levelek között találók a fejedelemnek maga kezével írt egy levelét Bánffi Dieneshez, melyben írja, hogy már bízvást nyúljon Örményeshez, mert Haller Gáboron elébb adatott592. Ó Isten! né az Ábel vérét mint elé tudod keresni. Ez árta legtöbbet Bánffi Dienesnek, és vajon nem ez nyomja-é ma is nagy részént az Apafi nagy házat?

Teleki a fejedelemmel subscribáltatá és a nagyobbik titokpecséttel megpecsételteté a ligát, és consequenter úr, főember, statusokkal és az ország pecsétjeivel, vármegye, székely, szász, egyszóval mindennel, aki ott status számban volt. Azután modo praefato593 elvivék a vádakat Bánffi Dienesnek, és talán hatod vagy heted napra a mentségét elhozák, melyet Pataki István professzorral (ki maga alumnusa volt, és haláláig segítette) bizony szépen elaborált vala. Lőn osztán törvénye eszerént:

A tanácsurak (bizony úgy hiszem némelyik kedve ellen) felállának és azt mondák legelöl, hogy azok a vádak mind igazak, akármint mentse és magyarázza emez az ő dolgait; egyébaránt ugyan mind elolvasák és attente meghallgaták mentségét. Osztán a voksolásban is nem voksolának a tanácsurak személy szerént külön-külön, hanem csak így: a tanács voksa szerént nótát érdemel; azután rendre a többi. Sok csak azt mondta: az urak voksa; akik segíteni akarták: ad perpetuos carceres594. Az én voksom ez volt: De rigore juris nótát595 érdemel; mindazáltal a fejedelem és ország discretiójára hagyom sorsát. A jóakarói perleni kezdék, hogy a nagyobb voks nem nótázta meg, kivált a szász natio, hanem kérdezzék újólag. Elé álla Zimbriger Mátyás, a szebeni polgármester s monda: megegyezett a natio, az urak voksa, nóta. Ez lőn Bánffi Dienes ultima unctiója596, melyet ez a szász, hitte minden és én is, ex stupiditate597 mondott inkább, mintsem ex malitia vel praedisposito consilio598. Tanuljon ebből minden olvasó: quid sunt suffragia transsylvanica, praesertim in nota infidelitatis, ubi princeps et summates sub nomine judicum saepe actores et testes et mox executores599. Egynéhány példa lészen ilyen idehátrább, és én is. Talán ha de majoritate votorum600 nem perlenek vala, jobb lészen vala nyavalyásnak: mert ugyan bizony suspectum quid601 volt, hogy noha az ítélőmester Sárpataki Márton is tiszti szerént colligálta a voksokat, de Kapi praesidens is az Approbatában egy-egy levélfordítással; a katalógusból a voksot kérdező deák is, Csengeri, (ki azután prókátor és Kapi manumissus jobbágya volt, de boldogtalan, egészségtelen ember lőn) suspectus volt. Elég az, megnótázók, és megparancsolták, akiknek abban módjok volt, Sárpatakinak, hogy a sententia aznap készen legyen. Úgy is volt; félt is, elhiszem, de dispositus és szerencsére vigyázó ember is volt, mint paraszt ember gyermekéből lett prókátor, post director fiscalis és protonotarius602.

Ez nap ebédre sok úri és fő rendet hívott vala Kapi György, egyszer pitizálni kezdének, én rajtam felül ülő úrember Mikola Zsigmondnak súgám: Bizony nem ivásnak, tor vagy áldomásnak napja ez, hanem tanácskozásnak; ha megtették a törvényt, már lássák, mit csinálnak tovább. Mikola feljebb adá súgva és felkelének, és osztán öszvegyűlve ők a nagyja, tanácskozának, és a fejedelemhez felmenvén, disponálták, hogy aznap menjen el Csáki László, másként is Bánffinak esküdt, és tőle halálosan megbántatott ellensége Bethlenbe, és vétesse fejét; mely végbe is ment. Megvallom Isten és ember előtt, hogy én ezt értvén, jóváhagytam, és izenettel Csákit siettettem Kálnoki Bálint által, melyet sokszor megbántam, és az Istentől mai napig is bocsánatját kérem; noha azt az Isten tudja, hogy én ezt is és mindent, amit ebben a tragoediában követtem, semmit Bánffi ellen való rancorból, sem az énreám ezáltal jöhető haszonért nem cselekedtem, hanem ex boni publici studio, per informationes in me excitato; et 2-do: ex metu non tam de mea persona (mert én bizony véle megbékélhettem volna, ut supra patet), quam de multis aliis, sollicitudine, Apafi ne sit Báthori603, mely bizonyosan meglett volna, mint ezután sokból meglátszik; mert ha Csáki nem sietett volna, halála után három órával érkezett Bethlenbe a fejedelemnek az urak híre nélkül néki adott gráciája; és mikor halála hírét meghozák, Baló László, ezekben nem interessatus, másként a fejedelemasszony belső kedves hopmestere, nékem, külön híván, ezt mondá: Hodie lanienae civili supremam manum imposuistis604. Jaj mennyi ember holt volna meg!

Énnékem ugyan ebből az öt pár kopónál több hasznom nem lőn; mert az urak felültetének halála után, hogy Örményest kérjem, ők megszerzik a fejedelemtől, mert megvallják, hogy én legtöbbet szolgáltam, és ha én nem lettem volna, ők nem tudom, hogy most hol volnának; ezt igazán is mondották, de a többiben hazudának, nékem semmit sem adának, melyért Istennek hála az én részemről. Ők pedig a Bánffi Dienes keresett jószágaival (nagy kegyességnek tartván, hogy az ős jószági intacte a fiaknak maradnak) felosztozának, úgymint a fejedelemnek Gyalu, Örményes juta, de Gyalut a fiának visszaadá, Örményest Bánffi Zsigmondnak pro 15,000 florenis eladá, Visát Kapi, Köbölkutat Székely László, Batizt Naláczi, Szokolyt Csáki, Libátont Kornis, Kórod-Szent-Mártont Nemes János, gernyeszegi vagy sarmasági successiót Teleki, ezer tallért Daczó János stb. ki ezt, ki amazt, amelyeket én nem tudok; Béldi a peres Szinyén kívül semmit sem kívánt, sőt azt mondotta, hogy ha a légy a szárnyán vinne is valamit a Bánffiéból, lerázná; mégis ő és én lakolunk majd idehátrább érette.

Kevés üdővel azután olvasván én Péld. 1:10. 16.605 felfogadám, hogy soha senkivel senki ellen nem ligázok, affélét nem subscribálok, és nem leszek, mint a macska, akinek a körmével kaparta volt ki a majom a gesztenyét, azt hazudván néki, hogy hús. Noha nékem bizony ugyan semmit sem adának, sem nem ígírtek volt a conjuratio fejei a dolog elejin, hanem mint említém, halála után biztatának fel, s megcsalának ismét meg ismét, hála Istennek, hogy Csel. 1:19. Akeldama nem elegyedett a jószágomba. De tanuljon az én fiam, és azt is tanulja meg, de secreto rei incognitae606 ne esküdjék meg praevie, mint én ide feljebb Telekinek, mert olyat mondhatnak néked, hogy kimondása testedet, titkolása lelkedet veszti el. Tartsa magának a barátom az ilyen titkot, jobb.

HATODIK RÉSZ

Magyarországi dologban és kurátorságban, publicumokban való forgásomról
post annum 1667. usque ad annum 1675. inclusive
607

Amint odafel megírtam, hogy palatinus Vesselényinél laktam Magyarországban, és akkor forraltattak ennek a mai napig is tartó nehéz dolognak munkái, azokban azután ennyire forgottam.

Igen kevés emberrel közöltetett először; a fejedelem, az atyám, Bánffi Dienes, én, Baló László hopmester, és Inczédi Péter conservator tudtuk. Legelőször Inczédi Pétert küldők be a portára a magyarok oblatiójával, de a porta nem acceptálá, azután Baló Lászlót; ennek ugyan valamivel jobb szót adott, és valahára, ha a húsz esztendő expirál, reménységet, de akkor is nem acceptálá. Ezek az expeditiók az én kezemen forgottak. Látván mü ezt, az atyám, Bánffi és én azt javallottuk, üljenek veszteg és temessék titokverembe a dolgot, de Teleki mind ellenkezőt állított.

A bécsi udvar Vesselényi palatinus halála után megtudott mindent, de dissimulálta, és magát Zrínyi Pétert rendelé tractára Eperjesre, és a fejedelemnek offerálá, hogy küldjön követeket oda, s legyen minden jó accomodatio. Erre a követségre a fejedelem engem rendele, de azt Teleki magának vevé, nagy színt és festéket csinálván néki, hogy oda egy tanácsúr kell, főkövet, az legyen Kapi György, és a három natióból egy-egy, a vármegyékről ő, a székelységről Nemes János, és egy szász. Dictum, factum, parturiunt montes, nascitur ridiculus mus.608 De jaj bizony nem ridiculus mus, hanem mint a Medea sárkányfog vetésének609, olyan aratása lőn. Titkon Zrínyi Péterrel contrariumot végzett, de csak maga nevével. Kapiék semmit sem tudtak benne. Mik következének utána; históriában s az emberek emlékezetében vagyon, nem idevaló. Hanem

Látván én s az atyám és más szegény magyarországi exul főrendek610 is, hogy a török vagy soha, vagy igen későn segíti meg, gondolkozánk így: a fejedelem küldjön követet a protestáns fejedelmekhez, hogy interponálják magokat a császárnál, és conciliálják a magyarokkal. A fejedelem ráállott volna, Bánffi Dienes is, de Teleki azt mondta: A követség igen jó volna, de igen költséges és veszedelmes. Azonban kit is tudnánk küldeni (noha tudta, hogy a fejedelem engem akar); veszedelmes, úgymond, a törökre nézve, mert azt a porta apprehendálná, és a fejedelem romlanék meg. De ebben semmi sem volt volna, mert a török a fejedelemnek megizente volt, hogy ő arra nem érkezik, s nem is bontja fel a békességet, hanem a fejedelem vagy adjon helyet az exuloknak, vagy accomodálja, a mint jobban tudja a dolgokat; hanem, mond Teleki, levelekkel próbálja ember azokat a keresztyén potentatorokat; az meglehet. Erre nézve azt végzők, hogy expediáltassanak levelek ilyenformán:

A fejedelem nevével kétféle vagy formájú: egyik a pápista fejedelmeknek, mely politicis rationibus remonstrálja611 a magyarországi motusokból közönségesen a keresztyénségre, és közelebb Németországra jöhető sequelákat etc.; a másik a protestáns fejedelmeknek, melyben praeter rationes politicas a religiosa ratiók612 is meglegyenek. Azonban a lutheránus püspök írasson maga nevével az udvari prédikátoroknak és academiáknak, az augustana confessión lévő potentatorokéhoz, a református püspök similiter a reformátusokéhoz, és mindezeket vigyék együtt a fejedelem levelével. Az elvitelére maga offerála Fleischer András egy német lutheránus officért. A fejedelem ígíre száz aranyat, más senki semmit. Ebben az üdőben Berlinben a brandenburgi elector ex pietate et generositate613 tartott tisztességes fizetéssel és consiliarius titulussal614 egy Harsányi Jakab nevű magyar embert, aki gyermekségében sokáig a fejedelemnek praeceptora volt, osztán a portán erdélyi török-deák tolmácsnak taníttatta Rákóczi fejedelem, kinek halála után vetődött Berlinbe; tisztességes tudós ember volt. Úgy végzők, hogy ehhez vigyék az írásokat mind, és ennek mintegy sollicitatornak, az electornak pedig mint patrónusnak kössük lelkére az egész dolgot. Én s az atyám sokat instálánk a fejedelemnek, a régi praeceptorának et privato et publico ex respectu615 küldjön száz aranyat, de ő bizony egyet sem, hanem ez a válasz: a száz aranynak fele elég az útra a levélvivőnek, felét ajándékozzák az ő nevével Harsányinak. Hát a levélvivő fáradságára mi leszen? O acedia! O miseria!616 Azt is csak kétszáz öreg tallérul adatá. Én szegény fejem a magaméból adék száz aranyat érette.

A fejedelem nevével én concipiáltam, expediáltattam, mind a fejedelem és atyám reámbízván, és azok elkészülének. A szász püspökhez magam mentem Berethalomba talán kétszer is, az is igen jó szívvel mindent elkészíte, Kovásznai Péter református püspök, kolosvári professzor Pataki István similiter mindent. Szebenbe menék és Fleischer Andrással elkészítők, indítók az embert, hogy menjen Kővárba Telekihez, és onnét az ő dispositiójával Máramaros és Lengyelországon Berlinbe. Még én külön írtam vala Heidelbergába Joachimus Camerarius, és több, az elector körül lévő jó uraimnak, és az én praeceptorimnak a professzoroknak, adjungálván az akkor Bársony püspöktől Magyarországban kibocsátott „Veritas toti mundo declarata617” nevű könyvecskét cum refutatione Joannis Pósaházi sub titulo: „Falsitas toti mundo detecta”618, még holmi ahhoz tartozó maradékokkal. Alárd János nevű szolgámat küldém Kővárba az officér után, örültem, kit az Isten tud, tamquam re praeclarissime gesta619, de tekintém egyszer, hát az én officérem visszajött Kővárból és az egész dolog füstbe ment. Teleki vetette Bánffi Dienes, Fleischer Andrásra és Gilányi Gergelyre, hogy azok contramandáltatták a fejedelemmel, de azok tagadták. Tudja Isten, ki mint viselte abban magát, az azután következett dolgok megbizonyították, hogy Teleki gátolta volt meg. Az írásokban is csak alig kaphattam valamit vissza, bár csak pro memoria tarthattam volna meg pro posteritate620. Én Istenem, emlékezzél meg énrólam a jóra. Nehem. ult. Ezeknek bizonyságát ugyan találni, ha ebben az esetemben el nem veszett, az én leveleim között, és az én nyomtatott apologiámban621. Nem jut eszembe, hogy ezekben az üdőkben magyarországi dolog a kezemen forgott volna egyéb ennél, mert azt Teleki vette egyedül a kezére; még azért is reám izent, hogy az exul főembereknek gazdálkodtam. Isten panasznéven ne vegye, erőm felett is adtam, és vélek társalkodtam.

Mikor Szatmárnál megverék is622, szándékát nem tudtam, és a közhírből értvén szándékát, levelem által dehortáltam in anno 16[72], de nem fogadá; még inkább haragutt jó intésemért akkor, noha azután megbánta.

Kurátornak tettek engem mindjárt házasságom után, lévén ekkor főkurátor az atyám, Bánffi Zsigmond, Bethlen Farkas; vélem együtt tették Macskási Boldizsár és Keresztesi Sámuel uramékat is; nem is igen jött azután a kollégiumnak feléje is az első három úr, kivált Bethlen Farkas egyszernél többször nem hiszem Enyeden lett volna a kollégium dolgában, sem azelőtt, sem azután. Vicekurátorok voltak Lipcsei György és kiváltképpen Szabó Keresztély, és a pénz ennél állott, és minden tereh ezen fordult meg; de mivel én a kurátorságot és kollégiumot illető dolgokról másutt bővön írtam623, itt keveset említek.

Csengeri István, nagy tudós theológus és híres prédikátort theologiae professornak, kurátornak, és részszerént perceptor s erogatornak tevék malo et exemplo et eventu624, kárt is valla a kollégium miatta. Nadányi János szegény, professzorságra alkalmatlan és igen zavaros emberrel felette sok baja volt a kollégiumnak, és osztán münékünk is. Nékem, noha semmi vétkem nem volt, mégis botozást ígírt a fejedelem miatta, noha nem szememben, hanem Lipcsei György előtt, ki nékem megírá, hogy udvarhoz egy darabig ne menjek, mert félt; szintén akkor akartam pedig odamenni, de elhagyám, divina providentiának625 ismervén a Lipcsei tudósítását.

Anno 1673. fellázasztá Tophaeus a fejedelmet, committálván a Patakról Fejérvárra jött professzorokat enyedi Dézsi Márton és Csernátoni Pál és kolosvári Pataki István professzort a Coccejana theologia és Cartesiana philosophia miatt, és kelle Radnóton lenni nagy ecclesiastico-politico mixta synodusnak626, melyben fejedelem, úr, főember, a prédikátorságnak a színe ott volt az egész reformata ecclesiából. Az Isten, az igaz ügy, az én apám, Bánffi Dienes és Kapi György authoritasa és Kovásznai Péter püspök moderatiója tarták meg, hogy a professzorságból ki nem veték őket, Csernátonit az atyám, Dézsit Kapi, Patakit Bánffi Dienes protegálta, kiki alumnusát. Tudja Isten, mennyit fáradtam ekkor ebben.

Éppen ekkor Radnóton létemben született az én elsőszülött fiam, Bethlen Mihály Szent-Miklóson az új házban. Születése után harmadnappal a feleségem maga és gyermekéről írván, és tudakozván akkor, hogy mikor megyek haza, szintén akkor érkezett a levéllel a szolgám, amikor fenn a palotán a voksolás volt. Hogy őtet az ajtónálló bé nem bocsátotta, azt hazudja: Az asszony halálán vagyon, bocsáss bé az úrhoz; ezzel a hírrel az ajtónálló béjöve s nékem megsúgá. Felette megháborodám (tudtam már azelőtt harmadnappal a gyermek születését), s kimenék a zsinatból, megadá az inas a levelet, hát semmi gonosz nincs benne. Mondék az inasnak: Ihol az ajtónálló azt mondja. Felele: Csak azért hazudtam volt, hogy magam vihessem bé a levelet. Micsoda nequitiája az ördögnek, mint hazugság atyjának. Visszamenék a gyűlésbe, s hát szinte akkor került reám a voks; vége lőn osztán a zsinatnak, és én is hazamenék örömmel örömre; de hamar mint megkeseredék, odafel megírtam. Gyermekim halála, házam égése etc.

Teljes életemben olyan szép üdővel járó, tiszta, és sok búzával, sok és igen jó borral bőves esztendőt nem értem, mint ez az 1673, zab hogy kevesebbecske volt. Minden héten, és az majd mindenkor vasárnap volt, de nem nagy, nem káros, sem dolgot nem akadályoztató eső. Az aratás üdején volt; ha a gyermekim betegsége, halála, mely 30. julii esett, ne légyen, minden búzám usque ad 2. vel 3. augusti627 benn a csűrben lett volna, így is ultima julii628 majd fele benn volt. Szalmájában sok búza nem volt, mert a kévében teljességgel semmi fű nem volt, csak a búzaszalmaszál, és így igen eresztős volt, a legalábbvaló is legalább két vékát adott kalongyája, ki hármat, ki többet is. Sink és Segesvár-székben termett borban találkozott sok olyan, hogy más esztendőben Berethalomban termett borokat meghaladott. Bizony kis-sinki bort ittam ekkor nemcsak édes, csípős, sütőst, hanem gyönyörűséges jó illatja is volt; ez a jó szag pedig, és kiváltképpen való kedves íz és édesség közönséges volt ekkor minden jó bortermő helyeken. A Függőből malozsa-szőlőt és aszú-szőlő borát sokat csinált a feleségem.

Ennek az esztendőnek vége felé lőn Segesvárott egy közönséges nagy számvétel az ország adójáról egynéhány esztendőkről. Exactorok voltunk az ország rendeléséből: Kapi György, Rhédei Ferenc, Mikola Zsigmond, Bethlen Gergely, én, Mikes Kelemen, Sárosi János. Sok depeculatiót találánk, de nevezetesen a portuson restantiát liquidálánk629, negyvenezer tallért. Pater János forgott nevezetben, de bizony csak olyan volt ő abban, mint a vaskót lopó cigánygyermek a végbársonyt lopóhoz képest; legtöbb ebben a Székely László és magánál nagyobb úr társai ládájába ment. Fogaras földén is liquidálánk harmincezer tallért. Nagy solenniter a számvétel registrumit subscribálók, pecsétlők és osztán az országgyűlésre reportálók. Első gyűlésen csak elüték, veték, halaszták, de azután más gyűlésen, úgy tetszik in anno 1674. eljöve Teleki Mihály az országhoz a fejedelemasszony szavával és lekéré a fogarasföldi harmincezer tallért. Dispositusok voltak némely emberek, csak felkiáltának: Engedjük el, jó anyánk ő nagysága, quasi vero630 mintha az a fejedelemasszony vagy a szegénység javára lett volna; egynéhány lopónak jutott. Ottan mindjárt subjungálá Teleki: Azon becsületes exactorok adósították meg Pater Jánost; de hol ördögbe venne olyan rossz ember negyvenezer tallért. El sem várták a dispositusok az oratiónak végét, nem hogy mütőlünk exactoroktól valamit kérdettek volna, csak engedjük el. Mü exactorok, de bizony nem mü, hanem a szegény gyámoltalan ország cum longo naso631 marada. Egy esztendei adója kitölt volna igazán s jól abból a számvételből, egy batkája sem lőn, sőt még egynéhány ezer forintot kelle fizetni a mü segesvári harmadfél heti vendéglésünkért a szászoknak, mert mü bizony sokan voltunk exactorokul, számadásra odajött ember is sok volt, és a számadó igen keveset, a számvevő pedig egy pénzt sem költött az erszényéből, mégis lovastól, szolgástól úri módon laktunk a szászéból. Ilyen igazság vala ekkor is Erdélyben. Nékem bizony a lelkem fájt és sírt rajta, mert én tudtam s láttam a nyargaló hamisságot, és nem is lehetett szó nélkül hagynom, mellyel hanemha lelkemnek, de egyébnek senkinek sem használtam; világ szerént pedig magamnak sokat ártottam. Egyébaránt ebben az üdőben Bethlen Gergelyt, Mikes Kelement és engemet három clamansnak nevezett Teleki, mert tudtunk ugyan szólani az ország között. Sárosi János ifjú rend és csak Küküllő vármegye követje volt, de activus és bátor, szókimondó ember volt, publici boni studiosusnak632 látszott lenni az ő akkori alacsony rendihez képest, és Küküllő vármegyét bátor voksolásáért, postulatumiért nevezték vala Kis-Bihar vármegyének, mivel az a vármegye régen azt követte. Mü, a három clamans, igen ritkán egyeztünk meg, mert hazugság nélkül írom, a kettejének, de kivált Mikesnek igen ritkán volt szerencséje az igaz ügy oltalmazásához, és mindenkor Teleki, Bánffi, Béldi, vagy egyszóval valamely potens ember sípja volt sine discretione justae vel injustae causae, mint prókátor eloquentiae quidem multum, malitiae plurimum, sapientiae parum, conscientiae nihil habebat633; ezért noha nékem ekkor in privato634 sem barátom, sem ellenségem, sőt a zabolai osztozásban a maga hasznáért, tudniillik a szentléleki ezerötszáz forintos jószágért segédem volt, de ritkán lehetett in publicis635 megegyeznünk. Az atyámnak pedig és Basa Tamásnak nagy gyűlölője, és majd énnékem is halálos ellenségem, üldözőm lett halálig mind Bethlen Gergellyel együtt, melyről ide elé sokat kell írnom.

A görögöknek nagy elhatalmazását a hazában, akinek esze és igaz lelke volt, látta és fájlalta. Apor István, még ebben az üdőben igen alávaló fejér kisnitzer (melyet Aporposztónak is híttak) köntösben járó, de másként felette szós, elévágó ember, meg-meg Mikes Kelemen sípja fogója vala. A haza fiaiból álló kereskedő rend egyszer supplicatiót ugyan énáltalam adata az országnak a görögök ellen, de csak explodálák mind supplicatiójokkal őket: adják olcsóbban ők a görögöknél, s tőlük vásárlunk. Vármegyék, székek, az egész statusok postulatumot adtak ellenek ex boni publici et patriotarum amore636 én is buzgottam ellenek, sokszor Teleki is fellázasztott ellenek, osztán ő volt legfőbb patrónusok a tanácsban, minden postulatumunk csak eludáltatott, ők egynéhányan jól megfejték a görögöket, és azok is osztán, amit nékik ajándékoztak, vagy olcsóbban adtak, árujok közönséges drágításával országul rajtunk vevék meg. Görög vagy Horváth András, harmincadok árendálója, felesége egy lévén a mostohaanyámmal, egy pár szőnyeget vetett az én atyámnak, másoknak száz aranyat, mit etc. Ezt én kitanulván, egyszer osztán, mikor a görögökre lázasztanak vala, mondám az ország között voksomban: Én úgy vettem eszembe, hogy minél inkább postulatumozzák őket, annál inkább szaporodnak és mindent drágábban adnak; ennek pedig az oka az, hogy amit patronusiknak adnak, azt osztán modo praescripto637 (melyet megbeszélék sine personalibus638) rajtunk veszik meg: azért vagy serio űzzük ki, vagy tegyük le ezt a minden gyűlésen mások hasznával s magunk kárával hányt-vetett matériát. Mondja Mikes nékem: Hej Miklós, a hátulsó ajtón mentek bé hozzád! Felelém: Énhozzám bizony nem, mert arra szükségek nincsen, én ha szegény vagyok is, affélét nem veszek. Tudják ők, kihez menjenek, s azok között hozzád is; legalább én nyelvemet ezután, mint eddig bolond voltam, senki sem teszi kovács fogójának, vagy ganéjhányó villának. Sokan mondának a státusok közül: Az bizony úgy vagyon, koldus a haza s haza fiai.

Ezen esztendőben kezdék a sóaknákat is árendálni az országnak, fejedelemnek és kinek-kinek a hazafiaknak szörnyű kárával. Először Szegedi György rác, azután Pater János hogy már görög, de valósággal Szegedi háta megett Székely László, Teleki először, azután Bánffi Dienes, és osztán végtére mind a tanács. Ekkor írtam volt legelőször projectumot, mint lehetne mind a só, mind consequenter egyéb kereskedést jól felállítani, de a privatista nihil unquam publici boni expecta, nec ab idiota639.

Ebben az üdőben lőn a Macskási Boldizsár enyedi pénzverő háza; sociusok az atyám, Kornis Gáspár, Macskási, Pater János, kolosvári Jó János ötves. Én is belé akarék állani, de nem állék, sőt vélek is elhagyatám, remonstrálván annak lehetetlenségét. Mind erről, mind arról a közelebb említett projectumról volt nékem írásom a többi között; ideírni sok volna, ha jelen volnának is.

Ezen esztendőben erigálók az udvarhelyi scholát is annyira, amint lehete. Én voltam kurátora; megmutatják az írások és a dolog, hogy mire igyekeztem. Emlékezzél meg én Istenem énrólam az én jómra. Nehem. ult.

Pro anno 1675. ezt jegyezhetem meg, hogy olyan rettenetes eső lett tavasztól fogva mind őszig majd szakadatlan, hogy a gabonák is nehezen értek meg, el sem takaríthatták, fejszével vágták el a köteles kévét, kalongyát; a kenyér olyan dohos volt, hogy a tésztát tüzes kővel és vassal kellett a szegény sütőknek és asszonyoknak is igazítani, meg sem ehették volna különben. A szőlő pedig Hunyad vármegyében hogy valamennyire megserdült szüretre, mint más üdőben szeptembernek az elein; de másutt az országban, kivált az alávaló bortermő helyeken teljességgel csak egresül maradott, hogy csak zsákban, kosárban vitték haza, nem kádban, a szeme sem nőtt meg a jobb ború helyeken is. Szent-Miklóson, Szent-Iványon is csak öreg borsó, vagy mivel nagyobbacska volt. Külübe törték sok helyen, az is igen kevés volt, egy hold szőlőben két-három zsákkal; leve sem volt. Egyszóval az országban bor nem lőn; akit úgy kisajtoltak, facsartak is, sem enni, sem innya, sem ecetnek jó nem volt, sőt az ecetet is elvesztette. Nékem s jobbágyimnak Szent-Iványon, Szent-Miklóson, Tordán, mindenütt lőn tizenkét negyvenes olyan egres keserű leve, megvevém a jobbágyimtól pénzen, de a kocsis, pecér sem itta meg, csak kiöntötte. Hallatlan dolog!

Az Istennek énrajtam ekkor is ritka csuda kegyelme lőn. Zaboláról jövén ki a feleségem, soha nyugodnom nem hagya, hanem szokásunkhoz kívül Holdvilágról mennénk Szent-Iványra szörnyű esőben, sárban. Isten dolga volt. Szeptembernek 9-ik, 10-ik napja tájban járom a szőlőket, hát olyan mint a borsó, még csak egy lágy szem sincsen benne, gerezd is igen kevés. Mondom Simon nevű szász bírámnak: Apa, Szent-Mihály napja csak harmadfél hét, mint gondolsz erről? Felele: Ugyan Isten tudja, ilyen dolgot ember nem ért; de ugyan félek az idén ez meg nem érik; de ugyan gerezd sincsen itt, nem tudom, mit tegyünk. Én sokat nem vélekedém, aznap mindjár Szent-Iványon, Örményesen huszonöt hordó ó-bort vevék, huszonnégy forinton egy-egy negyvenest. Hazamenék, barátimtól pénzt kérék, Ekemezőn, Szászsebesen, Sárdon hatvan hordó óbort vevék. Jó borok lettek vala in anno 1674. huszonegy forinton vettem. Csudálták az emberek, még Bánffi Zsigmond nagy jó uram egy levelet íra: tudósítsam, micsoda oeconomia az az én óborvásárom. Én ezt írám: A gyűlésben novemberben magam megbeszélem. Eljövén a gyűlés, monda szegény: Értem már, bár ne mondd. Bezzeg itt telék ám bé: a tyúkot a tyúkmony tanítja. Én ezen nyertem majd kétannyit in anno 1676.

HETEDIK RÉSZ

Rabságom elöljáróiról anno 1675 et 1676

Eddig éltem, amit éltem, amint Mózes a 90-dik zsoltár 10-dik versében640 mondja. Ha kedves vala is valamennyire, de bezzeg azután a 39-ik zsoltárt, és a 88-dikat, s 69-diket641 adá az Isten az én számba és ada az Isten az én életemnek legszebb üdejében a sátán és a világ kezébe. Bizony csudával olvashatja ezután minden keresztyén értelmes ember az én életemet. Eddig is ugyan bizony eleget szenvedtem, mégpedig ahonnét jót kellett volna várnom csak, de ezután annál is többet a hazugságnak lelkétől, az attól elfoglalt Belial fiaitól, az ezektől megcsalattatott és minden gonoszra reávett magistratustól, fejedelemtől, akitől igazságot és oltalmat kellett volna várnom, és az atyámfiaitól, kikkel együtt jártam a templomba. Psalm. 55:14. 15.642 De lépek a siralmas históriára.

Anno 1676. januáriusban lőn octavalis terminus Segesváron, amelyen Bethlen Farkas és öccsei perlék Bethlent Béldi Páltól, de nem nyerék; ez a kezdete és centruma az én és Erdély sok veszedelmének, noha Béldi részéről énnékem ehhez semmi közöm, sőt kívántam volna, ha az én Bethlen atyámfiai nyerhették volna; és az én atyámnak ebben nagy vétke volt, mert még in anno 1659. kezéhez vehette volna, ha tízezer koszos forintot nem szánt volna, mert kínálták véle az akkori fejedelem és emberek, volt volna is módja benne. No bizony megadja majd az árát ő is, szegény, az elmulatott alkalmatosságnak. Ekkor veszté el az atyám az örményesi, éntőlem elvett sulyoki részporciót is: bizony hamis törvényt tőnek néki. Actor lévén az atyám, deponálni sem engedék; de Kendi, Sárpataki, jobbágyból lett ítélőmesterek tudják vala a törvényt odatenni, ahonnét többet adnak vala. Mikes Kelemen pedig, táblafia, vagy inkább mostoha atyja, Petki Jánosnak édes atyja, mindent a sok szóval elnyom vala. Én is a járai perrel menék, amire menék, de nem messze.

Lőn Fejérvármegyében, Enyeden törvényes szék, ott én megnyerém Mikes Mihálynén azt az egyezer forintot, melyet az ura Basa Tamástól elprédált volt, de Mikes Kelemen a fejedelemtől comissiót (en magistratum643) nyert a tisztekre, hogy ne exequálják.

Ekkor kérette egyszersmind az éntőlem oda fel említett Bucsesti Sárát énáltalam Macskási Boldizsár özvegy főember, és mások által Székely László postamester. Több szó között találám én mondani Jósika Istvánnak, a leány mostohaatyjának: hogy én inkább adnám a leányomat tősgyökeres régi főembernek, mintsem egy postamesternek. A leány az özvegy szakállnál inkább szerette a szakálltalan és valamivel ifjabb szerencse emberét, és Jósika levitasból kiadta, még jó borsosan és jó toldással, hogy én sehonnai bitangnak neveztem volna; noha nem jut eszembe, hogy azt éppen olyan vastagon mondottam volna, mert én abban az üdőben Székely Lászlónak nem voltam gonoszakarója, és úgy tetszett, ő sem énnékem.

Daczó János szegény főember, de tisztre, méltóságra halálig, jószágra halálban vágyakozó ember, másként az atyámnak még ab anno 1658. igen kedves fiúi nevet nyert embere vala. Ez a fejedelemtől Cikmántort per defectum familiae Darlóczianae644 ugyan az atyám által megkérte vala, de Béldi Pál jure familiae Balásfi645 keresztül álla benne. Nékem Daczó jóakaróm volt, én is néki; én és Nemes János által találtatá meg Béldit, ne akadályozza, inkább végye az ő szolgálatját, de emez kedvetlen választ ada Daczónak. A könny az orcáján leméne rajta, s mondá: No a szegény legény is, amit tud, elköveti. Egyébaránt Daczó hazug, és boszorkányoktól is tudakozó ember vala, végtére Tököli alatt tanácsúr lőn, és Havasalföldében hala meg szegény vénségében számkivetésben.

Bethlen Gergely és Mikes Kelemen rettenetes barátosok voltak, merő Pilades és Orestes646; Bethlen Farkasnak is és Eleknek is barátja Kelemen, és Béldinek halálos ellensége volt, úgy az atyámnak, Basa- és Kún-házaknak is. Telekinek, Székely Lászlónak is igen kedves emberek volt, tudott mind szót, mind ajándékot bővön adni, mellyel is nyerte táblafiúi, ítélőmester, tanácsúr, praesidens és Fejér vármegyei főispánságát, nemcsak érdeme nélkül, hanem érdeme ellen. Hallottam én és mások sokszor Teleki szájából: Hej Kelemen, sohasem volt az ítélőmesterség ilyen persecutióban, mint tealattad; pedig mindennek ő tette. Maga is sokszor mondotta Mikes: Hütömre, én egy cseppet sem tudok ehhez. De így telék bé sokszor Praed. 10:3. 4647. Tudja ezt Erdély, és kivált a szász és székelységen, ha fejér szakálla vagyon, aki ismerte, megmondhatja.

Mikes Kelemen noha még ab anno 1658.648 gyűlölte az én atyámat és két ipámat, de járult ehhez most: Fejér vármegyében ő a szentléleki pert Kisfaludiékkal, és imez nemrégen Mikes Mihálynéval említett én peremet, meg ugyan Mikes Mihálynénak ővéle való perét mindenkor elvesztette, mert egyszer sem volt igazsága; de ő azt mind az én atyámnak, mint ottvaló főispánnak tulajdonította. Basa és Kúnékkal pedig ugyan halálos ellenkezést és üldözést követett, et ante, et in, et post bellum civile Rákóczio-Barcsaianum649, ő igen kedves embere lévén egész házával együtt Rákóczinak, emezek ellenben Barcsainak. Mikor én osztoztam oda feljebb Kún Istvánnal, mesterséges ajánlással osztoztató s alkudtató bírónak szinlé bé magát, és az osztozás alatt Apor Lázárt más nemes emberrel küldé Kún Istvánhoz és a fiaihoz, izenvén, hogy szentléleki Basa Tamástól in florenis 1500 zálogosított jószágbéli részt a felségem és én oda ígírtük néki. Ez pedig hazugság volt teljességgel, nem is requirált volt soha is addig; az én szegény Lábán ipám mindjárt elhitte, semmit sem kérdett éntőlem, sem a feleségemtől (mert még a templomban sem ült egy székben vélem), mindjárt oda ígírtette a szegény gyermek fiaival néki. Azon két követ hasonló izenettel, mely is már a megírt mesterség szerént félig-meddig igaz volt, énhozzám jöve: hogy immár a sógorim odaadták (noha még csak csalás és ígírés volt), hanem a feleségem is cedálja a maga részét. Én csak tanácsra halasztám, de Kún István mere intractabilis et inaccessibilis furorban650 lévén, nem lehete a nagy nyargaló csalárdságot megigazítanom, csak odalőn; kinek valami rossz puszta fundust, kinek paripát, sógoraimnak és a feleségemnek százötven forintot ada; az ezerötszáz forintos jószág nem tölt háromszáz forintjában. Igy szokta a ravasz borbély a bolondot beretválni.

Istennek nagy ítíleti, száz esztendőtől fogva a Bethlen Farkas és Ferenc lineája soha igaz szeretettel egymáshoz nem volt, noha hiszen Kemény Anna, az én nagyanyám, és Kemény Kata, a Bethlen Farkas, Gergely, Elek anyja, apával egyek voltak. Bethlen Farkas ugyan énhozzám elég jó volt és különben is discretus, moderatus, tudós ember vala, de Gergely micsodás volt, odafel két helyt említettem, de ezután sokszor fordul elé. Azon is pedig megbosszankodott, hogy odafel említett hütszegését651 nem lehetett akkor eltitkolnom, és az uraktól nehézség volt reá érette. Mikes Kelement is énellenem felbosszantotta az odafel említett Lajos István fecsegése és proxime az anyján megnyert per, melynek kárát végtére a törvény őreá fordította volna. Ezeket a következendő tragoediának argumentumául le kellett írnom szükségesképpen, írásomnak mind elhívésére, mind megértésére nézve.

