4
S a napok teltek, álmodóan szálltak |
a buja vágyak kövér szárnyain. |
A költő lengett messzi ligetekben |
a dús hasonlatok uszályain. |
Mérget kevert morális életének |
kristálykelyhébe öntudatosan; |
s a méreg olyan édes volt szivének |
s ő fulladozva itta, boldogan. |
Esténként már ott ült ő Henneréknél |
s Anízia anyjával diskurált, |
ki termetes, édeskés asszonyság volt; |
és majd mindennap náluk vacsorált. |
Biz eleinte nehéz volt lenyelni |
a falatot a puszta asztalon, |
melyre nem raktak sohasem terítőt, |
oly furcsa helyzet volt, vígasztalan. |
Papírról ettek, nem tehettek róla, |
ez volt őnáluk a tradíció, |
mit Felicián tiszteletbe tartott; |
de meg-megfogta egy-egy vízió: |
az otthoni, a tiszta kép, mig anyja |
patyolatfehér abroszon terít, |
ezüst villával s pengő ezüstkéssel, |
az asztal fölé jámbor lendüléssel |
áldástosztón kitárva kezeit. |
Az egyszerű, az illatos, az áldott |
sültburgonyának rózsaszín bele |
a csillogó, a tiszta porcellánon, |
mely áhitatos fénnyel van tele. |
S az estnek békés, vígaszteli csendje, |
a harmonikus, falusi család… |
S Felicián, míg evett, képzeletben |
átölelte az anyja asztalát… |
|
De – ekkor már gyökeret vert a lába |
az érzékeknek omló, süppedő |
bizonytalan talaján, hol az erkölcs |
fehér sugára ritkán tűn elő. |
Aníziának gömbölyű, virágzó, |
fehér karjára hajtá a fejét, |
és teli szájjal szívta be a bőre |
mandulaízü, langy lehelletét. |
Már ekkor hallgatólagosan, csöndbe |
menyasszony s vőlegény volt ez a pár, |
a lelkük messzi, más-más régiókban, |
nem illettek sehogyse össze bár. |
A költő, aki zengésekre szomjas |
és hűségről fon örökzöld-mesét. |
A lány, ki egy férfiban nem lát többet, |
legfeljebb rabját, éhes kedvesét… |
|
S így többnyire a vérükön keresztül |
beszélgethettek csupán. A szavak |
Feliciánnak ajkán, ha kibújtak, |
mint temetői fekete szalag: |
úgy fonódtak rá ónnyakára, gyilkos, |
vad szoritással, amely fojtogat – |
a megnemértés kínpadjára kötve, |
Felicián titokba sírt sokat… |
|
A Hennerék lakása bús lakás volt: |
olcsó pálmák közt kopott bútorok. |
Nyűtt drapériák fönn a síró ajtón, |
fölötte pókok, dolgos-botorok. |
A fal mellett nagy szőttes, hátasdívány – |
ó, szent trónus királynő-comb alatt!… |
Az ágy fölött elzüllött ingaóra, |
a mutatója egyhelyben maradt. |
A falakon néhány keserű portré, |
egy szélmalom s egy tébolyteli park. |
Odébb egy furcsa, bősz kubista vászon: |
egy cirkusz-bódé?… vagy egy katafalk?… |
Ily bizonytalan minden: mintha kézzel |
sosem nyúlnának itten semmihez; |
minthogyha csak a mult s a jelen volna |
s nem kérdeznék meg sosem, hogy: mi lesz? |
A két ablak egy szomorún-homályos |
utcára nyílott, ahol éccakán |
le-fel sétált a szerelem-kenyéren |
tengődve élő sok festett leány. |
Fel-felkacagtak ők az ablakokba |
a tisztességes nőkhöz, hogyha jött |
az alkonyat s a munka tikkadt gőze |
nehezen szállt a háztetők fölött. |
Gyűlölet volt e kiapadt szemekben, |
és a hullává csókolt sok kebel, |
mint szennyes áron ringó labdarózsa, |
oly aléltan, utálva mered el… |
Aníziát e kép tartotta fogva, |
maga se hitte, – öntudatlanul. |
A lélek sokszor bújva, leplezetten, |
mint éhes diák, titokba tanul. |
Csak nézte, nézte még kislány korában |
s mint nagylány is, előtte volt e kép – |
az elcsúszott, buja szép női láb, mely |
a sárba is selyemcipőbe lép… |
Az átellenes üres telek bambán |
ásítgatott sok nyári délután. |
Hátul valami ócska gyár sipolgat |
a kis bárányfelhők közé tunyán. |
Vigasztalan, kilátástalan, kormos |
bús horizont volt, amely a szemet |
sötét színekkel halálra zsufolja |
és bekormozza a tekintetet. |
Szabad, szállongó léleknek van útja |
minden mélységbül a magas felé. |
De aki gyenge, ingadozó lélek, |
nincs annak útja semerre szegénynek, |
