Schweidel József:+ Aradi fogságom naplója*

Feleségemnek, Domicella Schweidelnak+, Pesten

25-én délután, amikor Arad közelébe érkeztünk, álljt parancsoltak, és csaknem kétórai várakozás után minden tábornok mellé egy tisztet ültettek, így haladtunk aztán ügetésben Arad felé, odaérkezve lépésre váltottunk, és így kocsiztunk végig az egész városon, kíváncsiskodók, katonák és polgárok, jobbára kárörvendő emberek között, báró Haynau+ táborszernagy úr lakása elé; ott aztán felmentünk az első emeletre, fél óra hosszat álltunk a parancsőrtisztek és segédtisztek között, akik közt ismerősök is voltak, de nem méltattak egyetlen szóra, de még csak egy biccentésre sem. (Pallavicini+ is köztük volt.) – Végül egy törzshadbíró egyenként felszólított bennünket, hogy mondjuk meg nevünket, rangunkat és átállásunk napját, ez után az összeírás után újra beszálltunk kocsijainkba – ezeknek a szűk utcában jobbra kellett kanyarodniuk –, és megint csak lépésben a várba hajtattunk, itt pedig a hátsó várnégyszögben helyeztek el bennünket párosával, engem Gáspárral+ egy nagyon szerény cellában, mindegyikünknek egy szalmazsákot hoztak, és nyomban utána bezárták az ajtókat, úgyhogy nem maradt más hátra, mint türelmesen és üres gyomorral elhelyezkedni és nyugovóra térni; Gáspárnak+ odaadtam a köpenyem, és egy málhatáskát párnának; magam pedig a szarvasbőrömre – takaró is, párna is – heveredtem le. – Mivel a nap folyamán többször ittam vizet, nemsokára éreztem, hogy vizelnem kell; egy ideig elnyomtam az ingert, és aztán nem láttam semmiféle alkalmatosságot, hogy a víztől megszabaduljak. Végül az a gondolatom támadt, hogy a messzelátó tokját fogom felhasználni; utána nyugodtan elaludtam.

A messzelátó az éjszaka folyamán még egyszer nagyon jó szolgálatot tett, és aztán felvirradt a nap – 26-a, vasárnap; felöltöztünk, sokat gondoltunk a reggelire, de úgy látszik, Aradon nem szokásos az ilyesmi; végül reggel nyolc óra tájban megjelent Howiger+ tábornok, és erélyesen megparancsolta a porkolábnak, hogy tüstént szerezzen egy másik szobát, mert mindnyájunkat külön-külön kell elhelyezni. Így aztán a 11. számú szobából a 17. számúba vittek, és most is itt vagyok. Északra néző, rácsokkal alaposan ellátott szoba; egy játékasztalka, egy kincstári ágy és egy egykarú, három dongalábbal ellátott gyönge szék a bútorzata cellámnak, melybe a nap sugarai se reggel, se délben, sem este nem sütnek be. Szemben egy sövénnyel elkerített kert és a valószínűleg a négyszögbe vezető út látható úgy-ahogy. – Itt is gondosan becsukták az ajtót, és a foglár csak délben jelent meg újra; most végre, gondoltam, intézkedni fognak, hogy az ember gyomrába is jusson valami, mert a szellemem, a lelkem éjjel-nappal tele volt sok-sok eszelős gondolattal, bár ezek csak akkor érintettek fájdalmasan, ha Domicámra gondoltam, egyébiránt (nem említve Adalbert fiam* még szánandóbb helyzetét) meglehetősen nyugodt és szilárd voltam. – Előző nap reggel Nina* jóvoltából ettem egy kis rántott levest Mácsán, és délben, amikor megálltunk, két szelet sárgadinnyét és vagy nyolc éretlen szilvát; nem csoda hát, hogy a gyomrom huszonhat óra múlva nyugtalanul korogni kezdett. Mikor aztán nyersen rászóltam a foglárra, hogy vajon halálra akarnak-e éheztetni bennünket, azt a barátságtalan választ kaptam, hogy legyek türelemmel, mert „a maguk honvédtisztjei mindent megettek a kantinban, és most főznek éppen harmadszor". Kitartásra intettem tehát a gyomromat, de megkértem a foglárt, hogy legalább egy szelet kenyeret és vizet hozzon; ez sem érkezett meg, de észrevettem, hogy a beszélgetés után elfelejtette bezárni az ajtót; este hét óra tájban aztán kimentem az ajtó elé, és a folyosón Láhner+ bajtársamat pillantottam meg; tréfásan megkérdeztem tőle, hogy neki is úgy megy-e a sora, mint nekem, mert én a legjobb úton vagyok az éhhalál felé; ő pedig azt felelte: „Testvér, nekem még borom is van.” Nyomban ezután az ő jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt, nagyon jólesett, szívből jövő köszönettel adóztam érte; este fél nyolc órakor pedig Tóni* hozott rántott levest, egy fél csirkét és egy darab kenyeret, meg fél icce* bort; ezzel az éhség okozta hiányérzetet dicsőségesen legyőztük. Mikor a porkoláb este nyolc órakor belépett, elcsodálkozott a nyitott ajtón, és még jobban a lakomám maradványain, de mikor kérdőre vontam, hogy miért nem hozott nekem semmit, őszintén megmondta, nem tudja, hogy holnap kapok-e bármit is. Jámbor imádságok és az enyéimnek küldött jókívánságok után lefeküdtem, és nagyon jól aludtam.

