Lent a falumban apró, rozoga híd áll a Dráva egy vékony, beteges ere felett. Mindössze öt lépés hosszú. Az innenső hídfőn piros-fehér-zöld táblás jelzés van, túlról piros-fehér-kék: Horvátország – öt lépésnyire. Gyerekkoromban sokszor mentem át e kis hídon, a lila rekettyés alján, és boldog voltam, hogy oly rövid idő alatt egyik országból a másikba lehet sétálni. Boldog voltam, és megszerettem magam nagyon, amikor észrevettem, hogy a rövid hídon legszívesebben vagyok, mert innen is, túl is, nem volt hosszú maradásom: mindig megálltam a pallón, és nagy biztonságban éreztem magamat a két ország között.
Később aztán ez lett a legvégzetesebb szomorúságom. Megtudtam, hogy se magyar, se horvát nem vagyok, csak félszeg, furcsa keverék, s a két ország egyike se tud megtartani, s egyiket se tudom külön átérezni. Szerencsétlen vagyok: hazátlan vagyok és kitagadott, s még ma is egy kurta hídon ragad a lábam – örökké víz fölött állván, idegenségemtől beteg szemeimmel egyre mosom a dolgokat, szeretnék szépen tisztán látni mindent: eredetemet, utamat, megállásaimat, nekilendüléseimet – de nem lehet.
Két ország hajtott ki magából, az egyiknek gyökerei elromlottak a kezemben, a másiknak gyökerei korbáccsá váltak. Talán ezt szeretem jobban! Érzem, hogy ebből az egyoldalú siralmas szeretetből áll össze a verseim lélektana: a horvát vad kultúra és a magyar szomorúság serkentő ereje – ezek kapcsolódtak össze bennem halálos egésszé.
Hogy nagyobbára szerelmes verseket költök, ne riassza vissza az olvasót és kritikusaimat! A szerelem az egyetlen lehetőség, amely a hontalan költőt megmentheti a hazaárulástól!…
Szabadka, 1911 május havában