5
A júliusi forrón sütő napban |
Ó, holnap lesz a mennyegző, a boldog, |
a tiszta nász, az isteni, a szent. |
Felicián, bár sose szokta tenni, |
beállt egy laphoz s vígan dolgozott; |
nem éjjelezett s kora reggel kelt fel, |
amit pedig ő sohasem szokott. |
S igen nagy gondot fordított magára, |
a borbélynál félóra hosszat ült. |
A vendéglőben alkoholt nem rendelt, |
egy pohár víz, leves, kis adag sült. |
És általában más emberré vedlett, |
ki polgárias, már nem szabados; |
kinek kezében kemény állomáshoz |
érkezik el a kis nikkel-hatos. |
Csak virágokra költött bőkezűen, |
naponta kétszer küldött patyolat, |
habos-fehér s tüzes-piros virágot, |
elküldte volna az egész világot – |
még annál is többet; nagyon sokat. |
Szíve dobolt és lázba jött a vére, |
hogy arra gondolt: holnap mi leszen… |
– A boldogságból istenadta részem |
tiszta kezekkel végre kiveszem! |
Úgy fogok nyúlni hozzá, mint a gyönge |
pólyásbabához a jó anyakéz. |
És leomolva úgy fogom imádni, |
ha szemérmesen a szemembe néz… |
Vigyázni fogok rája és becézni |
fogom a testét, lelkét szűntelen; |
ó, Istenem, legyen a neved áldott, |
hogy ily kegyes vagy s bőkezű velem!… |
|
Így fogadkozott s röpíté a hála |
a mennyekig. – És ahogy benyitott, |
a levegőben homályos köd úszott, |
valami baj… valami rossz titok… |
Anízia csak kacag s fejét rázza: |
félig mezítlen; a két telt kebelt |
valami fátyol égre lódította – |
így ült a mohó festőnek modellt. |
Aranypára nyakának kéjvonalján, |
mint lágy kígyóhas, zöldbe ívelő… |
Odébb egy piszkos, rozzant festőállvány, |
a vásznon egy nőalak tűnt elő. |
A körvonalak bizonytalan szürke, |
lágy tónusa a vászonra omolt. |
(A szobában mintha szétfújtak volna |
olajfestéket, kámfort és Odolt.) |
A bútorok eltolva, mint egy furcsa, |
bizarr, vadóc, piciny atelié… |
S e zűrzavarban kéjesen világol |
a hűs kebel fénye, a telié… |
Hogy Felicián az ajtóba lépett, |
a festő ott állt a dívány előtt, |
szakértő kézzel rendezgette őt. |
S az ablakon szélesen kihajolva, |
mint hogyha ott se volna, csöndesen, |
az őrszem figyelt ki, a görbeorrú |
az ablakon az utcára, lesen! |
E pillanatban a festő lihegve |
Aníziának egy kis cédulát |
nyomott kezébe… Felicián ott áll… |
előtte összefolyik a világ… |
Aníziára csap, ki a kezében |
összegyűri a titkos papirost, |
de előront a görbeorrú, s gyorsan |
a kis papírt magához rántja most, |
ezer darabra szétszakítja cinkos |
kezével, és a kis papírhalom, |
mint mély titok, amely halálig az lesz, |
könyörtelen kiszáll az ablakon. |
Felicián keze ökölbe görbül |
és kidagadnak nyakán az erek, |
majd úgy áll ott, mint egy naiv, tudatlan, |
síró szegény, tehetetlen gyerek. |
Erőt vesz lelkén, amely undort érez |
az esküvő előtti szent napon |
s tekintete kiszáll a forró nyárba, |
a sárga nap felé az ablakon… |
… Mélységes csönd… Aníziának ajkán |
mint gyöngyszemek, úgy perg a kacagás. |
Feliciánt a könnyek fojtogatják, |
a mérhetetlen szégyen, a sirás… |
Szelíd a hangja, amikor megszólal: |
– Mi volt rá irva és mért titkolod?… |
Anízia csak kacag s fejét rázza: |
– Ne törődj vele, ártatlan dolog. |
Élceket írtunk egymásnak, s bolondos |
figurákat rajzoltunk, semmiség… |
… S Feliciánnak düh száll a szivébe |
és látja, ó, a fekete misét, |
melyben a papnő: Anízia s feslett |
barátnője: a sekrestyés, s a rút, |
féltehetségű festő: az eretnek, |
aki velük a kárhozatba fut… |
– Ha semmiség, hát épp azért ne titkold, |
azonnal mondd meg, van hozzá jogom! |
E palástolt, e bűnös hallgatást én |
továbbra tűrni már nem akarom!… |
S Anízia két szép gömbölyü térdét |
hanyag lengéssel keresztbe veti, |
hogy felrepül a pongyolának széle, |
amely az ingét is meglengeti, |
s egy pillanatra szemérmetlen daccal |
a síkos, fehér bőr előmered… |
S rekedten szól: E nyers, e durva hangot |
velem szemben használni hogy mered? |
Mi jogon faggatsz?… Rabszolgád vagyok tán?… |
Mi közöd ahhoz, amit én teszek!… |
Én úgy cselekszem, ahogy jónak látom |
s amilyen vagyok, csak olyan leszek! |
Féltékenységed nem bírom, nem állom |
és hogy kételkedsz bennem: vérig sért! |
Én nem lehetek felesége annak, |
ki les reám és aki meg nem ért. |
Hisz azt mondtad, hogy rengeteg a dolgod, |
