BETHLEN MIKLÓS
IMÁDSÁGOSKÖNYVE*


Rabságomban böjt és vasárnapi imádságom magam személyem és hozzámtartozóimért.*

Áldassál, dücsőíttessél és felmagasztaltassál, én Teremtőm, én Uram, én Királyom, én Istenem, az Úr Jézus Krisztusban megengeszteltetett édes szerelmetes szent Atyám, frigyes és szövetséges Jehovám, seregeknek Istene és Ura

hogy engemet világ fundamentomának felvettetése előtt az Úr Jézus Krisztusban ingyen kegyelmedből választál a szent, fegyhetetlen és azután az örök életre. Az üdőnek teljességében kibocsátván szerelmetes fiadat asszonyi állat által a bűnös testnek hasonlatosságában, általa engemet a keresztfán megváltál. Nemcsak azután az én őseimet, nagyatyáimat hozád ki a pogányi vakságból és a lelki Babilonból, hanem legközelebb az én édesatyámat kihozád még gyermekségében abból a tévelygésből*, melyben született és neveltetik vala, úgy hozál ki engemet, tégedet félő, tisztelő keresztyén atya s anya által e világra. Ottan engemet mindjárt az ujjászületésnek feredőjében, a keresztségben szerelmetes Fiad vérével kimosál minden bűneimből, fiaddá fogadál és a te házad cselédi közé béállítál. Nem elégedél meg édes szüléim dajkaságával, hanem azon felül engemet nagy tudományú, szent életű, ritka tanítókra* bízál, hogy neveljenek fel a te félelmedben, isméretedben. Még az én gyermekségemben a te Szent Lelkednek olyan drága ajándékit csillámlattad én körülem, hogy az emberek azon csudálkoztak, a nagy méltóságok is nem szánták fáradságokat, hanem eljöttek hallására* és abban gyönyörködtek.

Így hívál engemet még az én gyermekségemben, szent igédet kezembe adád, szent fiadban megigazítál, szent testével s vérével lelkemben az örök életre táplálál, Szent Lelkednek drága templomává fogadál, és arra mindazoltától fogva, mint a te szemed fényére, úgy viseltél gondot, melyet is én, jaj mennyi ezerszer s ezerszer fertéztettem; annál is inkább és többször fertéztettem volna meg, ha te reám nem vigyáztál s elbocsátottál volna. Jut eszembe keservesen, s orcám pirulásával megvallom, még az én gyermekségemben az én ifjúságomnak szép virágát a sátánnak mint adám, mint valék a te félelmedtől, férjéhez való hűségétől és minden tisztességtől elvont személlyel amaz bűnnek és fertelemnek ágyában, annál is inkább amaz bűnnek és gyalázatnak kertében, filegoriájában, a bűnnek mütőlünk felkeresett nagy alkalmatosságában*, szabadságában. Én Istenem! felülmúlja az én elmémet és akárkinek is hütit, mely csudálatosan Felséged nemcsak az én ifjúi és gyermeki szemérmemet, hanem annak régi megszokott szemtelenségét is a sátán és a veszett természet ereje ellen olyan csudálatosan megzabolázá, hogy egy testté nem lőnk, sőt oly móddal sem munkálkodánk benne, holott ha Felséged csak egy szempillantásig is elbocsátott volna, elestem volna és kifakadván egyszer arra a bűnre, ki lött volna az én rendemen való ifjúságban énnálamnál fertelmesebb az én véres, buja, meleg természetemhez képest; de amint Felséged abban a két nagy gonosz alkalmatosságban csudálatoson megzaboláza, úgy ottan csakhamar a vízbehalásnak veszedelmével* megrettentél, és kevés üdő mulva oly messze elvivél s elszakasztál attól a személytől, hogy azután soha a szememmel sem láttam, melyért Felségednek légyen örökkévaló hála; másként nyilván hiszem, harmadik alkalmatosságban elestem s elvesztem volna véle.

Hát másutt ismét azon bűnnek nagy ritka és akármely ifjat megcsalható alkalmatosságában mely csudálatoson megzabolázál, oltalmazál meg a bűnnek végbevitelétől maga azon személy által, aki először a bűnnek alkalmatosságára adja vala magát, Felséged adván jobb elmét nékie. Engem pedig ugyan halálos betegség által akkor megfenyítél és fogadtatád vélem, hogy a részegség és paráznaságtól őrizkedni igyekezem, mely fogadásomra noha én bizony igen rosszul vigyáztam, de te, én Istenem, úgy vigyáztál énreám, mint a te szemedfényére. Kiváltképpen az idegen országokban számos esztendők alatt jártomban, a bűnnek nagy szabadságában, sok alkalmatosságában, nevezetesen Londinumban, ahol már a tűzbe majd félig bé is ugrottam vala, mely csudálatoson, én Istenem, még az idegen nemzetből is istenfélő, szent, jámbor öreg atyát támasztál* énnékem, aki az ő szép atyai intéseivel engem kiragada a tűzből s elkülde a veszedelemből. Úgy hozál, édes Istenem, engemet épen és tisztán az én édes hazámba, az én édes feleim közé. Idehaza is osztán mindenkor, de nevezetesen amaz városban már az én ifjúságomnak nagy, forró, véres erejében 24½ esztendős koromban mely csudálatoson gátolál, oltalmazál engemet a bűnnek kész nagy alkalmatosságában meg az eleséstől. És így te nem engedéd, én Istenem, hogy mindannyi megveszett buja tisztátalanságim s fajtalanságomban is egy testté legyek a paráznával soha is. Kiért legyen örökké dücsőség Felségednek.

Ugyan az én ifjúságomban, én Istenem, te vonál el engemet a részegség, ajándékra, húzásra, vonásra való vágyódástól, kocka, kártya, tánc és egyéb hijábavalóságoktól. A te házadban a próféták és próféták fiainak és azok ládájának, a külső politiában pedig a törvény és igazságnak gondviselésére engemet is felvevél még az én ifjúságomban, noha legkisebbet és méltatlanabbat az én atyámfiai között, nagy tisztességgel és becsülettel.

Egyszóval, én Istenem, a te Felséged lelki kegyelmeinek én nem hogy megköszönésére, de még csak elészámlálására s meggondolására sem vagyok elégséges. Mert hiszen a jónak csak meggondolására is nem volt erőm, ellenben az én veszett természetem szerént minden bűnre halálban futottam, rohantam, ha azért csak egy bűn elmaradott is, akit én meg nem cselekedtem, és ha valami jónak csak szikrája, árnyéka látszott is valaha bennem, tiéd, édes Istenem, a dücsőség, mert a te lelkednek munkája egyedül, nem enyim, semmit magaménak nem tartok benne.

Tiéd, édes Istenem, a dücsőség, hogy engemet világ szerént is nemesi főrenden való születéssel, illendő szép termettel, ábrázattal, erős, állandó egészséggel, külső világi tudományoknak, nyelveknek, látásnak, hallásnak ajándékival is szerettél, noha nem felfuvalkodtató gazdagsággal, de lopásra kénszerítő szegénységgel sem terheltél, hanem rendemhez illendő kenyérrel és ruházattal tartottál meg eddig. Mert te adtad, én Istenem, énnékem az őseimről és édes szüléimről rámmaradott szép jószágot és értéket, melyben az én munkámat mint megáldád. Micsoda szép házokat, hajlékokat csináltam*, azokban hány esztendeig gyönyörködtem, nyugodtam, szőlőket, kerteket plántáltam, tókat, malmokat építettem, jószágokat, örökségeket, marhákat, méheket, aranyat, ezüstöt, ruházatot szaporítottam, egyszóval a te házadnak külső javaival ugyan eltöltem. Ami pedig egyedül az Úrtól adatik, atyáról, anyáról emberre nem száll, a jó, értelmes feleség*: én Istenem, micsoda téged félő, tisztelő, engemet becsülő, szerető, szép, jó, jámbor, tisztességes, okos házastársakkal, és azokkal ihol már negyven esztendeje minden féltő buzgóság, versengés, háborgás, verekedés, gyűlölség és ízetlenség nélkül való csendes élettel, és számos szép gyermekkel, fiakkal, leányokkal áldottál meg. Elvetted ugyan az első feleségemet a halál által, de tiéd, én Istenem, a dücsőség, jól töttél szegény szolgálóleányoddal, midőn sok esztendei keserves betegeskedései után a te kebeledben megnyugtattad, maga is azt kívánta, óhajtotta szegény. Jól tettél, én édes Istenem, énvélem is, mert az elvett, elromlott drágagyöngy helyében a te tárházadból mást adtál, és e számos esztendők alatt megmutatád énnékem, hogy az én házasságom dolgában az én testem és lelkem nyugodalmára leginkább akkor céloztál, amikor én azt gondoltam, hogy engem halálra sebesítettél. Elvettél az én gyermekeimből számoson, és kiváltképpen háromban igen megkeserítettél, midőn házas leányomat szép gyümölcsöző állapotjában, tizenkilenc esztendős korában, elsőszülött fiamat*, az én erőmnek kezdetit, az én házamnak oszlopát, én előmben mindennap ért gyümölccsel álló üdejében, harmincharmadik esztendejében; második házasságombéli elsőszülöttemet is, noha kicsiny korában, de ha ma élne, nékem és az anyjának istápja volna; elvetted, édes Istenem, ezeket és több sok szép magzatimat, de légyen dücsőség Felségednek, te adtad volt, édes Istenem, te is vetted el, szabad voltál véle, ha egyet sem adtál, vagy ha mind egyig elvetted volna is. De látom, édes Istenem, hogy nemcsak azt cselekedted énvélem, amit az okos gazdaember elkövet a gyümölccsel, ágakkal, levelekkel megterhelt buja törzsökkel, midőn azt leveledzés vagy nyesegetés által, noha megsérti, de nem felettébb, hanem csak megkönnyíti, mert noha az mind a meghagyott ágaknak, gyümölcsnek és magának a törzsöknek is javára szolgál, de amit elhány róla, az csak elvész éretlen; de te, édes Atyám, az én gyermekimet ígíreted szerént száz esztendős korokban vetted magadhoz, kiadván az ő részeket e világi jószág helyén az örök életben. Azonban hagytál nékem világi vigasztalásomra még szép fiat s leányokat és onokákat, csak ezeknek kedvezzen már a te édesatyai szemed, én édes Istenem, édes mennyei szerelmetes szent Atyám! Hosszú élettel, tisztességes vénséggel is koronáztál engemet, mert ugyanis ki volt az én famíliámban legalább másfélszáz esztendőktől fogva, aki a hatvanhatodik esztendőt nemhogy ilyen nyerseség, erő és egészségben, de csak életben is érte volna? Én kívülem senkisem.

Dücsőség légyen, én Istenem, Felségednek testem, lelkem, minden én indulatom és érzékenységemtől, minden Felséged énvélem közlött, tőlem megköszönhetetlen, sőt megszámlálhatatlan és megfoghatatlan, lelki, testi jótéteményidért. Dücsőség légyen Felségednek minden énrajtam elkövetett atyai sanyargatásidért és vesszeidért, amelyekkel az én ifjúságomtól fogva megbizonyítottad, hogy nem fattyú, hanem fiú vagyok a te házadban, melyeket is elészámlálok Felségedre nézve alázatos fiúi engedelmességgel, és az engem üldöző sátán és világra nézve keserves panasszal és alázatos reménykedéssel; végezd el, édes Atyám azokat a te dücsőségedre, anyaszentegyházadnak abból való épülésére és tanulására, nékem üdvösségemre és maradékimnak javára, vigasztalására, mert tudom, én Istenem, hogy mindazok a te kezed rendelései nékem nem gonoszomra, hanem jómra. Ettől lőn, édes Istenem, hogy mihelyt én az én ifjúságomban világ közé számláltatám, engem mindjárt megutála, üldözni, gyűlölni kezde, mint nem magáét. Az álnokságnak embereitől elbíratott méltóságok mit követtenek el rajtam negyvenkilenc heti keserves rabságom*, abban egynéhány holnapi vasviselés, szerelmesim s jóakaróimtól való elfogás, éles kór, beteg vén atyámnak ugyanakkor maga házában adott tömlöce, tisztem, becsületem elvonása, életemnek egynéhányszori halálos veszedelme, terhes kezesség és nehéz reverzális, újabb méltatlan gyalázatos perbefogás, pénzbéli sarcoltatás által. Én Istenem! én édes Istenem! én szerelmetes Atyám! tizenhárom esztendők alatt* micsoda keserűség, félelem, rettegés és becstelenségnek kenyerével tarta engemet az én magistrátusom, az én atyámfiai, egyedül csak Felséged tudja, de dücsőség légyen Felségednek, mert mindazokban is a te oltalmad, vigasztalásod és szabadításod volt énvélem.

Azután majd erővel és kedvek ellen a Felséged rendeléséből nagyobb tisztre s méltóságra emelének, mint akit rólam levontak vala, de úgy tetszék Felségednek, hogy mindazolta eddig a szempillantásig a sátán ösztöne az én oldalomból el ne maradjon. Innét lőn az, hogy ezekben a nehéz üdőkben az én terhes nagy hivatalimban, amelyekre engemet Felséged méltatlant méltóztatott vala, én az én erőtlenségemben (melyet is én Istenem kegyelmesen bocsáss meg) minél hívebben és buzgóbban én a te házadnak és az én hazámnak, nemzetségemnek szolgálni és használni igyekezem vala, engemet a világ annál inkább üldöz vala. Én Istenem, mennyi ellenem való tanács*, conjuratio, subscriptio, pecsétlés méne végbe az én atyámfiaitól. Nékem írásim, szavaim, munkáim, magamviselésem, sőt még Felségedtől énnekem adatott lelki s testi ajándékok is nékem csúfságomra, veszedelmemre fordíttattanak, magyaráztattak az én édes hazám s atyámfiai előtt. Ha a császár parancsolati jőnek s végbevitetnek vala, ámbár az én kezem fáradott légyen egyik abban, de nékem abban vagy igen kevés, vagy semmi tulajdoníttatik és köszöntetik vala. Ellenben ha mi elmarad, vagy csak valamennyire halad s késik vala is, nemde gyakrabban mások felett is nem én pironkodom, bünhődöm vala miatta? Ha én a császár diplomáját, abban a te házadnak ígírt békességet, szabadságot vagy törvényt, igazságot, jó rendet, a nép fogyatkozását vagy valamit effélét a nép könnyebbségére valót említek vala, noha te tudod, Isten! nem olyan gonosz véggel, amire tekerik vala, hanem együgyű lelkiesmérettel kívánok vala a te házadnak, a királynak és édes hazámnak szolgálni, mégis császár szolgálata gátlásának, elmék vesztegetésének, egyszóval pártolásnak, árultatásnak neveztetik vala, kivált az idegen nemzet fejétől*, énnékem nagy gyalázatomra, veszedelmemre.

Hogyha én a guberniumban az én tisztem s instructióm szerént társaimot unszolom vala, hogy az igazság s irgalmasság szolgáltatásban szorgalmatoskodjanak jobban, feleljünk meg tisztünknek, hivatalunknak, mely gyűlölséges vala szóm és személyem miatta; ha özvegynek, árvának vagy akárkinek is dolgát forgatom vala instructióm szerént, prókátorságnak, rajtok való uralkodásnak és nem tudom mind minek neveztetik vala. Ha én az én tisztem szerént írok és expediálok vala, noha másutt való szokás és rendtartáson kívül a minutát viszem vala elejekben, és azt mindnyájan hallgatják, olvassák, variálják és úgy csinálják vala, amint legjobbnak ítílik vala, mert magok is félnek vala, úgy mégyen vala expeditióban az idegen nemzet fejéhez, ki is három szót sem ért vala tolmács nélkül, mégis az én pennám vala a bűnös előtte. Én Istenem! emlékezzél meg róla, mint írá válaszul ama vallás dolgáról írt levélre fejem elüttetését, az íródeák jobb keze elvágatását, mint nevezé a másikot manifestumnak. Mennyit fúvá a tragoedia terminust nékem nagy veszedelmemmel s többet effélét sokat, melyet te tudsz, én Istenem! Emlékezzél meg az én jómra, én édes Istenem! Ó, ki keserves dolog vala abban a mü boldogtalan tanácsunkban, hogy a hüt, becsület és közönséges jó félretételével, abból minden kimégyen vala, mindent kivisznek vala, fecsegnek vala, akár a természeti erőtlenségből vagy hízelkedésből, akár egymás vádja ellen való mentség alkalmatosságával, az idegen nemzet előtt egymást és hazánkat rontjuk, vesztegetjük vala. Az olyanokkal pedig engemet az én feleim leggyakrabban minden veszedelembe főmeredek bétaszítanak vala és sokszor vélem mentik vala magokat. Nagy, terhes, gondos, gyűlölséges nagy tiszteket, hivatalokat erővel is rám adnak, és mint a tevét, minden gondjokkal megterhelnek vala, osztán gyalázatom, romlásom s kárommal levonszák vala; az vala a fizetésem tőlök. Még a te házad, az ecclesia, próféták, próféták fiainak és azok ládájának állapotában is mit követtenek el rajtam? Még a szegény ártatlan tanítókat, a te szolgáid és a magam testvér atyámfiait is ellenem való conjuratióra, subscriptio és pecsétlésre kénszerítették Kolosváratt*, és az idegen nemzet és vallások előtt, mint egy gonosz lopó szolgát, rossz hírbe keverének, noha mi szükség vala arra a conjuratióra, nem adtam vala-é én számot, noha nem tartoztam volna véle, nem magam kértem-é, unszoltam-é száma nélkül őket? vegyék rendbe az ecclesia vagy kollégium pénze, levelei, jószági és egyszóval minden dolgának állapotát. Te tudod, Isten! hogy én a te ládádban avagy csak tudva és szántszándékkal nemhogy kárt tettem volna, de hogyha lehetett volna, egy pénzt tízzé, százzá csináltam volna, és az én erőtlenségemhez képest csekély értékemmel is segítettem volna. Mindazáltal, hogy akkor a pénzzel nékik nem kedveskedtem, különben is annak a pénznek forgatásában és azzal való kereskedésben, ha valami fogyatkozás vagy hiba esett, Felséged bocsássa meg, mert én Felséged számadó és Felségedtől jól megjutalmaztatott szolgája voltam, nem az embereké, kik nékem bosszúságnál egyebet nem fizettek; azoknak hidegségek és gondviseletlenségek között, amit lehetett, elkövettem erőtlenségemhez képest, úgy tudom, én Istenem! nem híjával, hanem szaporodásával adtam a pénzt elé, és amennyire én tudtam, az én édes hazám állapotához képest bátorságos helyre tettem, csak ott őrizd s áldd meg, én Istenem! hogy a te prófétáid és azoknak fiai ne jussanak éhelhalásra. Én pedig, én Istenem, kész voltam, vagyok és leszek ezután is, ha szabadságom lészen reá, mindent azaránt jó rendben hagyni, sőt maradékimnak is arról olyan parancsolatokat adni, hogy én miattam az én Istenem ládája kárt ne valljon. Amaz boldogtalan ifjú Apafi fejedelem* dolgaiban is, én Istenem! Felségedre fogok*, mert amaz veszendő és tőle sem bírhatott jószágok és maga állapota miatt sok gyűlölséget szenvedtem, de te tudod, Isten! micsoda szívvel, tiszta lélekkel igyekezém én, hogy az atyja székiben megerősödhessék, mely midőn semmiképpen nem lehete, jószági és egyéb dolgaiban is nem jovára, nyugodalmára céloztam-é? mind néki, mind más abban lehető interessatusoknak inkább, mintsem gonoszokra, mégis mint járék véle, de te légy irgalmas, én Istenem, ez aránt is nékem és maradékimnak.

A politiában éntőlem sok esztendők alatt véghezvitt keserves, éjjeli, nappali, fizetetlen fáradságomnak bérét, jutalmát mikor kérem vala, a király azt igazságnak találván, a magáéból megadatni és egyéb dolgaimról is társaimnak parancsol vala, de nékem az is semmit sem használ vala, mehettem-é egy igazságos törvénybe közöttök? Tanúbizonyság amaz haszontalan válaszokkal elmulatott rakás memoriale, melyek miatt öszveháborodván amaz te házadat pusztító, engemet becstelenítő, károsító emberrel, ha mikor én az én tiszttársamtól, akivel a templomba együtt jártam avagy igaz törvényszolgáltatást avagy tisztességes keresztyéni megbékéltetést kívánok és várok vala, szolgáltat vala-é igazságot, avagy szerez vala-é békességet, mely dolgaim igazítatlansága miatt micsoda kárban vagyok, én Istenem! én és az én maradékim, ítílje meg Felséged is; légy kegyelmes nékünk. Beléfáradok, én Istenem! elészámlálásába az én atyámfiaitól ezekben a keserves esztendőkben rajtam elkövetett veszedelmeimnek, becstelenségeimnek, csak ama conjuratióból egymás hátára csinált két fejérvári, kolosvári, tordai gyűlésekben* miket szenvedék. Dücsőség Felségednek, hogy az idegen méltóságokat veté közben, az életemet is elfogyatják vala, de tudom, én Istenem! hogy mindezek a Felséged lajstromában vagynak, csak azon reménykedem, én Istenem! már valaha lenne jó végem, és bárcsak maradékimnak lenne valami nyugodalmuk utánam.

Keserves tetézésére lőn ezeknek, én Istenem! az, amint Felséged engedelméből a sátán engemet tárgyul tett* ennek az idegen nagy embernek, noha ítíld meg, én Istenem! nem igyekeztem-é én a királynak és az ittlévő hadának teljes tehetséggel erőm felett is nemcsak magam nagy károm s hátramaradásommal és házam terhelésével is, hanem néha talán a te szolgálatodnak is hátrábbhagyásával szolgálni? Nem igyekeztem-é magának ennek az embernek és az ő tolmácsának minden tisztesség, becsület, kedveskedés, szolgálat és sinceritassal lenni, mint azelőttieknek? s még feljebb? de én semmit sem használék véle, soha azt a mérges plántát szívéből ki nem vehetém, melyet a sátán és az én társaim odaültettenek még béjövetele után csakhamar, mert ugyancsak magok lőnek annak szorgalmatos öntöző, nevelő kertészei szüntelenül való vádlások, rágalmazások által mindeddig az én elvesztésemig; igen alkalmatos föld lévén arra az ő szíve; rész szerént a természeti erőtlenség, hamar hittel és hirtelen indulatosság által is. Én Istenem! keservesen emlékezem reá, micsodás vala sokszor a rettenetes szitok, átok, pirongatás; halálos fenyegetődzés, agyarkodás, csúf és gúnyoló rívogatással teljes ugyan elváltozó ábrázata, nyelve, pennája én ellenem hol szemembe, hol mások előtt, hátam megé. Jaj Istenem! talán ha merő idegen pogány nemzetből való, pénzen vett szolgája vagy rabja lettem volna is, csak avval érte volna meg az én becstelen vénségem, amit elkövetett sokszor rajtam. Ami pedig nehezebb, valamely mérget az ő szíve, mint a nagy száraz aszú spongya a sok vizet, bészív vala, azt osztán a király és udvar fülek, szívekbe felönti vala mindaddig, amíg így elveszte és amit Dánieltől látott vasfogú nagy fenevad* fogaival megrág, lábaival eltapodja. De reménkedem, én Istenem! ne engedje Felséged, hogy mindörökké megnyugodjék az ő kegyetlen pálcája az én ártatlan sorsomon, amint azt megígírted a te szolgád Dávid által minden tebenned bízó szolgáidnak és azok között nékem is, bűnösnek.

Azt tudám, édes Istenem! ezelőtt hat esztendővel, hogy már vénségemre megnyughatom, feleségemet, gyermekimet nyugodalomban hagyhatom s magam tisztességben eltakaríttatom az atyáimhoz. De jaj, én Istenem! úgy látom, Felséged legkeservesebben adá az én megélemedett, erőtlen vénségemet a sátán és világ rostájába, mert hogy a világnak legfelsőbb rendén kezdjem: mint járék a nagy monarchának mind írásban, mint szóval tett sok szép ígíreti*, gráciái és assecuratióival, ihol a bizonyság, a jele rajtam; de jól vagyon, én Istenem! tanuljon énrajtam a te házadnak minden tagja, szolgája ebben a hazában, hogy akármicsoda tiszta szívvel, buzgósággal szolgáljon is a világi monarchának, de csak az lészen jutalma, ami énnékem. Mindazáltal az én jutalmam, én Istenem! tenálad vagyon, te tudod egyedül, a világ nem, és ha néki mondanám is, nem hinné, de te tudod, Isten, hogy mindeneket, valamiket eleitől fogva eddig a romlásig én avval a monarchával elkövettem, micsoda indító okból és micsoda véggel és micsoda szívvel és kézzel cselekedtem, hogy én nem őérette, sem érettem és házamért vagy szerencsémért cselekedtem, hanem a te házadért és az én hazámért, annak kívántam volna szolgálni, segíteni, ha tudtam s lehetett volna, midőn láttam még a szegény, boldogtalan, névvel inkább mint valósággal fejedelem üdejében, hogy a két nagy monarcha öszveütközésében nem tud maga megmaradásán gondot viselni, hanem a diploma megvetése által* csak mint az esztelen együgyű, bolond galamb, úgy marad a napnyugoti kétfejű nagy sas birodalmában, mely úgy is lőn, és dücsőség Felségednek, hogy annak a nagy monarchának szívét arra hajtád, hogy jure belli et victoris* nem éle vélünk, hanem új diplomát ada. Jaj én Istenem! Sok bolondságok, hijábavalóságok voltak az én munkáimban, projectumimban, és bár inkább lettem volna el azok nélkül, mindazáltal te, édes Istenem! bocsásd meg azokban esett minden fogyatkozásimat, és ha azokban volt valami jó, avagy csak az intencióra nézve, az a te lelked munkája volt, nem enyim; emlékezzél meg, én Istenem! arról az én és maradékim javára. Ugyanis, én Istenem! te tudod, hogy az a monarcha, valamíg Felséged kezébe nem adá az én hazámat, énnékem semmit soha nem ígírt, sem adott, azután osztán amit ígírt is, ihol mint füstbe méne, mert az ő nékem tett gráciáit mások elbontják vala, ha mit egyik előttem az én jómra csinál vala, azt a másik elfordítja vala, azonban másfelől kit a király, kit magok számára mely csudálatoson ki tudták minden Felségedtől adatott értékecskémet sajtolni, kiváltképpen ama huszti boldogtalan vásárral* mint romlám meg, micsoda szörnyű adósságba borulék, de te, ó én édes Istenem! segíts ki engemet belőle avagy bárcsak maradékimat, mert ez a legnagyobb s keservesebb kő az én szívemen. Tekintsd meg, én Istenem! a te véghetetlen kegyelmed szerént, hogy noha bűnös, gyarló ember vagyok, és kívántam maradékimnak javát, tisztességét, de te tudod, hogy annak az én vásáromnak egyik oka a te ottlévő házad vala. Szánj meg, én édes Atyám!