27-én reggel felöltöztem – szolgáról szó sincs, a csizmám három nap óta tisztítatlan, mocskos –, vártam a főporkolábot; ki is nyitották az ajtót, de reggeliről semmit sem mondtak; ittam tehát egy korty bort, ettem egy fal kenyeret; nemsokára visszajött a porkoláb, és bejelentette, hogy kihallgatásra fognak vinni. Egyenruhát öltöttem tehát, és örömteljes nyugtalansággal vártam, milyenek lesznek sorsom irányítói, emberek-e vagy tigrisek.

Miközben elgondolkozva ültem, egyszerre csak belépett a jó Nina Tónival, hozott cukrot, szivart, gyújtót és egy vizeskorsót, annak az ígéretnek a társaságában, hogy Lukátsy+ úr fog ezentúl ennivalót küldeni nekem. Beszéltem velük a két lovam dolgáról, és megtárgyaltuk a módokat, hogyan szerezhetném vissza a sárga meg a pej lovamat. 25-én ugyanis Piller+ főhadnagy a Császár könnyűlovasezredből* megszólította Albertet, és megkérdezte, hogy nem adnám-e el neki ezt a két lovat nyolcszáz forintért. Nekem nagyon jól jött ez az üzlet, de megpróbáltam még legalább száz forintot kapni értük; Albert megkért, hogy küldjem el a lovakat Pillerhez+, aki menetoszlopunk elővédjénél tartózkodott; ennek most már harmadik napja, és azóta sem Krizsánt*, sem a lovakat, sem Pillert+ nem láttam. – Nina és Tóni – az utóbbitól mélyen megindulva köszöntem el, mert nem akarom további bajoknak kitenni, szegényt előző éjszaka is feltartóztatták az őrségen, és a priccsen aludt. – Nina ragaszkodik hozzá, hogy maga hozza el nekem a Lukátsyné+ asszony megígérte ebédet. – Alighogy elmentek, már szólítottak is a kihallgatásra; leültettek, feljegyezték az adataimat, és aztán megkértek, hogy kimerítően részletezzem azokat a körülményeket, amelyek a magyarokhoz való átállásra késztettek, kedélyesen, hűségesen és a valóságnak megfelelően elmeséltem tehát, hogy rendelték a 4. huszárezredet különböző időpontokban Bécsből és Grácból a magyar hadszíntérre, az utolsó osztály éppenséggel csak október 10-e körül érkezett Bécsújhelyből Parendorfra. Ez kellőképp bizonyítja, hogy az ezredet csúfosan elárulták, hiszen könnyen máshova irányíthatták és a kísértésektől megmenthették volna.

„Tudomásomra hozták, hogy nekem is, mint Deym+ ezredesnek, fel kellett volna használnom az időpontot a hadszíntérről való távozásra, és ezzel megakadályoznom, hogy az osztrák csapatok ellen harcolnom kelljen. Világosan bebizonyítottam nekik, hogy azon kívül, hogy dandáromat a gyilkos ágyútűz kezdetekor a kiindulási pontról lépésben előrevezettem, semmi további részt nem vettem a csatában*.

A kihallgatás késő estig tartott, és mikor visszatértem a szobámba, az étel egészen kihűlve ott volt az asztalomon. Árpakásaleves – egy csirke egy kis főtt karalábéval – egy kis kalács – egy fehér kenyér – két fél icce bor –; mindezt hidegen ettem meg, aztán levelet írtam Howiger+ tábornok és várparancsnok úrnak, kértem, engedje meg, hogy Adalbert+ fiamat a 9. számú kazamatából magamhoz vehessem, vagy legalább azt engedélyezze, hogy időnként meglátogathasson, és megoszthassam vele azt a keveset, amim van; kértem továbbá, hogy egy tizedest küldjön hozzám, én pedig a tizedest az osztrák táborba küldeném Piller+ főhadnagyhoz, hogy a lovaimat visszaszerezhessem – a porkoláb azzal a ceruzával írt üzenettel jött vissza, hogy „hatalmamban áll". Mi mást gondolhattam volna, csak azt, hogy nincs kifogása ellene. Megkértem tehát a porkolábot, hogy menjen el a segédtiszthez, és kérje tőle a tizedes kirendelését. – Az egész ügy megint a tábornok elé került, és ő – éppen akkor, amikor Nina nálam volt – ingerülten és haragosan felelősségre vont, hogyan merészelem tőle a tizedes kirendelését kérni, mikor világosan megírta, hogy hatalmában nem áll; ceruzával írt válaszából a nem szót kifelejtette; nem nagyon hagyta, hogy meggyőzzem róla, rajtam ragadt a tapintatlanság vádja, és még az a kár is ért, hogy a két lovam odaveszett, pedig az értékük legalább ezer forint volt.

A tábornok alighanem belátta, hogy nincs igaza, ezért hát a porkolábra támadt, hogy merészel az ő engedélye nélkül idegeneket a fogdába bebocsátani, Ninát is erélyesen felelősségre vonta; szegény nyomban megmutatta a térparancsnokság engedélyét, de ez nem volt megfelelő, ezt tőle kellett volna kérni, és kész. Ninának azonnal el kellett távoznia, és én még megkértem, hogy mindenáron próbálja meg kinyomozni a lovaim hollétét, és helyezze el őket Lukátsyéknál+, míg Benus* – akit időközben megkértem rá – el nem viteti. Gondolhatod, milyen nehezemre esett végignézni, hogy így legorombítják és megszégyenítik szegény Ninát, aki merő szívjóságból ennivalót és híreket hoz számomra.

Csakhamar lefeküdtem, de hiába fekszik le az ember korán, ha a porkoláb és a kísérői tizenegy óra tájban lámpával a kezükben megint belépnek a szobába, és megkérdezik, nem óhajtok-e valamit; nappal bezzeg nem sokat törődnek velünk.

