4

S a napok teltek, álmodóan szálltak
a buja vágyak kövér szárnyain.
A költő lengett messzi ligetekben
a dús hasonlatok uszályain.
Mérget kevert morális életének
kristálykelyhébe öntudatosan;
s a méreg olyan édes volt szivének
s ő fulladozva itta, boldogan.
Esténként már ott ült ő Henneréknél
s Anízia anyjával diskurált,
ki termetes, édeskés asszonyság volt;
és majd mindennap náluk vacsorált.
Biz eleinte nehéz volt lenyelni
a falatot a puszta asztalon,
melyre nem raktak sohasem terítőt,
oly furcsa helyzet volt, vígasztalan.
Papírról ettek, nem tehettek róla,
ez volt őnáluk a tradíció,
mit Felicián tiszteletbe tartott;
de meg-megfogta egy-egy vízió:
az otthoni, a tiszta kép, mig anyja
patyolatfehér abroszon terít,
ezüst villával s pengő ezüstkéssel,
az asztal fölé jámbor lendüléssel
áldástosztón kitárva kezeit.
Az egyszerű, az illatos, az áldott
sültburgonyának rózsaszín bele
a csillogó, a tiszta porcellánon,
mely áhitatos fénnyel van tele.
S az estnek békés, vígaszteli csendje,
a harmonikus, falusi család…
S Felicián, míg evett, képzeletben
átölelte az anyja asztalát…
De – ekkor már gyökeret vert a lába
az érzékeknek omló, süppedő
bizonytalan talaján, hol az erkölcs
fehér sugára ritkán tűn elő.
Aníziának gömbölyű, virágzó,
fehér karjára hajtá a fejét,
és teli szájjal szívta be a bőre
mandulaízü, langy lehelletét.
Már ekkor hallgatólagosan, csöndbe
menyasszony s vőlegény volt ez a pár,
a lelkük messzi, más-más régiókban,
nem illettek sehogyse össze bár.
A költő, aki zengésekre szomjas
és hűségről fon örökzöld-mesét.
A lány, ki egy férfiban nem lát többet,
legfeljebb rabját, éhes kedvesét…
S így többnyire a vérükön keresztül
beszélgethettek csupán. A szavak
Feliciánnak ajkán, ha kibújtak,
mint temetői fekete szalag:
úgy fonódtak rá ónnyakára, gyilkos,
vad szoritással, amely fojtogat –
a megnemértés kínpadjára kötve,
Felicián titokba sírt sokat…
A Hennerék lakása bús lakás volt:
olcsó pálmák közt kopott bútorok.
Nyűtt drapériák fönn a síró ajtón,
fölötte pókok, dolgos-botorok.
A fal mellett nagy szőttes, hátasdívány –
ó, szent trónus királynő-comb alatt!…
Az ágy fölött elzüllött ingaóra,
a mutatója egyhelyben maradt.
A falakon néhány keserű portré,
egy szélmalom s egy tébolyteli park.
Odébb egy furcsa, bősz kubista vászon:
egy cirkusz-bódé?… vagy egy katafalk?…
Ily bizonytalan minden: mintha kézzel
sosem nyúlnának itten semmihez;
minthogyha csak a mult s a jelen volna
s nem kérdeznék meg sosem, hogy: mi lesz?
A két ablak egy szomorún-homályos
utcára nyílott, ahol éccakán
le-fel sétált a szerelem-kenyéren
tengődve élő sok festett leány.
Fel-felkacagtak ők az ablakokba
a tisztességes nőkhöz, hogyha jött
az alkonyat s a munka tikkadt gőze
nehezen szállt a háztetők fölött.
Gyűlölet volt e kiapadt szemekben,
és a hullává csókolt sok kebel,
mint szennyes áron ringó labdarózsa,
oly aléltan, utálva mered el…
Aníziát e kép tartotta fogva,
maga se hitte, – öntudatlanul.
A lélek sokszor bújva, leplezetten,
mint éhes diák, titokba tanul.
Csak nézte, nézte még kislány korában
s mint nagylány is, előtte volt e kép –
az elcsúszott, buja szép női láb, mely
a sárba is selyemcipőbe lép…
Az átellenes üres telek bambán
ásítgatott sok nyári délután.
Hátul valami ócska gyár sipolgat
a kis bárányfelhők közé tunyán.
Vigasztalan, kilátástalan, kormos
bús horizont volt, amely a szemet
sötét színekkel halálra zsufolja
és bekormozza a tekintetet.
Szabad, szállongó léleknek van útja
minden mélységbül a magas felé.
De aki gyenge, ingadozó lélek,
nincs annak útja semerre szegénynek,
mi előtte van, abba lép belé…
Egy este is, hogy túláradt a lelke,
Hennerékhez ment el Felicián.
