Ó, ha leirni tudnám, oly kéjjel, ahogy volt: |
|
– A száraz köd befolyta a szennyes korridort, |
szaladtam föl, beléptem. Sötét volt a szobám. |
A gyufa kéken sercent s nincs egy fűtésnyi fám |
e vad cefet hidegben, karácsonyi napon! |
Egyet rúgok a kályhán s a könnyem csurgatom. |
|
Az asztalon papirlap, rajt a gyorsfőzőm áll, |
– no várj! mondom magamba, te boszorkány, igyál! – |
Egy rossz sörösüvegből szeszt öntök most belé |
és forró teát főzök a bánatom fölé. |
|
Már hadonász a kék láng és sustorogva forr |
a meleg viz felette. S a kicsi kék csupor |
mily édes és türelmes s mily kormos a szegény! |
No, most két ujjnyi teát s befödni könnyedén. |
|
… Be furcsa: három napja, vagy több is már talán, |
hogy nem beszéltem lánnyal, – igy csöndbe gondolám, – |
be furcsa, három napja: csütörtök, péntek – és |
ma már szombat!… Eh, meddő a sok reménykedés! |
|
A téli nők kacérak és még kevélykedők. |
Vagy – tán te bús fajankó, még visszavárod Őt?… |
… Kacagni kell!… Igaz, ni: majd elfeledtem ezt, |
egy képeslap, ma kaptam s most érdekelni kezd. |
|
Titokzatos két rózsa az egyik oldalon, |
egy kérdőjel alatta s pontok, egész halom. |
És a nevem, az ucca s a házszám, semmi más, |
hevenyén ceruzával odavetett irás. |
|
Be furcsa… Három napja… No, most kész a teám, |
leszüröm óvatosan, mint egy süldő leány; |
még három kocka cukrot s tán két kanál rumot. – |
A képeslap irása oly ferde és unott, |
|
tán nem is nékem küldték! Vagy ki küldte nekem!… |
S hogy a rumot teámba belécsepegtetem, |
kezem, mint tiszta lánykéz, e percben oly fehér |
és lányosan vonaglik csuklóm felett a vér. |
|
S ahogy a torkom éri a langyos, barna lé, |
a szám, mint szende lányé, úgy biggyed lefelé. |
Megdermedek: a mellem! a mellem! – hisz ez Ő! |
Hogy ring, hogy tüzel, feslik és milyen pihegő. |
|
S hogy megtelik a combom! s a térd, hogy gömbölyül! |
S a vér, hogy elsötétült a húsomban fölül! |
S hogy érzek mostan mindent: egy rongy élet tüzét, |
férfi tragikus szomját és egy fáradt szüzét… |
|
A téli nők kacérak és mind kevélykedők. |
Fagyoskodó fajankó, vissza ne várjad Őt! |
Kacagni kell!… De csöndben elhagyom a kezem, |
megcsókolom és lassan rájaereszkedem. |
|
|