Hátul, nyakában kidagadt a kék ér, |
bozontos, izzadt sörénye alatt. |
Reggel óta csákányolt az ebédért, |
már álmodta a meleg kanalat. |
|
A nap sütött. Meztelen, szőrös mellén |
vastag verejték. Száján csorg a nyál. |
A csákány csap… és ritmusára lendül |
a törzs, a mell, a két kar és a váll. |
|
És együtt rendül teste minden pontja: |
oly vad erőben égnek a tagok, |
mint valami őrjítő szerelemben… |
Minden napok és minden csillagok |
|
adták szivébe méhük forró lángját, |
a vágy lidérclángját: a kínt, a kéjt. |
…És dél van. És ő megkapja jutalmát: |
a szörnyű tál levest s kenyérkaréjt… |
|
Förtelmes cél!… Éhesnek bús ebédje!… |
Kínomban, ó, be sokszor ettelek! |
S míg a kanálból a korgó gyomorba |
lassan lecsurgott az a kis meleg: |
|
azok könnyére gondoltam, be sokszor, |
kik nem sírnak, csak mindig befelé… |
Az egy ebédért való munka láza |
szorítja torkunk s meghalunk belé… |
|
|