14

Egy névtelen szemtanú levéltöredéke*

Mi csak messziről láttuk, mikor a menet megindult, olyan büszkén lépkedtek, mint az Egzecérplatzon*, csak szegény jó Damjanich+ döcögött utánuk egy szekéren, mellette a hóhér vörös kabátban. Látszott rajta, hogy az bántja, hogy nem masérozhat a bajtársakkal, aztán meg, hogy ő, a hős hazafi, mostan leghátul kocogott.

Mi, mikor ott álltunk a sáncon, ahol a menet elment: úgy ríttunk, akár a gyermekek.

Aulich+ fölnézett mireánk, és katonásan visszaköszönt, a drága jó Damjanich+ még a sapkáját is levette, úgy integetett minékünk fel a sáncra. Szegény jó „Bruder Johann”* úgy szivarozott, mintha kocsizni menne, nem pedig a halálba, aminek a csatába annyiszor nézett a szemébe. Ott álltunk, amíg csak láttuk őket, azután ríttunk, de nemcsak mi, hanem az őrök is…




Hátra Kezdőlap Előre