Mint a fagyott téli reggel opálburkán át nem törhet: |
csak magasból bús mosollyal integet felénk a nap: |
oly fáradtan mosolyog ki fagyott lelkem kék ködéből |
szebb régiók reménysége. – Földfia: barbár vagyok! |
|
Le-lecsuknám melegfényű, mélybánatú állatszemem, |
hogy ne lássam. Hűs homokba fúrnám fejem, mint a strucc. |
De mi haszna?… mellem s karom szőrzetében fennakadok |
s érzem korcs farkcsigolyám és körmeim közt uszonyom. |
|
Ezer illat- s szín-rezgésben orrcimpáim kidagadnak, |
törzsem feszül s a mellemben megkoppan az indulat, |
az alacsony, földből támadt, földbe újra visszakúszó, |
e szegényes satnya szellem, testi-lelki tetanusz. |
|
Mit kaphatok a zenétől?!… Riasztó fortisszimókat, |
sűrű véremet zsibbasztó, altató lágy pianót; |
hullámait hangulatnak, miket agyam fel nem foghat, |
csak fájdalmas szégyenének foszforában fuldokol. |
|
Gyilkos áram csap szivembe s míg elmosolyodik arcom, |
belül ősi ábrázattal gubbaszt melankóliám. |
S mit tudhatom, melyik percben lesz véres majomkezemben |
a felkapott acélpenge s nem mondhatom meg: miért!… |
|
S hogyha orrom alkoholnak szédítő körébe szúrom: |
mit nékem az a mennyország, ahol semmi sem enyém! |
Adjátok a poklot nékem, hol nincs ember s nincsen állat, |
ott leszek honn és rikoltva kiáltom: jaj, istenem!… |
|
|