Ihol ez a nép közönséges felháborodása mint megronta engemet jószágimban, szép házaimban, marháimban, de az, látom, másokkal is közönséges, de azokon felül, én édes Istenem! ihol ebben a te közönséges ítíletednek nagy vasfazekában legfenekén, a tűzhöz legközelebb vagyok, másoknak ugyan csak szabadságok, pihenések vagyon, én azok felett hétképpen sülök, fővök, égek, emésztődöm szerelmeseimmel együtt benne. Jaj nékem! ihol a tanácsból is mint vetének engem ki*, noha te tudod, Isten, volt-é legkisebb gondolatom is énnékem az, amit énreám fogának, hanem ellátván e szörnyű igazságtalan erőszaknak nyargalását és az embereknek a világ gonosz szokása szerént a magoké mások által való őrzésének s megtartásának munkáját, kívánok vala a közönséges szükség kitöltésére más csendesebb és igazságosabb utat felkeresni, ha lehet vala. Te tudod, Isten! hogy én a vőmet is már abban nem felette néztem*, mert láttam, hogy a te kezed forog benne, mégis mind őnéki nyavalyásnak, mind énnékem, a mü rabláncunknak az lőn az első szeme s karikája. Másként, édes Istenem! a tanácsból való kivettetésemet (csak ha abban marad vala) én Felségednek az én szívemnek teljességéből alázatoson köszönöm, ámbár ilyen keserves és gyalázatoson, sőt halálos veszedelemmel lött légyen is, mert én nyilván elhiszem, édes Istenem! ha nékem igen nehéz is, keserves is, hogy jobb így énnékem, hogy én ebben a szomorú tömlöcben az én édes nemzetségem, hazám és abban kivált a te házadnak és az enyímnek s magamnak sok bűnét s romlását sirassam és Felségedet böjtölés, könyörgés, penitenciatartással mindnyájunkhoz engesztelni igyekezzem, mintsem ha én ebben a boldogtalan tanácsban az én elébbi állapotomban szolgáltam volna azolta a világnak és jaj, talán a testnek, bűnnek, sőt még a sátán és Antikrisztusnak is, vagy hírem nélkül, tudatlanságból, vagy kedvem ellen, kéntelenségből, Felségednek, felebarátomnak és lelkemnek sérelmével. Dücsőség, én Istenem, Felségednek.

Amaz boldogtalan projectummal*, mely miatt itt rothadok, jaj mint járék, én édes Istenem! de te tudod, micsoda instinctusból írám, én édes Istenem! azt tudám, hogy teljes életemben soha a te dücsőségedre és a közönséges és maga a király javára annál jobb munkát nem írtam. Nem tagadom, én Istenem, hiszen te mindent tudsz, teelőtted valamit tagadni gonoszság és bolondság volna: nem tagadom, édes Istenem! hogy a kész munkához oda nem ütötte volna magát az én elmémben a világi haszontalan dicséret, hír és névnek viszketeges csiklandása, és olyan gondolkodás is, hogyha Felségednek tetszett volna azon az úton az én édes nemzetségemnek, hazámnak és a te házadnak békességet adni, ha mikor jövendőbe mindenek napfényre jőnek, nékem a munka magától a királytól és az én nemzetségemtől nem gonoszomra, gyalázatomra, hanem tisztességemre s jómra, vagy csak maradékimnak nyugodalmára fordíttatik s jó néven vétetik; de te tudod, Isten! hogy az én indítóokaim nem azok valának, hanem a te házadnak kiváltképpen és azután az én édes nemzetségemnek, hazámnak békessége s megmaradása, és mindezekben a te dücsőséged. Te tudod, én Istenem! ha volt-é nékem háborúságra, a királynak vagy másnak romlására vagy magamnak és a magam házamnak mások felett a legfelsőbb polcra való magasztalására való igyekezetem és célozásom. Hogy azon a titkos úton jártam is, mely miatt így elromlám, te tudod, Isten, egyéb oka nem vala, hanem az én nemzetségemnek és abban kiváltképpen nékünk protestánsoknak a másvallású monarcha előtt való hütelünk és kedvességünknek szűk és gyenge volta és mind a vallás, mind a házasság delicata materiájának* mivolta. És harmadszor, te tudod, én Istenem, mint jártam én azelőtt is a méltóságokkal és magával a nagy monarchával hasonló jóra célozó jószántomból csinált munkákkal*, kezébe adtam vagy küldtem, kegyelmesen, jó néven vette, titokról, protectióról assecurált, és a dologról magáról is minden jó reménységet nyujtott, de osztán sokszor nemcsak a dolog ment füstbe, hanem azonfelül, hüti helyett a nagy monarcha kezéből második, harmadik vagy több kézre ment a munkám, szárnyára költ, kirepült, nékem nagy gyalázatommal és halálos veszedelmemmel, attól félek, hogy most is úgy járok, ha egyenesen a nagy monarchához dirigálom magához immediate, melyet ha cselekedtem volna, talán így el nem romlottam volna véle. De így találá az én együgyűségem jobbnak, hogy azok által a te házadnak cselédi által menjen a király eleibe, akiket hiszen maga rendelt vala békesség mediatorának. Azt tudám, hogy így foganatosabb lészen, titokban marad, nékem veszedelmemre nem fordul, sem Felségedet, sem a királyt, sem az interessatusokat meg nem bántom, egyszóval senkinek sem vétek véle, sőt Felségedhez és mindnyájakhoz való keresztyéni kötelességemnek, lelkem esméretének teszek eleget és mindenektől jót várhatok, nem gonoszt, érette; ellenben ha csak hallgatok a nagy tűz közönséges romlásában, Felségedet, lelkemet és mindnyájunkat bántom meg hallgatásommal. Te tudod, Isten! hogy én ezekkel a mindnyájok javára célozó együgyű gondolkodásokkal mint a bolond galamb, úgy repülék ebbe a tömlöcbe, mert látom, hogy ez volt a Felséged tetszése, hogy a sátán és a világ kezébe essék az a boldogtalan munka, ki is azt mint a disznó a gyöngyöt lába alá tapodá, nékem fordula, és azolta mind szaggat és marcong érette. Amennyire az Felséged tetszése, én ellene nem szólok, sőt alázatoson csókolom a te benne forgó isteni ujjadat, mert én azt tudom, hogy az Isten mível mindent és mindenkor, szentül, bölcsen, isteni tökéletességgel maga dücsőségére, háza épületére és hívei és azok között nékem is üdvességemre csinál és igazgat mindent s ezt is. Tiéd légyen, én Istenem, a dücsőség ezért is. De engedd meg, édes Istenem, édes Atyám! hadd sírjak, hadd panaszolkodjam az engemet rontó világ ellen, mert nem olyan az Isten, mint az ember, hogy megunja s rövidíteni parancsolja a nyomorú, panaszló, síró léleknek esedezését, sírását.

Én Istenem! hogy tudának az emberek abból, az én ítíletem s célom szerént, vízből ilyen tüzet gerjeszteni az én megemésztetésemre? Kiváltképpen az a mély tanáccsal, bölcsességgel híres bécsi udvar (kinek históriái teljesek az ilyen példákkal) hogy tuda így megegyezni ide alá ezekkel az erőtlenségnek és üdőknek rabjaival az én veszedelmemen? Micsoda feneketlen mély tömlöcbe vetének, micsoda öreget nem tisztelő, gyermeknek nem kedvező, kegyetlen, könyörületlen, mindent gonoszra magyarázó tömlöctartó s poroszlók kezébe adának. Jaj nékem!

Sőt ami nagyobb, magokkal az én lelki-testi atyámfiaival sententiáztatának halálra*, magoknak, maradékoknak, törvényeknek, szabadságoknak, becsületeknek és szerencséjeknek nemcsak testi, hanem vallásoknak és a te házadnak és lelkek esméretének lelki megrontására való siralmatos példát csináltatának vélek énbelőlem. Ítíld meg, Isten! aki a bíráknak bírája vagy, az-é keresztyén embereknek keresztyén felebarátjokkal való processusa, aki énrajtam követének és elkövettenek volt? Amikor engem a király híre nélkül nemcsak megfogának, hanem erővel bírák, peresek, vádlók, bizonyság, executor és informátoroknak csinálák magokat és másokat is, sőt amaz hallatlan írásban való voksolásnak módját találák fel, nemcsak az én, hanem lelkek esméreti, magok és maradékok veszedelmére. A törvénynek minden rendes utától, exceptio, exmissio, transmissio, király gráciájához való recursustól*, egyszóval minden menedéktől és a király ajtajától engem elfogának, elrekesztének. Ők pedig annak amit akarának, írának, s mindent csinálának. Isten, te tudod mindezeket, ítíld meg, csak oltalmazz engemet attól, hogy ebben a nagy keserűségemben Felségedet miattok meg ne bántsam az én nyelvemmel, indulatommal.

Mint szakasztának el engemet, én Istenem! nemcsak atyámfiai, jóakaróim és barátaimtól, hanem akivel Felséged egy testté tett vala, szerelmes feleségemtől s gyermekimtől, kik a szomszéd utcában keseregnek, de egymás felől meghalhatnánk, amint példa szerelmetes elsőszülöttem halála és annak nem tudása. Sőt a keresztyéni szeretettel és a természeti indulattal is ellenkező hallgatásra kénszeríték, én Istenem! azt a keserves asszonyt, az én feleségemet, akinek a maga házát csinálák majd másfél esztendeig tömlöcnek, hogy az én szabadulásomban ne fáradhasson. Nyavalyás vőmnek* nem lőn elég, hogy értékéből kifordíták, azonkívül mennyit rothaszták a tömlöcben, avval is az én házamat ronták. A te szent igéd hallgatásától, az én Uram Jézus Krisztusom testétől, vérétől is hány esztendeig fosztának meg. Ezt a nyavalyás árvát* még csak tanulókönyvecskéitől is s alkalmatosságaitól is mint foszták meg. Pótold ki, édes Istenem, szegénynek! Volt-é, vagyon-é, édes Istenem, emberek által elfogható valami vigasztalásnak neme, akit tőlem s feleségemtől el nem fogtak volna? vagyon-é valami akadálynak neme, melyet az én szabadulásomnak s vigasztalásomnak meggátlására ember elkövethet, melyet el nem követtek volna? Nyújtottanak-é, én Istenem, magoktól egynéhány esztendeig csak annyi csepp vigasztalást is énnékem, mint ama boldogtalan gazdag kíván vala a pokolban? Hová légyünk el, én édes Istenem, mind én, mind a feleségem, ha Felséged ebben a holt-eleven koporsóban tart, a lelki-testi sárkány, áspis és baziliskusok között mind a mü halálunkig. De tiéd a dücsőség, tudom, mindezeket te cselekedted, számra tészem kezemet. Tudom, én Istenem! ha érdemem és a te igazságod szerént fizetnél énnékem, nem ez volna még az én fizetésem, hanem e világon ennél is nagyobb romlás és ezután az örök kárhozat. Tudom azt is, Uram, hogy az ilyen és ennél sokkalt nagyobb keresztviselései is a te híveidnek nem a te igazságodnak és haragodnak, hanem a te azokhoz való szeretetednek és a te dücsőségedet és azoknak üdvességeket a világ elméjével ellenkező utakon munkálódó bölcsességednek és hatalmadnak jelei. Csókolom, édes Atyám, azért a te vessződet.

Látom is, édes Istenem! nem egyezett volt meg Felséged a sátánnal és világgal az én dolgomon, mert mikor én csak azt az egyet meggondolom is, amint az én törvényemet, sententiámat siettették, ki hitte volna azt, hogy még én ennyi esztendő múlva ebben a testben imádkozzam Felségednek? Senki sem. Nyilva megköszörülte volt a sátán a fegyvert az én életemre és az én házamnak és a te házadnak megszomoríttatására; de te, én Istenem! a te dücsőségedet és az én üdvességemet másképpen munkálódtad ezekben, mint eddig, úgy hiszem, másképpen is végezed, nem az ő kedvek és kívánságok szerént. Jó szívvel is szenvedem, édes Istenem, csak kettőt kérek: 1. Adj erőt a szenvedésre. 2. Cselekedjed azt a te véghetetlen irgalmasságodból, hogy ne légyen ez haszontalan hízelkedése az én szívemnek, hogy én a te dücsőségedért szenvedek, hanem amint régenten, ha ki a te sátorodhoz egy marok kecskeszőrt vagy a te házad ládájába két rézfillérkét* adott, nem utáltad meg, hanem kedvesen vetted; így, édes Istenem, azt az én gyarló igyekezetemet és azért való szenvedésemet a te ingyen való jóvoltodból vegyed az én Uram Jézus Krisztusomért való szenvedések számába, az ő véres áldozatának igazságába.

Tovább is csudálom, csókolom és imádom én a te isteni kezedet az én életem megtartásában, melyet a világ kezében fejem felett villogó pallostól úgy tartál meg, mint mikor a Dániel oroszláninak szájokat* megfogád. Távol legyen ugyan éntőlem, hogy én a te nagy prófétádhoz tegyem magamat az ajándékokban, avagy hogy én a Felséged és Dániel énkörülem való munkáiban piszkáljak és válogassak valami bolondságból és kevélységből, de te, édes Istenem, aki engemet Dánielnek Ádámban testi, az Úr Jézus Krisztusban pedig lelki testvératyafiának tettél, te tégy, édes Istenem, engemet Dánielnek társává, amint a veszedelemben, úgy szabadulásában is; te tegyed az én királyomat is Dáriussá*, amennyire néked tetszik, a te dücsőségedre, a te házadnak épületire, az én üdvességemre, és az én szerelmesim s házam vigasztalására.

Ilyen alázatos értelemmel mondok én, édes Istenem, Dánielről mindent. Úgy tetszik, édes Istenem, a te szent igédből, hogy Dánielnek az az irtóztató veszedelme kevés órákat avagy napokat tartott, és mind azelőtt, mind azután, mind a királyok, mind a népek és nemzetségek előtt nagy tisztesség, becsület és nyugodalmas, bátorságos békességben volt. De, édes Istenem, ha intenzive az én veszedelmem nem olyan is, mint a Dánielé, de extenzive, én Istenem, hány esztendeje már ennek az én gyalázatos és halálos veszedelmemnek. Ó, add végét, én édes Istenem! Úgy tetszik, nem gyötrődhetik vala Dániel felettébb az ő édes nemzetségének és abban a te házadnak állapotján, mert annak szabadulásának üdejét a te prófétáidtól bizonyosan tudja vala, sőt jövendőre is annak állapotjáról megtanítád, testi szemeivel is meg engedéd látni annak szabadulásának és a te házad építésének zsengéjét. De, ó én édes Istenem! én az én édes nemzetségemnek és abban a te házadnak szabadulásának üdejét nemhogy tudnám, de azt sem tudom, lészen-é valaha jobbulása, vagy sohasem. Jövendők tudására nem vágyok, méltó sem vagyok reá. Megöl, megemészt engemet az én édes nemzetségemnek és abban kivált a Felséged házának mind mostani, mind jövendőbéli állapotáról való, szomorú, kétségbeeséssel tusakodó keserves gondolkodásom, bárcsak valami zsengejét láthatnám az én kimúlásom előtt az én Istenem kegyelmességének az én édes nemzetségemhez, hazámhoz és abban kiváltképpen az ő Felsége házához.

Nem olvassuk Dánielnek feleségét, gyermekét, házát, hogy azért és egymásért gyötrődtek volna; de jaj, én édes Istenem, vagyon-é ebben az egész nemzetségben, vagy ebben a hazában ház olyan, mint ez az enyim, akin minden keserűségnek, romlásnak habjai úgy öszveütközzenek, mint ezen, nemkülönben mint az órákra feldagadó és ismét leapadó tengernek habjai, mikor a szélvésztől megindíttatik.

Dánielnek, noha zsidónak és rabnak, a pogány nagy király abban a nagy szörnyű veszedelmében is nagy patrónusa vala, azután is nagy igazságot szolgáltató bírája és jó kegyelmes ura lőn mindvégig. De jaj, édes jó Istenem! mivé lőn énnékem az engemet szóval és írással assecuráló nagy keresztyén monarcha, az én jó kegyelmes Uram?

Ítíld meg pedig, én Istenem, volt-é nékem legkisebb részem, hírem, tanácsom ebben a mai támadásban, sőt nem igyekeztem-é inkább, ha lehetett volna, még kezdetiben eloltani s megfojtani azt a tüzet, sőt talán a Felséged titkos akarata ellen vétettem véle, de tudod, én Istenem! hogy én abban is tiszta kézzel és szívvel jártam, mert én az én nemzetemet, hazámot és kivált a Felséged házát féltettem, hogy elvész miatta. Ilyen gondolatokkal valék, én édes Istenem, te tudod, mégis mit hány vala az én szememre még rabságom előtt ez az idegen indulatoknak embere, elhiszem, azzal is töltötte el az udvar és a király fülét, szívét ellenem. De te, ó igazságnak Istene! még a pogányok között is innocentiae et oppressorum vindex!* állj mellém a te igazságod szerént, hozd napfényre a király és világ előtt az én ártatlanságomat, tegyed olyanná az ő ellenem való tanácsát, mint régenten Achitofelét és ezeknek minden dolgok legyen olyan, mint a földön elfolyó, nyálas, rossz csiga.

Ugyanis, édes Istenem, mit tehetek én róla, ha, amint mondják, hogy a pók minden virágból, még a mézből is mérget csinál. Így a sátán énnékem minden szavaim, írásim s dolgaimból mérget csinált, és avval töltötte el a király és udvara szívét; azért vesszek-é, én édes Istenem, ilyen példa nélkül való formán el ebben a hazában?

Hová legyek el, édes Istenem! eközött az öt oroszlán között, aki engem sebes lánggal környülvett. Első a sátán. Második az engemet ifjúságomtól fogva vallásomért gyűlölő klérus, aki, úgy hiszem, eleitől fogva minden dolgomat veszedelmemre magyarázza a méltóságok előtt. Harmadik az én ellenem hamis vádokkal felgerjesztetett király, mint az erős ifjú oroszlán a ratio statusnak* rettenetes fogaival és körmeivel. Negyedik ez a vádló informátor, Rabutin. Ötödik az én boldogtalan atyámfiaitól akármint, de kimondatott halálos sententia az én fejemre. Már én Istenem! hogy lehetne énnékem csak legkisebb reménységem s bizodalmom az én szabadulásomról, mert az Antikrisztus és ratio status tömlecéből ki szabadult valaha meg? Száz közül sem egy, szólok világ szerént, kiteszem a te isteni hatalmadat, melyről ugyan a te jóvoltodból kétségbe nem estem, hütöm s vallásomban meg nem tántorodtam, meg nem tébolyodtam, vagy valami testi irtóztató keserűség, kórság, guta vagy mi meg nem emésztett teljességgel. Én édes Istenem! érzem s tapasztalom inkább, mintsem értem, hogy mint vagyok s tartatom a Felséged kegyelmessége által: hogy nyugodalmom vagyon ebben az ágyban, hogy az étel, ital jóízű a számban, hogy a te szent igéd megmaradott a kezemben és azt a te lelked nékem mindennap inkább-inkább édesíti és világosítja. Vagyok, élek és állok mindeneknek s magamnak csudájára.

Ugyanis, én üdvességemnek Istene! Ó, áldott Úr Jézus Krisztus! Mert Felséged méltóztatott énhozzám rendkívül való formán is, mondom, Felséged méltóztatott énhozzám az én vigasztalásomra eljőni ebbe az én mélységes tömlöcömbe, Joël szolgád által tett ígíreted* szerént, álom vagy látás által, mert te bocsátál énreám mély álmot téli, hosszú éjszakai csendes nyugodalmam után, reggeli órán, az én ablakom alatt való szörnyű zörgés, dobolás alatt. Csudálatos szózat vagy sugallás által a te dücsőséges jelenésedről nékem hírt adál, szememet oda fordítád és királyi nagy koronában és székben a te dücsőséges orcád énnékem megmutatád. Én mint nagy bűnös, gyarló ember, nem hogy oda mertem volna járulni, sőt szememet sem merém Felségedre vetni, hanem arccal le a földre borulván így reménykedém: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, mert a világ felettébb nagy keserűséggel illetett engemet. Dücsőségnek, üdvességnek és minden királyoknak királya, amint a világi királyok a supplicálóknak jobb kezeket nyújtják a csókolásra, te is a te imádandó isteni jobb kezedet nyújtád énnékem kimondhatatlan és elmémet felülmúló szelídséggel, édességgel mondván nékem: Jöszte! odamenék, odaborulék és oda békéllém isteni szent kezedhez, de megcsókolni nem mertem, mert így gondolkodám s helyesen is: Ez nem császár, nem király, nem ember, hanem Isten keze, nem illik, nem szabad, nem lehet ezt bűnös ajakkal megcsókolni s még csak illetni is. Ottan mindjárt úgy mutatád és nyújtád imádandó dücsőséges isteni bal lábadat az én bűneim miatt rajta esett sebhellyel együtt, ezt mondván: Ne, a lábam. Odaborulék, megcsókolám kétszer, tovább is akarván csókolni, elmémet felülmúló irgalmas, kegyelmes szelídség, édesség, gyönyörűséggel mondád: Eredj, menj el békességgel. Megtöltéd szívemet, lelkemet örömmel, vigasztalással és azon szempillantásban felébresztél álmomból, és úgy kelék fel örömmel és egészséggel az én rab ágyamból. Dücsőség az Istennek!

Ezt a te véghetetlen kegyelmedet pedig mely csudálatoson bizonyítád és ugyan megpecsétléd, én megváltó Jézusom, amikor két esztendőre éppen azon a napon ismét eljövél ezen büdös tömlöcbe énhozzám minden reménységem, várakozásom és gondolatomon kívül, a te szent testednek és vérednek áldott szent sacramentomában a sátán és világ bosszúságára nékem asztalt terítél, és már két esztendő s hét holnap alatt nem látott feleségemmel, tanítómmal és egy gyermek rabtársommal együtt megvendéglél a te szent tested és véred igazsága és öröme s érdeme vendégségével. Én Istenem, én ezt a két rendbéli hozzám való jöveteledet mikor minden környülálló dolgaival meggondolom, nem tartom különben énreám nézve, mint régen, amint a Gedeon erőtlenségét* egyszer a vizes, másszor a száraz gyapjúval, szérűvel megerősítéd, mert ugyanis, én Istenem, ez a te híred s akaratod nélkül nem volt, az én testem és vérem arra elégséges nem volt, hogy nékem olyan rendkívül való vigasztalást szerezzen. Az angyalok a te parancsolatod nélkül semmit a te híveid körül nem mívelnek. A sátán nem vigasztalásnak, hanem kétségben esésnek lelke. Nem fér az én Istenem véghetetlen majestasához és jóságához, hogy engemet, a tömlöcben könyörgő és a te lelked kegyelme által hovatovább mindennap tehozzád inkább megtérni igyekező bűnös rabodat sem a test és vér, sem annál inkább a sátán által megcsúfoltatnom engednél. Ez az én hütöm, én Istenem! az aránt tebenned, melyet, én Istenem, ne engedj megszégyenülni soha is. Légyen is dücsőség, dücsőség, dücsőség Felségednek érette mindenektől mindörökké. Ámen.

Elfelejtsem-é hát, ó vigasztalásnak Istene, áldott Szentlélek Úristen! a te Felséged énhozzám megmutatott rendkívül való kegyelmét? Távol legyen tőlem, mert nem elégedél, én Istenem! meg az én körülöttem szüntelen jelenlévő rendszerént való vigasztalásoddal, éjjeli látásban is csudálatos szózat és sugallás által a te dücsőséges jöveteledről nékem hírt adtál, kiváltképpen való gyönyörűséges jó illatnak nagy bőségét bocsátád magad előtt, mellyel, mint valami drága olajjal, engemet felkenél és eltöltél, és ottan mindjárt szép, jó hosszúka, széleske, mindenik felől béírt levélnek látható formáját szállítád az én fejemre, és ott azt eloszlatván, az én szívemet olyan rendkívül való csudálatos repesésre indítád, aminéműt én soha, sem émetten, sem álmomban magamon nem tapasztaltam, elannyira, hogy minden testemet eljárván, álmomból is felébredék belé; úgy től engem bizonyossá jelenlétedről, eltöltvén testemet, lelkemet, szívemet kimondhatatlan vigasztalással, melyért légyen dücsőség, dücsőség, dücsőség Felségednek mindörökké. Ámen.

Atya, Fiú, Szentlélek, egy bizony örök Isten! mit adjak én Felségednek ennyi kibeszélhetetlen, sőt elmémmel is felérhetetlen kegyelmeidért, szerelmeidért, amelyek soha örökké meg nem változnak, sem fogyatkoznak? Mert énnékem semmim nincsen, hanem ha a bűn, de hiszen az nem dolog, nem valóság, hanem fogyatkozás, utálat; testem, lelkem, valami az én nevemet viseli, az nem enyim, hanem Felségedé. Tudom pedig én a te szent igédből, hogy te nem kívánsz éntőlem tulkokat, bakokat, sem az én aklomból sokezer kosokat, sem az én sajtómból vagy pincémből sok ezer olajpatakokat, sem az én kebelemből az áldozatra az én elsőszülöttemet, noha azt ugyan másképpen elkívántad, tiéd volt, Uram! te vetted el, tiéd a dücsőség! kívánsz éntőlem, Uram, töredelmes szívet, lelket, igaz hütből való vallástételt, hálaadást és gyónást. Jó lelkiismeretből való igazsággyakorlást, irgalmasságszeretést és hogy a te színed előtt alázatos engedelmességgel és szeméremmel járjak. De jaj, édes Istenem! ezek énnékem nincsenek, hanem az Úr Jézus Krisztus szerelmében reménykedem, édes Istenem, adja Felséged Szent Lelke által énnékem azokat, hogy ugyanazon te lelked által adhassam vissza én Felségednek a magáét, hogy az én nyelvem és szívem mondhassa szakadhatatlanul az én életemnek ide hátralévő napjaiban: Áldott, áldott, áldott, szent, szent, szent a seregeknek Istene, minden ő keze munkáitól, de kiváltképpen az én testem, lelkem, minden erőm, tehetségem, indulatom és érzékenységemtől mindörökké s mindörökké. Ámen, ámen.

Ami pedig az én bűnömet illeti, földig, porig, ganéig, szemetig, sőt a pokolig megalázott szívvel, lélekkel megvallom töredelmesen Felségednek, minél jobban tudom, felvévén a te parancsolatidat. Azt parancsolod, édes Istenem, hogy én szeressem Felségedet teljes szívvel, lélekkel, minden erőmből, indulatomból és érzékenységemből, és hogy szeressem felebarátomat szintén úgy, mint magamat. De jaj, édes Istenem! az én semmiségem és az én természeti veszettségem miatt én annyira vagyok attól, amely messze vagyon a semmi a valóságtól. Nemhogy én Felségedet úgy tudnám szeretni, amint érdemli és kívánja, és felebarátomat, mint magamat, de csak úgy sem szerethetem, amint magam kívánnám s akarnám. Mindazonáltal, én Istenem! te tudod, hogy én az én ifjúságomtól fogva az én nagy erőtlenségemhez képest kívántam a te lelked mértékéhez képest szeretni Felségedet és felebarátomat, én édes Istenem! most is szeretlek és mindörökké is szeretlek bizony. Csak azon reménykedem, én Istenem! légy segítségül az én nagy erőtlenségemnek, és azt az énbennem lévő jégnél hidegebb szívet, lelket a te mennyei szent szeretetednek tüzével gerjesszed s éleszgessed, sőt ugyan teljességgel égesd el és emészd meg, hadd szerethesselek, édes Istenem, tisztán és igazán mind tégedet, mint felebarátomat; mert én, édes Istenem, ha lehetséges dolog volna, én bizony felséged ellen nemhogy cselekedettel, de csak szóval, indulattal, gondolattal sem vétenék soha is. De ó én nyavalyás ember, ki szabadít meg e halálnak testéből? ebből a te és az én lelkem törvényével ellenkező bűn törvényének büdös mély tömlöce, vasa, bilincséből? melyben én mely mélyen vagyok és leszek mindaddig, amíg e testben élek, én magam sem tudom.

