5

A júliusi forrón sütő napban
Felicián Aníziához ment.
Ó, holnap lesz a mennyegző, a boldog,
a tiszta nász, az isteni, a szent.
Felicián, bár sose szokta tenni,
beállt egy laphoz s vígan dolgozott;
nem éjjelezett s kora reggel kelt fel,
amit pedig ő sohasem szokott.
S igen nagy gondot fordított magára,
a borbélynál félóra hosszat ült.
A vendéglőben alkoholt nem rendelt,
egy pohár víz, leves, kis adag sült.
És általában más emberré vedlett,
ki polgárias, már nem szabados;
kinek kezében kemény állomáshoz
érkezik el a kis nikkel-hatos.
Csak virágokra költött bőkezűen,
naponta kétszer küldött patyolat,
habos-fehér s tüzes-piros virágot,
elküldte volna az egész világot –
még annál is többet; nagyon sokat.
Szíve dobolt és lázba jött a vére,
hogy arra gondolt: holnap mi leszen…
– A boldogságból istenadta részem
tiszta kezekkel végre kiveszem!
Úgy fogok nyúlni hozzá, mint a gyönge
pólyásbabához a jó anyakéz.
És leomolva úgy fogom imádni,
ha szemérmesen a szemembe néz…
Vigyázni fogok rája és becézni
fogom a testét, lelkét szűntelen;
ó, Istenem, legyen a neved áldott,
hogy ily kegyes vagy s bőkezű velem!…
Így fogadkozott s röpíté a hála
a mennyekig. – És ahogy benyitott,
a levegőben homályos köd úszott,
valami baj… valami rossz titok…
Anízia csak kacag s fejét rázza:
félig mezítlen; a két telt kebelt
valami fátyol égre lódította –
így ült a mohó festőnek modellt.
Aranypára nyakának kéjvonalján,
mint lágy kígyóhas, zöldbe ívelő…
Odébb egy piszkos, rozzant festőállvány,
a vásznon egy nőalak tűnt elő.
A körvonalak bizonytalan szürke,
lágy tónusa a vászonra omolt.
(A szobában mintha szétfújtak volna
olajfestéket, kámfort és Odolt.)
A bútorok eltolva, mint egy furcsa,
bizarr, vadóc, piciny atelié…
S e zűrzavarban kéjesen világol
a hűs kebel fénye, a telié…
Hogy Felicián az ajtóba lépett,
a festő ott állt a dívány előtt,
Anízia fodrait igazítá,
szakértő kézzel rendezgette őt.
S az ablakon szélesen kihajolva,
mint hogyha ott se volna, csöndesen,
az őrszem figyelt ki, a görbeorrú
az ablakon az utcára, lesen!
E pillanatban a festő lihegve
Aníziának egy kis cédulát
nyomott kezébe… Felicián ott áll…
előtte összefolyik a világ…
Aníziára csap, ki a kezében
összegyűri a titkos papirost,
de előront a görbeorrú, s gyorsan
a kis papírt magához rántja most,
ezer darabra szétszakítja cinkos
kezével, és a kis papírhalom,
mint mély titok, amely halálig az lesz,
könyörtelen kiszáll az ablakon.
Felicián keze ökölbe görbül
és kidagadnak nyakán az erek,
majd úgy áll ott, mint egy naiv, tudatlan,
síró szegény, tehetetlen gyerek.
Erőt vesz lelkén, amely undort érez
az esküvő előtti szent napon
s tekintete kiszáll a forró nyárba,
a sárga nap felé az ablakon…
… Mélységes csönd… Aníziának ajkán
mint gyöngyszemek, úgy perg a kacagás.
Feliciánt a könnyek fojtogatják,
a mérhetetlen szégyen, a sirás…
Szelíd a hangja, amikor megszólal:
– Mi volt rá irva és mért titkolod?…
Anízia csak kacag s fejét rázza:
– Ne törődj vele, ártatlan dolog.
Élceket írtunk egymásnak, s bolondos
figurákat rajzoltunk, semmiség…
… S Feliciánnak düh száll a szivébe
és látja, ó, a fekete misét,
melyben a papnő: Anízia s feslett
barátnője: a sekrestyés, s a rút,
féltehetségű festő: az eretnek,
aki velük a kárhozatba fut…
– Ha semmiség, hát épp azért ne titkold,
azonnal mondd meg, van hozzá jogom!
E palástolt, e bűnös hallgatást én
továbbra tűrni már nem akarom!…
S Anízia két szép gömbölyü térdét
hanyag lengéssel keresztbe veti,
hogy felrepül a pongyolának széle,
amely az ingét is meglengeti,
s egy pillanatra szemérmetlen daccal
a síkos, fehér bőr előmered…
S rekedten szól: E nyers, e durva hangot
velem szemben használni hogy mered?
Mi jogon faggatsz?… Rabszolgád vagyok tán?…
Mi közöd ahhoz, amit én teszek!…
Én úgy cselekszem, ahogy jónak látom
s amilyen vagyok, csak olyan leszek!
Féltékenységed nem bírom, nem állom
és hogy kételkedsz bennem: vérig sért!
Én nem lehetek felesége annak,
ki les reám és aki meg nem ért.
