Friss parfőmöt cseppentek ma szivemre |
s eldörzsölöm rajt félve, finoman, |
multak ködéből való ez az illat, |
még, kifogyóban, néhány cseppje van. |
Mindég gáláns és szép akartam lenni, |
pazarlón szórtam én: mindég heves… |
Így ömlött el szerelmünk elixirje |
s – mely téged hív – ma századik e vers! |
|
Hívom tanunak szavaim szitáját, |
e színehagyott holmit: agyamat. |
Ó, hányszor simogattam két kezemmel |
ó, hányszor kért: másoknak hagyjalak! |
Hívom tanunak tollaim acélját, |
mind néked zengtek, kérve, hogy szeress. – |
Egy új sikoly, egy új parfőmcsepp… Semmi… |
Csak én tudom, hogy századik e vers. |
|
Mea: századszor veszlek a szivemre, |
beteg rímekre bízva magamat. |
Mint rossz hajóját a tenger kalóza |
a szélre bízza, mely mohón dagad. |
S e zordon stílű, kicsiny irodalmat |
átkod kígyóbörébe kötöm én, |
hadd sziszegjen lányságod rózsaszínjén, |
mint lengek egy halálos ködön én. |
|
Friss parfőmöt csöppentettem szivemre |
és lásd: hogy szállt föl e fekete gőz |
multak ködéből, illatos flaconból, |
amelyben hervad tavasz, nyár és ősz. |
És lásd: szívem falának tapétáit |
fölszaggatá e keserű dalom… |
Lapozz, lapozz e versekben szelíden: |
a koporsóm ring minden oldalon. |
|
|