A három Bethlen Bethlenért, Daczó János Cikmántorért vágni kezdék a fát Béldi alatt a fejedelem előtt, járul hozzá Mikes, nem Daczóért, mert azt gyűlölte, bolondnak tartotta, üldözte, hanem a három Bethlenhez való barátságból és Béldire való haragjából, és annak jószágára való vágyásból, mint ezt ide elébb a dolog megmutatja. Először minden dolog csak Béldi ellen volt, engem nem forgattak először, de midőn osztán a nyavalyás, erőtlen fejedelmet Béldire felindították, engem is mellé rántának a vádban, és azt állíták, hogy valamint a Bánffi Dienes dolgában, (melyben is hazudtak, és így a többiben is), úgy minden gonoszban, fejedelem, fejedelemasszony és a fejedelmi kisasszonynak, Telekinek és több uraknak megöletésére való conjuratióban én vagyok Béldinek esze, pennája, kardja, mindene. Azt is állították, hogy én a kománai berekben harminc lovassal lestem a fejedelmet, hogy magát, feleségét, leányát, Naláczit, Székely Lászlót levágassam. Úr Isten, te Isten vagy, nem ember, azért nem nyílt meg a föld alattok, ez ördögtől is szeméremmel kimondható monstrum alatt! Concludálják azzal: Béldit fogni vagy ölni semmi, ha Bethlen Miklós szabadon marad, felveszi a székelységet, Béldit, ha eleven lészen, megszabadítja, ha megöljük pedig, bosszúját állja. Nem látjátok-é gyűléseken; jusson eszetekbe, anno 1674. együtt súgtak-búgtak, sőt ez a rendtartások: mikor Béldi nyárban Bodonban, Radnótra az udvarhoz jő, emez akkor szent-miklósi derekasabb majorkodása mellől elmégyen Zabolára, hogy ha emennek nyavalyája lenne, mindjárást: kard ki kard! Hát tavaly a gyűlésen mint oltalmazá meg (ezeket ide alább megvilágosítom), ergo csak tegyék el őtet is. Sequens az atyám. Canis pater, canis filius.652 Ezen szókkal írta ezt Székely László Naláczival együtt azon egy levélben, melynek authora, concipista és scribája653 volt Székely László; szegény együgyű komám, és úgy tudtam jóakaróm, Naláczi csak subscribálta. Nékem pedig azután esztendővel, hogy megszabadultam, mindjárt Szent-Péteren, a maga házánál az originált adta kezembe, és az egész átkozott dolgot kibeszéllette Teleki, mint vették őtet azzal és több sok levéllel bé Kővárból. Bethlen Farkas is azt mondta, hüttel is, hogy még azelőtt két vagy három héttel a Csanádi s holdvilági erdőt vadászván a fejedelem, ahol én is és Mikes is ott voltunk, Székely László meg akart a fejedelemmel fogatni, de osztán úgy találták, maga Mikes is, hogy nem jó, mert Béldit hessegetik el véle, holott az a nagyobb és szükségesebb vad. Ez a vadászat vala in initio aprilis654 a fejedelemnek Balásfalváról Fogarasba menő útjában. De hogy a vádak és azoknak conclusumára térjek, úgy találták a vádlók, Mikes, Bethlen Gergely és Székely László, hogy az atyámat is megfogják, noha vízibetegségben halálosan feküdt. Daczó és Bethlen Farkas csak Béldit akarta; azonban hadd világosítsam meg imez vádokban fennforgó két dolgot, mert szükséges igen ide.

Amint én nyárban gyakrabban mindenkor bémentem, még pedig in julio Zabolára, és osztán in fine septembris655 kijöttem szüretre, és osztán ismét télben Zabolára mentem: azt az én kicsiny oeconomiám hozta és alkalmatosságom. Hogy Béldi nyárban kijött Bodonba, Bethlenbe, azt ő tudja, miért; néki ott úri oeconomiái voltak, tiszti, mert Belső-Szolnok vármegyei főispán volt, és hogy tanácsúr a fejedelemhez, ki nyárban Fejérvár, Radnót, Görgényben lakott, közel lakjék, télben viszont Fogarasban a fejedelmet Bodoláról közel érje. Másként hacsak árnyéka vagy álma volt is annak az említett titkos nagy szövetségnek, az Isten, aki a vádlókat már megítílte, ítíljen bár meg engemet is az örök halállal.

Anno 1674-béli gyűlés alatt való dolgokat már megírtam és még akkor megjövendöltem. Ezt a tüzet pedig már akkor jól szította Bánffi Dienesné is, és szerették volna az akkori participes conjurationis656, ha annak az asszonynak, mintegy pro satisfactoria expiatione657 odaáldozhatják Béldit; de nem volt az a keserves asszony olyan simplex, hogy a szitán által nem látott volna, és Béldi azután azt mondotta nékem: hogy az ő felesége minden leveleket megmutatván néki, nemcsak placálta, hanem patronájavá tette, úgy, hogy az által maradott volna meg az ő élete.

Ami azelőtti közelebbi gyűlésen való Béldi oltalmazásomat illeti, az igen emlékezetre és tanúságra való dolog és megérdemli a papirosat s a pennát. Hízelkedésből-é vagy ex subtilissima malitia ad eversionem Béldii658 Teleki a fejedelemtől egy pátenst szerzett Béldinek, melyben propter solennem confirmationem supremi exercituum generalatus Béldi authoráltatik arra659, hogy a székely székeket megmustrálja, és mind fő s alábbvaló székely tisztek tőle függjenek, mint főgenerálistól. Ez az erdélyi szokás és törvény ellen való dolog volt, hogy békességnek üdején generálistól függjön mind vármegyei, mind székely nemes ember. Az erdélyi generálisokat Apafi fejedelem előtt nem írták bolondul: exercituum nostrorum generali; hanem: campestris militiae nostrae generali660, mert volt fizetett mezei hadunk, és az udvari főkapitány annak a mezei hadnak főgenerálisának hivatott és tartatott. Mikor a fejedelmek hadba mentek, ha akarták, azt vagy mást tettek főgenerálist az egész hadon, és annak cum ceremoniis congruis661 a hadak láttára adák a tanácsurak által az aranyos botot, kardot. Tettek egyszersmind vármegyék és külön székelység generálisit, akik a főtől függöttek, de mind a háromnak authoritasa a had leszállásával expirált, és békességben az országban semmit is nem parancsolt egyik is. Mustrákat is vármegyéken főispán, székelységen a főkapitány tett. Apafi üdejében, elein kivált, semmi udvari és mezei had nem lévén, Béldi ne videatur generalis nihili662, írták a cancelláriáról: Generali nostrorum exercituum. O miseria, milite carebamus et exercituum generalem habebamus.663 Ezelőtt egynéhány esztendővel felültetének egynéhány vármegyét Apahidához, ott Bánffi Dienes, mint végbeli főkapitány, Béldi mint főgenerális, mustrálni akart, a vármegyék nem akarták, kiváltképpen Bánffinak; igen rút confusio volt, de jure664 egyiknek sem tartoztak. Ez volt az egyik a Bánffi Dienes és Béldi Pál veszekedésének, és egymásután mindkettőnek veszedelmének oka és kezdete.

No ez a pátens meglévén már Béldinél, ki akarta parancsolni a székekre, hogy ez ekkor itt, amaz ekkor imitt compareáljon mustrára. Én és Nemes János, másként mindketten jóakarói, remonstrálók néki az illegalitást665, és kérők s intők, hagyja le, néki is jobb; mert ha ugyancsak inhaereál, nagy confusio lesz, mert a had ha felül is parancsolatjára, de mü egyátaljában nem mustrálunk, sőt oda sem megyünk, hanem a mustra ellen protestálunk; és mondjuk meg üdején in camera charitatis666 maga javára, hogy osztán minket ne okozzon. Lehagyá kénytelen és kedvetlen, de minthogy a pátensnek már a híre nagy volt, és mustráló szándékát maga is közönségessé tette, felette nagy lármája volt. Énfelőlem ugyan nyughatott volna, mert én jó uramnak tartottam; de menjünk elébb.

Fejérvárott csakhamar országgyűlése lőn; hát a vármegyék postulatumot adnak Béldi ellen, és Küküllő vármegye nyesi leginkább; nemcsak a mustra, hanem más egyéb dolog volt feltéve. Haller Pál furiál szörnyűképpen, mint a felfútt duda, mert maga sem tudta, mit csinál, azután meg is bánta. Az én szegény atyám jobbacskán lévén, eljött a gyűlésre, és ő is rettenetesen invehál Béldi ellen; a fennemlített ellenségeiről nem szükség írnom, többet súgtak másoknak, mintsem kiáltottak magok. Teleki quasi attonitus amicus Béldii667. Én ezen a nagy újságon elbámulék, menék Béldihez, kérdém: Mint vagyon? Felelé: Úgy, amint Bánffi Dienes tavaly, énellenem szintén olyan ligát csináltak, és ha Isten meg nem gátolja, utána küldenek. Én úgy hittem, hogy az apertus ellenségi csinálták; minthogy ő sem méne ad personalia et particularia668, egyikért azért is, hogy az említett mustra recusatiójáért énhozzám gyanakodott. Menék én Telekihez, és úgy remélvén, hogy az ő és Béldi között rettenetes hüttel nemrégen csinált szövetség, barátság fennvagyon, mondám: Mint van ez a Béldi dolga? ezt amint látom, valóban elévették, de ezt meg kellene orvosolni, mert ha ez mind így lészen, egymásután titeket urakul az ördög mind elviszen, mü is elveszünk országul miattok. Színből-é, szívből-é (még most ekkor nem tudom), Teleki mondá: De bizony nem viszen, mert nem kell hagynunk; legelőször menj apádhoz, hozd eszére azaránt, mert én nem tudom mi lelte, ő furiál ellene; a te édes atyádfiai sat. Menj el Sárpataki Mártonhoz is, disponáld jóra, hozz hírt osztán nékem, meglátjuk, semmi nyavalyája nem lészen. Úgy segéljen! etc.

Én ebben eljárék, amint tudám igazán, és hogy rövidítsem a dolgot, úgy kormányozá az Isten Teleki és Béldi más jóakarói által a dolgot, hogy az ország engemet, Sárpataki ítélőmestert, Nemes Jánost és egy szász becsületes követet rendele, hogy tegyünk írásban egy conceptust, mint kellene az ilyen alkalmatosságokat megorvosolni és jövendőre is megelőzni és eltávoztatni; és hogy az országnak ezt reportáljuk. Ez meglőn, és az ország között én olvasám el, approbálák, articulusba is írák669, és így akkor a szegény Béldi megmenekedék, de nem sokáig.

Béldi nékem azután, mikor Fogarasból is megszabadulánk, azt mondotta, hogy ezt a ligát is Teleki csinálta volna őellene, akarván in publico670, hogy már a nemesi szabadságnak, törvénynek, in particulari671 Bethlennek, Mikes és más Béldi ellenségeinek szolgálni, de valósággal mindezekkel a maga szerencséjének nevelésére abutálni, hogy sublato Bánffio, amoto pariter Béldio, Nicolao Bethlen liberius garrulo ad silentium redacto, ipse rerum Transsylvanicarum summa potiatur, et sit princeps principis et omnium672. Volt-é akkor ez a malitiája Telekinek, és azután is, amikor a mü fogságunknak, ha authora nem volt is, de consentiált, én nem állítom, de az bizonyos, hogy ezen az úton hága a szerencse kereke tetejére, amint azt a dolog bizonyítja. Béldi azon esküdt, hogy azt a pátenst ő sohasem kérte, sem arra nem vágyott, hanem Teleki ő híre nélkül megíratta s készen adta kezébe a fejedelem nevével, mint nagy specialis gratiát. Ambitiós halnak (olyan volt pedig Béldi) mi lehetett alkalmatosabb geleszta és horog. Azt pedig már bizonyoson tudom, hogy engemet, Kornis, Nemes János székely főkapitányokat intett arra, hogy meg ne mustráljunk, ha örökké rossz ember nevet nem akarunk viselni. Isten s a dolog s az impartialis olvasó tehet ítíletet róla. De szükséges volt ezeket az említett vádakra nézve megmagyaráznom.

Mikkel vádolták légyen külön Béldit most proxime in anno 1676673, én azt nem tudom, de felette nehéz vádoknak kellett lenni az enyimekhez képest. Ha a kutya, amint ők mondták, olyan dühös, vétkes, hát az oroszlán? Disponálván így a szegény együgyű fejedelmet, béhivaták Kővárból Teleki Mihályt. Et huc usque initia dolorum partus viperae.674

NYOLCADIK RÉSZ

Fogarasi rabságomról anno 1676 et 1677

Fogarasba menő útjából ír nékem Teleki, hogy őróla tanácsot tartottak, végezést végeztek, hanem Isten s egymáshoz való kötelességünkre kér, tudósítsam. Én írám, hogy én bizony semmit sem tudok, aminthogy nem is tudtam, nem is lehetett a semmit tudni, amint a dolog vége megmutatja, Bethlen Gergely, Daczó, Mikes, Székely László tojománya volt az egész dolog.

Két vagy három nap múlva hozzák a fejedelem commissióját, melyben parancsolja, menjek Fogarasba, s olyan dispositióval hagyjam házamat, hogy követségbe küld. Úgy tetszik, ma is megvagyon azon comissio leveleim közt. Elmenék Szent-Miklósról Fogarasba, és mint tiszta, csendes lélek dolga, nemhogy féltem volna olyantól, ami esék rajtam, még örültem, gondolván, amint odafel kétszer is említettem, hogy engem a magyar dolgok végett küld valahová. Megtudom a dolgot, és ahhoz képest disponálok házamról.

Nagy-Sinken Macskási Boldizsárral öszvetalálkozám, hát őnéki is éppen olyan azon tenorú commissio viteték (mert őtet is meg akarták fogni). Egy hintóba ülénk Sinken, reggel vígan mentünk, még arról diskuráltunk, mint correspondeáljunk, ha én talán Franciába, ő Lengyelországba vagy Svéciába etc. megyünk. Igenis. Megládd estve a követséget. Restellem itt másodszor leírni az imádságim közé béírt, ezen hajnalban Sinken lett látást vagy jelenést675; olvassa ehhez a maradékom, mert bizony csudálatos, és az atheismus, saduceismus ellen elégséges argumentum.

Bémenék Fogarasba, szállék a Gyulai Tamás házához. A fejedelem a tanácsurakat odagyűjtötte volt; az atyám oda nem jöhetett, halálosan kínlódott a vízi betegségben Keresden. Ott vagyon Bethlen Gergely, Mikes Kelemen, Daczó János, én, Macskási. Felmenék udvarhoz és mindjárt a fejedelem asztalához marasztának ebédre engemet is, Béldit is; még őnéki szállást is, hogy már tisztességéért mindenkor, a Bánffi Dienes halála után kiváltképpen a várban adtak, úgy most is. Embert mordabbul nézni soha nem láttam, mint a fejedelmet ezen az ebéden, az egy pohár köszönésen kívül (azt is erővel) egy szót sem szólott Béldinek s nékem. Keveset s hamar evénk, felkele, s béméne a maga házába, csak azon mord és hallgató ábrázattal. Béldi csakhamar térdet hajta, s kijövénk. Rosszul tanították a comoedus mesterek szegényt personája actiójára676. Béldi észrevette, hogy bizony haragszik reá, mert éppen mellette ült, mint első vendég, jobb kéz felől, ellenben elöl Bethlen Gergely, úgy mint coryphaeus; véle is beszéllett a fejedelem csak. Ha bolond nem voltam volna, kivált a hajnali álomhoz képest, és ha a lelkiismeret vádolt volna, bizony észrevehettem, és ha csak a mezőben strázsájok nem lett volna, el is szaladhattam volna, mert én a várból szabadosan kimehettem; de legkisebb félelmes gondolat vagy gyanú sem ütközött elmémbe, csak a követség reménységével, örömével voltam teli.

Kijövén a fejedelem elől, Béldi méne a szállására, amint a belső várba kívül bémennek, a jobb kéz felől eső kerek bástyába. Én menék Telekihez, ki azon kapu felett való felső rend házakat bírja vala, úgy tetszik, még asztalnál ül vala. Mind ő, s mind a munkában conscius vendégi jobban tudták personájokat ágálni677 a fejedelemnél, legkisebb gonoszt sem tudék észrevenni, szinte úgy tractáltak, mint azelőtt, és ott töltém az üdőt egy darabig. Osztán ki akarván menni a szállásra, gondolám, hogy Béldit megudvarlom, minthogy régen nem láttam volt, és osztán vacsorára a szállásomra megyek. Odamenék és nagy kábulva találám, de mégis semmi derék dolgot elő nem hoza; diffidált-é nékem is, vagy hogy olyan extremitastól nem félt, akármi; elég az, lők ott egy keveset és osztán kimenék a szállásomra, s estvefelé lévén, hat órakor vacsorálni ülék. Szintén báránycímert salátával eszem vala, ihol jő Daczó János, Paskó Kristóf bé a házba, s mondják, hogy magános, különös beszédjek vagyon vélem. Menék a kis oldalkamarába vélek, s mondának igen szomorú és majd könnyező (mert nékem jóakaróim voltak) orcával: A fejedelem kegyelmednek azt parancsolja, hogy kegyelmed Fogarasból addig el ne menjen, míg bizonyos dolgairól a tanácsnak számot nem ád. Én felelém: Semmi számadásra való dolgomat nem tudom, de jó szívvel számot adok mindenről, csak értsem, micsoda. Mondának: Mü nem tudjuk, az urak megmondják. Ezzel elmenének. Kikísérém őket a pitvarajtóig és visszamenék senkinek semmit sem szólván; leülék az asztalhoz és az elhagyott báránycímer-darabot enni kezdém, kínálván a gazdát is, hogy egyék. Két-három falatot sem ehetem, hát nagy zeretével, tumultussal 100 vagy 150 német s magyar gyalog körülveszi a házat, ajtót, ablakot eláll. Lármája esik a cselédnek, Gyulai Tamás gazdának s mindennek: Mi dolog? Én mondám nékik: Semmi nem egyéb, hanem csak engem fognak meg, tü ne féljetek. Azonban béjöve a fejedelem német gyalogi kapitánya s mondja németül nékem: menjek bé a várba, mert az az ő ordere; rab vagyok. Én mondám: Immár akár csak a vacsorát végezzem. Felele: Nem lehet, menjünk el. Kérék én egy pohár bort, köszöném a gazdára: Isten kegyelmedhez, Gyulai uram, és jó éjszakát. Ő szegény elbámulva mond: Ez-é a nemesi szabadság? Megivám, felkelék. Bévezetének nagy sereggel, lármával a várba, s tevének a vicekapitány házába. Cserei János, emberséges ember vala ez, és lakása éppen Teleki szállása alatt vala. Igy telék bé minden hiba nélkül a sinki hajnali álombéli látás és jövendölés. Béldit is azalatt arestálták a maga szállásán. Ez lőn 23. aprilis anno 1676, estve 7-8 óra között. Nékem ekkor se jót, se több rosszat nem mondának. Cserei kínála vacsorával s evém, ágyat is vettete, melyben 12 óráig semmit, de azután jól aluttam virradtig Isten csuda kegyelméből.

Kérem másnap Csereit: szóljon én szómmal az urakkal, hadd lehessek szemben vélek, jelentsék meg, mivel vádoltatom, hadd tudjam menteni magamat. Mondá az említett kománai berekben való leselkedésemet678, melyen én, mint oly csudálatos hazugságon, elfakadék nevetve; de parola alatt mondá: hogy az uraknak elé ne hozzam, mert nagy titok, és ő elveszne miatta. Teleki, Kapi, Rhédei azt mondták, a fejedelemtől való féltekben nem lehetnek nyilván szemben vélem, hanem a Cserei szállása pitvarába szolga nélkül lejövének, és ott beszélének vélem; de nékem semmi realitast nem mondának sem vétkemről, sem szabadulásomról, hanem hogy ők azon lesznek, hogy megszabadítsanak. Azonban intettek, kényszergettek arra: adjam ki Béldi dolgait. Én mondám: bizony én semmi dolgát sem tudom, aminthogy nem is tudtam, nem is volt, mint osztán megvilágosodott. Rövid volt a beszéd.

Az atyámnak Gyulafi László által izentek arestumot Keresdre, mely ez volt: házánál üljön, senkinek levelet ne írjon, sem senkitől ne vegyen. Idegen embert ne admittáljon, köszönje betegségének, hogy várba nem viszik fogva. Azt izente a fejedelemnek: Nemcsak nem kérem a gráciát, hanem az Isten ő nagyságát soha meg ne áldja, ha törvénnyel nem persequálja, és ha bűnös lészen, fejét nem véteti. Istenfélő emberek voltak a vádlók; olyan beteg volt az atyám, hogy egyet sem léphetett, sem állhatott, sem fekhetett a vízkórság miatt, örökké csak székben kellett ülni és alunni egynéhány esztendeig.

Egynéhány, de kevés nap lőn ezután a fejedelem Fogarasban, és addig én mind a Cserei házában voltam, Béldi a szállásán. A feleségem is majd lóhalálában odajött, és vélem szemben lenni megengedték, szolgáimat is; de magam elküldém haza, tanúságot adván néki, amennyire észvesztésemben tudtam, mind szabadulásomban, mind oeconomiámban mit kövessen el. Hagyék mellettem egy inast, Lajos Zsigmondot, szakács Csáki Andrást, Sütő Györgyöt. Csereiné asszonyom gondviselése alatt egy leányt a fejér ruhám gondviselésére hagyott a feleségem, Szentiványi Mária volt a neve, Szentiványi János, tudós esperes leánya volt, de ezt mint szükség kívül valót hamar elvitette haza, imez három ott maradott mindvégig. Egy Feltóti Márton nevű szolgám is ott volt egy kevés üdeig, de ez is osztán hazament Szent-Miklósra.

Engem le- és bészállítának egy boltba, amint a belső várba bémennek a kapun a várnak jobb felől való során, a legelső renden a második házban, az akkori számtartó háznak szomszédjában. Ajtaja és egy vasrostélyos ablaka az udvarra, belől rajta egy kis setét boltocska, keskeny, és azon belől árnyékszék. Jó alkalmatos tömlöc lett volna, de a vár emésztője éppen alatta menvén el, nyirkos volt, büdös is volt, egy-két hét alatt minden megzöldült a penésztől benne. A sütő künn a városban a Horváth András házánál lakott, fejér cipó és fejér ruhára viselt gondot, de a várba béjőni a szolgáimhoz nem volt szabad, a szakácsnak, Lajosnak sem volt meg őhozzá kimenni. A szakács éppen mellettem főzött, de a következett tilalom után ő sem járt bé hozzám, csak Lajos egyedül.

A fejedelemasszony igen tisztességes úri prebendát rendelt eleitől fogva végig rabságomnak, nékem is, Béldinek is, csakhogy a bor a tavalyi üdő miatt rossz volt, mind megitták ugyan a szolgák és a prebendahordó Menyhárt darabont, mert ugyancsak nem in anno 1675., hanem in anno 1674. termett volt. Kenyér, hús, tyúk, lúd, pisztráng, Olt hala, kerti vetemény, vaj, méz, szalonna, ecet, egyszóval minden konyhaszer elég volt; sőt mikor osztán in anno 1677. télben a fejedelem, februarius elein a fejedelemasszony odajöve Fogarasba, megparancsolta a fejedelemasszony, hogy a Béldi és én inasom felmenjen mindennap az öregasszonyhoz fejér cipó, kolbász és májosért, és az adjon, de úgy, hogy az inasok magok válasszák a sok közül, ne az öregasszony. Az okos fejedelemasszony azt is meghagyta, hogy az inasok magok menjenek a pincébe és magok szeme láttára vétessék a fejedelem asztalára az urak számára való hordóból a bort münékünk, hogy a méregnek gyanúja se lehessen előttünk, vagy ha, mint ember halandó, másképpen meghalnánk is, ne lehessen olyan hír, hogy megétettek. Anno 1676. kevés, de igen jó bor termett volt az országban, akkor tapasztaltam meg, micsoda borlopást, tékozlást követtek a fejedelem pohárnoki. Minél jobb volt a kezdett bor, annál hamarább odalett; hogy már csak az urak, főemberek ittak a fejedelem asztalánál, mégis ritkán tartott egy negyvenes harmadnapot.

Először szép szabadsággal tartottak: kapitány, porkoláb, prédikátor, borbély béjárt; ebédet is sokszor vélem ettek. Vasárnap a várbéli templomba magával Csereivel mentem a prédikációra, de Béldi soha egyszer sem; tentám, papirosom, könyveim voltak, supplicatiót fejedelemnek, leveleket uraknak vagy akárkinek írtam, más is, aki akart, választ írhatott, a feleségem megküldötte, béadták igazán; de ezt az ördög megsokallá. Én ugyan már valami hasznos munka írásához kezdettem vala, de egyszer, úgy tetszik, rabságom hatodik vagy hetedik hetében, elvevének tentát, pennát, templomot és minden társalkodást (a borbélyt néha szakállam elvetésére porkoláb jelenlétében bébocsátották), a feleségemmel való correspondentiát. Hagyák kezemben csak a könyveket, és az inast, hogy benn háljon; konyhára néki járni, meg a Béldi inasával és másokkal is társalkodni a várban szabad volt akárhol is, de én a templom elfogása után a küszöbön sem léptem ki szabadulásomig. Egyszer, talán Béldi requisitiójára, a prédikátor Szekeresi, szép nyári nap s üdő lévén, a várbéli kút árnyéka alatt prédikállott, melyet Béldi is annak az én soromnak végén lévén szállása, az ablakról hallgatott. De ezt a kapitány többször nem cselekedte, ezért is vapulált.

Nem lőn ez eddig elég a sátánnak, hanem júliusban vasba verének mind engem, mind Béldit, melyet mind viseltem novemberig. Bizony keserves volt kivált benne hálni, nadrágot s gatyát fel- s levonni; ezt a mesterséget ugyan Lajos a raboktól megtanulván, engem is megtaníta reá, és megszokván, könnyen vetkeztem, öltöztem, ruhával este bétekertem, s jól aluttam. Psal. 127:2. Ha mesterkedtem volna, kivált a jobb lábomat ki is vonhattam volna belőle, de attól féltem, hogy osztán nem vonhatom olyan jól fel, és nagyobb rossz jő ki belőle; bizony sírtam először miatta, de osztán Isten megerősíte, mind járást, aluvást megszoktam benne.

A vasbaverés előtt egy kevéssel lőn a jelenés énhozzám, melyről emlékezem az imádságos könyvben. Az bizonyos: Perkinsiust olvasom vala ebéd előtt 9 s 10 óra között, és úgy súgá a jobb fülembe vagy jó vagy gonosz genius, azt hiszem, aki Sinken is megintett vala, hogy a fejemet elütik. Én mindjárt mondám az ajtón kívül álló strázsáknak (mert mindenkor egy német s egy magyar állott ott éjjel-nappal, éjjel pedig lakatot is vetettek az ajtóra kívül): hídd bé a konyháról az inast; ki béjövén, mondám néki, mit súgtak nékem. Ő haraggal mondá: Súgja bizony a kegyelmed képzelése, mert örökké csak gondolkozik. Én mondám, hogy én bizony nem gondolkodtam, hanem szép csendesen, figyelmezve olvastam ihol ezt a könyvet, de tudod-é a sinki álmot, hiszen akkor is csak te valál ott, még felköltélek: lásd meg az ajtót, bézárva-é, nem jött-é valaki bé, hogy az szólott volna? öcsém etc. Jusson eszedbe most is; eredj, csak magadtól kérdd meg ezektől a strázsáktól, nem szólott-é valaki nékem valamit. Ezt ő elköveté, nem jelentvén mindazonáltal a dolgot. Nem szólott volt semmit egyik is. No ezt az üdő és magok az emberek megvilágosítják ide alább. Azonban felette keserves rabságban voltam.

A hazugság lelke ilyen csudát is szült ekkor: Bethlen Elek hosszas tisztátalan nőtelensége után házasodott, ekkor (mert Béldi leányát jegyzette vala el azelőtt, és repudiálá mátkaságában, mely is nagy oka volt ennek a sok gonosznak) vette a Kapi Gábor leányát, volt lakadalmok Vicében. Én azelőtt egy kevés üdővel kértem volt Alvinczi Istvántól kölcsön 500 forintot. Ez ekkor felette gazdag, sóaknák inspectora volt, kin a fejedelem minden törvény nélkül igazságtalanul négyezer és a rationista Lipcsei Györgyön egyezer tallért vont vala680. Radnóton lévén országgyűlése, az ország instált mellette, a fejedelem nem lőn szemben az ország követeivel, melyen mint hallatlan dolgon felette megindulának, és praesidens, tanácsurak, főrend és minden statusok felmenének a palotára, hogy a fejedelemnek instáljanak, de a fejedelem nem admittálá, melyen az embereknek eszese és örege elbámult, sírtak is némelyek, nem Alvincziért, hanem az Erdélyen soha nem történt despectusért az ő fejedelmétől. Ez in parenthesi, nota benében681 maradjon. Én az ötszáz forintért zálogot adtam volt ezüst marhát hozzá, mely az ötszáz forintnál sokkal többet ért. Az én esetem után mind a feleségemet unszolta a pénz megadása s a zálog visszaváltására. Lakott ő Dézs, Kozárvár, Margitán, az atyámnak, Béldinek s nékem jóakarónk volt. A feleségem megküldi az ötszáz forintot egy Alárd János nevű szolgámtól és a zálogot kiváltja; Béldiné ekkor volt Bethlenben maga jószágában. Vice oda közel. Olyan hírt csinálnak magok magoknak, hogy Béldiné és az én feleségem egynéhány száz tolvajt fogadott, hogy ott Vicében felmészárolják őket a lakadalomban. Ez az odafel említett kománai berek mása. A szegény nyomorú fejedelem elhitte; más, valakinek esze volt, nevette; de elég az, hogy mü a fogságban alig hogy el nem vesztünk miatta. Ezt, mint az én fülembe való súgás és vasbaverés alkalmatosságait és indítóit meg kellett írnom; másként kivált Mikes, Bethlen Gergely és Székely László ezt állították: ha vasba nem verik, ki vall rájok? Egyébaránt az ilyen magok árnyékától való bokrosság és hírköltés igen szokott nyavalyája volt az én szegény három, Farkas, Gergely és Elek atyámfiainak, mely ide elébb világosabb leszen; most legalább evvel a hazugsággal ha meg nem ölhettek is, de messzére megzavarták az egész dolgot, és osztán félvén attól, ha reánk inquirálnak, evocálnak, perelnek, nemcsak megszabadulunk, hanem retorqueálódik a gyalázat és nóta reájok hamis delatorokra: azért is, noha mind én, mind az atyám, mind Béldi az evocatiót, inquisitiót és törvényt kértük, de soha nem cselekedék, csak úgy kínzának ártatlan bennünket; sőt mikor osztán kezesség és reverzális alatt elbocsátának is, az volt az egyik derék conditio, hogy soha törvényt nem kérünk, nem is említünk.

Ősszel, októberben születék ez a most Bécsben nyomorgó fia a fejedelemnek, és osztán két hét mulva a vasból kivágának. Ezt pedig én azelőtt egynéhány héttel álmomban meglátván, mindjárt megmondám Lajos inasomnak, hogy a fejedelemasszonynak fia lesz, és én is megszabadulok. A feleségemet is odabocsáták hozzám, sőt el is bocsátottak volna engem még akkor ősszel mindjárt, de úgy találták a jónkra, igazságra néző egynéhány tanácsúr, hogy ha engem külön elbocsátanak, Béldit vagy a guta üti meg, vagy osztán soha ki nem vehetik a fejedelem kezéből. Ezt Teleki maga mondta anno 1677. 1-ma aprilis Béldinek és nékem a Béldi szállásán kinn a városban, szabadulásunk után: Bethlen Miklós legalább három holnappal elébb megszabadult volna, de mü a kegyelmed javára tartóztattuk szegényt ott, bár megköszönje, szolgálja kegyelmed néki.

Az Isten énnékem mind a kapitányt, mind a porkolábot jóakaróimmá tette, az életemet egyrészről a kapitány tartotta meg, a porkoláb pedig abban a keserves megszoríttatásomban is feleségem leveleit béhozta, válaszomat megküldötte olyformán iskatulyában, orvosság, mi nevezeti alatt, hogy a hazavivő szolga sem tudta.

Bocsátottak el in anno 1677. ultima martii682 tízezer tallér kezesség és erős reverzális alatt, mely reverzálist ez az ifjú Apafi fejedelem adott nékem vissza nemrégen, a leveleim között vagyon. Szabadulásomról való gráciáját a fejedelemnek Teleki és Naláczi István hozák meg a rabházba, és Teleki a többi között mondta: Bár anyjának tartsa kegyelmed a fejedelemasszonyt, és nem szabadulását, hanem életét is őnagyságának köszönje.

Micsoda szörnyű veszedelemben forgottam légyen, ezt megírnom szükséges mindenek felett Istennek dücsőségére, mind azután maradékim tanúságára. Béldi s mások is így mondották:

1. A fejedelem első furiájában mind engem, mind Béldit még Fogarasba menő utunkban akart meglövöldöztetni és hogy Madarász Mátyást el is rendelte volt executornak, de erről elverték, mindenekfelett Teleki és a fejedelemasszony.

2. Mikor megfogtak estve, Mikes Kelemen és Bethlen Gergely azon voltak, hogy csak ölessen meg a fejedelem, ők készek, kezeket fejünkre tévén, reánk esküdni; a fejedelem rá hajlott, de a fejedelemasszony és a tanácsurak nem engedték meg; Béldi azt állította, hogy már a koporsót is csinálták.

3. Vincről írt a fejedelem Daczó instantiájára, hogy megöljenek. A fejedelemasszony megtudván, Szerdahely tájékáról vitték a levelet postástól vissza. Ezt Daczó nem tagadta Béldi részéről, de azt mondta, engem nem írtak volt a commissióba, legalább ő engem s az atyámot sohasem vádolt; melyet ugyan én hittem, s hiszem ma is, de az bizonyos, hogy odalettem volna én is.

4. Radnótról írt akkor a fejedelem, mikor nékem súgott a lélek; ez olyan titkon volt, hogy a fejedelemasszony meg nem tudta, hanem elhozták Cserei kapitánynak; de a fejedelemasszony, mikor elment Fogarasból, életére megparancsolta volt, hogy ha százszor parancsolja is a fejedelem, végbe ne vigye, hanem küldje a fejedelemasszonynak a commissiót: azt követte, és a fejedelemasszony postán hívatta Telekit s az urakat, úgy marasztották meg nemcsak a mü, hanem a Cserei életét is. Ez bizonyos. Azután osztán többször nem volt efféle, dücsőség az Istennek; hanem egyszer a fejedelem már visszajövén Fogarasba, ittas korában tréfálódni kezde, s mond: Nosza ijesszük meg ezt a két rabot, hogy elütik a fejeket. Tophaeus udvari prédikátor mond rá: Igenis, mert a csuprot vagy üveget úgy jó próbálni, hogy az ember ejtse ki a kezéből; hát ha a tréfa mellett valami nyavalya találná ijedtségben, guta vagy mi etc.? Ezt nékem Tophaeus maga beszélte azután. Engem ugyan a guta szinte megüt vala, amint odafel megírtam.

Vasárnapokon én böjtöltem a fogságban; de osztán in anno 1677. januariusban két hétig böjtölék egyvégtiben, ilyenformán: Ebédem mint a fél kezem feje, annyi széles és hosszú pirított kenyér volt egy szelet, melyet szerecsen dióval dörzsöltem meg, ittam rá egy pohár vizet. Vacsorám aszú szilva főve és szárazon, sós nyers káposzta pecolajjal, egynéhány dió, alma vagy aszú gyümölcs, egy szelet retek vagy nyers répa, de nem sok; sem húst, sem halat, sem vajas, tésztás, tejes étket, tyúkmonyot, egyszóval semmi afféle kedves ételt nem ettem, bort, sert, egyéb semmiféle csinált italt nem ittam, hanem csak vizet. Két hét mulva elhagyám, noha úgy tetszik, tovább is elvihettem volna, de nem akarék szántszándékkal, mint a majom a nagy próféta Dániel mellé állani, hogy a lelkemet kevélységre ne vigye a sátán; merem azt jó lélekkel állítani, hogy az ilyen böjt, kivált tömlöcben, a buja testi gerjedéseket bizony megcsendesíti, és ha a soha húst nem evő szerzetesek úgy böjtölnének, az emberek előtt talán dicsekedhetnének jobban, kivált ha olyan klastromban, várban, miben volnának, úgy amint én, és imádkoznának, szentírást olvasnának ügyiben. De bizony úgy is csak Szent Pállal tartom: Col. 2:23., I. Kor. 1:31683. Fogadással pedig előre én ahhoz a két héthez, sem ahhoz a diaetához magamat nem köteleztem, és ha valaki követni akarja, az olyan votumot eltávoztassa. És azt is mondom: ne könnyen próbálja meg akárki is, kivált öreg és asszony ember, mert mind testét, lelkét megbetegíti, testét erőtelenséggel, lelkét érdemet álmodó kevélységgel. 2. Kor. 3:5.684

Kívánék a fejedelemmel való szembenlételt gráciája megköszönésére supplicatio által, de a rettenetes nagy méltatlanságnak proportionalis szégyenlése, és megháborodása miatt azt a választ írá: Más házunknál jó szívvel látjuk ő kegyelmét. Rettenetes spectaculumok voltunk, mikor a várból kijöttünk, a gyermek is eléfutott mindenfelől nézésünkre; az én feleségem a Horváth András házánál várt; hogy megláta, rám borula sírva, sokáig egy szót sem szólhatott. Az én érettem való esdeklés, és az erős hideg, mikor Fejérvárott azelőtt kevéssel lett gyűlésben, amint az urakat járta, ország előtt térdre esett etc. általvervén fejét, az orrán majd minden vére elfolyt, az rövidítette meg az ő életét.

