6

Vinkler Brúnó+ minorita szerzetes visszaemlékezése*

Tisztelt szerkesztő úr!

Azon bizalmas fölkérését, hogy az 1849-ik évi október 6-i aradi gyásznapot, mint szemtanú, ön lapjában tisztelt olvasói számára írnám le, a legnagyobb készséggel teljesítem, mert ezáltal nemcsak az olvasóközönség részére hanem a hazai történelem kiegészítésére nézve is – a látott és hallott legkisebb részleteket előadva – legszentebb kötelességemet hiszem teljesíteni.

Hazánk szabadságharca több vértanút mutat föl, én mint szemtanú csak Aradról, s Aradon is csak az 1849-dik év október 6-án a harcban el nem esett, hanem ítélet következtében kivégzett tizenhárom szabadságért küzdő vértanúról szólok.

A világosi fegyverletétel után az aradi vár megtelt foglyokkal, s ezek ellen a kereset meg is indíttatott.

Legelőször a fővezérek, mint külön hadcsapatok parancsnokai hallgattattak ki, a kihallgatás után tizenhárman halálra ítéltettek, mely halálos ítélet a teljhatalommal fölruházott Haynau+ táborszernagy elé terjesztetett, s helybenhagyva Howiger+ tábornok s aradi várparancsnokhoz végrehajtás végett visszaérkezett, ki is október 5-én reggel a hadbírót óaradi kolostorunk elnökéhez azon megkereséssel küldé, hogy a kivégzendők mellé, minthogy a várban csak Marchot Eduárd+ Kapisztrán Jánosról nevezett* Szent Ferenc-rendi áldozár s egyszersmind aradvári káplán van, adna lelkiatyákat, kik az illetőket az örökös hazába elkészítsék.

Ugyanezen célból kerestetett meg Baló Béni+ óaradi helvét hitvallású lelkész, valamint a görögkeleti vallású lelkész úr* is.

E gyászos esemény és fájdalommal párosult szomorú kötelesség teljesítésére, valamint a többiek, úgy mi is, Pléva Balázs+, Sujánszky Euszták+, Bardócz Sándor+ és Vinkler Brúnó+ minorita rendi áldozárok október 5-én délután a várba átmenénk, hol mindjárt a kijelölteknél mindenki előleges látogatását megtevé.

Igazi magyar őszinteséggel üdvözlöttük őket, s rokonszenvvel fogadtatánk; igyekeztünk is tőlünk kitelhetőleg vigasztalásukra lenni, s hiedelmünk szerint a kegyelmezés megérkezésével biztatni.

Október 5-én estefelé megválánk tőlük, magukra hagytuk őket, hogy kiknek jelen voltak nejeik, gyermekeik és rokonaik, ezekkel értekezhessenek; s mivel igen megkértek, hogy másnap korán, de nagyon korán meglátogassuk őket, a várparancsnoknál magunkat bemutattuk, s a halálra kijelöltek kérését előadtuk; ki is ennek következtében rögtön hadsegédje által engedélyt íratott számunkra, mellyel úgy éjjel, mint nappal bármely órában a várba szabadon meheténk.

Hazaérkezve a szomorú kötelesség másnap leendő teljesítéséből eredt aggodalom miatt az éj felerészét nyugtalanul tölténk, éjfél után talpon valánk, s már két órakor ígéretünk szerint megindulánk. Az éj néma csendjében a Maros hídján keresztülmenve a vár kapujához eljutánk, hol jeladásunkra a várkapu szárnyait lassankint sarkaikban csikorogni hallánk; s midőn azokat egészen föltárva láttuk magunk előtt, a várparancsnoktól minap nyert engedélyünket előmutatva szabad bemenet engedtetett.

Legelőször is a várbeli káplán szerzetestársunkhoz menénk, s onnan, az egyház szokása szerint fölkészülve, látogattuk meg az illetőket; mindegyik a legnagyobb örömmel fogadott bennünket. Én, kinek Lázár Vilmos+ és Nagysándor József+et vala kötelességem ellátni, bemenék először Lázárhoz, kit már egészen fölkészülve találtam, ki is tudva az előző napról megjelenésem célját, igen köszöné a figyelmet, hogy fáradságom nem sajnálva oly korán megjelentem; ezután példásan, igazi buzgósággal meggyónt, megáldozott, mit végezve egy levelet s hozzá mellékelt tárgyakat adott át, hogy lennék szíves azokat levéllel együtt szeretett nejének, született báró Reviczky Máriának kézbesíteni. Kérését hogy legnagyobb készséggel fogom teljesíteni, megígérve, mentem Nagysándorhoz, kit asztala mellett írva találtam. Igen szívesen fogadott, én, mint tegnap, úgy ma is biztattam, de ő nem remélt, s maga kért, végezzük keresztényi kötelességünket, s miután így példás buzgósággal az örökkévalóságra elkészült, egy hozzám intézett iratot adott kezembe, melyet t. szerkesztő úrnak visszavárás mellett a maga eredetiségében bemutatok, az olvasóközönség részére pedig annak tartalmát idejegyzem…*

