e forró vértül forrva fűlő, |
|
hisz övék voltam én egészen. |
|
A zártszék és az öblös támlás!… |
Ó, hányszor ültem itt, e lármás |
|
és lelkesűlő nagy tömegben |
s a forró szemektül remegtem. |
|
S a pirosbélű édes zsöllye! |
Ó, hányszor gyúlt remények zöldje – |
|
de fölsrófolták, jaj, a villanyt |
s a drága misztikum elillant. |
|
Ó, bársonyfészek: forró páholy, |
mely édes a nő illatától; |
|
ó, kis tükör a bordó plüssön – |
mind azért van, hogy szíven üssön. |
|
Ó, zenekar, te langyos fürdő! |
A tengerekrül csókot küldő! |
|
Ó, karmesteri pálca – s vékony |
aranycsat kis női derékon… |
|
Ó, függöny s színpad! Könnyű selymek, |
amelyek sohasem felelnek, |
|
csak zöngve, sírva deklamálják |
az élet örök, szent talányát. |
|
|