Anízia ott trónolt önfeledten,
valami ócska, tarka bús cihán.
Körötte anyja, meg a görbeorrú,
s fiatalurak, egész nagy sereg.
Máriás járta, kezükben a kártya,
mint babonás, diabólikus hártya, –
Feliciánnak szíve megremeg.
Mint aki vétlen a pokolba lépett,
úgy égette az arcát az a fény,
amely a langyos lámpaernyő szélén
szűrődött lanyhán. Ottan ült a vén
szabólegény, tíz ujja vásott bütykös,
rokonuk volt, így mondták, jó gyerek.
Minden ötpercben félreállt a szája,
és így kiáltott: Most biztos nyerek!
Odébb, közvetlen Anízia mellett,
hogy húsos válla az övéhez ért:
ott ült a furcsa, gnómarcú szinész, ki
minden ütésnél csöndben inni kért.
Anízia ilyenkor lanyha nesszel
felemelkedett és vizért szaladt;
míg a szinész, nagy loppal, észrevétlen,
lábujjhegyen utána kiszaladt.
Csak Felicián vette észre őket,
hogy összebújtak az ajtó mögött…
Fejébe szállt a vére, belesápadt,
e rettenetes, véres öntusákat
átkínlódván, a lelke megtörött.
S a harmadik, egy vad paraszti, durva,
ki festő volt, ajkán hóhéri dac,
félóránként így zúgott: már elég volt!
S Anízia így szólt rá: itt maradsz!
Mert mindnyájával lágyan tegeződött,
és Felicián, a szelíd, naiv,
bátran hihette, hogy minden szavával
mohóan titkos ölelésre hív…
Mert aki férfi, féltékeny a szóra,
a földre, vízre, még az égre is.
Csupán egész világot tudna adni,
szerelmének nyila a mélybe visz.
Egész asszonyt kíván egész szivének
és félti őt és félti önmagát.
Hogy látnia ne kelljen véres ívben
lehulló, fényes tündércsillagát.
Mert, tudjátok-e, mi a féltékenység?
A félelem, hogy elveszítjük hőn,
imádattal szeretett, drága kincsünk
egy átkos pillanatban, amidőn
az utcakő messzire viszi tőlünk,
a levegő segíti tüdejét,
az ég ragyog felette bíztatóan
s a tengerek hetykén így súgnak: jól van!
a szerelem lejárja idejét.
A szellők is a hóna alá nyúlnak,
a selymes vállat elröpítik ők,
mert mindent, mindent könnyedén legyőznek
és a jármukba hajtanak a nők.
S te ott maradsz, a vágy-e, vagy a szégyen? –
valami elfojt és torkonragad.
És nem tudod, hogy önmagadat öld meg,
vagy lökd a vízbe a nagy hídakat;
vagy azt kiáltsd ki széles e világba,
hogy rádhajolt egy nő és kirabolt –
míg meg nem ért majd senki és mosolygva
néznek reád, és kikacag a hold…
Felicián szivén a vád virágzott,
mint verdeső, mint csipkedő csalán.
A vádnak titkos, névtelen fulánkja
be-beszúrt néha a szíve falán.
A szemét is sokszor lehúnyni készté,
az ajkát is bezárni szigorún;
s a két kezét vak ökölbe szorulni,
míg minden vére fejébe tolul…
De néma maradt, fennen gyanakodni
hogy is mert volna ez a bús-szegény,
a nőre, akit egyetlennek vállalt,
kit ajándékba küldött a remény!
Kivel átszőtte élte minden tervét,
akire szent palotát épitett.
Akire feltett jelent és jövendőt,
nyugalmat, békét, bizalmat, hitet.
Mindég gyávának, kislelkűnek mondták
barátai, mert merni nem tudott;
s hogy a keserű vád kínozta lelkét,
most minden sebten eszébe jutott.
Bizonnyal ő az, kit a vád elérhet,
ki rosszat lát, bár nincs rá semmi ok,
a falon árnyat, felhőket az égen, –
minden kis mákszem őnéki titok!…
Így korholgatta önmagát, miközben
az idő múlott, már éjfélre járt…
S csak nézte, nézte szomjas pillantással,
szerelmes szívvel őt, Aníziát.
Vajas vonalu, tompafényü vállát,
mit pongyolája fedetlen hagyott.
Mert mindég, mindég pongyolát viselt ő,
sötétpirosat, lágy, omlatagot.
Amely a keblén átalvetve, lengén
hanyagul habos fodrokat vetett.
Felette ajka, ez a hasadt ringló,
gőgös mosollyal hetykén nevetett.
Jaj, óvakodj a nőtől, kinek ajkán
konok virág az oktalan mosoly.