28-án: éjszaka elég jól aludtam, reggel fölkeltem. A szolga megkérdezte, nem akarok-e kávét inni, mert most éppen abban a helyzetben van, hogy tud szerezni; éltem kegyes hajlandóságával, és hozattam egy pohárral; de a kávé büdös, pörköletlen és élvezhetetlen volt – harminc krajcárért! – Az éjjeliedényem olyan kicsi, hogy alig egy messzely* fér bele; el lehet képzelni, milyen kínban vagyok napközben, ha ki kell öntenem az ablakon, mert rendszerint fél napokig nem jelentkezik nálunk senki.

Időközben elküldettem ebédért az étkezdébe, két adag daralevest, két fazék galuskát, és mindegyikhez egy darab kacsasültet hozattam; éppen a levesnél ültem, amikor belépett Schlik+ altábornagy vagy lovassági tábornok egy fiatal tábornokkal és vagy tízfőnyi kísérettel, és igen tisztességes hangon megkérdezte tőlem, nem szenvedek-e hiányt valamiben, honnan kapom az ebédemet, és ha jól értettem, azt mondta a végén, hogy ha valami kívánságom van, hozzá szabad fordulnom. Azzal eltávozott. A délután elég egyhangúan telik el: egy szivar, egy pipa dohány, kibámulni az ablakon, nézni a kis verebeket, hallgatni a csevegésüket, kihajítani egy-egy darabka kenyeret, és csodálkozni, hogyan kapják el a sebes röptű fecskék egyiket-másikat.

Néhány lengyel gyalogos sétál el előttem, rendszerint megbámulják az embert, és aztán nem tudják palástolni az örömüket, vigyorognak.

Nyolc órakor verik a takarodót, ez a jel a lefekvésre; arra gondoltam, hogy megvárom a porkolábot, nehogy megzavarja az álmomat, de már háromnegyed tizenegy volt, a gyertya egészen leégett, lefeküdtem, de alighogy elaludtam, bejött a porkoláb embere, és megkérdezte, nem parancsolok-e vacsorát! A pokolba velük – befordultam a falnak és tovább aludtam.

29-én reggel hét órakor felkeltem, kaptam egy korsó vizet, utána még ki is seperték a cellát, én pedig megszidtam a fő– és az alporkolábot a rossz kiszolgálás és az éjszakai háborgatás miatt, felöltöztem, és kiegészítettem a tegnapi naplómat.

Mivel egy fél kenyeret kaptam a városból, és Bertiről is tudni szerettem volna valamit, megkérdeztem a szolgát, szabad-e küldenem valamit a fiamnak, és mert igennel válaszolt, elküldtem a kenyeret egy kis kaláccsal és egy fél icce borral. Berti köszönte szépen. Egészséges, semmiben sem szenved hiányt, és a lovakról ő sem tud semmit, mint ahogy én sem. – Az a szándékom, hogy szolgát beküldöm a városba, ha a tábornok megengedi, mert senkinek sem szabad sem kimenni, sem bejönni.

Honvédeket is, de az is lehet, hogy tiszteket, mert most mindenki polgári ruhában van, hoztak a mi négyszögünkbe, szám szerint ötöt, csomagostul, lehet, hogy ezek súlyosabb esetek; a tábornok úr is most ment el itt két fiatal magyar hölggyel beszélgetve, akik valószínűleg bebocsátást kértek valamilyen rokonukhoz vagy a férjükhöz; úgy látszik, még nem egyeztek meg, erre vallanak a tábornok úr kurtán odavetett szavai és a muskátlivörös asszonyi arcok, mert szívük minden csepp vére aggodalmasan dobogva az arcukba és a szemükbe szökött. De aztán látom, hogy mégiscsak belépnek a kapun. Nagyon aggódom máris szegény Nináért, ma beszéltem vele utoljára.

Az eddigi porkoláb, úgy látszik, nem felelt meg a követelményeknek, mert éppen most mondja nekem, hogy a törzsfoglár* fogja felváltani; valószínűleg valami emberevő, valami kannibál!

A múltkori ebéd ötvenhat krajcárba került pengő pénzben, kíváncsi vagyok, mennyibe fog kerülni a mai. – Különben sincs pénzünk, nekem is csak tíz forintom van osztrák bankjegyekben, és néhány aranyam, de ahhoz csak végszükség esetén nyúlok.

Mai ebédem is igen egyszerű volt, két órakor kaptam egy kis rossz levest borsó nagyságúra tört árpakásával, később, negyed öt körül büdös húst sz..szagú mártással – nyomban ki is öntöttem az ablakon –, és sárgarépát meg egy kis bort. – Egy csészét máris elloptak, egy tányért pedig elcseréltek.

A szolga, aki állítása szerint ötünket szolgál ki, ravasz egy fickó, és azt hiszem, hogy a pénz felét zsebre vágja, és azt hoz, amit akar; nem hihetem, hogy ilyen cudarul akarjanak bánni velünk.

Nyomott hangulatban telt el az egész délután, bántott sorsunk nyomorúságos vége, és hogy hiába várjuk oly sokszor tarka színekkel kiszínezett kedvező kimenetelét. – Nina nem jött el; nem értem, mi lehet az oka; lehet, hogy nem eresztik be, lehet, hogy nincs semmi jó híre számomra. Hűséges Béla lovam és szegény derék sárgám ezek szerint oda van – és velük oda van a remény is, hogy egy kis tartalék pénzre tehessek szert.

