51

1849. augusztus 24.
  Haynau+ levele Karl von Schönhals+ császári királyi altábornagynak*

Kedves Schönhalsom+!

Mostanáig valóban nem állt módomban, hogy néhány sort intézzek magához, és biztosítsam legbensőbb barátságomról, amivel különben is tisztában van. – Nagyon kevés az időm, de azért felhasználom, jobban mondva bezárkózom, hogy egy fél órát magának szentelhessek.

Véget ért a magyarországi és erdélyi hadjárat és meghódoltatás, és megvan az a kellemes érzésem, hogy egyes-egyedül az én személyemnek köszönhető az ellenség megsemmisítése. A hadsereg és a történetírás feladata, hogy ennek a kijelentésnek az igazáról a valóságnak megfelelő ítéletet alkosson; jó lelkiismeretem és a diadal megnyugtat, olyan tetterővel vittem véghez mindent, minden vonatkozásban, amilyenre nem sok példa van a történelemben. – Hogy milyen példátlan kellemetlenségeim voltak Paszkeviecsal, arról senkinek fogalma sem lehet, és nem is értem, hogy az ostobasága vagy a gonoszsága miatt csúszott ki a markából Görgey; 9. szám hadijelentésemből mindenki megtudhatta ezt. Szeretem az igazságot, tehát ki is mondtam. Udvarias és tisztességes szavakkal mondtam meg a legkeserűbb igazságokat a varsói hercegnek, kényszerítettem rá – mivel én már Lugoson voltam –, hogy végre Nagyváradra menjen, és elővédjét Arad felé küldje. Ennek adta meg magát Görgey, és csak ezután indult meg Rüdiger+ tábornok erőltetett menetben, hogy lefegyverezze az ellenséges hadtestet. Görgey+ állandóan tárgyalt az oroszokkal, így szökött meg előlük, rám akarta vetni magát, de nem engedtem, hogy Arad vagy Lippa felé kibontakozzon, az I. hadtest visszaverte, kiútja nem volt, és megadta magát – de csodák csodájára nem nekünk, hanem Rüdigernek. – Rüdiger+ és a hadteste annyit lopott meg rabolt – ezt tette Aradon is –, hogy a kár felbecsülhetetlen, a Görgey-hadtest nagyobbik fele szétfutott, emberek is, lovak is. A tizenkettedik napon sem adtak a megmaradt ezerötszáz lónak, de még a foglyoknak sem enni, Nagyváradra hurcoltak mindent, onnan kell elhozatnom.

A lovak és százharminc löveg tegnap megjöttek, a foglyok azonban csak néhány nap múlva fognak megérkezni. – A tizenöt lázadóvezér és kétezer-ötszáz tiszt, valamint számos képviselő, aki az oroszoknál keresett menedéket, holnap itt lesz, eleinte senkit sem akartak kiadni nekem, Paszkevics+ amnesztiát követelt mindnyájuknak, kereken megtagadtam, csak a legénységnek adtam meg őrmestertől lefelé, a vezérekre, képviselőkre és tisztekre vonatkozólag magamnak tartottam fenn a további rendelkezés jogát – ez annyit jelent, hogy a vezéreket felköttetem, az ellenségnél szolgálatot vállalt osztrák tiszteket agyonlövetem, azokat a magyar tiszteket pedig, akik polgári foglalkozásúak voltak vagy őrmesterek a mi szolgálatunkban, közembernek besoroztatom. Felolvastatom a hadicikkeket, és letétetem velük a hűségesküt. – A katonaságra alkalmatlanokat hazaeresztem. – Ezzel a szörnyű példával tartozom a hadseregnek és a világnak elrettentő például, tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg+ nevű egyént, aki valamikor hadnagy . volt a Mazzuchelli ezredben*, aztán ezredes és Kossuth+ segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey+ stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük.

Az újságírók mind nekem fognak esni, kivált a derék angolok, nem bánom, a meggyőződésem tiszta, csak igazságot szolgáltatok – és ami a legfontosabb, jól és nyugodtan alszom, mert meggyőződésem és kötelességem szerint járok el. Aki látta, mint én is, mit tettek ezek a gazfickók Magyarországgal, a lehető legigazságosabb dolognak fogja tartani, hogy átsegítjük őket a másvilágra. – Több mint százezer ember vesztette életét gyilkosság, harc, betegség áldozataként – milliók szegényedtek el, egész megyékben felégették a falvakat (a szerbeknél). A mi tisztjeink nélkül nem is vezethettek volna háborút – minden parancsot stb. németül adtak ki, alig tud valaki magyarul beszélni közülük, írni még kevésbé. – Mindenféle fontos, a forradalomra vonatkozó irat van a kezemben. – Egy– évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.

A lázadók minden vagyonát elkobzom a régi magyar törvények értelmében, utasításaim nincsenek, de teljhatalmam van, korlátlanul rendelkezhetem a király nevében.

Most, hogy Magyarországot meghódítottuk, az volna a leghőbb kívánságom, hogy a császár meghallgassa alkalomadtán elé terjesztendő kérésem, és elengedjen Grazba, mert adminisztrátornak nem vagyok való. – Azt hiszem, megtettem a magamét. – Paszkevicsnak+ megírtam, hogy nincs szükségem további közreműködésére, természetesen udvariasan, adja Isten, hogy mihamarabb elvonuljon hadseregével. Hogy mit raboltak és romboltak ezek az országban, arról a világnak fogalma sem lehet – egyszóval rémületes, hogyan fosztogatnak ezek valamennyien a főnökeiken kezdve. – Gazdag zsákmánnyal mennek el innen.

Hogy milyen gondokat-bajokat kellett ebben a rövid hadjáratban kiállnom, arról fogalma sem lehet, csak a szívós egészségemnek köszönhetem, hogy nem roppantam össze, és egyáltalán élek még. – Egy éjszaka sem aludtam, csak a három utolsó éjszaka, mikor a béke már biztosítva volt – de az idegeim tönkrementek, ezért van szükségem nyugalomra. Annyit mondhatok magának, mint bizalmas barátomnak, hogy soha többé a hadsereg főparancsnokságát vállalni nem fogom, minden győzelmem ellenére kellemetlen az egész, olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek mindentől elvették a kedvemet, még papírra sem vethetem őket. – Egyszóval torkig vagyok mindennel – de csak azért, mert nem vagyok olyan, mint mások, akik semmit sem vesznek a szívükre, én mindent a szívemre veszek, mindig csak a kincstár és a fegyelem javát akarom – és érzem, hogy a legjobb akaratommal sem boldogulok; majd szétpattan a fejem, istenemre, azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány; ma tizennyolcezer fogoly érkezik és kétezer ló; pillanatnyilag ezeknek a kiéhezett embereknek és állatoknak az ellátása és elhelyezése a legnagyobb gond. Szerettem volna gyorsan a levél végére jutni, de örökösen, talán tízszer is félbe kell szakítanom, pedig bezárkóztam.

Isten áldja, kedves barátom, ezerszer köszöntöm a dicső tábornagyot és Hesst+; higgye el, hogy diadalmas sorsomban semmi irigylésre méltó nincs, mert a körülmények összejátszása – megint megzavartak –, az események miatt már-már megbolondulok.

Barátja
  Haynau

Arad, 1849. augusztus 24.




Hátra Kezdőlap Előre