E sorok átadása után csinosan rendezett szép hosszú barna hajából egy csomót ollóval levágott, s azt koszorúalakba összeállítva kért, hogy írandó leveleimmel elküldjem.

Meglátogatták e lelkes hadvezért többen is, különösen Sujánszky+ barátom és rendtársaim, kivel miután rokon érzelműleg beszélgetett, emlékül saját szivartokjával ajándékozá meg; engem pedig egy, a harc folyama alatt használt térképpel.

Fölkért azután, hogy a szomszéd szobában levő Gáspár Endre+ honvéd tábornokhoz (ki ugyanez alkalommal kegyelem útján tízévi várfogságra ítéltetett) mennék be, s nevében tőle végbúcsút vegyek.

Hogy ezen kérését rögtön teljesítettem, a még, Istennek hála, életben levő honvéd tábornok bizonyíthatja.

Valamint én, úgy a többiek is ez idő alatt, név szerint Sujánszky+ Poeltenberg+ és Aulichnál+, Pléva+ Láhner+ és Knezićné+l, Bardócz+ Schweidel+ és Töröknél, Marchot+ Kiss Ernő+ és Vécseynél, Baló+ Dessewffy+ és Leiningennél, végre a görögkeleti óaradi lelkész a rettenthetlen hős és nagy hadvezér Damjanichnál teljesíték ez esetben igen szomorú papi foglalatosságaikat.

Mily lélekéberséggel s mily példásan végzék mindnyájan ájtatosságukat, ha láttad volna, kegyes olvasó! magad is megindulva velünk együtt könnyeztél volna.

Így kibékülve Istenünkkel, reggelit hozattak a várbeli foglártól, mit elköltve készültek a gyalázatos, de reájuk nézve a történet lapjain dicső halálra.

El is érkezett az idő, s reggeli fél hatkor a négy golyóra ítélt a kirendelt katonaság közé vezettetik, s a gyászmenet kezdetét veszi; megindultunk tehát: Schweidelt vezette Bardócz+, Kiss Ernő+t Marchot+, Dessewffyt Baló+ s én Lázárt. Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátulsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás.

Egyenes vonalban, egypár lépésnyi távolságra egymástól foglaltak állást. Schweidel+ kezében feszületet tartva így szólt lelki vigasztalójához:

„Tisztelendő úr! Íme itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam, kérem, adja át fiamnak.” (Fia a lelkes csapatvezérnek, mint honvéd kapitány, atyja kivégeztetésekor ugyancsak az aradi várban fogva volt.)

De azonnal visszavevé, mondván:

„Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni.”

Ez utolsó kívánsága a lelkes hazafinak teljesült is, mert a jó fiú, a hazájáért hősiesen küzdő kapitány, atyja vérével befecskendezett feszületet kapott emlékül.

Hiszem, mint nevezetes emlék unokákról unokákra ereklye gyanánt fog szállani.

Születéshelye Schweidel József+nek Zombor vala, Bács megyében, életkora a hatvan évhez közeledett; szolgált mint őrnagy a Sándor orosz huszárezredben, a schwechati ütközetben részt vett, s a magyar hadseregben a Sándor gyalogok közt ezredes lett*; 1849-ik évi május 9-én Klapka+, mint ideiglenes hadügyér Pest város parancsnokává nevezte ki.

Végre mint csapatvezér a fegyver letétele után az aradi várba került, hol a golyó által kivégzettek közt első állott. Királyi írott parancs folytán a Bánátban keletkezett lázadás elnyomására küldött Kiss Ernő+ állott mellette, aranygyűrűkkel valónak ékítve keze ujjai.

