Egy nyárutói éj lehelt ki engem |
e szép világba forrón, boldogan. |
Oly éhes voltam, mint áradt folyam, |
s tiszta, miként harmat a gabnarenden. |
|
Apró kezemben láthatatlan gyeplők, |
miken távol csikók kedve forog. |
Még teli fül és kristályos torok, |
de bús szemek: ősidőktől vezeklők. |
|
Ma temetőm a nyárutói éj, |
az éhségem egy virágos fekély; |
a sok gyeplőt csikóim elkuszálták. |
|
Magam gúnyolva szövöm éltem szálát. |
S vagyok: mint vén cirkuszbohócnak mellén |
egy nyárba rívó kopott szines mellény. |
|
|