1
Az alkóv még homályos. A szekrény fölött |
egy Holbein-metszeten egy váll, egy nyak |
kevélykedően kiviláglanak. |
|
A kerek asztalon a fölborzolt cilinder, |
fehér nyakkendő, meg egy bús kabát – |
így mentem tegnap a körúton át |
|
egy büszketestű, telt fekete nővel, |
ki csattos cipőt hord és nagy selyemköpenyt |
s már százezret csókolt. De engem nem ölelt. |
|
Sűrű homályban áll a nagy diófaágy. |
Ó, mily bánatosak e setét reggelek! |
és setét este lesz, mikorra felkelek. |
|
És kérdezem majd: mit jelent e nap? |
És felelem: így lettem harmincéves… |
És hív egy fekete selyemköpeny: |
a fekete selyemköpenyű nő, az édes. |
|
|
2
Megszoktam már e kósza éccakázást, |
az imbolygó sétát a köruton. |
Tudom, hogy semmi, semmi jót se hozhat, |
de vinni: elvisz engemet, tudom. |
|
Lefekhetnék én is rendes időben, |
topogjon más az éjji útakon! |
A reggeli szél engem is ölelne |
és csünghetnék az életkutakon. |
|
De ki tudja a hónaposszobának |
halálzenéjét tűrni egyedül? |
Mikor a kínos egyedülvalóság |
esője dül rám, dül, csak egyre dül. |
|
Ki tudja romlott harminc ifjú évét |
meg nem siratni minden éjjelen? |
S ki tudja ám elhinni azt magának, |
hogy oktalan a síri félelem! |
|
… Aludni kell. Aludni meleg áldás! |
De – béke kell hozzá és nyugalom. |
– A hónaposszobában kongva kattog |
a gondot őrlő taposómalom. |
|
|
|