Született Temesváron, 1800-ban*, a második huszárezrednél ezredes, az 1-ső hannoveri rend birtokosa s a pápai Krisztus-rend lovagja volt, a legvagyonosabb nemes emberek sorába tartozott, a magyar seregben érdemeiért tábornok, utóbb altábornagy s a magyar érdemrend középkeresztese volt. Ízléssel készült s belsőleg pazar-fényesen rendezett lakházai a lázadók által hamuvá tétettek, s több mázsára menő asztali ezüstkészletét a temesvári várőrség lefoglalá.

Utána következett Dessewffy Arisztid+, született 1802-ben, Csákácon, Abaúj vármegyében. Mint nyugalmazott lovas százados lépett a magyar hadseregbe, hol hadtestparancsnok és tábornok lett. A kivégeztetés napján csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg. – Végre ezeket követé Lázár Vilmos+, született Nagybecskereken, 1815-ben, az osztrák hadseregben mint hadnagy szolgált, a magyar seregben ezredes és hadtestparancsnok. Midőn az elválás e szomorú percében megcsókoltuk egymást, arra kért, ha netán nem jól találnák lőni, ne engedjem kínlódni, hanem kérjem a vezénylő tisztet, hogy ismételtesse a lövést. Ezután mondván: „Isten önnel", letérdelt a többivel együtt, s mielőtt szemeit, mint társai is, saját evégre elkészített fejér kendőjével bekötötte volna, összetett kezekkel, égre emelve szemeit hangoztatá: ”Istenem! nőm s három gyermekem!” Most, szemeik be lévén kötve, térdelve várták a bizonyos halált. – Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel – egyre-egyre három volt számítva –, s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant; a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő+ mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek olták ki életét. – Ugyanazon a helyen nyugszanak mind a négyen*. Addig is, míg a nemzet e tekintetben illőleg intézkedni fog, béke hamvaikra!

Míg itt a vár sáncai között ezek történtek, addig többi társaink a hátramaradtakkal társalogtak. Ez idő alatt meglátogatá Sujánszky+ barátom a hős és rettenthetetlen Damjanich+ hadvezért, ekkor adá rá áldását saját kérésére, ekkor kéré föl, hogy halála után el ne mulassza ajánlani nejét a jó érzelműeknek, s különösen a lelkes honleány és magyar foglyok védangyalának, özvegy Vásárhelyíné őnagyságának; ekkor vevé át tőle átadás végett a neje, született Csernovics Emília vigasztalására október 5-ike és 6-ka közötti éjjel írt imát, melyet akkor magam is bírtam, de a ránk súlyosodott körülmények miatt jelenleg azt az olvasóközönséggel meg nem ismertethetem, mindazonáltal hiszem, hogy t. szerkesztő úrnak, mint Arad szülöttjének – hol közkézen forog – nem lesz nehéz megszerezni, s erősen meg vagyok győződve, hogy maga az ország özvegye annak lapjába iktathatását nem fogja megtagadni.

Én emlékszem a szavakra, midőn a nagy hős írott imájában Istenhez így fohászkodik: „lágyítsd az uralkodó szívét", s íme, hosszú tizennyolc év után a sokak ajkáról elhangzott ezen imának sikere lett, mert uralkodónk szívét csakugyan lágyabbnak, engedékenyebbnek tapasztaljuk, midőn magyar hazánkat ezredéves alkotmány által szentesített jogainak birtokába visszahelyezi, midőn a száműzötteknek szabad hazajövetelt enged, midőn az ajándék százezer darab aranyat ezen vértanúk vezénylete alatt küzdött s a küzdelemben munkatehetetlenné lett honvédek, vagy ezek özvegyei és árvái számára nagylelkűleg az országnak visszaadja.

De int az idő, hogy visszatérjünk azokhoz, kik reánk várakozának. Búsan és a legmélyebb szomorúságba merülve nyitám föl a reám várakozó Nagysándor József+ ajtaját, azon Nagysándor József+ét, kinek nevéről a lelkes Debrecen egy dombját el is nevezé, és méltán, mert kisded seregét Debrecennél úgy állítá föl, hogy a muszka sereg főerejének huzamosan ellenállni tudott. De erről mások már írtak, s még bővebben fognak írni, azért én ígéretem szerint csak október 6-kánál maradok.

