9

Baló Béni+ református lelkész visszaemlékezése Kacziány Géza+ lejegyzésében*

Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl, tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba, halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek, mások pedig a kolerajárvány áldozatai körül forgolódtak. E négy pap Bardócz Sándor+, Pléva Balázs+, Sujánszky Euszták+ és Vinkler Brúnó+ volt, kikhez még a szintén kirendelt Baló Béni+ református lelkész és Szombati Balázs+ görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard+ járultak. Sietve öltöztek föl és mentek be a várba, hol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. Most tudták csak meg, mily szörnyű dolog készül, s mélyen megrendülve alig bírták hivatásukat elvégezni a mély megindultságtól és honfiúi haragtól.

A tábornokok mély megilletődéssel fogadták vigasztalóikat, kik, miután a rájuk bízottakkal egyelőre végeztek, mind átmentek a hősök virága, Damjanich+ meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuth+ felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el levén zárva a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy Komárom föladta magát*, s hogy nincs magyar sereg többé…

Délután öt óráig voltak a papok a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztak, hogy még az éjjel visszatérnek. Howiger+ várparancsnokhoz mentek írásbeli engedélyért, hogy szabadon bejöhessenek.

– Na, hogy vannak pácienseik? – kérdezte az ostoba tábornok durva gőggel, s annyira tetszett neki az otromba vicc, hogy kétszer is megismételte, hozzátevén, hogy még csak egyszer kell velük bajlódniok. A papok szíve görcsösen szorult össze a gondolatra, hogy a legnagyobb hősök ily véget érnek, de elfojták haragjukat, és távoztak.

Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban, és hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Damjanichné+, Láhnerné+ és Vécseyné+ kivételképp meglátogathatta férjét, s most tudta meg a három asszony a szörnyű valót. Széttépett szívvel váltak meg soha viszont nem látandó férjeiktől, s az erős lelkű nők összetörtek a szörnyű csapás alatt.

Az éj az utolsó intézkedésekben telt el, mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich+ ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására, mely a nemzet özvegyének ma is mindennapi imádsága. Ez iratok ma már ezernyi másolatban forognak közkézen, s az olvasó a biztos, szilárd sorokból a rettenthetlen lelkekre következtethet, kik előtt a haláltól való félelem ismeretlen érzés volt. Lázár Vilmos+ levele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához s Damjanich+ imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyeztetvén a forró hazaszeretet és nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek, s valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.

Éjfél után két óra tájt tértek vissza a lelkészek ismét a halálraítéltekhez, kik igen megörültek nekik. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek már reggel fél hatkor kellett megtörténniök, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniok. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok, sőt a görögkeleti Damjanich+ is, ki a rác papot elutasítá*, és heves szavakkal hányta szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen, Sujánszky Euszták+ minoritának gyónt meg, és előtte az utolsó órában áttért a római katolikus vallásra. Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid+, kit Baló Béni+ lelkész keltett föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich+ Horatiust+ olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignác+ pedig Vauban+ munkáját a várerődítésről, melynek ő oly mestere volt. Láhner+ este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendő családjával foglalkozott, Nagysándort kivéve (ki nőtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodott* a nagy csapástól); Damjanich+ még a kivégzésükre Grácból hozatott hóhért* is magához hívatta, s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel, és kevés kínzással ölje meg. Bott Ferenc+, a hóhér, nagy buzgalommal válaszolta:

– Excellenciád meg lesz velem elégedve.

– Maga tökfilkó! – tréfált vele Damjanich. – Hogy lennék én megelégedve azzal, hogy felakaszt.

Az idő rohamos gyorsasággal telt, s a katonai ébresztő elharsogásakor mindenik áldozat teljesen készen volt utolsó útjára. Howiger+ tábornoktól Tichy+ őrnagy, a 25. számú, Wocher+ tábornok nevét viselő gyalogezred zászlóaljparancsnoka kérte ki azt a kitüntetést, hogy a kivégzéseket ő vezethesse. Együtt szolgált Damjanichcsal*, és a nagy hős halálkínjaiban akart gyönyörködni. Az egész kivégzés alatt tényleg a legembertelenebbül viselte magát, s egy hang sem igaz azon mesékből, mit az aradi vértanúkról szóló művek terjesztenek, hogy Tichy+ mélyen meg lett volna hatva a kivégzések alatt. Brutális és kegyetlen volt, ezért soron kívül lépett elő alezredessé, de már 1851-ben mint ezredest nyugdíjazták*. Hóhérkodásának nem sokáig örülhetett.