Jaj, mennyi bálványt imádtam teljes életemben, sokszor nem tudván, mennyit bálványoztam, a méltóságok, azoknak egy szép levelek, egy szép szavok, ez vagy amaz jószág, magamnak egy rossz, haszontalan munkám, épületem, írásom, elmém etc. mind bálványom volt.

Mennyiszer vettem a te imádandó isteni szent nevedet haszontalanul, vakmerőül csak csélcsapságból fel hijába az én mocskos bűnös ajakimra, Isten úgy segéljen etc.

A te tiszteletedre rendelt üdőket nemcsak magam rontottam meg, hanem száma nélkül rontattam meg másokkal is. A keresztyéni szabadsággal sokszor felebarátomat megbotránkoztattam.

Engemet e világra hozó, mint szemek fényét, úgy féltő, szerető, őrző, felnevelő szüléimet, jóra intő, oktató tanítóimat, Felségedtől előmben rendelt magistratusimat nem tiszteltem, becsültem, szerettem úgy, amint tartoztam volna a Felséged parancsolata szerént, sokszor bántottam meg hozzájuk való kötelességemet s tisztemet.

Jaj, mely gyilkos vagyok sokszori mérges hirtelen indulatommal, gonosz tanácsom, írás, voksolás, discursus, vagy másoknak olyan dolgának javallása, conniventiával vagy hallgató félelemmel, szitkozódó, átkozódó, fenyegetőző, rágalmazó nyelvemmel, dühös haragot, bosszúállást, irigységet, gyűlölséget forraló szívemmel, mások élete sokallása, és halálának, élete, becsületi romlásának kívánásával. Vagy ha Felségednek valakin valami csapása látszott, arról való szeretetlen, mérges ítílettel és bolond, vétkes örömömmel.

Hát mely parázna vagyok, mert noha az én Istenem kegyelmetes zabolázása miatt paráznával egy testté nem löttem, az én Istenem csudálatoson gátolt és őrzött, kiért legyen hála ő Felségének; én édes Istenem, az én orcámnak és lelkemnek örökké való megpirulására és gyalázatára megvallom, hogy engemet a tisztátalan rút élettől nem a Felségedhez való fiúi engedelmesség, sem szeretet és félelem, sőt még a te parancsolatidtól, fenyegetőzésidtől való szolgai félelem sem tartóztatott, hanem amaz éktelen testi nyavalyától való félelem, mely ha előttem nem állott volna, én bizony minden utálatosságra hanyatthomlok rohantam volna, mint az oktalan állat. Keservesen említem, mennyi keresztyén felebarátom tisztességes ágyaira és azokhoz köteles személyeknek megfertéztetésekre igyekeztem. Némely szolgáló leányodat az Úr vacsorájától is eltiltottam, hogy az ördög asztalához annál bátrabban mehessünk egymással. A te szent igédet a kezéből kivettem és a bűnnek alkalmatosságára fordítottam. A te dícséretedre rendelt énekeket én bűn eszközévé, kerítővé csináltam. Mennyi buja nézésim, gerjedezésim, gondolkodásim mentek végben sokszor, még a te tiszteletednek helyén, üdején is. A rothadt tisztátalan beszédek szólása, hallása, olvasásában mint gyönyörködtem, azokban másoknak nemcsak társa, hanem sokszor nagy megbotránkoztató vezére és kalauza voltam, testi buja gerjedezésimet csak magamban is annyi tisztátalansággal s mocsokkal forraltam s csendesítettem. A házassági gyönyörűségben is sokszor nem az Isten magvát kerestem, hanem csak bujaság, fajtalanság és tisztátalanságot űztem.

Mely sok ezer úton, módon húztam, vontam, loptam, csaltam meg felebarátomat, csak mikor amaz rossz pénzt letevék is ebben az országban, mennyi embert rontottam meg az én sokszínű-formájú fukar kereskedésim, uzsoráskodásom, sok kölcsönkérésem, nehéz, késő és káros fizetésem, jószágok, örökségek és minden egyéb mások kárával való gazdagságomnak szerzésében etc. Talán a közönséges és még a te házad ládája sem maradott éppen kár nélkül az én kereskedésem miatt, noha ugyan ezt, amennyire lehetett, attól őriztem.

Mennyi hamisat szólottam az én felebarátom ellen, vádoltam, hazudtam, rágalmaztam, dolgait keresztyéni szeretet ellen vissza-, félremagyaráztam, ha más előttem rágalmazta, abban gyönyörködtem, akármi rosszat felőle könnyen elhittem, szárnyára repítettem, még néha meg is szaporítottam. Felebarátomnak életét, jószágát, becsületit nem hogy úgy féltettem s őriztem volna, mint a magamét, sőt olyan messze voltam attól, amely messze vagyon az éjszakai setét a nappali világosságtól. Égtem inkább felebarátom aránt a mindenféle kívánságok tüzében, nem különben, mint ama kőből üvegtésztát olvasztó sebes tűz*.

A te házadban, szolgálatodban és felebarátomhoz való tisztemben olyan hideg voltam, mint a jég, valami jót teljes életemben a te lelked énbennem munkálkodott, azt az én részemről mind megfertéztettem, megmocskoltam. Mert nem néztem először és főképpen a te dücsőségedet, parancsolatodat, nem viselt engem egyenesen a tehozzád való fiúi engedelmesség, szeretet és fiúi félelem, sem az én felebarátomhoz Felségedtől parancsoltatott igaz atyafiúi szeretet, hanem a magam szeretete, elébb járt énnálam a világi becsület, hír, név, dicséret, egészség, békesség, gazdagság és az üdvességnek mintegy napszámbér és jutalom formán való reménysége, várása az én magam jámborságom által, avagy féltettem azokat, hogy elvesztem a magam rossz viselése által, féltem a világi törvény, büntetés, becstelenség, kárvallás és magától a kárhozattól, és így magamat féltettem, szerettem, magam voltam első célja, vége minden jóságomnak, ha volt is valami. Második volt osztán utánam az én Istenemhez és az ő dücsőségéhez való indulat, reflexio és szeretet, ha volt is valami olyan igen kicsiny, holott tartoztam volna én Felségedet úgy egyenesen magáért szeretni, ha semmi engemet illető bér, jutalom és büntetés nem viselt volna is. Én Istenem, azt a nagy visszafordult bolondságot és hütetlenséget bocsásd meg énnékem, mert én megvallom, ha a büntetés, jutalom előttem nem lett volna, talán az én Istenemnek szent nevét soha nyelvemre, elmémre sem vettem volna az én romlott veszettségem miatt.

Felségedtől énalám vettetett jámbor jobbágyim, szolgáim, cselédim és tisztségem alatt valók között a te dolgodért, dücsőségedért nem igen, de a magam dolgaimért mit nem szorgalmatoskodtam, zúgolódtam, szitkozódtam, átkozódtam, fenyegetőztem, zsémbelődtem, verekedtem, tömlöcöztem, mit nem követtem, igazságokat pedig úgy, amint kellett volna, ki nem szolgáltattam.

Az én világi életem keresésében a te országodat és annak igazságát nem kerestem elébb, sokszor azt hátrább hagytam, néha el is mulattam. Pogányi módra szorgalmatoskodtam, atyai gondviselésedre magamat nem bíztam, abban meg nem nyugodtam, szent akaratod alá akaratomat engedelmesen nem adtam, ha valami kár, akadály, hátramaradás esett dolgomban, avagy Felségednek valami atyai vesszeje megilletett magam vagy hozzámtartozómban, nem néztem ott a te kezedre, nem csókoltam fiúi engedelmességgel a te vessződet, hanem avagy a világot okoztam és az ellen csattogtam, villogtam irtóztatóképpen, avagy maga Felséged ellen is zúgolódtam, békételenkedtem, elcsüggedtem, kétségben estem.

A Felséged lelki, testi, gyönyörűséges sok szép áldása között háládatlan voltam, a hálát, a dücsőséget egyedül csak Felségednek buzgóan és tisztán nem adtam. Ó, ki sokszor áldoztam a világnak és a magam hálómnak. Rossz sáfára is voltam sokszor a te áldásodnak, rosszul éltem vélek, fogadásimat belőlök nem teljesítettem; nem elégedtem meg és kevélykedtem vélek, mintha magamtól voltak volna, avagy Felséged énnékem érdememre adta volna, és így ama balgatag kevély farizeussal* azokat is mind bűnre fordítottam.

Ó, mennyiszer voltam s vagyok én atheus, mennyiszer mondtam én, s mondja most is sokszor az én szívem a bolonddal: Nincsen Isten. Keserves, én Istenem, ez a bolondság és hütetlenség vagy kísértet énnékem, sokszor azt sem tudom, vagyon-é hütöm, vagy egy csepp sincsen. Könyörülj, én Istenem, rajtam!

Elkábulok, én Istenem, belé, micsoda bűnös vagyok, mennyit vétettem én Felséged ellen gonosz cselekedettel. De hát mennyit vétettem a jónak elvesztegetésével. Csak azt mondom, én Istenem, a te szíved szerént való szolgáddal, a Dáviddal: Ki tudná bűnének számát, esetét? Ki értené, én Uram, az én bűneimnek szerét, számát, szélit, hosszát, nem tudom, hanem csak ezt tudom, hogy az én természetem szerént haragnak, érdemem és az igazságod szerént e világon minden gyalázat és romlásnak, holtom után pedig kárhozatnak fia vagyok. Az én házam pedig veszedelem és pusztulásnak háza, de az Úr Jézus Krisztus szerelmében reménkedem, könyörülj rajtam; tudom, édes Istenem, könyörültél is, mert hiszen a te lelked gyermekségemtől fogva mondja az én lelkemnek, hogy fiad vagyok, de mikor én arra való méltatlan és ellenkezőre való érdememet meggondolom, és az örökkévalóság kapuján bénézek, mely is már én előttem végig nyitva vagyon, s bé kell mennem rajta, és talán csak annyi órám sincsen hátra, amennyi esztendőt már eltöltöttem, meg kell állanom a te ítélőszéked előtt, mivel állok meg? a magaméval? az irtóztató, örök kárhozat sententia hallására. Az én Uram Jézus Krisztusom köntösében bocsáss, édes Istenem, engemet színed elejiben.

Hát addig, édes Istenem! mire tartatom én mégis ebben a feneketlen tömlöcben? maholnap hóhér kezére adatom-é? mint ama boldogtalan kapitány, akit sok esztendei rabsága után nemrégen felmészárlának ebben a városban. Avagy talán méreggel vagy egyéb mesterséggel elsikkasztanak ebben a tömlöcben? avagy maholnap fognak s elrepítenek-é? mint a labdát, messze kiütnek-é az én édes hazámból? Reménkedem, édes Istenem, ha ugyan csak raboskodnom kell, hadd haljak édes hazámban szerelmesim dajkálkodása alatt meg, s temettessem édes hazám szemetébe, mert hová visznek s mire? Ha pedig az Felséged tetszése, az ellen sem szólok, csak mint Szent Pállal, jöjj el vélem Rómába*, és a te ígíreted szerént a te lelked tanítson szólni engemet a méltóságok előtt. Én Istenem! hogy a világ szemére pókhálót vonjanak, gráciának nevezték ezt az ítíletet; de én édes Istenem, gráciának tarthatom-é én azt, hogy ők énnékem az egy rövid, engemet egy szempillantásban a te kebeledben megnyugotó és azután a te kegyelmed által az én özvegyem s árváim szájában üdővel a kenyeret megédesítő testi halál helyén, mind énnékem, mind a feleségemnek ezer testi lelki halált adtanak, mert hiszen mü minden nap ölettetünk. Hová legyünk el, édes Istenem, ha Felséged továbbra is ezeknek a sátán és világ sokezer tűz és nyilainak tárgyául hagy bennünket?

Keservesen szemlélem s gondolom, édes Istenem, ezen hatalmasság tömlöcében mint járának nemrégen amaz nagy talentumokkal bíró confessor, próféta, Otrokócsi, amaz nagy törvényeket igazgató politikus, Szirmai, és amaz Bukari tömlöcből vallások elhagyásával szabaduló tíz prédikátor* atyámfia? Mivel vagyok én azoknál jobb? még olyan sem vagyok, sem a te ajándékidra, sem a szenvedésekre nézve, mert azok százannyit is szenvedtek, mint én, és egyenesen az evangéliumért, mégis mint megesének. De reménkedem, az Úr Jézus Krisztusért teljesíted, én Istenem, ama te dücsőséges ígíretedet rajtam és feleségemen: hű az Isten, aki nem hagy feljebb kísértetni tüteket annál, mintsem szenvedhetitek, hanem kimenetelit adja, és erőt is ád a szenvedésre. Ne engedj, én Istenem, teljességgel elromlanunk, vagy elménkben vagy hütünkben, vallásunkban vagy testünkben, mint jára ezen városban nemrégen fogságban egy keresztyén szolgálóleányod. Ne engedd, édes Atyánk, hogy gonoszra vessük nyelvünket, elménket, kezünket, ne nehezítsük avval is a te súlyos kezedet magunkon, házunkon vagy szerelmeseinken, annál is inkább, amint most vagyon. Múljék el ez a keserű pohár immár tőlünk.

Ne vedd el, én Istenem, az én életemet a vérontókkal, az ajándék, képmutatás és erőszaknak embereivel, ne büntess engem, noha nem vagyok jobb másoknál. Ha pedig Felségednek az a tetszése, hogy én tovább is szenvedjek vagy halálommal is dücsőítsem a te szentséges nevedet ebben a tömlöcben, legyen a te akaratod, nem az enyém, mert hiszen sárból, porból lett és holnap ismét azzá lejendő a fazekas, mégis a sárból azt csinál, amit akar. Hát az én Istenemnek nem volna-é szabad, aki engemet a semmiből és bűnös szüléim véréből formált? A te akaratod legyen, én Istenem! az égen és a földön, nem az enyém, csak kettőt kérek, én Istenem, Felségedtől. 1. Minél keservesebb lészen, édes Istenem, énnékem mind életem, mind halálom, annál inkább légy édesatyja az én keserves feleségemnek, házamnak, feljebb annál, mintsem kérni, kívánni, reménleni, vagy csak gondolni is tudnám. 2. Adj erőt, édes Istenem, mind a feleségemnek, mind énnékem a szenvedésre, mert énnékem, édes Istenem, nemcsak a testem, hanem a lelkem is erőtelen. Én az én Uram Jézus Krisztusom nélkül semmit sem tehetek. Én magamat semmire sem ígírem, mert csak úgy járnék az ígírettel, mint Szent Péter szolgád*. De ha engem az én Uram Jézus Krisztus megerősít, mindent tehetek ő Felsége és a te lelked által.

Kész leszek, édes Istenem, magamat mindenestől fogva megáldozni Felségednek, mint régen Ábrahám megáldozá az ígíretnek egyetlen egy fiát. Én édes Istenem, Ábrahámnak a te kegyelmedből lelki fia vagyok. De amint magáról is azt mondja vala: Por, hamu vagyok. Én az én Uram Jézus Krisztusom után, mint egy féreg az ő teremtője után, vinném ezt a keresztet, ha vihetném, de én bizony tovább nem bírom, ha te nem segítesz, mind én, mind feleségem elesünk alatta az úton. Adjad azért, édes Jézusom, hadd mondhassam Szent Jóbbal mindvégig tiszta szívvel, szájjal: Az Úr adta volt énnékem testem, lelkem, életem, becsületem, szép, jó feleségem, gyermekim, jószágom, szép házim, tisztem, méltóságom, hírem, nevem, egyszóval mindenem, ő vette el, övé a dücsőség. Bizony szabad volt az Úr a magáéval, hogy akármint és akármikor visszakérje az ilyen rossz, haszontalan sáfártól, mint én. Mezítelen jöttem az én anyám méhéből e világra, nem hoztam semmit is a magamét e világra, hanem csak a bűnt, halált és kárhozatot, mezítelen ismét kimegyek, és ha csak a magaméval indulok el, elmegyek azokkal az örök kárhozatra, de hiszem, az Úr Jézus Krisztus azokat énrólam elvette, és a maga koporsójába eltemette. Dücsőítse hát az én Istenem ő magát az én életemben és halálomban, valamint és valamikor ő Felségének tetszik, tudom bizonyosan, az ő dücsőségét az ő több hívei között az én üdvességemmel is megkoronázza. Ámen.

Ha pedig, édes Istenem! vagyon még e világi életre való valami a te tárházadban az én számomra eltéve, ne késsél, édes Istenem, elévenni, koronázd meg a te magad munkáidat énbennem, mert én a magamét nem említem, az mind csak bűn, azt már elmondottam; hanem, én Istenem, te tudod, ha mit az én ifjúságomtól fogva a te lelked énbennem és én általam munkálódott, elég az énbennem, én Istenem! Engemet a te házadban hivatalos szolgának te állítottál volt, nékem egy lépés lábamra, egy munka kezemre, egy szó nyelvemre, egy betű pennámra, egy gondolat elmémre soha nem jött, amelyet elébb nem tudtál volna te. Te tudod, én Istenem, az én ifjúságomtól fogva én a te lelked mértékéig az én nagy erőtlenségemhez képest a te szolgálatodban híven igyekeztem járni, és a te házad szerelme emésztett meg engemet. Te tudod, mennyit gyötrődöm én az én lelkemben ennek a népnek és az én hazámnak sok bűnén és sok romlásain, a törvény, igazság, szabadság, békesség elfordításain, a szegény nép rontásán, sanyargatásain; mennyit gyűlölköztek, veszekedtek énvélem afelett az emberek csúfság és gyűlölségből, az én nevem szőrszálhasogató, perpetuus contradictor*, ötödik kerék kereső volt előttök, de te tudod, Isten! én, amennyire lehetett, a te munkádat nem igyekeztem csalárdul cselekedni. Ebben az írásban is, mely miatt rothadok, látom, nem a te dücsőségedet és a te Jeruzsálemednek lelki, testi békességét kívántam-é oltalmazni? ami, édes Istenem, enyim, az, tudom, bűn és hijábavalóság, azt engedd el, ami pedig tiéd, azt szenteld meg! Ha én, édes Istenem, én a te ládádhoz úgy találtam is nyúlni, mint régenten Huzza, ne tégy énbelőlem ma olyan rettenetes példát ebben a hazában, mint Huzzából, melyen a te szolgád, Dávid is elrettent vala a te ládádnak házába való menésétől, hogy ne rettenjenek el a te szolgáid, szolgálóleányid a te ládádtól, házadtól az én esetemen, és a te házadnak üldözői ne fuvalkodjanak inkább fel, mikor én az ő ajakokon csúfság, mulatság és nevetségnek éneke és matériája leszek. Ne maradjon, én Istenem, énrólam az én keserves feleségemre, házamra csak a gyalázat, gyász és a koldustáska és az a keserű átok az ő szájokban, hogy én töttem koldussá, mazurrá szegényeket.

Fordíts inkább, édes Istenem, énreám és reájok valamit azokban a sok szép ígíretekben, amelyekkel teljes a te szent igéd a tégedet félő, becsülő és szeretőkről, az Úr Jézus Krisztusért és az igazságért szenvedőkről, mert én, ha az én szívem és lelkem esméreti valamennyire biztat is, de én azok közé a szentek közé magam számlálni nem merem, hanem a te ingyen való kegyelmedből az Úr Jézus Krisztus szerelméért számlálj ezek közé engemet és az én házamat azoknak háza közé, hadd nyugodjék meg és örüljön az én szomorú lelkem azon, hogy az én Istenem engemet arra méltóztatott, hogy én az én megváltó, érettem mindent szenvedett Uram Jézus Krisztusomért szenvedjek és gyalázattal, becstelenséggel illettessem.

Ó igazságnak Istene! Királyok királya, bíráknak bírája! te tudod az én dolgomat és megnyomoríttatásomat egészen, én minden világi igazság, irgalmasság és vigasztalástól egészen megfosztatott nyomorú féreg a te mennyei, királyi, bírói ítílőszéked eleibe appellálom az én peremet, a te lábadhoz kit énvélem megcsókoltattál, teszem le az én egész ügyemet. Idézd elődbe, én Istenem, a királyt és akik engemet elrontának, az én bíráimat vagy peresimet, a király szíve te kezedben vagyon, mint a víz folyása, hajtsd arra, én Istenem! hogy szolgáltasson már valaha igazságot és kövessen irgalmasságot, szánja meg nékem és feleségemnek ennyi méltatlan, rettenetes szenvedésünket és keseríttetésünket, hogy várhassa Felségednek áldását magára, székére és házára érette, nem pedig a te szent igédbe az ilyenekről tett és személyválogatás nélkül gyakorolni szokott ítíletidet.

Az én peresim aránt, én Istenem, tudom, azt parancsolod, hogy nékik megengedjek: ugyanis, én Istenem! mert Felséged énnékem tízezer talentumot engedett el*, amaz örökkévaló gyehennát, ezek pedig énnékem száz pénzzel, fillérrel, semmivel adósok ahhoz képest, ugyanis finiti ad infinitum nulla proportio*. Én édes Istenem, a Felséged parancsolatára jó szívvel, noha te tudod, mit követtek rajtam és mit akartak követni, de ha mindent végbenvihettek volna is, micsoda az a szempillantás az örökkévalósághoz képest. Engem ugyan világ szerént elrontának, de én, édes Istenem, a privata vindictát* a te lábaidhoz leteszem, tiéd az ítílet, az igazság és bosszúállás, lássa Felséged, mit csinál vélek. Azt nem mondom, én Istenem, hogy ha Felséged világi bírát és alkalmatosságot mutatna, hogy törvénnyel meg nem keresném, bárcsak addig, hogy az én ártatlanságom és rajtam követett méltatlanság hadd jőne napfényre, ne menne által az én maradékimra a gyalázat és orcapirulás, tudod, én Istenem, egészen, mire célozok, de másként, édes Istenem, ne engedd soha is, hogyha akarnék is, bosszút állhassak rajtok, ne bántsam meg Felségedet miattok, mert

Hiszen a te lelked azt mondja énnékem: Mi hasznod néked a te peresid romlásában, fordul-é avval néked csak egy fillér károd is meg, a te meglött szenvedésidben csak egy szempillantás is válik-é meg nem lötté? Hiszen a meglett dolgokat maga az Isten sem csinálja létetlenné, hanem az ő véghetetlen hatalma, bölcsessége és kegyelmessége szerént sokezer úton, módon kipótolhatja az Isten áldással néked, vagy maradékidnak is a te méltatlan szenvedésedet, én azért, édes Istenem, ezt arra hagyom, legyen gondja Felségednek rájok s rám is.

Azt is mondja a te lelked az én lelkemnek: A te peresid az Isten könyvében vagy kegyelemnek vagy haragnak edényi, ha kegyelemnek edényi, te haragszol-é azokra, akikre az Isten nem haragszik, te gyűlölöd-é azokat, akiket az Isten szeret? és akiket az örök boldogságban te is örökké szeretsz, ha pedig haragnak fiai, nem elég-é nékik? Jaj, felettébb is. Ó én édes Istenem! azon reménkedem hát, ha kegyelemnek edényi, térítsd meg ó édes Istenem! őket minél hamarébb magadhoz és énhozzám, felebarátjokhoz, és áldd meg mind magokat, mind maradékjokat mindazokkal az áldásokkal, valamelyekkel én magamat és maradékimat kívánom Felségedtől mind ebben, mind az örök életben koronáztatni és megáldatni.

Ha pedig haragnak edényi, lássad, édes Istenem, mit csinálsz vélek, a titkok legyenek a mü Istenünknél, én csak azon reménkedem Felségednek, akármelyik karban legyenek, végy ki engemet a körmök és hatalmokból, hogy sem ők, sem én ne vétsünk egymás miatt Felségednek többet ennél, ne legyünk a sátán labdái, mind én, mind ők szegények. Mutass pusztát, adj galambszárnyakat* énnékem, mert én, édes Istenem, úgy szólok, mint gyarló ember, de hogy ígírhessek én magamnak az ő pálcájok alatt is inkább, mint eddig, csak egy szempillantásig való nyugodalmat, békességet, bátorságot vagy megmaradást sem az ecclesiában, sem a politiában, sem az én magam házában, ha eddig nem volt. Okádtass ki, én Istenem, engemet evvel a lelki, testi Leviathánnal*, hadd látnám magamat és házamat bárcsak úgy a szárazon, amint régen Jónást a cethal kiokádá*. Bárcsak a hegyről mutasd meg, én Istenem, énnékem, mint régen Mózesnek a te Izraelednek ígért Kánaánt* és az én házamnak is abban álló békességét. Adj egy kis pihenést, én Istenem! az én kimúlásom előtt az én romlott házamnak rendbe és a szörnyű adósságból való felvételére, végy el osztán és bocsáss el engemet, vén rabszolgádat, csendesen a koporsóba, mert jobb énnékem egy nap, egy óra, sőt egy szempillantás a te házadban, kebeledben, mintsem ezer nap, sőt ezer esztendő egyebütt a világnak legnagyobb dücsőségében is, mennyivel inkább ebben a lelki, testi fenevadak, sárkányok, áspisok, baziliscusokkal teljes világ pusztájában, melyben már 66, vagy közelebb 32 esztendők* alatt bujdosom s kesergettetem, bizony, édes Istenem, feljebb annál, mintsem ki tudnám mondani avagy gondolni, de te jobban tudod, én Istenem! mint mindeneket tudó és látó Isten, mindazonáltal, édes Istenem, addig vidd végben énbennem minden tanácsodat és akaratodat, valamit énfelőlem végeztél, vidd végben mind a te dücsőségedre, a te Anyaszentegyházadnak épületire, az én üdvességemre és az én keserves maradékimnak vigasztalásokra. Amen.

Mégis leborulok az én Istenem lábzsámolyához egy szóra, az én keserves feleségem és házamért való esedezésre, én édes Istenem, mikor volt, talán ezer esztendő alatt sem történt olyan példa, mint az én keserves, hogy már elevent, de holtat, sőt annál keservesebb férjet gyászló feleségem példája, hogy egy hét vagy nyolc esztendőben járó, gyámoltalan árva leánygyermek, kinek sem atyja, sem anyja, sem hazája, sem jószága, sem belső értéke, sem jövendőbe másokról reá szállandó successio vagy reménysége, egyszóval semmi világi tekintésre, becsülésre méltó dolog az egy nemzete és teste s lelkén kívül ne légyen, más országból ebbe a hazába béhozattassék, egy nagyrendű keresztyén atyafia házában bététettessék és nagy jó reménséggel annak lelkére köttettessék. Ki is édesatya helyén lészen vala, de annak először a felesége és azután ismét a maga halála által ez ott is, másodszor is árvaságra juttassék, egynéhány kézről kézre adassék, házból házba bujdossék, mégis osztán ebben a hazában úrasszonnyá legyen és a méltóságok között harmadik vagy második székbe ültettessék a Felséged keze által, de te lől ennek örömatyja, Istene, valahová küldéd, mindenütt atyát, anyát rendelél neki, kiki mint atyafiát, gyermekét, mint kisasszonyt, úgy tartja vala, minden ember szánja és szereti vala. Így neveléd fel ritka szép termettel, ábrázattal, nemzetéhez, neméhez illendő jó, szemérmes erkölccsel, elmével megáldád, virágának legszebb korában magad férjhez adád, kiházasítád, és úgy, amely gazdag atyától, anyától kiházasított, szép, gazdag leányoknak is ritkán adatik; mert megáldál münket egymáshoz buzgó, tisztességes szeretettel, minden buzgó féltés, gyanú, ízetlenség, gyűlölség és háborgás nélkül való szép, csendes élettel, egyességgel, sok szép gyermekkel, fiakkal, leányokkal; külső egyéb világi, testi áldásidat is rajtunk megszaporítád sokaknak csudájára, irigységére.