A vitéz tábornok, szobájába léptemkor, nem tekintve arra, hogy kezén s lábán vaslánc van, egész udvariassággal előmbe lépett, s kezet szorítva, mielőtt én szólhattam volna, mondá – és méltán mondhatá, mert hallá a fegyverek erős durranását, s azt is tudta, hogy négy elvtársa immár a haza szent ügyéért áldozatul esett –: „Nemde mondottam tisztelendő úrnak, hogy nincs remény.” Én válaszolni e nagy levertség és elérzékenyülés miatt nem tudtam, de ő folytatá: „Igen, még akkor a remény táplálhatott volna, ha bennünket, akasztófára ítélteket vittek volna előre, de miután azokra, kik lánc nélkül valának, dördültek a fegyverek, valamint eddig nem volt, úgy többé reményem éppen nincs.”

E rövid beszéd után az őrök – mert mindegyik kivégzendőnél a szobában fegyveres őrök állottak – jelenték, hogy induljunk, s mi a parancsnak engedve elhagyók a szobát, melyben eddig barátságosan és bizalmasan szót váltánk. Kimentünk a jelölt helyre, s vártuk, míg mindnyája odaérkezik; jöttek is egymás után, és barátságosan üdvözlék egymást. El nem hallgathatom, hogy midőn a lelkes Damjanich+ kijött, s lába fájdalmai miatt egy közönséges kocsira fölült, üdvözlé őt Nagysándor, s a bevett szokás szerinti jó reggelt kívánván mondá: „Nemde megmondtam, hogy az akasztófára vezet bennünket Görgey.” Mire Damjanich+ válaszolá: „Nem hittem, de most látom, hogy igazad volt, barátom.”

Ezalatt mind a kilenc megérkezett, s így a második gyászmenet is kezdetét vevé; megindultunk mi a nyolccal gyalog, a kilencedikkel pedig, a lábatörött nagy hőssel, Damjanichcsal, úgyszólván szeméthordó kocsin a görögkeleti vallású óaradi lelkész ünnepélyesen, egyházi palástban. Haladtunk lassú léptekkel, most már ellenkező irányban, tudniillik a vár fő-, azaz Arad felé néző kapujának tartánk. Kiérve a kapun a Zsigmondháza és Újaradnak vezető út felé vezényelteténk, míglen egyszer balra kanyarodánk, s azonnal észrevettük a vár déli oldalán fekvő nyílt téren a számukra kijelölt kilenc oszlopot, melyekre Vécsey+ megjegyzé: „Hát ilyen akasztófát* készítettek számunkra?” Mire Nagysándor+ gúnyosan viszonzá: ”Hadd el, barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb.”

Közeledtünk a kitűzött helyhez, s én, megvallom, érzékenyen könnyeztem. Nagysándor+ ezt észrevevé, hozzám fordult, s így szólt: „Tegnap ön vigasztalt engem, és most sír.” De már ekkor majd az oszlopok előtt állánk, mire a katonaság sorfalat képzett, s mi a közepét foglalánk el, végezve ki-ki társával imáját. Ekkor jött hozzánk Leiningen, s noha ágostai vallású volt, így szólt: „Imádkozzunk, tisztelendő urak, együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.” Tettük is egy szívvel-lélekkel.

Erre következett az ítélet fölolvasása, s kezdetét vette a vérfagylaló működés.

A várbeli foglár, ki a kíséretnek egyik kiegészítő tagja vala, most a lóhátról vezénylő s végrehajtással megbízott őrnagy elé állt, őt katonai szokás szerint üdvözli, s fönnhangon német nyelven háromszor egymás után kegyelemért esd. A hármas kérelemre: „Istennél a kegyelem” lőn mindannyiszor a válasz. Ezen, a remény utolsó szikráját is kioltott válasz után a foglár ismét szokásosan tiszteleg az őrnagynak, s felénk fordulva hozzánk jön, itt Poeltenberg+ előtt megállva katonailag tiszteleg, s mondja német nyelven: „Kérem, kapitány úr” (valamint ennek, úgy a többinek is azt a rangot adva meg, melyet az osztrák hadseregben viselt), s erre kulcsokat véve elő kezét-lábát a vastól megszabadítja, s a hóhér rendelkezésére bízza. A hazáját hőn szerető tábornok végvigasztalást nyújtó papjától kísérve s Istenhez imát rebegve ment az első oszlophoz, ott a bakónak két szolgája alant, felül pedig maga a Brünnből, Morvaországból hozatott bakó teljesíté szörnyű kötelességét.