mi előtte van, abba lép belé… |
|
Egy este is, hogy túláradt a lelke, |
Hennerékhez ment el Felicián. |
Anízia ott trónolt önfeledten, |
valami ócska, tarka bús cihán. |
Körötte anyja, meg a görbeorrú, |
s fiatalurak, egész nagy sereg. |
Máriás járta, kezükben a kártya, |
mint babonás, diabólikus hártya, – |
Feliciánnak szíve megremeg. |
|
Mint aki vétlen a pokolba lépett, |
úgy égette az arcát az a fény, |
amely a langyos lámpaernyő szélén |
szűrődött lanyhán. Ottan ült a vén |
szabólegény, tíz ujja vásott bütykös, |
rokonuk volt, így mondták, jó gyerek. |
Minden ötpercben félreállt a szája, |
és így kiáltott: Most biztos nyerek! |
Odébb, közvetlen Anízia mellett, |
hogy húsos válla az övéhez ért: |
ott ült a furcsa, gnómarcú szinész, ki |
minden ütésnél csöndben inni kért. |
Anízia ilyenkor lanyha nesszel |
felemelkedett és vizért szaladt; |
míg a szinész, nagy loppal, észrevétlen, |
lábujjhegyen utána kiszaladt. |
Csak Felicián vette észre őket, |
hogy összebújtak az ajtó mögött… |
Fejébe szállt a vére, belesápadt, |
e rettenetes, véres öntusákat |
átkínlódván, a lelke megtörött. |
S a harmadik, egy vad paraszti, durva, |
ki festő volt, ajkán hóhéri dac, |
félóránként így zúgott: már elég volt! |
S Anízia így szólt rá: itt maradsz! |
Mert mindnyájával lágyan tegeződött, |
és Felicián, a szelíd, naiv, |
bátran hihette, hogy minden szavával |
mohóan titkos ölelésre hív… |
|
Mert aki férfi, féltékeny a szóra, |
a földre, vízre, még az égre is. |
Csupán egész világot tudna adni, |
szerelmének nyila a mélybe visz. |
Egész asszonyt kíván egész szivének |
és félti őt és félti önmagát. |
Hogy látnia ne kelljen véres ívben |
lehulló, fényes tündércsillagát. |
Mert, tudjátok-e, mi a féltékenység? |
A félelem, hogy elveszítjük hőn, |
imádattal szeretett, drága kincsünk |
egy átkos pillanatban, amidőn |
az utcakő messzire viszi tőlünk, |
az ég ragyog felette bíztatóan |
s a tengerek hetykén így súgnak: jól van! |
a szerelem lejárja idejét. |
A szellők is a hóna alá nyúlnak, |
a selymes vállat elröpítik ők, |
mert mindent, mindent könnyedén legyőznek |
és a jármukba hajtanak a nők. |
S te ott maradsz, a vágy-e, vagy a szégyen? – |
valami elfojt és torkonragad. |
És nem tudod, hogy önmagadat öld meg, |
vagy lökd a vízbe a nagy hídakat; |
vagy azt kiáltsd ki széles e világba, |
hogy rádhajolt egy nő és kirabolt – |
míg meg nem ért majd senki és mosolygva |
néznek reád, és kikacag a hold… |
|
Felicián szivén a vád virágzott, |
mint verdeső, mint csipkedő csalán. |
A vádnak titkos, névtelen fulánkja |
be-beszúrt néha a szíve falán. |
A szemét is sokszor lehúnyni készté, |
az ajkát is bezárni szigorún; |
s a két kezét vak ökölbe szorulni, |
míg minden vére fejébe tolul… |
De néma maradt, fennen gyanakodni |
hogy is mert volna ez a bús-szegény, |
a nőre, akit egyetlennek vállalt, |
kit ajándékba küldött a remény! |
Kivel átszőtte élte minden tervét, |
akire szent palotát épitett. |
Akire feltett jelent és jövendőt, |
nyugalmat, békét, bizalmat, hitet. |
Mindég gyávának, kislelkűnek mondták |
barátai, mert merni nem tudott; |
s hogy a keserű vád kínozta lelkét, |
most minden sebten eszébe jutott. |
Bizonnyal ő az, kit a vád elérhet, |
ki rosszat lát, bár nincs rá semmi ok, |
a falon árnyat, felhőket az égen, – |
minden kis mákszem őnéki titok!… |
Így korholgatta önmagát, miközben |
az idő múlott, már éjfélre járt… |
S csak nézte, nézte szomjas pillantással, |
szerelmes szívvel őt, Aníziát. |
Vajas vonalu, tompafényü vállát, |
mit pongyolája fedetlen hagyott. |
Mert mindég, mindég pongyolát viselt ő, |
sötétpirosat, lágy, omlatagot. |
Amely a keblén átalvetve, lengén |
hanyagul habos fodrokat vetett. |
Felette ajka, ez a hasadt ringló, |
gőgös mosollyal hetykén nevetett. |
Jaj, óvakodj a nőtől, kinek ajkán |
