Gondoltál-e már arra, hogy a sápadt arcu hold |
csikorgó éccakákon mi mélyen néz a porba. |
S kemény fejét, amely már csudálta a pokolt, |
mily reszkető kevélyen, mily hideg lázzal hordja. |
És arra, hogy a hold az égi lepedőn |
mi lanyha bájjal nyugszik és milyen epedőn. |
S mily termékeny a fénye és milljó év ölén |
a dús Tejútnak árnyán ábrándozik szegény. |
|
A hold, e hölgyi ábra, e hívó éjji érc |
fagyos mosolyba görbed feletted és alattad. |
Piros szivedbe mélyed, kiszakad rajt' a férc |
s kihull belőle minden, miért szived eladtad. |
Mert jaj, a holdba nézni: zavaros szívnek átka, |
ki szerelembe esve, még egyre vár, hogy hátha… |
hogy hátha messze, messze, oly messze, mint a hold, |
még csüng egy csók, egy jobb csók, csókabb, mint ami volt. |
|
Hej, messze nézni, hidd meg, csak bölcsek bús bogárja! |
Csókszomjas ajkkal hűség: egyetlen földi fény. |
A hölgy szerelme útját csak mély sziklákba vájja; |
a hold: holt asszony csókja az égnek ajkívén. |
Gondoltál-e már arra, te drágatestü lélek, |
hogy alvó fülnek meghalt a legszebb hangú ének? |
S a férficsók, mint holdfény, oly szörnyű végzetes! |
S holdat s asszonyt siratni, egyképp nem érdemes! |
|
|