Legelső volt tehát, ki tőlünk e földön örök búcsút vett. Poeltenberg Ernő+; született Bécsben, 1804-ben*, előbb a Sándor huszároknál kapitány, ezredével 1848 nyarán Magyarországba jővén a minisztérium rendelete következtében az alkotmányra megesküdött, s az időtől fogva esküje és becsülete által a nemzet ügyéhez kötve ahhoz végiglen hű maradt. –Ezredessé emelkedvén a VII. hadtesttel, melynek vezére volt, Győrnél táborozott, később tábornokká neveztetvén hadteste vezérletét mindvégig megtartá.

Másodszor a foglár Török Ignác+ előtt állott meg, mint előbb, úgy most is kötelességét teljesíté, mi pedig mint az elsőtől, úgy tőle is – és rendben mindegyiktől – forró kézszorítással és forró barátságos búcsúcsókkal váltunk meg.

Török Ignác+ a legügyesebb mérnök vala tábornokaink sorában, Gödöllőn született, s ötvennégy éves korában végeztetett ki.

Az osztrák hadseregnél a mérnöki testnél alezredes, a királyi testőrségnél a mérnöki tudományok tanára volt. Komárom megerősítése remekműve volt, a győri és szegedi sáncokat is ő készíté.

Láhner György+ következett a kettő után, Besztercén, Zólyom megyében született, s ötvenhárom éves volt. Az osztrák hadseregben őrnagy, a magyaroknál ezredes, s végre tábornok. A magyar hadseregnél a fölszerelés és fegyvergyártás körül szerze érdemeket.

Negyediknek szólítá a foglár Knezić Károly+t, ki született a határőrvidéken, Belike Gajovácon, 1804-ben*. A 34. gyalogezredből századosi rangból lépett a honvédek sorába. Komárom fölszabadításánál ő vezeté az első csapatot, april 25-én* ő rohanta meg az erősen védett komáromi sáncokat. Jutalmul tábornokká neveztetett.

Négytől már szomorodott szívvel elbúcsúztunk s megváltunk; gondolva Leiningen, hogy vagy mindjárt, vagy nemsokára rákerül a sor, így szólt a vele volt Baló Béni+ helvét hitvallású lelkész úrhoz: „Amint ezek a tisztelendő urak egész a bitófáig kísérik a reájuk bízottakat, úgy ön is legyen szíves velem egész odáig jönni.”

De a foglár Nagysándor József+et oldá föl bilincseiből. – Született Nagyváradon, Bihar megyében, negyvenöt éves lehetett, nyugalmazott huszár kapitány volt, később a magyar seregben ezredes, végre tábornok s hadtestparancsnok, s mint tényeiből kitűnik, kitűnő katona s bátor férfi. – Görgey+ tetteit nem helyeselte, s egy haditanácsban reá célozva nyíltan kimondá: „Hogyha valaki diktátorrá akarna lenni, ő Brutusává+ válnék.”

E gyásznapon elbúcsúzva ő is társaitól és társaimtól, ment oda, hol már négy elvtársa vala, s midőn a bakó a kötelet már-már nyakára szorítá, fönnhangon: „Éljen a haza” kiáltván megszűnt élni.

Jött ismét a foglár, s gróf Leiningen+ Károlyt a már fönt megírt szokás szerint szólítá, ki is születésére Hessen nagyhercegségi volt, magyar neje s magyar ezredbeni szolgálata által a nemzet ügyéhez szorosabban fűződött. Magas, szép, fiatal, harmincéves deli termetű férfiúnak tűnt föl, s Európa egyik legnagyobb hatalmasságának udvarával rokon. – Az osztrák hadseregben a 31. gyalogezrednél mint százados szolgált. Buda vára bevételénél rettenthetetlen bátorsága által tüntette ki magát, miért is tábornokságig emelkedett: hogy elszánt, igen jó és bátor csapatvezér volt, azt az utolsó percben is igazolta, mert midőn kezéről és lábáról a vas levétetett, egypár szóra a vezénylő parancsnoktól engedelmet kért, mit megnyerve egész lélekéberséggel így szólt:

„Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.”

Ezeket egész lélekjelenléttel elmondva a még hátramaradt társaktól s tőlünk végbúcsút véve indult, kísérve, mint kíváná, lelkészétől, hogy a bakó illessze nyakára a kötelet, ez midőn már nyakára tétetett, így szólt: „Isten veletek, bajtársak! Nemsokára egy más ítélőszék előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.” Szavait végezve földi életének is vége lett. Egyedül egymaga volt magyar tábornoki öltönyben.