Az én udvarhelyszéki főkapitányságomat ekkor kapta el Bethlen Gergely, és bírta húsz esztendeig annak a széknek nagy nyomoríttatásával. Unum nota bene.685 Húsz esztendő alatt soha Búnról rá nem érkezett, hogy törvényes derékszéket üljön csak egyszer is; ez hüt felett való csuda, de valóságos dolog.

Nagy-Sink fatális hely nékem. Hazamenőben ott hálván, egy ember éppen az ágyunknál lévő jó magos ablakról akkor húz vala szinte ki a köntösömből; felébredék, meglátám, leugrék, elfuta a szegény feleségem nagy ijedtségével az én riaszkodásomra.

KILENCEDIK RÉSZ

Béldi Pál tragoediája, és az innét való sok szenvedésemről anno 1677 és 1678

Szabadulásom után mindjárt húsvét napjára menék Szent-Péterre Teleki Mihályhoz, hogy jóakaratját megköszönjem, aminthogy bizony meg is érdemlette, mert ő oltalmazott, szabadított; mert a szegény feleségem mikor Naláczi Istvánnak egy a szokás szerént veres bőrtokban csinált 12 ezüst kalánt, kést villástól, és Székely Lászlónak a lakodalomra készített legalább 100 tallért érő medált vitt ajándékba, melyet el is vettek hiába: Telekinek vitt volt egy köves kardot, botot. Olyan szegény barátomtól vennék én ajándékot, mond Teleki, Isten oltalmazzon, de bizony megszabadítom; hanem egy kuracél páncél, sisak, karvasát tudom (volt is igen szép, muskatély, stuc nem járta meg, florenis 135. vettem volt), azt, asszonyom, küldje ide kegyelmed, azt is ajándékon, úgy segéljen Isten, el nem veszem; nem is vette sok unszolásra, kínálásra is, hanem az árát a feleségemnek megküldötte. No ekkor harmadnapig lévén nála, megbeszélte a tragoediának summáját, előmbe adta az abban írt leveleket, melyeket néki írtak, in originali686, és azok között az odafel említett Székely László és Naláczi levelét, melyet is én, bona fide687 írom ezt, soha Naláczinak és Székely Lászlónak virágzó úri állapotomban sem vetettem fel; avval a hüttel mentek a koporsóba, hogy én nem tudom; és én mind magoknak, mind maradékjoknak jóakarója voltam. Székely Lászlóné ura holta után hat szürke szekeres lovat külde Jósika Imrétől ajándékba, azt is el nem vevém. Magam Szent-Péterről a Székely László lakodalmára menvén (bolondul, mert ott nékem az új tömlöcbűzzel semmi járóm nem lett volna), hát az én medályom vagyon a vőlegény süvegében. Ebben a lakodalomra-menő utamban volt az a gutaütés nagy jele rajtam, melyről odafel emlékeztem. Bezzeg lovak, lóra való szerszámok és köntösök, szolgák és mindenből olyan készülete vala Székely Lászlónak, mint egy ezer ház jobbágyú grófnak. Meglátszik abból, micsoda jövedelme és kedvessége lett légyen a fejedelem előtt; és mindenekfelett az ölte meg egyik Bánffi Dienest, hogy a fejedelem mindenkor a tanács állása alatt ott udvaroltatta Székely Lászlót, és ő utána Vajda Lászlót, ugyan postamestert, melyet az urak neheztellettek, az atyám kiváltképpen és Bánffi Dienes, és ez egyszer még fattyú lélek kurafiazta volt; meg is fizete érette.

A Bánffi Dienes veszedelmének más nagy oka volt, hogy egyszer a fejedelem ivott Bánffival, Naláczi igen részegen a fejedelem előtt térdre áll, csókolni kezdi a köntöse alját; Bánffi mondja: mit hazudozol, vén, ilyen amolyan oláh fia, mint egy vizsla, s nagyot pökik a kopasz feje tetejére. Harmadik: hogy Szentpáli Jánosné halála után Kutyfalvát Telekinek nem engedte volt. Mégis én bünhődtem érette, és Béldi énnálam is inkább, kinek tragoediáját, minthogy csak el nem veszék ismét miatta, majd idealább summáson leírom. De a Székely László lakodalmából menék haza Szent-Miklósra, és onnét Fejérvárra, hol a fejedelem minapi ígíreti szerént kegyelmesen fogada; és innét Gyógyra feleségestől, ahová Pápai Ferenc doktort is elvittem, aki purgatiót adott és eret vágatott rajtam az odafel említett guta kezdeti ellen; nem is érzettem azután semmi jelét.

Mint a nagy szélvész és hajótörésből kivetődött ember, már nyugszom vala, de mindjárt először egy nagy gond és azután a Béldi szélvésze talála. A gond ez. Az én feleségem az in anno 1675. vásárlottam óborból és búzából szerzett volt öszve négyezer vagy még több forintot, melyet készen találék szabadulásomkor. Említém odafel Macskási Boldizsár enyedi pénzverését, ő ugyan akkor az én intésemre avagy csak publice lehagyta volt, de másutt az országban sok helytt és kivált Szászvároson rettenetes sok hamis pénzt vertek a lengyel jó susták és polturából, s amit kaphattak, mindenből, úgyhogy a jó pénz csak szűk volt igen az országban688, csak mind az Apafi képére vert új pénz járt. Én még Fogarasban megértém, hogy azt az új pénzt bizony maholnap az egész országul leteszik, amelyre nézve nem örültem annak a négyezer forintnak, inkább búsultam rajta. Az Isten egy vagy két görögöt hoza oda, kik mondának: Mü ugyan tudjuk bizonyoson, hogy az új pénzt most csakhamar az országban leteszik, de mégis ha egy vagy másfél ezer forintot adsz kölcsön, mü elvesszük az egy szászvárosi pénzen kívül. Jó szívvel adék; meg is adták osztán jól. Isten bocsássa meg bűnömet, én sem lehettem angyal. A szolgáimnak mondám: Ezt a pénzt ugyan maholnap leteszik, de tudom, hogy tü álló pénzt nem gyűjtetek, én egész esztendőre megfizetek, de költsétek el hamar. Csak adjon uram kegyelmed, mü gondunk az. A többivel véteték négyszáz vagy ötszáz juhot, egy falka vasat Torockón, úgy, hogy afféle pénz énrajtam csak száz forint sem veszett, hanem hatvannyolc vagy hetvennyolc. Tudta az országban még a község is, hogy az a pénz bizony hamar letétetik, és nem akarta elvenni még az én rabságomban is; de a fejedelem és tanács erős büntetés alatt meghirdettette mindenütt, hogy elvegye minden rend. Eljöve a gyűlés talán júniusban Fejérvárott, és ott rettenetes sok panasz- és zúgolódással letevék. A discursusban az ország között én mondám: Azt a pénzt, hogy letegyék, avval kéntelenek, de az igazság az volna, hogy akik csinálták, azok váltsák bé, a szegénység, aki kéntelen volt a magistratus parancsolatjára elvenni, ne romlanék olyan szörnyen meg. Béldi ott a tanácsurak közt az asztalnál ülvén, és én nem messze háta megett, szólíta és súgá: Ne nyesd felettébb, mert a legjobbakaróid vesznek el miatta. Én is abbahagyám, lássák. Kapi Györgyöt mondta azután énnékem a szállásán Béldi, hogy mindenekfelett őtet illette az a gonoszság, ki másként nagy eszköze volt szabadulásunknak. Jaj az országnak, ahol a publicumra és a populusra olyan gond vagyon csak, mint az én éltemben volt Erdélyben ab anno 1656. mai napig, mikor ezt írom, tudniillik 11. septembris anno 1709.

Rabságom után én Béldivel társalkodni sem mertem oly móddal. Ezen a pénzvesztő rövid gyűlésen vagy hamar azután micsoda szél ütötte vagy érte, ő tudta; a dolog kifakadása után azt mondotta: ő hütit, reverzálisát igazán megtartotta, de az ő ellenségi régi conjuratiójokat és az ő életére való igyekezeteket nemhogy letették volna, sőt megújították. A fejedelem minden hazugságnak helyt ád, melyet eléggé kimutatott az elmúlt esztendei tragoedia; mely spitzen maradott meg az ő ártatlan feje s az enyim! A fejedelem névvel csak az; Teleki az uralkodó, valóságos fejedelem, és az ő ellenségeit nemhogy refrenálná, mint azelőtt ob rationes sibi soli quidem notas, sed et ab aliis palpabiles689 cselekedte, de már most mindinkább protegálja, sőt ő ellene felülteti, és így őnéki el kell veszni; néki a maga oltalmazására a törvény tilalma reverzálisában; említeni sem szabad semmit is sem a fejedelemnek, sem tanácsnak, sem országnak: ellenséginek pedig minden szabad. Mind a fejedelem, mind a tanács és főrend, mind az ország, státus Telekitől függ. Telekinél pedig az ő ellenségi, kivált a Bethlenek és Mikes Kelemen mindent tehetnek, őellene kiváltképpen, kinek mint felső polcra menő útjában való kőnek elgördítését per quascungue tandem vias et artes690 kívánja, és emezeknek furorával in suam privatam fortunam et patriae publicam ruinam subtilissime abutál sub principe nihil sentiente, nihil curante, nihil regente, nihil potente691. A fejedelemasszony bölcs, kegyes, jó asszony, de a Teleki bátyámuram neve és hatalma és a nénje, Bánffi Dienesné sírása (noha utcunque de mariti caede informata et aliquantum placata fuit692) miatt a fejedelemasszonynál is őnéki semmi reménysége és refugiuma nem lehet. Ezek és a Daczó Jánostól ekkor ismét újonnan indított, inkább hazug, mintsem vádoló szél éppen desperatióra vitték. Nem győzném leírni.

Mint feljebb is írám, hogy én rabságom után Béldit kerültem, küldé egyszer hozzám Kálnoki Bálintot, ki mint főember gyermeke, azelőtt még in anno 1667. et 68. az atyám honoratius szolgája, deákja, és akkor nékem kedves barátom, és mondhatom, sokban tanítványom, és mindvégig igaz nagy jóakaróm, másképpen pedig igen virtuosus, szépelméjű, tudományú, jó nyelvű és pennájú ember volt. Ez énhozzám eljöve mint régi jó barátom, condoleált de malis exantlatis (avagy inkább már ex eventu mondhatom, inceptis), gratulált de liberatione693. Jó üdeig volt nálam, sok beszéd és conversatiónk után mondá Béldi szavával: Nemrégen szabadultunk, de ha magunkra gondot nem viselünk, és meg nem orvosoljuk, az utolsó tevélygés gonoszabb lészen az elsőnél; mert ha még egyszer úgy kezekbe esünk, bizony nem tartanak úgy, mint a mókust az ablakban, hanem mint a hálóba akadott medvén vagy farkason, elébb adnak minél hamarébb; most is bánják, és Csereire igen haragusznak, hogy életünket megtartotta. Deplorálá osztán a proxime feljebb említett bicepsséget és anarchiáját a hazának, és abból mindennap folyó sok, mind publica, mind sokaknak privata calamitasát etc. És meg kell vallanom, etiam ad posteritatem, quod ad praefata publica694 mind igazat, sőt a valóságnál sokkal kevesebbet mondott. Bőüdejű, jópennájú, egész szabadságú, szép elmének is gond volna azt leírni. Mindezeket elmondván, én mondék: Édes régi barátom, atyámfia és sógorom! mit csinálnak in privato az immár declarált ellenségeink, én ugyan nem tudom; azt ugyan könnyen elhihetem, hogy nem szünnek meg rosszat cselekedni, de tovább nem mehetnek, hanem csak addig, míg Isten bocsátja. A közönséges nagy gonoszt régen látom, érzem, és az én elmémet is felülhaladja; a mü privata nyavalyánk annak a közönséges gonosznak egyik keserű gyümölcse, de a közönségest az egy élő Isten orvosolhatja, mert a capite foetet piscis695. Ha a fejedelmet az Isten egészen nem transsubstantiálja, avagy üdvességes halál által el nem veszi, és valami Bethlen Gábort vagy annak mását nem támaszt, és a most uralkodó embereket nem amoveálja, bizony ez a gonosz meg nem orvoslódik. Halna meg ma a fejedelem, ott a fia, s a fejedelemasszony és az uralkodó atyafiság, Teleki, Bánffiné s annak fia, Gilányiné etc. és ezeknek sok asseclái, kik az ő szerencséjeket ahhoz a bölcsőhöz kötik, ha csak magok hasznáért is, még talán ennél is rosszabbul lenne a dolog, mint most. A fejedelmet kivetni nem lehet, arról gondolkodni bolondság is, bűn is, vesse országul nyakunkba a török Zólyomit, kinek teljes esze nincsen. A sok mást gázló embert, és kivált Telekit megölni nem lehet, bűn is effélét gondolni; amoveálni a fejedelem mellől haszontalanság, vessék ki az ajtón ma, harmadnapon az ablakon is visszajőnek; bizony maga a fejedelem hívja vissza, és még azonfelül megköveti, és akik amoveálnák, még satisfactiójára azok lesznek áldozatok. Tele vannak a históriák az ilyen példákkal, és kivált Báthori Zsigmondé nem régi. Legalább a feleségétől nem lehet elválasztani, a vér vízzé nem lehet, atyjafiait el nem vetheti, kivált hogy azok által reményli inkább az egyetlenegy fia szerencséjét, mint más által. Isten csudálatosan tette ezt a fejedelmet, úgy is tartja. Félek én az Istentől, és ennek a fejedelemnek szerencséjétől; ha törvény és igazság ellen vették is a reverzálist tőlem, de én megtartom, és ha valamit ellene valót értek, bizony megmondom. Sok volt a szó, concludálám azzal: Az Isten csudálatosan tartott meg tavaly, én csak az Istenre bízom magamat és ügyemet. Házamnál magamat megvonom, Béldi uramnak is azont javallom. Deus providebit697, mert bizony az immár elmondott ratiókból bizonyos, hogy ez az állapot humanitus orvosolhatatlan. Erre az én declaratiómra nézve, vagy hogy még a dolgot el nem kezdették volt, de Kálnoki tovább semmi particularéra énvélem nem méne, és Béldinek semmi dolgát nem tudtam egész eruptiójáig. De ő maga fátumától vonattatván, az én tanácsomat nem követé, hanem Kapi György, Haller János, Csáki László és több sok fő s nemes emberrel öszveszövetkezett, amint ők állították et privatim et publice: ad principem non evertendum, sed a jugo et obsidione Telekii et asseclarum liberandum, et justitiam, leges et libertatem patriae restituendam698. Melyre bizony volt volna is nagy szükség, ha Isten akarta volna; és azt is bizonyosan tudom s hiszem, hogy sokaknak ebben egyenes jó intentiójok volt, de az Isten erre a mostani változásra akarta tartani és készíteni ezt a felette bűnös, Sodomával felérő hazát, amint ide alább hovátovább mindinkább megvilágosodik.

Mint odafel is említettem, hogy az én ipam néha megjuhászott, lőn ilyen dolog ősszel. Kendi János meghalván, a zágori-tarnóci részjószágnak felét, melyet Kún Istvántól hamisan nyert volt el, hagyta, amint hagyta, atyjafiainak. Ezekkel ugyan az én tanácsomból akarván az ipam megalkunni, terminálánk az alkura üdőt Zágorban. Oda menék én, és az alkuvás meglévén, vissza Szent-Miklósra. De azonban:

A Gyulafi-szentdemeteri ház praetendált a Kendi János kelementelki udvarházához, hogy az ő fundusokon vagyon; nem cedálván a Kendi successori, a Gyulafi-részről néki küldenek egynéhány száz embert, és a szép kő udvarházat földig lerontatják, szinte mikor mü Zágorban alkudtunk. Az én öcsém Bánffi György is, sógora Gyulafi Lászlónak, almási, ivánfalvi jobbágyit odavitte volt maga arra a házrontásra, és az meglévén, jöve Zágorba az ipamhoz ebédre, és igen megrészegedvén, elindulánk együtt Szent-Ivány felé. Én marasztám, háljon ott, de még fenn lévén a nap, elméne. Én is sietvén haza, menék hálni Gogányba a prédikátor Szentiványihoz.

Ezalatt Apor István, minden emberek, azután a dologból vett ítíletek szerént, a bátyjától, Lázártól informáltatván, jött ki Háromszékről Búnra Bethlen Gergelyhez, és annak a dolgot úgy adta fel, hogy szedelőzzék, mert maholnap egynéhányszáz vagy ezer székely lészen vendége etc. Indulának mindjárt együtt és érkezének Almásra a Bánffi György házához estvére, amikor én Gogányba, és ottan hamar Bánffi György is részegen haza, ki ott, mint s hogy, kire zúgolódott, ő tudta, de Bethlen Gergely úgy értette és azután is állította, hogy Bánffi György azt mondta volna kinn az udvaron: lészen ma valami. Bánffi pedig azt mondta azután, hogy ő bizony semmit olyat nem mondott; sed risum teneatis amici!699

A Bánffi György házrontásból visszajövő ivánfalvi jobbágyi érkeznek azalatt Almásra, és egyenesen bé az urok házához, ott szállanak a gabonás ház tornácában; láncsáson voltak, mint olyan munkában járó paraszt emberek. Bethlen Gergely kimenvén az udvarra, meg talál bennek látni, és úgy megijede, a gonosz lélek tünteté-é a szemébe vagy a rettegő lélek, de nem szégyenlette azután is hüttel is állítani, hogy Bethlen Miklós volt ott paraszt köntösben, láncsa a kezében. Nosza lóra, lóra! Apornak sem volt annyi tehetsége, hogy megmaraszthassa, csak elindulnak, s éjjel mennek Székely Lászlóhoz Pócstelkére. Mikes Kelemen, mi járatban, én nem tudom, ekkor Medgyesen volt; elküldének hozzá s hívatják oda, és osztán Bethlen Gergely, Mikes, Székely László, Apor István megindulnak Szamos-Újvár felé, s mennek Bogácsra (a fejedelem ekkor Szamos-Újváratt volt). Én ezekből semmit sem tudván, Gogányból későn indulék s mentem paripán a hegyeken Jövedics, Harangláb etc. felé. A szakácsomat küldém vacsora-készíteni Völcre másodmagával, s megyek magam negyedmagammal egy vezetékkel Bogácson felül, a kerteken kívül Sáros felé. Zágorba menő utamban Bogácson ittam vala én igen jó bort, Szaba nevű hegybélit, küldém bé egy fapalackkal Majtíni István nevű szolgámat, hogy énnekem abból a borból hozzon. Ő elméne a faluba, én is megyek imitt fenn, hát szintén akkor érkeztek volt oda Bogácsra imezek; kik is látván Majtínit, és engemet imitt, én kémemnek vötték, itatták, examinálták; ő megmondta, hogy Zágorban voltunk etc. az igazat; de emezek, kivált Gergely, úgy megijedtek, félig kész vacsorájokat otthagyták, s mentek azon éjjel Radnótra. Ott éjszaka a kastély kapuja zárva lévén, Bethlen Gergely lajtorján vagy mint akart a palánkon bémászni, nem győzvén féltiben a kapunyitást várni; Székely László azután nevetve beszélte, de még azt tette hüttel hozzá, hogy ha ő engedte volna, Gergely és Mikes, mikor a falu felett mentem, ki akartak rám jőni és megöletni. Ő monda: Hiszen látjátok, negyedmagával vagyon, ez a bolond szolga is borért jött, gyalázat nékünk az árnyékunk előtt így futnunk. Ez-é a hatszáz székely?

Én ebben semmit sem tudván, utamat követém, s még a nap fenn vala, mikor a Völc felett való bércre érkezém. Gondolám, hogy gyalázat s bolondság nékem, kivált szép üdőben s jó úton haza nem mennem hálni egy mérföldnyire. Csak hírt adék Völcre a szakácsnak s hazamenék mintegy kilenc óra felé; csendesen mentem, de várd el majd a más, nevetség vagy szánakozásra méltó lármát.

Elhiszem, s úgy is volt, a futó urak dolgát és futásoknak okát Gergely megírta volt még Pócstelkéről Farkas bátyjának. Ennek szegénynek ezelőtt is igen szokása volt, hogy az én házamhoz legközelebb lakó Molnár Miklós nevű jobbágyával cirkáltassa az én dolgaimat, járásomat; hihető az öccse írásához képest, most annál is inkább. Molnár Miklós hírt ád néki, hogy hazajöttem. Nosza mindjárt készülni; s azon éjjel megyen Oláh-Csesztvére és által a Maroson; cselédestől hintón ment Szamos-Újvár felé. Sok szó volt erről a futásról, de én elhallgatom. Én otthon csendesen aluttam. Igaz az Isten szava Prov. 28:12. Psal. 12:7.700 Reggel meghozák énnékem az ő futásának hírét, Majtíni is meghozá a bogácsi bort és hírit azoknak az uraknak, hogy onnét mindjárt elmentek, de miért, ő nem tudja, csak hogy őtet itatták, firtatták. Gondolkozni kezdém, juta eszembe a Bánffi Dienes üdejében való majd hasonló lármája Bethlen Farkasnak a Bethlen Gergely akkori, odafel említett tudósítására nézve, a Kálnoki Bálint minapi beszéde. Az említett uraknak, vagy minek mondjam, mert ekkor urak még nem voltak, Székely László, Bethlen Gergely, Mikes, Apor, kicsoda és micsoda voltak? gyanakodám, hogy valami lármájok, avagy legalább valami kígyókőfúvások vagyon701, mert azelőtt is ezek az emberek csinálták vala a fogarasi feredőt. Sóhajtok Istenhez. Ihol semmit sem tudok, mi dolog? Azelőtt is engem Béldivel minden ok nélkül kopóláncra vetének, hátha most ő peckelődik, soha bizony el nem hiszik, hogy complex nem vagyok, el kell vesznem nagy ártatlan miatta és ezeknek nagy gonoszságok miatt. Meggyek, én Istenem, taníts meg! Feltevém magamban, ha a fejedelem commissióját hozzák, hogy udvarhoz menjek, bizony nem oda, hanem noha nem Béldihez, de bizony harmad helyre valahová elmegyek és elvonszom magamat. Azonban házomnál sem leszek, hogy ott ne foghassanak meg, Feleségemnek és cselédemnek sem mondom meg, hogy hová megyek, hanem mást mondok, mást cselekszem.

Lajos, rabi inasom, már asztali szolgám, egy szakács, egy lovász, két legjobb paripámmal megindulék, menék Vadverembe hálni; másnap Enyedre ebédre és hálni az én hidasi kőbányámhoz, onnét, úgy tetszik, Várfalva és Péterd, Szilvásra és azután Tordára. Búkálásra jó helyek, és magam jószágom, hogy már látogatása jó color volt. Gondolám, hogy menjek Gyéresre Rhédei Ferenchez, kihez mint kiváltképpen való jóakarómhoz és az akkori főrendek között jámborabb emberhez bíztam, hadd vegyek ott valami hírt, és általa Telekinél et consequenter a fejedelemnél csináljak securitast magamnak. Elindulék, de az úton megijedék; gondolám, csak írok néki, és a választ hadd hozza a szolgám Szent-Miklósra, de interim feltevém magamban, hogy Szent-Miklósnak én feléje sem megyek, hanem másutt vesztek utat. Ez Kocsárd felé menő mezőben vala, ott a mezőn írék néki, de meg ismét ebből is kiijedék, és a levelet nem küldém el, hanem én bizony nem tudom már most magam is, akkor éjszakára hová menék, de másnap osztán ugyancsak Gyéresre menék. Rhédei Ferencnek ekkor holt meg az első felesége ott Gyéresen, koporsóba is tették volt. Ezalatt a futó emberek Szamos-Újvárra mentek, ott a fejedelemnek s Telekinek mindent elmondtak. Ott concludáltatott: a fejedelem jőjön Ebesfalvára, legyen tanácsgyűlés ott. Teleki, Bánffi Zsigmond érkezének aznap Gyéresre. Teleki örüle, hogy ott láta, de gyanakodott, hogy Béldi kémje vagyok, mely ebből bizonyos: Éjszaka néki szokott strázsája hall nagy sűrű lódobogást, és arra fellázasztja őket, találkozott, aki mondotta: Vajjon nem a Bethlen Miklós hada-é, akit Bethlen Gergely mondott? Teleki mindjárt küld a szállásomra a Rácz János házához, hogy titkon cirkálják meg, mit csinálok; én aluttam; megviszik néki, másfelől azt is megviszik, hogy a Rhédei Ferenc valamitől megijedett ménese futott ott el, s az dobogott; megneveti s lefekszik. Másnap maga beszélé nékem, hogy Béldi ugyan nyughatatlankodik, de nincsen szintén annyira, mint Bethlen Gergelyék lármáztak, avagy talán én jobban tudom a dolgot, mondjam meg nékik. Én mondám hüttel és igazán, hogy én bizony semmit sem tudok, de mégis félek, mint a tőrből elszaladt madár, látván, hogy azelőtti actorok kezdették a tragoediát játszani. Biztatának Rhédeivel ketten, hogy ők bizony teljes tehetségek szerént oltalmazni igyekeznek, ne féljek, csak legyek hű etc. Evvel hazamenék Szent-Miklósra.

Bethlen Pál öcsém levele érkezik Búnról: Summája: hogy a felsőbúni háztól olyan felleg és szélvész támadott, félő ismét, sok mennyköve, jege ne essék. Ő Bánffi Györggyel és a sógorával, Thordai Jánossal Mihályfalva felé megyen vadászni, jó volna, ha én is odamennék a companiába. Én jobbnak gondolván magam is mind a házomon kívül való lételt, mind az öcsém társalkodását; elmenék vadászni a holdvilági és selyki erdőkre, de sehol sem kaphattam őket és hazamenék Szent-Miklósra, mely is Istennek kegyelmes gondviselése volt (amint ide alább megtetszik), hogy én akkor Mihályfalvára nem mentem volt; bizony a vadászatban is mind villogtam, és Lajos készen tartotta mindenkor közel hozzám a paripámat, hogy szaladhassak, ha kell.

Szomorú eset lőn ekkor az én házomnál. A feleségem hallotta volt, hogy a negyednapi hideget az égett bortól való részegség meggyógyítja; egy leányon próbálta, succedált; istenfélő jó öreg asszonyára is hasonló hideg esvén, míg az estvéli könyörgésen voltunk, ő majd egy iccét apránként megivott, azt tudták, csak részegség miatt esett el, de a guta ütötte meg hat órára, meghala éjféltájban.

Az én atyámat az Isten minden emberi elme felett a vízkórságból meggyógyítá, úgy hogy udvarhoz is székben az ebédlő palota ajtajáig vivén, onnét második házig is lábán ment a fejedelemhez tavasz végén; de hamar phtisis succedála702. Eddig a Béldi tragoediájának prologusa, sequuntur actus703.

TIZEDIK RÉSZ

Béldi tragoediájának continuatiója

Szamos-Újvárról a fejedelem azalatt méne Ebesfalvára, a tanácsurak, még a Béldisták is, odagyűltek; nem tudta még akkor Teleki, vagy inkább hiszem, csak dissimulálta, de a legbelső tanácsok voltak a futott emberek. Más urak, főemberek is, felesen kísérték a fejedelmet oda, féltekben inkább, hogy hitelt szerezzenek magoknak; ezek között: Kornis Gáspár, Macskási Boldizsár, kik az én megfogattatásomkor is veszedelemben forgottak. Én is azért menék Ebesfalvára csak paripán, könnyű szerrel, egy vezetékkel. Utamban meghálván, láték ilyen álmot: hát én Ebesfalván a fejedelem kisebb palotájában vagyok, az erdélyi akkori úri rend és főrend majd mind ott vagyon, engemet kérni és erőltetni kezdének, hogy tégyek prédikációt nékik. Én mondék: Én ugyan Fogarasban a tömlöcben az én egy inasomnak prédikállottam sokszor, és kivált vasárnap és innepnapokon kétszer-kétszer (aminthogy ez valósággal is így volt), de én most nem prédikálhatok, én nem vagyok pap, hanem egy zsoltárt mondjunk el, és azt resolválom. Javallák. Amint immár a zsoltárkönyvet forgatom, hogy melyiket énekeljük és resolváljam, Tophaeus, az udvari prédikátor megilleté hátul a vállamat kezével és súgá: A 125-ik zsoltárt704 magyarázzad nékiek, mert a mostani üdőhöz illendő ez a zsoltár. Ezzel felserkenék, és nem ok nélkül írtam ide ezt az álmot, mert ez volt egyik eszköze az Istennek az én megtartásomra, hogy én el nem bujdostam: és az üdő és az én dolgaim hovátovább mind inkább-inkább megmagyarázták és reám szabták ezt a zsoltárt.

Ebesfalvára én bémegyek; Teleki, Rhédei és más barátim jó szívvel láttak, de Farkas, Gergely, Mikes úgy néztek, mint az emberevő farkasok. A fejedelem is majd olyan fogarasi ábrázattal és móddal viselteték hozzám, el is töltették volt fülét, szívét ismét a sok hazugsággal ellenem, de Isten, jóakaróim, és politica ratiók megoltalmaztanak, de különben, ha rajtok állott volna, ismét eltettek volna láb alól, kivált Gergely és Mikes etc.

Ezalatt gróf Csáki László, Belényi Zsigmond, Paskó Kristóf bémentek Béldihez Bodolára, és Béldi, Apor Lázár, Daniel István, Kálnoki Bálint, Domokos Tamás és több számos nemességgel Háromszéket, Lázár István Csikot disponálták magok mellé. Daczó János is titkon Béldista volt, de sem oda, sem a fejedelemhez nem volt igaz, mindenik helyt hazudott. Béldi a székelységre, sőt az egész országra kiírt, magának a fejedelemnek is, hogy ő semmi gonoszt nem intendál, hanem magát kénteleníttetik oltalmazni. Találják valami útját, módját, nemcsak az ő securitasának, hanem mind az ország közönséges, mind sok privata personák megbántódása orvoslásának etc. Már ez nyilvánvaló nagy zendülés, melyre nézve

Ebesfalván titkon mit végeztek, nem tudom; a dolog és az üdő kiadják; publicumban ez lőn: Szent-Ágotán legyen országgyűlése, ahová Béldi és társai is hütre jőjenek el, ott complanálódjanak minden dolgok. Erre pedig, hogy Béldi inducáltassék, Kornis Gáspár, Mikes Kelemen és Macskási Boldizsár küldetének követségre Béldiékhez. Én tudtam, hogy Kornisnak, Macskásinak, mint Béldi jóakaróinak a fejedelem és Teleki előtt semmi hitelek sincsen, hanem totius hujus legationis caput et cor Mikes705, Béldi halálos ellensége, noha in ordine et numero trium hogy már ő ultimus, de revera primus706, és nem volt nehéz megjövendölni ennek a követségnek kimenetelét, az mely lőn. Nem is azért küldötték Mikest, hogy bona fide csendes conciliatiót707 kívántak, és arra céloztak volna, hanem azért küldötték, hogy kém legyen és scissiót csináljon a Béldi mellé hajlott székelységben; nem is haszontalan inventio volt ez, uti mox patebit708. Kérdi éntőlem Teleki: Mint tetszik ez a dolog? Én mondám: Ez mind jó volna, de a Mikes követsége ezt mind elrontja. Ihol nem messze vagyon vízkereszt, vagy a három bölcsek vagy királyok napja. A római atyafiak nem tudom hol vették, de azt mondják, hogy egyiket Gáspárnak, a másikat Menyhártnak, a harmadikat Boldizsárnak hívták. Ebben a kegyelmetek követségében látok Gáspárt, Boldizsárt; Kelemen helyett küldjétek el Tőke Menyhártot, a fejedelem legrégibb és legkedvesebb, atyjáról maradott vén szolgáját, és én bizony minden jót reménylek belőle, de így bizony minden rosszat. Mert Gáspárnak, Boldizsárnak hogy tü semmit sem hisztek, azt Béldi jól tudja, vagy legalább úgy hiszi: ő ellenben Kelement halálos ellenségének tartja, és így ex nihilo nihil fit709. Az igaz békéltető mediatornak mind a két fél előtt hütelének és kedvességének kell lenni. Ezt mondám. Nem fogadák; miért? ők tudták, vagy ők sem tudták talán, csak az Isten, aki igaz az ő ítíletiben akkor is, amikor az ember és az ördög hamis azoknak végbevitelében. Nékem sem volt egy csepp hütelem is. Nemes Jánosnak, ki másként háromszéki főkapitány és jámbor, értelmes, hű, tisztességes ember volt, nem volt hütele; mert hiszen ha valakit, őtet illette volna a Háromszék csendesítésére való követség, aminthogy majd továbbad Fogarasból, scilicet aqua jam turbata satis per Mikes, eadem qua prius fide et intentione occulta710, elküldték, és a jámbor ember minden közönséges jóra való igyekezetével s candorával in suum finem abutáltak és osztán ad glaucoma statuum oculis obducendum711 tanácsúrnak is tették Mikola Zsigmond és Bethlen Gergellyel együtt a fogarasi, majd említendő gyűlésen.

Ekkor hozák Ebesfalvára Bécsből a dániai király és az akkori nagyhírű brandenburgiai elector712 (kinek fia ma prussiai király) leveleit a fejedelemnek, amelyekben offerálák a magyarországi motusok megcsendesítésére való mediatiójokat; de nemcsak nem acceptálá a fejedelem, vagy mondjam, Teleki, még kemény és azokhoz a nagy potentatorokhoz illetlen választ tőnek reájok. Én mondám, hogy nem úgy kellene az olyan nagy méltóságokat becsülni, a mediatiót nem kellene megvetni, egyik lutheránus, másik református, hiszen keresve kellene keresni, kivált a religiókra nézve (quarum vel maxime causa periclitatur713) az ilyen mediatorokat. Még öszveszidá Teleki őket. Expeditor volt Bethlen Farkas, már destinatus cancellarius714, bizony nem egészen kedvéből írta, mert a magyarországi háború őnéki nem tetszett, sed hoc tempore, quod Teleki jubebat, hoc fieri debebat, nemo contradicebat, hiszen statim peribat aut obediebat, princeps horologii instar procedebat vel silebat. Haec erant Hungariae et Transylvaniae et in utraque multorum bonorum et malorum fata715.

Elnézvén és keseregvén én ezeket, menék Keresdre az atyámhoz, ki már ab uno extremo ad aliud716 vízibetegségből száraz betegségbe, hectica asthmába etc. esett vala; beszéltük, sopánkodánk, hogy bizony soha közöttök szárazon meg nem maradunk. Teleki, Rhédei a sok hamis ember ellen, a nyavalyás, mindent hívő s minden rosszra reávehető fejedelem alatt meg nem oltalmazhat; míg hírekkel lészen, vagy kedvek ellen is feladnak rajtunk, mint régen a maga házánál, Báthori Zsigmond üdejében, Abafáján, Gyulai Pál cancellariuson, vagy megfognak, elhurcolnak egy várba, s mikor és mint szabadulunk meg, javacskáinkat is elprédálják etc. Hanem menjünk bé Szebenbe, a dolog végéig legyünk ott. Vagyon mind az atyámnak, mind nékem régen tartott pénzes szállásunk; nemcsak szín, hanem valóság az atyám betegsége, doktor, patika; az én feleségem betegülőfélben vagyon, napját sem tudja; kórbetegnek és olyan terhes személynek az ilyen háborúban senki sem vetheti vétkül, ha a mezőről városba mégyen. Urunk és hazánkhoz való kötelességünket sem sértjük meg: senki azért meg nem nótázhat. Azonban 50-60 katona nyakon nem köt; ha ott arestálni akarnak, nem lészen olyan mohón; mentségre, búvás, szaladásra, vagy jóakaróink törekedése és oltalmazására lészen üdőnk. A szász sem ki nem ád, sem meg nem fog, sem magyarnak ott megfogni nem enged tanács nélkül. Ezt concludálók, és én, hogy már Szent-Miklósra indulék de

Gondolám azt: Ebesfalvára bémennem, és az úr ott lévén, mellette is, kivált in hoc suspecto tempore717 elmennem, veszedelmes; különben is a rettenetes sok nyomorúság és istentelen üldözés már elbokrosított volt. Azért én Keresdről a szokott úton, a szőlő mellett kiindulék Földszén felé, de a hegy tetején fordulék balkézre és az erdőben mindenütt a bércen menék Rosondára és másnap Szebenbe s az útból a feleségemnek megírám, hogy mindjárt jőjön és költözzék Szebenbe betegülni. Bé is jöve circa 29. decembris anno 1677.718 és ott születék Borbála leányom, azután Galambos Gáborné 20. januarii anno 1678; dücsőség Istennek érette, amen. Bémenésemet és okát megírám Telekinek és kérém, légyen veniám a gyűlésről, viselhessek gondot házam népére, erőtelen feleségemre; és jó válaszom lőn. Az atyám is januáriusban béjöve, noha nehezen vehette magát és kivált a mostoha anyámot reá, meg is hala szegény osztán 28. februarii, utolsó vendégsége lévén az én leányom keresztelője a maga szállásán, amelyben vígan is volt. Jól tőn Isten véle, hogy az emberek furora és megcsúfolása elől elragadá, mert noha csak annyi része volt a Béldi dolgaiban, mint a csecsszopónak, mégis rútul akartak véle bánni. Úgy szokott az ember fizetni; holott az én atyám az Apafi György halála után, kivált a kisebb két fiának, Boldizsár és Mihálynak, atyjok helyén való kurátorok, és az anyjoknak, Petki Borbárának nemcsak igen kedves atyjafia, hanem tanácsával és minden fáradságával való jobbkeze és ennek az erőtlen, boldogtalan fejedelemnek bizony merő tutora volt. No mégis valami nagy nehezen, és azt is becstelenséggel, képének küldé szegénynek a temetésére ipamot, Kún Istvánt Marosvásárhelyre ad annum 1678. De térjünk Béldire.