Augusztus 30. Nina nem jött, és ma is hiába vártam, nem kapott engedélyt. Csak a sóvárgás maradt tehát, Domicámnak szóló kívánságaimat a véletlenre kell bíznom. – Reggelit nem kapunk, és valószínűleg ebédet sem, igazán szép kilátások.

Tizenegy óra tájban, amikor lovaim sorsa miatt nagyon rosszkedvűen álltam az ablakban, egyszerre csak zajt hallok a hátam mögött, és megpillantok valakit, de ő sem tudott a lovaimról semmiféle felvilágosítást nyújtani, átadtam neki egy aranyat az asszonyom számára.

Később megint kinéztem, és örömmel pillantottam meg a kis Ninát, de nem eresztették be – Isten vezérelje vissza szerencsésen az otthonába.

Az új törzsfoglár bemutatkozott, és felírta a nevemet és a rangomat (az őrnagyit). – Éppen most ment el egy hadmérnök tiszt, aki a bombázások során megsérült ablakrácsomat fogja megjavíttatni, sötét egy ember, egyetlen pillantásra sem méltat engem.

K.* is itt ment el, megkértem, hogy vegyen számomra néhány apróságot a városban, meg is ígérte, de már legközelebb jó messzire elkerülte az ablakomat, az arcát is elfordította, úgy látszik, nyugtalanítja a lelkét, hogy a korábbi jótéteményekért egy ilyen kis szívességgel kellene fizetnie. – Legyen meg Isten akarata!

Az ebéd nagyon sovány – csíkleves, büdös hús paradicsommártással, és rossz káposzta üresen: harminc krajcár pengő pénzben. – Délután írtam Schlik+ tábornoknak, és édes megnyugvással gondoltam rá, hogy ez a derék úr könyörülettel lesz irántam, és megsegít, ahogy tud.

Augusztus 31. Reggel írtam Domicámnak, és egy beadványt is, de nem tudom elküldeni a leveleket. Nyomást érzek a gyomromban, talán majd megenyhül. – Délben az élelmezőtiszt küldött ebédet, levest, borsót hússal és káposztával, csirkét és cukrot.

Augusztus 31. Az őrizetet megszigorították. Elvitték az eddigi szolgát, egy tarnopoli zsidót, Haimonnak+, a lókupecnak a testvérét. – … volt nálam a porkoláb jelenlétében. – A leveleimet nem tudtam kézbesíteni.

Éjszaka nagyon nyugtalan voltam, egyáltalán nem tudtam elaludni, legalább tízszer felkeltem, és kibámultam az ablakon.

Szeptember 1. A mai napon kedveznek nekem a csillagok, írtam gróf Schlik+ lovassági tábornok úrnak, és odaadtam a levelet a törzsfoglárnak. Nemsokára visszajött, és azt mondta, hogy menjek vele a törzshadbíróhoz; ez pedig felhívta a figyelmemet a levélnek néhány pontjára, amely a horvát viszonyokkal foglalkozott, és megjegyezte, hogy ezeket kívánatos volna kedvezőbb megvilágításban megírni; ez annak a jele, hogy jót akar nekem; a magyar bankjegyekkel kapcsolatban nem sok jóval kecsegtetett. – Az élelmet most egy asszonytól kapom, aki az élelmezési hivatalban dolgozik, elég jó és igazán sok, így aztán a legényemnek is jut belőle. – A levelet még mindig nem tudtam átadni senkinek, tűkön ülök, százszor is kinézek az ablakon, de reggel kilenc óra óta senkit sem láttam, pedig már öt óra van. Most ment el itt báró Schloissnigg+ kapitány* a Mengen+ vértesezredből,* és volt olyan kedves, olyan emberszerető, hogy megállt, és köszöntött; nem sok idővel ezelőtt alkalmam volt meglátogatni őt hasonló, ha ugyan nem komorabb és kilátástalanabb körülmények között, Pesten, az Újépületben, és Szegeden, a kazamatákban, és azzal vigasztaltam, hogy nemsokára kiszabadul; tréfásan még azt is jövendöltem, hogy nemsokára mi kerülünk hasonló helyzetbe, és ez meg is történt, bolondokháza ez a világ!

Szeptember 2. Tegnap este már azt hittem – ilyen könnyen megcsalódik az ember fogságban –, hogy szabadulásunk napja elérkezett. Öt tábornok ment el mellettünk sok segédtiszttel és törzstiszttel, a kazamaták felé tartottak, de nem jöttek vissza! 31-e óta egy szegény asszonytól kapom az élelmemet és egy kis tejet, áldja meg érte az Isten! Kiszolgálásról szó sincs; rendszerint reggel kilenc órakor becsukják az ajtót, és aztán sokszor egész nap senkit sem látunk. – Az ajtóm elé őrt állítottak, úgy veszem észre, ez a szigorítás csak rám vonatkozik, mert amikor ma reggel kinéztem a folyosóra, sehol sem láttam őrt, csak az én ajtóm előtt. – Hogy mi a célja ennek a rendszabálynak, el sem tudom képzelni.

Ha egészséges maradok, nem lesz semmi baj! – A kiütés kezd kellemetlenné válni az altestemen; erre aztán semmi szükség! Különösen az árt az egészségemnek, hogy sohasem élvezhetem a napsütést; már most is sokat fagyoskodom, nem tudok átmelegedni; mi lesz majd velem a télen?

Most érzem először, milyen nyomasztó súllyal nehezedik rám a nagyothallásom! Minden sorstársam hallja a jövők-menők egy-egy szavát, az órát, a dobpergést, a ház neszeit-zörejeit, a kutyák ugatását; igen, még ez is kellemes hang volna a fülemnek – de nekem mindebből semmisem jut. – A családom és ismerőseim körében, akit kedvemért megerőltették a hangjukat, nem is vettem észre, hogy nagyothalló vagyok.