Most Aulich Lajosra+ került a sor, ki ötvenhét éves volt, és született Pozsonyban. Osztrák szolgálatban a Sándor gyalogok ezredese, a magyar hadseregben tábornok s az érdemjel középkeresztese. Buda bevételéig hadtestvezér, utóbb hadügyminiszter volt, általános vélemény felőle, hogy tiszta lelkű hazafi vala. – A vizsgálaton vagy kihallgatáson a haditörvényszék minden kérdésére ez volt a válasza:

„Királyom parancsából esküdtem hűséget a magyar alkotmányra – s eskümet halálomig meg kell tartanom.” Úgy is volt, mert az esküt szem előtt tartva élte utolsó percéig híve volt az ügynek.

Következék a nyolcadik, s a foglár a történet lapjain és minden magyar előtt halhatatlan emlékű, igazi magyar érzelmű – s rettenthetetlen hős –, a Komáromnál lábatörött, s ennek fájdalma miatt parasztkocsin ülő Damjanich+ előtt állapodott meg, kivel már mi akkor, mint igen meggyérültek, igen megfogyottak, huzamosan társalgánk; illő, hogy utolsó szavai itt helyet foglaljanak.

Legelőször is azt mondá, midőn látá társainak sorsát: katonát golyó illet, nem pedig ily kínzás – masszakrírozás –; azután megpillantván a négyszöget képező katonaság sorában egy kapitányt, kinek nagyon észrevehetőleg könny nedvesíté szemeit, feléje fordult, és német nyelven így szólt hozzá:

„Éljen kapitány úr! Úgy látszik, rokonszenvvel viseltetik irányunkban; tartsa Isten, hogy a rangfokozatokban minél előbb haladhasson.”

Ugyanekkor Sujánszky+ barátom– és rendtársamat könnyezni látván, mondá:

„Ne sírjon, barátom – s a feszületre mutatva folytatá –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.”

Ekkor elérkezett már az idő, és szokás szerint a foglár tisztelegve megszólítja őt, mondván: „Kérem, kapitány úr!” E megszólítást a magyar tábornok hidegen és büszkén visszautasítva leszállt a kocsiról, aztán pedig így szólt: „Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, holott a harcban mindenütt én voltam az első.” – Fájdalmas szívvel búcsúztunk el tőle, amidőn a nehéz és terhes járásban segélyére akaránk lenni, mondá: „Hagyják el, úgysem soká van szükségem lábamra", de ekkor már a bitófa alatt állott, s amint a hóhér nyakára tevé a kötelet, egész lélekjelenléttel rögtön figyelmeztette: „Ügyeljen, vigyázzon szakállamra, hogy rendesen maradjon, mert mindig kedves volt előttem.”

Damjanich János+ bánsági születésű – negyvenöt éves –, származására szerb, de mint nejének izené, mint ilyen meghalni nem akart. (Élő tanúk: rendtársam, ki a nagy hős végizenetét vitte meg nejének, s maga a hű nő s lelkes, tevékeny honleány.)

Az osztrák seregben a 6. gyalogezredben* kapitány volt. A magyaroknál a rácok ellen nyert számos győzelmei után tábornok és hadtestparancsnok, az érdemjel középkeresztese.

A vezért benne már külseje elárulta, melyben a rendkívüli erő szépséggel párosult.

A jeles hős után hogy ki következett, ha nem mondanám is, igen jól tudja az olvasóközönség.

Gróf Vécsey Károly+ volt az utolsó, ki nyolc elvbarátja végvonaglásának szemtanúja vala. Születésére pesti, életidejére negyvenkét éves volt. Előbb őrnagy a Hannover huszároknál, a magyar seregben mint ezredes később tábornokká és hadtestparancsnokká neveztetett. Arad várát ostrommal foglalta el, Temesvárt pedig egész az utolsó ideig szüntelen ostromolta.

Bem+ – a nagy lengyel hős – hívta, hogy meneküljön vele és társaival, mit ha nem tesz, előre megjósolta Bem+ táti – mint őt a székelyek nevezék –, hogy akasztófára kerül, s csakugyan nyolc társa mellett okt. 6-án kilencedik ő függött a bitófán.

Tőle már csak mi – mert társai már őt megelőzték – veheténk érzékeny búcsút.