A három követ elment azalatt Béldihez, és az én jövendölésem bétölt. Elment azután Nemes János, az is csak haszontalanul a közönségesre nézve, de a küldözők részéről felette hasznoson, mert avval a küldözéssel, tractával, mint a róka a kölyök agarat a farkával, úgy hordozták s veszteg ültették Béldit, kinek minden momentuma in celeritate719 állott volna. A székelységet disponálták magok mellé, és üdőt nyertek a kolosvári s több praesidiariusok, kő- és szamosújvári s egyéb lovas puskások, mezei katonák öszvehozására, és osztán ezeknek alkalmatosságaival Aranyos, Maros és Udvarhelyszéknek magok mellé való felültetésére, mellyel osztán rámenének. Háromszék, mely volt, amint mondták akkor, 4500 ember, csak eloszlék, az orra vére sem ment senkinek is. Béldi Pál, Csáki László, Belényi Zsigmond, Paskó Kristóf, Apor Lázár, Domokos Tamás, Kálnoki Bálint elfutának a portára. Szent Ágota helyén Fogarasban hirdettették a gyűlést, melyből én, ut supra720 kiszerzém magamat. Ebben a gyűlésben tették az atyám helyett Bethlen Farkast cancellariusnak és Fejér vármegye főispánjának; Mikola Zsigmondot, Bethlen Gergelyt, Nemes Jánost tanácsnak; Mikes Kelement ítélőmesternek; portára választották ország követeinek Béldiék ellen Bethlen Farkast, Mikes Kelement, egy szászt, és a latere721 majd meglátszó munkára Apor Istvánt. De amíg ezek mennek, jőnek, lássunk egyéb szükséges dolgok megírásához.

Mikor én Szebenbe menék, nézem, hát ott van Haller János, Keresztesi Sámuel; hamar kitanulám, hogy a szász natio Béldi részére való disponálásában munkálódnak, és nem is haszontalanul az ő részére, ha Béldi sietett volna a kijövéssel és Csik és Háromszék példájával, erejével Udvarhely és Marosszéket, et consequenter az országot maga mellé felültette és a fejedelmet placide tractálván, praeoccupálta722 volna; mert az bizony dolog: vármegye, székely, szász mind megunta volt azt az akkori anarch- vagy poliarchiát723, és az orvoslását tacitis suspiriis724 kívánta. A szászok bizony Szebenben és Brassóban, amint mondották, igen oda is hajlottak volt; Szebenben Gotzmeister Kálmán Kristóf volt a derék kormánya annak a munkának; meg is adja majd az árát.

Én látván ezt a szörnyű észvesztést, praevideálám: avagy a hazában lészen rút vérengzés, és osztán török biró dirimálja mind a két fél és mindnyájunk s a haza veszedelmével; avagy ha Béldi a sárt nem állhatja, a portára megyen, és úgy is fegyvert hoz az országra, sok példa lévén már ilyen azelőtt Erdélyben; és megjövendölém Haller Jánosnak mindezt, ami következék azután közönségesen a hazára, és egyen-egyen sokakra közülök és közülünk ártatlanokra, melynek bételését majd meglátjuk. Azonban

Írék én egy levelet Béldinek; ez volt ezekben a zerétékben első és utolsó levelem hozzá, et consequenter ebben az életben. Summája ez vala: Az én tanácsomból (amint Kálnoki Bálinttól is megizentem volt) bizony veszteg ült volna, de ha már falu képiben s fejében kardot vont, siessen ki a hadakkal, és emezeknek készületeket praeoccupálja, s a fejedelemmel hirdettessen ország gyűlésit Nagy-Sinkre. Ő pedig assecláival együtt assecuráljon minden rendet hüttel per patentes publicas, et in particulari725 a fejedelmet, et in privato726 az ellenségeit; mindenek felett pedig küldjön az én kezemhez két assecuratoriát és leveleket, egyet Telekinek, mást Rhédei Ferencnek szólókat; én azon leszek, bízom is Istenben, boldogít, megcsendesíthetjük ezt a civile bellumot727 vér nélkül; másként megjövendölém néki, mint szintén Haller Jánosnak imide feljebb, hogy vagy úgy jár, mint nemrégen Barcsai üdejében Barótnál Székely Sámuel728, vagy mint minap Bánffi Dienes a maga alattvalóival, vagy elfut. Ezt ő nem fogadá, noha volt volna még januárius elejin módja benne; úgy is vevé hasznát. Fátuma mellett ezek az okok tartóztatták, amint osztán a dologból kilátszott és a társai is megmondották bizonyosan, mind akkor hamar, mind holta után:

Kapi Györggyel mint egyezett volt, ők tudták, de az bizonyos, hogy megegyeztek volt, hogy Kapi György menjen bé azon az őszön úgy, mint főkövet, az ország adójával a portára, melyet a fejedelemnél könnyű volt végbevinni. Teleki, Rhédei baráti voltak Kapinak, Bánffi Zsigmond ipa, Bethlen Farkas sógora, Haller János, Béldi társai, ő suspectus nem volt, Naláczinak patrónusa, főispánja volt etc. Míg ő megyen az adóval, Béldi kezdjen munkához és tudósítsa őket, és ő, mint ország követje, az adó-béadás mellett agat publicam regni causam et reformationem status perversi729, ők úgy mondták, salva principis dignitate manente730. De a más fél azt mondotta: fejedelmet akartak választani per talem qualem statuum liberam electionem731. Én, és nagyobb része az emberek okosainak inkább hittük ezaránt a Béldiék szavát, de az ország és községet a másikkal hitették el. Az való, hogy Paskó Kristófot küldvén Béldi a portára Kapi után, hozott Paskó Teleki amotiójáról való parancsolatot a portától, de ezt supprimálták a fejedelem mellett Telekiék, és a portán, mely rendszerént venalis, munkálódtanak ellene boldogul; melyet észrevévén a portán Kapi, többire csak szökve, paripán, igen-igen postán, talán kilenc nap hazajő Fogarasba, és még ő kezdi, mint nagy hűségből, titkon a fejedelemnek s Telekinek kiadni a Béldi portán való machinatióját; és hogy azért jött ki lóhalálában öreg teste romlásával ő, hogy maga hozza meg azt a nagy gonosz hírt cum particularitatibus732, hogy viselhessen gondot a fejedelem magára s az országra. Nem tudta veszett róka, hogy már hálóba csavarja a farkát. A maga felesége, kinek szebb vala teste, mint lelke, és a szeme, mint a szíve, az árulta el az apja által a fejedelemnek (melyet osztán megsiratott mindenik). Csakhamar kapák Kapit, és Dévában vasban hala meg, melyet testamentuma szerént véle is temettek, úgy, amint a lábára volt verve. Azt pedig azért verték volt, hogy el akart szökni; meg is lehetett volna, minden dispositiói már meglévén, ki is ment volt egy árnyékszéken a rabházból, de kiijedett s visszament a rabházba ugyanazon lajtorján és árnyékszéken. Öt vagy hat helyen voltak lovai disponálva a futásra egész Magyarországig; jól elmehetett volna, de fatum.

Haller Jánosnak ezen fogarasi gyűlésben, mint a halnak, gelesztás horgot adának, splendido, sed vano titulo733 ország thesaurariusának tevék, de azután csakhamar in anno 1679. májusban, (vide articulum ejusdem anni XI.734) Fejérvárott csinált gyűlésben őtet, Lázár Istvánt, Daniel Istvánt, Keresztesi Sámuelt, Kálmán Kristófot és Bialis Olasz Ferencet megfogták. Ezt az utolsót, mint ártatlant, reverzálisra mindjárt elbocsáták; Kálmán Kristóf fizetett a fejedelemnek hétezer forintot, másoknak mennyit, nem tudom, és azt is el. Keresztesi Sámuelt is a sógora, Barcsai Mihály, a fejedelemnek nem régi udvari kapitánya és Székely László kedvességével verset futó favoritája kiszerzette hamar. Daniel István sem felettébb sokáig ült Dévában, eleresztették, de Haller Jánost megnótázták, s a fejedelem megizente egyszer néki éjszaka, hogy készüljön, mert reggel elütteti a fejét; meg is cselekedte volna, ha a fejedelemasszony s az urak engedték volna. Kiváltképpen azért haragutt, hogy Béldi, contra fidem sociis datam735 a leveleket megtartotta, és Bodolát kézhez vévén, ezek ott találták Haller Jánosnak Béldihez egy levelét, melyben forgatván Zólyomit is, írta volt Haller János: eben gubát vagy kutyát cserélni. Lázár István és Béldi Pálné (ki is sok istentelen kegyetlenségével és a fejedelemségről boszorkányoktól való tudakozásával volt nagy oka ura veszedelmének) Szamosújvárott a rabságban hala meg, Béldit és véle elment társait is megnótázták Apor Lázáron kívül, melynek oka ide alább vagyon. Bodolát elhányatták, Bethlent s egyéb jószágit a Bethlenek, Mikes Kelemen, Naláczi István feloszták. Az érette való kezeseket erősen megvonák, gyermekeinek s atyjafiainak csak a seprejét hagyták a jószágának, res mobilisét736 mind elprédálák. Justus es Domine, et justa sunt judicia tua.737 Béldi Pálban bizony volt sok jó, a vértől is irtózott, és annak eltávoztatására nézve cunctála, amikor sietni diktálta volna a ratio status et belli738; azt tudta ő, hogy mint a két oláhországi boérek739 szokták a vajdát a portán perleni, ő is azt követheti; de az Isten a sok rabtartást, kínzást, és egy német gyalogjának két keze elvágását fizeté meg néki, Kapinak a nős parázna, fertelmes életet és a szörnyű állhatatlanságot, tökéletlenséget. Haller János jámbor ember sok esztendeig raboskodék Fogarasban ugyan, de szép vénségben, tisztességben méne a koporsóba. Lázár István a sok tőle kiontatott vért fizeté meg. Sic vel bona causa in malis manibus non prosperatur, et male agendo, fit pessima.740 Mikor Fejérvárott az a sok fogdosás, nótázás volt, nékem Teleki, Rhédei magok tanácslották, ne menjek a gyűlésbe, ők megmentenek a fejedelem előtt; azért csak Szent-Miklóson ültem szüntelen való remegésben minden ártatlanságom mellett is. De menjünk a portára.

Bémenvén Bethlen Farkas csaknem nyolcvanezer tallérral a portára, Apor Lázárt az öccse, István által elszerzé Béldi mellől; kéri a többit kézbe a portától, de azt adják válaszul: magok lábán jöttek ide, a muzulmán szent vallás és a császár méltósága hová lenne akkor, hogyha a hozzá folyamodókat kézbe adná; hanem inkább traktáljanak Béldiékkel és békéljenek öszve. Tudja a porta az erdélyi dolgokat, ismeri a fejedelmet is, csak ők ott alkudjanak meg, fejedelmet is jobbat tehetni. Azt állította azután Teleki: néki fő török mondotta, mikor vélek táboroztunk, hogy igen kicsiden múlt, hogy öszve nem alkudtak volt, ha Béldi s Bethlen Farkas halálosan nem gyűlölték volna egymást; és így mondta a fő török: ha annak a szép úrnak (Bethlen Farkasnak) esze lett volna, fejedelem lehetett volna. Kézbeadásokat végbe nem vihetvén, sem pedig ott való megölettetéseket, azt vitte végbe, hogy tegyék a Jedikulába őket, s oda tették, de esztendő mulva főkövet Székely László, Csáki Lászlóval-é (mert volt olyan erős gyanú és szó) vagy más által Béldit megétette, és a többit a török szabadon bocsátotta. Csáki ment Lengyelországba, kiről ide elébb sok szó lészen, Paskó Magyarországba, s Patakon holt meg, Belényi Bécsbe és ott pápistává lett, Domokos Tamás nagy vénségbeli koldussá Erdélyben. Kálnoki Bálintot a fővezér fiai deák praeceptorának fogadta; úri módra nyuszttal bélelt köntöse, nagy fizetése, becsületi; de hamar meghala. Öccsei úgy mondták, hogy erdélyi mesterség étette meg. Isten tudja. Unum N. B.741 Mikor Béldi Konstantinápolyban megholt, két vagy három hét sem volt közte, Bethlen Farkas is meghala Szent-Miklóson hetednapi betegségében, nem örülhetett, vagy jól meg sem tudhatta a Béldi halálát. Ilyen a világ és annak igazgatásában az Isten ereje, bölcsessége és igazsága. Élete, szerencséje, becsületi legszebb virágában hala meg. Az erdélyi főrend között termete, ábrázatjára nézve merő Absolon. A két öccse, úgy hiszem, bizony méltatlan ráfogá a feleségére, hogy nádmézben étette volna meg, melyről az özvegy én és feleségem előtt sírva panaszolkodott, és mentette magát, eléhozatván azon nádmézet porozóstól, melyből azt a hírt költötték; kóstolta is a feleségem előtt; de úgy hiszem, csak az Isten torokgyék, vagy a jobb füle tövén nőtt miriggyel vevé el. Én bizony szántam, mert nékem jó atyámfia kezdett lenni, és kivált ebben a mostani mérges üdőben valójában megbizonyítá. Mert a portán sollicitálták volt ők Mikessel, hogy Béldinek bárcsak a leveleit adják ki nékik, de Isten igazgatásából a pogány nem cselekedte, hanem csak az olvasását engedte meg maga szeme előtt, még csak pariálni sem engedte, csak visszavette. Ott volt az az én feljebb említett Szebenből írt levelem is, melyet ő elolvasott, de az én veszedelmemre nem fordította, és Mikest is meggátolta; nékem azonban másfelől megmondotta, hogy attól ne féljek, mert nincsen, és ha mi nehéz törvénye lenne is, inkább előtte megkéri a jószágomat mások elől, de azért hogy nékem tarthassa meg és visszaadhassa. Isten úgy áldja meg őtet. Teleki és Rhédeieknek megmondotta, és azok is jóakaróim lévén, unitis viribus742 oltalmaztak; nyilván hiszem, cum qualicunque vel optima intentione743 írt lett légyen is az a levél, de bizony megnótáztak volna reá, aminthogy:

A Béldi Bodolán felfogott levelei között egynéhányat én levelemnek hittek lenni, akik hányták; Baló László, s nem tudom, ki volt a társa, reáírták: Bethlen Miklós levele, és engemet evocáltattak nótára; sőt a jószágomat is kérni kezdették a fejedelemtől, s ez is adni s ígírni. Osztán Teleki a fejedelem s fejedelemasszonynak és abba az engemet előre sententiázó tanácsba elévitte Rhédeivel együtt sok nékiek egyszermásszor írt leveleimet, és egymás mellé tévén, világos lett, hogy nem én leveleim, aminthogy nem is az volt; úgy nem perlének, de mégis vonának rajtam a fejedelem számára fl. 1000, az öcsémen Bethlen Pálon fl. 2000, a mostoha anyámon fl. 4000 istentelenül. Énrajtam kétezret akartak venni, de Teleki s Barcsai Mihály szerzette le felét. Ekkor sok evocatus volt propter complicitatem cum Béldio, sodomiam, conjugium intra quartum gradum et similia744. Én mondám Teleki s más jóakaróimnak: hogyha Krisztus urunk cum sceleratis versatus est745, én is felvehetem. Ez csak kereskedés volt. Az öreg Csáki Istvánnén tizenhatezer forintot vonának, az egy Cserei Jánost nótázták meg a bátyjának, Cserei Györgynek írt egy levelére, melyet aki akart, jóra, aki akart, rosszra magyarázhatott. Én láttam, hogy legnagyobb bűne, hogy fejünket nem vétette volt. Én purgatorium juramentumot746 ítíltem néki, vagy a director doceáljon747 többet reá.

Ritka csúfos casusom lőn nékem ez után a gyűlés után hamar. Én kicsiny alkalmatosságimra nézve menék Szent-Pálra, és onnét mikor szintén indulni akarok Zabolára, már a feleségem fel is ült volt a hintóba, érkezék szent-miklósi szabadosom egy nagy fasciculus levéllel; kapám haraggal, mint utam akadályát, és a házba visszamenőben felszakasztám, nem nézvén a titulusát, és az asztalra vetém. Kiomlék egy falka inclusa belőle. Kezdém olvasni rendre, ki egy, ki más ember levele, ki Telekinek, Bethlen Farkasnak, ki fejedelemnek, ki fejedelemasszonynak szól, mind felszakasztva, vagy volanter pecsételve. Egyben a Teleki Mihály legkisebb pecsétje is benne vagyon, csudálkozom rajta, keresem a reájok igazító originált s fordítom a copertát, hát a titulusa Bethlen Farkasnak szól; elhülék belé. No mert bizony megadom én ennek az árát. Ezt Telekinek egy részeg, írástudatlan szolgája adta volt Szent-Miklóson az én írástudatlan tiszttartómnak, Szarka Jánosnak, mondván, hogy sietve küldje meg nékem. A tiszttartó szintén akkor jelenlévő vak Opra szabadostól küldötte nékem. Én ezt az errort megírtam mind Telekinek, mind Bethlen Farkasnak, assecurálván mind az errorról, mind arról, hogy soha senkinek sem jelentem, amit bennek láttam, melyet az ő életekben meg is tartottam; de mégis mind a kettő ellenségem lőn miatta, csakhogy Bethlen Farkas hamar elhala ezen anno 1679. 30. decembris. Teleki 300 pálcát adatott a szolgának érette.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

Anno 1680- és 81-béli életem, vesződésem

Az 1676. 77. 78. 79-béli nagy szélvészből menekedvén, azt tudám, már alacsony kalyibámban nyughatom a partján ennek a világ tengerének; se tisztem, se semmim nincs, amiért üldözzenek; jószágom, lakóhelyeim vannak, értékem nem sok, de elég, szép, jó, ifjú feleségem két gyermekével játszik, harmadikkal terhes, etc., könyvem, lovam, puskám, kutyám vagyon, somnos dat casa securos748. De jaj! sok rendbéli próbák vannak rajtunk e világon. Az egész országnak és nékem szánkba adá az Isten a 11., 12. és 58. zsoltárt749. Teleki azelőtt barátom volt, még szolgálatommal is élt, mikor Paskótól, Belényitől a magosfalvi jószágot elvevé, mert azokat csak azért tartotta fogva sokáig Kővárban, énhozzám adta az árát, aureos 1000750, én Szent-Miklósra hívattam Paskónét s a többit, és közbíró, alkudtató voltam, úgy a törökfalvi vásárban is, még régen a sorostélyiban is, mert az is Paskóé volt, sok egyéb dolgaiban is. De már ezután először hidegedni, idegenedni kezde, és osztán Bethlen Gergely, Elek és Mikes Kelemen kedvéért mind üldözött egész 1689. esztendeig, amint meglátszik a következendőkből. A szegény feleségem is ezután egész haláláig, hat esztendő alatt, nehéz betegségei miatt szomorú házat, asztalt és ágyat hagyott az én életemnek másként legszebb és jobb üdejében énnékem.

Az 1680. januáriusban menék én Kamarásra lakni, igen rút hideg, szél, hó és fergetegben, noha üveges hintóban; de amint a régi üveges hintókban négy vaslábon állani szokott ülőszék volt, s ezt ekkor oda nem tették volt, az olyan lyukon feljött hideg a feleségem méhét, ágyékát általverte, a doktor azt állította. Elég az, rettenetesen megarenásodék, négy egész holnapig, amíg osztán fiat szüle, mind fekvék, kínlódék benne. Az Istennek nagy csudája volt, hogy mégis ép és egészségesen jöve ez a gyermek a világra, és az anyja is meggyógyula. Rettenetes akadályos volt Kamaráson huszonkét egész hetet tölteni télben és betegen, rossz házban, holott én csak hat hétig akartam ott lakni, és Szent-Miklósra akartam betegülni hozni. Tanultam akkor bezzeg széna, szalma és fűkémélést, noha ott kevés lovat tartottam ugyan, circiter 24. Jövék osztán Szent-Miklósra, és az én második fiamnak Miklós nevet intézvén, nagy keresztelőt akarék csinálni, híván komáknak a többi felett Telekit (akarván ezzel is obligálni), Rhédeit, Tophaeus püspököt, de az olyan nagyrendű emberek sok dolgok miatt nehezen érkezhetvén, messzecske rendelé Teleki a keresztelés napját, s ígírkezék ő is, a többi is; de más tanács volt az égben. Éppen azon a vasárnapon temetők el Szent-Miklóson, amelyre a keresztelése rendeltetett vala. Én is felfogadám ekkor, hogy soha gyermekem keresztelését nyolcadnapnál tovább nem halasztom, és nagy keresztelőt nem csinálok. Ez volt az első feleségem utolsó gyermeke. Ezután haláláig kétannyit betegeskedett, mint fenn járt, erőt vévén rajta naponként az arena, colica, suppressio mensium és annak egészen ad annum való derivatiója, végtére convulsiones epilepticae et conclusio a halál, melyről suo tempore751. Ha mikor csak nyolc hetet feküdt szegény egyvégtében, az semmi volt, hanem tizenkettő, tizenhat, huszat. Csak az Isten tudja azt, hogy ő micsoda kínokon, és én micsoda lelki-testi kísérteteken, keserűségeken mentem által a hat esztendő alatt. Bizony, ha az Isten nem őrzött volna, kiváltképpen a józan, mértékletes élet által, paráználkodtam volna, mert nehezebb volt már akkor asszonyember nélkül lennem, mint házasságom előtt; sok kísértet, kívánság és mocskolódás volt rajtam, de ugyancsak senkivel is nem közösültem, sőt abban nem is igyekeztem, noha sereggel volt a szép fraucimmer a házban. Istené a dücsőség, aki zabolázott, és tisztátalanságimat bocsássa meg. Amen.

Bethlen Farkas halála után a fejedelem engemet tanácsnak, cancellariusnak és Fejérvármegye főispánjának akart tenni, és Fogarasban létünkben akkor tájban mellém üle Naláczi s monda: A fejedelem, koma, terólad igen kegyelmes, nagy jót végzett, megládd a jövő gyűlésen, de Telekire s reám bízta, hogy együtt mondjuk meg, akkor megtudod. Harmadnapig várám, hogy mit mondjanak, de semmit sem. Én mint tűrhetetlen, és különben is házamhoz akarván menni, mondám Telekinek, mint kit patrónusomnak hittem abban is lenni: Naláczi azt mondja, hogy őreá s kegyelmedre bízta a fejedelem, hogy énnékem megmondják kegyelmetek ő nagyságának énhozzám való kegyelmességét; ha azért úgy vagyon, kérem, mondja meg kegyelmetek, mert én el akarok menni, hadd tudjam magamat alkalmaztatni, mert Naláczi nékem semmit sem mondott, (nem is mondott volt, hanem azután mások és Barcsai Mihály mondotta meg). Ezt hallván Teleki, megindula, s haraggal monda: Jó, ha Naláczi uram elkezdette, mondja s vigye végbe a többit is. Ezzel elfordula. Ezután sem ő, sem Naláczi, sem külön, sem együtt nékem semmit sem mondának, és Naláczira való bosszúból-é, hogy ő látszatott én nálam a gráciát praecaptálni752, és hogy transsylvanica omnipotentiáját753 mutassa, hogy ő aláz s ő magasztal, avagy a levél felszakasztásáért való haragjából, vagy az én ellenségimnek való kedvezésből, kiknek testi, lelki barátja volt ezután kiváltképpen, avagy ab altiori ratione754 ne csináljon az én halovány holdom az ő elméje dücsősége napjának eclipsist: soha engem sem a tanácsba, sem semmi egyéb tiszt, becsület, vagy fejedelem előtt való kedvességre, sem semmi jószág vagy gráciára elé nem bocsáta 1689. esztendeig.

Eljöve a Bethlen Farkas pompás temetése Keresden, ahol a két öccse úgy megbecsüle engemet a két öcsémmel együtt, hogy a castrum dolorisba755 sem méltóztatának, hanem kívül ültetének egy hitván fekete posztós karatlan padra, nékünk, hogy már de bizony magoknak inkább becstelenségekre, mindeneknek pedig csudálkozásokra. Teleki azt mondja vala, hogy csak oda kellett volna hagynunk a temetést. Én mondám arra: Ha ők rosszul cselekedtek és ördögi kainságokat világ eleibe terjesztették, mü a rosszban őket követni nem akartuk, megbüntetik magok magokat. Mü is mindjárt elvetők a gyászt, színesbe öltözénk. Jaj, sátán familiánkban való gonosz gázlása; bárcsak ezután szánja meg Isten.

Eljöve azután mindjárt a fejérvári gyűlés. Nékem olyan koncot adának rágásra, hogy már régen elnyomult dolgokat, inde ab anno 1659756 való országadói minden ratiókat felvizsgáljunk és számot vegyünk, én, Horváth Kozma, egy szász, és praesesünk Nemes János tanácsúr. Ennek a számvételnek fő titkos oka és célja az volt, hogy Nagy Tamásnén (ki is azelőtt Ugron Andrásné volt, mely Ugron András Barcsai Ákos üdejében sok százezrekből álló adóknak volt generalis perceptora, de még akkor mindenekről számot adván, absolutioja volt) valamit vonhassanak: úgy hallottam fogtak volt is ijesztéssel, hacsak a leszerzőknek is ajándékhasznot hajtani; olyan szándékok is volt, hogy mivel az én atyám volt abban az üdőben lett exactióknak (melyekben Ugron András a többi között számot adott és quietáltatott) praesese, hogy az atyámat becstelenségbe és maradékit kárba ejtsék. Mely ebből világos. Mi, exactorok, praesesestől757 felmenénk egyszer az ország közé, s mondók, hogy azokat a régi száraz csontokat hiába piszkáljuk, mert mind csak quietantiákat produkálnak de absolutione758. Elészóla Mikes Kelemen, úgy tetszik, már akkor tanács, praesidens és ítélőmester egyszersmind, és azt kezdi állítani: Hütömre, nem elég az absolutio; szintén azt kell megvizsgálni, az exactoroktól is számot kellene venni, Kis Máté, Koncz András, a számadó s a számvevő egy ebinón futottak akkor. Erre Nemes János és én mondánk akkor: Az egy exactor ugyan hogy néha csalárdul ne conniveálhasson, azt nem tagadhatni, de azt akkor kellene megvizsgálni, mikor élnek, nem holtok után ennyi üdővel; ezen az úton soha egy exactor sem lenne securus, sem a maradéka; hiszen efféle exactorokat, mikor az ország teszen, megnézi, kiket teszen, és nemcsak egyre bízza, hanem egynéhány személyre a három natióból. Ilyenformán bolond volna, aki exactorságot vállalna fel; ha úgy ért az ország is erről, rendeljen nálunknál capaxabbakat és hitelesebb exactorokat. Nem secundálá senki bolond nagy furorát és azt végzék: az újakról vegyünk csak számot, a régi holt csontok nyugodjanak a temetőben.

Míg ezen rágódunk mü a Nemes János házánál, hozák le a sereg tanácsúr, Bethlen Elek, Barcsai Mihály, Armpruszter szebeni királybíró béesketésének hírét: akkor ismérém én meg Teleki Mihálynak még ezelőtt tizennégy esztendővel tőlem kéretlen hüttel adott barátságát, melyet azzal is megpecsétle, hogy az öcsémet, Bethlen Pált táblafiának téteté, hogy már nékem bosszúságomra és becstelenségemre; de azt egyiket sem érte el, mert én az öcsém becsületinek örültem, és ha engem kínáltak volna is táblafiúsággal, én bizony, tot me jam inferioribus consiliariis factis759 fel nem vettem volna. Azonban az egész ország tudta azt, ki vagyok én, s Kornis Gáspár, s azok is kicsodák, akik praeponáltattak, és azt is, hogy mi az oka ezeknek. Bethlen Eleket azért tette tanácsnak, hogy a leányát elvegye; jobban kicsapott bizony magán, mert ámbár volt is, amint mondták, biztatás, de hazug.

Az volt keserves bosszúságom, és az ördögnek Erdély veszedelmére célozó mestersége, hogy énnékém Teleki Mihállyal semmi osztozó marhám, se szomszédságom, egyszóval, semmi veszekedésre való alkalmatosságunk in privato760 nem volt sokáig; hanem idehátra messze, mikor Torda Zsigmond, akitől én a járai jószágot perlettem, meghala, akkor Teleki, úgy mint aki az én járai jószághoz való igazságomat a tábla recommendatiójával vitte bé azelőtt a fejedelemhez, és igen jól tudta, énnékem monda: Torda Zsigmond, a peresed megholt, hanem jere, kérjük meg ketten minden jószágát, és én a járait részedben odaengedem néked. Én mondám: Isten áldja meg, uram, kegyelmedet jóakaratjáért, de én nem lehetek kegyelmednek competens társa, mind az Isten törvénye, mind az országéra nézve, mert Torda Zsigmondnak vannak testvératyjafiai és így defectus itt nincsen; én azonban azokkal is szintén úgy perben vagyok: már ha én bár kegyelmeddel együtt kérném is meg, statuáltatnunk kell magunkat benne; contradicálnak, contradictioni cedendum, et longo litis processu prosequendum esset761. Az én jussom pedig Járához most olyan világos és olyan brevis, hogy egy terminuson infallibiliter et finaliter elnyerem, de ha impetrálnám, és bonum jussomtól elállanék, soha, sem longo, sem brevi processu762 el nem érném, hanem calumniával veszteném el, lelkem és becsületem sérelme is odajárulván. Én, uram, kegyelmednek sem javallom, hogy azokat a szegény embereket megrontsa, azonkívül is eléggé megrontotta volt azoknak az atyjokat az öreg Rákóczi, mikor Valjabradot elvonta tőle, és ezt a járai, amahhoz képest semmirekellő, meg még az én eleimtől hamisan elvont portiót vetette erővel a nyakába. Én ezt elprédikáltam, de hiába; ő csak belégázla, és amazoktól is, tőlem is eltiporá. Statutiójának contradicáltam763 akkor és azután a táblán el is nyertem anno… A sárdi jószágot is olyan gonosz úton üté el a kezemből, abban is contradicálnom kellett, és azután a törvény nékem visszaadta anno… Az ujlaki portióból is ki akarván keverni Bölöni Mihály szegény atyámfiát, opponálnom kellett magamat. De mikor ezek még nem voltanak is, csak gyűlölt, csak üldözött alattomban, másként külsőképpen becsült, ebéd, vacsorára hívott, tréfálódott, franciának hívott etc.

Jóakaróimmal sokat törődtem, mi lehet az oka? mint kellene megorvosolni? Úgy találtuk: az én ellenségim, az ő lelki baráti hazugsága, és hogy én nem hízelkedem néki úgy, s nem udvarlom annyira, mint amazok, és hogy sokszor az ország között nem vagyok az ő voksán, sőt discursusommal néha úgy is esik a dolog, hogy sokan az én voksomra állván, az praevaleál (mely néha, de igen ritkán esett), és ezt ő elméjével et consequenter becsületi és authoritasával való versfutásnak, aemulatio és despectusnak764 tartja. Maga is kifakasztotta, kivált idehátrébb, és az ország között voksolásomért dehonestált, melyről suo loco et tempore765. Ezek voltak az ő ellenséges indulatinak okai énarántam, másként eléggé udvarlottam, de hírhordozással, hazudozással (mely felette kedves volt előtte), és ajándékokkal nem hízelkedtem, és abjecte, mint sokak, nem serviáltam néki. Libertasomat megtartottam és conscientiámot a voksolásban, melyet noha kevély contradicendi pruritusnak766 tartott és szemembe is mondotta: Te francia, örökké külön és hosszú voksot mondasz, quid quid agunt alii, semper contrarius esto767. De meg sokszor hátom megé is megdicsért, és sokszor, ha néha későre is, az én opiniómra tért. Az Isten látja azt, hogy én in publicis et seriis soha ex vanitate et superbia nem voksoltam, hanem ex conscientia, uti illa per informationes judicare potui768. Bízvást mondom: Psalm. 26769. Olyan istentelen szokás vala ekkor Erdélyben, mely annak haereditarius morbusa a voksolásban770: Az urak voksa, Teleki uram voksa, gubernator urunk voksa etc., akár fehér, akár fekete, ki bolondságból, ki félelem, vagy hízelkedésből. Tudom, egyszer Barcsai Boldizsár azt mondá: Kendi János ítélőmester voksán vagyok, aki még nem is voksolt vala, s mondá: Én bizony magam sem tudom még, mit mondjak, s kegyelmed immár tudja. Elfakadánk mindnyájan nevetve rajta. Én is bizony, mikor az urak vagy Teleki voksán megnyugodt a lelkem ismereti, csak rövideden odamentem: Az urak, vagy Teleki, vagy T. T. voksán vagyok. Mikor pedig hosszan és mást kellett voksolnom, kénytelen voltam véle, hogy okát adjam voksomnak; et propter causae et propter meae personae defensionem771, hogy annál inkább megmenthessem előttök magamat, hogy nem ex linguae, vel ingenii petulantia, hanem ex conscientiae necessitate cselekszem772. És sokszor mondtam Telekinek: Uram, én jól látom, hogy az én libera voksom csak kedvetlenséget szerez, az Istenért kérem kegyelmedet, adjon exemtiót nékem a fejedelem a gyűlésbe való menéstől, bizony jó szívvel honn ülök s hallgatok, s senkinek terhére nem leszek; de ha kérdeznek, lehetetlen, hogy azt ne mondja a nyelvem, amit gondol a szívem. Hiszen én, amikor a rabságból megszabadulék, olyan Cartesius, Salmasius-forma, honorarius, ingyen tanító professzor akarék lenni, és az énvélem soha meg nem alkható világtól végbúcsút venni, ha engedjék.

De keserves dolog volt: nékem se fizetésem, se jövedelmem vagy tisztem, sem hütelem, sem becsületem közöttük, mégis minden terhes, költséges állapotokra küldöztek, hurcoltak, mint az öszvért vagy szamárt, szekszénáztak.

Anno 1680. a gyűlésbéli derék promotióm773 után mindjárt küldének Toldalagi Jánossal igen bajos, hasztalan commissariusságra Somlyóba, Csehbe. Azután csakhamar a váradi törökkel holmi veszekedéseknek complanatiójára, ismét Somlyóba, másokkal együtt. Ott volt Teleki is, Mikes is. Toto die laborantes, nihil cepimus.774 Ekkor visszajövőben egy hintóba ülvén Mikessel, kínálni kezde az ítélőmesterséggel, amint tettette, serio. Én mondám: Ki ördög látott olyan scholamestert, aki deák sem volt, hiszen én táblafia sem voltam. Én ugyan bizony, ha valójában akarták volna is, csak ítélőmesterséget fel nem vettem volna.

Ismét csakhamar a székelységnek a színét, mezei katonaságot mind felültetének, és egynéhány ezer emberrel Somlyóba kimenénk, Teleki, Rhédei Ferenc, Bethlen Gergely, Székely László, már ez is tanácsúr, Macskási Boldizsár, Daczó János, én is. Ennek a nagy hadi zeretével való menésnek oka ez volt: hogy ezelőtt Teleki Mihály szép özvegy menyecske leányát, Apafi Miklósnét Tököli eljegyzette volt, de elbomlott, és a gyűrűt visszaküldte, és teljességgel halálos ellenséggé lettek; és a szegény bujdosó magyar főemberek propter publicum gentis et ecclesiae bonum775 öszve akarták őket békéltetni, mivelhogy Tököli már ekkor a kuruc hadaknak főgenerálisa volt, az egész bujdosó nemzet választása, et dum spes praefati matrimonii adhuc florebat776, Teleki recommendatiója által. Meglőn in speciem777 a színes békesség. Tököli Imre és Vesselényi Pál, úgy hiszem, nem sokkal alábbvaló, vagy ugyanis nem kevesebb, de a miénknél sokkal jobb haddal eljött Kémér, Margita tájára; egyszer éjszaka jött olyan hír Somlyóba, hogy reánk akarnak jőni, rettenetes lármájok volt a mü urainknak. Egy jó főember, nem nevezem, amint a nadrágját fel akarta vonni, éjjel, ijedtében siettében a nadrágja hasítékának vetvén a lábát, végigszakasztja a nadrág fél szárát. Egy úr szolgája, katona, lovat akarván nyergelni, a farmatringot akarta s kezdette a ló fejébe vetni. Én a szállásomon aluván, éjféltájban béjöve Macskási Boldizsár, felráza s mondja: Öcsémuram, az Istenért kérem kegyelmedet, keljen fel kegyelmed, az urak mind felköltek, készen, fegyverben vagyon minden ember, rossz a hír. Kérdem: Mi hír? Mondá: Tököli akar reánk ütni s jőni. Én mondám, hogy én bizony nem hiszem; felöltözém; unszol, menjünk fel a Teleki szállására. Én mondám: Én bizony nem bolondoskodom, ők is majd megcsillapodnak. Az utcán egy gerendára leülénk, Daczó is érkezék, beszélgeténk egy darabig, egyszer meghozák a hír csendesedését, eloszlánk, lefekvénk; másnap a szegény Daczóra fogták a lárma-csinálást, de emberül retorqueálta. Énnékem volt ekkor egy Görgei Imre nevű magyarországi jó nemes ember gyermeke szolgám, kinek egy testvéröccse, Tököli inasa, jött volt a bátyjához és ekkor odahátra a csűrben a szolgáimmal alutt, nevette a lármát; de jó, hogy akkor meg nem tudták, bizony bűzt költöttek volna hozzám. Eljöve másnap Tököli s Vesselényi háromszáz szép válogatott lovassal, beszélének s együtt evének velünk; de annál kedvetlenebb s annál hütötlenebb vendégséget nem láttam. Tököli maga borát, főtt vizét itta, elébe tett cipóból jó, ha tizenkét falatot evett, a héjából azt is; étket is messzéről alól kért fel. Olyan is lőn a békesség successusa, amicsodás az áldomása. Hazajövénk sok szegény ember pusztítása után in publicum778 semmi haszonnal. A szegény feleségem odahaza nyegett, mégis engem így sétáltattak szegény fejem magam költségemen. O Meliboee, deus nobis haec otia fecit.779 Bizony, ha a lárma szerént reánk jőnek vala, gyalázatosabb ember münálunknál senki sem lett volna.