Szeptember 3. Éjszakai két óráig nem tudtam elaludni, gondolataim a valószínűtlenségek végtelen térein kóboroltak.

Egész délelőtt minden végképp egyhangú, megváltásra semmi kilátás.

Délután büntetés-végrehajtás az udvarunkban, a honvédek jajkiáltásai eljutottak a fülemhez. Az éjszakát jól átaludtam.

Szeptember 4. Reggel a főporkoláb Berti üdvözletét hozta, megkérdeztem, nincs-e valamire szüksége, mert ha volna, segíthetnék rajta.

A várfogoly szerény kívánságai hamar teljesülnek: éjszaka édes álom az övéinek karjában, nappal jó tej, jó leves, egy kis gyümölcs, néha a kalandozó gondolatoknak szeretteihez szóló, és galambpostán vagy a vonuló felhők szárnyán küldött levél formájába öntése. Ezt ugyan joggal nevezem szerénységnek, de azért nem adom fel a reményt, hogy október 4-én kegyelmet kapunk* valamennyien, ha ugyan meg nem csal az édes reménykedés.

Szeptember 5. Éjszaka. hasmenésem volt, örültem neki, mert megtisztultam egy kissé, de azért alkalmatlan a dolog, mert nincs éjjeliedényem, csak egy kétlábú serpenyő.

Ma láttam Huszthyt+*, amint elment előttem, talán alkalmazni fogják valahol. Bertimről nincs hírem. Elfogy a szesz, ha nemsokára pénz nélkül maradok.

Szeptember 6. Tegnap meghozták nekem a pesti újságokat, tegnap este és ma egész nap olvasgatom az egyiket. A gyomrom még mindig fáj, és a szobámban egyre hidegebb van. Senki sem törődik velem, nem tudom, a többieknek is így megy-e a sora; de ha az ablakon keresztül vagy cédulák segítségével nem tudnám megszerezni a legszükségesebb élelmiszereket, éhen kellene halnom.

Szeptember 7. Ma láttam, hogy két hölgy, Láhnerné+ és Knezićné+ nagyon gyászosan jön a férjéhez; egy gyalogos kísérte őket, tehát a rendszabályokat ebben a vonatkozásban is megszigorították. Szerencsétlenségemre eltörtem a vörös boros korsómat, nagy veszteség, nem lesz könnyű pótolni. Feleségemtől még mindig nem kaptam levelet.

Ma délután nagyon szellemes módszert vezettek be azoknak a szobáknak a megjelölésére, amelyekben vagyunk, tudniillik az ablakrácsra egy nagy szalmacsóvát kötöztek, talán azért, hogy az őr fokozottabban figyeljen ezekre a helyekre, talán azért, hogy személyünket megalázó fényben tüntessék fel.

Szeptember 8. A Boldogságos Szűz Mária napján, mivel nem jutott osztályrészemül az a szerencse, hogy forrón szeretett családom körében legyek, a máriaradnai templomra gondoltam, ahol 1829-ben, tehát éppen húsz éve alázatos áhítattal, forrón imádkoztam Domicával, Máriával és Alberttal Jézus dicsőséges anyjához, hogy bensőséges és hű szeretetben kötött frigyünkre a mindenható Isten áldását kérve kegyeit elnyerhessük. Isten végtelen bölcsessége az ő akaratára fialó hagyatkozásunkat ekkor is, később is minden mértéken felül gazdagon megjutalmazta; mert ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam – katonai, világi pályafutásomat azonban szerencsétlennek mondhatom: ha valaki harmincnégy évi kiváló és elismerten buzgó szolgálattal csak őrnagyi rangra viszi nagy nehezen, és éppen eljut odáig, hogy alezredes legyen belőle, és akkor szerencsétlenségére olyan helyzetbe kerül, amelyből a legcsekélyebb tisztesség és lelkiismeret birtokában sem szabadulhat az ember – ezt csakis Isten akaratának, eleve elrendelésnek nevezhetem; ezredesi osztályomat Bécsújhelyen elbocsátva Grácból egyenest a parendorfi táborba szállították, nehogy későn érkezzen a schwechati csatába; ezt talán az első miniszteriális kormány igazolhatja.

Miért nem beszéltek nyíltan a hűséges tisztekkel? Ha Bécsben, elindulásunkkor elláttak volna a szükséges utasításokkal és parancsokkal, ha figyelmeztetnek a minisztérium előtt már ismeretes körülményekre, vagy legalább R… kapitánnyal* parancsot küldenek, hogy embereinkkel együtt a legmagasabb uralkodóház ellen elkövetett hűtlenség és esküszegés bűntettébe esünk, ha horvátok ellen, a magyar országgyűlés határozatainak, a Honvédelmi Bizottmánynak, a minisztériumnak engedelmeskedve ezután is harcolunk, akár osztrák, akár magyar területen; ebben az esetben én is, és az ezredből még vagy harmincan nyomban Bécsbe mentünk, mindent kockáztattunk volna. De így az utolsó pillanatig, a schwechati katasztrófáig szüntelenül abban a hiszemben, abban a szilárd meggyőződésben voltunk, hogy Ferdinánd császár+ mit sem tud erről a hallatlan katonai lázadásról, amely minden császári parancsnak ellene szegült. Elég! A 4. huszárezredet felelőtlenül elárulták. – Az illetők Isten színe előtt felelni fognak érte.