Ő is, mint az agyonlőttek elsejénél, Schweidel Józsefnél említém: annak, ki hozzá ez életben legközelebb állott, a hű nőnek, ki később az óaradi sírkertben új sírboltot is állíttatott, melyben a kiszenvedettnek porlandó teste várja a boldog föltámadást – Üdvözítőnk jelképével ékesítendő keresztet küldött emlékül.

Itt legördül a függöny, mert hazaszeretetüket már mind a tizenhárman legdrágább kincsük, életük föláldozásával pecsételték meg; s íme a bakó a végrehajtó őrnagy elébe járul, mondván: „Nemde jól teljesítettem kötelességemet?” Az őrnagy válasza lőn: „Emberileg.”

Igaz, hogy a mártírok közül egyetlenegynek sem volt arca eltorzítva, s ha fekvő irányban szemléltük volna őket, csakugyan azt mondtuk volna, hogy alszanak.

A bakó félrevonulása után hangoztatá a vezénylő: „Imára.” Mire a katonaság szokott mód szerint állásba helyezkede, mi pedig térdre borulva a megholtakért buzgó imát röpíténk az egek urához, mit végezve hazafelé indultunk, az őrnagy pedig a katonasághoz német beszédet tartott.

Míg ezek történtek, úgy Óarad, mint Újarad felől a hozzánk való közlekedhetést lovas katonaság akadályozá. A várban kereset alatt állott nagyszámú honfiak, mint foglyok elzárattak, a bástyákra pedig ágyúk vonattak, melyek mellett a tüzérek égő kanóccal álltak. De azért valamint Újarad, úgy Óarad felől a nézők száma egyre növekedett, s midőn visszatértünk után a közlekedés helyre lőn állítva, egész estig csoportosan tódult a nép kiszenvedett vezéreink szemlélésére. Estefelé gróf Vécseyvel együtt, kinek nyughelyéről már emlékeztem, a bitófáróli levételkor elhozattak még Damjanich, Láhner+ és gróf Leiningen, tudtomra gróf Leiningent a család kiviteté; Damjanich+ és Láhner+ Mácsán nyugszanak, a többiek pedig ott a gyászhelyen, hol a bakó oltá ki éltüket.

Kegyes olvasó! Nemde nagy vihar volt ez, mely annyi fáklyafényt olta ki!

Hinném, hogy eleget tettem t. szerkesztő úr bizalmas fölkérésének, ha még némi mondanivalóm nem volna, és ezzel együtt a már előadottakra bizonyos fölvilágosítást adni magamat kötelezve nem érezném.

Schweidelnél kereszttel kezdettem, Vécseynél kereszttel végeztem, említettem Damjanich+ imáját, valamint kiemeltem mindnyája példás buzgóságát és ájtatosságát, s hogy e tekintetben is igazat mondottam, erre még jelenleg is sok élő szemtanú van.

A magyar vértanúk ezáltal újabb bizonyságát adták annak, hogy nemzetünk harcedzett fiai is szívükben hordták a vallás kibékítő malasztját, miként hordá ezt Szent László királyunk+, kit nyugati Európa a keresztes hadak vezetésével tisztelt meg; Nagy Lajos királyunk+, ki Mária oltalma alatt egy seregénél sokkal számosabb ellenséges had ellen szerencsésen diadalmaskodott; a rettenthetetlen hadvezér Hunyadi János+, kire egész Európa oly reménytelten nézett, mint egyedüli megvédő nemtőjére, ki hasonlag kardja markolatján olvasót hordozva vívá ki a török ellen a legdicsőbb győzedelmeket. Tudva van mindnyájunk előtt, hogy e dicső hadvezérnek dicső fia alatt élte a magyar nemzet fénykorát; de azt is tudni kell, hogy mai nap is nemzeti múzeumunkban őriztetik az imakönyv, melyből imádkozott, s ott van Mariazellben, mint drága ereklyekincs, a kereszt, mely előtt térdelve imádkozott az ég áldását kérve azon nemzetre, melynek nagyságáért és dicsőségéért élt.

Nagy és dicső volt a nemzet, midőn fejedelmében és fejedelmei által vallásos volt! Nagy és dicső lesz mindig, ha vallásos lesz! A vallás erkölcsi alapján, édes nemzetem, égig emelheted dicsőségedet, anélkül látszassál bármily nagynak és erősnek, csak olyan vagy, mint a homokra épült ház. A legelső vihar romba dönt.