Anno 1681. augusztusnak utolsó hetében indulánk táborba, mert folyásához képest gyengén érdemli a hadakozás nevet. Nékem bizony nagy költségem, fáradságom lőn. Volt öt társzekerem nyolc-nyolc ökörrel, két-két béressel; két ló társzekerem nyolc-nyolc lóval; egy hintóm hat lóval; két kasos szekszénás lovam, egyik a szakácsé, más a pohárnoké; paripám hat, és szolgám, cselédim in summa negyven. Juhat, vágómarhát sokat vittem, úgy hogy a vágómarhából három haza is jött, noha én senkinek csak egy borját sem ettem meg, haza sem hajtattam, mint sokan nálamnál sokkal nagyobbak, és maga a generális cselekedte, Teleki Mihály. Szárnyas majorság, egy böszörményi disznó, széna, abrak, kerti vetemény és gyümölcsneműn kívül senkiét el nem vettem. Szegény emberek elprédált marháját, nevezetesen Szatmárnál két- vagy háromszáz ökröt, tehenet a hajtóktól elvettem s visszaadtam, de osztán Vay Mihály Teleki ipával együtt elprédálták. Azok a szegény emberek adtak volt egy tehenet a konyhámra. Sok éhező székelyt is tápláltam. Ezeket az Isten tudja. Mégis a vélünk bévitt döggel ökröm, tehenem hetven hala meg csak Kamaráson; hát másutt?! De Istené a dücsőség; megérdemlettük mind én, mind mások.

Az én élésem ilyenformán volt: liszt szitálva, peszmét sok, borsó hajalva, só, lencse és minden egyéb, kása szépen, füstölt hús és kivált száraz csuka felesen, szalonna, túró, vaj, méz, sódor sok, ecet, petrezselyem, zsálya, tárkony, murok szárasztva, fenyőmag, aszúgyümölcs, száraz lictariumok. Volt egy kis patikaládám is, melyből mind nékem, mind más főrendeknek leghasznosabbnak tapasztaltam syrupum ribesiorum, citrorum et rosarum; spiritus salis vitrioli, nitri et pulveres margaritarum coralliorum etc780. Ránk esvén a rossz víz miatt Debrecen s Kálló táján a vér, magamnak is, más uraknak is kivált a spiritus vitrioli és a syrupok használtak; a községnek én praescribálám a sült cser-makkot nagy haszonnal.

Az ital dolga: üveg, pincetok, és két-két ejteles fapalackom annyi volt, kivált az üveg, mert fa hat vagy hét volt csak. Elég az, hogy palackokra vehettünk hat veder bort; volt osztán hat-hat vedres szép általagom hat. Ezeket, mikor megindultam Kamarásról, mind megtöltötték jó borral, circiter negyven veder ment beléjek. Elköltöttük először a pincetok és palackokat, osztán az egyik általagot mind a palackokba vettük, et consequenter rendre a többit, hogy a derék nagy hordó bor álljon tele, ne locsogjon, azt osztán mikor megkezdettük, mind a pincetok és általagokba vettük és úgy költöttük. Én mind anslágra vett tordai és Függő borát781 vittem volt; mikor a táborban általagokra vettük is, mindenkor füstre vettük, sok szekfű, szerecsendió, fahaj és csak igen kevés kénkőből csinált anslágra. Én mindenkor szép, tiszta jó bort ittam vendégeimmel és asztali szolgáimmal, rotyasz szép egybejáró üvegpohárból. Hideget is ittam jég nélkül is, mert földbe ásta, vízzel megöntözte a pohárnok az üvegpalackot, melyet mások is osztán követtek; de a seprős, zavaros bort itták, ki meggyre vettet, ki mit, de az enyimmel nem ért. Korcsomára és emellett prebendára való bort is tartottam, pénzt is sokat nyertem; mindenek, és az én nem barátom Teleki is megvallották, hogy arra a táborra még némely nálamnál nagyobbak is jobb, vagy olyan készülettel nem mentek, és maga s cselédje senkinek jobban, vagy úgy sem lakott, mint én és az én szolgáim.

Engem főstrázsamesternek tőnek, a had registrumát kezembe adák, vicéül mellém Rácz Istvánt és Sárosi Jánost (a marosszékit), regalistákat adák, és egy Kis Gáspár nevű régi emberséges katonát. Derék-strázsát estve mindenkor magam vittem ki, s állítottam helyére kit-kit, melyre nézve még nappal meg kellett énnékem a tábor körül messze mindent helyeket járnom, hogy tudjam hová tenni éjjel a strázsákat, és ha valami lárma lészen is, tudjam, ha csak mennyiben is, a helyeket. Nem hiszem, 11 óra előtt lefeküttem volna csak háromszor is, és a foszlányt, nadrágot igen ritkán vetettem le. Kopja hegyében lámpást tartottam a sátoromnál, hogy éjjel rámtaláljanak, ha hírt vagy mit hoznak bé a strázsáról; sátoromban is szüntelen gyertya égett, és az ajtó előtt mindenkor készen zabolázva tartotta egy szolgám egy paripámot. Mennyi fáradságom és költségem volt minden köszönet nélkül, azt csak Isten tudja, de örömmel míveltem, gondolván, hogy az Istennek és a magyar ecclesiának szolgálok.

Summája e boldogtalan hadakozásnak ez: A bujdosó magyarok és a fejedelem sok sollicitatiójára a porta, noha még a 20 esztendős békességből egynéhány esztendő volt hátra, megsegítéseket resolválá. Moldva egyezer, Havasfölde is egyezer lovast adjon, Erdély minél többet lehet. A végekből török kilenc vagy tízezer és ezeknek a törököknek szerdárja a váradi basa. Kuruc amennyi lehet. És hogy mindezeknek fő szeraszkíre legyen az erdélyi fejedelem. Erdélyből volt a registromban nyolcezer, de jó, ha hétezer volt mind lovas, gyalog; a székely szökött mindegyre, kit a tiszti bocsátott pénzért. Volt öt álgyúnk, egy öreg s egy kisebb mozsárunk, ketteji az álgyúnak nagy, tizennyolc és huszonnégy fontos, hárma tizenkét fontos, munitiónk is; de tudományunk, emberünk hozzá kevés. Somlyónál declarálá a fejdelem kard és botnak Rhédei Ferenc által való adásával főgenerálisnak Teleki Mihályt. Apátinál jöve mellénk Vesselényi Pál mintegy ezerkétszáz vagy mivel többecske lovassal, ki már Tökölivel vissza volt. Aranyszegnél hozza a váradi basa oda Tökölit a fejedelemmel, vagy méltóbban mondhatom, Telekivel való megbékélésre. Debrecennél conjungálódánk, Erdély, Moldva, havasalföldi had circiter tízezer, török jó had circiter hétezer, Tököli, Vesselényi kuruca, szép had, circiter nyolcezer, in summa legfeljebb huszonöt, vagy legalább húszezer, cseléden kívül. Böszörménynek a palánkját a tracta alatt bévágák a Tököli talpasi, és a várost osztán mindenféle magyar (de török nem) felveré. A német is kételen feladá a kis citadellácskát, volt kétszáz, mind inkább nálunk maradának; énnálam is egy igen jó képíró, kinek munkája vagyon Szent-Miklóson. Várost, templomot elégetének; a török bizony pökte, szidta mind fejedelmet, Telekit; Tökölit magam fülem hallatára Csonka bég: Ez-é a tü hütötök?

Menénk Kálló alá; ezt lövék, ostromlák, a városát hamar megvevék, felégeték, osztán a várat a kicsinysége, belészorult gyenge cseléd sokasága feladatá a némettel. Ez is volt kétszáz, kit elbocsátának fegyver nélkül, csak a tiszteknél hagyván meg a fegyvert, és kísérteték a rakomazi sáncba, ahonnat ötezer német előlünk általszálla a Tiszán, ahová azelőtt harmadnappal Tököli ötezer török, ötezer kuruc és kétezer erdélyi s oláh haddal elmenvén, harccal kínálta, provocálta a németet; noha ezelőtt egy héttel Böszörménynél, de csak nékünk erdélyi fejeknek olyan lármánk, confusiónk volt, hogy szégyenlem leírni. Felköltünk, rakodtunk, hogy már sereget rendeljünk, induljunk, és osztán ismét elébbi ganés táborunkra visszaszállottunk. Teleki nékem parancsolá: rendeljem el a seregeket; én mondám, hogy tudni kellenék ahhoz. Még a maga szablyatarsolyából ada egy nagy pugillárist ott a mezőben, eső is esett pedig, hogy írjam oda a rendelést. Kezdék, amit kezdék írni, köpenyeget tartván a szolgák a fejem felett: Ez így álljon, vagy menjen, Háromszék itt, Udvarhely amott etc. mezei had imitt etc. Bizony mind vanitas vanitatum volt, a német jövő híre is, a mü rendelésünk is. Fenn ült a had. Egyszer a székelyek zsibongani kezdettek, miért nem mégyen a mezei had, mint azelőtt, elöl, amint mindenkor szokás volt, mert azt ad custodiam principis782 rendelte volt Teleki, Barcsai Mihály, úgy a fizetett gyalogot is. Kicsiden múlék, támadás és rút futás nem lőn. Tököli és a török hadastól veszteg ült s nevette, s mü is leszállánk. Ekkor a fejedelemnek és Telekinek egy sódor volt az ebédje, nékem is egy sódorom volt, és arra vendégem Rhédei Ferenc és Nagyari József, udvari prédikátor.

Kállónál én is büszke bolondságból a várat megkerülém szakállas lövésnyire. No, amint írám, feladák, énhozzám egy német lakatos álla, a feleségét élte a commendáns, arra való bosszúból. Ez az asszony a szentmiklósi temetőben fekszik. Én mind a képírót, mind ezt a lakatost teljes szabadságban, fizetett szolgámnak tartottam. A képírót a részegség ölé meg Szent-Miklóson. A lakatos sok helyt szolgált azután Erdélyben.

Tököli Kállónál circiter háromezer válogatott lovassal jöve a fejedelemhez, a többi hada is készen lévén. Ott Telekinek mindent szemére hányván, felette nagy indulattal és az egész dolog észveszésével elméne hadastól, éppen csak Telekire való bosszúból, kinek commendója alatt nem lehetett, látván, hogy a fejedelemnek csak a neve, de az alatt Teleki a szeraszkir. Mü a török és oláh haddal menénk Szatmárhoz, a két városon ötezer forintot vona Teleki. Innét a török is hazaméne. Engem Tökölihez akara Teleki a fejedelemmel küldetni követségre Patakhoz. Én mondám: Én bizony nem megyek, mert hütelem, tudom, hogy nincsen. Osztán Keresztesit küldék. Mü Erdélybe indulánk: Kornis Gáspár szüretre menvén Szinér-Váraljára, majd az orrunk előtt felverék a szatmári katonák, hetven marosszéki székelyt levágának. Zsibónál a fejedelem nagy ágyúlövések alatt estvéig ivék, Szamosújvárból a fejedelemasszony nem engedte, hogy örömet lőjjenek, félvén, hogy megijed a kis fejedelem, hanem a mü öt kis ágyúnkat a várral ellenben való egy nagy martra vonák Széplak felől, és magunk meglőttük örömünket. Én onnét Kamarásra, és onnét circiter 23. octobris Szent-Miklósra menék még a függő szőlőnek két vagy három pászmája szedésére.

Onnét osztán Fejérvárra novemberben a fejedelem békísérésére, ki addig az ország zászlóit, egy nagy kék és három kisebb selyem-matéria aranyosokat mind magával hordozott, hogy a székes helyben, quasi triumphando783 tegye le. De ebben is nagy rendetlenség lőn. Estve szintén setétben érkezénk bé, és a palotára alig menvén, mindjárt a templomba, úgy, hogy a pap a prédikáló székben bizony a setétben kezde imádkozni. Én mondám Pernyeszi hopmesternek: Az Istenért hozassatok vagy kétszáz gyertyát és egynéhány szövétneket a templomba. Mert a fejedelem nem alatt a székiben, hanem fenn az erkélyben ült, ott pislogott két rossz gyertya; alatt egymást megpofozhatták volna a setétben. Hozának; imádkozánk; ott is, csak a városi szegény prédikátor Jenei István, de prédikáció sem volt; az sem tudott készülni, nem is tudta. O miseria! quale bellum, talis victoria, talis triumphus.784 Nékem és sok jámbornak sírt a lelkünk, mert akkor szép, jó békességre vihetjük vala a dolgot, ha olyan átkozottul meg nem szakadoznak vala az igazgatók. De ez volt az Isten haragjának készületi a jövő ítíletekre.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

Anno 1682 usque 1685 inclusive785 sok viszontagságimról

Anno 1682. ismét hadba menénk; én az én szegénységemhez képest magamra nézve azon készülettel, mint tavaly, de az urunk és generálisára nézve bizony becstelenül igen: mert tavaly mü valánk a fők, de most farkak vagyunk. Fő szeraszkír a budai vezér circiter harmincezer törökkel, mind fejedelem, mind Tököli annak commendója alatt vagyon. Mikor Füleknél megegyezénk is, külön három táborba szállottunk, Tököli nemhogy dependenter, de még csak correspondenter sem volt a fejedelemmel, felénk sem jött, becsületi s hütele a török előtt volt kétannyi, mint a fejedelemnek; Telekinek pedig nemcsak semmi sem volt, hanem még veszedelemben forgott a török miatt Tököli vádlására, úgy mondták; ellenben Teleki egy Mulykó nevű, magyarul igen jól tudó török által meg akarta étetni Tökölit. Elveszi a török a mérget és adja Tököli kezébe, melyet ő megtartott mind a zernyesti harcig, amint akkor mondotta, mikor a Teleki testét eleibe vitték: Én nem bántottalak volna, ha elevenen elfogtak volna, hanem csak azt kóstoltattam volna meg véled, amelyet Mulykótól nékem küldöttél volt; ma is a kalamáris ládámban vagyon etc. De ezek és ennek a hadakozásnak actái históriára valók, megyek az én személyemhez tartozókra csak rövideden.

Engem a tavalyi tisztemnél feljebb emelének, sine titulo et vitulo786 hogy már generálisnak tevének, az erdélyi vármegyék minden hadát adák kezembe commendóm alá, úgymint circiter nyolcszáz vagy hétszáz zsoldost, bizony voltak jó katonák is benne, de NB. volt jó ifjú legény cigány is, lovas circiter huszonöt vagy harminc közte. Mind várám, ha valami derék próbát tehetek vélek, de nékünk olyan jó vagy rossz, de nagy szerencsénk lőn ebben a hadakozásban, hogy ellenséget nemhogy láttunk volna szemünkkel, de hírét is alig hallottuk; nem is volt ekkor semmi derék armadája Magyarországban a császárnak, ha pedig volt volna is, mühozzánk csak a szárnya, sőt szele sem érhetett volna, mert a török, Tököli Kassánál, és osztán Füleknél volt; a mi marsusunk pedig mind menőben, jövőben volt Somlyó, Debrecen, Fegyvernek, Szolnok, Hatvan, Pásztó, Fülek s azon nyomon vissza; nem is volt semmi munkánk, mert semmire nem commendírozott el a török Fülek vívásakor is, hanem hogy osztán feladák a várat, a kerítését parancsolá a török, hogy földig lerontsuk, mert addig haza nem bocsát bennünket erdélyieket. Ezen a parancsolaton elijede a fejedelem, Teleki és minden. Hatalmas Isten! a tél is itt ér bennünket. Én mondám: Ezen kétségbe ne essünk, mert harmad-, negyednap nem sok áll fenn benne. Monda Teleki haraggal: Igenis, mert csákány, balta, karddal hányják el a várost. Én felelék: Én gondom az, osszuk fel csak a kőfalt, ami a vármegyékre esik. Sok gerendát látok én Füleken, majd annyi régi római kos-falrontót csináltatok kávákkal belőle, hogy bizony elcsudálkoztok, mi leli azt a hitván vékony kerítést; mert alig volt jó fél öl is a temérdeksége, új volt és rossz mésszel rakva. Olyanokat csinálánk tizenhat, tizennyolc, húsz ember kezére valót, vas sem volt a végén, mégis ezekkel és csákány, balta, farúddal a felosztott falat úgy elrontók harmadnapra, hogy fél öl ha maradott a földszinén feljül benne; osztán elbocsáta a vezér haza, de kilencezer tallért ránta rajtunk. Fülektől Hatvanig együtt jártunk véle, osztán ő Budára, Tököli meg Fülektől ment a bányavárosok felé. Mü erdélyiek a fennemlített úton haza, Szolnokig pedig a szófiai, nikápolyi, tömösvári, váradi basák hadastól vélünk jártak, de bizony csak a zászlójok, dobok, sípok volt sok, kivált a nikápolyinak. Mü erdélyiek többen voltunk, mint az említett nagy basa hada a szolnoki hídnál, hihető sok szökött volt már el, mert ahhoz a török jól tud, mint szintén a székely.

Hasznom a táborozásban ez volt: a fejedelem a tömösvári basának, ki néhai híres Sejdi Amhet budai vezérnek fia volt, egy paripát külde ajándékba tőlem; fékváltságban lovászmesternek, tolmácsnak adott, de nékem mint praesentáló követnek tiz sing rózsaszín szép angliai posztót; egy negyven talléros pár pistolyomat, kit Hejdelbergában az elector ajándékozott volt (és azért én száz talléron sem adtam volna el), a nyeregfőből éjjel ellopák. Korcsomából annyi hasznom volt, hogy amely hat vagy hétszáz forintot vittem volt magammal, száz forinttal több vala Szent-Miklóson, hogy hazaérék, noha bizony sokat költöttem, vásárlottam, szolgáimnak fizettem, abrakot is sokat vettem én pénzen, hogy negyvenöt lónak mindennap légyen háromszor abrak, mely igazán meg is volt mindennap. Hoztak vala ugyan énnékem a szolgáim is és az én kezem alatt való had is eleget, de én nem akartam a szolgáimat messze zsákmányolni bocsátani, nemcsak ellenségtől, hanem a paraszt ember agyonverésétől féltvén őket. Az alattam való hadat is, mely másként kételen volt, hogy magának kenyeret keressen, mert nem volt csak mi szekere, élése is, nem akartam a magam példámmal prédára szoktatni. Legnagyobb zsákmányok az én szolgáimnak lőn Árokszálláson egy verem árpa hazamenőben, circiter hatvan köböl. Én ennek is megadtam volna az árát, ha, ura találkozzék. A Tiszában kiváltképpen való sok szép halat fogtunk, Túrról, Ványáról és falukról sokat hoztak ajándékon is, pénzen is, én pedig a pénzt nem szántam. Látám kivált nyári üdőben, hogy a halat nem tarthatni; kurta tanácsot tarték élésmester- és mindenesemmel Mohácsi Istvánnal, ki mindenik táborozásban hiba és panasz nélkül való jó szolgám volt, Isten nyugossza meg. Van-é ecet, zsálya, fenyőmag? Elég vagyon. Mondám a szakácsnak: Ennek a nagy pozsárnak felét főzd meg, kit sóban, kit tiszta borssal, a más felét főzd kocsonyának; majd négy arasz volt a pozsár, ha nem nagyobb. Mond a szakács: Ki ördög látott pozsárkocsonyát? Én mondám: Meglátod te s én, ha elkészül. Hát olyan jó, csudálva s csemegélve eszik az urak. A szegény Haller Pált egyszer péntek nap egy tányér túró mellől hívta az inasom a pozsárkocsonyára; harmadnapig jól elállott tiszta fazékban a társzekérben és éjjel a vízzel megöntözött földben. Akárki próbálja meg, nem veszt benne. Jó sütőm és mosóm s egyszersmind szakácsom volt egy, aki akárhol a földben Mohácsi gondviselése alatt készített kemencében mind fejér, mind közcipót jót sütött, nemcsak nékem, hanem más sok emberséges embernek is, mellyel sok pénzt kapott, Kis Mihály nevű, itt van most is vélem Bécsben. Négy fejős kecském volt tehén helyén a juhok között, bizony annyi teje volt, és annyi beteg embernek használt; a táboron híre volt, mert Szolnok s Fegyvernek táján az iszonyú sok szép cseperke gombától a vér reánk esett vala. Én osztán az én konyhámról eltiltám; a kecskéket pedig a tejek életben hazahozá Erdélybe, noha a juhokat, teheneket mind megettük.

Nagy csudát írok. Az én házamból négyen csak közel a sátoromhoz vacsorán lépesmézet ettek a kalyibájok előtt; csak közel oda egy katona puskáját igazgatván, a puska elsül híre s akaratja ellen, és úgy megyen az egyik mézevőnek a száján bé, s jobb felől a füle töve felé által a pofáján ki a golyóbis, hogy sem ajakát sem fogát sehol a szájában meg nem sértette, amint ezt ugyanakkor én sok emberséges emberekkel és tisztekkel megvizsgálók, és a törvényét is arra tettük; csuda és nevetség volt részszerént; a fájdalma és borbély-fizetésen felül egynéhány pálca lőn a büntetése.

Az én pünkösdi generálisságomnak fizetése volt, hogy többet kellett főzetnem s bort költenem. Kezdődött július elejin s végződött november elejin az egész hadi expeditióval együtt anno 1682.

Anno 1683. lőn a töröknek rettenetes nagy hadakozása Bécs alá, melynek egyik szárnya, a tatár khám negyvenezer tatárral, százezer lóval és mindenestől fogva négyezer szekérrel általméne az országon, úgy mint barátunk, szolgatársunk; de a mü bolondságunk csak alighogy ellenségünkké nem csinálá, mert ő kívánt commissariusokat, élést, konakokra ígért salvagvardiákat mindenüvé; a fejedelemmel, ki Fogarasban volt, kívánt szemben lenni, scilicet dona dare et majora recipere787. Szánánk kicsidet, veszténk nagyot. Az országgyűlésen Fogarasban Mikes praesidens és tanács voksa lőn: senki tatár salvagvárdiát ne végyen sub poena notae infidelitatis788, de osztán magok és a fejedelem kezdék legszaporábban vitetni a salvagvardiákat a jószágokba. A fejedelem Fogarasból, úgymint a khám marsusából méne Ebesfalvára, Teleki generális és sok úr s főember Szebenbe; tisztességes követséget sem küldének, nemhogy ajándékot a khámnak, sem konakokat, sem élést, sem semmit ügyiben nem rendelének, hanem csak imígy-amúgy küldének egy szegény főembert, Kabos Gábort commissariust melléje, másképpen bizony jó egy embert, de minden szükséges eszköz nélkül. A szegénység havas erdőkre, kastélyokra s városokhoz futa.

Mihelyt a khám megértette, hogy a fejedelem Fogarasból őelőle ment el, semmi tisztességes követ, ajándék, sem provisio reá; addig a nyomásra és rétekre szállván, azután mind a búzára s tavasz gabonára szállott, és azt az egész marsusában Barcától fogva Fogaras, Szeben, Fejérvár, Enyed, Torda, Kolosvár, Somlyóig követvén, mind menésében, szállásában, megbecsülhetetlen károkat tett. Zsákmányolni is azután bocsátott, kik égettek is imitt-amott. Bethlen Gergelyt Udvarhely és Lázár Imrét Marosszékkel és a mezei katonákkal arra rendelék, hogy járjanak oldalfélt a tatárral két-három mérföldnyire és a zsákmányosát verjék vissza. Isten irgalmassága lőn csak, hogy ebből is nagy gonosz nem süle ki. Igy telik bé: Delirantibus principibus plectuntur Achivi789.

Sokak csudájára és némely, kivált nem barátimnak rágalmazására, én csak a feleségem s gyermekimet küldém Enyedre, magam Szent-Miklóson maradék és a felső rend házfalát ekkor rakattam; csak másfélnap, hogy megszünt a munka, mikor a tatár Fejérvár, Enyednél volt, onnét pedig én még Szász-Sebestől két salvagvardiát hozattam. Sok futott ember volt az én házomnál, az én személyemre nézve kiváltképpen, azoknak szekereiből duplás sáncot is csináltattam, marhájoknak a ház alatt való rét- és berkeket adtam, egypár rézdobom fenn a kőmíves álláson, dobos a szőcsöm, zászlót kopjalobogóból, muszulyból csináltattunk. Volt puskásunk circiter negyven vagy ötven, ebből hatot a falu tornyába tettem, meg annyit az alsó udvarházhoz, olyan instructióval, hogy éjfélkor én egyet lőtetek a doboló álláson, ők is lőjenek egyet mindenik helyen; ha én többet, ők is ahhoz képest; mely csak arra való volt, hogy ha éjszaka valahol tatár jár, gondolja azt, hogy három vár vagyon ott tele puskással, nappal pedig mindenik helyt ki volt téve a lobogó. Egyszer Bolkács és Szépmező között a Pálvölgye tetejére jöve nappal circiter százötven tatár, még a salvagvardia nem volt ott. Én csak megveretém a dobot, a három várban egyet-egyet lövénk. A tatárok néznek, beszélének sokáig, osztán csak vissza ismét Szépmező felett az erdőre vagy hová. Érkezék Bethlen Gergely és szálla a bolkácsi rétre, odamenék gazdálkodván vacsorára, meg haza éjfélkor; a szokás szerént hármat lövénk, Gergely úr mindjárt dobot üttete s elméne, nem jut eszembe, merre. Másnap Lázár Imre érkezék, ennek is gazdálkodám és Szépmezőig kísérém, haza menék, ő ment Balásfalvára.

Távozván a tatár, én a salvagvárdiákat küldém Tordára, azon enyedi, már a táboron ismeretes emberrel és szolgáimmal, hogy onnét ismét vigyenek salvagvárdiákat Kamarásra; vittek is, de már a falu elfutott volt. Egyszer valami lézengő zsákmányos hatvan tatár érkezik a faluba, szintén akkor, mikor az én tiszttartóm a vállán egy pokrócba takarva hoz egy kosár méhet; a tatár ráncigálni kezdi a pokrócot, nem annyira vágyván a mézre, mint a pokrócra, talán nem is tudta a méhet ott lenni. A tiszttartó méhet, pokrócot odahajít a tatár nyakába vagy ölibe; kiposdul a méh, nemcsak azt az egy, hanem a többi tatárt, magokat, lovaikat marni kezdik; nekiharagusznak a tatárok, mégis jó, meg nem ölték őket, sem a házat fel nem gyujtották, csak kifosztották lóból, mindenből, némelyiket anyaszült mezítelen hagyták, és szörnyen megkorbácsolták. Mégis az enyedi ember utána menvén a tábornak, Kabos uram által sokat visszaszerzett a fosztott egyetmásban, fegyverben, lovat is egyet vagy kettőt. Azt mondta a tatár khám fővezére: járjon véle még csak egy nap a káros ember, egy tűig vagy darab szíjig mindent visszaadat, de nem mert, félvén visszajövőben hasonló lézengőktől. Szégyenlhetné ezt sok keresztyén had és annak tiszti; negyvenezer magyar vagy német között ki keresné az olyat fel, nem azért, hogy nem lehetne, hanem azért, hogy nem akarják, nemhogy pogánynak, de a magok nemzetének, hazafiainak, keresztyéneknek sem.

Ezalatt a tatár elmenvén, feleségemet hazahozám rossz egészséggel, melyet megtekintvén a fejedelem s Teleki, honnhagyának a bécsi expeditióból: osztán ősszel az lévén a híre, hogy a tatár ismét Erdélyen mégyen haza, engem fejérvári kapitánynak tettek, a fejedelemasszony szép prebendát rendele. De az Isten másfelé vivé a tatárt, és mü lemenénk felesen a fejedelemasszonnyal Dévára a fejedelem eleibe, ki Lippa felé jött felette tanácstalanul, az éhhel, döggel megholt hadnak majd talán a felével, akit elvitt volt, mert a fegyver nélkül is jó részént elhullott mind. Én az öcsém Bethlen Pál eleibe küldék hat lovat és tizenhat ökröt segítségére, mely őnéki igen jól esett akkor, mert Lippától fogva Déváig inkább megromlott az a had már november elejin, mintsem Bécstől fogva Lippáig. Nagy kedvetlen híre volt köztök a győri dongólegyeknek és biai tónak790 és forrásoknak.

A fejedelem secundum suam indifferentem bonitatem791 jó szívvel láta engemet is, de nézem Telekit, hát ezer szitok a szemében, de hiszem hátom megé a szájában, szívében százezer, ez pedig csak azért, hogy azalatt, amíg Bécsben járt, Bethlen Sámuel vette Nagy Borbárát és nem az ő leányát; noha bizony ez mind az én hírem és tanácsom nélkül lett volt, még csak politice vagy civiliter792 sem tudta indulatját titkolni. Szászvárosról indulván a fejedelem Fejérvár felé, a fejedelemasszonnyal és fiával (kit még indulása előtt fejedelemnek választottunk vala) üle egy szekérbe, mondván, hogy Teleki és mü ülnénk más hintóba. Vaj Teleki bizony énnálamnál alábbvaló emberekkel részszerént béüle, s engem ott hagya. Én ülék paripára s mondám magamban: Ilyen amolyan lélek fia, legalább lovas legényed nem lészen Bethlen Miklós; elnyargalék magam elöl, elment hintómba ülék és osztán a fejedelmet a szállásán gyalog excipiáltam. Mégis azután a Bethlen Sámuel lakodalmában, Keresden, a Bethlen Elek kiadó sógor házánál fővendég lőn, és én násznagy; megmondták azután, hogy csak a pohár közben is sokat szidott, gúnyolt, noha ő nem ivott bort, józan volt egészen. Én is csak félrészegségre sem ittam, hogy a búcsúztatásra eszemen legyek, láttam is eltitkolhatatlan idegenségét néki és társainak Bethlen Gergely, Mikes, és gazda Eleknek. Ez a lakodalom volt in anno 1684., úgy jut eszembe, januáriusban.

Mikor a fejedelem fia választása lőn, azt nemhogy a gyűlés előtt, vagy a gyűlés alatt tudták volna a státusok, de a választás előtt félórával, fertállyal sem tudták. Barcsai Mihály monda nékem aznap reggel: Sógor, ma itt igen nagy dolog lészen (de nem mondá meg ő is, hogy mi?), de a lelkedre kérlek, ellene ne szólj, mert veszned kell. Eléjöve Teleki más tanácsúrral a fejedelemtől követségben, úgy tetszik ugyan Barcsai Mihállyal, s proponálá:

A fejedelemnek a porta kemény parancsolatjára táborba kell menni Bécs alá; szintén öregedni kezd; a nagy királyok is halandók, a hadi dolog veszedelmes etc. Gondolkozzék a nemes ország maga dolgáról, megmaradásáról. Mikes praesidens quasi attonitus793 mond az országnak: Nagyságtok, kegyelmetek lássa, jó volna a tanácsurakat lehívatni az ország közé. Egy felől, más felől: Igenis, igenis. Elmenének, lekérék a szokás szerént, lejövének, ülének. Teleki mond: Mit parancsol nagyságtok, kegyelmetek? Mikes az iménti propositiót reassumálá794. Nosza discursusra. Teleki csakhamar: Halandó az ember, a fejedelem sokféle nemzet, sok történet és sok veszedelem közé megyen, mit csinálnánk, ha oda találna halni? Hallgat minden. Teleki pergit: Ez hallgatással meg nem lészen, cogitandum, discurrendum, agendum, casu quo meghalna a fejedelem, quale regimen instituendum?795 Az asszonyember erőtlen, a gyermek gyermek etc. Végre ugyancsak kifakasztá: de successione et illius electione cogitandum796. A fejedelem fia szép, nagyreménységű gyermek, a fejedelemasszony értelmes, virtuosa és az országnak merő édesanyja. De csitt, gazda nélkül ne vessünk számot, kérdezzük meg a fejedelmet: nem lészen-é ellene? Quasi vero.797 Felméne ugyan maga a fejedelemhez, s meghozá, hogy valamit az ország maga javára valót feltalál, csak kövesse. Küküllő vármegyei követ, Daczó Gergely, igen értelmes, jámbor ember, animo sincero798 mondá: Ez nagy dolog, fejedelmet választani; eddig ebben semmit sem tudtunk, jó volna délutánra halasztani, a vármegyék és státusok beszélgetnének, és osztán lenne szép rendesen az electio. Ezt Teleki úgy leriogatá, alig éré béfalni, leüle. Én bizony, noha láttam sok akadályt, de mégis javallottam, nemcsak féltemben, hanem a közönséges jóért és a fejedelemasszony az én életem megtartásában elkövetett kegyességéért. Ebédre sem menénk, meglőn a választás; Teleki kihozá az ország közé a gyermeket, majd csaknem hét esztendőst az ölében, s tevé az asztalra. Lőn nagy „vivát” kiáltás háromszor. Fogá ismét az ölébe, s békísérők országul az atyjához; harmadnap a fejedelem az országot megvendéglé. Teleki a több pohárok között köszöne általellenben véle Mikesre egyet: Valaki ennek a választásnak nem örül, kurva legyen az apja, anyja, felesége, leánya, minden nemzetsége, s oda menjen a lelke, ahová a Basa Tamás, Bethlen János lelke. Ötödik ülvén én alól rajta, szóról-szóra így hallám, mert igen nagyon mondta; még Gyulafi László feljül ülvén éppen mellettem, még inte a szemével néki, hogy én hallom. Gyulafira és tőle reám jövén azon pohár, elvevém és mondám: Miért nem mondád oda a nagyját, mint Teleki? Monda: De Isten úgy segéljen, ő sem mondana bár olyan bolondságot. Elköszöném s megivám, noha én másként ekkor sem ittam meg az eszemet. Vesd öszve keresztyén ember mát avval az üdővel, és lásd meg Hos. 8:4799.

Mikor a török Bécs alá járt, Erdélyben nagy bőség volt. Egy Izsák nevű fejérvári zsidóval én búza- s árpával indíték keresetet Lippára, ő harmados volt mindenben; circiter ötezer köböl búzát és kétezer árpát küldtünk le a Maroson és szépen nyertünk rajta, mert igen olcsó volt a búza, nyolc s tíz poltrán vékája, az árpa négy poltrán. De a szegény zsidót a tolvajok megölték, énellenem meg ismét egy partialis gyűlésben Teleki társai, az én ismert barátim articulust akarának csinálni, hogy énnékem nevezetesen ne legyen szabad búzát vennem. Dörgött, csattogott, szitkozódott, eskütt a palotán, a gyűlésben. Micsoda rettenetes dolog, uram, ötven-hatvanezerenként küldeni ki a búzát, még pedig sós hajókon, mennyi sót vitt volna az a hajó? az ilyen miatt nem telik ki az adó, úgy segéljen, így kellene s amúgy. Én csak hallgattam, míg szembefognak; készen voltam a nagy szörnyű hazugság megcáfolására; sokan tudván már a dolgot, és hogy a liber quaestustól800 nem lehet senkit eltiltani; csudálták és bizony meg is ítílték magokban. A portusi kétezer tallér adó is megvolt, semmi sem telék benne, mint vagyon Psal. 112. v. ult801.

Még más gyűlés lőn Fogarasban in anno 1684, (vide articulum ejusdem anni 17.802), és mikor már a gyűlésnek vége lőn, csakhogy szintén még el nem oszlottak a palotáról, én lemenék a szállásra, hogy egyem s menjek haza Szent-Pálra. Egykor jő egy inas, hí az ország közé a praesidens szavával. Felmenék, hát voksolnak rendre, leülék helyemre. A deák a praesidens parancsolatjából kérdezi voksomat. Én mondám, hogy én nem tudom, micsoda dolog, mert én a szállásomon voltam. Felvevé Teleki s mond: Amaz istentelen töröktől tett Barcsai Ákos fejedelem donatióit és minden actáit akarjuk országul cassálni, és valaki ebben vélünk meg nem egyez, nem igaz hazafia és in notam perpetuae infidelitatis incurráltnak pronunciáljuk803. Már kegyelmed voksoljon. Én mondám: Elvégzett dologhoz nem kell tanács, hiszen már a voks is elkerült, mi szükség az én voksomra? Én egy ország végezésének ellene nem szólhatok, nem is állhatok. Ismét monda: A voks még félig sem került, voksoljon kegyelmed. Én kezdém mondani: Az ilyen actorum vel regiminis rescissio804 nem újság e világon és ebben a hazában is, de az olyan dolog a régensek változása után mindjárt szokott lenni; hogy Barcsai megholt, több húsz esztendejénél, én indifferens vagyok, quoad me805 benne. De két akadályt látok: 1. Hogy a mü kegyelmes urunkat is a török tette fejedelemmé, azt a dolog bizonyítja; hát ha jövendőben húsz esztendő, vagy mennyi múlva az ő nagysága donatióit és actáit így cassálják, kiváltképpen erről vévén példát, mi lesz belőle? 2. Sok szegény ártatlan nemes vagy egyéb ember romolhatik meg vélek, armalis, exemtio etc806. Nem várák végig a voksomat, Bethlen Elek félig felálla, s mond: Bizony lelkiisméreti ellen mondja kegyelmed. Én ezen megharagván, mondám néki: Mit vizsgálja kegyelmed az én lelkem isméretét, vagyon énnékem olyan jó lelkiisméretem, mint kegyelmednek, még jobb. Felugrék melléje Bethlen Gergely s monda nékem fordulván: Majd olyan leveledet hozatom elé, meglátszik, micsoda lelkiisméreted vagyon. Kinek is mondék: Hozasd elé mindjárt; s mondám a deáknak, menjen elébb a voks-kérdezésben. Megzördüle Mikes, Teleki: Voksoljon kegyelmed. Kinek is mondék: Nem voksolok, mert itt szabad voks nékem legalább nincsen. Én részemről nem bánom, akár cassálják, akár ne, mert bizony fennyen megcsalja magát, vagy az ebet, aki azt gondolja, hogy az én atyám keresett jószági csak a Barcsai és Kemény János donatiójával állanak; szánom csak a sok szegény nemes embert, aki csak úgy járt csendesen bírt collatiójával, mint akinek puskaporral vettetnék fel a házát s magát. És hogy a mai donatiókhoz is sem maga, sem maradéka senkinek sem bízhatik. Ezzel el is akarék menni; de meg attól félék, ha megindulok, scissio-csinálásnak nevezik s megfognak. Nem is hittem akkor, hogy kijőjek abból a várból, míg ki nem jövék és az Olton által nem kelék. Rettenetes árvíz volt, Garlacig ért, még a faluba is béhatott, nem is evém csak mit is; lovakat úsztatva s magam csolnakon menék által. Isten a fejedelemasszony emlékezetit áldja meg, talán ekkor is veszedelembe estem volna, de Gilányiné Apafi Annával, ki egy volt a fejedelemmel, azt mondták veszekedve: Annak az egy embernek volt ott esze. Jól voksolt. Hát téged ki tett fejedelemmé? a te donatióiddal szintén így bánhatnak, a gyermekedet Husztból s mind ebből a Fogarasból kiforgatják. Ilyen szép mulatságokat csinált nékem a világ. Teremire, Kamarásra vásott a fogok, de Isten kiadta a választ itt is. Zsolt. 112. v. ult. Itt is, keresztyén olvasó, vesd öszve mát avval a tegnappal, hát még a nagy holnap mit hozhat magával? Isten adjon jót.