Mindazonáltal Isten akaratából öregségemre zendülőnek, felkelőnek, lázadónak, felségsértőnek tartanak, pedig mindig kimutattam mélységes undoromat ilyesmi iránt; ezt csak a mindenható Isten végzése mérhette rám, mert nálam hívebb, becsületesebb szolgája sohasem volt őfelségének, az én császáromnak.– A bűnös gonosztevőknek felelniük és vezekelniük kell emiatt Isten ítélőszéke előtt.

Az őrizet egyre szigorúbb, most már csak az hiányzik, hogy vasra verjenek bennünket, és az ablakokat bedeszkázzák.

Szeptember 9., vasárnap. Napról napra hiába várok hírt a családomról, és nem tudom felfogni, sem, megnyugtatni magam: csak nem történt az én leveleimmel is valami, talán nem jutottak el feleségem kezébe? Ez túlontúl sok volna szegény hitvesem számára! Kérem Istent, adjon erőt, kitartást, megnyugvást neki fogságom idejére, hadd reméljen minden jót! – Én a magam részéről mindmostanig nem adtam át magam csüggedt gondolatoknak; bízom Isten igazságosságában és az uralkodó ifjúi szelídségében és emberségében.

Ha mi egyesülten nem hozzuk meg azt a kétségbeejtő határozatot, hogy megadjuk magunkat, még sok ezer emberi élet esik áldozatul, egész vidékekre leírhatatlan nyomor és szenvedés zúdult volna; ennek komoly súllyal kell latba esnie sorsunk serpenyőjében. Nem is beszélve arról, hogy az állam egy harmincezer főnyi hadsereget tizenegy tábornokkal, sok törzs– és főtiszttel (százharminc ágyúval), akik kegyes fogadtatás esetén egy emberként hódolnának az uralkodónak, és bizonyára leghívebb alattvalói lesznek, ellenkező esetben viszont a hadtest csalódott vezetői, vagy legalábbis a többségük – ebben a pillanatban levelet kaptam, a törzsfoglár hozza 3-án kelt soraidat, örömömben és megindultságomban könnyeztem; most már sokkal nyugodtabb vagyok, mert tudom, hogy édes, drága feleségem és gyermekeim ugyanúgy bizakodnak, mint én. Isten igazságossága és az uralkodó szelídsége és nagylelkűsége mindent jóra fog fordítani.

Szeptember 10. Szolgám útján egy bajtársamtól megkaptam A három testőrt, az olvasása mára elég jól elfoglalt. – Egész áldott nap semmi említésre méltó nem történt.

Szeptember 11. Reggel megjelent valaki, de ezúttal nem ért olyan nagy öröm – a szolga szilvát hozott. – Ma délután az a szerencse ért, hogy a tábornok úr jóságából Adalbert+ fiam néhány órára bejöhetett hozzám.

Szeptember 12. Ma elhozta a porkoláb véres illetményemet, aug. 25-től szeptember 12-ig bezárólag tizenkilenc forintot; harmincöt évig ritka odaadással szolgáltam uralkodómat és az államot minden rendfokozatomban, és most megint odajutottam, hogy csak hadnagyi illetményt kapok, és azt is csak kegyelemből – ki tudja, mi vár rám még ezután?

Ma megint csupa hasztalan kívánság; még az időjárás is nyomasztó. Ahogy a sirokkó heve felperzsel egy-egy vidéket, Arad falai közt is elviselhetetlen, egészségtelen a levegő.

Szeptember 13. Rettenetesen hosszú délelőtt. Jó ebéd. Az illetményt 15-ig bezárólag kifizették.

Hiába kértem könyveket, csak ígéretet kaptam rá Vécseytől.

Szeptember 14., péntek. Könyvek Bertitől és Vécseytől, de most nem érdekelnek, és nem értékelem őket – Megpróbálok Romanovitséknak írni*, Teofilnak+ és az anyjának+!

Szeptember 15. Ma éjszaka jól aludtam, nincs pálinka, nincs tej, nincs gyümölcs, semmi sincs. Fidéltől és Mórictól rossz híreket hallok Domicámról, mindkettő szavaiból azt veszem ki, hogy szeretett lelkem a fogságon okozta fájdalmakat nem tudja tovább elviselni; délután aztán keltezés nélküli levelet kaptam tőle, és ez meg nyugtat, mert Liechtenstein+ herceggel való beszélgetése után íródott: adja Isten, hogy jó reményeim ezúttal teljesedjenek.

Szeptember 16., vasárnap. Olyan nap, amelyik néha annyira lehangolja az embert, hogy nem is képes rendszeresen gondolkozni. Este megkaptam a 11-i újságot, és még jobban elkeseredtem, mert egy cikk már eleve irigykedve és óva int az amnesztiától, és meg akarja tagadni a uralkodó kegyelmét a félrevezetettek egy részétől.

17. Teljesen egyhangú; írtam a vizsgáló bizottságnak, kértem, hogy a felségsértés vádjára vonatkozóan csatolják a jegyzőkönyvhöz további részletes önigazolásomat és kértem, hogy kilencszázhuszonkét forint harminc krajcár értékű magyar bankjegyeimet nyugta ellenébe vegyék át.

18. Nem is tudom, honnan kapok ma enni, mert asszony felmondott. – A vendéglőből leves, rostélyos káposztával…

19. Rossz étel. Leves és bab, büdös sonkával.

20. Éjszaka és egész áldott nap esett. Most aztán nagyon homályos lesz hideg tömlöcömben.

Háromszori étkezés huszonöt garasért* – egy fél icce tej huszonnégy krajcár – egy zsemle három krajcár. És a mosás, bor, kávé, szolga?

