Istenem, ó, mily finom a burka e nőknek! |
Mind-mind színtafotában, mind-mind oly ragyogó! |
Ünnep a térdek csontjain, ünnep a vállperecekben, |
vélnéd: a fogsoruk nem csont, mind csupa csengő bogyó. |
|
Ünnep az állon, a vállon, ünnep a csöppnyi fülekben, |
ünnep a nyak hava s bársonyvasárnap a homlokhalom. |
Így rebegett epedőn egy este a szám a szivemhez |
s féltem: ma újra kínom lesz, ma éjjel újra álmatlan hánykódhatom. |
|
S szólék magamhoz: te árva barom, te bámész ügyefogyott! |
húzd ki magad egyenest és lépj ki magadból, ugrass elő! |
Ünnep a térded csontjain, ünnep a vállperecedben, |
ördögi kackiás lábbal lökjön közéjük a durcás lelkierő. |
|
Menj közibük. Hullasd a hajukra szád laza gyöngyeit el! |
mondd, hogy te arravaló vagy; mondd: friss csókok ligetje a szád; |
mondd, hogy… Akármit! Beszélni! Beszélni! Csak szó kell ez ünnepi nőknek! |
Menj, hiszen egy se hugod, egy se a kedvesed, egy se az édesanyád! |
|
Már-már léptem a ködben; már-már nyílott az ajkam, a lázvert, a csipkés |
s szóltam: most menjek? ne menjek?… Csak egyszer egy ünnepi nőt!… |
S nem tudom, mért? – de a könny, e meleg szó, kiolvadt szememből |
s így sírva, zokogva, kesergőn álltam ott, hosszú, hosszú időt. |
|
S fáradt dobogásban a szívem, elnyűtt kabátom fehéren a hótól, |
mint éjszinű gyászparipák, hazamentem a néma szobába. |
Ott súlyos és mély, szent gyászom öltve magamra, e szörnyű terítőt, |
fölbúgott a lelkemen át egy név, egy néma, de gyilkos szonáta! |
|
|