NB Naláczi Istvánt, néhai Barcsai Ákos csirákját főkövetségre eltudták a portára; nem kicsiny subtilitas volt, mert ha honn lett volna, nehezen vehették volna erre a fejedelmet.

Ezt a Barcsai donatiói rontását pedig azért halasztották ennyire, hogy először Barcsai Mihályt kellett kivetni, nagy szemekbéli szálkát, kinek tragoediáját röviden leírom mind az olvasó tanulására, mind az én amiatt való veszedelmemért. Barcsai Mihály csintalan tréfás és borozó, de másként igen értelmes, activus, derék ember vala. Nem Teleki, hanem Naláczi és Székely László által a fejedelem és fejedelemasszony igen kedves embere, udvari főkapitány, tanácsúr, fejérvármegyei főispány lőn Bethlen Farkas halála után. Nagy bűnei lőnek: 1. Az esze. 2. Ura s asszonya és sokak előtt való kedvessége. 3. Hogy a fejedelem mezei hada kezében. 4. Tökölivel való barátsága a fejedelem hírével in anno 1681. Kállónál, hogy az ott említett veszekedés után Tökölit incognito a fejedelemmel szembe juttatta volt. 5. Sokaknak szerzett holmi gráciákat a fejedelem és fejedelemasszonytól. 6. Két Bethlen s Mikes eleitől fogva örökké gyűlölte, és 7. Teleki tőle halálban félt. Ez a hét halálos bűn őtet a fejedelemmel megfogatá, mazurrá téteté és végre meg is nótáztatá. Sokat inquiráltak reá. Az egy Vajda László postamesteren kívül mind pro ipso Incatto807 volt, nem contra. Ezt látván az említett ellenségi, szörnyű hallatlan dolgot követének. Mikor a törvénye állott, Teleki a fejedelem házából hozá a fejedelemnek maga kezével írt céduláját, amelyben írva ez vala: Azon hütre írom, amellyel a fejedelemség conditióira megesküttem, hogy Barcsai Mihály sokszor olyan ártalmas tanácsokat adott nékünk, hogyha fogadtam volna, az országnak is el kellett volna veszni miatta. Szóval addálá Teleki: A fejedelem azt mondja s izeni az országnak, hogy ha nem igaz az, amit megírt ő nagysága, fogja az ország magát ő nagyságát, és ott azon a fogarasi palota ablakán hajítsák le főmeredek. Barcsai felnéze az égbe, nagyot sóhajta, nem szóla. Azonban Pekri Lőrinc nékem s Bánffi Györgynek (minap gubernátornak) súgja: Úgy segéljen, ő azt hallotta, a fejedelem megeskütt, hogy valaki Barcsai Mihályt meg nem nótázza, megfogatja s megcsigáztatja. Bizony Isten, hol izzadtam, hol elhültem s fáztam a szörnyű dolgon, lelkem, testem úgy tusakodott, hogy mit mondjak voksomban, az ő ártatlanságát és oppressióját tudtam. Bánffi előttem voksola csak rövideden: Én nem nótázom. De könnyű volt őnéki rövideden, s úgy voksolni, mert senkitől sem félt; de néked, Miklós uram, hic Rhodus, hic salta808. Felfohászkodám s mondám: Bizonysága a directornak uno excepto mind pro Incatto809 vagyon, az egy bizonyságról pedig az Isten maga parancsolt, hogy ne vegyék bé; azért is világi törvény regulája: unus testis nullus testis810. Ami pedig a mü kegyelmes urunk recognitióját nézi, én ugyan, az Isten oltalmazzon kétségbe híjam, de én arra, úgy mint testisre, törvényt nem tehetek, mert a suprema majestas ki az ilyen causában vagy summus judex vagy summus actor, nullo modo admittálja a testis nevet811. Azonban Teleki itt nem állhatván tovább, interrumpála, és eltüzesült, változott ábrázattal monda: Micsoda mézesmázos voks, elúnja az ember végét is várni; mondd el uram egyfelé, ha mondod. Én mondám: Mindjárt elvégzem. Continuálom: egy akadályt látok. Most az Isten keresztyén kegyelmes fejedelmet adott, kit éltessen, boldogítson; de lehetne olyan fejedelem, ha az ilyen recognitiók vim testis et judicium superinde obtineálnának, hogy azzal abutálhatna812, és egy tanács sem lehetne securus soha is. Mindazonáltal, ha rossz tanácsot adott: consilium malum consultori pessimum813; legyen fogva, míg a director többet bizonyíthat a jövő gyűlésen reá, s vegye el jutalmát, avagy lássa az ország s a fejedelem, mit csinál véle, az ő nagyságok kegyelmességére hagyom voksommal.

Jött vala egy Antidius Dunod nevű páter igen titkos követséggel római császártól a fejedelemhez, bizony tudós, activus ember, in anno 1685, de követségét Teleki Mihálynak detegálta csak egészen, és nékünk csak mesében adta elő: Cessio de vobis facta est vobis exitialis, sed sua S. C. R. majestas nolentes volentes paterne proteget814. E re vestra est vobis cum principibus Moldaviae et Valachiae arcto foedere jungi et suae majestatis protectionem implorare. Én, mikor rám került, azt mondtam: Olyan homályos mesére csak én a portától elszakadni nem merek. Ide hátrább meglészen ennek a Sphynxnek Oedipusa. De megpirongatának.

Ezen esztendőben adatának a tanácsurak kölcsön sóvecturára Pater Jánosnak, vagy inkább magoknak (mert Pater János neve alatt ők bírták a sót) ország pénzét negyvennégyezer forintot. Én remonstrálám, hogy bizony odavész, mert a török és só dolga már non est in statu816. Nem hívék, megpirongatának; ma is oda a pénz, ők is, Pater János is.

Ezen esztendőben akara engem a fejedelem tanácsnak esketni és Bécsbe főkövetnek küldeni; Székely Lászlótól meg is izené. A két Bethlen s Mikes reá Telekire s a fejedelemre, hogy ők a tanácsból is készebbek elbúcsúzni, mintsem az úgy legyen. Elbonták fato suo tristissimo, uti sequentia docebunt817. Interim engem ekkor lebecstelenítének.

Ezen esztendőben hozá egy Marchisio vezetéknevű, Veteráni főstrázsamestere a császár levelét a fejedelemnek a Máramarosba menő regimentek818 állapotjáról. Petite et accipite.819 A mi uraink Marchisiót Marchiónak érték. Nosza menjen eleibe a fejedelem hintaja Daniel Istvánnal, egy sereg színes udvari katona és étekfogó béjáróból álló szép compániával, éppen majd a vajasdi patakig. Naláczi főhopmester a nagy grádics alján várja, mikor a hintóból kiszáll; jőjön előtte, mint a fejedelemnek, drabont, udvari ifjúság; nemes- és főrend sorbaálljon a három palotán; a tanácsurak az ebédlőpalota ajtajában excipiálják, maga a fejedelem a bokályos audientiás ház ajtajában várja. Én erre mondám: Az Istenért, mit akar kegyelmetek, ez nem marchio, hanem csak egy olyan szegény nemes ember, mint én vagyok, vagy talán olyan sincs. Marchisio a falu vagy város neve, ahonnét való. De ha marchio volna is, mégsem kellene ezt követni véle. Ó ki sok szegény koldus marchez vagyon! nem jut kegyelmetek eszébe amaz hamis Zrínyi820? Nem fogadák. Engem, félrefordulva, in tertia persona821 másoknak le is szidogata Teleki. Azután szégyenlette maga is, úgy a fejedelem, fejedelemasszony is ezt a nagy bolondságot. Dunod ott jelen lévén és maga Marchisio, először csudálták, azután nevették.

Ezen ősszel hala meg az én szép, jó feleségem Kún Ilona; betegségéről oda feljebb inde ab anno 1679822 emlékeztem, most majd tizennégy hétig fekvék kólikában s arenában. Halála előtt circiter hat héttel egyszer az ágyán ülök, néz a kárpitra s mondja a deák szót „quare” (deákul pedig ő nem tudott) és mindjárt kiüté a nyavalya, mely haláláig hol gyakrabban, hol ritkábban törtön törte, s elalutt belé. Pápai Ferenc medicinae doctor jó prédikátor és én voltunk mellette. Halála előtt negyednappal délután néki háborodék, iszonyú egymás ellenében által függesztett, szegzett szemmel nézni és sikoltani kezde: Jaj, jaj, bizony elkárhoztam. Meg-meg imádkozott, s mondta: Nem kárhoztam. Ismét: Jaj! bizony elkárhoztam. Meg imádkozott, s mondta: Nem kárhoztam. Tartott ez a harc majd éppen tizennégy óráig; doktor és prédikátorral beszélvén, elszedetők a szemével általellenben lévő temető címereket, ki az anyjáé, ki Basa Tamásé, ki kié volt, gondolván, hogy azzal a halál félelme rettegteti. Biztattuk, vigasztaltuk: ne féljen, hiszen az Istennek jó szolgálóleánya volt, mennyit a bibliát olvasta, a prédikátor után a textust, tanúságot mindenkor leírta, leányokat, mit tanultak, examinálta, tanította, kegyes, könyörülő, alamizsnálkodó, egyszóval, bizony ritka tudós és szent jó asszony volt. Retorqueálta: Szintén azért kárhozom el, hogy a szentírást olvastam, és az Istennek annyi ajándéka volt nálam. Itt fekszik ugyan a testem ebben az ágyban, de régen pokolban vagyok. Sokat disputálta ezt, és úgy tetszik, eszin, melyről mü, én, a doktor s pap tanácskozván, ezt találtuk, hogy nemcsak a nehéz betegség symptomája, hanem az alkalmatossággal abutáló sátán kísérteti. Egy, a lábánál álló, azelőtt bűnös asszonynak monda: Ládd-é mint vagyok én? pedig az Isten s ember tudja, hogy én jámbor voltam, mégis né, micsoda a bűnnek ereje bennem. Te tudod, mi voltál, térj meg, eredj.

Egyszer monda: Menjen ki minden ember, csak az édes uram maradjon itt. Elmenének. Irtóztató sok bűnöket, tisztátalanságokat kezde elészámlálni, mintha mind ő bűne volna. Mondám én: Az ördög fogja csak reád, hiszen a más ember bűnéről nem adsz te számot. Erre monda: Az én testemben ugyan a kegyelmed testén kívül más sohasem volt, de én az atyám bűne miatt halok ilyen szörnyű formán meg. Kegyelmed az apámnak mondja meg, térjen meg, mert több bűne ne volna, csak akit én tudok, el kellene veszni, egész házának romlását megérni; és maga gyalázatosan hal meg, el is kárhozik. Ez eddig, és bizony jaj, sok bételék a szegény Kún Istvánon, minden gyermeke meghala, maga azután szegény és becstelen állapotban hala meg. Egész éjszaka tartván ez a tusakodása, reggel azon elszegezett nézésében elmosolyodék, kezeit öszvecsapván, mondá: Örüljetek, hála Istennek, vége lőn az én törvényemnek; azt mondák: ne félj leányom, minden bűneid megbocsáttattak tenéked. Nem kárhozol el. Örüljetek. Osztán haláláig ezen szép csendesen volt elméjében, testét hogy a nyavalya néha kitörte. Béhivatá a két gyermekünket, s kérdé: Ettetek-é? Monda: Eredj, menjetek el, egyetek. Elmenének. Osztán nékem mondá: Ebben a két gyermekben kegyelmed nem boldogul, mindazonáltal kegyelmed el ne vesse. Én sírtam az ágya lábánál. Mondá: Ne sirasson kegyelmed engemet. Az Isten tárháza nagy, aki engemet adott volt kegyelmednek, adhat szintén ilyent, mint én voltam, szebbet is, jobbat bár ne. Én már kegyelmedet és a gyermekeimet is csak úgy szeretem, mint egyik lélek a másikat, mert nékem a testem vagyon itt kegyelmetek előtt csak, de az én lelkem az örök életben vagyon. Mikor étellel vagy orvossággal kínáltuk is: Meglehet, hozzák, de nékem már erre a világi életre nem kell. Házasságáról kegyelmednek azt mondom: gondolom, talán kegyelmed egy özvegy asszonyra fordítja elméjét, de bizony megbánja kegyelmed; hanem árva leányt vegyen kegyelmed. Ezt is követtem; de bezzeg mind atyjáról, gyermekeiről való jövendölése bételék. Hala meg 3-a decembris anno 1685.

Az én keserűségem megtornyozott. Mikor a feleségem ilyen agonban volt, érkezék Bethlen Pál levele Medgyesről: mü a fejedelemmel futunk Szebenbe; Csáki László Bánffi-Hunyadra szállott német s magyar haddal; betegét is csak hozza el hintóban, mert áruló névbe esik etc. Én azt írám, hogy az lehetetlen. Én Istenem! micsoda napok! A feleségem vonaglott, ládáimat rakattam, futtattam Medgyesre, Szebenbe, mégis áruló leszek.

Azon decemberben eltemettetém a háborúhoz képest szép tisztességesen. Horti István püspök és az enyedi professzorok prédikáltak, oráltak. A futás miatt főrend nem sok volt az atyámfiain és sógorimon kívül; az apja sem; nemes és egyéb rend elég. Én is osztán bémenék Szebenbe.

Itt vagyon az én első házasságomnak, mely tartott tizenhét s fél esztendeig, feleségem életének, mely harminchárom esztendő volt, 1685-dik esztendőnek, Erdély békességének és ennek a résznek is szomorú vége.

TIZENHARMADIK RÉSZ

Második házasságomról

A nem messze említett Páter Dunod cessiós823 meséjének Csáki László lőn Oedipusa, mert ugyanő Csáki, mikor a portáról kibocsátották volt régen, ment és lakott Lengyelországban, és ő csinálta volt, igazán-é, hamisan-é, azt a hírt, hogy a török Erdélyt a lengyeleknek cedálta certis conditionibus824. Ez elme és hüt felett való dolog, de Csákinak magyar regimentet, colonellus nevet, fizetést szerzett. Mikor Dunod úgy meséze Fogarasban, az ő és a fejedelem requisitiójára a havasföldi vajda követeket külde oda, kikkel tractálánk; ott voltam én is, de én bizony ma sem tudom, mit; in meris generalibus825, így s amúgy értsünk egyet, jó szomszédok legyünk. Egybe sem vesztünk volt, megbékéllénk. Parturiunt montes, nascitur ridiculus mus.826 A moldvai vajda hasonló requisitióra azt felelte: Ő nem tud Erdély s Moldova között semmi veszekedést, nem is külde követet. Ex nihilo nihil fit.827

Noha azt az Isten és ember és az én lelkem tudta s tudja, hogy én az én feleségemmel igen jól éltem, szerettem, igazán és szívesen kesergettem, mindazonáltal tudván azt, hogy a gyász, sírás, keserűség sem a megholtnak, sem annak maradékinak, sem magának a gyászolónak egy cseppet sem használ, feltevém magamban, hogy a megholtnak gyermeki s atyjafiaihoz való igaz szeretettel, és az ő érdemlette becsületes jó emlékezettel mutassam hozzája való szeretetemet, nem az ördögtől és világtól találtatott ceremoniás hypocrita gyásszal; melyet el is követtem teljes tehetséggel; ha élnének, magok is megvallanák. Ezt feltévén mind a házi belső gondviselésért, mind a leányom neveléséért, mind a kísértet és bűn távoztatásáért házasságra adám magamat, elmémet, és az emberek elméje s vélekedése kívül hamar megházasodám, melyet a szokás szerént midőn sokan, a fejedelem és fejedelemasszony is kárhoztatott volna, jól megmentett Naláczi komám: Bizony nem hamar házasodott, mert hat esztendeje, hogy özvegyel és siratja azt a feleségét. Jól, igazán keresztyénül mondotta; és ezen valakinek esze és énhozzám igaz keresztyén lelke volt, megnyugodott akkor, és ezután is megnyughatik akárki. Megyek azért ennek az én második házasságomnak leírására.

Régi mondás: Nuptiae secundae raro secundae.828 Sokat gondolkoztam a szegény feleségem utolsó szavairól azaránt; azt, akitől tiltott, könnyen eltaláltam; azt az asszonyt ő jól ismerte, és akárki is az én üdőmhöz, rendemhez képest azt ítílte volna nékem illendőnek; járt is az elmém rajta, de hála Istennek, hogy nem azt vettem; megromlottam volna halálra véle. Láték egy álmot: mintha én abban az oda feljebb leírt kertbéli deszkaházacskában volnék szegény első menyecske feleségemmel s mondám: Én a mezőre megyek, hozzák elé a paripámat; s eléhozák. Monda a feleségem: Ne menjem kegyelmed, lelkem, süvegben, mert igen meleg vagyon, hanem kalapban, még pedig menjen kegyelmed először ahol a felső jégverem felé, itt a kertben az alsó út mellett lévő rózsalugashoz (megvolt ott valósággal is ez a rózsafalugas és az út), ott talál kegyelmed egy bokron hét rózsát, a legszebbet szakassza le, s tegye a süveg- vagy kalapra. Elmenék, úgy találám, szakasztám s feltevém, és ezzel felébredék. Ezen ki tudott volna valamit érteni? de majd a dolog Józsefe lészen ezen álomnak829. A hét rózsa hét személy, akit nékem ekkor commendáltak: három özvegy és négy kisasszony. Amely útra igazított, az én szentmiklósi házamtól elnézve, arra vagyon Királyfalva, ahol felnevelték Rhédei Júliát. A szerző is, Bánffi Sára, és anyja-forma, mert ez nevelte, ott lakott; a más nevelőanyja és most elszerzője, Rhédei Istvánné is, akár Disznojót, akár Szentgyörgyöt értsd, ahol nevelték, arra vagyon; a mostohaanyám is, a majd házasító asszonytanácsnak praesidense, arra lakott Teremiben; ez a három asszonytanács volt a rózsabokor, a jégverem felé, mert vének voltak. Ezek köziben volt énelőttem a tanácsban egyszersmind a hét rózsa, kik közül Isten igazgatásából ők is, én is választók a legszebbiket, és bizony valósággal mind termete, ábrázatja, üdeje, erkölcse s elméjére nézve a legszebbiket, mert abban az üdőben kisasszony nevet viselő eladó leány hozzá hasonló nem volt; de a kisasszony nevet csak a nemzete, akik nevelték, azoknak tekinteti, atyafisága, ritka szépsége tartotta rajta, mert ennek sem apja, sem anyja, sem hazája, sem jószága, sem belső értéke, sem másról reá szállandó successiója nem volt. Tartotta először, mikor hét esztendős korában, anno 1676. béhozták Magyarországból, Rhédei Ferenc, kit már sokszor említettem. Ez édesatyja helyén volt, de meghalván a felesége, kellett adni Rhédei Istvánhoz, kinek felesége Ajtoni [Kata] hogy édes anyja volt, megtetszik csak a mostani elszerzésében is; ott nevelték egy üdeig. Azután Pernyeszi Zsigmond, úgymint az anyjának egy testvér atyjafia tartotta, s nevelte Bánffi Sára, Bethlen Anna, az én atyám egy testvérhúga leánya. Mivel pedig Pernyeszi, a fejedelemasszony hopmestere feleségestől az udvarnál lakott, és így a leány is: felnevelkedvén már, az olyan árva szép személyeken sokszor a méltóságos emberek által is megesett példától félvén, Teleki és Rhédei úgy találták, etiam accedente zelotypae principissae consilio830, hogy udvarnál ne tartsák (én akkor, élvén még a feleségem, ott voltam a discursusban és javallottam), hanem Rhédei Ferenc már megházasodván, vegye kezéhez; úgy is lett. De osztán Rhédei Ferenc megholt, és tartotta az özvegye egy üdeig. Én Rhédei Ferencnek, nagy jó uramnak, atyámfiának, két leányáról is komája és igaz atyjafia s barátja lévén, holta után egyszer Zaboláról jövék Szent-Pálra, és ott a házunk egymás mellett lévén, menék komámasszony és keresztleányim látogatására csak gyalog s papucsban; beszélék az asszonnyal s mondám: Hozassa elé a keresztleányimat. Eléhozá a kisebbet az ölében ez a Júlia, s letévén ott, a leányszokás szerént térdet hajta, s szörnyen elpirulván, szemérmében elméne. Elszánám, hogy a főember gyermeke, árvája, kivált a leány, mely gyámoltalan; mind én, mind a szegény üdvezült feleségem commendáltuk, szerzettük egynéhány főember gyermekének; csak azt vetették: semmije sincsen. Micsoda az Isten tanácsa. Az én feleségem élt azután másfél esztendőt. Akik akkor azt mondották: semmije sincsen, azután nagyságolták. A Rhédei özvegye mellett való lételét sem javallották helyes okokra nézve jovát kívánói, és azok között kivált Teleki, hanem önként, mint felesége Vér Judit atyjafiát, leányi mellé vette és kisasszony számban tartotta, ki is énnékem kiházasítá majd ide alább leírt módon.

Férfi tanácsom senki több nem volt, hanem Bethlen Pál öcsém és Pataki István professzor; de egyedül az Isten volt az én tanácsom, aki engemet arra tanított, hogy az én negyvenhárom eltölt esztendőm és két gyermekem nagyobb nyugodalmat várhat, a megholt feleségem tanácsa szerént is, egy olyan gyámoltalan árvától, mintsem valami gazdag piperés Simon bíró asszonytól831; mert ennek atyja, anyja, hazája, jószága, mindene én leszek. Amint ezt a tanácsot Isten adta, úgy maga bé is teljesítette, megáldotta. Tudtam a Salamon szavait, és így az a semmi, melyért mások megvetették, volt énelőttem őnéki leggazdagabb jószága, jegyruhája; noha közönségesen úgy hitték az emberek, hogy éppen csak a szépségéért vettem, de azt Isten tudja, és a dolog bizonyítja, hogy nem, mert én ekkor házasság fejében meg sem néztem volt. Esztendeje mikor láttam volt; és én imez tekintetekre nézve kisebb szépséggel is elvettem volna, nemzete, vallására nézve. Kérdém ugyan Pernyesziné nénémtől egyszer a tanácsunkban: Ha van-é olyan szép, mint azelőtt egy esztendővel? Mondá: Szebb. Hány esztendős? Felele: Tizenhat; tizenhétben jár. No hát, mondám, nem rontom én meg, mert én negyvennégyben járok? Ismét mondá: Elviselhet kegyelmed még egy olyan leányt, mind üdeje, ereje, látom, úgy vagyon, édes öcsém uram, kegyelmednek.

Rhédei Istvánné, az első feleségemnek is igen jó embere (minthogy, ha a futás el ne űzze mellőle Szentmiklósról, a szemét is ő fogja vala bé), Szebenben, mert egész országul minden főrend oda futott vala, jöve látogatásomra. Én bizony felette nagy szomorúsággal és gyermekimen s dolgaimon való bús gondolkozással, böjtölés, imádsággal töltöttem ekkor az üdőt. Sok beszéd után mondá: Édes uram, kegyelmed így nem élhet. Jó feleséged volt, a belső dologra való gondviseléshez nem szoktál, kárba megyen mindened. A kisasszonyt is hol s ki neveli? etc. Én mondám: Én ezeket mind értem, nehezen érzem is, de kit vegyek? és mikor? mert hiszen öt hete amiolta a feleségem megholt; az asszonyok megégetnek, ha olyan ritka jó feleségemet olyan hamar elfelejtem. Mondá: Hiszen a hazavitel a becsületre nézve haladhat, csak a kötelesség titkon lenne bizonyos; néha az ilyenben a késedelem veszedelmes; másoknak is vagyon szükségek feleségre, gombaszedőnek tőkén a szeme. Úgy lehet, éppen azt rántják el, aki kegyelmednek legjobb volna. Ezt ő mind igazán mondta, okát is mondásának tudta, és az bizonyos, ha én nem siettem volna, az ő szava bétölt volna rajtam. Mind Isten igazgatása ez. No, lássuk hát, mondám, kit? Három özvegy, és három kisasszonyt elforgatánk; osztán rebegve mondá: Tudnék én még egyet, de én azt elé sem merem hozni. Én mondám: Miért nem? Felele: Mert az csak egy szegény árva. Én mondám: Csak mondja, mert az Isten özvegyeknek, árváknak atyja; nékem a szegény feleségem testamentumban hagyta; hogy árvát vegyek, ki tudja, talán éppen arra célozott, mert a haló ember szava sokszor prófécia. Nevezé ezt a Júliát, ki akkor Szebenben, a Teleki szállásán csaknem halálos beteg volt. Minthogy az én elmém ezenkívül is arra célozott, könnyű lőn concludálnom véle, hogy ha meg nem hal, elveszem Isten engedelméből, de legyen titkon, míg a feleségem halálának öt vagy hat hónapja el nem telik. Ezzel lőn vége ekkor tanácsunknak. Más vagy harmadnap ő is, Pernyesziné is meghozák, hogy a leány meggyógyul, aminthogy meg is gyógyult, de nehezen és későre.

Eddig csak ez a két asszony és Pál öcsém tudta; hogy osztán a leány meggyógyula, a mostohaanyámmal közlők, ki is mind a többi felett ezt javallá. Kérém tisztességnek okáért, hogy ő legyen a kérő Telekiné asszonyomtól; de másfelől Pernyeszinére bízám, hogy a leánynak vegye elméjét, és minthogy ő volt anyja, vegye bé a kezét is, hogy őtet osztán hazugságban nem hagyja; mert ha én a leány elméjéről bizonyos nem leszek, szemtelen kéréssel a becsületemet nem kockáztatom. Ezt ő végbevivén, úgy ment a mostohaanyám Telekinéhez és Pál öcsém az úrhoz kérni, kik is beszélvén a leánnyal, jó választ adtak mindenképpen. És

A feljebb említett conclusum szerént én ezt titokban akartam tartani tavaszig, de egyszer hallom mindenfelől, hogy beszélik az én titkomat; azért úgy találók, gyűrűváltás, hitlés, a ki tudja eltávoztatására legyen meg, a hazavitel haladjon bár. Sok más nagy titkos oka is volt már ekkor a sietésnek, melyet csak az öcsém s én tudtunk, és kitennem nem szükséges, noha tisztességes. A hazahozást pedig ezek sietteték. 1-ma februarii lévén a hitlés a Teleki maga házában, sok úri és főrendek jelenlétében a püspök Horti István által, melyben, vagy csak nékünk ketten notabile, hogy mind az új betegsége, melyből ekkor alig támbáskodott fel, mind a sok ember között való szemérme a leánynak úgy reszkettette a kezét, hogy amint ekkor a jobb kezem odaadása miatt a bal kezemben kelletett a nádpálcámat fogni, amely is elég rövid volt, arra a nádpálca tetejére kellett eresztenem a kezét, és magamnak kellett tartanom és segítenem. Ez volt vasárnap, mely napokon én a feleségem, holta után nem ettem estig. Teleki, különben is mindenkor nagy fejedelmi asztalt tartó ember, maraszta ebédre, a böjtöm miatt nem maradék, ezen ő megharaguvék ugyan valójában s mond: Az ördög látott ilyen mátkájával megesküvő legényt. Meg is bizonyítá indulatját, ide elébb sok helyt meg fog látszani, noha én ahhoz bíztam, hogy talán ez a talis qualis gyenge kötelesség valamennyire juhásztatja hozzám; de nihil minus832.

Már a hitlés is publice meglévén, a fejedelemtől fogva a szemét-bíróig mindennek, férfi- és asszonynak nyelvén én vagyok. Én és jóakaróim úgy találók, ennek már mindegy a bűzi, talán jobb azt a meleg ágyban ketten együtt szenvedni, mintsem a hidegben külön-külön; jobb lészen csak hazahozni, mind énreám, mind a leányra nézve. Egy hétig voltunk mátkások. Mentem egyszer látogatni, adtam valami kevés aranymívet is néki ajándékba, de nem az első feleségem atyja házától hozottat, hanem a magamét. Az asszony Telekiné házában szegeletbéli ablaknál keresztülvont supellát alatt volt a szembenlétel tisztességesen. Búcsúzáskor volt az első csókváltásunk. Az asszony, mint keresztyén jó atyafi, szívesen örült szegény árva atyjafiának szerencséjén, mint akit azelőtt is öcsémasszony névvel szólított. De nem tudom, mi az ördög vitte Teleki fülébe, hogy Pernyesziné által vettem én a leány megegyezését; nosza villámlani, csattogni: nem váz ő az ő házában, miért nem kellett legelébb őtőle kérni, jó szívvel odaadta volna, (noha, amint említettem nemrégiben gyengén, volt ennek nagy oka); úgy segélje, ha elébb tudta volna, soha meg nem esküdtem volna véle, és ha mit nem nézne, soha véle nem hálnék avval a leánnyal. Meg is izené: hozzam el, ha kell, mert úgy segélje, a szállásomra küldi. Én mondám: Isten fizesse meg; mintha a koldusnak tízes aranyat nyomnának erővel a markába. Osztán csinála ugyan egy úri vacsorát négy asztalhoz, de mint özvegy embernek, násznagy, vőfély nem kellett, sok okokra nézve muzsika sem volt. Rhédei Istvánné, Pernyesziné az én üveges hintómon a szállásomra hozák Júliát, és 8. februarii anno 1686. tevék ugyanők fejébe a kontyot etc. szokott stylussal élvén: Tedd fel a kontyot, vedd fel a gondot. De hogy az estére térjek. Minthogy a főrenden lévő menyasszonyok az asztalnál enni nem szoktak, enni adaték; osztán a két asszony elmenvén, térden állva imádkozánk az Istennek, amint tudánk, és úgy fekvénk le s kelénk fel a mü jó Istenünk neviben az említett 8. februarii, kiért hála légyen a házasságot még a paradicsomban szerző Istennek. Amen.

Hétfőn osztán, 10. februarii én is öt asztalhoz, akik szíves vagy színes jóakaróim eljövének, megvendéglém, de Teleki haragjában el nem jöve, noha a jó, kegyes, istenfélő asszony, a felesége is kérte. Egy jeles gyermeki oment említek: az én mostani vőm, Teleki Sándor, ekkor igen kis, futosó gyermek lévén, igen szerette a feleségemet, mátkájának hívta. Egykor mátkás hetünkben mondja az apja, engem mutatván: Sándor, elvette Júlia mátkádat ez az ember, haragszol-é? Mond emez, haragos szemet vetvén reám: Bizony haragszom. Én mondám néki: Ne haragudjál, míg felnősz, mást szerzünk helyébe te számodra. Ám bé is tölt, Istennek hála ezért is.

Ezen a mi házasságunkon tanulhat minden férfi és leány, minthogy a házasodásban az ember négyféle; vagy 1. politicus, azaz: nemzetre, ipa, sógor által való szerencsére néz; 2. physicus, szépséget, bujaságot néz; 3. oeconomus, gazdagot keres; vagy 4. theológus, jó feleségre, az Isten magvára vágyódik. Ez az utolsó légy, édes fiam; a három első respectust bízd Istenre; nékem a szegény mellett becsület, gazdagság, szépség megvolt. Árva leány, bízzál Istenben; tüköröd Júlia; ha ezt Isten semmiből felemelni, úrasszonnyá tenni s jó élettel tudta áldani, téged miért nem?

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

[Annak hazaviteléről és véle való létemnek kezdetéről]

Csakhamar menék Szentmiklósra és könnyezve menék bé a kapun, fohászkodván Istennek, hogy ne vitesse Isten úgy ki vélem ezt a feleségemet azon a kapun, mint a másikat. Ezt látván a feleségem, megszomorodék, mintha én a más feleségemet siratnám; ilyen gyanús és zelotypa az asszony. Osztán bémenvén a házba, bészállítám az elébbi gazdaasszony házába. Imádkozánk, és könnyezésemet itt is megújítván, okát néki megmondám s magyarázám, s megvigasztalám. Kevés napokra lévén csak szabadságom, ismét bémenénk Szebenbe, a bolond, haszontalan félelem, Csákitól való, tartván ott Telekit s a fejedelmet, et consequenter vélek a mindenhez való hütötlenség ott tarttatta a főrendet, mind annak, mind a szállító szegénységnek nagy romlásával.

Alig lakám két hetet a feleségemmel, engem felette bajos és a messzisége miatt is igen fáradságos munkára küldének Máramarosba, hogy az ott kvártélyozó németekre való költség, és azoknak excessusiról inquiráltassak a német commissariussal833. Bizony nagy bosszúságomra volt, sem tisztem, sem fizetésem reá, meg hogy már tréfálódik, csúfolódik Teleki: Szánjuk meg, nyugossuk meg, úgymond, ezt a Bethlen Miklóst. Bizony, derék nyugodalom Szebenből Szigetre, kivált Beszterce és Telcs felé menni-jőni paripán márciusban. Hütömre merném mondani, hogy az akkori állapotomban azt az utat és bajt ezer forintért fel nem vettem volna; de latens persecutio834 volt, noha szép lével adták fel, amikor a deputációban (mely nem régen állíttatott fel, én is tagja voltam) elvoksolták, hogy ilyen nagy dologra, ilyen amolyan (dicsértek, csúfolt némelyik) elme kell etc. Elmenék.

Máramarosban volt ekkor kvártélyban Veterani egy gyalog és négy lovas regimenttel; nagy sokaság, irtóztató tereh egy olyan sovány vármegyén. Egy Kintzing vezetéknevű német főcommissariussal az egész vármegyét meg kellett eskettetnem, járásonként, falunként hívták Szigetre őket előnkbe, honnét több, honnét kevesebbet, a faluhoz képest. Nem hiszem, ezerötszáz ne lett volna a hütölt ember. Nagy tabellákat csináltattam lineáztatva columnákra: Pecunia, cubuli tritici, avenae usque ad gallinas et ova. Elöl nomen pagi et numerus fatentium835; könnyű volt osztán a panaszlott dolgot kit-kit a maga classisába írni, másként nem tudom meddig sem lett volna vége. Tyúkmony, tej s afféle felírásáért az a Kintzing haragudt, de én azzal fogtam meg: Bécsben mind pénzen vettem én affélét, az olyanból él és szerez pénzt a többi között a szegénység. Tamarlanes egy ejtel tejért kivágatta egy szoldát hasát. Kételen volt Kintzing is mindent szintén úgy, amint én, hasonló tabellákba felírni. Sok esztendeig tartottam én ezeket a munkákat Szentmiklóson, bánom, hogy elvesztek; rettenetes, irtóztató tékozlás és pusztítást tettek. Én rövideden summázám: annyi ezer embernek és lónak gazdag kiteleltetésén kívül vittek ki magokkal egy pénz fizetés nélkül a szőlősi magazinumokba búzát circiter hatvanhatezer kassai köblöt; zabot circiter százhatvanezret; készpénzt többet vontak sokkal kétszázezer Rhénes forintnál, nem hiszem, egy batka híja lett volna a háromszázezernek is. Egyszóval, millióhoz közelítő, és elmét, hitelt feljülhaladó tereh volt ez. Nagy könyvben csinálók in duplo836 ezt az inquisitiót, egyet nékem, mást Kintzingnek, de osztán ő azt mondá, hogy ő nem pecsétli, nem subscribálja, míg Szatmárra nem ír a főcommissariusnak; öszveveszénk, másnap estve felé azt hazudá: válasza van már Szatmárról; oda sem írt volt. Subscribálá így: hogy T. T. Kintzing commissarius subscribit, sed non approbat837. Én mondám: ő dolga mit csinál; ennek a decisiója sem rajtam, sem rajta nem áll. Én elmegyek s elviszem. Ekkor mentem először a német commissariatus portio oralis, equilis etc. scholába838, melyre majd ezután sokakat megtanítok, és vénségemre a fejem is belé vész. Sok némettel volt nékem azután is dolgom, mint ide elébb már megtelik a könyv avval, de soha ilyen nehéz munkám, és annyi bosszúságom, fáradságom nem volt, és valóságosan megtapasztaltam magamban, hogy az embernek a lelke fájhat. A szegény máramarosiak alig merték még csak írással is segíteni a szörnyű munkát. Az officérek hol hízelkedtek, hol fenyegetődztek s veszekedtek vélem. Kintzing collegám, vagy mondjam dis-legám839, megtestesült ördög volt. Hogy az egész inquisitiót eludálja, egyszer egy fatens orosztól vagy oláhtól azt kérdezte: Micsoda ember lehet az a Jézus Krisztus? Felelé amaz: Ő nem tudja. Mástól meg, kinyitván az ablakot, azt kérdi: Ezeket a hegyeket ki csinálta? Felel emez: Ő nem tudja. Nékem fordul s mond: Istorumne fassio debet recipi contra tot comitum, baronum, nobilium, et cavallierorum fidem, qui istos mendacii et perjurii convincent juramento. Isti homines tantum loquela et facie differunt a brutis; sed quales fuerunt vestri principes, magnates, sacerdotes, quare non docuerunt? Certe nostri jesuitae sic et sic docuissent et. Elfortyana a lelkem, s mondám: Nostri quidem certe male neglexerunt docere istos, sed pejus faciunt vestri, qui sacram scripturam etiam nobilibus interdicunt, et tota religio laicorum in hoc consistit: scit ecclesia, scit papa; isti graeci ritus rudes homines in hoc vobiscum conveniunt: scit popa; sed inter protestantes etiam rusticos aliter invenies. Quot mille sunt inter vos aeque ac isti rudes? Ego tamen credo, et sum expertus etiam, quod tales simplices magis timent Deum in jurando, quam docti et nobiles saepe, praesertim quorum dogma est: fides non est haereticis servanda840. Béfalá. No osztán Veteranitól én elbúcsúzám s alig várám elszaladhassak, mert éhhel is majd megölnek vala, a rossz ösztövér malacnál egyéb nem volt mit ennem, kerti vetemény semmi: teljes életemben sem laktam egyvégtében három hétig olyan rosszul. Ezalatt Teleki a tanácsurakkal és deputációval jött Kolosvárra, hogy ekkor Szatmárt lévő Carafával közelebb tractálhassanak. Oda vivén az inquisitiót, csúfolás lőn a fizetésem. A dologban is semmi sem telék Carafával, sőt Máramarosnak még nehezebben volt dolga azután, mint az inquisitio előtt is.