Annak felette a te lelked őtet az ő neméhez, erőtlenségéhez képest böjtölés, sírás, imádság, alamizsnálkodás, jóra való igyekezés, tanulás és bűnutálásnak ajándékával felruházta vala. Hová lehet, én Istenem, több és nagyobb lelki, testi áldás ezeknél? de édes Istenem, minél több és nagyobb áldások ezek, annál szörnyebb már ez a változás, mert az égig felemeléd és ismét a földhöz ütéd, és ha, édes Istenünk, így mégyen ez végbe, hogy vigasztalás nélkül bocsáttass bennünket a koporsóba, jaj, édes Istenünk, mire kell fokadni az erőtlenségnek mind nálunk, mind a te házadban tégedet szolgáló fiaidnál, leányidnál? Arra-é, hogy hijába szolgálja az Istent az ember? Arra-é, hogy talán ez a mü vallásunk nem igaz? nem vagyunk mü az Istennek fogadott fia, leánya, mert ha azok voltunk volna, nem rontott volna ily szörnyen el. Távol legyenek ezek, mert hiszen ezt a te szent lelked régen megcáfolta, az egész szentírásban és nevezetesen Szent Jób és Malachiás könyvében és minden pátriárkák, próféták, apostolok, martyrok és egyéb szentek, sőt maga az Úr Jézus Krisztus példájában, akik mind sok szenvedések által mutattanak te fiaidnak és leányidnak lenni és úgy mentek bé az Isten országába.

Arra fokadjunk-é hát, édes Istenem? mint a Jób baráti, hogy valami képmutatás vagy titkos, éktelen rút bűn vagyon az én feleségem kebelében vagy az enyímben vagy mind a kettőnkében, és azért ront Isten ilyen majd példátlan romlással. Én édes Istenem! tudjuk mü azt, hogy mü mindketten felette bűnösök vagyunk, talán a te szegény szolgálóleányod a te rendkívül való sok áldásid között felfuvalkodott szívében, bolondul szólott vagy gondolkodott felőlök, mintha övé löttek vagy érdemire adattak volna nékie, háládatlan volt, nem köszönte illendőképpen meg, nem elégedett meg vélek, többet kívánt, zúgolódott, békétlenkedett Felséged ellen mind amiatt, mind a te atyai vesszeid és látogatásid alatt, hideg volt a te szolgálatodban, felebarátjához való szeretetiben is, cselédi között szitkozódott, verekedett, átkozódott, indulatoskodott, rágalmazott, s a többit ki tudná elészámlálni. Mert, édes istenem, nem csuda, ha eltörött, mert hiszen csak cserép és üveg volt, de te, irgalmas Isten, kegyelmezz meg az Úr Jézus Krisztusért néki, tudom, Uram, kegyelmes is vagy lelkének, mert én lehetetlennek hiszem, hogy Felséged mind véle, mind vélem a mü gyermekségünktől fogva ennyit dajkálkodtál volna hijába, hogy már a mü vénségünkre elvetnél bennünket, mert hiszen Uram, a te szód az, hogy vénségig és megőszülésekig is te hordozod az Izrael fiait, leányit, nem olyan a te szerelmed, mint az emberé, aki indulatból akit ma halálban szeret, holnap hasonló bolond indulatból gyűlöli halálra. A te szövetséged olyan változhatatlan, hogy ha a napnak, holdnak járása és az éjszakának, nappalnak forgása megváltoznak is, de a te frigyed soha meg nem változik, elbontja azt ingyen az ember a maga részéről sokszor, én és a feleségem is sokszor; de ha mü hütötlenek vagyunk is, hű az Isten, aki magát meg nem tagadhatja.

A te igéd, Uram, az: Ha mü bűnünket megvalljuk, hű és igaz az Isten, hogy megbocsássa nékünk a mü bűnünket, és megtisztítson münket minden hamisságtól, mert nem akarja a bűnösnek halálát, hanem megtérését és életét. Ha azért, édes Istenem, a mü lelkünkkel ilyen a te békességed, ne tégy a mü testünkből ilyen rettentő példát a te házadban, sokak botránkozására és a mü kétségben esésünkre. Hiszen, édes Istenem! ha én Manassest, és az én feleségem amaz nagy híres Mária Magdalénát elértük vagy meghaladtuk is bűneinkkel, nagyobb a te kegyelmed annál, mü megvalljuk a mü bűneinket, ha pedig mind meg nem vallottuk is, mert ki tudná azt, te, Uram, tudod, sok és nagy titkos bűn nincsen az Isten irgalmassága és az Úr Jézus Krisztus igazsága, véghetetlensége felett. Ne küzdjél hát tovább, ó frigynek örökkévaló angyala*, a mü erőtlenségünkkel, nem találsz itt Izraelt, ha magad azt nem csinálsz, én nemcsak az egyik, hanem mind a két lábamra megsántultam immár, és nem küzdhetem tovább, a földre estem a te lábaidhoz, de azt bizony a te magad kezeddel általölelem, mert ez az imádság nem az én, hanem a te lelked keze, bizony ha el nem rúgsz és a te lelkedet el nem veszed tőlem, csak a hütöt, élő reménséget és a békességes tűrést kérem tőled, és mind halálig el nem bocsátlak, míglen meg nem áldasz engemet. Elhiszem a te árva szolgáló leányod, a feleségem is, csak a te lelkedet el ne vedd tőle, amaz vérfolyásos, rettegő és a kölykök közé igazított Cananea asszonnyal* mindaddig el nem áll rólad, míg meg nem hallgatod és meg nem vigasztalod.

Hogyha azért, édes Istenünk, tenéked dücsőséges, a te házadnak épületes és nékünk üdvességes, hogy még ezen a világon vigasztaltassunk, ne késsél, édes Atyánk, ne fogyjon el a mü lelkünk és testünk teljességgel. Tudom, édes Istenem, én, nem sokáig leszünk együtt, eléltem én már az én napjaimat, különben is eljő az én halálommal az özvegy pohár az ő kezébe, én Istenem, hadd maradjon hát ebben a rettenetes könnyhullatásban arra az özvegy pohárra, azt pedig osztán mézeld és szenteld meg az ő és árvái kezében, amint az ő gyermek és árvaságában, az árvaságnak és a szomorú huszonkét esztendők alatt maga és szerelmesi sok betegségeinek, a sok szomorú temetés, kárvallás, félelem, rettegés, bujdosás és becstelenség s üldözésnek poharát megmézeléd, szenteléd sokszor, mikor mü hol estvéli, hol reggeli imádságunkban a mü fejünket lehajtottuk a te öledbe, úgy megnyugodt testünk, lelkünk, mintha semmi gondunk, búsulásunk sem lett volna, melyért légyen örökkévaló hála Felségednek. Én Istenem, bárcsak egy kis pihenést adj münékünk olyat a mü kimúlásunk előtt, hadd vegyünk erőt a te kegyelmed által, hadd tanuljanak a te fiaid, leányid a mü példánkon Felségedben bízni és annál is inkább hinni, reménleni és a te házadhoz, dücsőségedhez buzgólkodni, a te neved tisztességére, a te Anyaszentegyházad építésére és kinek-kinek maga lelke üdvességére. Amen.

Reménkedem, édes Istenem, mégis az én szerelmetes gyermekimért s hozzámtartozóimért. Én Istenem, mint vágád ki az én elsőszülöttemet életének közepében, mikor szintén szárnyára bocsátani és magam székemben akarom vala ültetni, mennyit költék, fáradék hijában érette, de tiéd a dücsőség, elhiszem, így jó néki, nékem is, Felségednek is, csak én Istenem, tartsd meg és tedd boldogabbakká a maradékit magánál. Józsefet, az egy szikrát hagyd meg már, édes Istenem, nékem és az anyjának, eltörölhetetlen keserűségünkre ne vágd ki, tegyed inkább olyanná az én házamban, mint régen Jákobnak Józsefet*, te magad tanítsd, mert én, látod, nem taníthatom, bárcsak seprűt adj kezébe a te házad pitvarinak seprésére. Az én vőmmel, leányommal közlött kegyelmeidért legyen hála Felségednek, űzd el a sátánt közülük, amely keresztet gyermekségektől fogva rájuk adál, szenteld meg, ne vágd ki úgy őket, mint a magyarországi vőmet*, leányomat a két háznak bűnéért, azoknak pedig két csemetéjét tartsd meg e mérges üdőben odaki, kivált a lelki oroszlánoktól, tudod, Uram, mitől féltem. Odaki és idebé való jóakaróimat, atyámfiait, barátimat oltalmazzad, két kisebb leányomat tegyed cifra oszlopává templomodnak, jámbor szolgáimnak, én Istenem, jutalmazd meg az énhozzám és házamhoz való hűségeket, nevezetesen akik vélem szenvedtek. Mindent, valami még e világon az én nevemről neveztetik, vegyed a te atyai kezed alá, mert én oda bízom.

Engem pedig, én üdvességemnek királya, áldott Úr Jézus Krisztus, bocsáss most is feleségestől a te lábadhoz, mint régenten amaz bűnös asszonynak* szemét, ajakát, kezét, haját nem utálád meg, a miénket se utáld. Drága kenet legyen a te Lelked fohászkodása. Könnyhullatásink a te tömlődben vagynak, hadd mossuk lábaidat vélek, bűnös ajakink tulkait, csókjait ne utáld, hadd töröljem szakállommal s hajunkkal, mondjad azt nékünk, amit annak az asszonynak s másoknak is sokaknak mondottál a te szent igédben, amit a te lelked szüntelenül és most is mond az én lelkemnek, mondjad valósággal és bételjesedéssel, amit énnékem régen Fejérvárt és itt is mondál álmomban: Ne félj, fiam, mert megbocsáttattak a te bűneid, eredj, menj el békességgel, a tü hütötök megtartott, mert az az én ajándékom. A tü adósleveleteket én a keresztfára felszegeztem. Ne háborodjék meg a tü szívetek, mert én a sátánt és e világot meggyőztem, én adtam tünéktek tanúságtokra és vigasztalástokra amaz bíró példáját, zörgessetek hát bízvást és szakadatlanul az én Atyám ajtaján, ha láttatik is késni, nyilván megszabadít több választottival együtt.

Én vagyok az az ajtó, végig nyitva vagyok előttetek, hadd vigyelek bé az én Atyámhoz, mert látom én, mely megfáradva és terhelve vagytok. Könyörgöttem én érettetek, hogy el ne fogyjon a tü hütetek. Hű vagyok én, eddig is én nem engedtem, ezután is én nem engedem, hogy a kísértet feljebb ne menjen annál, amint tünéktek üdvességes, mert arra szolgáltatok mindent az engem szeretőknek. Az ítíletet az Atya nékem adta, avagy az egész földnek ítílő bírájának, nem volna-é gondom az igazságra? bízzátok reám ügyeteket, bajotokat, nagyobb gondom van nékem arra, mintsem tünéktek. Hiszen én tettem ígíretet a kegyességnek mind erre, mind a következő életre. Nem vagyok én hamis, hogy elfelejtsem a tü munkátokat, a tü fáradságos szereteteteket, amelyet az én szolgáimban énvelem cselekedtetek, ne féljetek azoknak hibáitól, mert én a magam munkámat koronázom meg tübennetek. Örüljetek azon, hogy dorgálás alatt vagytok, mert fiak vagytok; akiket én szeretek, megdorgálom és sanyargatom. Örüljetek azon, hogy az emberek énérettem és az igazságért sokat hazudtak ellenetek, jobban tudom én azt tünálatoknál, nagy a tü jutalmatok az égben. Adjatok hálát az Istennek, hogy néktek ingyen adatott nemcsak az, hogy énbennem higgyetek, hanem az is, hogy énérettem szenvedjetek, és az én szenvedésim maradékit töltsétek ki a tü testetekben. De aki tüteket bánt, az én szemem fényét szúrja és az én szenvedésim közé számlálom az én Atyám előtt. Legyetek hívek mindhalálig, néktek adom az életnek koronáját, ámen, ámen. Miatyánk etc. Azután

Oh áldott Szentlélek Úristen, hogy az én imádságom semmi, hijábavalóság, sőt csak bűn magában, azt én tudom, mert ki adna tisztát a tisztátalanból. Az Isten előtt pedig semmi magán kívül jó, tiszta és tökéletes nem lehet. Mivel azért te vagy az Atyától, Fiútól kijött nagy Paracletus, minden igazságra vezérlő imádság, hálaadás, vigasztalás és örömnek lelke, a te magadtól ígírt kimondhatatlan fohászkodásokkal törekedjél énmellettem, az a te mennyei tüzed eméssze meg az én hibás áldozatomat az Úr Jézus Krisztus igazságának oltárán. Te magad vidd fel annak füstit az én mennyei Szent Atyám országába és ugyan te magad hozd le a jó választ reá az én keseredett és kétséggel tusakodó, bűnös, elbágyadott lelkem kebelébe. Ámen. Ámen. Ámen és örökké Ámen és úgy legyen.

 

Amint én ide feljebb nem messze Fejérvárat említém, az így volt. Igen sok esztendeig bánom, hogy akkor fel nem írtam volt, de akkor boldog állapotban lévén, könnyen elfelejtettem, már most a nyomorúságban fordítottam reá elmémet vigasztalásul Istentől.

Én Fejérváratt lévén álmomban látám: hát én a Kendervár felől jövök egy becsületes nagy főemberrel, ki is balkezem felől jő vala, mikor a Prépost-kapu és Frumentaria Domus* között jövünk vala a templom felé, csak hirtelen kapák az ördögök azt a főembert mellőlem, mintha az övénél fogva hátul a derekán kapta volna körmébe, arccal a föld felé volt az ember magosan az aërben, a templom s a vár között úgy elvivék, hogy keze, lába, mind úgy csingolódzott alá, mint mikor a héja elviszi a pislent, irtóztató volt nézni. Én ezen ijedtemben arccal leesém a földre, azonban szót hallék, de a szólót nem láttam, mely ez vala: Látod-é amott (nem messze a templom sanctuariuma mellett kívül a fejedelmek temetése aránt mutató) ama zöld pázsintos halmocskán áll egy ember, az a Jézus Krisztus, menj oda, ha hozzá mehetsz, ne félj, semmi nyavalyád nem lészen. Én erre nézve a térdemen négykézláb többire odamászék, féltem, reszkettem szörnyűképpen. Mikor a halmocska tövéhez juték, lenyujtá a jobb kezét és jobb kezemnél fogva felhúza, én a lábaihoz borulék és általölelém a két lábát a kezemmel, sírtam-é, imádkoztam-é, jól eszembe nem jut, a köntöse is igen gyengén. Termete középaránt való tisztességes, ifjú, de szakállas és gesztenyeszínű szép hosszú haja vala, szép ábrázatja s mondá nékem: Ne félj, fiam, mert tenéked minden bűneid meg vannak bocsáttatva. Én azon szempillantásban felébredék.

 

Amit oda fel említék az imádságban, az így volt: Anno 1705. die 23. Januarii, reggel hét s nyolc óra között, mikor a derék strázsa-váltáskor az én rabházam ablaka alatt sereg dobos dobolt, énreám az Isten mély álmot bocsátott, noha az én házambéli nyughatatlansághoz képest én éjjel is jól aludtam volt. Egykor álmomban szót hallék, de a szólót nem láttam: Nem ládd-é? Én mondék: Mit? Felelé: A Jézus Krisztust, nézd hol ül. Fordítám a szememet balkéz felé, hát ott ül egy majd egy ölnyi szélességű királyi székben, a fejében majd három fertály singnyi magas aranykorona. Ruhája mintegy kendermag és fekete színnel elegyes, selyem japonika forma hosszú mente. Haja fekete vagy gesztenyeszín, a csecséig érő szakálla hasonló színű, alkalmas, de nem felette hosszú ábrázatja fejér, száraz, orra hosszacska, száraz, mint akit rendszerént aquilinus nasusnak* hívnak. Feje felett, sem lába alatt semmit sem láttam, úgy bal keze felől sem, hanem jobb keze felől látszott mint egy setét homályban fenn udvarló sereg, szép ábrázatú ifjúság serege, de abban is csak egynek vagy kettőnek vehettem fel az ábrázatát, mert fel sem mertem nézni. A szék nem volt magasan, hanem mintha csak a földön vagy padimentumon volt volna. Mihelyt meglátám én, mindjárt arccal a földre esém, borulék, s így könyörgék: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, mert a világ felette nagy keserűséggel illetett engemet. Erre amint a királyoknak, császároknak jobb kezeket szokták a csókolásra kinyújtani, szintén úgy jobb kezét nyújtá nékem, s mondá: Jöszte. Felkelék a földről, odamenék és jobb kezemet keze alá, homlokomat pedig keze hátára tevém, magam pedig két térdemen állván, mintha csókolni akartam volna. Juta elmémre s mondám magamban: Ez sem császár, sem király, nem ember, hanem Isten ez: nem szabad, nem illik, nem lehet ezt a kezet bűnös ajakkal csókolni s megilletni is, azért nem is merem megcsókolni. Ezt observáltam, hogy a kezén semmi sebhely nem vala. No amint én így vélekedém, gondolkodám, ottan mindjárt kinyújtá a köntöse alól a bal lábát mezítelenen, nézem, hát ott a szeghely kicsidég veres, és mondá: Ne, a lábom. Én is fordulék, ráborulék a lábára, és éppen a sebhely mellett kezdém csókolni, én bizony ki nem tudnám mondani, micsoda kegyelmes édességgel, szelídséggel mondá: Eredj, menj el békességgel. És én ezen szempillantásban felébredék álmomból s rettenetes nagy örömmel odahívám az inasomat, Csucsi Gáspárt, s megmondám néki. Akkor is mind álmomban, mind émetten azután is sokszor hol étel, hol egyéb dolgom közben, hírem nélkül is elmémbe ötölvén az a látás, nékem olyan vigasságot szerzett szívemben, hogy azt csak az hihetné el, aki magán hasonlót tapasztalna.

Anno 1706. 16.dik áprilisra virradólag két s három óra között láttam ilyen álmot vagy látást éjfél után*

Csudálatos szózatot hallék álmomban, de a szólót nem láttam, csak ezt a szót: Ihol jő a Szentlélek. Nézék mindenfelé, de semmit sem látok, hanem csak magamat és jobb kezem felől Csucsi Gáspárt és Szentgyörgyi Gyurka rab inasomat, mindhárman térdenállva. Kérdém a szólótól: Miről ismerjük meg, amikor elérkezik a Szentlélek? Felele, de most is csak a szózat hallott, a szóló személy nem látszott s monda: Csudálatos nagy jó szagot bocsát maga előtt, mikor azért azt megérzitek, tudjátok meg, hogy akkor ott vagyon. Erre nézve én mindjárt mondám a két inasnak: Boruljunk le arccal a földre, mert ha az Istent meglátjuk, bizony mindjárt meghalunk. Alig végezhetém a szómat, leborulánk, azt is mondám, fel ne nézzetek. Elérkezék rettenetes, nagy, drága, jó szagnak illatja nagy bőséggel, még én kérdem súgva a két inast: Érzitek-é? Csucsi, ki hozzám közelebb vala, felelé ugyan súgva: Én kicsiddég érzem. Ezalatt láték, hogy az aërben csak közel a föld felett jő a fejem felé egy mind a két felől béírt hártya-é, papiros-é, hosszúsága fél erdélyi singnél valamennyivel hosszabb, szélessége mintegy hüvelyk és tenyér vala. Ez szálla az én fejemre és ott eloszlék, enyészék a jó szag is véle együtt. Nékem pedig a szívem úgy kezde dobogni, repesni, örülni, sőt az egész testem is úgy kezde repesni, mozgani, örülni, hogy azon szempillantásban felserkenék, és ébren is érzettem a szívemnek azt a rend és természet kívül s felett való mozgását és örömét, melyhez hasonlót én sem azelőtt, sem azután, sem álmomban, sem émetten sohasem érzettem. Értem a szív és egyéb tagjaim mozgása s repeséséről, mert ami másként a lelkemnek vagy elmémnek örömét és vigasztalását nézi vagy illeti, az elébbi látásban is szintén úgy megvolt, tőlem kimondhatatlan mértékben és formában. Ezeket valóságosan így lenni te tudod, én Istenem! kiért légyen Felségednek örökkévaló dücsőség, hogy Joël által tett ígíretedet* énreám is terjesztetted, énbennem is teljesítetted. Ámen, Ámen.

 

Az én bűnös és isteni jelenésekre való méltatlan voltom, testi, lelki erőtlenségem; az isteni jelenéseknek az Újtestamentumban való ritkasága, sokaknak effélékben való megcsalattatása, az enthusiasták bolondsága, az ördögnek ez ellen a látás ellen való erős disputálása és több effélék sokat vélekedtettek engemet: isteni, kiváltképpen való vigasztaló látásnak tartsam-é én ezeket vagy csak természeti agyam fantáziáinak, avagy ugyan ördögi csúfolódásnak tartsam-é. Verbo: An sint* dona naturalia vel diabolica somnia; tudván amaz verseket: Somnia ne cures, nam mens humana quod optat vel metuit vigilans per somnium cernit id ipsum. A magyarok parasztul, de igazán mondják ezt: Álom s esős üdő. Ösztövér disznó makkal álmodik. Látjuk, az oktalan állatok is álmot látnak, kivált a kutyák. Salamon pedig mit mond: Préd. 5:3:7.* sat.

De az én vigasztalásomra ellenben én ezeket veszem fel és nyilván hiszem, hogy ez énhozzám, noha méltatlan, nagy bűnöshöz, de kiváltképpen mutatott rendkívül való vigasztalása az Istennek: divinum somnium*.

1. Maga az Isten mit mond 4. Mos. 12:6.,* Sámuel 1. Sám. 28:6., Jób 4:13. 14., 33:14. 15.* Teli az Ótestamentum az ilyen látásokkal. Az újtestamentumi ecclesiának mit ígír az Isten Joël 2:28.* confer Act. 2:17., 23:11.*, 27:23. 24. etc. Ismét az olyan helyeket, mint Hagg. 2:9., Zsid. 1:1., 3:5. 6., 7:22. és többet sokat. Egyszóval az Ó- és Újtestamentum collatióját, melyről a theológusok szép könyveket írtak, ha megvizsgáljuk, bizonyosan kilátszik abból, hogy az Isten mind közönségesen az Anyaszentegyháznak, mind különösen személy szerént annak tagjainak igazgatásában és vigasztalásában semmit alább nem hagyott az Új-, mint az Ótestamentumban, sőt nevekedett az ő mindenféle kegyelme. Esa. 30:26., Esa. 65:20., Jer. 31:33.

2. Ezeket ámbár a tudománynak közönséges megnevekedésére magyarázzuk is inkább és helybenhagyjuk, aminthogy én is úgy hiszem, hogy a jövendölésnek és a csudatételeknek ajándéka mind a Krisztus után már nem is szükség annyira, a próféták vagy apostolok üdejével, vagy hamar azután megszünt, és a jelenések s látások felette igen megritkultak, melyben is az Istennek mind bölcsessége, mind nagy kegyelmessége látszik meg, hogy az ördög ne csúfolkodjék annál inkább az emberekkel 2. Kor. 11:14.* és sok hamis tudományt ne csináljon. Gal. 1:7. Ezt én mind helybenhagyom és a római atyafiaktól híresített sok csudákat, látásokat, mind az angliai kvékerek* és több olyanok revelációit, jövendölésit hijábavalóknak és veszedelmeseknek is tartom, de nem mondom mégis azzal azt, hogy az Isten az őtet igazán félni igyekező híveit kiváltképpen való módon álom vagy látások által is meg nem vigasztalja, és előttök álló magok kétséges dolgokban ne igazgathassa ma is, ha akarja, aminthogy cselekszi is, kiváltképpen a rendkívül való veszedelmekben, keserűségekben és az ő dücsőségéért és az igazságért való szenvedésekben. Példák erre az apostolok, azután sok mártirok, confessorok, példák Constantinus Magnus* és Mauritius római császárok* s mások, úgy, hogy extra controversiam* vagyon, hogy vannak ilyen divinum somniumok ma is, de igen felette ritkán és amelyeknek noha szép jelei vannak, kiket magokkal hordoznak ut plurimum mindenkor, de mégis igen nehéz a másféle sok haszontalan álmoktól megkülönböztetni és hozzá ragaszkodni. Az eventus és a Szentlélek magyarázza ezt kinek-kinek és a szentírás jobban meg. Vallás vagy hütágazat meghatározására pedig ezt vinni nem kell, mert azt nem álomra, hanem a szentírásra bízta az Isten Esa. 8:16., 20.*, Jer. 23:28. 29., Luk. 16:29. végig, Ján. 5:39.*, és másutt széjjel a szentírásban.

3. Példa vagyok én magam, melyet az egész világ és ördög se üthet ki elmémből. Mikor engemet anno 1676. 23. aprilis megfogának Fogarasban méltatlanul, arra a napra virradólag hajnalban Nagysinken álmomban szót hallék, de senkit sem láttam, csak hallám ezen szókat: Ma tégedet megfognak. Én mondám: Miért fognának, én semmi vétkemet nem tudom. Monda reá: Te tudod, úgy vagyon-é vagy nincsen, én nem tudom, de a fejedelemasszonynak valami oláh jobbágyát vagy szolgáját akartad megöletni. Ma bizony téged a fejedelem megfogat. Látom osztán álmomban, hát engemet egy nagy sereg német s magyar gyalog kísér egy nagy hídon bé. Ez énrajtam azon nap estefelé cum omnibus circumstantiis* bételék. Ettől pedig nemhogy én féltem és azért tépelődtem volna, sőt nagy örömmel mentem, amint a commissióba, követségre való küldésre hívatott a fejedelem etc. Azon fogarasi fogságomban egyszer fényes nappal reggeli 9 óra tájban émetten valósággal Perkinsiusnak egyik munkáját olvasom vala, csak hirtelen a jobb fülembe súgák, de kicsoda, nem láttam: A fejedelem ideküld, hogy a fejedet elüssék. Már egynéhány holnapja volt fogságomnak, és én attól bizony mind ártatlanságomra, mind más egyéb sok okokra nézve nemhogy féltem volna, de még csak nem is gondolkodtam róla. Nem terjesztém, elég az, szabadulásom után, amint végére mentem, maga Teleki Mihály is megmondta, háromszor is akartak megöletni, és amikor a fülembe való súgás volt, akkor voltam legnagyobb veszedelemben, és éppen azon órában subscribálta volt, úgy hiszem, a szegény boldogtalan fejedelem a commissiót utólszor fejem elüttetéséről. Bővebben leírom az életemben. Említhetném kiváltképpen két nevezetes, jövendőket előre megmutató és csudálatoson bételjesedett álomlátásimat*, de azt is az életemre hagyom. E két látás vagy jelenés az ördögnek is tulajdoníthatnék talán, de úgyis rendkívül való és csudálatos volta az én thesisemet erősíti, mely nékem elég, én ugyan jó angyalnak tulajdonítom.

4. Én az Istentől effélét még ennyi experientiám után sem kértem soha is, sem efféle gondolkodásim nem voltak nappal, amikor 23. januarii és 16. aprilis azokat láttam, hogy éjszaka az recurrált volna ama vers szerént: Vel metuit vigilans etc.*

5. Olyan formában én a Jézus Krisztus képét soha sem írva nem láttam, sem mástól, hogy úgy beszéllette, nem hallottam, hogy a fantáziába az fordult volna elé álmomban.

