Mikor a szoba – hasonlatosan fáradt agyhoz, |
mely kínos töprengéstől s nagy látásoktól terhes – |
beárnyasul, kimélyül és halkan elsötétül, |
s a négy kopár fal: négy szem, puhává, bússá verdes: |
|
a világ sok setétje, mély árkok hallgatása, |
messzi hegyszakadékok üdvözletüket küldik. |
S mint őszi est a köddel, e nyirkos keszkenővel, |
lelkem megtel a rosszal, a gonosszal szinültig. |
|
Ülök a kályha mellett a búval telt sarokban. |
A tűz kövér hasábot jajdít sebes halálra. |
Két kezem a sötétben, hol meg nem látja senki, |
egymást görcsös szigorral, sietve megtalálja. |
|
A jobb: egy játszi gyermek, mely már aludni térne, |
haragos vad panasszal és lágy, beteg erekkel. |
A bal: mint nemes állat, meleg női szalonban, |
hisztérikusan, búsan, tehetetlen meredt el. |
|
Marokra fogva egymást, mint régi ellenségek: |
a két rozzant tenyér közt elmállik a sötétség. |
S az összeforrott két kéz egy gyáva pillanatra |
megvillogtatja lelkem rozsdába fulladt kését. |
|
A villanás kiszárnyal az árkok távolába, |
messzi hegyszakadékok ködittas vad szelébe. |
Szívébe száll a szélnek, mely tavaszokra osztja |
e bús, fanyar világot, mely levakul az éjbe. |
|
A villanó kés perdül: tavaszok, őszök hullnak, |
mint nagy borízű almák szeletjei a tálba, |
amely előtt egy asszony kitágult orrcimpákkal, |
lázas csípőkkel szenved, mert csókját nem találja. |
|
S mint csókkoldus, bús asszony a sok almaszelettel, |
melyet fekete borral leönt s némán elalszik: |
úgy hal el e két nagy kéz, e két hiábaszomjas, |
mely már sosem szaladhat egy ködbehurcolt arcig. |
|
A szoba négy sarkában még lángol a sötétség. |
A balkezem kinyúlik, a jobbal lámpát gyújtok. |
Ó, kezeim, ti árvák, ilyenkor ó, be szánlak, |
mikor az esti csöndben bús zsebeimbe bújtok… |
|
|