Rímmel mértékelő, nyugvástalan szemem |
a resvedt levegőben ijedten lógatom. |
Mércéjük így lógatják poros kőmüvesek, |
unottan, ha a rossz fal meging egy oldalon. |
|
A régi víz, mi bent él s miben örök igazság |
egy kicsi kerek hólyag a zöld üveg alatt, |
majd balra tart, majd jobbra, mint kis kalózdereglye |
s nem leli egyensúlyát, e vidor madarat. |
|
Ó, bús ferde falak, ó, düledező bástyák, |
miken szemem levásott s ti hajló asszonyok: |
szögek, körök és élek világomat kiásták, |
a tégla olcsó vályog s az asszony, az konok. |
|
Ne legyen már szememnek a test se buja játék, |
ne legyen több, mint egy szál pipacs vagy nőszirom. |
Ne legyek én se hűs szem, mely visszalát a multból, |
csak lágy agyagtalajra ragadt bús őszi rom. |
|
E mái nappal gyászos kabátom is bezárom |
s eljegyzem a halállal még mozgó tetemem. |
Szívem se fáj már érte, szemem, az se siratja. |
Magasan élek s már csak a levegőt szeretem. |
|
|