21. A kilencszázhuszonkét forint harminc krajcárnyi bankjegyet elvették, mégpedig nyugta nélkül, és az esetnél az alporkoláb nagyon arcátlanul viselkedett – mikor a törzsfoglár megjelent, neki minden haladék nélkül átadtam –, mikor nálam volt, egyszerre csak kopogtattak az ajtómon. Csoda! De aztán a törzsfoglár nyers hangon elbődült, hogy: Befelé! – egészen eltanulom ezt a szót. – Ma haditörvényszék! Én valószínűleg holnap kerülök sorra; feltétlenül bízom Isten irgalmában.

Az ablak előtt elmenők miattunk mindig a túloldalon járnak, azt hihetné az ember, hogy merő szerénységből és tapintatból. De a hangos fütyülésük és dúdolgatásuk hallatán kísértésbe esik az ember, hogy inkább az ellenkezőjét gondolja.

Szeptember 22. Vécsey+ bajtársam holnap Temesvárra megy, szomorú hír az én számomra. Nemcsak aggódom érte, hanem az olvasnivalóimat is elveszítem. – Szegény Lenkeyt állítólag elítélték, kötélre, el sem tudom hinni; pedig azt állítják, hogy meg is mondták neki, és hogy kétségbeesett; dühöng, őrjöng, mind a bolond. Isten óvja meg, öntse belé a hit, remény és szeretet vigaszát.

23. Ma megvolt végre az első ünnepélyes szentmise, és mert én az ablakomból ferdén rálátok a távoli templomkapura, lélekben igaz áhítattal és haszonnal végighallgattam a szertartást.

Vécseyt és Radványit+ ma Temesvárra kísérték; szívemből kívánom, hogy olyan hamar szabaduljon ki onnan, mint én innen. Isten vessen véget szegény aggódó családunk szomorúságának. – Ó, ha szegény jólelkű Domicámra gondolok, vérzik a szívem! Ha egyedül volnék türelmesen és megadással tűrném a sorsomat, de mert tudom, hogy a feleségem milliószorta többet szenved mint én, nem csoda, hogy róla és szegény elhagyott gyermekeimről álmodom. – Semmit sem törődnék a magam sorsával, ha nem volna összekötve a számomra legdrágábbak sorsával.

24. Átadtam Domicámnak szóló levelemet a porkolábnak.

Ma a törzsfoglártól kaptam az ebédet.

Egy csomag középszerű dohányért, ami harminc krajcárt sem ér, két forint harminc krajcárt kell fizetni.

25. Az egész nap a rég bejelentett haditörvényszéki tárgyalásra való hasztalan várakozásban és szorongó reménykedésben telt el; ez lesz nyomorúságos, gyászos életemnek legfontosabb napja, jövendő sorsomnak és szegény, nélkülöző, bár szorgos, szerény és visszahúzódó családom jövendő sorsának mindent eldöntő pillanata! Ezen a héten dönteni kell a sorsunkról, remélem tehát hogy holnap eljön a várva várt nap, amelynek végső eredményétől függ az enyéim jó vagy balvégzetének kezdete vagy vége.

Szeptember 26. Délelőtt kilenc órakor bejött a porkoláb, és jelentette, hogy most lesz a haditörvényszék! Csak az tudja és érezheti, milyen fontos pillanatot jelen a haditörvényszék szó kimondása egy becsületes öreg szolga, egy családapa, egy férj életében – aki szeretett feleségének boldoggá tételét tartotta legfontosabb, egyetlen céljának –, csak az tudhatja, akit baljós végzete ártatlanul, tiszta, szeplőtlen lelkiismerettel, makulátlan becsületességét mindig szem előtt tartva lökött szerencsétlen, szörnyű helyzetébe, taszított a zűrzavarba akarata ellenére. Nyomban kész voltam, és béketűrőn mentem végig a folyosón, és már kinn találtam több bajtársamat Aulichot+, Poeltenberget, Törököt, Láhnert, Knezićet, Gáspárt+, Leiningent, Lázárt, Damjanichot, Nagysándort, Dessewffyt, négy és fél hosszú hét után most láttuk egymást először viszont, mi, sorstársak.

A haditörvényszéki tárgyaláson csak a vallomásunkat olvasták fel, de mert ezt egyenként tették, eltelt vele az egész délelőtt, jó alkalmunk volt rá tehát, hogy beszélgessünk a folyosón. Ha ma vagy holnap felterjesztik a haditörvényszéki iratokat, 4-éig megtudhatjuk a határozatot. Adja Isten, hogy kedvező ítélet legyen!

Szeptember 27. Egész éjszaka nem aludtam, fájt a mellem, nem találtam a helyem az ágyban!

28. Ma megkaptam Domicám szeptember 20-án kelt levelét – Pesten lepecsételve 22-én – Aradon lepecsételve 25-én – és a várparancsnokságon hevert 28-ig. – A szobám olyan hideg és barátságtalan, hogy két hálókabátban és a körköpeny alatt is nehéz kényelembe helyeznem magam.

29., szombat. Ma éjszaka a szoba más pontján aludtam, és lehet, hogy, a helyváltoztatás az oka, lehet, hogy valami más, de jobban aludtam, mint valaha; kitört ugyanis egy ablaktábla, és rettenetes volt a huzat; és hogy milyen kevés tekintettel vannak a szerény kéréseinkre, az a kicsiség is kimutatja, hogy még az ablaktáblát sem javítják meg.

Mindig bajban van az ember a levelek átadásával is, mert a főporkolábot sokszor egy hétig sem látni, és csak ő van feljogosítva, hogy a leveleket a tábornokhoz vigye.

