Két emeletnyi magasságban |
– mert immár ily magasra hágtam – |
körültekintek a világban. |
|
Kinézek az ablak üvegjén, |
a mai én, a bús, kehes vén – |
|
Tizenöt évig magam lestem, |
hol fellángolva, hol meg resten… |
– Mit csinálnak az ifjak Pesten? |
|
Az ifjak, ők, a friss poéták, |
hogy szól a sípjukon a hét ág? |
S mit isznak: bort vagy fanyar téntát? |
|
És hol alusznak fényes nappal? |
És mivel élnek: színes habbal, |
mit rájuk hint egy hímes angyal? |
|
És kit szeretnek, milyen nőket? |
És mit: derűs vagy zord időket? |
S a pénz hogy korbácsolja őket? |
|
S hol étkeznek az esti szélben? |
A rongyos zsebből utcaszélen? |
|
Oda sem néznek pár fityingre? |
Jut-é keményen vasalt ingre? |
Vagy mint én hajdan? rongyos mindje? |
|
S mit álmodnak üres gyomorral? |
Az éhség szivükben mit forral? |
S hogy győznek marsot a nagy korral? |
|
Ó, mért nem jönnek hozzám délre |
szegény, szerény, csöndes ebédre: |
ecetbe mártott zöld epére! |
|
Rossz levéből a rossz világnak |
hozzája bort is ihatnának, |
egy-két cigányt is híhatnának. |
|
Egy-két szavukat hallanám csak! |
Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak; |
hogy van valami, amit várnak! |
|
Mert cudar hangu hallgatás ez! |
Igy nem bitangol költő, vátesz! |
Az igaz hang, az más volt, s más lesz! |
|
Zsebemben rég száraz kenyér volt; |
az álmokért ez túldús bér volt. |
S a múlt a könny, s a jövő vér volt. |
|
De nem néztünk mi rózsamézre, |
sem kuckón hortyogó zenészre; |
köptünk s fütyültünk az egészre. |
|
Nem néztünk utódot, elődöt, |
szívünk s epénk nem kért belőlök; |
s epe s szív összecserélődött. |
|
Nem értem el én így se semmit, |
halál izéből pár szemernyit, |
legfeljebb ennyit: semmit, ennyit! |
|
De ők legalább mondanának |
valami szépet a halálnak! |
Vagy gonoszat a földnek s lángnak! |
|
…Ó, isteni szent fiatalság! |
Hozzád kiált a bús kihaltság, |
a jobb reményhez a bús balság: |
|
a halott is kihull az ágyból, |
ha földrengéstől bőg a távol… |
Ezt üzeni egy fáradt költő |
két emeletnyi magasságból! |
|
|