6. Hosszas elég álom után reggel és olyan nagy zörgések, dobolások alatt volt a 23. januarii való, melyek, minthogy még jól hozzá nem szoktam volt, másszor mindenkor felserkentettek, kiváltképpen a fejemtől másfél singnyire álló és minden órán változó strázsa zörgése, de ekkor ezek sem úgy. Úgy aludtam, mint Sámuel írja: 1. Sám. 26:12.*

7. Meglátszik, ki volt, hogy a szívem gondolatját mindjárt megértette, mikor vélekedtem, és a kezét nem mervén megcsókolni, a lábát nyújtotta. Szívet, vesét pedig csak az Isten vizsgál, nem az ördög Jerem. 17:10., Luk. 7:39. 40., Mat. 12:25.

8. Argumentum énelőttem, hogy a kezén sebhely nem látszott, hanem csak a lábán, holott a képében rendszerént mind a kezén, lábán a sebhely meg szokott íratni. És így ebből a 4. 5. 6. 7-dik ratióból megnyugszik a lelkem, hogy nemcsak közönséges naturale somnium*, hogy a test, vér és fantázia csinálta volna. Nézd meg Matt. 16:17., Ján. 14:21.*

9. Hogy nem ördögi illuzió vagy diabolicum somnium*, ezekből concludálom. 1. Az ördög a szentek szomorú szívét sohasem igyekezik vigasztalni és az Istenben való bizodalomban erősíteni, hanem inkább az Istentől elijeszteni és kétségben ejteni igyekezik, hogy ne bízzék az Istenben. A Szentlélek egyedül az örömnek és a vigasztalásnak (Istene) lelke. Hogy azért ez ördögtől származott volna ex parte diabolicae naturae*, az lehetetlen, maga ellen nem cselekszik Mat. 12:26. 2. Ex parte naturae Dei* is lehetetlen, mert az ördög az Isten híre s akaratja ellen nem ment ki Jóbra, Jób. 1:12.*, Achábra 1. Kir. 22:22., sőt a disznóba is Mat. 8:31. 32. Ez is azért az én álmom az Isten rendeléséből lévén Ps. 139:2. 3. 4*, micsoda káromkodó absurdum volna azt hinni, hogy az Isten az én vigasztalásomat az ördögre bízta volna, hiszen az angyalok tiszti. Ps. 91:11. Zsid. 1:14. Luk. 22:43. Ez pedig énnékem kimondhatatlan vigasztalásom lévén máig, sőt halálig, ha soha meg nem szabadulok is, az a blaszfémia jőne ki belőle, hogy vagy az Isten kedve s célja kívül, vagy az Isten akaratából vigasztalt meg engem az ördög, amely mindenik absurdum. Apage istas blasphemias!* 3. Hogy merte volna az ördög úgy magát az Úr Jézus Krisztus képébe felöltözni, az Isten hogy engedte volna meg.

10. Isten szavai Ezek. 18:23.* és 33:21. Zsolt: 2: ult. Zsolt. 25:3.*, Zsolt. 51:19., Esai. 57:19., Esa. 66:2., Matt. 28:20., 1. Kor. 10:13., Jak. 1:13., 2. Pet. 2:9. Hogy férne hát az Isten véghetetlen jóságához, majestasához, hogy engemet az ő lelke vezérléséből hozzá megtérni igyekező, hozzá folyamodó töredelmes bűnöst, az ő dücsőségéért és az igazságért szenvedő maga rabját Efes. 3:1. Mat. 5:9. 10. 11.* úgy megcsúfolt volna, és így bocsátott volna a magam testem, vérem vagy ugyan az ördög csúfságára. Távol legyen. Én ha ebben a tömlöcben halok is, mégis azt mondom, amit Jób 13:15.* Sohasem csúfolt az Isten senkit meg, aki őhozzá folyamodott. Zsolt. 50:15. és 91:15. Sohasem szolgálta senki az Istent hijába Esa. 40:31.*, és 45:19. Mal. 3:14. végig.* Magát meg nem tagadhatja Exod. 34:7. És az egész szentírásban széjjel, kivált 2. Tim. 2:13. Tit. 1:2. Zsid. 6:10. 2. Tim. 1:13. és 4:8.*, Mat. 7:10. 11. Esa. 49:15.

11. Mely dücsőségesen pecsétlé meg az én szívemben ezt a kegyelmet az Úr Jézus Krisztus, mikor Anno 1707. ugyan ismét 23. januarii reggel nyolc s kilenc óra között eljöve az ő szent testének és vérének sacramentumában minden emberi reménség felett azon tömlöcbe énhozzám, és megvendéglé az én lelkemet magával, két esztendő s hét holnapi éhezése után, mert én, minthogy sokszor kértem, a feleségem és prédikátorok sollicitálták, de sohasem engedték, már arról minden reménségemet, elmémet letöttem volt, és mind magamat, mind az inasomat csak azzal biztattam, amit Krisztus Urunk mond Jan. 6:35. és Szent Ágoston doktor: Crede et manducasti*. Ez az üdő, nap 23. januarii, reggeli óra csudálatos coincidálása omnibus circumstantiis consideratis* az én szívemből minden kétséget kivet annak az álomnak divinitasáról.

12. Soha az én jó Istenemhez nem fér, hogy ha ez csak hijábavalóság volna, hogy engemet ebben a tévelygésben tartson, és az ördög szivárványát űzesse az én Istenemben bízó lelkemmel. Holott én hovatovább mindinkább erősödöm abban a hütben, hogy az isteni kiváltképpen való vigasztalás. És felette sokat nyom ez énelőttem, hogy noha az én testi szabadulásommal ez az álom még bé nem tölt, sőt ennyi esztendőnek elmúlása egészen semmirekellőnek lenni hitethetné el énvélem, és fokadhatnék arra, amire Dávid Zsolt. 73:12–14.* és 116:11. De én jó lélekkel írom és álmélkodom rajta, hogy ezt az álmot én nem értem csak az én testi szabadulásomra, és ez az én szenvedésemnek nyúlása nemhogy kétségbe hozná énelőttem azt a látást, sőt naponként inkább hiteti vélem, mely úgy hiszem tömlöcben történhető halálomig is úgy lészen, melyet én a Szentlélek munkájánál egyébnek nem tarthatok, hogy minden lelki felfuvalkodás nélkül attól a két látástól fogva énbennem az Istenben való bizodalom, hüt, reménség, békességes tűrés, Isten akaratján való megnyugovás, engedelmesség, alázatosság, hálaadás, egyszóval minden lelki ajándékok az én nagy vigasztalásommal szemlátomást nevekedtek, s nevekednek naponként. Szüntelenül súgja nékem: Nézd meg és szabd magadra az Isten effélékről tett ígíretit, a szenvedő szenteknek példáit s kimenetelit, mint dücsekedtek a szenvedésekben, s még örültek, nemhogy engedetlenkedtek volna. Nézd meg, világ csudájára hogy élsz, egészséged, álmod, erőd, vigasztalásod vagyon, ki munkái ezek, ha nem enyímek? Érted-é, tudod-é, mint állasz? de látod, tapasztalod, érzed, hogy állasz. Ihol az én igém. Ihol az én lelkem. Ihol vagyok én magam. Királyi székben, koronában látsz, nem sebes a kezem, noha az volt.

Jöszte, nézd meg Jel. 10:11–17.* és 1:18*. Ne a lábom, látod, sebes teéretted. Fejed vagyok én. Ó én Mátkám! Ó én Szépem! Ó én Galambom! Sebes lábom vagy te, ó ecclesia! Ó bűnös lélek! Esa. 66:1. De eredj, menj el békességgel. Nézd meg Jel. 6:10. 11. és 7:13.* etc. és 2:10.*; Mat. 25:21. 22. 23.*

Csak amikor itt ezt a faciest írtam, az Isten lelkének kiváltképpen való gerjedezéseit tapasztaltam magamban, kiért hála Istennek.

13. Utólszor soha az ördög a maga munkáját kétségbe nem híná, nem ostromlaná, amint énvélem követi, hanem inkább felfuvalkodtatna véle, és azt mondaná, amit Krisztus Urunknak Mat. 4:6.*

Áldd meg, én Istenem, és vidd végben elkezdett munkádat. Zsolt. 138:8.

Hiszek, Uram, légy segítségül az én hütetlenségemnek. Mark. 9:24. Amen.

Majd minden könyörgésem előtt bocsátani szokott invocatio

Hozzádjárulhatatlan világosságban, magad isteni tökéletességeidben, boldogságodban örökké élő lélek, mindeneket teremtő, éltető, magadban béfoglaló; bétöltő, megtartó, gondjokat viselő, bölcsen igazgató Felség, Szentség, Dücsőség, Igazság, Irgalmasság, Kegyelem, Hűség, Szeretet és Jóság. Megfoghatatlan minden tökéletességeknek tökéletessége, Szent Igéd szerént ATYA, FIÚ, SZENTLÉLEK, Jehova, Jehova; Jehova, egy ISTEN, Seregeknek Istene, mennyei édes Atyánk. Aki noha a te Szent Igédben megemésztő tűznek mondatol a te igazságodban a bűn ellen, mindazonáltal azt parancsoltad, hogy édes Atyánknak szólítsunk, és azt ígírted, hogy a töredelmes szívet, lelket nemcsak nem utálod, hanem arra tekintesz és ugyan nála lakol. Melynek bizonyságára megtöltötted a te szent igédet a te véghetetlen irgalmasságodnak példáival, amaz nagy megkegyelmezett bűnösökkel, kik közé én is leborulok most ebben a feneketlen és véghetetlen tömlöcben, a bűnös Manasses mellé, a te imádandó isteni lábaid zsámolyához, a földnek utolsó poráig, a ganéig, a szemetig, sőt a pokolnak legalsó fenekéig megalázódott töredelmes szívvel, lélekkel, és reménkedem az Úr Jézus Krisztus szent nevében, mint Manassesnek a tömlöcben*, publikánusnak a templomban*, a tolvajnak a keresztfán és amaz nagy parázna Máriának* a te fiad lábánál megkegyelmeztél, kegyelmezz meg énnékem is nagy bűnösnek, én édes Istenem! és e mostani órában adjad énnékem a te Szentlelkednek drága imádkoztató ajándékát, hagyj vihessek én Felséged eleibe olyan hálaadó, könyörgő és engesztelő áldozatot, aminéműt kíván ez a keserves mérges üdő a te házadért, az én édes nemzetségemért, hazámért és az én gyászbanborult feleségemért, házamért és magam megélemedett rab fejemért. Én Istenem, bocsáss a te fiad érdemében engem a te imádandó isteni színed és tekinteted eleibe, és bocsáss megigazulva s vigasztalva onnét vissza a te Szentlelked által. Ámen. Ámen.

Mindennapi reggeli imádságom a közönséges keresztyén anyaszentegyházért,
nemzetemért, hazámért, pogányok és mindenekért*

Mindeneknek a semmiből valóságra hívó, hatalmas, kegyelmes, megtartó, azokra gondot viselő, bölcsen igazgató, teremtő Ura, Istene! A te Anyaszentegyházadnak pedig az Úr Jézus Krisztusban minden teremtett elmét véghetetlenül felülmuló úton, módon megengeszteltetett mennyei édes Szent Atyja, frigyes és szövetséges Jehova, Jehova. Áldjon, dicsérjen, dücsőítsen, felmagasztaljon tégedet minden test és lélek, minden te kezed munkája, minden, noha megfoghatatlan isteni tökéletességeidért és tulajdonságidért, melyeket a te teremtésedben megmutatsz. De áldjon és dücsőítsen tégedet kiváltképpen a te Anyaszentegyházad az ahhoz megmutatott atyai jóvoltodért, mert hiszen ha minden test és minden lélek minden erejét, tehetségét öszvetehetné is, annak sem tudna végére menni, hogy mivel tartoznék a teremtett állat az ő Istenének, Teremtőjének az ő lételének, valóságának adásáért. Hát a bűnből és kárhozatból, melybe a Felségedtől néki adatott tökéletességből maga szabad akarata szerént ejtette vala magát, abból felvétetett bűnös emberi nemzetségből álló anyaszentegyház és abba béfogadott minden bűnös lélek és azok között az enyím, mivel tartoznánk Felségednek a te egyetlen egy fiadért, a te kebelednek szerelméért, akit a bűnös testnek hasonlatosságában asszonyi állat által kibocsátál e világra, hogy légyen az ő Anyaszentegyházának feje, váltsága, vőlegénye, ki is a keresztfának szörnyű, irtóztató, gyalázatos halálára adá magát, azért is a keresztfán érette meghala, a maga vérével minden fertelmességéből, tisztátalanságából kimosá, mint szerelmes mátkáját maga mellé vevé az ő ágyasházába, a te atyai szerelmednek véghetetlen kebelébe bévivé, te is, mint édes Atya, véghetetlen szerelem, mind kedves menyedet, leányodat béfogadád, megöleléd, megcsókolád, és úgy adád a te szerelmes szent fiadnak örökös házastársul, és úgy adál néki és őbenne mindnyájunknak s nékem is a te fiadban minden elmét, gondolatot és képzelést felülmuló lelki, testi, üdő szerént és örökkévaló jókat, dücsőség légyen azért tenéked mindentől, mindenért, mindenkor örökké Ámen.

Áldjon, dicsérjen s felmagasztaljon tégedet minden nép, nemzetség, nyelv és ágazat az egész föld kerekségén; de azok között kiváltképpen ez a bűnös, barbarus, ostoba scytha magyar nemzetség, akit a sok pogány népek és nemzetségek közül minden ő érdeme nélkül és érdeme ellen felvevél a te atyai kiváltképpen való dajkálkodásodra, mert hiszen mivel volt ez a több pogányoknál jobb, sőt talán ennél rosszabb, oktalanabb sem volt. Te hozád ezt ki két versen* a sovány, hideg Scythiából, mennyi sok országokon, kietlen pusztákon, nagy vizeken hozád által, mint a sas a fiát szárnyán hordozza, úgy viseléd, vezérléd, táplálád, oltalmazád, ebbe a Kánaán földéhez hasonló jó földbe szállítád, nagy erős nemzetségeket előtte elűzél, eltörlél, és ezt a földet néki örökségül adád. Elbocsátád ugyan ezt is a több pogányokkal együtt a maga és mások veszedelme útjára, de azután véghetetlen lőn a te kegyelmed hozzája, mikor, mint régenten Ábrahámot Káldeából* a bálványozásból, úgy ezt is kihozád az irtóztató pogányi vakságból, setétségből a te ismeretednek dücsőséges világosságára. Te magad, mint egy gyönyörűségnek szőlőjét, elplántálád e jó kövér helybe; atyai gondviseléseddel, mintegy tűzfallal békerítéd, a te szent igédnek és sacramentomidnak tornyát és sajtóját benne felállítád, világi, külső, dücsőséges királyi koronát is tevél a fejébe, királyi pálcát és győzedelmes, diadalmas fegyvert adál a kezébe, sok országokat vetél birodalma alá, úgy, hogy egyik tengertől fogva a másikig kiterjesztené az ő ágait, és még a hegyeket is elborítanák az ő levelei. Így várád osztán sok száz esztendőkig, ha terem-é a Felséged véle elkövetett dajkálkodásához illendő édes gyümölcsöket, de a Sodoma, Gomora* szőlőjét meghaladá az ő szőlőtöve, az ő szőlői és szőlőgerezdei mérgesek, keserűek, és az ő bora áspisoknak, sárkányoknak mérge lőn; mennyiszer indula a pogányságra is vissza, mint az eb az okádásra és a disznó a fertőre, még a szegény ártatlan tanítóit is felmészárlá, mégis Felséged nem bocsátá vissza, kiért légyen örökké dücsőség Felségednek Ámen.

Minél nagyobb a Felséged véle való dajkálkodása vala, annál nagyobb vala az ő háládatlansága, mert soha a Felségedtől kezébe adott szent igédet a reformációig maga nyelvére nem fordítá, nem olvasá, nem tanulá, hanem adá magát egészen csak a világnak, a testnek, a bűnnek űzésére és ama bűnnek emberének, és annak a te szent igédet hovatovább mind inkább inkább elfelejtő, elrejtő s temető, lelki tiszteket a világgal elcserélő papjainak, és azoktól elejekben tétetett bálványoknak tiszteletére; annyira ellenébe veti magát az Úr Jézus Krisztus országánák, hogy még fegyverrel, tűzzel, vassal is üldözné ő Felségét az ő szenteiben, valahul lehete s tehete, törvényt és végezést is íra ellenek.

Te is azért, ó igazságnak Istene, reája bocsátád a tévelygésnek erejét, hogy aki az igazságnak nem hűn és azt tanulni nem akará, higgyen a hazugságnak és a hijábavalóság tanítóinak, azaz a bálványoknak.

Az ő nemzetéből álló, Felségedhez háládatlan, maga felekezetihez kegyetlen, babonázó, bálványozó királyi famíliáját* megveréd rövid és változó, vérengező országlásokkal, rövid élettel és gyakrabban neveletlen, apró, árva örökösökkel, successorokkal, mindaddig, hogy osztán sokszáz esztendei várakozásod után teljességgel elfogyatád, leányágra juttatád, és osztán azt is eltörléd, semmivé tevéd. Az ő világi és papi fejedelmeit és minden fő és alábbvaló rendeit megveréd olyan tanácstalan viszálkodással, hogy ő a maga édes nemzetségéből királyt és királyi házat állítani nem tuda magának, amikor egyet nagy reménséggel és nagy erővel választa* is, azt is az ő életének és dücsőségének legnagyobb fényességében kivágád magtalanul, és adál nékie hol egy, hol más nemzetből álló, idegen nyelven szóló, ottan-ottan változó királyokat, adod vala, Uram, nékik azokat a te haragodban, és elveszed vala a te búsulásodban.

Néha vak, néha tunya, kába emberre, asszonyra, leányra, bölcsőben síró csecsszopóra és gyakorta éretlen, tanácstalan felserdült ifjacskákra, reggel évő gyermekfejedelmekre veted vala az ő koronáját. Azok közül kiváltképpen kettőt*, nagy reménségűt, a te esküvésedet meg nem becsülő és Felséged ellen tanácsot tartó papjaival és fejedelmeivel együtt levágatál irtóztató fegyverrel a pogány által, és osztán ennek a nemzetségnek koronáját a földhöz ütéd, három darabbá rontád és annak egyik darabját adád a napkeleti pogányoknak, a másikat a napnyugoti erős idegen nemzetnek, a harmadikat Erdéllyel, kis Juda vagy Benjáminnal* együtt adófizetővé tevéd a pogány nemzetség birodalmának alá. Igaz vagy, Uram, s igazak a te ítíletid! De

Mindezekben a te ítíleteidnek utaiban nagyobb lőn a te kegyelmed az ítíletnél, mert ugyanakkor mindjárt a világi mulandó királyság helyén az Úr Jézus Krisztus mennyei koronáját, királyi székét tevéd le közepette, a reformáció által kihozván ezt a nemzetet is a lelki Babylonnak fogságából, csudálatoson megparancsolád mind a keresztyén, mind a pogány királyoknak: Hogy a te követidet, prófétáidat ne bántsák, hanem adjanak szállást azoknak prédikálása által az Evangéliumnak, kiki az ő maga birodalmában, melyet a külső nagy magyar hazában egymásra nézve nem is gátolhatának meg. Ugyanakkor Erdélyben is szépekké tevéd az Evangélium-hirdetőknek lábaikat a hegyeken teljes szabadsággal. Külső világi terhét is Erdélynek igen könnyűvé tevéd, mert a napkeleti nagy hatalom, noha pogány vala, de kivált először nem annyira ártalmára, mint oltalmára vala, az ő adózása is nem annyira terehnek, mint az oltalomért való ajándék vagy fizetésnek tartathatik vala, mert kicsiny vala, és ő azalatt lelki, testi szabadságban, békességben nyugszik és virágzik vala. Sőt a te házad belsőbb cselédeit is méltóztatád az igazgatás székire mindenik hazában, és Erdélyben osztán az országló koronát, pálcát is azoknál tartád sokáig, és azok által oltalmazád sokáig a külső nagy hazában is a te házadat, mint a tövisek közé tétetett liliomot. És így öntéd ki a te Evangéliomodnak világosságát mind a háromfelé szakadott részeire ennek a nemzetnek olyan nagy bőséggel, hogy vehetnék azt mindenek, valakik a te jóakaratodból arra rendeltetve valának, aminthogy vevék is szép számoson.

Ó, vajha magok a nagy királyok és fejedelmek is veszik vala, és akik vötték vala, ó, vajha azok is illendő engedelmességgel és háládatossággal megbecsülik vala! De jaj! legelöl a nagy királyok veték meg, azok után való méltóságok, akik először bévették vala is sokan, csakhamar a világi becsületet, szerencsét nagyobbra becsülék a te dücsőségednél és a magok üdvességénél, és visszamenének magok a lelki Babylonba. A papok vagy próféták, tanítók is megszakadozának, hasonlának, sokan a Babylonban maradának, akik kijövének is, azok közül némelyek elmefuttató, viszkettető, haszontalan, gyűlölséges disputációkra, versengésekre, különböző nevekre, némelyek pedig teljességgel ugyan nagy tévelygésekre, eretnekségekre fokadának, és így egynéhány felé szakaszták ebben a nemzetségben az Úr Jézus Krisztus folt és varrások nélkül való köntösét.

Kicsiden múlék, hogy az egész nemzetséget ismét szintén úgy, mint azelőtt, el nem foglalá a te szent igédhez való és azt hirdető ministeriumhoz való hidegség, háládatlanság és a lelki tunyaság, restség, vakság, bálványozás és setétség. Sőt a megvilágosíttatott fiait is, leányit is a te házadnak elfoglalá a nagy testi bátorság, felfuvalkodás, bujálkodás, kevélység, tobzódás, részegség, paráznaság és egyéb mindenféle fertelmesség, bűjölés, bájolás, boszorkányi jövendölés, varázslás és az olyan gonosz mesterséghez mind nagy, közép és alsórendnek minden szemérem és isteni félelem nélkül való bolond folyamodása; a rettenetes irigység, gyűlölség, visszavonás, haragtartás, bosszúállás, vérengezés, öldöklés és sok mindenféle gyilkosság, fösvénység, húzás-vonás, lopás, tolvajlás, prédálás, egymásnak sokszínű rontása, nyomorítása, vesztegetése. Eltelék minden száj a rettenetes sok rothadt beszéd, trágárság, hivalkodó szó, rágalmazás, csúfolás, temondád, hazugság, csalárdság, álnokság, egymás ellen való liga, öszveesküvés, vakmerő, helytelen folyó hüt, hamis esküvés, a te neveddel való gonoszul élés és ama nemzetséges, közönséges, irtóztató szitok, átok és káromkodásokkal.

Még a népnek elei, tudósai és igazgatói is kitörék a jármát Felségednek és a tőled reájok bízott igazságot és törvényt magok letapodák az utcán a földre és a pad alá veték, amaz sok egymással ellenkező, magoknak is eszeket vesztő, özvegyet, árvát, erőtelent, egymás maradékit, házait megrontó s felforgató újabb, újabb artikulusokkal, végezésekkel. A bírák a törvényt és igazságot, úgy a bűnt és hamisságot pénz, jutalom, ajándékért egyaránt széltében adják vala, mint a kalmár az árut a piacon, a prókátorok és a törvény kormányzói a törvényt a sok mesterséges exceptiók, halogatások, ceremóniákkal, stílus és formulákkal merő epévé, méreggé és az igazságnak gyümölcsét ürömmé, bürökké változtaták ebben a nemzetségben.

Az alávaló község ezek között elkábula a nagy ostoba tudatlanságban, és elmerüle mindenféle gonoszságban, nem tanulá az ő Urának Istenének utait, és azokban nem jára, a tanítók is nem taníták illendő buzgósággal úgy, amint kell vala és lehet vala, mert a gyermeki, ifjúi tanulásra való szép üdőt hijábavalóságokra fordíták, nem taníták őket az ő született nyelveken az ő gyengeségekben a te szent igédre és félelmedre, szerelmedre, s így marada e nemzet majd minden keresztyén nemzetek felett a barbariesben és ostobaságban. A magistratus és főrend is nem erősíté meg a tanítók kezét a nép megtérítésében s tanításában, nem dajkálkodék illendő buzgósággal a te házaddal, a prófétákkal és a próféták fiaival, nem voná ki a Felségedtől oldalára kötött fegyvert a bűn ellen, sőt a maga nagy hidegsége, lágysága, tudatlansága és gonosz életének rút példájával annyival is nagyobb bűnbe ejté a községet, hogy veszne el ez a nemzetség a fejétől fogva a sarkáig, mint tudomány nélkül való nép.

Magából a királyi székből kivált a külső nagy hazában az igazság, irgalmatosság, békesség és világosság helyén jöve ki tűz, füst, fegyver, háborúság és rettenetes lelki setétség, mert a királyok megbánák a te szentidnek azelőtt engedett békességét, és az arról tött hüteket, végezéseket, diplomákat, akik magokat arra hatalmasoknak vélék, felbontaták, Felséged és a te Krisztusod ellen tanácsot, conciliumot tartának, hogy mint vethessék el magokról az Úr Jézus Krisztus könnyű, édes igáját, és ahelyén miként erősíthessék meg a magok nyakokon a lelki Babylon régi vas jármát. Inkább választák magoknak az arany, ezüst, réz, kő, fa és festett képeket, az angyalokat, megholt szenteket és azoknak csontját, koporsóit, ereklyéit, képeit, kiváltképpen a Boldog Szűzet és az Úr vacsorájából magoktól kézzel csinált Istent az imádásra, mintsem a nékiek küldött Fiat lélekben és igazságban való csókolásra. Mennyi rettenetes vérontással, hadakozással olták el és fojták meg az Evangéliumnak meggyúlt világát sok felső országokban, a népnek színét és eleit, kit e világi dücsőségnek mutogatásával, kit erővel vagy visszavonának magok mellé a Babylonba, vagy megölék, vagy számkivetésre űzék.

Amennyire Magyarországban maradhatott vala e sok gonoszok között a te házad igen megaláztatott állapotban, azzal is csak nemrégen, az én üdőmben mit követtenek el. Először a szegény tanítók és tanulók szájából a faló kenyeret elvevék, azoktól a patrónusokat, dajkákat vagy elvonák, vagy elijeszték s kergeték, osztán magokra is pártütést fogának*, csudálatos mesterséggel méltatlan és ok nélkül perbe idézék, és abban magok lőnek bíró, peres, prókátor, vádló, bizonyság, executor, minden. Amint nékiek tetszék magoknak, sententiázák őket halálra, hányák irtóztató tömlöcökre, gályákra, kénszeríték őket számkivetésre, bujdosásra, éhelhalásra, tisztek, kötelességek lemondására, Felségedtől rájok bízatott nyájok elhagyására, és némelyeket még vallásoknak is változtatására.

A szegény, erőtelen község kezéből erővel is elvevék a lelki kenyeret, adván a helyén követ, kígyót, skorpiót, mert a te tiszteletedre, szent igéd s akaratod tanulására rendelt templomokat, scholákat, falukon, városokon erővel elvevék, bálványképekkel megtölték, a tanítókat elűzék, elrekeszték, és így a szegény népet a nagy lelki éhség és szomjúsággal, világi becstelenség, tömlöc, bírság, számkivetés, javacskáitól való megfosztás s egyéb sok csudálatos mesterségekkel s kegyetlenségekkel vivék vissza a Babylonba, mert a klérusnak és attól elbíratott külső méltóságoknak ebben a munkában való szörnyű buzgóságokat kicsoda mondhatná ki egészen úgy, amint az volt s vagyon valósággal.

