sajnos a parancsnokban volt a hiba – Elek Ferenc őrnagyra+ elsősorban részegeskedése miatt panaszkodtak alapos joggal. Elek+ később a kecskeméti 5. hadfogadó kerület parancsnoka, majd a 129. zászlóalj parancsnoka lett alezredesi rangban – nemhiába ment tehát Debrecenbe. Eltávolításának körülményeit részletesen leírta Glevitzky Sándor hadnagynak, a 9. zászlóalj későbbi segédtisztjének naplója alapján Hoffmann Arnold: „Válságos napokat élt ezen ide-oda való menetelés korszakában a 9. honvédzászlóalj, és majdnem érthetetlenné válik előttünk az ügy, ha azt a modern és konszolidált viszonyú katonaélet alapfogalmai szerint vesszük fontolóra. Nem több, de nem is kevesebbről van itt szó, mint arról, hogy a zászlóalj tisztikara megtagadta az engedelmességet őrnagyának – Elek Ferencnek+ –, és annak a zászlóalj-parancsnokságból való eltávolítását kérte. Már a szolnoki ütközet napján mutatkoztak bizonyos differenciák az őrnagy és tisztikara között, melyek azonban a következő napokban még jobban kiélesbültek. Ezen ellentétes, sőt mondhatni ellenséges viszonynak okát nem találjuk meg eléggé körülírva Glevitzky feljegyzéseiben, de annyit kiolvashatunk az utóbbiakból, hogy Elek+ őrnagy a tisztikar és legénység jólétével egy cseppet sem törődött, a belszolgálatot a maga útjára engedte, és azonkívül még az italnak is hódolt, olyannyira, hogy a zászlóalj legénységi állományában tisztán ezen egy körülmény behatása folytán a fegyelmezetlenség napról napra nagyobb mértéket öltött. Midőn az állapotok már tarthatatlanokká váltak, elhatározta a tisztikar, hogy az egész dologról Leiningen+ alezredesnek, mint akkori dandárparancsnoknak jelentést teend, és azt a legidősebb százados és legfiatalabb hadnagy (Glevitzky) kiküldésével meg is tette. Leiningen+ – éppen a tiszafüredi tartózkodás idejében – magához kérette a tiszteket, és tőle telhetőleg egyengetni akarta az ellentéteket, de erre kiáll Fülhegyi százados, és vagy Elek+ őrnagy eltávolítását, vagy pedig az egész tisztikarnak más zászlóaljakba való beosztását kéri, de együttesen nem maradhatnak semmi esetre sem. Ennek hallatára méltán eshetett gondolkodóba Leiningen, mert ha egy vörössapkás tiszt áthelyeztetését kéri, akkor a baj már igen nagy lehet; a dandárparancsnok tehát odautasította a tiszteket, hogy panaszaikat huszonnégy órán belül írásbelileg adnák át. A véletlen gyorsította az ügy lebonyolítását. Másnap – március 28-án – egy faluba érkezett a zászlóalj, és a zúzmarás esőtől át-meg átázva várják honvédeink a szállások kiutaltatását, melyek más csapatok számára már régen ki voltak jelölve. Véletlenül odatéved Leiningen+ alezredes, és azon kérdésére: »Hol van az őrnagy úr?« – a korcsma felé igazíttatott el, mikor pedig abba belépett, ott találta a legvirágzóbb hangulatban Elek+ őrnagyot, Sassy hadnagyot és zászlóaljsegédtisztet, végül pedig Tóth századost, az 1. század parancsnokát. Leiningen+ most már tisztában lévén a helyzettel, Eleket+ és Sassyt állásaiktól nyomban elmozdította, és a zászlóalj fölötti parancsnokságot a legidősebb századosra, Sándor Kálmánra+ bízta, ki viszont segédjéül Glevitzky hadnagyot választotta maga mellé.” (Hoffmann Arnold: Az 1848-49-iki vörössapkás 9-ik honvédzászlóalj története. Kassa, 1906.)