Reggel fél hat órakor Urticka+ főporkoláb két más porkoláb kíséretében megjelent Dessewffy Arisztid+, Kiss Ernő+, Lázár Vilmos+ és Schweidel József+ szobájában, s őket az udvarra kivezette, hol már a zászlóalj díszben ott állott. Az egész várőrség talpon és fegyverben volt, a falakra felvont ágyúk mellé égő kanóccal állottak ki a tüzérek. A nyomorult osztrákok féltek Arad város polgárságától – ezért volt e szörnyű előkészület.

A négy vezér némán szorított kezet egymással, s a szomorú menet a leeresztett várhídon a sáncok felé megkezdődött. Baló+, Bardócz+, Marchot+ és Vinkler+ lelkészek egy-egy elítélt mellett haladtak. Dessewffy+ mély megvetéssel beszélt hangosan a „németekről", a többi hallgatott. A vár VI. számú kapuja melletti sáncba megérkezvén a vértanúk mellett haladó nyolc-nyolc katona szembeállt velük, kikről a láncot levették, de kezeiket kötéllel összekötötték. Az áldozatok még utolsó kéréseiket intézték lelkészeikhez, s azalatt Kiss Ernő+ kivételével a többinek bekötötték a szemét. Ezek fél térdre ereszkedtek, mialatt három-három katona közvetlen előttük célba vette őket. Tichy+ suhintott kardjával, és Dessewffy, Lázár+ és Schweidel+ három-három golyó által eltalálva holtan terült el a földön. Kiss Ernő+nek csak vállait érte a golyó, ő fél térdre bukott; erre Tichy+ intésére odarohant egy gránátos, és a tábornok fülébe lőtt. A negyedik áldozat is elesett; a XIX. század legnagyobb gonosztettének egy része befejeztetett. Bardócz+ minorita kivette Schweidel+ kezéből a vérével befecskendezett kis ezüstfeszületet, hogy a tábornok fiának adja át, ki honvéd százados volt atyja ezredében, és szintén az aradi vár foglya, a négy holttest ott maradt a sáncban, a katonaság és a papok visszatértek a várudvarra, hogy most már a hóhérral szaporodva végezze be az osztrákok bosszúszomja a vértett másik részét. A négy halottat aztán este ásták el a vársáncban, honnan még azon éjjel elvitték Kiss Ernő+ holttestét, egy év múlva Dessewffyét is, de Lázár+ és Schweidel+ ott alussza örök álmát a kivégzés helyén jelenleg is.

Midőn a lövések eldördültek, a bitófára ítélt kilenc áldozat tisztában volt vele, hogy a hírlelt megkegyelmezésnek vége, s most már alig egy órájuk van még az életből. A visszaérkező Tichy+ őrnagy hamar elővezettette a tábornokokat. Először érkezett le az udvarra Nagysándor, ki aztán valamennyi bajtársát szeretettel üdvözölte. Utoljára érkezett Damjanich, kinek törött lábán még a súlyos láncot is kellett cipelnie, s csak mások segélyével bírt lejönni az emeletről. Számára egy ronda szemeteskocsit rendelt ki Howiger+ tábornok, s arra is sintérlegények által akarta fölsegíttetni, de Damjanich+ Bott hóhért+ kérte meg, hogy segítse föl, s azután megindult a világ leggyászosabb menete ki a várkapun a zsigmondházi mezőre, az újaradi országúton.

A tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen+ kivételével, kinek meghagyták honvéd tábornoki ruháját, s abban is végezték ki. Damjanich+ mellett ült egyházi díszben Szombati+ görögkeleti lelkész, szemközt vele piros és aranypaszománttal díszített ruhában a hóhér. Az áldozatok hát sorjában mentek lelkészeikkel, köröttük a katonaság, hadbírák, porkolábok. Mind a kilencnek keze-lába meg volt láncolva, a láncon súlyos lakat.

Az egyik fordulónál megpillantották az egy sorjában fölállított kilenc gerendát, melyeket egy épülőfélben levő házból vettek el. Vécsey+ megdöbbenve nézte az alacsony cölöpöket, s megjegyzést tett rájuk. Nemsokára odaértek, s a katonaság négyszögben vette körül a bitókat. Az országúton levő szárazhíd alatt dolgozó néhány ács erre közelebb ment a jelenethez, és végignézte azt. A hely körül óriási kört vontak a dragonyosok, hogy nép ne juthasson a közelbe.