Hát a kamaráknak a testi, világi nyomorgatásban való sokszínű – formájú csudálatos mesterségeket, törvény, igazság, jó rend, király szolgálata, a közönséges jónak pompás neve és színe alatt szüntelen és mindenütt nyargaló sok erőszaktételeket és nyomoríttatásokat, a vitézlő rendnek kegyetlenségét, telhetetlenségét és a népnek megemésztésében csudálatos nagy praktikus elméjét. És így osztán a királyi nagy udvarnak és attól az igazgatásra felállíttatott tanácsoknak, instantiáknak és minden rendeknek Felségedtől való teljes elfordulását, és ennek a nemzetségnek napkelettől, napnyugottól, magától rajta esett lelki, testi szörnyű megromlását.

Hogy pedig külön szóljak az én édes hazámnak, Erdélynek azolta való állapotjáról az én Istenem előtt, amiolta Felséged a reformáció által az Evangéliumnak mennyei, és a különös országló fejedelemség által a világi uralkodásnak fényes kettős koronáját fejébe tette. Tovább várakozol száz esztendőnél utána, hogy micsoda gyümölcsöt terem Felségednek, de ebben annál nagyobb ízetlenséget és gonoszságot találál, amennyivel ez kevesebbé vetheti vala mentségül, mint a külső haza a szabadságtalanságot, mert valamelyek az ő lelki, testi javára kívántatnak vala, mindeneket nagy bőséggel, kinek-kinek lelkiismereti, élete, becsületi, tisztessége, jószága, szerencséje, előmenetele bátorságával és szabadságával kiszolgáltattál vala nagy kegyelmesen, de avval a szép békességgel, boldogsággal gonoszul, istentelenül visszaélének mindnyájan, nagytól fogva kicsinig, a te Szent Felséged bosszantására és az ő magok utolsó veszedelmére. Felséged is azért, mint a te akaratodat tudva elmulató, hütetlen szolgát, elbocsátá az ő veszedelmének utára amaz igazságtalan és bizony boldogtalan lengyelországi hadakozásra*, ott az én édes nemzetségemet kit fegyverrel levágatál, kit a tatárral elraboltatál. Napkeletet, aki münékünk azelőtt oltalmunk vala, ránk támasztád, ki is nagy erővel eljöve édes hazánkba, sokat égete, pusztíta, sok ezereket közülünk kit levága, kit elrabla, zsírosabb, kövérebb határinkban nagy tartományokat sok szép várainkkal, városainkkal, faluinkkal elfoglala, nagy summáig országul megsaccoltata, mégis esztendőnként járó adónkat is örökösen meghármaztatá.

Négy esztendő alatt négy fejedelem* közül egyet, amint felvevél, úgy ismét mindjárt a porba vetéd, hármat pedig kit a pogányok, kit az ő magok egymás ellen megköszörült fegyverek által megemésztél irtóztatóképpen. De a te véghetetlen kegyelmedből a megcsonkult és aláztatott hazának csudálatoson a pogány vasából, tömlöcéből maga a pogány által adál a te házad cselédi közül álló, keresztyén, jámbor nemzetünkből való fejedelmet, emberi reménség felett és annak azelőtti fejedelmek felett engedél huszonkilenc esztendei országlást, magának és a népnek megtérésére.

De nagy bosszantására, szomorítására lőn a te Szentlelkednek, hogy minél bővebben és tisztábban a te szent igédet templomokban, scholákban taníttatod vala, és azáltal a népet a hozzád való megtérésre hívod vala, amellett hol az áldásokat, hol a csapásokat rajtok újítod és neveled vala, mindenikkel csak a hüttől és tőled való elszakadást nevelik vala. A haza közönséges irtóztató romlásán, magok felső, közép, alsórendű atyjokfiainak szemek előtt való felmészároltatásán vagy eldaraboltatásán, sőt akiket Felséged közülök a rabságra vetett vala, a magok nyomorúságán, a pönitenciának, megtérésnek scholájában és üdejében nemhogy megtértek volna, sőt inkább az őket rabul tartó pogányoknak dühösségét, kegyetlen verését, kötözését és éktelen, fertelmes, tisztátalan életét tanulák meg, minden bűnben megkeményedének, és a nemzetséges szokott bűnöket* azokkal is megszaporíták, s eltölték az egész földet erőszakkal, vérrel és éktelen fertelmességgel, úgyhogy azoknak kiáltása felhatna Felségedhez az égbe, mint régenten Sodomának, Gomorának kiáltása felment volt.

Megveréd azért ezt a hazát a fejétől fogva a sarkáig, talpáig boldogtalan tanácstalansággal, szelíd, együgyű, Felségedtől adott magistrátusoknak megutálásával, viszálkodással, fejedelem, fejedelemasszony majd hallatlan, példa nélkül való, az ő méltóságos hivataljokra őket alkalmatlanná tevő, csudálatos, elkábuló, bámuló, rettegő, mindent utáló, csömörlő nyavalyájokkal, betegségekkel. Egymást tömlöcöző, nótázó, ölő, üldöző, kergető, pusztító, vesztegető, emésztő sok tyrannussal, akiknek gázolások alatt soha ez a haza meg nem tudá esmérni, becsülni azokat a nagy jókat, amelyeket Felséged az ő lelki, testi boldogulására adott vala annyi számos esztendők alatt nagy kegyelmesen.

Mikor a napkeleti és napnyugoti két nagy birodalom öszveütközésében Felséged a napnyugoti nagy monarcha által az ő békessége és dücsőségére való szép diplomával megkínála is, amelyet még távullakó lelki atyánkfiai is, maga pedig a szükség, ratio status, rendes okosság és minden környülálló dolgok javallának és tanácsolnak vala, azt is világ csudájára s maga veszedelmére megveté nagy boldogtalanul s balgatagul. A két nagy hatalom között nem tuda magára gondot viselni, noha kezén vala az alkalmatosság mindkétfelől, hanem mint az esztelen, együgyű, bolond galamb, minden jövendőre való bátorság és szövetség nélkül úgy marada a kétfejű nagy sasnak napnyugoti körmei között, annak monarchájának discretiójára, a nagy erőtlen, boldogtalan fejedelmet, fejedelemasszonyt hamar egymásután a halál által kivágád és azoknak koporsójában eltemetéd az erdélyi országló koronát és pálcát. Igaz vagy, Uram, és igazak minden te ítíletid! Solt. 119:137.

De nagy lőn a Felséged kegyelme ekkor is ehhez a hazához, nem vetél a mü érdemünk szerént véget mübennünk, hanem ismét adál újabb üdőt és alkalmatosságot a pönitenciára s megtérésre, mert te bírád a nagy monarcha szívét arra, hogy ismét más diplomát adjon, melyben noha a fejedelemség kihagyaték, mindazonáltal abban a te házadnak békessége és a hazának törvénye és lelki, testi szabadsága hüttel, pecséttel megígírteték; magunk nemzetünk és atyánkfiai közül noha nem koronás, mindazonáltal szép tisztességes igazgatásnak formája és rendi állíttassék fel, de münékünk megtérésünkre és tartatásunkra ezek is semmit sem használának, hanem mindenek veszedelmünkre fordulának.

Mert legelső gondja mind az idegen nemzetnek úgyis, annál is inkább a mü magunk megrontó fiainknak az lőn, hogy az a diploma csudálatos újabb-újabb magyarázatok, rezoluciók, rescriptumok, punctumok, protestációk, és nemcsak a fegyvert és erőt, hanem a kincset, igazgatást, sőt a vallást és lélekesméretin való uralkodást is magok kezére vevő idegen tisztek, papok, commissiók által semmivé tétessék. A szegény tanítók s tanulók szájából a falat kenyér, mellyel tápláltatnak vala, elvétessék, és minden utak, módok, alkalmatosságok arra készíttessenek, hogy az Úr Jézus Krisztus országa a hazában megaláztassék, és a lelki Babylon országa felmagasztaltassék.

Erre pedig a veszedelemnek tüzére legtöbb olajat önténk mü magunk, akiket Felséged az igazgatásra állítani méltóztatott vala, mégpedig másoknál számosabban s fényesebben a te házad megvilágosított cselédjei közül. Mert Felséged vőn fel münket egynéhányan érdemünk ellen s felett, ültetél az igazgatásnak, fejedelemségnek székiben, reánk bízád ebben a hazában a te dücsőségedet, a törvényt, igazságot, békességet, a népnek legeltetését, pásztorlását, melyre is hogy magunk menthetetlenül gondot viselhetnénk, nagy szépen és nagy kegyelmesen adatál nékünk a királlyal nagy méltóságos tisztet, nevet, szép rendet, jó instructiót, a fejedelmek várát, házát lakóhelyül, jószágot, fizetést és minden szép, úri, fejedelmi életre való alkalmatosságokat, valamit ember kívánhatna az egy koronán kívül, de mü jaj!

Mintha Felséged minket egyenesen a maga bosszantására, a mü édes hazánknak és abban kiváltképpen a Felséged házának elrontására állított volna elé, minden Felségedtől és a királytól adott drága ajándékokat arra fordítánk. Adók magunkat egészen a rettenetes, telhetetlen fösvénység, kényes, negédes kevélységnek és bujaságnak űzésére, magunk között való becstelen villongásra, egymás veszedelmének éjjel-nappal, titkon, nyilván, mind az idegen nemzet, mind a mü magunk feleink előtt való utálatos praktikálására, súgás, búgás és conjuratiókra.

Özvegy, árva, jövevény, erőtelen és közönségesen a népnek szomorítása, nyomorítása és botránkoztatására, tisztünk, hivatalunk elmulatása által minden erőszaknak, bűnnek és fertelmes életnek büntetetlen és szabados előbocsátására, jó rend, törvény, igazság, kegyességnek felfordítására, annak felette a testi, világi gyönyörűség, vadászás, halászás, madarászás, haszontalan, henyélő, csúfolódó üdőtöltés, tunya álom, restség, vendégség, muzsika, tobzódás, részegség és amaz veszett vétkes kártyázásban való bujálkodásra. Ezekre vesztők mü a drága arany üdőt, amelyet Felséged münékünk adott vala a maga dücsőségének oltalmazására, és az igazság, irgalmasság sáfárlása által mind közönségesen édes hazánknak, mind különösen a magunk házainak és famíliáinknak virágoztatására adott vala nagy kegyelmesen. Jaj! jaj! jaj! münékünk mint vesztők magunkat, édes hazánkat, házainkat, javainkat, mindenünket mü magunk.

Mert ha Felségedtől és a királytól úgy vesszük vala azokat, amint illik vala, és ha tisztünkben, hivatalunkban igazán, híven és tartozó buzgósággal úgy járunk vala jó lelkiesmérettel, amint illik vala, talán megmaradunk vala, avagy csak ilyen hamar és ilyen rútul nem veszünk vala el, amint elvesztünk és veszünk mindennap. De nem elégszünk vala mü meg azzal, hogy a szegény népen az idegen nemzet terhe majd elviselhetetlen vala, amellett és afelett mennyit kereskedtünk mü is annak a szegény népnek véres verejtékével, szabadságával, törvényével és jaj talán néha még a Felséged dücsőségével is, templom, schola, lelkünk és vallásunkkal is, a mü világi becsületünk, tiszt, hitel, méltóság és kedvességünk nevelésére vagy megerősítésére ez idegen nemzet előtt; egyfelől azt a királyi jövedelmeknek fukar árendálásával és sok helytelen, hibás informatiókkal terheltük és megcsaltuk, amennyire lehetett és tudtuk, osztán másfelől annak kipótlására néha reménsége felett is kedveskedtünk nékiek a nép siralmával és magunk vilis, abjecta és servilis hazudozásink, hízelkedés, udvarlás, a közönségesből való ajándékozás és minden szemtelen prostituciónkkal édes hazánk veszedelmére és lelkünknek, becsületünknek s maradékinknak eltörölhetetlen gyalázatjára.

Annak felette a mü magunk feneketlen zsákunk, ládánk töltése miatt mü, mind felső, közép, alsórenden való bírái és igazgatói ennek a népnek, olyanok valánk közötte, amint az ordító oroszlán és a futkosó medve és az estvéli farkasok, akik a csontot nem rágják virradtig, hanem estve mind megeszik, de mégis mintha semmit sem ettek volna, virradta előtt újabb prédára fognak s rohannak. A mü házaink a gubernátor palotájától fogva egy falusi bíró, polgár, poroszló kunyhójáig, kaliba vagy hurubájáig olyan tele vala a ragadománnyal, mint a szerencsés madarásznak madárkákkal, galambbal telefogott kalickája, kosara, mert valaki kicsintől fogva nagyig valamit az ő tiszti, tehetsége, ereje és alkalmatosságához képest a nálánál erőtelenebb felebarátján, különösen avagy közönségesen az országon, vármegyén, széken, tartományon, városon, falun, társaságon elcsalhat, kérhet, húzhat, vonhat, lophat, félretehet és dughat vala, semmit abban el nem mulat és hátra nem hágy vala, és azt senki arról valójában meg nem fenyíti, meg nem orvosolja vala.

Ugyanis kicsoda gátolta és orvosolta volna meg, mert akiknek az olyanoknak megorvoslása és előzése lelkünk, becsületünk, tisztünk és kötelességünkben jár vala, nemhogy másokban orvoslottuk és büntettük volna meg, de ki tudná kimondani s elészámlálni magunknak a nagyobbaknak a nép közönséges tereh alkalmatosságával való sokszínű-formájú, fukar kereskedésünket, a terhek felvetésében való nagy igazságtalanságot, rendeletlenséget és azáltal való egymás szörnyű megcsalását, rontását, és azért a népen s egymáson való sok húzás-vonás, ajándék és saccoltatást, a közönséges jóra és a nép oltalmazására való nagy tunya vigyázatlanságunkat, sőt mások nyomorúságával való gonosz élésünket és kufárságunkat, az egymást megevő, emésztő, irtóztató uzsorát, világi haszontalan mulatságink és utazásaink alkalmatosságával való terhelését a népnek, és amaz hegyen, völgyön, mezőkön, szőlőkben, erdőkön, minden majorkodásinkban éjjel-nappal, éhen-szomjan, minden bér és jutalom nélkül, sőt mondani köszönet nélkül epedő, fáradó sok száz és ezer klákást, dolgost, és minden egyéb nyomorgatásinknak és gazdagulásinknak csudálatos ezer mesterséges formáit és gondjait, amelyekkel megevők ezt a népet, mint a kenyeret, és megemésztők teljességgel, mert aki müközöttünk legjobb, olyan mint a tövis és aki legigazabb, olyan, mint a tövis vagy csipkebokor. Sőt magunk is adánk evvel a sokszínű s formájú gonoszságinkkal egyrészről utat, okot és alkalmatosságot az idegen nemzetnek a tőle münékünk adatott diploma, törvények, lelki, testi szabadság, vallás és egyszóval az egész hazánk állapotjának felfordítására; és hogy a mü gonosz példánkra nézve ő is a népnek megemésztésében annál bátrabban és mohóbban előmenne, és a nép maga s hazája megmaradásáról éppen kétségben esnék. És így jöve el erre az egész nemzetségre mindenik hazában Felséged ennyi sok saeculumokig való várakozása után ez a mai rettenetes, pusztító utálatosság. Mert

Ez az elalélt nép, mint régenten a pusztában éhező, szomjúhozó izraelita, keservesen felveté az ő szemeit az égbe, és szomorúan leszegezé a földbe; de mikor mindenfelé elnézett volna, a vigasztalás helyett mindenütt csak erőszakot, nyomorítást és setétséget láta, elkénszeredék, keseredék, kétségbenesék, megátkozá a királyt s az Istent, s fegyverbe rohana, egymást felkóborlá, mennyi vérnek mezejét és mennyi halmot csinála maga véréből s testéből, és csinálja ma is. Ebben pedig a háborúban mü, álnokságnak és erőszaknak emberei, ebbe a városba szorulánk*, de itt is mit csinálánk, első gondunk az lőn, hogy embert öljünk*, mert amaz emberben, ha vétkes vala is, mü nem annyira keresők és büntetők benne a bűnt a te törvényedhez és igazságodhoz való buzgóságból és a bűnnek utálásából, amint kapva kapók az idegen kezéből és szájából az ő személye eltörlésének alkalmatosságát örömmel, és rész szerént annak töltők kedvét és akaratját véle, rész szerént magunk indulatinak és a világi egyéb tekinteteknek áldozók fel.

Felséged, úgy látom, valóban belé hánya s vagdala bennünket ebbe a te haragodnak és ítíletednek nagy vasfazakába, mint régen Ezekielnél*, úgy mint egymás kosztján, vérén, faggyán, húsán meghizakodott básáni bikák*, tulkok, kosok és bakoknak tagjait, velős koncait; ihol hány esztendeje, hogy már benne fővünk, égünk, sülünk és emésztődünk minden megtérés, jobbulás és valóságos vigasztalás és szabadulás nélkül, mert amint én ebben a mély tömlöcben hallom, ez az egész nemzetség úgy vagyon, mint a hálókban keríttetett fene vad bial, amely noha a maga vérében úsz és fetreng, de mégis küzd a maga talán utolsó veszedelmével. Jaj, mennyi sok szép városok, faluk, templomok, scholák feküsznek vala hamuban már akkor is, amikor én szabadon járok vala, csak akit én ebben a kis hazában, Erdélyben tudok, hát a más nagyobb hazában, akit én nem hallottam, hát azolta mire mehetett a pusztító fegyver mindenik hazában, mennyi helyt sírnak most annál is inkább a Sionnak utai*, ahol város, falu, templom, schola vagy hamuban vagyon, vagy másképpen üres és puszta, sem tanító, sem tanuló, sem a nép nem lakhatik hajlékában, nincsen a kimenőnek és a béjövőnek békessége, a házánál maradónak elviselhetetlen az ő igája és insége, szüntelen való félelme és rettegése. És félő, hogy a Felséged irtóztató kettős véres fegyvere és azt a te ítíletedből gyakrabban követni szokott éhség és döghalál és lelki, testi gonosz vadak egészen is meg ne emésszenek bennünket, és a te dücsőséged, az Evangélium is el ne költözzék közülünk, kiváltképpen amint ebben a kicsiny hazában a reformata ecclesia tagjaihoz hozzáfogott a te haragodnak fejszéje, mely is ha úgy lészen, igaz vagy, Uram, és mindenben s ebben is igazak a te ítíleteid. Tiéd a dücsőség.

Ugyanis, ó Isten! tied az ország, a hatalom, az erő, dücsőség és birodalom, tiéd az ítílet, az igazság, a büntetés és a bosszúállás a bűnért; de tiéd, Uram, az irgalmasság és a bűnbocsátó kegyelem és azért való hálaadás is mindörökké, hogy eddig is ennyire kedveztél, és régen a mü érdemünk szerént, vagy amint Sodomát, Gomorát el nem süllyesztettél, vagy mint a zsidókat, és annál is pökedelmesebben imez megvetett, mezítelen cigánynemzetséget a világ négy szegeletire el nem hintettél, szélesztettél. Miénk pedig az orcapirulás, gyalázat és szégyenvallás, az utolsó veszedelem és romlás a királytól fogva a koldusig, a rabig, senkit, sem nagyot, sem kicsinyt, semmi rendet, nemet, sexust, aetast abból ki nem vévén, a legfelső s elsőtől a legalsó és utolsóig vagyunk mindnyájan haragnak és utolsó veszedelemnek fiai, leányi. De mégsem futunk el tőled a Kainnal, sem kétségbe nem esünk a Judással, mert biztat münket amaz te isteni fogadásod: Élek én Isten, hogy nem akarom a bűnösnek halálát, hanem megtérését és életét. Mert ha valamely nemzetségről gonoszt mondok, hogyha az énhozzám megtér, megbánom azt a gonoszt.

Jaj hát, édes Istenünk, szánj meg münket is, amikor a régen siránkozó Efraimmal együtt mü is ezt mondjuk: Megvertél engem s megverettettem, mert olyan voltam, mint a bolond és esztelen délceg tulok, de téríts meg, hadd térjek meg, mert te vagy Jehova, az én Istenem. Hogyha megtérendek, megbánom és minekutána megmutattatik énnékem, az ágyékomhoz ütöm kezemet, megszégyenlem magam s elpirulok, hogy hordozom az én gyermekségem gyalázatját.

Ó Jehova! véghetetlen irgalmasság, kegyelem, hűség, szerelem és jóság! Az Úr Jézus szerelmében reménkedem, bocsásd meg ennek a nemzetségnek irtóztató sok bűneit. Ne engedjed, hogy azoknak a te bosszúállásodat az égből levonó kötelei erősebbek legyenek a te megtérítő kegyelmednek és szerelmednek isteni és emberi sűrű vastag köteleinél, mert ugyanis ki teszi azt fel, hogy a Jehovához közelítsen, és ki megyen az Úr Jézus Krisztushoz, ha az Atyaisten nem vonandja, ki veheti el a kőszívet és ki adhatja a hús szívet? Egyéb senki sem, hanem az ingyen könyörülő, megtérítő Isten. Jaj hát, édes Istenünk, ne keményítsd meg a mü szíveinket a mü veszedelmünkre, hanem lágyítsd meg, térítsd meg a mü megtartásunkra és lelki, testi békességünkre. Emberi elme felett ebből a setétségből világosságot és ebből a rettenetes háborúból hozz csendességet és békességet ki a te házad számára mü közöttünk, megrövidítvén e szörnyű nyomorúságnak napjait a te választottidért mindenütt és ebben a városban is, hogy ne vesszen el mü közöttünk minden test.

Ezt pedig, édes Istenünk, fegyverrel akarja-é Felséged véghezvinni vagy békesség által, ki tudja? mert kicsoda az Úrnak más, hanem a maga fia és lelke csak tanácsa, azt is ki tudhatja, hogy Felséged ezt a rettenetes háborút ebben a nemzetségben mivégre indította, arra-é, hogy ezáltal és ennek alkalmatosságával ez a kétségbenesett iszonyú, bűnös felháborodott nemzetség Felségedhez megtéríttessék, és még továbbra is megtartassék? avagy talán a te örök tanácsod szerént eljött már ennek vége és fatális periodusa* és talán úgy bocsátotta ki Felséged a sátánt, mint régenten Achábra és utolsó eltöröltetése előtt a zsidókra, hogy legyen hazugságnak, észvesztésnek, háborgásnak lelke közöttök, magoknak, házoknak, hazájoknak, édes nemzetségeknek és abban kiváltképpen a te házadnak utolsó eltöröltetésére, mert hogy a mü bűneink azt érdemlik, azt mü hisszük, látjuk és a pokolig megalázódott lélekkel Felséged előtt meg is valljuk keservesen.

Tudjuk pedig másfelől a te szent igédből, hogy a nyomorúság a porból magától nem támad, hanem Felséged teremti a békességet és szerzi a háborúságot, a magosságosnak szájából jő ki mind jó, mind gonosz a városba. Te vagy egyedül a seregeket felköltő, vezérlő és ismét leszállító Isten, kinek tisztességére, boldogságára, kinek gyalázatjára és irtóztató romlására. Te vagy egyedül, aki az égi madarakat vendégségbe hívád a királyok, fejedelmek, hadi vezérek, hatalmasoknak és azoknak lovai testeknek megemésztésére. Csak azon reménkedünk hát, édes Istenünk, az Úr Jézus Krisztus kínszenvedéséért Felségednek, ha Felséged mégis a fegyvert akarja villogtatni ebben a felháborodott nemzetségben, igazgasd és mérsékeld úgy a fegyvert, hogy ez a nemzetség azáltal ne töröltessék ki a népek és nemzetségek száma közül, és kiváltképpen a te dücsőséged, az Evangélium ne költözzék ki közüle.

Hiszen Uram, a te szód az: Ha az édesanya elfelejtkezhetnék is az ő maga méhe gyümölcséről, de te a te népedről el nem felejtkezel, hiszen a te isteni szerelmedhez képest e világi minden szüléknek magzatjokhoz való indulatjok, storgejok csak semmi és a semminél is semmibb. Ha azért, édes Istenünk, lehetséges, ha Felségednek úgy dücsőséges és anyaszentegyházadnak úgy épületes, az Úr Jézus Krisztus szerelmében esedezünk Felségednek, vegye ki Felséged ennek az ellenkező két nemzetségnek a kezéből a fegyvert csudálatoson, és jó fundamentomoson békéltesd öszve a királyt a néppel, csókoltasd meg az igazságot és békességet egymással, csináld régi Józseffé és Cyrussá a királyt*, hogy ne rontsa, ne pusztítsa, hanem inkább építse a Jeruzsálemet mü közöttünk, vagy ha maga nem építi is, bárcsak nékünk erőteleneknek engedje építenünk teljes lelki szabadsággal. Adass münékünk véle Zorobabel és Nehemias hadnagyokat*, Jozsue és Esdras papokat, hogy azoknak jó dajkálkodása által naponként jobban-jobban térhessünk meg Felségedhez, münköt elragadó, megverő, sebhető, de ismét békötöző, gyógyító és harmadnapra ismét feltámasztó édes Atyánk Istenünk és frigyes Jehovánkhoz. Hadd szolgálhassunk a királynak is isteni félelem, kegyesség, jó lelkiismérettel és minden tisztességgel, csendes és nyugodalmas életet élvén az ő szárnyai alatt a földön, könyöröghessünk mindenkor kötelességünk szerént a mü szívünk örömével érette és az ő székiért és házáért mü és a mü maradékink.

Amely terhet és igát erre a nemzetre akar Felséged tenni, tegyed azt, édes Istenünk, elviselhetővé, és münköt annak elviselhetésére elégségesekké, hadd együk, édes Istenünk, ámbár a megaláztatott állapotban Felségedtől a mü kezünkbe adatott szorongatásnak kenyerét és igyuk a keserűségnek vizét, csak szintén, hogy a mü tanítóink ne rekesztessenek a szegeletbe, hanem hadd nézhessék a mü szemeink a mü édes mesterinket a te házadban, a te tiszteletednek teljes szabadságában, hogy ne vitettessünk erővel vissza mü és a mü szerelmesink s maradékink a lelki Babylonnak rabságába.

Ó dücsőséges Isten! hiszen a te isteni Felséged nevei és titulusai között a te szent igédben egyik kiváltképpen való a zelotes, buzgó, bosszúálló Jehovai név, aki azt mondottad, hogy a te dücsőségedet soha senkinek, és a te tisztességedet a bálványoknak nem engeded soha, tekintsd meg hát, Isten, ebben a te buzgóságodban, hány száz esztendeje, hogy a te lelked bajlódik, dajkálkodik evvel a mü nemzetségünkkel a te dücsőségedre és a mü üdvességünkre, az ellen mit nem tusakodott, munkálódott és ma is munkálódik a sátán és az Antikrisztus a te nagy nevednek káromlására és a mü testi, lelki veszedelmünkre; hát tovább, édes Istenünk, mit várhatunk, reménlhetünk mü az ő cselédeitől, akiknek értelmek s vallások is az, hogy az erős hüt, esküvés és pecséttel adott békesség, szabadságról való diplomákat sem kell és nem tartoznak a királyok, fejedelmek megtartani, akár idegeneknek, akár magok jámbor, szófogadó híveinek és szolgáinak, valakiket ők hütetleneknek avagy eretnekeknek tartanak és állítanak lenni, aminthogy Felséged tudja eleitől fogva, mint tartották légyen meg mindenütt, és ebben a nemzetségben is. Jaj, mennyi keserves példa bizonyítja ezt az ő dispenzációjokat.