Június elejin general Scherfenberg tizenkét vagy tizenháromezer német válogatott jó haddal, és Csáki László alatt circiter ezerötszáz magyar lovassal béjöve Erdélybe. Túl meg Tököli egynéhány, de kevés száz kuruccal és törökkel, talán kétszázzal, Hunyadra a maga jószágába jöve. Mi Szebenbe szorulánk. Lészen majd elég dolog pennára való, és nékem abban sok gonoszom.

Amint 1685. énhelyettem Haller Jánost küldék Bécsbe, Pernyeszi Zsigmond, Inczédi Mihály és szász Miles Mátyással, ezen minden ember csudálkozott mind Erdélyben, mind Bécsben, melyről szólok in anno 1690. Ez a négy jámbor munkálódott egy diplomán, melyben megakadván, recurráltak írás által Erdélybe bővebb instructióért. Ha históriát írnék, itt sok írás lenne; de csak egyet említek, nékem és a haza veszedelmének nagy praeludiumát, és a mi igazgatóinknak crassa ignorantiájának841 bizonyságát; de szükség, értelemnek okáért annak a diplomának substantiáját feltennem, mert talán Erdélyben igaz párja sehol sincsen, hanemha Haller István úrnál. Én igyekeztem megszerezni, de eddig nem lehetett. Summa conditionum842:

1. Princeps Apafi pater et filius regnent in Transsylvania usque ad mortem.

2. Post mortem illorum libera electio principis sit penes status Transsylvaniae.

3. Religio, leges, libertates, denique omnia sacra et profana maneant libera.

4. Libera etiam sint jura foederum principi Transsylvaniae cum quibuscunque Christianis principibus, dummodo non in manifestum damnum domus Austriacae vel regum Hungariae.

5. Pro recognitione dabit annuatim regibus Hungariae 50.000 tallerorum imperialium.

6. Quidquid a Turcis per sola Transsylvanica arma recuperabitur, id maneat ipsi.

7. Quidquid vero communibus vel solius caesaris armis ad Transsylvaniam vel partes Hungariae ei annexas pertinens recuperabitur, id etiam Transsylvaniae cedat, sed salvo jure feudi pro regibus Hungariae.

8. Ante Tömösvárum et Belgradum captum Transsylvania se Turcae hostem non declarabit, tantum aliqua annona exercitum Christianum juvabit.

9. Claudiopolis et Deva in 2/3 caesareo, in 1/3 Transsylvanico praesidio custodientur usque ad finem belli, et tunc statim evacuanda et Transsylvaniae principi restituenda. Ez volt abban a diplomában. Párt küldének Bécsből.

Bethlen Elek, Bánffi György, Frank Bálint, engemet reá rendelének, hogy mü vizsgáljuk, Teleki volt a praeses. A 7. punctum, a jus feudi nem fért a fejekbe; mü Frank Bálinttal ketten eléggé mutogattuk, hogy ez jó; még egy derék könyvet is hozott fel Frank, abból is eleget bizonyítottuk, de hiában volt; Teleki eskütt, szitkozódott: nem lészek vazallusa, jobbágya az ilyen amolyan fiainak. Én látván szörnyű tudatlanságokat, elkeseredve mondám: Félek én, nem akarunk tisztességes vazallusok lenni, de bizony, rabok, jobbágyok leszünk. Énreám ezért megharaguvának, és többször abba a tanácsba is nem hívának. A 9. punctumot pedig teljességgel, és amiatt a diplomát is megveték, mert a 7-diket mégis valami nehezen admittálták volna, de erről idehátrább.

Azt a diplomát Bécsben ugyancsak elkészítették in solenni et authentica forma845, császár subscriptiója és nagy függő pecsét alatt; de mivel Haller Jánosék különben el nem akarták venni, hanem cum protestatione ratione 9. articuli846 és arról testimoniumot kívántak, hogy az ő protestatiójokat, minthogy ők is írásban adták volt bé, írással adják ki a diplomával együtt: a protestatiót authentice847 kiadták nékik és elbocsátották, a diplomát pedig adták Scherfenberg kezébe, hogy tizenötezer oratorral hozza bé Erdélybe, s offerálja a fejedelemnek.

Eljöve Scherfenberg (ki Schafen, ki Schaffenbergnek hívta, de ez mindegy), megírá a fejedelemnek: ő nem ellenség, a fejedelem és ország javára, oltalmára jő, a diplomát is hozza s offerálja: őelőtte senki se fusson, salva gvardiát ád mindenüvé; pénzre hordjon élést a nép a táborra, ő pénzen él, csak az egy közönséges profontot szolgáltassa az ország, kinek legyenek commissariusi; zsákmányra sem bocsát ki egyébre fűnél; a fejedelemmel kíván quo citius, eo melius848 szemben lenni, végezni és az országból kimenni. Sed surdis fabula.849 Mü ellenben azt végzők: Valaki német salvagvardiát kér jószágába, megnótáztatik. Az ország hada, vármegye, székely, mind üljön fel Bethlen Gergely commendója alatt, Gyulafi László udvari főkapitány is a mezei katonákkal; a szász natio kétezer jó fegyveres gyalogot állítson; a vármegyéken is a kapuszám után való gyalog850 előálljon. De ez a mü szeszpelődésünk akkor volt, amikor Scherfenberg már Kővár s Cseh között a Szamos mellett táborozott s füvelt. Üle had fel, ami üle, kivált székely, de vármegye gyalogja semmi, futott inkább a havasra minden. A szász natio kétezer embert eléhajtott, kiknek mustrálója lőn Medgyesnél Bethlen Pál. Béhozá a regestrumot Szebenbe: jó puskás, fegyveres, ennyi, rossz puskás, de kardos ennyi, láncsás, vasvillás ennyi, dorongos ennyi, vak, siket, csonka-bonka ennyi. Bizony, szégyen és nevetség volt. Teleki csaknem belém vesze, mondván: Te tanítottad az öcsédet erre a bolond csúfságra. Én mondám, s igazán is: Én nem tanítottam, mert ő taníthatna engem sokszor ilyenekre, de hiszen ez a tiszti az igaz mustrálónak, hogy úgy vigye elé írásban az urának a hadat, hogy emez tudja meg, mennyire bízhassék hozzá. Osztán ad seria851. Jusson eszébe kegyelmednek, és ha ma élne, Rhédei Ferencnek ezelőtt két és fél esztendővel, mikor Bécs alól hazajövétek, mit mondék: Valamint a nem régen látszott üstökös csillagnak (volt ez in anno 1680.) nagy farka vala, bizony ennek a hadakozásnak is nagy lészen, bizony elhat ez még Erdélyre. Azért felix civitas, quae tempore pacis cogitat de bello. Cum secreta praemonitione Turcae küldjetek el a Brandenburgicus electorhoz, et cum consilio et auxilio illius et aliorum principum protestantium ac regis Poloniae amici852 fogadjatok s hozzatok ötezer vagy hatezer jó német muskatélyost, ahhoz könnyű négyezer magyar lovast állítani, Bécsben, Konstantinápolyban könnyű igazán megmondani, ad neutrum offendendum, sed ad neutralitatem honestam et securam, cum respectu utrique competente servandam853. Nem így vala-é uram? De kegyelmed nevetséggel letanácsolá. Jó volna most, ha hadunk, jó generálisunk és officérink volnának; mindenik hatalmas szomszéd becsüllene, most münköt nem fognának bé, mint az ökröt, nem tartanának favágótőkének. Bizony félek én, maholnap többet fizetünk mü a nékünk parancsoló idegen hadnak, mint a mü parancsolatunktól függő olyan szolgáknak fizettünk volna. De ha az már elmúlt, miért nem tud kegyelmetek a három közül egyet üdején elválasztani: vel neutralitatem modo Debrecinensi: contributionem apertam utrique; vel bellum contra Germanos viribus et consiliis cum Turca conjunctis; vel, si hoc minus christianum videtur, diploma oblatum854. Fegyverünk, erőnk nincsen; jövendőre való, sőt csak de praesenti is securitasunk855 nincsen; a nép fut, az ország s mindenünk elvész. Itt a szásznak nevetségei vagyunk; megmondja, hogy az ő alfelibe bujtunk; az erősség, fegyver, minden ő keziben vagyon, valamint és valamikor akar, auder fauder856 a némettel a mü fejünkön összealkhatik, ki veszi el rólunk, ha mi rajtunk esik? Bizony reánk illik ama régi mondás: Nec pacem ferre, nec bellum gerere scimus857. Ha bellum kell, úgy hallottam, tízezer török Aradnál, Jenő, Várad töröké; Besztercéhez tíz mérföld a tatár; Tököli Hunyadon, és a hada Jenő, Várad, Karánsebes táján tekereg. Az erdélyi hadak még harmad vagy negyed felől, mint a kopók távul ugatva, ezt a nagy medvét kiugathatják ugyan, úgy hiszem, de olyan segítségeket hívni sem a keresztyénség, sem a magunk, hazánk és népünk romlása, sem a jövendőnek meggondolása nem engedi. Ki tudja még, ki teszi utólszor a kardot a hüvelybe. Tutissimum est amplecti diploma, conservare patriam et pro nunc et pro futuro, communicatis ipsis paribus Turcae ostendere, et persvadere ipsi necessitatem et finem, quare; pendere ipsi tributum aeque ac antea, demulcere vezirios auro, Germanis dare dabilia et cum illis nullatenus collidi, sic inter Scyllam et Charybdim navigare usque ad finem hujus procellae858. Oly békesség lehet: ez a diploma vagy utrinque confirmáltatik859, vagy jobb adatik. Ha pedig nem, Turca vincente tributum, Germano vincente diploma Transsylvaniae anchora erit860. Ez volt mind elejin Telekinek in privato861, mind ezután majd ide elébb in publico862 a deputációban az én voksom erről az akkori conjuncturáról. Elhallgatá Teleki, és nem győzném leírni a disputációt; de ide elébb sok még eléfordul benne. Satis est: omnia toto coelo contraria.863

Első gondja lőn, Tököli Hunyadon lévén, ahhoz minden civilitast mutatni, hintót és egyéb egyetmást vásároltatni etc. Azonban rákülde, és valami német dobveréssel elijeszték, futtatták, bizony becstelenül, és mind emberében, mind annál is inkább reputatiója és bagazsiája nagy kárával; mellyel amennyire magát vindicálta, úgy a német előtt való creditumát akarta erősíteni, kivált pedig azzal, hogy egynéhány Hunyadon elfogott szegény magyarnak orrát, fülét elvagdaltatá Szebenben; de kevés gráciát nyert a német előtt véle. Scherfenberg előtt egyszer én exaggerálván a fejedelem és mindnyájunk javára azt a Tököli felverését, azt mondá reá: Est privata vindicta domini Michaelis Teleki, non sumus tam simplices, ut tales artes non intelligamus864.

Engem négyszer küldöttek követségbe hozzá, egyszer Bálintit Zsigmonddal Szamosfalvához, másodszor Mikes Pállal Árpástóhoz, harmadszor Daniel Mihállyal Sajó-Keresztúrhoz, negyedszer Téglás János brassai polgármesterrel Apahidához. Én csak jöttem, mentem, kétszer lábom orbánca miatt hintón kellett megjárnom. Ennek a követségnek minden summája csak ez vala:

1. Búzát a hadnak rendelünk és főcommissariusnak melléje Gyulai Ferencet, aki continuo legyen a táboron mellette.

2. Kolosvárt, Dévát, amint kívánja, nem adhatjuk, hanem Szászsebest helyette adjuk, cedáljuk.

3. A diplomát sine expunctione suprafati articuli 9. nem acceptálhatjuk865, mert a töröktől félünk, porrá teszi az országot; hanem

4. Obtestáljuk, menjen ki az országból, ne pusztítsa ő is, és a törököt, tatárt ne vonja bé az országba. Mü, amint maga is látta, ismét instruáltuk Nagy Pál által még talán Bécsben érhető Halleréket, hogy mü quicquid sine extremo periculo a nobis praestari potest866, segítjük az ő felsége és a keresztyénség intentióit, ellenségei nem leszünk etc. Sok volt a szó, melyre ő így felelt:

1. A búza és commissarius jó, jó szívvel látja, csak legyen elég és jó kenyér, sed non solo pane vivit homo867. Szálljon haza a nép, legyen piac, mészárszék a táboron, ő pénzen él.

Ad 2-um et 3-um.868 Si Szászsebes possunt cedere absque metu Turcarum, quare non Claudiopolim? quia si ego accipere possem Szászsebes, ego deberem fortificare per vestros rusticos, unde clamor, et an non longe magis per hoc provocaretur Turca? Videte absurditatem; sed ego non habeo ordines, nisi de Claudiopoli et Deva, nec licentiam mutandi. Sed ut vos possitis coram Turca vos excusare, ecce ego obsidebo Claudiopolim, verberabo murum tormentis, mittam etiam unam atque alteram bombam in forum, ubi nemini nocebit, faciatis deditionem cum conditionibus quo melius. Certe Turcae aeque sciunt ac ego et vos, Claudiopolim non esse fortalitium; sciunt etiam, quod in Déva non est aqua, una bomba potest perdere cisternam. Denique in compendio: et diploma et reliqua omnia dicite vosmet Turcis, quod aliter vos conservare non potuistis, coacti estis hoc facere. Non credo illos male accepturos, si praesertim illis tributum dabitis, quod etiam facite. Certe habetis in manu mille media apud Turcas vos excusandi. Si vero illa non juvabunt, Deus et caesar vos protegent. Ego certe etiam si 50.000 Turcarum venient, pugnabo cum illis. Non metus Turcarum sed simplicitas principis et ministrorum illius partim imperitia, partim metus a Telekio et ipsius malitia rejiciunt diploma, quod brevi ipsimet petetis, sed non accipietis et deflebitis.

Ad 4-um. etc. Sine positivo caesaris mandato exire provincia non possum; legationes remittere Viennam inutile est, quia ibi jam omnia finita et mihi demandata sunt. D. Haller ibi propter filii nequitiam moratur, si tamen adhuc ibi est. Vidi D. Paulum Nagy in Déés, doleo domum ipsius hic prope esse expilatam, ego ipsi obtuli salvam gvardiam, sed more hungarico humero respondit. Scio quod non est ausus salvam gvardiam petere, id enim prohibitum est, sed quis hic furor? ita data opera perdere populum, et postea me ac Germanos accusare. Panem certe cogimur accipere. Ecce (ezt Apahidánál mondá utólszor) nunc nobis dederunt non farinam, non furfur, quia id adhuc tolerabile esset; sed arenam vel cinerem, et pulverem corruptissimi quondam frumenti. Interim ex militibus meis nuper occiderunt 5, mox 7, nunc proxime 20. Megindula, s mond: Dicitis, amici sumus, estne haec amicitia? fame et armis nobis insidiamini. Populum vos coëgistis fugere, ne subsistere possimus, et in omni sylva et saltu hostes habeamus. Si ego hostiliter agere voluissem, potuissem ego rusticorum fugientium aliquot millenos currus expilare. Ad quid ista militia provincialis sub commando Gregorii Bethlen et Gyulafi, quae nobis eminus insidiatur et carpit? Dicat celsissimo principi, istos miseros nobiles et Siculos dimittat ad suam oeconomiam; mihi nihil fuisset et esset facilius, quam illos vel intra triduum, si vellem, dissipare et ad suas domos remittere. Dicat etiam, quod ego ipse ibo Cibinium, et si mihi sua celsitudo audientiam gratificabitur, viva voce cum ipso et ministris pro omnium bono agam, sed prohibeantur caedes militum et insidiae, redeat populus, provideantur de cibo armadae, quia certe diu laesa patientia vertetur in furorem. Certe fiet aliquid. Vestra vero illustrissima dominatio amplius ad me non veniat, quia ego scio, quod apud mittentes nullum creditum habeat; ridere possum, quod semper suos habet adjunctos corycaeos, linguarum tamen ignaros. Jam etiam apud me coepit perdere suum creditum, quia ista ipsius frequens missitatio est mera illusio et ipsius vestrae illustrissimae dominationis, et mea et caesaris, denique omnis boni publici. Hic bona fide nihil agitur. Quoad me, alias ego certe vestram illustrissimam dominationem in persona honoro et amo, et verus servus maneo.

Elmenék én ezzel Szebenbe, megmondám a fejedelemnek és Telekinek, és közönségesen a deputációnak. A szegény fejedelem csak úgy vevé, mintha valami amerikai vagy chinai újságot beszéltem volna. Teleki azt mondja: Csípik hát Scherfenberget? hadd, hadd; de bizony még jobban kell csipdesni. Én mondám: Bizony félek én, a kan egy vágással többet tészen mürajtunk, mint nékünk száz és több csipdesésünk őrajta. Azonban ihol már a búza serdül, a nép elfutott, de bizony kételen lesz hazajőni. Induljon, minthogy az is a szándéka, ide, és ismét Segesvárhoz, bocsásson pátenseket, bizony hazamegyen mind székely s minden, s meghódol néki; parancsol ő az országban, mü meg kotlózunk ebben a városban. El is követte volna ő azt, ha Budához ne parancsoltassék menni. A deputációban kiki mint vette, ő tudja, de senki igazán értelmét ki nem mondta. Nem küldöttek engem többször vissza hozzá. Az én corycaeusim közül Mikes Pál, és kivált Daniel Mihály mind a német számáról, mind énfelőlem sokat hazudott. Gyulai mit írt, ő tudta, mindennap egész béírt árkos leveleit hozták Telekinek. Elég az: eljöve Szebenhez Scherfenberg. Még elöljáróban a város mellett felvereté Gyulafit éjszaka egy jó öreg tarack-lövésnyire előttünk; ott a három halom a bizonysága, melyben csak egy német sem fekszik, mind erdélyi ember volt az. Én ekkor úgy aluttam Szebenben, hogy abban a puskaropogásban semmit sem hallottam feleségestől, hanem reggel az inasim beszélék és mutatának az ablakom alatt egy sebes, szegény, nyögő székelyt. Teleki, úr, főember, szász, minden futott a bástyákra, de sem ágyúval, sem kimenő haddal semmit sem segítettek csak egy puskakisütéssel is. Végbemenvén a tragoedia, amint Veterani a szebeni szőlő alatt ment, és Csáki, rendelt német s magyar seregekkel, mond a bástyán Teleki, hogy hozzá kellene ágyúkkal lőni. Mond arra a polgármester: Az ugyan meglehetne, az ágyút kisütni könnyű, de messze vagyon, osztán ha az ember kettőt-hármat meglő is, mi haszna? ugyan a székben a falukat elégetik: s nem engedte. Akkor vette eszében Teleki, hogy Szebenben nem generális ő. Én felöltözém s megmondám még félig sem öltözött, de a fraucimmerétől elijesztett feleségemnek: ne féljen, mert még azzal csak meg nem veszik Szebent. Menék a palotára már felgyűlt deputációba. Látok nagy fejek-lecsüggesztését és háborodást; de míg Scherfenberg maga is érkezik harmadnapra, lássunk más dolgokhoz.

Mikor én Apahidától megjöttem, majd ekkortájban jött előre le Halleréktől Inczédi Mihály a diploma párjával: volt egynéhányszor nagy tanács el- vagy nemvételéről. Én egyes-egyedül voltam azon a vokson mindenkor, hogy elvegyék. Ezen értelemben sokan voltak, de mondani nem merték, amint azután mondották, mikor siratták. Egyszer Bánffi György és Farkas között ülvén, sokkal ez előtt a székely veszedelem előtt, jószántomból mondám nékik: Én az ipotok Bethlen Gergellyel Ekemezőnél némely nap a táborban beszélék, hogy magára vigyázzon, de amint én most látám a Scherfenberg elméjét, hogy idejő, már talán Enyednél is vagyon, én bizony féltem bátyámat hadastól, meg kellene néki írni, hogy láb alatt ne járjon. Nosza mind a kettő egyszersmind kiáltják Telekinek: Uram! uram! ihol mit mond Bethlen Miklós uram, hogy a németek felverik Bethlen Gergely uramat. Haraggal kérdi Teleki: Mit mond uram kegyelmed? Én jószántomból mondám nékik, hogy én attól féltem; én ugyan próféta nem vagyok, és bizonyosan nem tudom, de én bizony most is azt mondom, hogy ha 5-6 mérföldnyire lészen s imez akarja, nincs könnyebb dolga annál, amint én azt a hadat mind a kettőt láttam csak ezelőtt egynéhány nappal. Vecsernyeharangkor megindulván az olyan jó paripás had, nem mehete-e el 5-6 mérföldet hajnalig? Ha harcot áll, én nem biztathatom, hiszen tudja kegyelmed, mennyi és micsodás a mü hadunk; ha ágyában, táborában lepi, annál rosszabb; ha a hírére elszalad, legalább szekere ottvész. Magában is az űző bééri, legalább az meglészen, hogy dissipálódik, s haza, erdőre, városokra eloszol; mi lészen osztán azután? De hiszen én uram kegyelmednek ennél többet is mondtam kötelességem szerént. Monda Teleki:

Hogy hogy vagyon az Bethlen Miklós uram? ihol mü mennyin vagyunk, és senki sem javallja annak a diplomának olyan conditióval való elvételét, hanem csak egyedül kegyelmed, még pedig állhatatosan s erősen: bizony szeretnők tudni okát, mert nagy okának kell lenni. Egyáltaljában kegyelmed müelőttünk suspectus. Mondám én: Hála Istennek, uram, hogy ezt kegyelmed kimondá, mert hogy én suspicióban vagyok, azt régen érzem; már ezt így értvén, kérem nagyságtokat, kegyelmeteket, várja, s hallgassa el csendesen az én feleletemet és sincera expectoratiómat869. Elvárjuk, mondja el kegyelmed. Ez az egész deputációban volt circiter 1. julii 1686.

Tudja kegyelmetek a Roboám tanácsa870 meghasonlását és kimenetelit. Ebben az egy példában tette az Isten ki, hogy minden tanácsokat ő igazgat, és mikor a jó tanácsok megvettetnek és a veszedelmesek fogadtatnak, mind az Úrtól vagyon, mert ott van írva: Az Úrtól vala etc. Ki állíthatja azt, hogy ott akár a vén, akár az ifjú tanácsurak el akarták volna szakasztani az országot a Dávid házától, és árulója lett volna akármelyik fél is? Senki sem, sőt mindenik arra célzott, hogy megtartsa, de a véneknek úgy tetszett, hogy az engedelmes, ellenben az ifjaknak, hogy a kemény válasz által tartatik meg az ország. Azon Isten vagyon ma itt ebben a tanácsban. Kegyelmeteknek úgy tetszik, hogy ez az ország, fejedelem és a haza a diploma megvetése, ellenben nékem úgy tetszik, hogy annak elvétele által tartatik meg. Én egyedül vagyok, kegyelmetek sokan, bízzuk Istenre s a dolog kimenetelire, melyik volt jobb tanács, mind kegyelmeteknek, mind énnékem elménk, voksunk Istentől igazgattatik. Nem szabad énnékem kegyelmetekről ezért balítíletet tennem, kegyelmeteknek sem énfelőlem. Nem vagyok én corruptus sem ígíret, sem adománnyal, kit Isten tud, hanem az Isten keményít meg engem ennyi sok és nagy ember ellen ebben a voksban, mert szánom az Isten házát, szánom a hazámat, szánom a fejedelmet, házát, azt az odabé játszó gyermeket, és mindnyájan kegyelmeteket s magamat, maradékainkat. Tudom én, mit csinál rend szerént victor nullis conditionibus ligatus et jus belli871. Még ebben a házban, ahol mü most tanácskozunk, a német gubernátor fog parancsolni, mint Básta. Irja fel akárki ezt a mai napot; én mondottam, s adja Isten, vethessen ellenkezőt a szememre. Elhallgaták, s eloszlánk a szállásainkra.

TIZENÖTÖDIK RÉSZ

[Közönséges hazai dolgairól ad annum 1686. és németnek Szebent való megszállásáról]

Csudálatos Isten megkeményítése, vakítása volt ez a haza mostani állapotjához való készítésre a Teleki Mihály szívében, ki másként bizony elmés és activus nagy ember volt, ha az elméhez a jó kultúra, tanítás és experientia járult volna. Elég az, ő lévén centrum peripheriae totius Transsylvaniae, és ő így megszédíttetvén, a többit mind értelmére voná, ki félelemből, ki hízelkedésből, ki együgyűségből az ő voksára állának, és a diplomát kiveszték az országgal együtt kezekből. Sárosi János hazajövén a portai követségről (noha azután azt mondta, hogy a vezér azt mondta, hogy lássa az ország, amint legjobban tudja, alkudjék a némettel, conserválja magát), az ítélőmesterségért és a Teleki kedvéért eltitkolá az igazságot s ellene szóla a diplomának. Kolosvári István két esztendei chimerica követségből, Berlin, Hága, Londinumból hazajövén, noha odafel azt javallották azok a mü lelki atyánkfiai, hogy ante victoriam872 kössük meg a békesség és status csomóját Bécsben: ekkor Teleki parancsolatjára vagy hallgatott vagy hazudott. Pudeat theologum873, soha mai vénségemig meg nem tudtam tanulni, két esztendeig mint s kivel tractált az ecclesia pénzén, hanem ha Utopiában Thomas Morussal. Inczédi, egy haszontalan, beszédben fáradhatatlan, sibi alter Aristoteles874 kancellista deák, (melyen Bécs csudálkozott, hogy követ, sőt a követségnek lelke volt), noha Bécsben javallotta még inkább másoknál, de Szebenben spiritu Telekiano afflatus dissvadeálja875. NB. Egyszer ekkor Horti István püspök, Pataki István professzor és Nagyari József udvari prédikátor, küldve-é vagy csak magoktól, hozzám jövének a szállásomra s mondják: szomorúan és csudálkozva hallották, hogy én, ilyen amolyan etc. református ember, azt javallom, (melyről már eleget írtam). Én mondám: Bizony szinte azért javallom, hogy református ember vagyok, és az ecclesiát, hazát féltem. Elmondám a feljebb leírt voksomat és mindent, ami ehhez tartozhatott, és külön Nagyarira fordulván: Kegyelmed ezelőtt harmadnappal prédikála ex Jer. 38:22876. Adja Isten, én és kegyelmed próféták ne légyünk juxta illum textum et praecedentes versus877; de nem jól applicálá kegyelmed minap a Nohach és Jabes Giliad-béliek878 nemét Kolosvár és Dévára. Szánom én kegyelmeteket, a dolgokat nem tudja, és az olyannal néha nagy kárt teszen. Vaj ki félek én, ma azt ne mondja a Sátán: Ero spiritus mendacii in ore si non prophetarum, saltem pastorum sive legatorum ipsius, et consiliarios ejus fascinabo879. Adja Isten, sírva ne beszéljetek még énvélem ezen dologról. Mondának: Ez ugyan mind meglehet, és jó volna vélek kötni, de nem állják meg. Én arra: Szintén úgy félek én attól, s tudok olyan sok példát, de juxta Apocalypsim ipse etiam Satanas ligatus minus nocet, quam solutus880. Ha ő a diplomát violálná, volna legalább nékünk mit az Isten és a világ előtt kiterjesztenünk, saltem lentius et mollius caderemus881. Azonban maholnap a két monarcha megbékélik, és ott lenne ennek a diplomának a nagyobbik függő pecsétje, legalább addig bizony per omnem rationem nem violálná882. Nem tudának mit mondani: azután keservesen emlegették ezt a beszédet.

Szintén ekkor érkezék a lengyel király követe883 is a fejedelemhez Szebenbe, ki által a király írta s izente, hogy Scherfenbergnek igen hamar ki kell Erdélyből menni, bizonyosan tudja ő, a király. Ez éppen sasszárnyat ada Teleki elméjének, melyből minden kétség nélkül hidd el posteritas, párisi szél fútta el a te diplomádat884 a Lengyel János király trombitája által. Conferáld az elmult esztendőkben marchio Bethune által lett confoederatióját a francia királynak a fejedelemmel és Telekivel, kinek nagy pensiója járt onnét, Boham expeditióját Magyarországban885, Forval és Révérend francia residenseket Erdélyben etc. Ezek valóságos dolgok. Úgy az is, hogy a Bethlen Gergely és Macskási Boldizsár lengyelországi követségei névvel a lengyel, de valósággal a francia királyhoz voltak, kivel és a lengyel királlyal Máramarosból szüntelen correspondeált Teleki. Gondolván, hogy ennek igaz historicusa, sőt talán tudója sincsen, szükségesnek ítíltem summáson leírni ennek a diploma megvetésének fundamentumát. A töröktől való félelem csak merő fucus és praetextus886 volt. Szántam a maximo ad minores887 az emberek rész szerént simplicitasát, hogy ezt ekkor nem penetrálták, rész szerént nagy félelmeket Telekitől. Fatum erat.888

Nem sokat bízván Scherfenberg az én sétáló követségemhez, még Árpástól elküldötte vala vélem gróf Jörger colonellust követségre a fejedelemhez ad persuadendum diploma et cetera889, de semmit sem használa. (Ez engem ekkor bátyjának fogada, és azután kolosvári commendáns lőn sokáig, de ez nem ide való.) Maga is eljöve azért az egész haddal, a halmok rakása után két nappal szálla Kistorony mellé feljül a magas térségre. Nézi Teleki mind szemmel, mind perspectivával, s mond az ott állóknak: Többecske ez hétezernél, amint Daniel Mihály mondja vala. No mü a csetepaté után obsidióhoz kezdénk készülni. Még azelőtt béhozták vala Medgyesről a szegény Bethlen Pál mustrálta hadat. Ezeket és a városiakat bástyákra s tornyokra rendelék, a fejedelem német és egyéb gyalogját szalmakalyibákban a piacra szállíták, oda, ahol most a német nagy strázsaháza vagyon. Nem is mertek volna ezekből a bástyára számosan küldeni, mert féltek tőlök, hogy árulók lesznek. És derék tanács! tedd öszve mind őket, hogy mehessenek a disznódi kapu foglalására, másutt is úgy szokták a suspectusokat öszvegyűjteni. O miseria!890 Engem a disznódi bástya kapitányának tőnek, vicémnek Szilágyi Andrást, strázsamesteremnek Püspöki Pétert, jó emberséges embereket. Az említett szászok gyalogjából circiter száznyolcvanat, a fejedelem német gyalogjából is húszat vagy harmincat kezünk alá adának arra a bástyára, azont követték a több bástyákkal is, de mü magyar kapitányok a városi hadnagynak és alatta valóinak semmit sem parancsoltunk. Ágyú, munició, kapuk kulcsa, mind a szászok kezében volt, az egy jelt vagy parolát hogy Teleki adta. De egyszer éjszaka valami szász pártütésről való hazug hír magát a fejedelmet s mindnyájokat szörnyen elbódította volt, én azután soktól hallottam, amint nagy bolondságokat magok beszéllették, akkor pedig aludtam csendesen, mikor ők búkáltak. Még az ítélőmester Alvinczi Péter is pallost vetett a nyakába, nevetve beszélte azután, mint biztatta mind a fejedelmet, mind Telekit a semmi ellen. De még akkor Scherfenberg nem fogott a város alatt lenni.

Mihelyt azért a német megszálla Kistoronynál, én mindjárt sátort vonaték magam és két kollégám számára. Egyszer valaki elhíresítette, hogy bombát hánynak bé a németek, hihető, ha csak tréfa vagy ijesztésért is lehetett olyan szó közöttök. Bezzeg volt olyan félelem s lárma, kivált az asszonyoknál a gynaeceumokban. Én csak nevettem s Franciscus Haller bástyai kapitány szomszédom. Az én pór hadamban jó láncsás, vasvillás vala circiter huszonöt vagy harminc, kiket én láncfásoknak híttam. Este egykor ott a belső kerítés árka mellett járván a bástyán, elészólítám az egyik láncfás tizedest tíz, tizenketted magával, s mondám: Ha éjszaka valami olyan tüzes, szikrázó állatot láttok, hogy jő, várjátok meg, hogy essék le, és ottan mindjárt láncsa és vasvillákkal hömpölygessétek bé ebbe a tó vagy árokba. Én oláhoknak oláhul mondám, ők is nagy bátran s vígan mondák: Bukurosz domne asa om fácse891. A két vicém: Szilágyi, Püspöki mondának: Az Istenért, uram, mit mond kegyelmed nékik, szegényeknek, ők bolondok, hiszen a bomba így s amúgy öl. Én mondám: Jót mondok én, hát magam ijesszem-é el üdő előtt őket? Hiszen az olyan bombákat áztatott vizes bőrökkel is szokták megborítani s fojtani. Más az, hogy itt afféle semmi sincsen, s a bombahányásból is semmisem lészen, hol vagyon a sánc, aproche? árnyéka sincs; bizony a bombát is, ha vetné, nem ide a bástyára vetné, hanem tova bé a városba. De affelől csak feküdjünk le s aludjunk jól imez sátorban rendre. Úgy is cselekvénk mü ketten Szilágyival, fenn hagyván Püspökit a strázsákkal. Kevés üdőre felkölte Püspöki, s mond: Uram, az ellenség az árok mellett csak közel vagyon. Köntösömben aludtam csak s felkelék, s futék mindjárt ott a legközelebbi ágyúlövő nagy ablakra, s amennyire az éjszakai setét engedte, látok hat vagy hét embert, hogy ott motoz csak közel. Nosza, mindjárt egynéhány muskatélyost mellém a mü németink közül, magam stucomat is odahozá az inas, kérdeztetem tőlök: Ki vagy? s mi jeled? Nem szól. Ismét: Ki vagy? s mi jeled? nem szól. Mondám: Egy vagy kettő lőjjön hozzá. Meglőn. Egy megszólala s mondá, hogy egy szász hadnagy tizedmagával; egy kis ajtón küldték ki, hogy kerülje kívül a város kőfala alját, ha mit láthat. Mondám: Imilyen-amolyan bolond fia, aki küldött is, hogy meg nem mondotta, a bástyákra; te meg annál is bolondabb vagy, hogy nem szólasz; hogyha mü most valamelyiteket meglőttük volna, ki venné el róla? Azonban ennyi tornyon és bástyán lévő népnek, és egy egész városnak ilyen éjszakai lármájáért, bizony lélek ilyen s ilyen fia, ezt s ezt érdemelnéd. Elméne patrolozni, én meg izeném a szomszéd bástyára etc., hogy semmi gonoszt ne gondoljanak, mi a dolog. Nem lőn semmi tovább való lárma. Jó, hogy csak egy lövés esett volt. Lefekvénk ismét s virradtig aluvánk, de szerbe-szerbe a kollégáimmal vigyáztam én is.

Másnap ebéd alatt futni, sikoltozni kezde ott a kisebb torony alatt való kapuban, kis piacon, nagy piacon, gyermek, asszony, férfi község; a németet ki az alsó kapunál, ki az alsó városban mondja. Semmi sem volt, hanem a templom mellett való kinéző vagy könyöklőről űzték el az ott a német táborra bávászkodó cselédséget, félvén, hogy Rákóczi módra in anno 1660, meg ne lőjön ágyúval a német benne; én a bástyára nyargalék, meg vissza ebédre.

