Egy pillanat volt sivár életemben, |
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat, |
amelyben jóvá tehettem vón mindent, |
egy kínos átkot, eltévedt nyarat… |
|
Az elhagyottság végtelenül fájó |
sebét, a lelkem lomha gyász-szinét – |
és nem tettem. Bár szólni akart ajkam: |
elhallgattam az örök, szent igét. |
|
S most szenvedek. És szeme sugarától |
szívemen súlyos, nagy vád szalad át, |
s e vádnak súlya megrezdíti lelkem, |
miként szellő egy lány sötét haját… |
|
|