Magam előtt futok e júliusban, |
e langyos, hangos és ledér szivén |
decembereknek s hideg életemnek; |
így fut a táltos, megimádott mén. |
|
Mert éjjel fénnyel, milljó szép veszéllyel |
kifeslő reggelt várni: bús csoda. |
Mert korahajnal rekedt hanggal tölt meg |
és éjt remeg a reggel vánkosa. |
|
Ezért futok magam előtt egy fejjel, |
egy fejjel, amely nem szemrevaló, |
mert álmok és búk kavicsain lejt el, |
|
mint kis fiú alól a hintaló. |
Keresztutaknál vissza-visszabámul: |
meghorkant mén fut a vesztett csatábul! |
|
|