Hisz azt mondtad, hogy rengeteg a dolgod,
hogy nincs időd és este jössz csak el.
Hát mért jöttél már ily korán, mivégre!
az ember néked már mit higyjen el?!…
Mindíg hazudsz és rajta akarsz csípni,
a házasságot nem így képzelem.
Nekem szükségem van a szabadságra
s megárt ez az örökös félelem,
hogy semmi se jó úgy, ahogy csinálom,
ha megcsókolom a kuzínomat,
vagy ha leülök, vagy hogyha felállok,
csak isten látja az én kínomat.
Még jókor van, még vissza lehet lépni,
itt a gyűrűd – és kihúzva magát,
a festőnek így szól, a hangja hetyke:
– Folytassa hát a munkát, csak tovább!…
… S a festő újra fölveszi ecsetjét
és elkever egy csepp ultramarint
kis okkerrel s a görbeorrú lánynak
félig elrejtett nevetéssel int.
S Anízia arcán a gőg virágzik,
a testnek silány gőgje és meredt
szemével egy fix pontra réved, lanyhán
eresztve el a síma térdeket…
S Felicián a múlt időkre gondol,
a kis falura, ahol született.
Hol nincs se kék, se okker, se hazugság,
hol fehérrel festik az életet.
Hol a leány, mint gyenge cukorbábú,
úgy mállik el a vőlegény szaván.
Ahogy egymásra éveken keresztül
szelíden vár a férfi és a lány.
Hol a csipőket és a kerek vállat
nem uralja a külön öntudat.
Hol fehér rózsa s fehér csipkefüggöny
illatosítják a nászi utat…
Keserű bánat: a bús megbánásé,
marcangoló. Aztán észbekapott,
egy pillanatig szótlan állt, majd némán
körülnézett s ajkába harapott
és fojtott hangon, mely a férfierkölcs
kemény húrjain csendül hidegen,
megszólal: Úgy akartam, hogy tevéled
boldog lehessek, s te is énvelem!
A boldogságnak tisztaság az ágya,
amely fölött a szűzi baldachin:
a lélek igaz, nyilt gondolkodása,
melyen nem törhet át a szenny, a kín.
E nőt, ki néked hű, meghitt barátnőd,
megmondom nyiltan, nem bocsáthatom
a házasságunk szentelt édenébe,
felhőtaraj lesz a nyugalmas éjbe…
Válassz közöttünk! Hogy kit: rádhagyom!…
S Anízia leomló barna fürtjét
fehér kezével fejére tüzi.
A karjának ovális görbülése
oly gyengéd, olyan ártatlan, szüzi.
Felicián mellében, mint a gyászdob,
tompán pereg egy sötét induló. –
Anízia felugrik, arca lángol,
a torka száraz, liheg, elfuló.
Odarohan a görbeorrú lányhoz
s őt szenvedélyes vággyal ölelőn,
mély megvetéssel néz Feliciánra
s az ajkán harsány kacaj tör elő…
És berohannak a másik szobából
az anyja, meg egy nénje, meg egy ősz
nagybátyjuk, egy ferencjózsef-szakállú
hordár s egy kiérdemesült dizőz.
Mind rárohannak ők Feliciánra,
és durván szidalmazzák őt, eme
megőrült firkászt, ki nem való férjnek,
nem lenne más: a család szégyene!
És Aníziát vígasztalni kezdik,
izzadt karjukkal ölelik a lányt
és bíztatgatják: kapsz te vőlegényt még,
ki megbecsül majd, aki sose bánt.
Úgy kell neked, a főpincér nem kellett,
egy főpincér, aki naponta száz
koronát keres, jutna abból minden,
ruha, kocsi s tán egy körúti ház!…
…S Felicián kitántorog az ajtón
és lebotorkál lassan, valahogy.
A kapu alatt lent a szennyes kőre
két összecsukló lábával lerogy.
Már fáj a szíve és már visszamenne,
már bűnös lelkűnek érzi magát.
S hogy az ablakba még feltekinthessen,
kínlódva megy a túlsó sorra át.
S megáll. Szivét szeretné kihasítni
s Aníziának feldobni oda,
hogy olvashasson benne; percek múlnak,
kezét szivére nyomja; tétova,
könyörgő hangon a nevét kiáltja
és várja Anízia egy szavát –
s helyette a vén hordár meg a néni
rákvörös arccal az ablakon át
lekiáltanak hozzá minden undok,
komisz szidalmat. Piszkos csődület
támad körötte. Mert a csőcseléknek
füle az ilyen hangra nem süket.
Pár uccalány, a botránynak örülve,
néhány inas, kocsis mind odagyűl;
míg odafent a szidalomnak árja
szegény Felicián fejére dül…
Maga se tudta, hogy került ki onnan,
két tenyerével arcát elfedi,
úgy vágott lassan, csöndben imbolyogva
az utcának, a láz remegteti.
Lelkében porbahullt a szentelt oltár,
már égett alkonypírba hullva Pest.
Az Andrássy-út, mint egy temetői
hosszú menet, komoran, egyenest,
a bukó naptól piros ablakokkal
szomorúságot lehelt kétfelől.
…Most hova menjen?… merre meneküljön
sebzett szívével önmaga elől?…



Hátra Kezdőlap Előre