1932 májusában, árvízvédelmi munkák során váratlanul csontmaradványokra bukkantak Aradon. A további sajnos több lelkesedéssel, mint hozzáértéssel végzett – feltáráskor bebizonyosodott, hogy az aradi vértanúk vesztőhelyét találták meg. Az akkori román hivatalos körök akadékoskodása miatt is kapkodva, komoly tudományos vizsgálatok nélkül történt az ásatás. Az utolsó sírt így is csak jó egy év múlva sikerült feltárni, mert a kutatómunkát hatósági határozatra abba kellett hagyni. 1934-ben az Új Magyarság című napilap egyik munkatársa, Willant Rezső felvetette a vértanúk maradványai hazahozatalának gondolatát. Ekkor Bartucz Lajos+ is írt egy cikket az Új Magyarság 1934. szeptember 20-i számába. „A magam részéről is valószínűnek, sőt biztosnak tartom, hogy az aradi vértanúk csontjait találták meg odalent ezeknél az ásatásoknál, úgy látom azonban, hogy az ásatásokat nem szakemberek csinálták, s ez nagyban nehezíti a tudományos alapon való agnoszkálás lehetőségeit. Tudomásom szerint a csontok nagy része elpusztult, illetve megsérült, s így azok a tudományos vizsgálat részére való értékükből sokat veszítettek. A kérdésnek ugyanis nemcsak az az érdemi része, hogy a vértanúk földi maradványait megtaláljuk, hanem az is, hogy az exhumált vértanúk személyazonosságát antropológiai alapon minden kétséget kizáróan igazolhassuk.” Sajnos, a Bartucz Lajos+ követelte tüzetes antropológiai vizsgálat azóta sem történt meg.
Az ásatások hegrészletesebb és legpontosabb leírása Salgó Pál+ cikksorozata volt az Aradon megjelenő Erdélyi Hírlap című újságban. Mi is innen vettük át szövegünket.