Ne áltasd magad, ember, azzal, hogy hús a tested |
és hogy e húson dicsfény a forma s az arány! |
E duzzadt húsvirágot ne dédelgesd, e restet |
az ágyak melegében s fűszeres lakomán! |
|
Ne láss te benne bálványt, ékkővel díszitettet, |
síkos gömbölyűsége ne légyen mámorod! |
Mert jaj, az élet kurta! Lakomád végigetted – |
s kínlódván megimádott húsodat vádolod!… |
|
Nyelvedre feltolakszik a poklok undok szitka, |
szemed kinyitván látod, hogy tested puszta víz! |
Miazmákkal vegyesen hol sűrű, hol meg ritka; |
hol sápatag savó csak, hol nyúlékony csiriz!… |
|
Víz… csupa víz vagy, ember! Vizeknek bő edénye! |
Mely folyton telik s csordul és cuppog, mint a sár. |
És bár, ha ananász is kortyod isteni fénye – |
arra is csak a poshadt mocsárnak sorsa vár! |
|
Vizekkel telitöltött, felpuffadt hasu tömlő: |
ember, csak ennyi vagy te selyem s daróc alatt! |
Az életed: egy vízcsepp – vizekben tovaömlő, |
mely tengerekbe hömpölyg, s nem lel sehol falat… |
|
Büszkévé hogy tehetne szürke vízi mivoltod? |
Nézd a porospecsétű palacknak óborát! |
Amellyel vizenyős szomjad oly gyakran oltod: |
az üveg-börtönében megérett legalább! |
|
De te?… Még akkor is, ha óriás torz-madárként |
erőszakos kezeddel szeled a levegőt: |
néhány liter vized, a testedbe bezárt lét: |
az romlik avas lévé meg mindenekelőtt!… |
|
Ember: te szürke vizek s kocsonyák tömkelegje, |
lelked figyeld, ne tested, a lomhatag herét! |
Akkor talán majd büszkén és fénylőn fenn lebegve |
köszöntheted a Holdnak s a Marsnak emberét!… |
|
|