Este az a kimondhatatlan öröm ért, hogy megpillantottam Albertet és Csunkót+ a törzshadbíró társaságában; gondoltam is mindjárt, hogy az a szerencse, az a boldogság ér, hogy Albert meglátogathat; alighogy ezt végiggondoltam, jött a porkoláb, és azt mondta, hogy a hadbíró hívat; odaérve az irodában találtam Albertet és Bertit, és értésemre adták, hogy beszélhetek velük. Kölcsönösen vigasztaltuk egymást, de inkább nekem kellett bátorságot csöpögtetnem beléjük, mert úgy láttam, hogy engem sokkal kevésbé nyugtalanít a sorsunk, mint őket.

Szeptember 30., vasárnap. Rendkívül unalmas nap, mert nincs mit olvasnom. Délután Berti egy kis szőlőt és egy üveg bort küldött nekem. Így tehát volt vacsorám.

Október 1. Ez a hónap a vágyakozás hónapja lesz, mert bizakodva remélem, hogy jóságos uralkodónk jogosan kegyelmet fog adni valamennyiünknek; nekem különben sincs bűnöm, hiszen annak, hogy a városparancsnokságot elvállaltam, tízféle alapos oka is volt.

Október 2. Egész éjszaka esett, és az idő hűvösebb. Tegnap Vécsey+ néhány vigasztaló szót írt nekem, adja Isten, hogy valóra váljon.

3. Ma éjszaka is dörgött az ég, és villámlott. – Holnap lesz szabadulásunk kihirdetésének napja. – Eszemben és lelkemben semmi kétség sincs felőle, hogy kihirdetik az amnesztiát. – Úgy vagyok az idővel, mint az, aki hosszú utazásról tér vissza szerettei karjába; mennél közelebb van a célhoz, annál hosszabbnak és elviselhetetlenebbeknek érzi a perceket. Október napjai – mint az örökkévalóság! – Holnap, bárcsak röpülni tudna a futár.

4. Végre felvirradt az igazság, a fény, a szabadulás napja. Ma, ma mondják ki a nagy szót, az uralkodó kegyelmének szavát – Isten áldja meg és segítse szakadatlan!

Ma is volt egy kisebb szabású ünnepélyes szentmise, és utána drága fiam, Adalbert+ bejött hozzám; a tábornok hat hét alatt végre most másodszor is megengedte, hogy a fiú beszélhessen az apjával, így aztán boldog és szerencsés napom volt.

Október 5. Tegnap este bejött a porkoláb, és megkérdezte tőlem, hogy nincs-e zsebbe való pisztolyom vagy más efféle holmim, röviden a tudomására hoztam, hogy már átadtam Howiger+ tábornoknak, de ő csak erősködött, és kutatni akart utána; megengedtem neki, erre aztán el is állt tőle, de azt mondta, hogy másnap reggel már hét órakor legyek készen, mert a haditörvényszékre kell menni.

A könyörtelenség, embertelenség, kegyetlenség tehát mégis legyőzte a dicsőséges és igazságos uralkodó jóságát és szelídségét – vagy pedig becsapják, és nem is tud az egész ítéletről, miért is kellene tudnia róla. Az ő szándéka az volt, hogy minden megtévedt, a korábbi kormányok ügyetlensége vagy inkább rosszindulata miatt szántszándékkal tévútra vezetett hűséges alattvalójának és szolgájának rangra való tekintet nélkül kegyelmet ad…

De akkor miért kell ítéletet hozni, ítéletet hirdetni, miért kell sok derék, tisztességes ember becsületét meggyalázni, nevüket örök időkre megbélyegezni? Az utóbb megadott amnesztia nem fogja meg nem történtté tenni a sok szerencsétlen családot sújtó megszégyenülést. – Nyomasztja vagy nyomasztani fogja számos így megszégyenített becsületes ember nevét és további meggyalázott, bemocskolt életét. Családom van, tartanom kell magamat, mert másféle kötelességeim parancsolják, de becsületes, megköpdösödött nevemet nem tudom és nem akarom tovább viselni mindenki szeme láttára, cégérként, sírban fekvő szüleim szégyenére. – Legyenek ők az utolsók, akik a mindeddig szeplőtelen Schweidel+ névvel szálltak a sírba. Sohasem jutott eddig eszembe (bár sokszor megpróbáltak rábeszélni), hogy becsületes nevemet megváltoztassam. De most, hogy bemocskolták, nem akarom továbbra is megtartani, az első alkalmat megragadom, hogy megváltoztassam.

Nem kételkedem benne, hogy ma halálra fognak ítélni (még az is lehet, hogy kötél általira), de harmincöt évi szolgálatomra való különös tekintettel tízévi várfogságra fogják módosítani. De erről még később.


Az ítélethirdetés után

Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg. – Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem a szobában, társaságom tehát van – felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbe szedjem a dolgaimat megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot, és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is iratom.

Rögtön ezután eljött, hozzám kedves Berti fiam és Csunkó+, mert már eljutott hozzájuk kivégzésünk híre. Mivel csak egyesével eresztették be őket, Bertit visszaküldtem, és először Csunkót+ fogadtam. – Adalbert+ fiamat minden dolgomról kellőképpen tájékoztattam, és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék. – Haynau+ tehát megerősítette ítéletünket. – Isten fizessen meg neki érte.

Egy fiatal minorita papot* küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám, és lásson el a szentségekkel.

Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának.

Adalbert+ fiam egész délután nálam volt, és ez a látvány elszomorít; a kedves, derék fiú adta át nekem szeretteim, drágáim utolsó szíves üzenetét.

Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába.




Hátra Kezdőlap Előre