1
Mindig reverendába szerettem volna járni, |
lengő aranyba, melynek ráncába fény ragyog; |
fehér, kasmír-omlású, vagy fekete selyembe |
méltóságteljes fejjel, akárcsak a papok. |
|
Állig begombolózva, polgári dísztül menten, |
felette a tömegnek, titokkal teljesen; |
mint akit apró dolgok kis színe meg sem érint, |
mindíg a jót kinálva, mindíg isten-lesen… |
|
Magas szószéken állni, mint a kiválasztottak, |
kiket magából büszkén emel ki a tömeg; |
a lelkekbe is látni, a szív kérgébe nyúlni, |
a lényeg elkígyózó vonalát fogni meg… |
|
És jobbra-balra tartva, lányoknak és fiúknak |
odakínálni csókra püspöki gyűrümet. |
S a poklok rőt tüzétől elrántani, megóvni |
a fej három nyílását: szemet, szájat, fület… |
|
|
2
Hisz mind papok vagyunk mi, kiket sínek közé zár |
az égi felelősség! A bűn e víg-boros |
szemébe nézve egy lesz a koldús és a Cézár: |
mind apró szerzetes lesz, vagy délceg bíboros. |
|
A kicsi kis bűnökkel fertőzi a világot, |
s évszázadok ködével a büszke Borgiák; |
s mit meg nem tudott szülni az ő szivük: helyettük |
mi sírjuk el a csöndes misericordiá-t… |
|
És a kereszten függőt mi élesztjük erőben, |
azt, aki ma is él még, aki vér, aki hús… |
Ott hordja öntudatlan a vérben s a velőben |
Őt a keresztyén páter s a zsidó rabbinus… |
|
Megáldjuk néma szájjal a bukdácsoló mankót, |
és fénylő ihletünkkel kenjük a rút fekélyt; |
a táncolók hadd járják a kánkánt meg a tangót, |
mámoruk nem riasztja sötétebbre az éjt… |
|
S ha nem is zengi ajkunk hangos szóval a zsoltárt, |
s ha nincs is, aki gyónjon előttünk szeliden: |
a levegőnek selymén állítgatjuk az oltárt, |
s mindenegy „nem”-re százszor bólintjuk, hogy „igen”… |
|
|
3
Mert ez a rövid élet még kurtább egyszeregyje! |
Vitatkozol: van isten?… nincs isten?… S ezalatt |
lassan fel is jutottál, és vakon fel, a hegyre |
s lebuktál… S nélküled jő a szőke virradat… |
|
S mi ott állunk sírodnál, a ködbe, láthatatlan, |
és istenig emeljük elárvult tetemed; |
és pontot tesz vitában és pontot tesz a dalban |
a föld barna göröngye, mely lágyan betemet… |
|
… Kéjtől üvölt, vagy kíntól jajong a föld vadonja, |
az út magátul készül, kegyesen, okosan; |
pap itten minden ember, s minden asszony Madonna, |
csak nem tudják, hogy jóság él szívükben, sokan… |
|
|
|