hogy nincs időd és este jössz csak el. |
Hát mért jöttél már ily korán, mivégre! |
az ember néked már mit higyjen el?!… |
Mindíg hazudsz és rajta akarsz csípni, |
a házasságot nem így képzelem. |
Nekem szükségem van a szabadságra |
s megárt ez az örökös félelem, |
hogy semmi se jó úgy, ahogy csinálom, |
ha megcsókolom a kuzínomat, |
vagy ha leülök, vagy hogyha felállok, |
csak isten látja az én kínomat. |
Még jókor van, még vissza lehet lépni, |
itt a gyűrűd – és kihúzva magát, |
a festőnek így szól, a hangja hetyke: |
– Folytassa hát a munkát, csak tovább!… |
|
… S a festő újra fölveszi ecsetjét |
és elkever egy csepp ultramarint |
kis okkerrel s a görbeorrú lánynak |
félig elrejtett nevetéssel int. |
S Anízia arcán a gőg virágzik, |
a testnek silány gőgje és meredt |
szemével egy fix pontra réved, lanyhán |
eresztve el a síma térdeket… |
S Felicián a múlt időkre gondol, |
a kis falura, ahol született. |
Hol nincs se kék, se okker, se hazugság, |
hol fehérrel festik az életet. |
Hol a leány, mint gyenge cukorbábú, |
úgy mállik el a vőlegény szaván. |
Ahogy egymásra éveken keresztül |
szelíden vár a férfi és a lány. |
Hol a csipőket és a kerek vállat |
nem uralja a külön öntudat. |
Hol fehér rózsa s fehér csipkefüggöny |
illatosítják a nászi utat… |
Keserű bánat: a bús megbánásé, |
marcangoló. Aztán észbekapott, |
egy pillanatig szótlan állt, majd némán |
körülnézett s ajkába harapott |
és fojtott hangon, mely a férfierkölcs |
kemény húrjain csendül hidegen, |
megszólal: Úgy akartam, hogy tevéled |
boldog lehessek, s te is énvelem! |
A boldogságnak tisztaság az ágya, |
amely fölött a szűzi baldachin: |
a lélek igaz, nyilt gondolkodása, |
melyen nem törhet át a szenny, a kín. |
E nőt, ki néked hű, meghitt barátnőd, |
megmondom nyiltan, nem bocsáthatom |
a házasságunk szentelt édenébe, |
felhőtaraj lesz a nyugalmas éjbe… |
Válassz közöttünk! Hogy kit: rádhagyom!… |
|
S Anízia leomló barna fürtjét |
fehér kezével fejére tüzi. |
A karjának ovális görbülése |
oly gyengéd, olyan ártatlan, szüzi. |
Felicián mellében, mint a gyászdob, |
tompán pereg egy sötét induló. – |
Anízia felugrik, arca lángol, |
a torka száraz, liheg, elfuló. |
Odarohan a görbeorrú lányhoz |
s őt szenvedélyes vággyal ölelőn, |
mély megvetéssel néz Feliciánra |
s az ajkán harsány kacaj tör elő… |
És berohannak a másik szobából |
az anyja, meg egy nénje, meg egy ősz |
nagybátyjuk, egy ferencjózsef-szakállú |
hordár s egy kiérdemesült dizőz. |
Mind rárohannak ők Feliciánra, |
és durván szidalmazzák őt, eme |
megőrült firkászt, ki nem való férjnek, |
nem lenne más: a család szégyene! |
És Aníziát vígasztalni kezdik, |
izzadt karjukkal ölelik a lányt |
és bíztatgatják: kapsz te vőlegényt még, |
ki megbecsül majd, aki sose bánt. |
Úgy kell neked, a főpincér nem kellett, |
egy főpincér, aki naponta száz |
koronát keres, jutna abból minden, |
ruha, kocsi s tán egy körúti ház!… |
|
…S Felicián kitántorog az ajtón |
és lebotorkál lassan, valahogy. |
A kapu alatt lent a szennyes kőre |
két összecsukló lábával lerogy. |
Már fáj a szíve és már visszamenne, |
már bűnös lelkűnek érzi magát. |
S hogy az ablakba még feltekinthessen, |
kínlódva megy a túlsó sorra át. |
S megáll. Szivét szeretné kihasítni |
s Aníziának feldobni oda, |
hogy olvashasson benne; percek múlnak, |
kezét szivére nyomja; tétova, |
könyörgő hangon a nevét kiáltja |
és várja Anízia egy szavát – |
s helyette a vén hordár meg a néni |
rákvörös arccal az ablakon át |
lekiáltanak hozzá minden undok, |
komisz szidalmat. Piszkos csődület |
támad körötte. Mert a csőcseléknek |
füle az ilyen hangra nem süket. |
Pár uccalány, a botránynak örülve, |
néhány inas, kocsis mind odagyűl; |
míg odafent a szidalomnak árja |
szegény Felicián fejére dül… |
|
Maga se tudta, hogy került ki onnan, |
két tenyerével arcát elfedi, |
úgy vágott lassan, csöndben imbolyogva |
az utcának, a láz remegteti. |
Lelkében porbahullt a szentelt oltár, |
már égett alkonypírba hullva Pest. |
Az Andrássy-út, mint egy temetői |
hosszú menet, komoran, egyenest, |
a bukó naptól piros ablakokkal |
szomorúságot lehelt kétfelől. |
…Most hova menjen?… merre meneküljön |
sebzett szívével önmaga elől?… |
|
|
|