Mért kényszerítesz: vénülő csavargót, |
uccákon rónom így, tűzhelytelen! |
Hogy életem, mely üdvnek készülődött, |
perc- s óragyilkolásra szentelem! |
Hogy nincs már semmi jó a napjaimban |
s hogy jóra nincs is semminő jogom… |
Hogy bukdácsolva fekete mezőkben, |
egy szalmaszál se int már, elveszőben! |
|
Mért kényszerítesz önmagam gyűlölnöm, |
ki élni, lenni, úgy szerettem én! |
Utálva néznem lelkem háborgását |
és romló testem a kín peremén! |
Kezem szorgos munkáját félredobnom |
s agyam szikráit sárral oltanom… |
És eltörpülnöm percről percre jobban, |
mint sápadt, messzi csillagfény a lombban. |
|
Mért kényszerítesz olyan nők ölére, |
akikkel sorsom nem lehet közös! |
Akiknek ajka, ha nevem kimondják, |
mint téli reggel; zuzmarás, ködös. |
Válluk fehérjén kezem lehanyatlik, |
gyilkot döfök beléjük kéj helyett… |
Mert hozzád sújtó szomorú szerelmem, |
miként halálos métely, ég szivemben… |
|
|