konok virág az oktalan mosoly. |
Ki mindent, ami útjába kerül, langy |
unalma párfőmjével meglocsol. |
Kinek a száján ott virít a röpke, |
a lepkeszárnyú, testszín könnyüség, |
mert azt hiszi, hogy vidámság: az érték, |
a lelkéből hiányzik ama mérték, |
mely fölméri a könnyek bús hüsét… |
Jaj, óvakodj a nőtől, kinek búgó |
trillája van csak, mely a testbül él! |
A kacaja: a testének beszéde |
és e beszéd a poklokból beszél!… |
|
Az embergőzös, zsúfolt kis szobában |
már fojtó volt a cigarettafüst, |
mit kettévágott a hold sarlójából |
az ablakon beívelő ezüst; |
egy kócos kis parasztcseléd becammog |
s a két ágyat felbontja; püffeteg |
kis arcán fáradt húnyó pír világol, |
a lépte lassú, téveteg, beteg. |
S az ágy bele kidől a nyers-profánul |
bámészkodó férfiszemek előtt, |
és méregetik a helyét a párnán |
és ágybafekve képzelik el őt… |
…Búcsúzkodás. A szabólegény félszeg |
hajlással a lány vállát öleli, |
és mohó, nedves csókjával tapad rá |
az ajakára, amely kéjteli… |
És sorbajár a többi. Legutolsó |
Felicián a konyha szögletén, |
ott vár sorára, szégyenében égve, |
de mégis, mégis egy csókot remélve – |
amely után rég epedett szegény. |
És elmentek. A léptük tompa nesszel |
visszhangozik a mély lépcsősoron. |
S Felicián ott áll a konyha mélyén |
Aníziát ölelve: egy torony |
felhők közé meredve szúró csúcsán |
érzi magát; már nem bántja szivét |
a féltékenység, ez a sánta ördög |
s a sok szivébe mardosó miért… |
Csak egy tüzeli már, e jó valóság, |
hogy átölelve tartja azt a nőt, |
ki lázas éccakáinak ivébe |
csábítgató szoborként odanőtt. |
Kit úgy kivánt magának, oly remegve |
s ki feltüzelte vérét és agyát… |
S e pillanatban maguk előtt látják |
a holdfényben feltűnni az anyát… |
|
A gömbölyű karok puhán leválnak |
s eltávolodnak a tapadt tagok. |
És valahonnan, egy sötét fiókból |
kiáradnak a konyhaillatok. |
A villanyóra tompa ketyegése |
a falon, a gyúródeszka felett, |
mint egy titokban hazajáró lélek, |
vagy mint a hűvös lelkiismeret. |
S Felicián lement. S ahogy zsebében |
a kapupénzt keresve kotorász, |
mikéntha tompán a mellére ülne |
az ócska, fülledt, piszkos, régi ház. |
S csoszogva jő egy zöldszemű boszorkány, |
a házmesterné s kinyújtja kezét, |
fogatlan ajka piszkos szókra nyílik |
s komisz szivéből hull-hull a szemét: |
– Az embert itt még aludni se hagyják, |
csak dáridóznak mindig reggelig – |
ma ez az úr, holnap egy más gavallér, |
nagyon is sok a férfi, hát telik!… |
|
… És fellélekzik odakinn az uccán, |
mintha tűnődve lépne. Fenn az ég |
oly tiszta, olyan kékes, enyhe békés, |
ó, nem lehet így hazamenni még. |
S Felicián sétálni viszi fáradt, |
gyalázatba lökött szivét. A hold |
finom ködöket bocsájtott a földre, |
amikben a vak éjjel megbotolt. |
Már messze volt Felicián, a víznél, |
a Margit-hídon nézte a Dunát, |
hol fínom, messzi, lágy, selymes morajlás |
dúdolt valami dalt a hídon át: |
az öngyilkosok andalító-édes, |
csábítgató, csitító énekét, |
a megbotlottak búcsúzsolozsmáját, |
az ifjúan elaggott vénekét… |
…S egy hajó jött az olajfényü vízen |
nagy nesztelen, s az éj vak köpenyén |
átfúródott pár pislákoló lámpa, |
pár szende, lenge, aranycsíku fény. |
Orrával egyre közelébb suhanva |
némán eltűnt a Margit-híd alatt, |
nyomában egy mély fekete barázda, |
hol Felicián szeme fennakadt. |
Vaj, lesz-e árva, szegény életének |
Anízia lelkében ily nyoma? |
Vaj, lesz-e néki féltő és segítő, |
gondoskodó, szerető asszonya?… |
És bámulva a hajó útja-hosszát, |
a kis barázdát befödte a víz, |
Felicián megindult most az úton, |
amelyről tudta, hogy a mélybe visz. |
Piciny hajóm, csak menj a magad útján! – |
így suttogott s megindult tétován; |
s hogy hazafelé ment, egy nemes liljom |
pattant ki csöndbe lelke mély taván… |
|
|
|