Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok, |
ki mindig rútul bántál el velem, |
elédbe állok most és szalutálok, |
mert én a rendet szívből kedvelem. |
És összecsapván keményen bokámat, |
jelentem néked, hogy fáradt vagyok; |
ha napsütésbe űznél, ott megégnék; |
ha kikergetsz a hóba, megfagyok! |
|
Lásd: gúnyámon a folt is újra feslik, |
a pityke rajta már nem fényesül. |
A fegyver reszket már alélt kezemben, |
s ha elsütöm is, már csak félresül. |
A kommandót csak félfüllel, ha hallom, |
a célt nem látja elbúsult szemem. |
Ne küldj többé az ellenség elébe, |
galléromról a rangom leveszem! |
|
Lemondok én a szűkre szabott zsoldrul, |
zsebelje más, ki nálam éhesebb! |
Ki még keményen jobbra-balra fordul |
s a dobpergéstül lépte kényesebb. |
Rohamra nékem kürtös már ne fújjon, |
nem ér hozzám a harcnak bősz hire… |
Parancsnok, én lefekszem és elalszom, |
mert én már nem haragszom senkire!… |
|
|