Scherfenberggel reménysége szerént nemhogy valamit végeztek volna, még csak szembe sem lőn sem fejedelem, sem Teleki; csak re infecta892 méne el minden hostilitas-mutatás nélkül az említett csete-paté után, másként bizonnyal hiszem, csak sánckezdéssel, tíz-tizenkét bombával is megveheti vala, de nem volt olyan ordere. Méne először Medgyeshez, osztán kevéssé Segesvár felé és onnét fordula vissza, ki az országból. Bethlen Gergely az erdélyi haddal Marosvásárhely, Bethlen, Radna, Borgó, Besztercén felül, havasalján, erdőkön, havasokon, Görgény, Parajd, Sófalvához; ott a székelyek kéredzeni és erővel búcsúzni kezdettek, és Bethlen Gergely egynéhány zászló fizetett katonával, kolosvári egynéhány rajtárral erővel akarván megmarasztani őket, néki dühödtek; nosza rajta, fordítsuk nékik a kopját; ő is lehagyja a keménykedést, és emezek csak elmennek haza erővel. Isten irgalmassága, hogy rút veszedelem nem lett köztök. Telekinek ez egynéhány ezer forint bírságot hajta a székelyektől. Az is nagy jó volt: Bethlen Gergelytől a Marosba öletett császár kurirja olyan halálát későn tudta meg Scherfenberg; ha üdején megtudta volna, aminémű furiával azután másfél esztendővel Szebenben énnékem beszélte, bizony százan vagy ezerenkint fizette volna meg a sok hazafia az életével az egy ártatlan kurir halálát. Bizony rút, contra jus gentium et christianam humanitatem893 lett dolog is volt a szegény postát (ki mint keresztyén kézbe esett keresztyén, nem is harcon, sem fegyverkezve, hanem másképpen elfogott rab, meg sem gondolta), úgy a vízben elsikkasztani, mint egy boszorkányt vagy szajhát.

Ezen tavasz vagy nyáron in anno 1686. (vide articulum ejusdem anni 5. et 7.894) nótázók meg Szebenben Pekri Lőrincet és Daczó Jánost Tökölivel való árultatásért; vétkek bizony volt, kivált Pekrinek, de a processus igen rossz és törvénytelen volt, kivált azért:

1. Daczó Jánosra semmi derék bizonyság nem volt, hanem a deputációban amint Teleki firtatta, ejtett olyan szót, melyet jóra is, rosszra is magyarázhatott ember, erről osztán a deputáció neve és az ország három pecséte alatt írattak testimoniumot. Ez a sok testis lőn a judex is.

2. Cikmántort, amelyért ő Béldi Pált elveszté, Teleki Mihály Vay Mihály vejének és Alvinczi ítélőmesternek ante sententiam895 megkérte volt, ami úgy is adaték meg Vay kezébe. Néhány clavissal elfogott levelei voltak Pekrinek, és vétke világos, de az illetlen processus ezekben áll:

1. Az ország előtt, amint perlették, irtóztató lélek, ördög ágyában született fattyú lélek, beste lélek kurafiazta Teleki, és afféle szörnyű hasonló esküvésekkel: megcsigáztatlak ilyen s amolyan etc.

2. Másfelől izent néki, hogy adjon ki vétkesnek nevezetesen engemet, Nemes Jánost, Keresztesi Sámuelt, néki megkegyelmeztet. Nem lehetett emettől ártatlanokat vádolni.

3. Lupsát és máramarosi, sőt minden jószágát megkérte üdején, és azután amit akart, megadott néki s a többit megtartotta magának életéig. Ezek tevék Pekrit bujdosóvá, pápistává. Ő azután azon esküdt, hogy annak az árulásnak feje Székely László és szebeni polgármester Christianus Reichart volt, mégis Székely László az ő törvényében praesidens és a másik a szászok között legelső bíró volt; igazán mondta-é, nem tudom, de az bizonyos, hogy Székely László oltalmazta meg a csigázástól Teleki ellen. Bethlen Sámuelt is meg akarja vala fogatni, nehezen oltalmazók meg, pedig semmi vétke nem volt, Bethlen Gergellyel kóválygott. Ezalatt hala meg az anyjok, a mostoha anyám, rész szerént búvában, Lőrinc fiát vasban is nehezen bocsáták az anyjához.

Bethlen Pál, az én virtuosus, sok szép qualitású, szép tudományú öcsém is ezalatt hala meg hatnapi betegsége után, mely betegségének kezdete lőn egy vendégségben ivott két kristály tokaji bor. Mikor kinyújtóztatták, sírva megcsókolám a homlokát, olyan nehéz doha üte meg, kicsiny híja lőn, hogy halálra nem betegedém. A mostoha anyámmal egyszersmind temetők Keresden a német elmenése után. Sok tisztességes fő ifjú ember hala meg ekkor csakhamar egy holnap alatt: Petki János, Lázár Imre, Mikó István, Rhédei János etc.

A salva gvardia-megtiltás, amint másoknak, úgy nékem is rettenetes kárt tőn; az egyebet felejtem, de Kamaráson 325 anya méhemet verték fel rajzás kezdetében. Mikor ezer kosár méhet várok vala, alig kapok tizet. Nagy gonoszság volt: Teleki tiltotta a salva gvardiát, másfelől minden jószágiba vitette. Én, amikor Apahidától eljöttem Kolosra, Tordára, akkor hoztam salva gvardiát, nem gondolván a tilalommal. Sokat írhatnék az én társaim, kivált Daniel Mihály bolond hazugságairól, de hadd maradjon; néki ugyanaz, és amellett ez áron szerzé a háromszéki főkirálybíróságot a székely szabadság romlásával.

Ősszel nékünk Fejérvárott ismét gyűlésünk lőn, és hogy a német bé ne jöjjön télre kvártélyba, bizonyos summa pénz, gabonában, marhában megsarcolánk néki. Decemberben nagy hóban, szörnyű hidegben, minden helyes ok és haszon nélkül felültetének egynéhány vármegyét s meg visszaszállíták, csak a szegény nép romlott véle. En fructus spreti diplomatis. Sed hi sunt initia dolorum partus896. Én karácsonra menék Zabolára, és ott születék Júlia leányom 29. decembris. Ennek az 1686. esztendőnek, és ennek a résznek legyen itt vége.

TIZENHATODIK RÉSZ

[Anno 1687. esztendőbéli dolgokról]

Noha az Isten Mikes Kelemen hosszú életének véget vete, de azzal az én Telekitől való üldöztetésem meg nem kisebbedék, hanem inkább öregbedék. Az imént említett Daniel Mihályt maga introducálá Teleki a királybíróságba. Én Zaboláról gazdálkodám néki bárány, vad, madár, szép halakkal; el nem vette, sőt leszidogatott. Illyefalván, vagy Maksán volt a gyűlés, én Zabolán. Meghozá egy szolgám a hírét, és hogy hazahozzák-é azt az élést; én visszaizeném: adják Daniel Mihálynak, hogy a következő vendégségben teljék bé a Teleki mocskos szava magán: eb egyék gazdálkodásában; mert ő ett legmohóbban benne. Ment onnét Csikba, a Mikes Kelemen temetésére. Ott a római szokás szerént minden főembernek egy-egy gyertyát adának a kísérésre, nékem is, de én adám egy bujdosó szegény magyar nemesembernek, reformátusnak, hogy vegye hasznát a setétben; fogá, elfúvá s eltevé. Megyünk már a testtel, kérdi Keresztesi, Macskási tőlem: Miért nincs gyertyám? Én mondám: Inkább kegyelmeteknek miért vagyon? hiszen most dél vagyon, a nap ragyog, szép üdő vagyon, a hó is rettenetes nagy, fejér, világos; más az, hogy kérdés: a református ember salva conscientia897 viheti-é az ilyen gyertyát ilyen állapotban sine scandalo proximi898 etc. Meghallá Teleki, dörgeni kezde hátra: de úgy segíljen, csak Mikes Kelemenre való bosszú; inkább uram ide se jöttél volna etc. Én mondám: Kérdezze meg kegyelmed a mü theológusinktól, és azután kárhoztasson engemet. Menénk a templomba, ott a mü székünkből, főemberekéből a prédikáló széket, papot láttuk, és a pap szavát jól értettük, de a tanácsurakéból nem. Egyszer majd a prédikáció közepin a tanácsurakkal felkele és széket cseréle vélünk a népnek nagy csudájával. Én a temetés végén szánomra ülék, és étlen is, távoztatni kívánván a becstelenséget, elmenék estvefelé, és majd egy nagy mérföldnyire Somlyótól meghálék, és másnap hazaszánkázám Zabolára gyermekágyban fekvő feleségemhez, igen erős hideg és derék szánút lévén ekkor december, januarius és februariusnak nagy részében.

Fogarasba ekkor in anno 1687. februarii országgyűlése hirdetteték. Én úgy akartam, hogy a gyermeket az anyja valamennyire való és felkelhető egészségében kereszteltessem és úgy menjek a gyűlésbe; napot is tevék, és komákat is hivaték a keresztelőre, csak Brassó és Háromszékről, mindjárt a Mikes temetése után, minthogy eddig is csak a temetés és Daniel Mihály installatiója miatt ott a házam előtt való járása Telekinek halasztatta volt vélem, mint kit komámnak is hívtam volna, ha úgy nem furiált volna ellenem az odafeljebb említett helyeken. De tekintem: ihol a fejedelem étekfogója commissiót hoz: minden dolgomat félretévén, mindjárt siessek bé a gyűlésbe. Látom, hogy az actualis fejedelem, Teleki, mihelyt Csikból Fogarasba érkezett, mindjárt úgy parancsoltatta, subscribáltatta a szegény titularis fejedelemmel, Apafival. Én csak rescribálék ekkor, és a keresztelést a rendelt napon végbevívén, elmenék osztán Fogarasba a gyűlésre. Itt azalatt a csiki gyertyázásnak nagy lévén a híre, a theológusok az én voksomon voltak, és azolta nem kezdettek a pápista főrendek temetésén gyertyát adni a református embereknek. Hála Istennek.

Itt ezen a gyűlésen egy Erdélyben talán sohasem történt dolog esék. Udvarhelyszéken Geréb István és János, igen gazdag és jószágos, a régi híres Geréb familia maradéki deficiálván, Bethlen Gergely minden mobile, immobile bonumokat899 nemcsak megkérte a fejedelemtől, hanem contra vim contradictionis900 el is foglalta s vette mind, még az adósságit is kikereste, felszedte. Ez igen felette nagy dolog volt. Azt mondták állhatatosan hatvanezer forintra felment ezeknek az ő belső értékek, és azonkívül a jószágok is szép. Az atyjokfiai között nevezetesen Maróti Dávid és Biró Bálint, noha kapitányukkal, de perbe indultak, fejedelmet, országot supplicálták. Egyszer Bethlen Gergely, fogarasi főkapitány is lévén, ki a palotáról látja Marótit, szólítja s fogja a kezét, s vezetni kezdi le a grádicson, s kivezette éppen a vár külső kapuján s ott eligazítja. Emez szegény azt tudta, hogy a tömlöcbe vezeti, köszönte hogy a kapun kivezette. Felejtette perleni attól a napságtól fogva; talán úgy ment, hogy vissza sem nézett, hogy a Lót felesége módjára ne járjon901. Sequens Biró Bálint.

Ezt az embert, természeti szerint durva és kivált részegségében, mely is sokszor esett, zajgó ember lévén, már az igaz ügy s keserűség annál is bátrabb, bővebb beszédűvé tette; mit mondott, én nem tudom, de elég az, hogy Bethlen Gergely panaszlott az ország előtt reá. Voksra menvén a dolog, én, más is sok, azt mondók: In competenti foro902 keresse törvénnyel a panaszló úr. A voks félig sem méne, Teleki mondja: Igenis, bezzeg valami rossz nyelves ember mindent elfecsegjen valamely méltóságos ember és főtiszti ellen, osztán emez hosszú törvénnyel keresse becsületit. Fogják a beste lélek kurva fiát, tégyenek kakastollas szalmakoszorút a fejébe, vigyék a pellengérhez, pálcázzák ott jól meg, s hozzák vissza ide s kövesse meg az urat, osztán menjen kurvannyába; tanuljon minden fecsegő rossz ember rajta. Elbámult minden ember rajta, de senki ellene nem mere szólani. Dixit, jussit, et factum est.903 Némely székely követ, azt mondották, könnyezte, mert talis qualis, de jószágos és a Geréb-dologban igaz successor, és igen megbántódott nemes ember volt.

Már azelőtt Teleki rám izent vala, hogy Szebenben a Stenczelék háza, ekkor én fogadott szállásom, a generálisok szállása szokott lenni; hanem keressek más szállást, mert ő mint generális, magának foglalja. Az a generálisi jus pedig nem volt teljességgel úgy. Én választ izentem, hogy míg esztendeje el nem telik, a jövendő újesztendő nap felé, én onnét el nem mehetek: kérem azért etc. Mikor ez a Biró Bálint tragoediája szintén végző félben vala, hogy verve felhozák, nem tudom micsoda dolgomért és kihez menék az udvar felől való egyik ablakba; felugrik a tanácsurak közül Teleki, s oda rettenetes agyarkodással mondja: Bethlen Miklós! letégy a nyelvedről, a szállásomról elmenj, mert, mert úgy segíljen, általesünk egymáson; verte a nádpálcával a földet előttem, az egész ország reánk bámult. Én nem szóltam, csak azon gondolkodtam, ha megszíd, vagy verni kezd, mit csináljak; leginkább féltem attól, hogy megfogat. Sokan attól féltek, hogy megver; minthogy azután mondták nékem, hogy azzal ugrott fel: Majd úgy elverem a bestye lélek etc. Ugyanekkor csakhamar, amint a nagy palotából kísérjük ki, nékem fordula a pitvarban, ex abrupto904: Hidd el, francia, Isten, Isten, Isten, a teljes szentháromság úgy segíljen, maholnap leteszlek a nyakamról. Verte a pálcával a földet szintén úgy, mint elébb írtam. Én ekkor sem szóltam csak egy szót is. Elméne a szállására, én pedig Naláczihoz ebédre, ott a jobbfelől való bástyába, s jóllakánk.

Ugyanekkor csakhamar azt mondja az audiencia vagy tanácsházban Fogarasban: úgy segíljen, majd letészem a fejedelemnek az éretted való kezességet (mert anno 1677., mikor Fogarasból elbocsátottak, ő is ezer forintig lett volt érettem kezes), másokkal is letétetem, lássa a fejedelem, hová teszen. Ez mire való volt egyébre, hanem hogy megfogasson. Én azért a fejedelemnek supplicatiót írék, de osztán lehagyván azt az akkori furiáját, azaránt nem adám bé. Nem győzném leírni üldözésit. A szállásról ki kelle költöznöm, s hordozóskodnom üdő előtt a Bethlen Sámuelére, még nékem szállásom nem lévén, mert megizené, hogy harmadnap múlva, Isten őtet etc. kihányatja az egyetmásomat az utcára. Szintén sokadalom vala ekkor Szebenben, valaki hallotta, látta, csudálta. Annyira elvesztegete egyszer a deputációban, hogy mérgem- s keserűségemben a könny kicsordula szememből. A szálláselvonáskor meg is betegedtem búmban. Isten, mit tegyek? mert ha privatus emberrel volna dolgom, a magistratushoz folyamodnám oltalomért, de itt azt fel nem találom, mert ez a magistratusnak, országnak, törvénynek, mindennek tyrannusa; ha énreám maga a fejedelem haragudnék, tudnám engesztelni, törekedőket is találnék, de itt az sem lehet. Mikor belém veszett, mint feljebb említém, sereggel állott ott úr, főember; senki egy szót mellettem nem szólt; verhetett, ölhetett, foghatott volna szemek láttára, mert ki félt, ki rosszakaróm volt, és még azok indították ellenem, ki gyűlölségből, ki a néki szokott hízelkedésből, ki istentelen reménységből, hogy úgy mehet ő elé jobban, ha Teleki úgy ver hátra. Mely meg is bizonyosodék ezen fogarasi gyűlésben, mert Teleki egy sereg tanácsurat tétete: Bánffi Györgyöt, ekkor circiter huszonnégy esztendős legényt, Macskási Boldizsárt, érdemest, üdőst, Gyulai Ferencet, tudatlant és hazugságáról hírest, de tizennégy ezüsttállal igen érdemes személyt, és a szebeni polgármestert Reichart Keresztélyt; mintha nem elég lett volna a régi szokás szerént az egy királybíró Franck Bálint a szász natio részéről a tanácsban. De nem ok nélkül mondotta bátor tréfából Gyerőfi György Telekinek, mikor egyszer Machiavellust hányta szemére Gyerőfinek, hogy örökké olvassa: De uram, úgy segíljen, ha ma Machiavellus itt Erdélyben laknék, megköszönné, ha a konyha- vagy sütő-szekered kocsisságára méltóztatnád, annyira vagyon a te eszed Machiavellustól. Nem tudom hol olvasunk igen sok oly példát, ut aliquis subditus sui domini et principis princeps factus, summa rerum potiatur sedecim annis905. Vesd fel a Bánffi Dienes halálától, anno 1674. Teleki haláláig ad annum 1690. Eléggé kívántam engesztelni, küldtem hozzá törekedni főembert, papot, professzort; csak hiába volt.

Ilyen tréfát is ejte ekkor Fogarasban rajtam. Nemes János meghalván, minden kérésem nélkül a fejedelem a háromszéki főkapitányságot nékem adá, csak elcsudálkozám rajta. Tekintem kevés nap múlva, hát Teleki ott a kapitány; énnékem izené, hogy csak Székely László és Bánffi György sollicitatióját akarta elbontani, mert mindenik magának kéri, de ő nékem tartja, sőt maga introducál; de holtáig bírá. Székely László s Bánffi György hüttel mondták azután, hogy ők bizony sohasem kérték, meg sem gondolták.

Ennyi üldözésem között bizony mind szabadságomról, életemről desperáltam, életem is meguntam, mert csak a becstelenséggel, hátravetéssel, privata vitával906 nem gondoltam volna, de soha bátorságos nem voltam; fejedelem commissióját hozták, rettegve olvastam; udvarba vagy gyűlésbe mentem, nem tudtam megyek-é valaha haza; örökké a tömlöc s a vas volt a fejemben, még éjjeli álmodozásomban is. De legnagyobb kísértetem volt, hogy ha verni kezd, elálljam-é? gondolám, hogy ha a vereségig megyen, s elállom, semmit sem nyerek véle, vagy verve öl meg, vagy megfélszegít s azonfeljül megfogat, s tömlöcben, vasban rothaszt el. Tudtam, Paskó, Belényi, Pekrivel mint bánt; azért ad extrema resolválám907 magamat. Vala ekkor nékem egy jó erős rövid nádpálcám, gombos, én ennek a végébe csináltaték egy jó íznyi hegyes vasat, mondva, jégen, síkon jobban támaszkodhatom hozzá. Feltevém magamban, ha reám jő és egyszer megüt, én nem ütöm, de a pálca hegyes végét ha arányozhatom, a gyomra száján beléütöm egy-, és ha lehet kétszer, háromszor is, hogy vagy soha senkit se ver ebben az életben többet, vagy bizony lészen a borbélyoknak gondja véle. Törvénytől, ő kezdvén, nem félhetek, annál inkább megunt életemmel nem gondolok. Dücsőség az Istennek, aki ebbe a fekete kísértetbe nem vitt. Azután soha annyira belém nem veszett. Azelőtt is Isten zabolázta, hogy nemcsak nem ütött, hanem szememben soha meg nem szidott, hála Istennek, mert bizony rútul jártunk volna, úgy hiszem, mind a ketten. Ezt az én desperata resolutiómat908 senki akkor nem tudta; az ő holta után is az egy feleségemnek mondottam, másnak nem; ő, vagy ők sem mondják.

Ősszel vagy szeptember vége felé lőn deputáció derék gyűlése Radnóton, azért, hogy a lotharingiai herceg a mohácsi győzedelem909 után általkelvén a Dunán, küldte bé követségre az akkori szatmári commendánst, báró Houchint levéllel, credentiával a fejedelemhez. Summája ez vala: Az ő felsége és keresztyén potentátorok hada jő Várad megszállására, et consequenter Erdélynek a török igából való megszabadítására; azért ilyen nagy maga javát segítse a fejedelem Várad alá küldendő éléssel; és osztán egynéhány regimentnek Erdélyben adjon kvártélyt; Kolosvár, Beszterce, Medgyes, Segesvár, Szebenbe és ahol a dolog kívánni fogja pro ratione belli et securitate provinciae admittáljon praesidiumokat910, mely is csak az egy télre lészen, etc.

Az én voksom az lőn: Minthogy azelőtt másfél esztendővel a diplomát el nem vevők, már látom, a budai és mohácsi victoriával él a német, és amit kér, maholnap erővel is elveszi. Simplex embernek tartom, ha ki elhiszi, hogy Váradot október elein szállja meg; félek én, hogy az a Várad Szeben lészen911. Azért ha erőnk nincsen ad resistendum912, jobb csendesen megegyezni véle, és valamennyi hadat eltarthatnánk, per tractatum913 bévenni, mintsem azt az egész nagy armadát béfárasztani, vetés és szüretkor az egész országot elfuttatni s rontatni, mégis osztán kénytelen még erőnk felett is mindent megcselekedni. Interim jó volna Bécsbe is felküldeni, és mi azelőtt nem kellett, azt lite adhuc pendente914, talán megnyerhetnők. Az én tanácsom és Erdély fátuma szerént én az én voksommal egyedül maradék. Mondá osztán Haller János csak külön nékem: Megvallom, öcsém, vitézebb ember vagy nálamnál, azt mondád éppen ki, amit én is javallottam volna, de én bizony nem merém kimondani. Elveszünk.

Küldék innét követségre a Lotharingushoz Bánffi György és Alvinczi Pétert, kik is mivel mentek, jöttek, és azután Küküllőváratt micsoda híres tractát csináltak915, históriára való. Engem mindazokban, mint gyűlölt és suspectus embert nem adhibeáltak teljességgel, hanem a meglétele után mutatá Teleki dicsekedve: Ez bezzeg jobb ám a diplománál. Én mondám: Ez olyan a diplomához, mint a jég a gyémánthoz képest; hiszen ez a jéggel együtt elmégyen tavasszal, mert ez a téli kvártéllyal együtt exspirál; azután ehhez a német nem tartja magát, nem is obligálja magát tovább, bár kérdezze meg kegyelmed akárkitől, hanem ha a császár in formam916 perpetui diplomatis csináltatja s úgy adatja ki, exmissis temporariis istis statum quartiriorum spectantibus917, melyet most a télen kellene véghezvinni. Másként ebből az lészen, hogy jól kitelelnek, a hétszázezer forintot megveszik, mindenütt erős praesidiumokat hagynak, és a hadnak más részeit kiviszik s ősszel meg béhozzák; és e napságtól fogva Erdélyben nem a fejedelem, hanem ők parancsolnak. Mond Teleki: De bizony tavasszal mind kimennek. Én mondám: Adja Isten, de én bizony nem hiszem, hogy kimenjenek, amíg lábbal ki nem vonják, hanem ha a török victoriája és a békesség által. Nem hivé, s azután két esztendővel megsiratá előttem is.

Mikor ez a tracta lőn, én megbetegedém. Egykor vasárnap reggeli prédikáció alatt jöve Bethlen Sámuel udvartól s egyenesen betegágyamhoz, s súgva mondja: Hát kegyelmed nem készül? Ihol a fejedelem, Teleki, és más minden készül, s majd megindulunk Fogarasba. Mondám, hogy én nem készülhetek, mert lovam sincsen, de erőm s egészségem sincs. Az Istenért, bizony kegyelmed gyanúba esik, inkább én postalovakat szerzek, adat az úr a szászokkal. Én mondám: Vagy gyanú, vagy nem, de én betegen nem mehetek, hogy pedig az vagyok, Isten és ember tudja; ki is adna nékem harminc vagy negyven lovat szekereim és szolgáim számára, és húsz ökröt; ők is az árnyékjok előtt futnak, bizony Democritus, Heraclitus kellene aki siratná s nevetné dolgotokat. A német ugyan neveti. Fogaras erősebb Szebennél? elfér-é egy ország benne? Én is, ha Szentpálról elhozzák a lovaimat, s ha meggyógyulok, elmegyek. No ők bizony csak kifutának Szebenből, és aznap, ha későn és veszedelmezve is, az Olton által Porumbákra, másnap rettenetes sárban, setétben Szombatfalva s Fogarasba. A fejedelem, Bánffi, Teleki, Bethlen Gergely bé a várba, a többi a nagy erős kerített városba, melybe ember, kutya, disznó ott ment bé, ahol akarta. A fejedelem gyalogit szalmás kalyibákban a vadkertbe szállíták, mely szalmaváros osztán télben elége. Isten oltalmazta a várat, várost, még pedig éjfélkor volt az égés.

A Lotharingus parolája, hadi jó fenyítéke, a nép futásának általa való erős megtiltása, salvagvardiák adása, vetés, szüret, hideg, hó házoknál marasztá a népet. Bezzeg a fejedelem s a tanács sem tiltja vala most a salvagvardiát mint tavaly, hadat sem ülteténk most fel. A Lotharingus Balásfalváig jöve Szebent megszálló szándékkal, ha szót ne fogadjanak. Az én sokszori és közelebb minapi radnóti jövendölésem szerént bészálla Szebenbe a német. Scherfenberget tevé erdélyi minden hadi generalis commendánsának. De ez akkor még nem szálla a fejedelem szállására, hanem azon sornak a végin való szegeletházba.

Én egy hétre meggyógyulék, s megudvarlám Scherfenberget, kit tavaly Apahidánál láttam vala utólszor. Ekkor hozá elé a tőlem odafel említett, vízbe öletett kurír dolgát, Bethlen Gergely ellen nagy fenyegetődzéssel; szánta a fejedelmet, kárhoztatta a Teleki minisztériumát. Nonne praedixi, domine, haec omnia.918 Engem jó szívvel látott, és amennyire lehetett, jószágaimat protegálta. Én is szépen gazdálkodtam néki hordó borokkal s amivel tudtam; köszönte, és azt is, hogy a küküllővári tractára menvén, a szolgáim Szentmiklóson az én házamnál jól tartották. Kérém, hogy a szebeni szállásom exemptázza. Jó szívvel, mind azt, mind más becsületes főrendekét. Úgy is volt.

Menék osztán Fogarasba cselédimnek egy részével feleségestől, javaimat hagyván Szebenben. Itt végződjék ez a rész és az 1687. esztendő.

TIZENHETEDIK RÉSZ

[Anno 1688. esztendőbéli dolgokról]

Fogarasban szállásom lőn, ahol azelőtt is, az én megvetett állapotomhoz képest a városnak végén és szélén, Boros János portai posta, emberséges, de szegény nemes embernél, és ott az ő szomszédjában két háznál; a szegény gazdáknak is ugyan, de bizony terhes, majd betegülő feleségemnek, gyermekeimnek, kik között volt az árva öcsém, Bethlen János is, szolgáimnak és mindnyájunknak nagy alkalmatlanságával, kivált hogy novembertől fogva júliusig mind ott kellett laknunk mindnyájan, valaki főember számban volt; sőt országgyűlést csinálván ott Teleki, a szegény statusok egész holnapokat nyomorgottak ott minden helyes ok és haszon nélkül, mind magunkra, mind az országra nézve. Mert noha a német felől minden ember házánál, és a fejedelem is, valahol akarta volna, ott lakhatott volna, és dolgához láthatott volna, szintén úgy, mint azelőtt a békességben, de Teleki pro summo status arcano919 tartotta, hogy úr, főember házánál, vagy némettől praesideált helyben ne lakjék, némettel ne társalkodjék, mert az országot, fejedelmet, avagy inkább őtet árulja el. Második nagy maximája meg az volt, hogy a német kvártélya a Maroson belől s innét az ország közepe felé ne legyen sehol. De ebből mindenikből nagy gonosz és romlások jövének ki.

1. Amint circiter huszonkétezer vagy még több németet Kolosvár, Dés, Beszterce, Torda, Enyed, Fejérvár, Szászsebes, Szászváros, Déva és Szebenbe szorítának, azokat avval elronták teljességgel.

2. Brassó, Barca, székelység és szászság és belső vármegyék kételeníttetvén imez messze tett kvártélyokba vecturázni, még pedig télben, búzát, bort, zabot, szénát, ki a vecturával, ki az olyan naturaléknak az uraktól való drága vásárlásával megromlék, mégis

3. A német elemésztvén imez szoros kvártélyait, télben beljebb kételenítteték szállani az országba, és így amazok is odaki és ezek is idebé elromlának, melyeket mind eltávoztathattunk volna helyes dislocatio és ahhoz képest igaz repartitióval, ha az Isten először eszet, és azután, amint ide elébb megtetszik, jó lelket adott volna.

4. Urak, főrendeknek nem engedtetvén meg Telekitől házoknál lakni, ezek a gonoszok származtak belőle:

1. Senki a népre ügyiben gondot nem viselvén, a német széltiben járt s élődött ingyen rajta; melytől először, kivált a Carafa kemény commendója alatt, könnyű lehetett volna elfogni, és azután esztendőnként az első jó rendet követni, de rosszul szoktattatván először, lehetetlen lőn azután megigazítani.

2. Az oeconomiabéli kára kinek-kinek.

3. A Fogarasba kénteleníttetett téli, tavaszi vecturája miatt magunk és jobbágyaink marhái, lovai elromlának.

4. Készpénzköltés csak az egy fára is sok ment, hát egyéb sok kár és fogyatkozást ki tudta.

Elkeseredett minden értelmes hazafiának a lelke rajta, mint veszté el az országot, ecclesiát, fejedelmet, és egyszóval mindent, még az utánunk leendő maradékot is az egy Teleki Mihály mind urán, mind hazáján való uralkodása, tudatlansága és interessátussága; mert őnéki a franciától is sokáig, a bécsi udvartól is esztendőnként ezer arany pensióját mondották, mely abból bizonyos, hogy in anno 1696. a fia László Bécsben több praetensiói között annak az ezer aranyos pensiónak restantiáját is sollicitálta920 az atyja becstelenségére és az emberek csudájára. Azt ugyan Teleki titokban tartotta, míg élt, de a Boham expeditiójakor néki adott tízezer aranyat és a francia király gyémántos contrefait-jét nem titkolta; és így mü elveszénk. Másként olyan agyas, elmés és sokgyermekű, nagyjószágú ember a hazáját szántszándékkal elveszteni hogy igyekezte volna, de az ambitio, avaritia, imperitia921, fejedelem erőtelensége, fejedelemasszony atyafisága, a magától ad lubitum922 csinált tanácsnak ki tudatlan, ki hízelkedő, ki félelem, ki hozzá hasonló húzás-vonásából és az alábbvaló fő és egyéb rendnek (követem az olvasót), mint a húgyó disznó hallgatásából süle ki ez a változás. És ez az Úrtól vala 1. Kir. 12:15. Szegény ezekhez nem tudó község! mint veszél el a nagy rendnek bolondsága és a te ostobaságod és abból származó istentelenséged miatt. Hos. 4:6.923

Ezen a szörnyűségen elkeseredvén az én lelkem, úgy fakadék annak a projectumnak vagy supplitatiónak írására, melynek neve: Moribunda Transsylvania ad pedes augusti imperatoris Leopoldi projecta924, melynek célja, summája ez volt: ut diploma insciis innocentibus statibus rejectum offeratur iisdem, et correctis in statu corrigendis, principe salvo, maneat Transsylvania juxta diploma in fide et obsequio suae majestatis925. Ez egyedül Telekinek volt volna ellene, de az én intentiómmal, azt az Isten tudja, néki sem halálos, hanem kívántam az uramot, hazámot az ő tyrannisa alól felszabadítani, őtet eszére és ura s hazája szolgálatjára in ordinem redigálni926 és a diploma által hazámot, fejedelmemet conserválni. Ezt az Isten és az én lelkem tudja, és bátran mondom azaránt Zsolt. 66:18927. Adám Scherfenbergnek sub parola ipsius et assecuratione imperatoris de secreto, et personae meae protectione928, mely meg is lőn quoad protectionem jól, de ratione secreti rosszul929, melyről majd ide alább szólok. Ami pedig a dolgot illeti, Scherfenberg jól tudván a fejedelemnek és országnak a diploma megvetésében való boldogtalan- és ártatlanságát, felvállalá, hogy maga procurálja, és ha lehet, végbeviszi a császárnál, de közönségesen a mü bűneinkért országul ránk megharagudt Isten nem boldogítá; mert Teleki Scherfenbergtől olyan halálban félt, hogy Szebenen kívül is messze faluban hütre sem mert véle szemben lenni, és minden tehetségével kivetteté a generalis commendánsságból Scherfenberget s hozá bé Antonius comes Carafát helyette, kihez az országtól eleibe küldött commissariusokon kívül eleibe küldé Vay Mihály vejét Désig, ők tudták, mivel, a gyümölcsei ide elébb megérnek. Még Carafa béérkezése előtt sokkal lőn a fogarasi gyűlés, annak a Küküllőváratt ígírt nagy quantumnak felvetésére, melynek jól megértésére szükséges praemittálnom holmiket, a mü nagy tudatlanságunknak s boldogtalanságunknak jeleit.

Amint a németek a militia fizetését és táplálását a commissariatus computusiban mind per portiones orales930, equiles szokták folytatni s igazgatni, azt tudta Teleki, hogy rettenetes nagy jót nyer avval, hogyha porciónak nem hívják azt, amit reánk vetnek. Mikor Bánffi Györgyöt és Alvinczi Pétert (kit még Radnótról küldött követségbe melléje; és a Lotharingus még Somlyónál paedagogusnak nevezett volt) elküldék Szebenből Küküllővárra, singulariter megparancsolá Teleki e három dolgot: 1. Porciónak neve se legyen. 2. Rhenensis forintnak se, mert Isten úgy segéljen, fel nem vállaljuk.931 3. Csáki László Erdélyben ne legyen. Erről a harmadikról azt mondta a szegény üdvezült gubernátor: Secreta instructióban932 adta Teleki, hogy 100,000 forinttal is csak végbe vigye, hogy Csáki Erdélyben ne legyen; és hogy 600,000 forintban megalkhattak volna a készpénz aránt, de ezért kellett a 700,000 forintot megfizetni. Hej, szegény haza! Igy fizettél, Isten tudja mennyi százezret azért a rókafarkért, amelyet Teleki in anno 1667. a Zólyomi Miklós mentéjére akasztott vala hátul a fejedelem palotáján a gyűlésben; mert az űzé el Zólyomit. Igy fizettél Béldiért, így most Csákiért.

Csudálkozott Scherfenberg és Falkenheim azon a mü együgyűségünkön és eléggé mondották: Res tota confundetur in computibus933; de imezek instructiójoknak inhaereálván mordicus934, mondják, mint okos emberek: De nomine non est litigandum, quomodocunque compelletis, dummodo detis935. Felvetették ők annyi ezer portióra mennyi pénz, mennyi natura menne, és osztán egy summában vagy szakmányban úgy alkudtak, hogy a készpénzzel is külön, a naturaléval is külön megfizettük a porciót; ha a nevét nem akartuk is hallani, éreztük a valóságát. Csudálkozott azután Alvinczi és mások az akkori nagy bolondságunkon. Én ugyan Máramarosban in anno 1686. megtanultam vala, és mikor a tractára menének Bánffi s Alvinczi, megjövendölém nékik, de énnékem minden szóm büdös vala, míg sok károkkal elhivék osztán; de mégis a jóban vagy soha, vagy igen ritkán és későn fogadták, post festum936, amint a dolog elébb-elébb megmutatja. Nem jut jól eszembe, miben alkudtak volt mind, csak e 700,000 rhenensis forint, de a mü kedvünkért nevezték 840,000 hungaricusnak, negyvenes bor 7000, búza 66 vagy 70,000 köböl, zab, mázsa hús, szerviz etc. van, elhiszem, valahol registrum róla. Scherfenberg csakhamar elméne, Carafát meg nem várá, et prointerim937 Carafa béérkezéséig Veterani lőn a generalis commendans. De amíg Carafa elérkezik, lássunk a gyűléshez mü.

Paulus Carolus Komornyik (ki ma báró, de Kleinburgnak hivatik) ekkor szegény vicecommissarius hozá Fogarasba a tabellát, szépen az ő módjok szerént elaborálva per portiones orales, equiles938, és hogy ennek a regimentnek, companiának ide vagy amoda ennyi s ennyi bor, búza, zab, hús, széna, szerviz kell, melyhez képest vesse fel az ország, honnét legyen kinek-kinek az administratio, a 700,000 forint pedig mind Szebenbe administráltassék. Nosza, bámulás, kábulás, sóhajtás. Rettenetes is volt a tereh, a dolog új és szokatlan, senki nem tudott hozzá.

Főcommissariusnak tevék Székely Lászlót, aki nem is tudott hozzá, de amennyire tudott volna is, praesidenssége és tanácsurasága miatt nem érkezett a munkára. Vettenek mellé engem, Alvinczit, Apor Istvánt és Weinhold János nevű szászt, csak arra, hogy repartiáljuk az országra, osztán vigyük fel az uraknak és országnak. Apor István belénéze, s monda, hogy ő bizony ahhoz nem tud, mi haszna hogy ő ott vagyon, még csak kárt teszen haszontalan beszédével, úgy is volt, osztán csak hébe-hóba jött oda a Székely László házához, ahol munkálódtunk. Mind Alvinczi, mind a szász értelmes arithmeticus lévén, kevés mutogatásomra hamar belékapának, de Alvinczi rettenetes tardus, scrupulosus és rendkívül való csendességet kívánó ember volt, aminthogy ezután sok esztendőkkel főcommissarius lévén ő, Komornyik azt mondja vala felőle: Si tantum una musca per nasum ipsius transvolat, statim confunditur et sero recolligit se939. Ugy is volt az, de másként amit elaborált, ha nehezen jutott is hozzá, de az jó volt, megnyughatott ember rajta. Sok jármat vonunk véle ezután együtt ketten, amelybe most először béfogának.

Rettenetes munkám volt, melyet az Isten tud, és azok osztán, akik az én tanításom által experiálák; mint mehettem légyen én is elé abban az új, szokatlan, és nagy, mély registrumban, soha ezelőtt (excepto a máramarosi) affélében nem forogván, Komornyik, és az ő relatiójára a németek csudálták s dicsérték. Elég nehéz és keserves tudománynak voltam első mestere Erdélyben. Legelső dolgom az volt, hogy az egész német tabellákat mind rendre fel kellett vetnem, és calculálnom, ha igazán vagyon-é? hogy osztán a generalis summa