Megemlítém továbbá, hogy Lázár+ ájtatosságát végezve egy levelet is kézbesített, melyet én forrón szeretett nejének, született báró Reviczky Máriának azonnal visszatértemkor, Prohászka+, akkori aradi városi levéltárnok s jelenlegi tanácsnok úr lakásán átadtam. A golyó által kivégzett csapatvezérnek a szenvedett veszteség által mélyen sújtott nejét ágyhoz szegezve s a legnagyobb bánatba merülve, leánya, két fia s a jószívű házi nő ápolása alatt találtam. A levelet s a benne érintett tárgyakat átadva rögtön a levél olvasásához fogott, könnynedvesített szemei azonban akadályozák az örökbecsű szomorú sorok olvasásában; kérésére én olvastam föl a szeretett férj utolsó levelét…*

Miután a szegény nő gyermekeivel együtt kizokogta magát, visszaemlékezett a levélnek reám vonatkozó utolsó soraira, s a férjétől nyert aranyat még kettővel megtoldá.

Én még ottlétükben megkezdettem, és azután folytatva elvégeztem s végezem a kívánt engesztelő áldozatokat, most pedig mind a három darab aranyat – követve koronás királyunk s hazánk lelkes fiainak példáit – t. szerkesztő úrnak a szegedi honvédsegélyező egylet tőkéjének gyarapítására ezennel átadom.

Közöltem Nagysándornak hozzám intézett sorait is; most csak ezen sorokban előforduló személyeket kell megismertetnem. – Legelőször is az utóiratban följegyzett Driquet+ alezredest említem meg, kinek a kiszenvedett igen jó barátja lehetett, mert emlékül egy nagy ezüstórával ajándékozá meg, melyet én ugyanakkor, midőn Bardócz+ barátom Schweidel+ honvéd kapitánynak az atyja vérével befecskendezett keresztet átadta, Meszlény+ ezredes jelenlétében az alezredesnek átnyújtottam. Schmidt János+ a kiszenvedett rokona, kihez a fésűt, inggombot s a bizonyos irományokkal a gyűrűt elküldeni ígértem, s Bettelheim+ aradi könyvárus úr által el is küldettem. – A t. olvasó talán kíváncsi tudni, miféle irományok lehettek azok. Megfejtem röviden: Schmidt János+ orvos úr leányát – kit Szeged lakosai közül is sokan ismernek, mert ő a megboldogult Klauzál Gábornak+, az 1848-ki miniszternek és Szeged nagynevű volt képviselőjének özvegye – 1849-ben Nagysándor József+ magyar tábornok jegyezte el; de a szünteleni visszavonulás következtében az egybekelés meg nem történhetvén, az utolsó percben a jegygyűrűt az Esztergom érsekmegyei hivatalból nyert esketési engedéllyel együtt visszaküldetni kéré.

Végül a harmadik megemlített személy, Ungváry János+ lugosi kincstári hivatalnok, rokona volt a kiszenvedettnek.

Utolsó kívánsága szerint írtam mind a háromnak – kik közül az utolsó személyesen meg is látogatott –, kértem az illetőket, hogy a honvéd tábornok utolsó kívánsága szerint vigasztaló sorokat tőlem ne várjanak, mert emberi természetünkben rejlik, hogy midőn az égen fénylő nap a természet rendje szerint megfutja pályáját és leáldozik, nyugalmunk háborítva nincs, s keblünk a legkisebb kellemetlen érzéstől is ment, de mikor éppen déli fénypontján van, jótékony hatását sötét zivatart jósló föllegek zárják el előlünk, akkor már félelemmel párosult szomorúság aggasztja szívünket: úgy én is ezen éltük delén pályafutásuk további folytatásában gátolt férfiak erőszakos halálán csak sírni és szomorkodni tudok.

Bezárám mind a háromhoz intézett soraimat, tudatva velük, hogy az én utolsó csókommal hazája és rokonai szeretetét vitte magával.

Most legvégül hozzád fordulok, kegyes olvasó! s ha te is érezted e veszteség nagyságát, és együtt szenvedtél hazáddal, midőn sebektől vérzett anyai kebele, most, midőn kitisztult az ég, s a hegedésnek indult sebek helyén a nemzeti jólét bimbója fejledezni kezd, most ne feledd e gyászos napot, melyen legjelesebbjeinktől kelle megválnunk; ne, ó, ne feledd! hogy Arad 1849. október 6-án nagyszerű veszteségek és fájdalmak színhelye vala.




Hátra Kezdőlap Előre