Ki mindent, ami útjába kerül, langy
unalma párfőmjével meglocsol.
Kinek a száján ott virít a röpke,
a lepkeszárnyú, testszín könnyüség,
mert azt hiszi, hogy vidámság: az érték,
a lelkéből hiányzik ama mérték,
mely fölméri a könnyek bús hüsét…
Jaj, óvakodj a nőtől, kinek búgó
trillája van csak, mely a testbül él!
A kacaja: a testének beszéde
és e beszéd a poklokból beszél!…
Az embergőzös, zsúfolt kis szobában
már fojtó volt a cigarettafüst,
mit kettévágott a hold sarlójából
az ablakon beívelő ezüst;
egy kócos kis parasztcseléd becammog
s a két ágyat felbontja; püffeteg
kis arcán fáradt húnyó pír világol,
a lépte lassú, téveteg, beteg.
S az ágy bele kidől a nyers-profánul
bámészkodó férfiszemek előtt,
és méregetik a helyét a párnán
és ágybafekve képzelik el őt…
…Búcsúzkodás. A szabólegény félszeg
hajlással a lány vállát öleli,
és mohó, nedves csókjával tapad rá
az ajakára, amely kéjteli…
És sorbajár a többi. Legutolsó
Felicián a konyha szögletén,
ott vár sorára, szégyenében égve,
de mégis, mégis egy csókot remélve –
amely után rég epedett szegény.
És elmentek. A léptük tompa nesszel
visszhangozik a mély lépcsősoron.
S Felicián ott áll a konyha mélyén
Aníziát ölelve: egy torony
felhők közé meredve szúró csúcsán
érzi magát; már nem bántja szivét
a féltékenység, ez a sánta ördög
s a sok szivébe mardosó miért…
Csak egy tüzeli már, e jó valóság,
hogy átölelve tartja azt a nőt,
ki lázas éccakáinak ivébe
csábítgató szoborként odanőtt.
Kit úgy kivánt magának, oly remegve
s ki feltüzelte vérét és agyát…
S e pillanatban maguk előtt látják
a holdfényben feltűnni az anyát…
A gömbölyű karok puhán leválnak
s eltávolodnak a tapadt tagok.
És valahonnan, egy sötét fiókból
kiáradnak a konyhaillatok.
A villanyóra tompa ketyegése
a falon, a gyúródeszka felett,
mint egy titokban hazajáró lélek,
vagy mint a hűvös lelkiismeret.
S Felicián lement. S ahogy zsebében
a kapupénzt keresve kotorász,
mikéntha tompán a mellére ülne
az ócska, fülledt, piszkos, régi ház.
S csoszogva jő egy zöldszemű boszorkány,
a házmesterné s kinyújtja kezét,
fogatlan ajka piszkos szókra nyílik
s komisz szivéből hull-hull a szemét:
– Az embert itt még aludni se hagyják,
csak dáridóznak mindig reggelig –
ma ez az úr, holnap egy más gavallér,
nagyon is sok a férfi, hát telik!…
… És fellélekzik odakinn az uccán,
mintha tűnődve lépne. Fenn az ég
oly tiszta, olyan kékes, enyhe békés,
ó, nem lehet így hazamenni még.
S Felicián sétálni viszi fáradt,
gyalázatba lökött szivét. A hold
finom ködöket bocsájtott a földre,
amikben a vak éjjel megbotolt.
Már messze volt Felicián, a víznél,
a Margit-hídon nézte a Dunát,
hol fínom, messzi, lágy, selymes morajlás
dúdolt valami dalt a hídon át:
az öngyilkosok andalító-édes,
csábítgató, csitító énekét,
a megbotlottak búcsúzsolozsmáját,
az ifjúan elaggott vénekét…
…S egy hajó jött az olajfényü vízen
nagy nesztelen, s az éj vak köpenyén
átfúródott pár pislákoló lámpa,
pár szende, lenge, aranycsíku fény.
Orrával egyre közelébb suhanva
némán eltűnt a Margit-híd alatt,
nyomában egy mély fekete barázda,
hol Felicián szeme fennakadt.
Vaj, lesz-e árva, szegény életének
Anízia lelkében ily nyoma?
Vaj, lesz-e néki féltő és segítő,
gondoskodó, szerető asszonya?…
És bámulva a hajó útja-hosszát,
a kis barázdát befödte a víz,
Felicián megindult most az úton,
amelyről tudta, hogy a mélybe visz.
Piciny hajóm, csak menj a magad útján! –
így suttogott s megindult tétován;
s hogy hazafelé ment, egy nemes liljom
pattant ki csöndbe lelke mély taván…



Hátra Kezdőlap Előre