Ihol Felséged nemrégen jórészént a magad házad cselédi, a protestánsok fegyvere, vére, költsége, tanácsa által adá a pogány nemzetségen a nagy győzedelmeket, ugyanazok által Felséged a békességet megcsináltatá, a szép visszanyert országokat és békességet Felséged készen kezekbe adá, de mint köszönék meg, nem megosztoztaták-é Felségedet annak megköszönésében a holt és csinált, teremtett szentekkel? Mennyi bálványt emelének fel azoknak tiszteletire a Felségedtől nékik visszaadott földön szerteszéjjel? ellenben nem elolták-é, valahol lehete, az Evangéliumnak tiszta, ragyogó lámpásit, ahol a pogány azt meg nem háborítja vala? nem megnehezíték-é azután annál is inkább, mint azelőtt, az egész nemzetségen, mindenik hazában, kivált a te házad protestáns név alatt lévő cselédin mind a testi, mind a lelki igát? Felséged tudja s látja jobban minden embernél.

Félő, édes Istenünk, maholnap keservesebbé ne tétessék a mü állapotunk annál, mint régenten a te néped állapotja vala akár Aegyptus, akár Babylonban*, mert ha szabad a mü állapotunkat azokkal öszvevetni, minthogy Felséged mindeneket és azokat is a mü tanúságunkra íratta meg. Édes Istenünk, keserves szolgálatnak háza vala ugyan az Aegyptus a sárgyúrás, téglacsinálással, az pedig ugyan irtóztatóbb dolog vala, mikor az édesanyjok emlőjéről elszakasztván a szép fiúgyermekeket, vízben avagy másképpen megölik vala, de testekben ölik vala csak meg, azt is Felséged csudálatoson mérsékli és gátolja vala, lelkeket pedig kebelében gyűjti vala, hogy jövendőben testekkel is egyesítse és üdvezítse; mindazzal a szörnyűséggel is Aegyptus nem céloz vala a testi szolgálatnál feljebb, nem igyekezik vala a te népedet az Ábrahám, Izsák, Jákobbal tött frigy*, szövetség és a Felséged tiszteletétől erővel elszakasztani a bálványozásra.

A testi szolgálat mellett pedig hús, kenyér, ugorka, dinnyével, hagymával nemcsak éhségeket, hanem kívánságokat is bétöltik vala, az agyagot, polyvát Aegyptus maga adja* vala, a te népednek azért messze fáradni és pénzt költeni nem kell vala, hanem csak utólszor, mikor már Mózes a szabadítással jelen vala. De

Édes Istenünk, tekintse meg Felséged, ez a lelki Aegyptus a mü testi szolgálatunkkal nem elégszik meg, münköt erőnek erejével akar a te tiszteletedtől a bálványimádásra vonni, és így münékünk nemcsak édes fiainkat akarja a vízbe ölni testi halállal, hanem münköt, atyánkat, anyánkat, fiainkat, leányainkat, testestől-lelkestől akar mindnyájunkat a Gehenna tüzébe vezetni, ha Felséged meg nem szán.

Nékünk, édes Istenünk, úgy tetszik, a téglánk, világi szolgálatunk is elviselhetetlen. Te tudod, Isten, mennyi özvegy, árva, nyomorú ember találtatik vala ebben az egész nemzetségben, mindenik hazában, és azok között olyan is sok, akinek soha kenyere, faló falatja, egy batkája, fillére keze között nem vala, napszámával, orsó, guzsalyával keresi vala mindennapi száraz kenyerét, aki mégis arra kénszeríttetik vala a többi között, hogy ő is marokkal, rakással adjon pénzt elé, mert ő is a többivel együtt él s lakik a hazában, annak pedig vagy tőle, vagy urától, vagy mástól akárkitől csak ki kell vala telni, akár egyként, akár másként, mert a felső, közép és alsórendről a közönséges nagy terhes sajtó el nem áll s nem tágul vala, amíg amaz, úgy tetszik, e pénzetlen nemzetségnek ereje felett rávettetett milliók ki nem teljesíttetnek vala. Ha pedig az egyszer-kétszer lészen vala, avagy ha esztendőnként is ámbár, csak szintén vétetik vala az fel, ami szép szóval és írással adatik vala, de hiszen a világ tudja, hogy annak felvetésének, szedésének és számlálásának sok ezer mesterségei és változtatásai, és azonfelül ahhoz járuló, de computusba nem menő sok egyéb terehviselés, vecturák, discretio, executio, szidás, becstelenítés, halálos fenyegetés, tömlöc, verés, taglás, gombolyogba kötés*, horogba akasztás és mindenféle csigázásoknak és kínzásoknak formái és mesterségei azt annyira megkettőztetik vala, hogy mü nyilva, ha akarnók is, a mü lelki, testi ínségünket kimondani nem tudnók, hanem tudja a Felséged mindeneket tudó s látó lelke.

A Babylonban is, Úristen! noha a te néped rab vala, de már azzal a kevés maradékkal megbékéllettél vala. És magad eleve az ő vigasztalásokra megmondád az ő szabadulásoknak bizonyos üdejét. Sőt megparancsolád, hogy építsenek házakat, plántáljanak kerteket, éljenek gyümölcsével, házasodjanak, szaporodjanak s tenyésszenek, és még Felséged előtt való imádságokkal is keressék boldogságát Babylonnak, mert annak jó állapotjában vagyon az ő békességek és megmaradások is. Aminthogy semmi rendkívül való, se testi, se lelki igával és szolgálattal is nem terheltetnek vala, mert a te isteni nagy csudatételeid által az őket rabultartó királyok szívét annyira hozzájok hajtád, hogy minden nemzetek, vallások és rabi szennyek utálása nélkül még fel is magasztaltatnak vala a királyok udvarában sokan közülök, mint Dániel három társaival*, Zorobabel, Nehemias, Mardocheus, Eszter, és hihető azok után más alábbvalók is, akik, mint édesanyák szerelmetes magzatjokat, emlőjökön szoptatják vala azt a népet.

A pogány királyok szabadságot adának nékiek, hogy az ő édes honjokban, hazájokban a te templomodat, oltárodat és a magok házát, politiáját felállítsák, nemcsak régi edényit adják vala vissza a te házadnak, hanem még a magukéból is adakoznak, és alamizsnálkodnak vala a te házad és oltárodhoz. De jaj, édes Istenünk, tekintse meg Felséged, vajjon a mü dolgunk nem olyan messze jár-é attól, mint az ég a földtől és a tűz a víztől, mert nincsen a mü békességünk ennek a lelki Babylonnak békességében, és azért parancsolta Felséged maga nékünk meg, hogy jöjjünk ki belőle; ebből való szabadulásunknak üdejét nemhogy mü tudnók, sőt várjuk hovatovább mind nagyobb rebegéssel és rettegéssel az utolsó lelki, testi veszedelmet magunk és maradékinkra. Nemhogy ez münékünk szabadságot adna arra, hogy a mü édes hazánkban a Felséged házát építsük, és ahhoz valamit a magáéból adna, de amit mások adtak volt is, azt is és a te házaidot is elvette, és kit lerontott, kit bálványokkal eltöltött és münket feléje sem bocsát, hanemha a bálványozásra. Mü közülünk, a te szolgáid és szolgálóleányid közül, nemhogy a királyok előtt felmagasztaltatnának, de mind a nemzetséges gyűlölség, mind a tőlök müreánk ragasztattatott eretnek név olyan utálatossá tett münket az ő szemek előtt, mint amaz éktelen büdös, nyüves dög az útfélen, melyet midőn az útonjáró messzéről meglát avagy csak orrával megérez is, elutál, elpök, orrát, száját bészorítja, szemét, orcáját másfelé fordítja és messze sietve úgy kerüli el.

Nem így vagyunk-é, édes Istenünk, előttök? mire való amaz esztendőnként reánk való gyertyaoltás*? és amint magok is mondják, a te házadból és mennyországból való kiátkozás, kirekesztés és kitagadás? Tudjuk ugyan, édes Istenünk, mü azt, hogy az áldás és az átok nincsen embernél, ha próféta is, ha merő messzelátó Bálám is, hanem egyedül csak Felségednél, az Istennél vagyon, és hogy Felséged az ő átkokat nékünk nagy áldásul fordíthatja, de amit rajtunk el tudnak követni, nem rekesztenek-é ki münket e világi életnek tisztesség, becsület, jóakarat, atyafiúi szeretet, házasság és kivált a te igaz tiszteletednek minden alkalmatosságiból? Noha, édes Istenünk! hiszen a Felséged kegyelmes ingyen való jóvoltából mü is a te képedre, hasonlatosságodra teremtetett emberek vagyunk, és hogyha keresztyéni szeretettel élnek vélünk, nemcsak test és vér szerént való atyjokfiai volnánk, úgy mint emberek, hanem lelki atyjokfiai is, úgy mint keresztyének. Mert hiszen amely dücsőséges, imádandó Úr Jézus Krisztus nevével, keresztivel, igéjével, sacramentumival ők dücsekednek, Felséged münket is azokra méltóztatott. Felségedről, Szent Fiad és Szentlelkedről és a te szent igéden fundáltatott keresztyéni vallásnak, hütnek ágazatiról s fundamentumiról hiszen magok sem mondhatják, hogy más, idegen, képtelen tudomány vagy értelemben volnánk, hanem abban vagyunk, melyre az Úr Jézus Krisztus testének üdejében és megdücsőülése után Szent Lelke és apostoli által taníttatta az első keresztyén ecclesiát, amelyről maguk úgy dicsekednek, hogy ők annak a successori, helytartói, őrzői, és hogy azon apostoli credót* hiszik s vallják, azon bibliát, szentírást olvassák, tanulják, tanítják, amelyet mü és a mü keresztyén protestáns ecclesiánk vélek egyaránt hiszünk, vallunk, olvasunk és tanulunk s tanítunk. De hogy osztán mü azon a te szent igéden kívül és felül Felségedet az emberi tudomány és parancsolatok szerént nem merjük hijába tisztelni, a Felséged tilalma ellen vélek együtt, és hogy mü a te parancsolatodra kijöttünk a lelki Babylonból és nem merünk visszamenni, és vélek együtt a mü kezünket, szemünket, nyelvünket, szívünket nem merjük a Felséged bosszúságával felemelni a római pápának és attól felállíttatott, találtatott minden bálványoknak tiszteletére és imádására, mi Urunk! ezen és így teérted mindennap ölettetünk, és olyak vagyunk, mint a mészárszékre rendelt juhok s bárányok. De te, Isten, tégy ítíletet közöttünk, ha ezt, amint reánk fogják, kevélység, vakmerőség és egyéb akármi világi tekintetek cselekszik-é bennünk, hogy vélek azokban meg nem egyezhetünk, avagy hogy a te dücsőségednek és a mi üdvességünknek féltése.

Ihol, édes Istenük! a Felséged isteni keze, csudálatos tanácsa helyheztette ezt a magyar nemzetet e napnyugoti és napkeleti két nagy birodalom közé háromszáz esztendeje kiváltképpen, hogy mindenik azt mondja a mü lelkünknek: Hajolj és feküdj le, hadd menjek által rajtad; hiszen, édes Istenünk, mü már az ő lovoknak és magoknak lábok alatt olyakká löttünk, mint az ország útján és utcán lévő sár és por, mely mindenektől, még az oktalan állatoktól is szabadon tapodtatik, és a széltől is ide s tova szóratik, hintetik. Ó, ne engedjed, édes Istenünk, hogy a mü nevünk utolsó eltöröltetése alkalmatosságával ez mindenik annál is inkább megkáromolja a te dücsőséges, imádandó, isteni szent nevedet. Ne vesse ezt münékünk a napkeleti Mahumed: Tü magyarok, gyávorok, hol vagyon a Jézus, a tü Messiástok, akit tü imádtok? Ismét ne vesse ezt a napnyugoti bűnnek embere: Tü lutheránus és kálvinisták, hol vagyon a tü Krisztusotok, vallásotok és ecclesiátok? Ihol tü eddig nem akarátok engemet ecclesia fejének, Krisztus vicéjének esmérni e földön, nem akarátok tü az én rendelésem szerént a képeket, a szenteket és azoknak csontját, porát, koporsóit, az angyalokat és kiváltképpen a Boldog Szűzet és az Úr vacsorájában ostyában, misében, processióban az Urat imádni, nem akarátok tü vélünk együtt ezeket tisztelni, nékiek imádkozni, segítségül híni, tü azért vesszetek el a földnek színéről.

Ne engedjed, édes Istenünk, ó dücsőségedért buzgó Jehova Isten! hogy ez a rettenetes szó származhassék a mü eltöröltetésünk alkalmatosságával őtőlök, hanem a te dücsőséges fogadásod szerént kérd elő már mindeniktől amaz oltár alatt kiáltó lelkeknek vérét és a te házaidnak porát, hamvát, kik között ne felejtsd el a mü édes nemzetünkben is amaz nagy nevezetes mészárlásait az ártatlan, erőtlen s nem is fegyverkező városoknak. Kívánd elé az ő kezekből s tömlöcökből amaz sok szegény, ártatlan, méltatlan szenvedő rabot, kik közül némelyek elméjekben tébolyodtak, némelyek talán kétségbenestek, némelyek lelkek veszedelmével, vallások változtatásával kénszeríttettek világi szabadulást szerzeni testeknek. Némelyek elragadtattak, senki sem tudja, hová lettek. Némelyek a sok csigázás, sütögetés, csepegetés, kínzás miatt elholtak, elvesztek, ki tudja, ki mint járt közülök. Csak ebben a városban mennyi volt ilyen szörnyűség, de te, Isten számán tudod és személy szerént mind esméred azokat, állj bosszút azért a te szentidnek és minden ártatlan vérekért és a te templomodért a te dücsőséges fogadásod szerént, mint Zelotypus, buzgó, bosszúálló Isten, igazságnak Istene!

Hozd bé, ó dücsőséges Isten, immár a te házadnak pitvariba az onnét kiesett szegény, megvakult zsidókat, török és egyéb mahumedánusokat, napnyugoton a te házadban, mint egy Isten, úgy ülő nagy embernek lelki fogságában éhező, szomjúhozó sok édes keresztyén atyánkfiainak elbágyadott és a hijábavalóságok körül buzgólkodó lelkeket. És minden egyéb tévelygőket, bálványozókat, eretnekeket, profánus atheusokat és pogányokat, valakik a te atyai kegyelmed, rendelésed szerént az Úr Jézus Krisztus aklába tartoznak, hadd légyen már a te dücsőséges ígíreted szerént egy akol és egy pásztor.

A napkeleti, déli és éjszaki nagy birodalmokban sok helyt nagy ínségben és mindenütt nagy együgyűségben lévő keresztyén ecclesiákat szánd meg, vigasztald meg és világosítsd meg; az emberi találmányoknak haszontalan szénáját, fáját, pozdorjáját, melyet a te szent igéd megbecsülhetetlen arany, ezüst és drágakövei közé elegyítettek és amaz egy fundamentom Úr Jézus Krisztusra haszontalanul építettek, égesd meg tűzzel, amint megmondottad, de az ő lelkek veszedelme nélkül, és mind őket, szegényeket, mind münket, protestánsokat vélek együtt nevelj és erősíts a te igaz ismeretedben, félelmedben, és a Felséged és egymáshoz való igaz keresztyén atyafiúi szent szeretetben naponként hovatovább annál jobban, jobban.

Ne engedd, édes Istenünk, hogy tovább is elfojtsa s felfogja a te szent Evangéliumodnak tiszta magvával bévettetett meződet a sátán és az Antikrisztustól aközé vettetett dögleletes tudományoknak, eretnekségek, emberi találmányok, szekták, schismák és szakadásoknak, sem pedig a te házad cselédi, a protestánsok közé hintetett, elmét futtató, viszkettető, gyűlölséges haszontalan disputációknak, versengéseknek, különböző nevezeteknek konkolya, tövise, gaza és burjánja.

Legközelebb most ne engedje Felséged, hogy e mai szörnyű földindulás elnyelje Európában a te házadat. Ne építse a sátán a protestánsok vére, fegyvere, tanácsa és rettenetes költségével az Antikrisztus országát, és ne ronthassa annak alkalmatosságával az Úr Jézus Krisztus országát, legközelebb ebben a boldogtalan Magyarországban, Erdélyben az ő mindenkori gonosz szokása és praktikája szerént, hogy ne teljék őnéki kedve abban az ő okoskodó dilemmájában, mellyel magát bíztatja: hogy akár Ausztria, akár Francia nyerje azt a mai nagy pert, de ugyancsak ő nyeri és Róma triumfál, mert lehetetlen, hogy ebben a keresztyénség szörnyű meghasonlásában vagy a magyar vagy az odafel való protestáns ecclesiák meg ne romoljanak, és a te dücsőséged vagy egészen el ne költözzék, vagy igen meg ne homályosodjék és erőtelenedjék. Ó nagy Isten! megvolt ez ugyan néha a te igaz ítíletedből, mint ihol siralmas, nem régi példa Csehország és Gallia*, ahonnét Felséged az arany gyertyatartót* elmozdítá, de ó dücsőséges buzgó Jehova Isten! csúfold meg már a sátánt és mutasd meg néki és a világnak, hogy te ezek között az ellenkező habok között is meg tudod az Evangéliumot marasztani mind a magyar nemzetségben, mind más minden protestáns keresztyén országokban, sőt nemcsak meg tudod marasztani, hanem fel is tudod magasztalni, több országokra is ki tudod terjeszteni, vissza tudod te a te arany gyertyatartódat vinni Csehországba, Galliába, sőt bé tudod vinni Itáliába is, Hispániába, Rómába és akármely pogány setét országba is, aminthogy hozd fel, Uram, már valaha a te ígíreted szerént az égre amaz dücsőséges nagy napot, amelyen hallattassék meg az égből az a szó: Az Úr Jézus Krisztusé löttek és az Úré e világnak minden országai, aki országol és uralkodik mindörökkön örökké Ámen. Ámen. Miatyánk etc. Ismét azután a szokott conclusióm: Ó áldott Szentlélek etc.

 

Csudát írok, de Isten tudja, hogy igazán. Én az én rabságomban tovább két esztendőnél ezt az imádságot és oda elé a más hosszú, magam és hozzámtartozóimért valót és ugyanoda fel leírt invocatiót, conclusiót mindennap reggel felkelésem után egyszer egyvégtében és estvefelé, vacsora előtt, ismét egyvégtében mind elmondottam és álmélkodva adok az Istennek hálákat rajta, mert nem egyéb, hanem az Isten rendkívül való kegyelme cselekedte, hogy igen ritkán esett az, hogy olyan hosszú imádságban csak mire is elbolyászott volna az elmém, noha két óráig egyvégben eltartott és néha tovább is. Böjtöm napjain pedig, úgymint minden holnapban az első pénteknap háromszor, úgymint reggel, délben és estve, vacsora előtt. Mikor nem böjtöltem is pedig, a hosszú reggeli és vecsernyei két imádságon kívül délben is és vacsora után is, lefekvésem előtt, egy rövid imádságot mondottam. Éneklettünk az inasommal rendszerént napjában négyszer, úgymint reggel, délben, vecsernyén és vacsora után, a nappali harmadszori ének után az inassal, hogy a deák szót egészen el ne felejtsem, deák bibliát exponáltattam, vacsora után pedig a Tofeus zsoltár-rezolucióit olvasta. De midőn osztán eszembe vettem volna, hogy sokszor elfáradok belé s megunom, néha meg igen sietek véle, elhagyám, és úgy osztám a két hosszú imádságot, hogy egyiket reggel, a másikat vecsernyén mondjam, s úgy praktizáltam sokáig, de azután osztán azt is változtatám, és az első nagy hosszú imádságot csak böjt és vasárnapokra hagytam, hanem ezt a közönségesért valót kontinuáltam mindennap reggel, valamíg Szebenben fogva voltam, és annak a végébe ragasztottam ezt, akit ennek a végibe ide alább leírok, az invocatio és conclusio in praxi continua, mint azelőtt megmaradván. Hogy osztán Szebenből elhoztak, az üdő és helyekhez képest kellett imádságomat is rendelnem.

Vasár- és ünnepnapokon az inas és magam kedvéért is tanítottam a Miatyánkot, Apostoli Credót és a tízparancsolatot néki magyaráztam, katechizáltam, kivált a sacramentomokra, amint lehetett, ünnepnapokon, és a Váltság titkaira oktattam, kiváltképpen hogy az Úr vacsoráját is usque ad 23. januarii anni 1707. elfogták volt tőlünk, és a prédikátort is. A szentírást Mózes első könyvétől fogva a Királyok 1. könyvéig elmagyaráztam, valamennyi prófécia a Krisztusról az Ótestamentomban vagyon, azokon is külön rendre mind elmentem. A zsoltárokat egynéhányszor mondottuk által mind rendre az elsőtől fogva az utolsóig, és azoknak nótáira megtanítottam. A régi énekeket is rendre egynéhányszor mind elmondottuk.

Az én böjtöm minden holnapon az első pénteken azért volt, hogy engemet csütörtökön éjjel 10 s 11 óra között fogának meg és osztán hét hét mulva pénteken reggel 10–11 óra között mondák ki a halálos sententiát fejemre 8. Augusti 1704. Emlékezetes nap nékem, maradékimnak, Erdélynek. Böjtnapon estig nem ettem egyebet, hanem egy igen kicsiny pirított szeletke kenyeret, szerecsendiót vakarván hozzá, és ittam reá egy igen kicsiny pohárka vizet, vacsorán ettem rendszerént való vacsorát, hús, hal, akármit, bort is ittam, de mind ételem, italom mértékletes volt.

A léleknek Istennel, magával és a testével való beszélgetése Vecsernyekori könyörgésem

Áldjad lelkem a te Uradat, Istenedet, minden énbennem dücsérje az ő szent nevét. No én testem, lelkem, minden erőm, tehetségem, indulatom, érzékenységem magasztaljátok az Urat, aki a tü bűneiteket megbocsájtja, és minden álnokságodat, ó én lelkem, olyan messze viszi tetőled, amely messze napkelet napnyugottól, mert olyan irgalmatos, kegyelmes tehozzád, mint az édesatya az ő fiaihoz, sőt az édesanyák szerelménél is nagyobb az ő szerelme tehozzád, mert az Isten szeretet.

Gondold meg, ó én lelkem, hiszen az Isten tégedet szintén úgy a semmiből formált, mint a sátánnak egyik akármelyik angyalát, mert hogy te ördög nem vagy, hanem ez vagy, ami és ki vagy, tetőled, attól a semmitől vagyon-é? Micsoda ereje, érdeme, hathatóssága lehetett a semminek, holott valósága sincsen. Az Isten teremtett münket, nem mü csináltuk magunkat. Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!

Szállj magadban, ó én lelkem, ó én testem, Ádámnak, Évának fia! nem adott vala-é az Isten münékünk a mü első szüleinkben tökéletes szentséget, igazságot, halhatatlanságot, értelemnek tisztaságát, bölcsességet, akaratnak teljes szabadságát, a világ teremtésein való királyi uraságot, magával, Szent Fiával, Szent Lelkével és szent angyalival való békességes, gyönyörűséges társalkodást. Mit kívánt a te Istened tetőled? Csak az egy gyümölcs állapotjában való engedelmességet, amely által örökkévaló, még annál is nagyobb boldogságra mégy vala, melyet szem nem látott, fül nem hallott és emberi elmében nem ötölhetik. De jaj!

Hogyhogy választók magunknak a mü teremtő Urunk Istenünk és mennyei édes Atyánk helyett urunknak a sátánt, amikor inkább hívők az ő hazugságát, mint a változhatatlan jó Isten igazságát, aki megmondta vala, hogy meghalsz. Pártot üténk az Isten ellen, hütetlenül felfuvalkodánk, az Istennel is egyenlővé akaránk lenni, bölcsességet kívánánk nevelni, de a baromnál oktalanabbak lőnk. Az istenség helyén ördög fiai, rabjai lőnk, a halhatatlan örök élet helyett nyerők magunknak a testi, lelki halált és örök kárhozatot, a szentség, igazság, ártatlanság, értelemnek tiszta világossága és az akaratnak teljes szép szabadsága helyén nyerők a bűnnek, ördögnek, testnek, halálnak feneketlen fertős tömlöcét, mely setétségből ki sem látunk, sem szemünket, sem elménket nem emelhetjük fel a jóra, és annak csak meggondolására is alkalmatlanok vagyunk, természet szerént haragnak fiai és a bűnnek szolgái, rabjai vagyunk. A teremtett állatokon való királyság helyén nyerők ennek a mü bűnünk miatt megátkoztatott és a sátán fejedelemsége alá vettetett világnak minden nyomorúságát és reánktámadását, elannyira, hogy minden állat, egy legalább való tetű, bolha, serkéig ellenségünk legyen, és vagy elfusson előttünk, utáljon, vagy reánk támadjon. Az Isten és szent angyali édes gyönyörűséges társasága helyén nyerők magunknak ama síró-rívó oroszlánnak*, a levegőég fejedelmének minden seregével együtt lelkünk, testünk, világi és örök életünk, boldogságunk után incselkedő, leselkedő dühösségét és szörnyű ordítását.

Ó én bűnös, gyarló lelkem, nem vagy ebben a rettenetes megvakultságodban elégséges csak elmédbe való felvetésére is annak az egyenességnek és boldogságnak, amelybe és amelyre Isten tégedet teremtett vala, melyből a te sok okoskodásod által szabad akaratod szerént ejtéd magadat ebbe az amazzal véghetetlenül ellenkező, és így valamint amaz vég nélkül való vala, úgy e megfoghatatlan, iszonyú boldogtalanságba. Ó én nyavalyás ember, ki szabadít meg engem e halálnak testéből! De áldjad lelkem Uradat, Istenedet, és gondold meg, vajjon az Isten a maga igazsága szerént nem hagyhatott volna-é tégedet abban a bűn és kárhozatnak állapotjában, mint ama sok pogányokat Amerikában, Schina, Japonia, India és a te magad régi hazádban, Scythiában akik születtek, és ama sok mahumedánusok s többek, akiket az Isten elbocsátott a magok veszedelmeknek útjára. Ha te azok közül egyik volnál, ha te ezelőtt ezer esztendővel születtettél volna Scythiában? Ha te voltál volna az első gyilkos Kain, vagy az Úr Jézus Krisztus elárulója, Judás, mondhatnád-é, ó te sár, a te Teremtődnek, miért csináltál engemet ilyenné? Mivel voltál te, ó bűnös Ádámnak, ó haragnak fia, jobb akármelyik testvér atyádfiánál, a te természeted szerént ki különböztet meg tégedet másoktól? Mid vagyon, amit máshunnan nem vettél volna? Hogy már az Isten tégedet, ó én lelkem, nemcsak minden érdemed nélkül, hanem érdemed ellen abból az irtóztató, meghatározhatatlan Gehennából az ő ingyenvaló jóakaratjából kivött amaz örökkévaló dücsőségre, melyet szem nem látott, fül nem hallott és ember elméjébe sem veheti, míg e sárházban lakik, áldjad a te Uradat, Istenedet. Mert az Isten maga a maga kebeléből szerzett tenéked váltságot világ fundamentuma felvettetése előtt az ő fiában, az ő akaratjának jóindulatja szerént választott a szent és fegyhetetlen és azután az örök életre s megdücsőíttetésre. Az üdőnek teljességében kibocsátá szerelmetes fiát asszonyi állat által, aki éretted engedelmes lőn a keresztnek irtóztató és gyalázatos haláláig, bűnné és átokká lőn éretted s helyetted, hogy te lennél Istennek igazságává őbenne. Az ő sebeivel gyógyulál meg, én lelkem, én testem. Áldjad Uradat Istenedet!