Tichy+ őrnagy előrendelte Zimmer+ hadbírót, s még egyszer felolvastatta vele az ítéletet. Aulich+ tiltakozott az ítéletben foglalt hazugságok ellen. Urticka+ porkoláb előlépett, és a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy+ sztereotip válasza ez volt mindannyiszor:

– Istennél a kegyelem!

Most a porkoláb Poeltenberghez lépett, tisztelgett előtte:

– Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg+ rangja a császári seregben.)

Kulcsával megoldá a lakatot, a lánc lehullott. Poeltenberg+ egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz, és sorba csókolta őket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. A hóhér a kötelet a nyakára teszi s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg+ alul, a másik kettő teljes erővel húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tichy+ őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást. Végre „elvégeztetett!", a hóhér szalutált az őrnagynak.

A porkoláb az öreg Török+ tábornok elé lépett:

– Kérem, alezredes úr!

Megoldja láncát, aközben Török+ fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott.

– Nem szégyelli magát – kiáltott rá Tichy+ a lóról –, sírni, mint egy gyerek!

Török+ kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény!

S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta. Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, s mint halottat kötötték föl.

Harmadik áldozat Láhner+ volt, ki nagy léleknyugalommal halt meg.

Knezić Károly+ eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, ki szemüveget viselt, s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb őt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knezić+ utánahajolt, hogy fölvegye.

– Hagyja ott! – rivallt rá Tichy+ őrnagy. – Lát maga az akasztófán úgyis.

Knezić+ megvetőleg nézett rá, s fellépett a zsámolyra. Pár perc múlva ő is az örök bíró előtt állott.

– Kérem, kapitány úr! – szólt most Urticka+ porkoláb Nagysándor József+hez, ki erre eldobta szivarját.

– Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett, s „Éljen a haza!” kiáltással lehelte ki lelkét.

A porkoláb a sorrendet megnézvén a cédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen+ elé lépett.

– Kérem, gróf Leiningen+ tábornok úr! – mondá udvariasan.

– Mit, gróf Leiningen+ tábornok úr? – kiáltott Tichy+ dühösen. – Leiningen+ százados, semmi más.

A szép fiatal hős engedélyt kért Tichytől, hogy a katonákhoz szólhasson.

– Beszéljen, de csak röviden – szólt Tichy. Leiningen+ erre elmondotta, hogy őt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg…

Damjanich+ a szekérről közbekiáltott, és kezével leintette:

– Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen+ azonban e vád ellen tiltakozott, s ezt rágalomnak mondta. Tichy+ őrnagy a dobosoknak intett, s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.

Damjanich+ e kínzás láttára odaszólt Tichyhez:

– Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?

– Mert így kell lenni – válaszolt az osztrák tiszt.

– No, te is sokra vitted – szólt Damjanich+ megvetéssel Tichyhez, kivel egykor egy ezredben szolgált. – Hóhérlegény lett belőled.

Tichy+ mérgesen csapott lovára, és közelebb lovagolt a bitókhoz.

– Gyorsabban végezzen! – kiáltott rá a hóhérra.

A hóhér mentegetőzött: ekkorra már Aulich+ lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végzett a bakó.

Urticka+ most Damjanichhoz közeledett:

– Kérem, százados úr!

Damjanich+ megvetőleg nézett rá.

– Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.

Nehezen szállott le a szekérről a lelkészek támogatásával. Vécsey+ eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz, és többször megcsókolta, amíg a porkoláb a láncokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták őt.

– Hohó, lassabban! – szólt Damjanich. – Nálam nélkül úgysem mentek semmire.

A bitó alá állván fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt, s utasításokat adott legényeinek, hogy a hős lábait hogy kapják föl majd, midőn a test zuhan a zsámolyról.

– Vigyázzon a szakállamra – mondá Damjanich+ –, arra kényes voltam mindig.

A hóhér kíméletesen köté meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich+ alul.

– Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltó a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy+ őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich+ kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.

Gróf Vécsey Károly+ e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey+ mellére tette, s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy percig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.

Ez a kivégzés rövid, de történetileg hű leírása. Minden más szépítgetés, különösen Tichy+ őrnagy szerepének emberies vonásokkal feltüntetése hazug leplezgetése a gyilkosság brutális voltának. Hogy a kivégzés annyi kínzással járt, arról a hóhér nem tehetett, ő maga kicsinyellette és gyöngéllette a bitófákat, és másokat akart, de Tichy+ semmi halasztást nem tűrt, mert őt meg Howiger+ tábornok szorította. Baló Béni+ református lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását.




Hátra Kezdőlap Előre