A tőle rendelt üdőben keresztyén, őtet igazán félő, tisztelő szülék által e világra hoza. Ottan mindjárt az újjászületésnek feredőjében az ő fia vérével minden bűneidből kimosa, fiává fogada és az ő házába cselédei közé számlála, mégpedig ezt akkor, mikor a te édes nemzetségedben, hazádban az Evangéliumnak ragyogó fényes napja délszínben tündöklik vala. Áldjad lelkem Uradat Istenedet!

Nem tartá Isten a te jódra elégnek édes szüléid dajkaságát, hanem azonfelül ritka híres, nagy tudományú, szent életű tanítók által neveltete fel az ő esméretiben, félelmiben és világi tisztességes tudományokban, erkölcsökben. Az ő szent igéjét kezedbe adá még gyermekségedben, és az ő lelkének annyi ajándékit önté ki tereád még akkor, hogy ha méltatlan is, de az emberek kis bölcsnek nevezének csudálkozva s gyönyörködve. Áldjad lelkem Uradat Istenedet!

Igy veté az Isten a te nyakadba amaz üdvességnek minden arany és drágakövek felett való láncát, eleve elválaszta, elhíva, megigazíta, Szent Fia testével, vérével az örök életre táplála, Szent Lelkének templomává fogada, megszentele, zsengében meg is dücsőíte. Erre pedig a szempillantásig úgy visele gondot, mint a maga szemefényére, mert tefelőled az ezerszer s még ezerszer elromolhatott volna. Jaj, mennyiszer te azt megfertéztetted, és a benned lakó Szentlelket megszomorítottad, hát mire fokadtál volna, ha elhagyott volna. Ó én lelkem, áldjad Uradat, Istenedet!

Ó én bűnös lelkem! ó én gyarló, undok testem! jusson eszünkben amaz fertelemnek és gyalázatnak ágya, amaz utálatnak és bűnnek kerti s filegoriája. Amaz setét bolt is és több keresett rút alkalmatosságid! Jaj, mint rohantunk a fajtalanságra, minden bujaság és tisztátalanságra, és ami gonoszabb, majd mindenkor felebarátaink tisztességes ágyaira és az Istennek azokhoz köteles szolgálóleányinak megfertéztetésére, trágárság, hivalkodó szó, hazugság, csalárdság, csúfolódás, rágalmazás, szitok, átok és mások becstelenítése s megutálására. Helytelen, haszontalan, vakmerő esküvés, kevélység, büszkeség, tobzódás, részegség és minden haszontalan világi mulatságra. Dühös harag, bosszúállás, verekedés, vérengezés és minden kegyetlenségre, gyilkosságra. Fösvénység, erőszak, ragadozás és minden fukarságra, in summa mindenféle bűnre és gonoszságra. Ellenben holt volt az igyekezet és hajlandóság a jóra. Ó én lelkem, áldjad a te Uradat, Istenedet! Aki

Látván a te nagy gyarlóságodat és hogy te csak olyan vagy, mint a por, mely a széltől széjjelhintetik, és hogy te nemcsak elindultál a hütetlenek tanácsán, hanem meg is állottál a bűnösök útán, sőt nagy mélyen bé is ültél a csúfolóknak székekbe, mennyiszer, mely csudálatoson hajad, füled, orrod, kezednél fogva erővel is kivont azoknak társaságokból, mennyiszer vágta bé előtted a bűnnek alkalmatosságait. Nem csuda-é az olyan megveszettségedben és sok nagy kész alkalmatosságokban, hogy úgy megzabolázott, bizony nem a test és a vér, amely buzgott a bűnre, nem a világ, sem ördög, amely késztetett inkább arra, hanem egyedül csak a tégedet szánó Istennek lelke, hogy a paráznával egy testté ne légy. Ó áldjad lelkem Uradat, Istenedet!

Ki adta tenéked azt, hogy a nemzetséges szokott és nem bűnnek, hanem emberség, tisztesség, barátságnak maga alkalmaztatásnak tartatott részegeskedéstől, tobzódástól, kártya, kocka, tánc hijábavalóságainak űzésétől elvond magadat, és rossz, barátságtalan nevet viselj a józan és mértékletes élet mellett, melyet az Isten nem koronázott-é meg hosszú, jó, egészséges élettel és az emberek s magad csudájára való erővel, nyerseséggel? Ki vont meg tégedet a közönséges és világ előtt igen édes ajándékon való kapástól avagy csak ennyire is, az ingyenéléstől és mások kárával való kereskedéstől? És egyéb akármi bűntől, ha mit elmulattál, ki tartóztatott meg? És ha valaha legkisebb jó vagy annak csak árnyéka, szikrája származott is tőled, ki cselekedte azt? Bizony nem te, hanem a tebenned élő Krisztusnak lelke. Áldjad azért, én lelkem, a te Uradat, Istenedet! aki a te életedet kegyesen táplálja, valami szádnak kell, bőséggel megadja. Mint a sast, megifjít és megújít, napoknak hosszúságával bétölt tégedet, és az ő irgalmával megkoronáz szépen. Ugyanis én testem, én lelkem, nézzük el, a mü világi életünket ki adta más, ha nem az Isten? Az úri és főrenden való születést, sőt az ő házában külső, belső nagy tiszteket, méltóságot, becsületet, tekintetet, authoritast, a sok szép jószágot, szép házakat, zsíros nagy mezőket, erdő, szőlő, és kerteket, tók, malmok és vizek hasznait és gyönyörűségeit, szolgák, szolgálók, jobbágyoknak néked engedő nagy seregeit, falukat, városokat, mindenféle marháknak nyájait, csordáit, étel, ital, ruházat, arany, ezüstnek tisztességes bőségét, úgy hogy az ő házának javaival nemcsak a szükségre, hanem a gyönyörűségre is eltelnél, ó én lelkem, én testem! Sem felfuvalkodtató gazdagsággal, sem lopás vagy koldulásra kénszerítő szegénységgel nem terhelt tégedet, hanem a te rendedhez illendő kenyérrel táplált mindenkor a te jó Istened és mennyei Szent Atyád. Áldjad hát, én lelkem, a te Uradat, Istenedet! és ne felejtsd el az ő jótéteményit!

Annak felette, ó én lelkem, ó én testem, nézzük el: A jószág, gazdagság az atyákról, anyákról száll, de a jó, értelmes feleség egyedül csak a Jehovától adatik, a hatalmas méltóságok, királyok, fejedelmek sem adhatják azt a gyermekeknek. Ihol az Isten tenéked micsoda szép termetű, szép ábrázatú, szép elméjű, szép tiszta erkölcsű, Istent félő, tégedet szívből szerető, becsülő, jó gondviselő feleségeket ada. Azokkal micsoda csendes, gyönyörűséges, minden egymástól származható bosszúság és ízetlenség nélkül való életet, micsoda sok szép fiakat, leányokat adott ő Felsége. Nézd el bár e világot, ritkán találod mását a te két házasságodnak egymásután. No hát én lelkem azokért a drágagyöngyökért áldjad a te Uradat, Istenedet! aki a te sérelmidet meggyógyítja, életedet veszélytől megmenti és a halál veszedelmétől megőrzi, a vadász tőre és hamis nyelvek mérge ellen az ő igazságával, mint pajzzsal, védelmez, bétakar, és az ő szent angyalinak kezekben hordoztat. Jusson eszedbe, az Isten teljes életedben mennyi veszedelmeken, mind tengeren, folyóvizeken, szárazon, mind fogságaidban, és az embereknek, mint Belial fiainak, üldözésekben, csak legközelebb ebben a tömlöcben is, mint oltalmazta meg életedet, mindeneknek, magadnak is csudájára tartotta meg lelkedet, elmédet, erődet, egészségedet, vigasztalta titkon, nyilván rendszerént szent igéjével, rendkívül Szent Fia, Szent Lelke által, még éjjeli látásokban is, a te szívedet. Hová löttél volna eddig, ó én lelkem, ó én szegény fejem, ha ebben a halál árnyékának völgyében az ő pásztori vesszeje és botja meg nem vigasztalt, és ellenségid bosszúságára asztalt nem terített és álmot nem adott volna. Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!

Ne felejtsd el, ó én lelkem, az Istennek azokat a kegyelmeit is, amelyeket a te életednek, testednek felével, szemed gyönyörűségével cselekedett, akit Erdélyben ritka például árváknak tükörévé tett. Kit nevelt az Isten hét esztendős korától fogva atyja, anyja, háza nélkül, úgy kisasszonyszámba fel? Jószág, külső, belső érték és minden világi jövendő reménység és tekintetek nélkül kit házasított az Isten maga úgy ki, mint ezt a te árva Júliádat? Kit tett olyan gyámoltalan árvát olyan úrasszonnyá? Kinek jegyruhául adta maga az Isten a ritka szép termetet, szép ábrázatot, jó erkölcsöt, szép elmét, jó gazdaasszonyságot, tehozzád való igaz hűséget, buzgó, tiszta, szemérmes szerelmet, sok szép gyermeket és engedelmes szelídséget, isteni félelemnek, imádságnak, böjtölésnek, alamizsnálkodásnak, tanulásnak, bűnt utálásnak és jóra való igyekezésnek talentumit és az együtt való csendes életre már huszonkét esztendőt. Te tudod, mint költetek öszve és mint éltetek. Valamit az Isten nékie adott volt, azt véle együtt mind néked is adta volt mindkettőnk képében, azért ó én lelkem, mindörökké áldjad a te Uradat, Istenedet!

Emlékezzünk, ó én lelkem, az Istennek atyai vesszejéről is, mert az atyai, anyai dajkálkodás, nevelés világ szerént sem lehet fenyíték nélkül, mennyivel inkább az isteni, aki az ő fiait sanyargatja, akik pedig sanyargatás nélkül valók, azok az ő házán kívül való fattyak, mert ő szava: A Jehova tanítását ne vesd meg, fiam, és az ő dorgálását ne und meg. Ne mondjad hát azt bolondul, ó én lelkem s ó én nyelvem, hogy adott volt ugyan sok szép áldásokat, de ismét mind elvötte. Elvötte első szép, jó feleségemet, ó én lelkem, ó én nyelvem, hallgass, mert bizony nem panaszra, hanem hálaadásra adott véle alkalmatosságot, mást adott mindjárt hasonló jót, azonban ifjabbat, egészségesebbet, szebbet, vajjon tartozott-é véle? Nem lehetett volna-é meg, hogy egyiket sem adta volna, vagy mindeniket elvette volna, avagy füstös és csepegő házhoz hasonlót adott volna. Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!

Elvötte Isten sok szép gyermekimet, kivált elsőszülöttemben, házas leányomban életének legszebb és mindennap gyümölcsöző korokban keserített meg felette igen. De tedd szádra kezedet. Lám Szent Jób minden gyermeke halálára is csak azt mondja: Az Úr adta volt, az Úr vette el, ővé a dücsőség. Nem volt volna-é szabad az Isten véle, ha egyet sem adott volna, vagy ha mind egyig elvette volna, de hagyott az elvettektől való szép unokákat, fiadat, más házas több leányidat és itt is szép unokáidat meghagyta, csak ezeknek kedvezzen már az ő isteni, édesatyai keze. Higgyed, én lelkem, az Istennek, néked és a te gyermekidnek így ez jó. Amint mindenben, úgy ebben is Istené a dücsőség, tiétek a hálaadás és az üdvesség. Hallgass, mint régen Áron*. Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!

Elvette Isten az én atyámfiait, ihol két esztendő alatt ugyan rakásra, halomba vágá az Isten az én famíliámnak szép zöldellő cédrusit az ő virágzó üdejekben, de hallgass én nyelvem, hallgass én lelkem! úgy tetszett Istennek, úgy volt őnéki dücsőséges, úgy volt azoknak üdvességes, csak az Isten kedvezzen a még meghagyottaknak és a kivágott törzsökök sarjazásinak. Ó! világi, annál nagyobb, régibb, híresebb famíliák, mik vagytok Isten előtt, egyéb nem, hanem egy-egy agyagvermek a fazakas előtt; ki büntetett vagy feddett meg valaha fazakast azért, hogy ha mely agyagveremből azelőtt sok szép mázas, hímes, virágos, cifra edényeket csinált, hogy tovább abból a gödörből semmit sem csinál, hanem másból dolgozik és olyant csinál belőle, aminéműt akar. Ha házad, famíliád egészen deficiálna is, köszönd meg, hogy ennyi száz esztendőt virágzott, hallgass és áldjad a te Uradat, Istenedet!

Elvette Isten szép jószágidat, elpusztította szép házaidat, külső, belső értékedet, marháidat, híred, neved, becsületed, méltóságodat, sőt az emberek között való szabadságodat, keserves rabságra vetett, annyira a sátán és világ kezébe adott, hogy halálos sententiát mondhasson reád. Mint a labdát, messze kicsapott édes hazádból, idegen országba, és ott is nemcsak számkivetésre, hanem fogságra, elszakasztott, talán örökké, feleségedtől, gyermekidtől s minden jóakaróid s feleidtől, sőt az ő házától és szent igéje hallásától is, de hallgass én lelkem, hiszen az Isten adta volt mindazokat tenéked, és nem úgy, hogy azoknak te ura, hanem sáfára légy. Tégedet az Isten tett az ő házában szolgának, amicsodás rendben és hivatalban nékie tetszett, nem a maga szükségéért, hiszen az Istennek semmire szüksége nincsen, nem a te jóságodért, vagy hogy mást is nem talált volna helyetted, hanem csak az ő tetszéséből és tehozzád ingyen való jóvoltából. Nem szabad-é azt az Istennek tevéled cselekedni, semmivel, amit te a te sáfároddal, szolgáddal, aki másképpen tenéked Isten előtt szolgatársod s vér szerént való atyádfia, mégis amikor akarod, elbocsátod, néha kiveted tisztiből, elűzöd, bünteted, sokszor méltatlan s ok nélkül is. Nem szabad-é az Istennek azt véghetetlen hatalma, bölcsessége és igazsága szerént elkövetni tevéled, hogy eddig úgy szolgáltatott véled a maga házában, amint szolgáltál, most már azt akarja, hogy a szenvedéssel és engedelmességgel szolgálj ő Felségének, aki egyedül aláz és magasztal, akihez soha senki sem közelít, ha maga nem hívja, és mondjad a Dáviddal: Ha kegyelmet találok az Úr szemei előtt, visszaviszen engemet, és megláttatja vélem az ő sátorát, ha pedig azt mondja, hogy nem gyönyörködöm benned, ihol vagyok, cselekedje azt vélem, ami jónak tetszik az ő szemei előtt. Ha az emberek templomtól s prédikátortól elfogtak, meghagyta az Isten kezedben s lelkedben az ő szent igéjét, maga az Úr Jézus Krisztus és az ő Szent Lelke állott a prédikátor helyébe, az pedig szüntelen, mind nappal, mind éjjel. Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!

Ó én édes Istenem! legkeservesebb az én világi dolgaim között az én lelkemnek, az én feleségemnek énmiattam való gyötrődése. A nagy adósság és az én házamnak jövendő szomorú állapotjáról való szorgalmatoskodás, kesergés, melyben az én feleségemnek mindenütt hét része vagyon. Jaj! ítíld meg, édes Istenem, a te mindentudásod és véghetetlen jóságod, kegyességed szerént, ha nem keservesebb-é ennek a te árvádnak gyásza ma annak az özvegynek gyászánál, aki az ő ifjúságának férjét eltemeti, siratja, gyászolja, ugyanis soha többé nem várja, úgy vagyon, ez nagy keserűség felette, de az olyan az ő férjét tudja, hogy az Ábrahám kebelében és a föld gyomrában nyugszik, nem félti sem ördög, sem világtól, reménség, félelem, szorgalmatosság, szerelem, esekedés és e világi minden indulatok, tekintetek eltemettetnek, marad fenn a szomorúság egyedül, de ezt az özvegykenyér keserűségét enyhíti a te gondviselésed mindennap, Szent Lelked, aki a te szent tanácsodon megnyugotja a lelket, enyhíti a te szent igéd, annak hirdetőinek, jóakaróinak, atyafiainak vigasztalására és minden tanácsadás és segítségre való készsége, szabadsága, gyermekeinek játszása, nevekedése és végre az üdő megemészti és elfelejteti. Jaj! jaj! jaj! az én keserves társomnak-özvegyemnek, aki engemet ennyi esztendők alatt a sátán és az irgalmasságot nem tudó világ körmei szaggatásában irtózva néz, nem a te kebeledben, nem a földi nyugodalomban, nincs ember, aki vigasztalja, ha volna is valaki, aki münket szánna, messze áll, ki nem akar, ki nem tud, ki nem mer vagy nem lehet vigasztalni. Gyermeke játéka, öröme, nevekedése méreg gyanánt esik. Jaj, mire nevetsz, mire nősz! ó árvánál árvább, boldogtalan gyermek! Mindezek és több elészámlálhatatlan keserűség, rebegés és gyötrelmek között várja a más rend szerént való özvegy és árva kenyeret maga és árvái kezekbe, úgy hogy szíve repedésével kénszeríttessék az én halálomat kívánni, sőt méhe gyümölcseinek is és magának is, elátkozza Jóbbal és Jeremiással születésének napját, mikor e szüntelen való sokféle halálban ha Felséged választást adna is*, mint régenten Dávidnak, nem tudnánk mit választani, hanem a te lelked tanításából azt, amit Dávid választa: Essünk az Úr kezébe, mert az Úr irgalmas, kegyelmes, ne essünk (vagy ha már a te tetszésedből oda estünk) az ember kezébe, ne hagyj mégis tovább is ott, mert nem tud könyörülni, hazug és halálos mérges az ő szíve. Ó én Istenem! mely keserves a mü lelkünk, ezeknek a te csatornáidnak zúgásiban már elmerültünk, mondja ezt a te lelked a mü lelkünknek: Ne csüggedjetek el, bízzatok Istenben, s nem hágy el. Ha a jót elvettétek, vegyétek el a gonoszt is. Én vagyok atyátok, Istentek egyaránt mind a ketten és tüutánatok a tü gyermekeiteknek is. Jusson eszetekbe az én szolgám, Illés hollója, liszti és az Eliseus olaja*. Akiket én szeretek, megdorgálom, sanyargatom. Ebből esmértettek meg, hogy nem fattyak vagytok, hanem fiamnak, leányomnak tartalak. De hű vagyok én, aki nem hagylak feljebb kísértetni a tü tehetségteknél, jó végét adom s erőt is a szenvedésre. Nézzetek az én fiamra, patriárkák, királyok, próféták, apostolok, mártírok és szentekre, nemde nem mindenik viselte-é az ő keresztét, és sok nyomorúságok által kellett az Isten országába bémenni. Ó mü édes Szent Atyánk, mindezek így vannak a te szent igédben, de légy segítségül a mü hütetlenségünknek, mert ha a te lelked kiváltképpen való módon a mü lelkünknek, hogy fiad és leányod vagyunk, nem mondja, mü, Uram, már elaléltunk és a kétségbeneséssel tusakodunk. Mert

A te Szent Lelked ihléséből írta amaz minden emberek felett bölcsességgel felruháztatott király, Salamon azt: Hogy az ember nem tudhatja meg a szeretetet vagy a gyűlölséget azokból, amelyek ez életben őelőtte vagynak. Valamennyi világi áldását mü Felségednek vettük, mindazokat, sőt nagyobbakat is láttunk a képmutatók, sőt hütetlenek és sült pogányoknál is. Hasonló ostorit is látjuk Felségednek azokon, mint magunkon, már édes Istenünk, ki különböztet meg münket azoktól e hasonló kísértetben, akikkel eredetünk, bűnös természetünk, életünk, halálunk, e világnak java és gonosza egyarányúvá és hasonlóvá tett mindenekben. Ó mennyiszer egy az igaznak és a hamisnak kimenetele, kivágja az Isten a veszedelemre rendelt nemzetségben egyaránt az igazat és a gonoszt, sőt sokszor elvész az igaz az ő igazságával, és az istentelen megnyújtja az ő napjait az ő gonoszságában, és vagynak igazak, akiknek a hamisaknak, és viszont hamisak vagynak, akiknek az igazaknak cselekedetek szerént lészen dolgok, és az embernek jó és igaz munkái is irigység és veszedelemre fordíttatnak az ő felebarátjától, melynek szomorú példája vagyok én az én teljes életembéli fáradságim és jóra való igyekezetimmel és legközelebb azzal, amely miatt e véghetetlen tömlöcben senyvedek. Ó én édes Istenem, hová legyen el a mü szegény lelkünk!

Ha a mü szívünket kérdezzük, és azt mondja, hogy bűnünk nincsen, hazudunk, Felségedet is hazudtatjuk, magunkat is megcsaljuk, mert csak egy igaz sincsen, azt mondja a te törvényed. Biztatnak münket a te szent igédben szerteszéjjel tett sok ígéreteid, melyeket a tégedet félők, szeretők, becsülők, az igazságért, vallásért, Krisztusért szenvedőknek és egyéb megnyomoríttattaknak tettél, de mü, noha lehet ugyan a megnyomoríttattak, de az igazak és szentek seregébe nem merünk béállani, ha Felséged mind Szent Lelkének belső, kiváltképpen való vigasztalása, mind a mü keserűségünk örömre való fordításával azokat az ígíreteket reánk nem illeti maga csudálatosképpen, és meg nem bizonyítja azáltal, hogy ez mürajtunk csak édesatyai vessző és pásztori bot, nem a pogányokat cserép és pozdorjává rontó vaspálca. Mü magunkat semmiképpen meg nem vigasztalhatjuk, mert vétkeztünk, és tudjuk azt, hogy valamennyi kedves dolgok teljes életünkben Felségedtől nékünk adattak, mindazok minékünk érdemünk nélkül, sőt érdemünk ellen löttek, valamennyi kedvetlenségeket pedig szenvedtünk és ezt a mostanit is, az mind a mü bűneinknek a zsoldja, sőt nemcsak ez, hanem ennél ezerszerte nagyobb világi romlás és az örök kárhozat volna a te igazságod szerént annak jutalma; mind a jó, mind a gonosz a te szádból jő ki. De mit cselekedhetnénk véled, ó embereknek őrizője? Miért töttél ki münket mint egy tárgyot annyira, hogy életünk is terhünkre legyen? Sőt inkább, mért nem kegyelmezsz meg a mü bűneinknek, és nem törlöd el a mü álnokságinkat? holott immár szintén a porban fekszünk, avagy hogy mért hogy jóüdején engem meg nem kerestél, hogy most ne élnék? Jaj, én Istenem, ne vétsek Felséged ellen, ha kérdem: Mire való énnékem ez az én gyermekimnek, szerelmesimnek, sok szép ifjú atyámfiainak, sőt édes hazámnak, nemzetemnek és abban kiváltképpen a Felséged házának elsiratására és temetésére való vénségem, sőt engem arra sem bocsátott a könyörületlen ember, hogy kedves halottaimat lássam, halljam és ügyiben sirassam, temessem, de tiéd, Uram, a dücsőség! a te itíleteid megvizsgálhatatlanok és útaid végéremehetetlenek, és amely messze az ég a földtől, olyan messze vannak azok a világnak gondolatitól és a világ fejedelmének minden mélységeitől. Az Úrnak úta kegyelem és hűség az ő frigyét őrzeni kívánóknak, mert azoknak üdvességekre szolgálnak mindenek, még kiváltképpen a gonoszok is.

Taníts meg hát, édes Istenünk, münket ezek által, hogy a mü napjainkat számláljuk bölcsen a te orcád előtt, és hogy noha a sátán és a világ ezer s minden munkáival a te becstelenségedre és a mü testi, lelki veszedelmünkre céloz, de te mindazokat a te dücsőségedre, anyaszentegyházad épületire és a mü jónkra s üdvességünkre igazgatod, hadd tanuljuk meg magunkon, mely messze járjon egymástól: szolgálni az Istennek és a világnak, bízni az Istenben vagy a világi fejedelmekben, a hazudni nem tudó Istennek változhatatlan ígíretei és azoknak mindennapi teljesedései a világnak csalárd, hazug ígíreteitől, amelyek csak olyanok, mint a Judás csókja, mert ha mit ád is, annak szárnya, körme vagyon, mint a sasnak, elrepül és akkor egyszersmind meg is körmöl és szaggat; az Isten kezébe esni, vagy az emberébe, mert az Isten kezében ha sanyargató vessző vagyon is, de ugyancsak atyai s anyai kéz és vessző az, de a világ könyörületlen, mert a fejedelme síró-rívó oroszlán, kerül, hogy bényelhessen.

A te lelked a mü lelkünknek a te fiaddal együtt azt mondja, hogy az ő maga minden elmét felülhaladó békességét adja a mü lelkünknek, melyet hiszünk, de légy segítségül a mü hütetlenségünknek, és ezáltal a hosszas, testi, iszonyú próba által a töredezett nádszálat ne rontsd öszve, és a füstölgő gyertyabelet ne oltsd ki még hamvából is, az aszú pozdorját és száraz falevelet ne üldözd tovább. Ha tenéked dücsőséges és münékünk üdvességes, szabadíts ki már e sáros fertőből, mint régen Manassest, nem kívánok, édes Istenem, én világi méltóságot, sőt reménkedem az Úr Jézus Krisztus szerelmében, ne bocsáss engem soha is többször vissza a világi dolgok szélvészes tengerébe, melyen én ezt a rettenetes hajótörést szenvedtem. Nem kívánok gazdagságot, csak segítenél arra, hogy az adósságból menthetném ki árváimat. Nem kívánok hosszú életet, hosszú betegséget, nyomorúságot, eddigvaló életem is ritka csuda, kivált Erdélyben és az én famíliámban; csak egy kis pihenést kérnék, én Istenem! az én rabságom és kimúlásom között az én árváimnak vigasztalásokra, hogy ne mennék keserűséggel, búslakodással a koporsóba mind én, mind az én keserves árva feleségem, ha lehet, édes jó Istenem, édes szerelmetes Szent Atyám! véghetetlen jóság és szeretet, hallgass meg ebben az egyben szerelmetes Szent Fiadért. Ámen.

Ha pedig, én Istenem, a te akaratod nem az, hogy ez a pohár éntőlem és feleségemtől elmúljék, hanem az, hogy holtig raboskodván halálommal is dücsőítsem Felségedet, legyen a te akaratod, én Istenem, nem az enyím, csak ezekért reménkedem Felségednek: 1. Mind énnékem, mind a feleségemnek mérje a te Szent Lelked a szenvedéshez képest az erősítésnek, engedelmes, békességes tűrésnek és vigasztalásnak ajándékát a te ígíreted szerént. 2. Ne tétessék ez a fogság ismét olyan kegyetlenné, mint Szebenben vala sok esztendőkig. 3. Ha rabságomban is, hadd élhetnék feleségem jelenvaló vigasztalásával, dajkaságával e megkeseredett vénségemben, maholnap rám omolható betegségeimben és halálomban. 4. A mindennapi kenyeret add ki münékünk. 5. Ha Felséged ellen nincsen kérésem, légyen szabad Illéssel azt mondanom: Most, Jehova, vedd el az én lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál. 6. Az én árva feleségemnek támassz Illést és Eliseust az ő liszte és olaja megszaporítására, ne ragadtassék rabságra az adósságért az én gyermekem. 7. Legyen, bárcsak az én holtom után, az én házam az én Istenem vigasztalásának háza és példája, amint életemben próbának és keserűségnek háza volt, és bárcsak azon lássék meg, hogy az Isten szenvedésimnek okát és magokat a szenvedéseket kedves áldozatul vette, amint hogy most is én ezeket a kéréseket, magamat és mindenemet megáldozom Felségednek és azt mondom: Nem az enyím, hanem a te akaratod legyen mind mennyben, mind a földön, és a te áldásod énrajtam és a te Izraeleden mindörökké. Ámen.




Hátra Kezdőlap